Már nem voltak kétségei és félelmei! Megfogta
a nyakában levő láncra fűzött gyűrűt, és elmosolyodott. Boldog akart
lenni! Egyszerűen boldog, azzal a férfival, akit igaz szerelemmel
szeret! Letörölte a könnyeit, felállt, még egy pillantást vetett a
várost beborító fekete égboltra, és új emberként indult egy új élet felé.
Castle a kórház egyik ismerős vizsgálójában üldögélt magába roskadva, és arra várt, hogy az orvos elemezze az arccsontjáról készült röntgenfelvételeket. A asszisztens már felcsíptette az átvilágítós táblára a felvételeket, de az orvos még váratott magára. Azon töprengett, hogy a regényei meg sem közelítik a valóságot, hiszen két napja, a Kate-tel töltött romantikus vacsora óta már másodszor van a kórháznak ugyanabban a vizsgálójában. Ő biztosan nem tenne ilyet a főhősével! Sóhajtott, de nem sok ideje volt elmerülni a gondolataiban, mert nyílt az ajtó, és egy ismerős alak perdült be rajta.
- El sem akartam hinni, amikor megláttam a nevét a felvételi pultnál, hogy minden éjszakámat önnel töltöm Mr. Castle! - nevetett hitetlenkedve tökéletes fehér fogsorát láthatóvá téve Margo nővér. - Üdvözlöm újra a kórházunkban!
- Higgye el, nem így terveztem! - nyögte Castle. Meglepődött, hogy megint a nővérrel hozta össze a sors, de aztán rájött, hogy valószínűleg éjszakai műszakos a nő, ezért volt itt előző éjjel is és ma is. Már nem volt zavarban, sőt, örült, hogy ismerős arcot lát, így nem érezte magát olyan magányosnak, ráadásul a nővér mintha megérezte volna, hogy mi játszódik le benne, ösztönösen olyat mondott neki tegnap, ami hatással volt a további eseményekre.
- Feküdjön le és pihenjen! A doktor úrra még legalább félórát várni kell. - Megvárta amíg a férfi engedelmesen elfeküdt a vizsgálóágyon, aztán finoman egy jeges tömlőt tett az arcára.
- Tudom, azon gondolkodik, hogy mibe keveredhettem már megint - szólalt meg Castle. - Csak megfogadtam a tanácsát, és harcoltam azért, akit mindennél jobban szeretek. Ez lett a vége - tette hozzá kicsit lemondóan.
- Remélem nem egy másik hódolóval kellett ökölcsatát vívnia!
- Nem, nem, ennél sokkal bonyolultabb a dolog - eredt meg az író nyelve. Örült, hogy nincs egyedül, és nem kell az elmúlt órák eseményein és a jövőn töprengenie.
- Ha jól gondolom, egyelőre nem járt sikerrel - állapította meg a nővér, és Castle bizonytalan, szomorkás szemébe nézett, mire a férfi halványan elmosolyodott.
- Egyelőre - nyomta meg jelentőségteljesen a szót.
- Látom, sikerült átadnom egy kis optimista szemléletet - kacsintott rá a nő.
- Azt hiszem igen. Tudja arra gondoltam, hogy a következő regényemben magáról mintázom az egyik szereplőt - mosolygott huncutul a nővérre, miközben arra gondolt, milyen sokat változott a kapcsolata ezzel az elementáris jókedvvel megáldott, energikus nővel az első találkozásuk óta. Ráadásul olyan bizalmasan beszélgetnek, mintha időtlen idők óta barátok lennének.
- Nocsak, nocsak! - kacagott a nővér. - Pedig úgy emlékszem, hogy nem loptam be magam a szívébe, amikor először találkoztunk!
- Hát, az igazat megvallva tényleg nem, de az csak az injekciós tű miatt volt - ismerte el, miközben magában lelkiismeret furdalása volt, amiért annak idején injekció-terminátornak nevezte el a nővért.
- És? Nem adja fel? - nézett rá kíváncsian a nő, visszaterelve a szót az eredeti mederbe.
- Nem. Amíg egy halvány remény van arra, hogy ő is szeret, addig harcolni fogok érte - mondta olyan meggyőződéssel és elszántan, hogy a nővér - találkozásuk óta először - elkomolyodott.
- Tiszta szívből kívánom, hogy sikerüljön - mondta.
Castle belenézett a tiszta tekintetű fekete szempárba. Hálás volt ennek a szinte idegen embernek a biztató szavakért, nagy szüksége volt rájuk.
Belépett az orvos, ezzel a meghitt beszélgetés abbamaradt. Megnézte a röntgenfelvételeket, aztán finoman megtapogatta a beteg megduzzadt arcát, végül közölte, hogy szerencsére nincs törés, csak zúzódás, mehet haza. Castle sajnálta, hogy amíg az orvos őt vizsgálta, Margo nővért elhívták egy új beteghez, így nem tudott tőle elbúcsúzni.
Egy óra múlva a nappalija kanapéján ült, törött lábát feltéve a bútor üléslapjára, fejét hátravetve gondolkodott. Négy éve szüntelenül ugyan azt érezte, mint most. Kate mosolya, tekintete, mozdulatai arról tanúskodtak, hogy fontos neki, hogy szereti, de amikor át kellene lépni a barátságot a szerelemtől elválasztó keskeny határon, akkor Kate mindig visszalépett, mintha félne boldog lenni. A vacsoránál átlépte ezt a határt, a szíve köré épített fel leomlott, de Smith hívása tragikus események láncolatát indította el. Castle nem tudta, hogy mi lesz ezután. Először úgy érezte, hogy Beckett nem tud neki megbocsátani, amiért egy éven át titkolta az akta létezését, a tűz után viszont megsimogatta, és ugyanolyan igéző tekintettel nézett rá, mint a vacsoránál, amikor azt mondta, hogy szeretné, ha férfiként is a társa lenne.
Fáradt volt. Nehézkesen felállt, és az ablakhoz bicegett. Mielőtt elhúzta a sötétítőfüggönyöket, megállt az ablaknál. Nem tudta megunni a látványt. New York fényei valahogy mindig az életre emlékeztették, arra, hogy képesek lehetünk eloszlatni a sötétséget. Nézte a lüktető várost, és azon töprengett, vajon hol lehet most Kate, és mit csinálhat.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy meg sem hallotta a halk kopogást. Összerezzent, amikor a hang erőteljesebbé vált, és eljutott a tudatáig. Sóhajtott egyet, és behúzta a függönyt. Most nem volt kedve senkivel találkozni. Rosszkedvűen botorkált az ajtóhoz, és azzal a szándékkal nyitotta ki egy határozott mozdulattal, hogy bárki is legyen a látogatója, rövid úton megszabadul tőle.
- Kate! - nyögte ki meglepetésében, amikor meglátta a közvetlenül előtte álló nőt, aki olyan tekintettel nézett rá varázslatosan tündöklő zöld szemeivel, amilyet még soha nem látott. A remény és a boldogság utáni sóvárgás tükröződött bennük, és valami olyan felszabadultság, ami elbűvölő ragyogást kölcsönzött nekik. A férfinak elakadt a lélegzete, csak zavartan nézte a nőt.
- Castle! Szeretsz még? - suttogta a nő minden átmenet nélkül. Tekintete válaszra szomjasan, kutatón fúródott az író kék szemébe. A férfi meglepetésében szólni sem tudott, de arca mindent elárult: szája vágyakozón résnyire nyílt, szemében szerelmes fények lobbantak. Aztán hirtelen mindez tovatűnt, és elfoglalta helyét a hitetlenség, és a csalódástól való félelem. Kate lépett egy aprót a férfi felé, de az hátra lépett.
- Miért teszed ezt velem Beckett? - kérdezte, hangjában keserűség bujkált. - Tudod, hogy szeretlek, és bármit megtennék érted, de tudom, hogy megbántottalak és ...
- Ne beszélj mindig annyit! - vágott közbe mosolyogva Kate, hiszen megkapta a kérdésére a választ. Közelebb lépett a férfihoz, végigsimított az arcán, másik kezével beletúrt a tarkóján levő sűrű hajba, és közelebb húzta magához. Castle nem mozdult, csak amennyire Kate akarta. Arcuk lassan olyan közel került egymáshoz, hogy a férfi látta a nő zöld íriszében elszórtan levő apró, barna pettyeket, érezte a bőréből áradó meleget, a száját simogató párás leheletet. Szíve őrült dübörgésbe kezdett. Félt. Félt, hogy ez csak egy álom, vagy valami lázálom szőtte káprázat. Becsukta a szemét, aztán egy pillanattal később elárasztotta a földöntúli boldogság, ahogy megérezte Kate puha, meleg ajkát az övén. A csók leheletfinom volt, gyengéd és érzéki. Megbabonázva, de még mindig hitetlenkedve élvezte az édes érzést. Aztán az ajkak eltávolodtak az övétől. Elhomályosult tekintettel nézett fel, és ahogy meglátta Kate vággyal teli ragyogó szemét, tudatosult benne, hogy eljött a pillanat, amire négy éve várt. Minden sejtjét elárasztotta az elsöprő erejű vágy! Az elengedett mankók csörömpölve hulltak a földre, ő pedig egyik kezével kisimította a Kate arcába hulló hajtincset, másikkal átölelte a derekát, magához húzta, és megcsókolta. Ez a csók más volt, mint az előbbi, szenvedélyes volt, elfojtott vágyakkal teli. Érezte, ahogy forró testük összesimul, ajkaik szétnyíltak, nyelvük édes-vad felfedezőútra indult. Mint egy robbanás, úgy árasztotta el testüket a négy éve beteljesületlen vágy!
Kate-t elárasztotta a felszabadult boldogság, aztán amikor a férfihoz simuló teste megérezte Castle duzzadó férfiasságát, a vágy, mint a hurrikán, söpört végig rajta. Felnyögött a gyönyörtől, amikor megérezte nyakán a puha, meleg ajkakat, amelyek hol gyengéden csókolták, hol vadul falták, mintha nem tudnának betelni vele. Beletúrt a férfi hajába, végigsimított a hátán, és most ő csókolta a nyakát, kényszerítve a férfit, hogy felszegje a fejét, és élvezze az érintést.
Castle újra behunyta a szemét, mintha így jobban beleégne idegsejtjeibe az érzés, amit soha nem akart elfelejteni, aztán miután kiélvezte a pillanatot, kinyitotta a szemét.
Csak centiméterekre voltak egymástól, szerelmes tekintetük összefonódott, szájuk boldog mosolyra húzódott, karjuk ölelve fonódott a másikra, mintha soha többé nem akarnák elengedni egymást. Lassan közeledtek egymás felé, míg a centiméterek milliméterekké zsugorodtak, végül újra gyengéd, lágy csókban forrtak össze. Kezük felfedező útra indult, ujjaik bebarangolták a másik egész testét, és a finom, érzéki érintések borzongató vágyakat tüzeltek. Mindketten tudták, hogy innen nincs visszaút.
- Remélem nem egy másik hódolóval kellett ökölcsatát vívnia!
- Nem, nem, ennél sokkal bonyolultabb a dolog - eredt meg az író nyelve. Örült, hogy nincs egyedül, és nem kell az elmúlt órák eseményein és a jövőn töprengenie.
- Ha jól gondolom, egyelőre nem járt sikerrel - állapította meg a nővér, és Castle bizonytalan, szomorkás szemébe nézett, mire a férfi halványan elmosolyodott.
- Egyelőre - nyomta meg jelentőségteljesen a szót.
- Látom, sikerült átadnom egy kis optimista szemléletet - kacsintott rá a nő.
- Azt hiszem igen. Tudja arra gondoltam, hogy a következő regényemben magáról mintázom az egyik szereplőt - mosolygott huncutul a nővérre, miközben arra gondolt, milyen sokat változott a kapcsolata ezzel az elementáris jókedvvel megáldott, energikus nővel az első találkozásuk óta. Ráadásul olyan bizalmasan beszélgetnek, mintha időtlen idők óta barátok lennének.
- Nocsak, nocsak! - kacagott a nővér. - Pedig úgy emlékszem, hogy nem loptam be magam a szívébe, amikor először találkoztunk!
- Hát, az igazat megvallva tényleg nem, de az csak az injekciós tű miatt volt - ismerte el, miközben magában lelkiismeret furdalása volt, amiért annak idején injekció-terminátornak nevezte el a nővért.
- És? Nem adja fel? - nézett rá kíváncsian a nő, visszaterelve a szót az eredeti mederbe.
- Nem. Amíg egy halvány remény van arra, hogy ő is szeret, addig harcolni fogok érte - mondta olyan meggyőződéssel és elszántan, hogy a nővér - találkozásuk óta először - elkomolyodott.
- Tiszta szívből kívánom, hogy sikerüljön - mondta.
Castle belenézett a tiszta tekintetű fekete szempárba. Hálás volt ennek a szinte idegen embernek a biztató szavakért, nagy szüksége volt rájuk.
Belépett az orvos, ezzel a meghitt beszélgetés abbamaradt. Megnézte a röntgenfelvételeket, aztán finoman megtapogatta a beteg megduzzadt arcát, végül közölte, hogy szerencsére nincs törés, csak zúzódás, mehet haza. Castle sajnálta, hogy amíg az orvos őt vizsgálta, Margo nővért elhívták egy új beteghez, így nem tudott tőle elbúcsúzni.
Egy óra múlva a nappalija kanapéján ült, törött lábát feltéve a bútor üléslapjára, fejét hátravetve gondolkodott. Négy éve szüntelenül ugyan azt érezte, mint most. Kate mosolya, tekintete, mozdulatai arról tanúskodtak, hogy fontos neki, hogy szereti, de amikor át kellene lépni a barátságot a szerelemtől elválasztó keskeny határon, akkor Kate mindig visszalépett, mintha félne boldog lenni. A vacsoránál átlépte ezt a határt, a szíve köré épített fel leomlott, de Smith hívása tragikus események láncolatát indította el. Castle nem tudta, hogy mi lesz ezután. Először úgy érezte, hogy Beckett nem tud neki megbocsátani, amiért egy éven át titkolta az akta létezését, a tűz után viszont megsimogatta, és ugyanolyan igéző tekintettel nézett rá, mint a vacsoránál, amikor azt mondta, hogy szeretné, ha férfiként is a társa lenne.
Fáradt volt. Nehézkesen felállt, és az ablakhoz bicegett. Mielőtt elhúzta a sötétítőfüggönyöket, megállt az ablaknál. Nem tudta megunni a látványt. New York fényei valahogy mindig az életre emlékeztették, arra, hogy képesek lehetünk eloszlatni a sötétséget. Nézte a lüktető várost, és azon töprengett, vajon hol lehet most Kate, és mit csinálhat.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy meg sem hallotta a halk kopogást. Összerezzent, amikor a hang erőteljesebbé vált, és eljutott a tudatáig. Sóhajtott egyet, és behúzta a függönyt. Most nem volt kedve senkivel találkozni. Rosszkedvűen botorkált az ajtóhoz, és azzal a szándékkal nyitotta ki egy határozott mozdulattal, hogy bárki is legyen a látogatója, rövid úton megszabadul tőle.
- Kate! - nyögte ki meglepetésében, amikor meglátta a közvetlenül előtte álló nőt, aki olyan tekintettel nézett rá varázslatosan tündöklő zöld szemeivel, amilyet még soha nem látott. A remény és a boldogság utáni sóvárgás tükröződött bennük, és valami olyan felszabadultság, ami elbűvölő ragyogást kölcsönzött nekik. A férfinak elakadt a lélegzete, csak zavartan nézte a nőt.
- Castle! Szeretsz még? - suttogta a nő minden átmenet nélkül. Tekintete válaszra szomjasan, kutatón fúródott az író kék szemébe. A férfi meglepetésében szólni sem tudott, de arca mindent elárult: szája vágyakozón résnyire nyílt, szemében szerelmes fények lobbantak. Aztán hirtelen mindez tovatűnt, és elfoglalta helyét a hitetlenség, és a csalódástól való félelem. Kate lépett egy aprót a férfi felé, de az hátra lépett.
- Miért teszed ezt velem Beckett? - kérdezte, hangjában keserűség bujkált. - Tudod, hogy szeretlek, és bármit megtennék érted, de tudom, hogy megbántottalak és ...
- Ne beszélj mindig annyit! - vágott közbe mosolyogva Kate, hiszen megkapta a kérdésére a választ. Közelebb lépett a férfihoz, végigsimított az arcán, másik kezével beletúrt a tarkóján levő sűrű hajba, és közelebb húzta magához. Castle nem mozdult, csak amennyire Kate akarta. Arcuk lassan olyan közel került egymáshoz, hogy a férfi látta a nő zöld íriszében elszórtan levő apró, barna pettyeket, érezte a bőréből áradó meleget, a száját simogató párás leheletet. Szíve őrült dübörgésbe kezdett. Félt. Félt, hogy ez csak egy álom, vagy valami lázálom szőtte káprázat. Becsukta a szemét, aztán egy pillanattal később elárasztotta a földöntúli boldogság, ahogy megérezte Kate puha, meleg ajkát az övén. A csók leheletfinom volt, gyengéd és érzéki. Megbabonázva, de még mindig hitetlenkedve élvezte az édes érzést. Aztán az ajkak eltávolodtak az övétől. Elhomályosult tekintettel nézett fel, és ahogy meglátta Kate vággyal teli ragyogó szemét, tudatosult benne, hogy eljött a pillanat, amire négy éve várt. Minden sejtjét elárasztotta az elsöprő erejű vágy! Az elengedett mankók csörömpölve hulltak a földre, ő pedig egyik kezével kisimította a Kate arcába hulló hajtincset, másikkal átölelte a derekát, magához húzta, és megcsókolta. Ez a csók más volt, mint az előbbi, szenvedélyes volt, elfojtott vágyakkal teli. Érezte, ahogy forró testük összesimul, ajkaik szétnyíltak, nyelvük édes-vad felfedezőútra indult. Mint egy robbanás, úgy árasztotta el testüket a négy éve beteljesületlen vágy!
Kate-t elárasztotta a felszabadult boldogság, aztán amikor a férfihoz simuló teste megérezte Castle duzzadó férfiasságát, a vágy, mint a hurrikán, söpört végig rajta. Felnyögött a gyönyörtől, amikor megérezte nyakán a puha, meleg ajkakat, amelyek hol gyengéden csókolták, hol vadul falták, mintha nem tudnának betelni vele. Beletúrt a férfi hajába, végigsimított a hátán, és most ő csókolta a nyakát, kényszerítve a férfit, hogy felszegje a fejét, és élvezze az érintést.
Castle újra behunyta a szemét, mintha így jobban beleégne idegsejtjeibe az érzés, amit soha nem akart elfelejteni, aztán miután kiélvezte a pillanatot, kinyitotta a szemét.
Csak centiméterekre voltak egymástól, szerelmes tekintetük összefonódott, szájuk boldog mosolyra húzódott, karjuk ölelve fonódott a másikra, mintha soha többé nem akarnák elengedni egymást. Lassan közeledtek egymás felé, míg a centiméterek milliméterekké zsugorodtak, végül újra gyengéd, lágy csókban forrtak össze. Kezük felfedező útra indult, ujjaik bebarangolták a másik egész testét, és a finom, érzéki érintések borzongató vágyakat tüzeltek. Mindketten tudták, hogy innen nincs visszaút.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése