Abban a pillanatban, amikor tudatosult benne, hogy mit érez, meglátta az ajtó alatt betóduló szürkésfehéren gomolygó füstöt.
Az író türelmetlenül hajolt előre az autó hátsó ülésén ülve. Begipszelt lábát oldalra nyújtotta, kezével az első ülés támlájába kapaszkodott.
- Nem kapcsolhatnánk be a szirénát? - kérdezte ártatlanul, mire Espo a visszapillantó tükörben rávillantotta haragos tekintetét.
- Castle! Ne lihegj a nyakamba! - mordult az íróra Ryan.
- Oké, oké, de mi van, ha későn érkezünk? Lehet, hogy megtámadták! - próbálta meggyőzni a nyomozókat, hogy gyorsabb tempót diktáljanak, miközben hátradőlt az ülésen. - És ha a cím egy csapda? Lehet az is, hogy követték!
- Castle! - szólt hátra a két nyomozó egyszerre. - Olyan vagy, mint egy káráló vénasszony! Ne fesd az ördögöt a falra! - tette hozzá mérgesen Esposito, mivel az író idegessége egyre jobban átragadt rá, és önkéntelenül erősebben nyomta a gázpedált.
Néhány percig egy szó nélkül ültek az autóban, amikor Castle ijedten figyelte, hogy Javi egyre többször néz aggódón a tükörbe. Megfordult, és a hátsó ablakon kinézve fürkészte a mögöttük hömpölygő autóáradatot.
- Azt hittem, hogy valaki követ bennünket, de tévedtem - szólalt meg Espo, amikor megérezte, hogy az író forgolódik. - Még jó, hogy mindjárt odaérünk, mert tiszta paranoiás lettem az elméleteidtől - mondta rosszallón.
Néhány perc múlva meglátták a lenyugvó nap mélyvörös sugarait visszatükröző hatalmas épületet, amelynek nagy részét tükörüveg borította, így méltán szolgált rá az üvegpalota elnevezésre. Elhaladtak az épület előtt, de Espo nem parkolt le. Ryan éppen szólni akart, hogy túlmegy az épületen, de meglátva társa tekintetét hátrafordult.
- Mégsem tévedtem. Valaki követ bennünket - pislantott újra a tükörbe, amiben nem csak a sötétkék Ford-ot, hanem Castle rémült arcát is meglátta. - Meg ne szólalj, hogy te megmondtad! - figyelmeztette Espo.
-Most mi lesz? - kérdezte kétségbeesve az író.
- Teszünk egy kört az épület körül, aztán lemegyek a mélygarázsba. Ott Ryan és te ki tudtok szállni, mielőtt meglátna benneteket, aki követ bennünk. Én tovább hajtok, és megpróbálom lerázni, ti meg felmentek ahhoz az irodához, és megnézitek ott van-e Beckett.
Ryan bólintott, és a biztonság kedvéért megtapogatta a zakója alatt levő fegyverét.
A garázs lejtős lejáratánál Espo az utolsó pillanatban elrántotta a kormányt, remélve, hogy a rájuk tapadó autó túlfut a lejárón, és nem lesz lehetősége azonnal lehajtani, így nyerhetnek egy kis időt. A terv bevált, a Ford-nak vissza kellett fordulnia a garázs bejáratához, ezalatt egy szinttel lejjebb Ryan kiugrott, Castle pedig kikecmergett az autóból, majd egy parkoló kocsi mögé húzódva figyelték, ahogy Espo gázt ad, kifelé indul, az éppen akkor érkező Ford pedig már fordul is utána.
- Gyere! - fogta meg Ryan Castle karját, és fejével a lift felé intett.
A földszinti előcsarnokban már csak néhány emberrel találkoztak, ők is sietve hagyták el az épületet a rájuk váró kellemes hétvége reményében. Miután az információs pultnál megtudták, hogy pontosan hol találják Smith irodáját, a lifthez indultak.
- Castle, te maradj lenn. Zárnak az irodák, lehet, hogy Beckett is kifelé jön, ezért figyelj, nehogy elkerüljük egymást! Én felmegyek - mondta határozottan Ryan.
Az író kelletlenül bólintott, nem akart egyedül találkozni Kate-tel így, hogy követték, mert csak még jobban kivívná a haragját.
Ryan beszállt a felvonóba, Castle pedig mankóira támaszkodva idegesen pislogott a lépcső és a bejárat felé. Figyelte a hazafelé indulókat, és várta, hátha időközben megjelenik Espo. Az író összerándult, amikor meghallotta az épület tűzjelző rendszerének idegtépő szirénázását. Rémülten kapkodta a fejét a felbolydult méhkassá változott előcsarnokban. Az egyik portás a tűzoltókat hívta, bár a rendszer automatikusan kijelzett a lánglovagoknál, a másik pedig kiabálva terelte ki a benn tartózkodókat.
- Uram! Hagyja el az épületet! - intett Castle-nek.
- A barátaim még benn vannak - kiáltott vissza, és szeme riadt várakozással cikázott a rohanó emberek között, hátha felfedezi Beckett vagy Ryan alakját.
A nyomozó hallotta a fülsértően vijjogó hangot, de a lift már a 10. emeleten járt, és automatikusan megállt, ajtaja kinyílt. Ahogy kilépett a folyosóra, hallotta az égő anyagok, bútorok recsegését, ropogását, bőrén érezte a felszabaduló hőt, orrát marta az égett műanyagok szúrós szaga. A lépcsőházhoz szaladt, közben érzékelte, hogy az emeleten rajta kívül nincs senki. Tanácstalanul megfogta a korlátot. Az egyértelmű volt, hogy a fölötte levő 11. vagy 12. emeleten tombol a tűz, mégsem tudta merre induljon. Józan esze azt súgta, hogy lefelé, minél messzebb a tűztől, de ott bujkált benne a kétség, mi van, ha Beckett fenn van még Smith 12. emeleti irodájában, és segítségre szorul. Végigfutott az agyán az, hogy csupán feltételezés, hogy a nő itt van, de az is lehet, hogy el sem jött, vagy már régen elhagyta az épületet.
Tétován tett egy lépést lefelé, amikor megszólalt a telefonja. A megszokott mozdulattal húzta ki a zsebéből, és felsóhajtott, amikor a kijelzőn Beckett nevét látta meg. Miközben füléhez emelte a készüléket, futva indult a lépcsőn lefelé, de amikor meghallotta a nő fuldokló, köhögéstől szaggatott, oxigénhiánnyal küzdő hangját, a háttérben pedig az égő anyagok ropogását, megtorpant.
- Beckett, hol vagy? - ordította a telefonba.
- Smith irodájában, Medison 49.
- Itt vagyok két emelettel alattad. Tarts ki!
- Ryan! 30 körüli, fehér férfi, 180 cm, fekete bőrdzseki, kopasz, fegyvere van - zihálta a legfontosabbakat erőtlenül Kate. - Elvitte a mappát, bezárt az irodába és felgyújtotta az emeletet. Nem tudok kitörni - halt el a nő hangja egy köhögőrohamban.
Ryan kettesével szedte a lépcsőfokokat, miközben Castle-t hívta. A következő lépcsőfordulóban megállt. Néhány másodperc alatt elmondta az írónak a helyzetet, és a támadó személyleírását.
- Hívj segítséget! - kiáltotta, és letette a készüléket.
Beckett érezte, hogy izmai egyre erőtlenebbül küzdenek a zárt ajtóval. Az irodának más kijárata nem volt. Az ablak speciális, törhetetlen üvegből készült, amelyen át csodálatos kilátás nyílt a hatalmas területen elterülő metropolisra, amit a közelgő sötétség hatására lassan elárasztottak a fények. - Lehet, hogy ezt a képet látom utoljára az életben - gondolta keserűen a nő. Néhány perce még megállíthatatlanul küzdött, de ahogy tüdeje egyre követelőzőbben sikított az oxigénért, úgy veszett oda lelkében a remény utolsó szikrája. Amikor Ryan azt mondta, hogy itt van az épületben, még bizakodott, de az elmúlt egy perc számára felért egy évszázaddal. Gondolatai eltompultak, már csak a mindent felemésztő tüzet érzékelte. Elgyötörten becsukta a szemét. Egyetlen kép jelent meg előtte, Castle arca: huncut mosolya, őszinte, pajkos tekintete. Egy könnycsepp bukkant elő szemhéjai közül és csorgott le az arcán. - Szeretlek - suttogta a képzelete vetítette képnek.
Csattanás. Még egy csattanás, aztán egy reccsenés. Valaki kiabálja a nevét. Kate egyre erőteljesebben hallotta a hangokat, aztán valaki megragadta a kezét. Nagy nehezen kinyitotta a szemét.
- Beckett! Beckett! - ismételgette Ryan, és próbálta felhúzni, miközben egy köhögőrohammal küzdött.
A nő szemébe visszatért a remény, vérében az egekbe szökött az adrenalin, ami életre keltette az izmait. A férfi segítségével felállt, vállára támaszkodva kifelé indultak. A nő szeme megakadt az ajtófélfába vágott tűzoltó csákányra, amivel Ryan kifeszítette az ajtót.
Néhány perc múlva már néhány emelettel lejjebb kapkodva szívták magukba a füstmentes levegőt. Mindketten köhögtek, de már Beckett is érezte, hogy visszatért bele az élet. Hálásan Ryan-re nézett. A nyomozó arca csupa korom volt, szemöldöke megpörkölődött, kezén égési sérülések vöröslöttek.
- Köszönöm - zihálta Kate, de a férfi csak szerényen bólintott, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Lenn az előcsarnokban csak egy ember volt, aki iPhone-jával a kezében mozdulatlanul állt a pánikszerűen menekülő emberek között. Castle kapkodta a levegőt, de nem engedte, hogy a pánik eluralkodjon rajta. Kate él, de az égő emeleten van, és neki segítenie kell. Önkéntelenül rohanni akart, de az első lépésnél szembesült begipszelt lábával. Körülnézett, és tekintete találkozott az előbb őt szólítgató portáséval.
- A társamat bezárták a 12. emeleten egy irodába! Segítség kell! - kiabálta kétségbeesetten, mire a férfi odafutott hozzá.
- Mindjárt itt lesznek a tűzoltók, és a folyosón bekapcsolt az automata oltószerkezet. Mi nem tehetünk semmit - kiabálta túl a portása menekülők rémült hangjait.
Castle körülnézett, miközben magában dohogott a portás azon megállapításán, miszerint nem tehetnek semmit. A liftek nem működtek, a lépcsőn pedig nem tudott felmenni. Aztán meglátta a még működő teherliftet a sarokban.
Amilyen gyorsan csak tudott, odabicegett. Hallotta, hogy a portás még utána kiabál, de nem törődött vele, és megnyomta a hívógombot. Türelmetlenségében közvetlenül az ajtó elé állt, hogy mielőbb beléphessen, ha kinyílik. Hallotta, ahogy lassít, majd zökkenve megáll a felvonó. Éppen csak megmozdult az ajtó, már lépett is előre.
Majdnem elvesztette az egyensúlyát, ahogy összeütközött a liftből kilépni készülő, nála néhány centiméterrel alacsonyabb izmos, kopasz férfival.
A földszinti előcsarnokban már csak néhány emberrel találkoztak, ők is sietve hagyták el az épületet a rájuk váró kellemes hétvége reményében. Miután az információs pultnál megtudták, hogy pontosan hol találják Smith irodáját, a lifthez indultak.
- Castle, te maradj lenn. Zárnak az irodák, lehet, hogy Beckett is kifelé jön, ezért figyelj, nehogy elkerüljük egymást! Én felmegyek - mondta határozottan Ryan.
Az író kelletlenül bólintott, nem akart egyedül találkozni Kate-tel így, hogy követték, mert csak még jobban kivívná a haragját.
Ryan beszállt a felvonóba, Castle pedig mankóira támaszkodva idegesen pislogott a lépcső és a bejárat felé. Figyelte a hazafelé indulókat, és várta, hátha időközben megjelenik Espo. Az író összerándult, amikor meghallotta az épület tűzjelző rendszerének idegtépő szirénázását. Rémülten kapkodta a fejét a felbolydult méhkassá változott előcsarnokban. Az egyik portás a tűzoltókat hívta, bár a rendszer automatikusan kijelzett a lánglovagoknál, a másik pedig kiabálva terelte ki a benn tartózkodókat.
- Uram! Hagyja el az épületet! - intett Castle-nek.
- A barátaim még benn vannak - kiáltott vissza, és szeme riadt várakozással cikázott a rohanó emberek között, hátha felfedezi Beckett vagy Ryan alakját.
A nyomozó hallotta a fülsértően vijjogó hangot, de a lift már a 10. emeleten járt, és automatikusan megállt, ajtaja kinyílt. Ahogy kilépett a folyosóra, hallotta az égő anyagok, bútorok recsegését, ropogását, bőrén érezte a felszabaduló hőt, orrát marta az égett műanyagok szúrós szaga. A lépcsőházhoz szaladt, közben érzékelte, hogy az emeleten rajta kívül nincs senki. Tanácstalanul megfogta a korlátot. Az egyértelmű volt, hogy a fölötte levő 11. vagy 12. emeleten tombol a tűz, mégsem tudta merre induljon. Józan esze azt súgta, hogy lefelé, minél messzebb a tűztől, de ott bujkált benne a kétség, mi van, ha Beckett fenn van még Smith 12. emeleti irodájában, és segítségre szorul. Végigfutott az agyán az, hogy csupán feltételezés, hogy a nő itt van, de az is lehet, hogy el sem jött, vagy már régen elhagyta az épületet.
Tétován tett egy lépést lefelé, amikor megszólalt a telefonja. A megszokott mozdulattal húzta ki a zsebéből, és felsóhajtott, amikor a kijelzőn Beckett nevét látta meg. Miközben füléhez emelte a készüléket, futva indult a lépcsőn lefelé, de amikor meghallotta a nő fuldokló, köhögéstől szaggatott, oxigénhiánnyal küzdő hangját, a háttérben pedig az égő anyagok ropogását, megtorpant.
- Beckett, hol vagy? - ordította a telefonba.
- Smith irodájában, Medison 49.
- Itt vagyok két emelettel alattad. Tarts ki!
- Ryan! 30 körüli, fehér férfi, 180 cm, fekete bőrdzseki, kopasz, fegyvere van - zihálta a legfontosabbakat erőtlenül Kate. - Elvitte a mappát, bezárt az irodába és felgyújtotta az emeletet. Nem tudok kitörni - halt el a nő hangja egy köhögőrohamban.
Ryan kettesével szedte a lépcsőfokokat, miközben Castle-t hívta. A következő lépcsőfordulóban megállt. Néhány másodperc alatt elmondta az írónak a helyzetet, és a támadó személyleírását.
- Hívj segítséget! - kiáltotta, és letette a készüléket.
Beckett érezte, hogy izmai egyre erőtlenebbül küzdenek a zárt ajtóval. Az irodának más kijárata nem volt. Az ablak speciális, törhetetlen üvegből készült, amelyen át csodálatos kilátás nyílt a hatalmas területen elterülő metropolisra, amit a közelgő sötétség hatására lassan elárasztottak a fények. - Lehet, hogy ezt a képet látom utoljára az életben - gondolta keserűen a nő. Néhány perce még megállíthatatlanul küzdött, de ahogy tüdeje egyre követelőzőbben sikított az oxigénért, úgy veszett oda lelkében a remény utolsó szikrája. Amikor Ryan azt mondta, hogy itt van az épületben, még bizakodott, de az elmúlt egy perc számára felért egy évszázaddal. Gondolatai eltompultak, már csak a mindent felemésztő tüzet érzékelte. Elgyötörten becsukta a szemét. Egyetlen kép jelent meg előtte, Castle arca: huncut mosolya, őszinte, pajkos tekintete. Egy könnycsepp bukkant elő szemhéjai közül és csorgott le az arcán. - Szeretlek - suttogta a képzelete vetítette képnek.
Csattanás. Még egy csattanás, aztán egy reccsenés. Valaki kiabálja a nevét. Kate egyre erőteljesebben hallotta a hangokat, aztán valaki megragadta a kezét. Nagy nehezen kinyitotta a szemét.
- Beckett! Beckett! - ismételgette Ryan, és próbálta felhúzni, miközben egy köhögőrohammal küzdött.
A nő szemébe visszatért a remény, vérében az egekbe szökött az adrenalin, ami életre keltette az izmait. A férfi segítségével felállt, vállára támaszkodva kifelé indultak. A nő szeme megakadt az ajtófélfába vágott tűzoltó csákányra, amivel Ryan kifeszítette az ajtót.
Néhány perc múlva már néhány emelettel lejjebb kapkodva szívták magukba a füstmentes levegőt. Mindketten köhögtek, de már Beckett is érezte, hogy visszatért bele az élet. Hálásan Ryan-re nézett. A nyomozó arca csupa korom volt, szemöldöke megpörkölődött, kezén égési sérülések vöröslöttek.
- Köszönöm - zihálta Kate, de a férfi csak szerényen bólintott, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Lenn az előcsarnokban csak egy ember volt, aki iPhone-jával a kezében mozdulatlanul állt a pánikszerűen menekülő emberek között. Castle kapkodta a levegőt, de nem engedte, hogy a pánik eluralkodjon rajta. Kate él, de az égő emeleten van, és neki segítenie kell. Önkéntelenül rohanni akart, de az első lépésnél szembesült begipszelt lábával. Körülnézett, és tekintete találkozott az előbb őt szólítgató portáséval.
- A társamat bezárták a 12. emeleten egy irodába! Segítség kell! - kiabálta kétségbeesetten, mire a férfi odafutott hozzá.
- Mindjárt itt lesznek a tűzoltók, és a folyosón bekapcsolt az automata oltószerkezet. Mi nem tehetünk semmit - kiabálta túl a portása menekülők rémült hangjait.
Castle körülnézett, miközben magában dohogott a portás azon megállapításán, miszerint nem tehetnek semmit. A liftek nem működtek, a lépcsőn pedig nem tudott felmenni. Aztán meglátta a még működő teherliftet a sarokban.
Amilyen gyorsan csak tudott, odabicegett. Hallotta, hogy a portás még utána kiabál, de nem törődött vele, és megnyomta a hívógombot. Türelmetlenségében közvetlenül az ajtó elé állt, hogy mielőbb beléphessen, ha kinyílik. Hallotta, ahogy lassít, majd zökkenve megáll a felvonó. Éppen csak megmozdult az ajtó, már lépett is előre.
Majdnem elvesztette az egyensúlyát, ahogy összeütközött a liftből kilépni készülő, nála néhány centiméterrel alacsonyabb izmos, kopasz férfival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése