Változatok egy témára 5/11

- Hallottad Castle? Semmi meggondolatlanság odabenn, mert a polgármester úr rám bízott! - súgta oda a férfinak, és megnyugodva látta, hogy egy halvány mosoly suhan át az arcán, miközben sietősen követték a csoportot. 

- Kisasszony, kérem kövessen! - szólította meg Alexis-t egy FBI feliratú golyóálló mellényt viselő férfi.

A lány nagyanyjára nézett, aki biztatón megfogta a kezét, és ösztönösen felállt, hogy kövesse az unokáját.

- Ön nem, asszonyom - emelte fel a kezét férfi, mire Martha megtorpant, és szorongva nézett Alexis után, aztán egy nagy sóhaj kíséretében visszaült a kényelmetlen székre. Szemét végigfuttatta a lába melletti csomagokon, és ábrándozva húzta fel a szemöldökét, elmerengve az élet igazságtalanságán. Nem itt kellene kétségek között ülnie, miközben marcona külsejű ügynökök hallgatják ki az unokáját, hanem Párizsban kellene kávézgatniuk egy hangulatos étterem teraszán, vagy valamelyik feltörekvő festő kiállításán gyönyörködniük a képekben, vagy sétálni a Szajna parton, vagy ... Áh! - hessegette el a gondolatokat, és remegő gyomorral nézet az ajtóra, ami mögött eltűnt szeretett unokája, majd bekötözött bal kezére. Ha valaki belépett az elkülönített utasok számára fenntartott terembe, egy pillanatra kilátott a reptér várótermének üvegfalán túlra, ahol szinte egymást taposták a különböző tévétársaságok riporterei és operatőrei, aki mindent megtettek volna azért, hogy egy kis hírmorzsához jussanak. Richard-ra gondolt. Szinte biztosan tudta, érezte, hogy fia már értesült a híradókból a történtekről. Ő is ideges, de mit érezhet a fia, ha csak a médiában felröppent híreket ismeri, felhívni pedig nem tudja őket. Eszébe jutott, amikor túszul ejtették őket a bankban, és az ő karkötőjével adott morzejelekkel juttatott információkat Kate-nek. Csodálta a fiát, hogy abban a helyzetben milyen kreatív és nyugodt volt, ő viszont rettegett, hogy Richard kíváncsisága lesz a vesztük, és azt hitte, hogy mindkettejük számára eljött a vég. Az optimista szemléletet talán igen, de a mérhetetlen kíváncsiságát és fantáziáját biztosan nem tőle örökölte. Martha sóhajtott, tekintete a múltba révedt, és pontosan tudta, kire hasonlít a fia. Az utóbbi években egyre gyakrabban lyukadtak ki ennél a kényes témánál. Hosszú éveken keresztül azt hitte, hogy boldog gyerekkort biztosított a fiának, és hogy olyan szoros lelki kapocs van közöttük, ami pótolja az apa hiányát, de egyre inkább úgy érezte, hogy csak álomvilágban ringatja magát amikor azt hiszi, hogy Richard-nak nem volt és nem is lesz szüksége az apjára. Merengéséből a hirtelen kinyílódó bejárati ajtón betóduló friss szellő, és az azt követő hangzavar rántotta vissza a valóságba.
- Polgármester úr, kérem erre parancsoljon - hallott egy hangot, amire felkapta a fejét. A terembe egy egész csapat özönlött be, középen testőröktől körülvéve a polgármester. 
Martha azonnal felismerte a férfit, akivel neki ugyan nem volt szoros kapcsolata, csak fia pókerpartijain futottak néha össze és kedélyesen üdvözölték egymást, mégis úgy érezte, a férfi a segítségére lehet legalább abban, hogy Richard-ot értesíteni tudja, nincs komolyabb bajuk. Felállt, szemét a polgármesterre szegezve határozottan elindult a csoport felé, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülét.
- Anya! 
- Martha!   
Megtorpant, kutatva körülnézett, és arca felderült a látványtól. Szája megkönnyebbült mosolyra húzódott, és kitárt karokkal indult a testőrök mögött megjelenő két alak felé. Szinte repült a fia karjaiba, aki olyan szorosan ölelte magához, mint még soha. Kate elérzékenyülve figyelte anyát és fiát, miközben arra gondolt, milyen szerencsések.
- Alexis? - kérdezte a férfi kibontakozva az ölelésből. Hagyta, hogy arcán végigcsorogjanak az öröm és a megkönnyebbülés könnyei, nem szégyellte őket.
- Jól van. A homlokán és a térdén van egy kisebb horzsolás. Most hallgatják ki éppen - intett a terem másik végén levő ajtó felé elkomolyodó arccal.  
- De hát mi történt Anya? - kérdezte összeráncolt homlokkal az író, de mielőtt az asszony válaszolhatott volna, odalépett hozzájuk egy szürke öltönyös, fehér inget és fekete nyakkendőt viselő kopaszodó, élénk tekintetű férfi. Nem volt sem sötét öltönye, sem napszemüvege, mégis lerítt róla, hogy szövetségi ügynök. 
- Mr. Castle! Egyenlőre nem beszélhet a tanúval. Ha vége lesz a kihallgatásoknak, mindenkit hazaengedünk, akkor beszélhetnek - mondta halkan, mégis érezték, hogy nem fogad el ellentmondást.
- A polgármester ... - próbálkozott mégis Castle, mire a férfi csak felemelte az ujját.
- A polgármester úr kérésére így is több szabályt szegtem meg, mint eddigi pályafutásom során. Nem kockáztathatom a nyomozást - mondta sokkal keményebben, mint az előző mondatot.
Kate tudta, hogy vége, ennyi időt kaptak. Látta Castle szemében a csalódást, aztán ahogy fájdalmas tekintettel arra az ajtóra néz, ami elválasztja a lányától, akit nem láthat az átélt félelem után. Vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta kihasználni az egyetlen aduját, blöffölési képességét. Elővette a jelvényét, és az ügynök szeme elé tartotta, de a férfi megelőzte.
- Tudom ki maga Beckett nyomozó. Leinformáltuk magukat. Ugye nem hitte, hogy a polgármester úr kérését ellenőrzés nélkül teljesítjük? - Most először jelent meg egy elnéző mosoly a szája sarkában.
- Akkor bizonyára azt is tudja, hogy Shaw ügynök és Sorenson ügynök is kezességet vállal értünk, és ha kérem, még a nyomozásban is részt vehetünk - blöffölt szemrebbenés nélkül.
Castle csodálkozva bámult Beckettre, aztán észbe kapott, és gyorsan magára öltötte pókerarcát. Tudta, hogy a két évvel ezelőtti sorozatgyilkos ügye óta semmilyen kapcsolatuk nincs Shaw ügynökkel, bár az igaz, hogy úgy váltak el egymástól, hogy a kemény és okos ügynöknő elismeréssel nyilatkozott róluk, és mellesleg megmentették az életét. Az már egy kicsit szíven szúrta, hogy Kate belekeverte az ügybe a régi szerelmét is, de elhessegette a kellemetlen emléket, amikor csókolózni látta őket. Szemtelen tekintettel ő is a férfira nézett, és minden idegszálával igyekezett megőrizi arca rezzenéstelenségét.
Beckett jó megfigyelő volt. Azonnal észrevette a szürke öltönyös bizonytalanságát, ezért olyan határozottan, mint amikor all in-t mond egy pókerjátszmában, hozzátette: - Nyugodtan leellenőrizheti.
A férfi mérlegelte a helyzetet. Shaw ügynöknek olyan kiváló szakmai híre volt, hogy elbizonytalanodott.
- Azt fogom tenni. Addig velem jönnek! - nézett farkasszemet Beckettel, akinek ragyogó zöld tekintete meg sem rebbent. Castle elmosolyodott. - Szerencse, hogy nem pókerezünk gyakran, mert Kate már a gatyámat is elnyerte volna - gondolta.
Engedelmesen követték a férfit a rendőrkordonon kívülre, aki egy sarokban megállította őket, telefonjukat elkérte, és eltűnt egy ajtó mögött.
- Köszönöm - suttogta hálásan Castle, és szinte észrevétlenül megsimogatta Kate kezét.
- Akkor köszönd, ha Shaw ügynök egyáltalán emlékszik ránk két év után!
- Emlékszik, hidd el, emlékszik! - győzködte a nőt, és egy kicsit magát is az író. - Megmentettük az életét!
- Tudod te, hányszor kerül egy ilyen kaliberű ügynük életveszélybe, és hányszor menekül meg két év alatt? - kérdezte Kate, aztán huncut mosollyal hozzátette: - Bár téged biztos nem felejtett el egykönnyen!
- Miért? Nem tettem semmi rosszat!  - duzzogott a megjegyzésen a férfi, aztán felidézte, hogy mennyire idegesítette az ügynököt, hogy ő mindenhez hozzányúlt, mindenbe belebeszélt, és sosem fogadott szót. Igaz, nélküle lehet, hogy sem Kate, sem Shaw ügynök nem élne, így hát bizakodott.
- Jöjjenek be! - szólt ki egy erélyes hang a résnyire nyílódó ajtó mögül. Összenéztek. Castle először látott bizonytalanságot a nő szemében, amitől neki is összeszorult a gyomra, de nem volt sok ideje a rájuk váró lehetőségeken töprengeni, mert Kate elszánt tekintettel belépett a szobába.