Slamasztikában 4/34

A következő pillanatban elakadt a lélegzete, de nemcsak az elé táruló látványtól, hanem attól is, hogy Castle meleg leheletét megérezte a nyakán.

- Ez meg hogyan került ide? - szólalt meg döbbenten az író.
Beckett kivette az alsó polc belsején árválkodó DVD-t, amit Benett Jonson szobájában találtak, aztán gyorsan kiegyenesedett, és távolabb lépett az írótól. Most döbbent rá, hogy a Donald Holms megmérgezését bizonyító DVD eltűnése fel sem tűnt nekik.

- Mindenesetre megvan, hogy ki járt a szobánkban - nézett körbe a puritánul berendezett helyiségben, aztán Fields ágyához lépett, és felhajtotta a takarót, majd a matracot is. - Már csak a laptopunk hiányzik - adott magyarázatot az ágy feltúrására, de mivel nem talált semmit, újra körülnézett, hova rejthette a laptopot a férfi. Tanácstalanul harapta be az alsó ajkát, mert semmilyen rejtekhelyül szolgáló bútor nem volt a szobában.

Castle is tanácstalanul forgolódott, aztán töprengve megszólalt.

- Talán nem itt rejtette el.

- Köszönöm. Ez aztán a tökéletes megállapítás! - szúrta oda Bekett éllel, mire Castle felkapta a fejét, és csak arcának egy kis izomrándulása jelezte, milyen rosszul estek neki a nő szavai.

- Lehet, hogy nem is magának lopta el a laptopot, hanem valaki megbízta - jegyezte meg, mintha nem is hallotta volna a nőt.

Beckett megtorpant. A férfi ötlete meglepte. Castle nem gyártott valami légből kapott, lehetetlen elméletet arról, hogy mi lett a laptopjuk sorsa, hanem egy olyan lehetőséget vetett fel, aminek lehetett alapja, ő viszont nem gondolt rá. Egy pillanatig dühös volt magára, amiért neki ez nem jutott eszébe, meg azért is, amiért érezhetően zavarta a férfi közelsége. 

- Van is egy ötletem, hogy ki bízta meg - hallotta meg Castle meglepően közönyös hangját. Egy másodperc alatt rakta össze az információkat: Fields eltűnéseit, és hogy a 210-es szobában járt. Megfordult, a férfi szemébe nézett, és együtt szólaltak meg: - Elvira Scott!

Beckett várta, hogy Castle jólesően elmosolyodjon, mint mindig, ha egy srófra járt az agyuk, de a mosoly elmaradt.

- Tudna adni egy Aspirin-t meg egy kis ásványvizet? - fordult Castle a biztonsági főnök felé, mire az bólintott.

Beckett töprengve nézett a két férfi után, miközben a kezében levő DVD-t forgatta. Castle ötlete új utat nyitott az ügyben, aminek örülnie kellett volna, de mégsem érezte az izgatottságot, amit ilyenkor szokott. Jobban szeretett volna egy kis nyugalmat, hogy átgondolhassa a történteket, leginkább a Rick-kel való kapcsolatát, mert bármennyire is szerette volna elnyomni kavargó érzelmeit, képtelen volt rá. Mindenesetre attól már nem kell félnie, hogy egy ágyban kell töltenie a férfival még egy éjszakát - gondolta keserűen, mert úgy nézett ki, hogy nem lesz idejük pihenésre. Már azt sem tudta, hogy ennek örüljön, vagy bánkódjon miatta. Hirtelen megborzongott. Dühösen szorította össze a száját, amiért akaratlanul is reagált a teste az agyában felvillanó emlékképre, ahogy reggel Castle mellett ébredt. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, amikor a biztonságiak főnöke megjelent az ajtóban.
- Magukkal menjek?
- Nem. A nyomozás az én feladatom. Maga csak ügyeljen arra, hogy minél kevesebb információ szivárogjon ki, és ne törjön ki pánik! - nézett keményen Murray szemébe, aztán magabiztos léptekkel a kastélyba vezető lépcső felé indult. Csak egy pillanatra nézett Castle-re, aki lehajtott fejjel követte. 
- Ha szüksége van rám, hívjon! Ne felejtse el, hogy már két halott van! - szólt utána Murray. - Szép kis páros. Egy nő, meg egy másnapos író - morogta az orra alatt fejcsóválva, amikor a két ember eltűnt a lépcsőfordulóban.
Beckett megállt a 210-es szoba előtt, és várt pár másodpercig, hogy Castle utolérje.
- Jobb lenne, ha lefeküdnél, és kialudnád magad - mondta anélkül, hogy a férfira nézett volna.
- Maradok.
Beckett oldalra pillantott, mert meglepte a férfi hangjából kicsendülő sértettség. Nem tévedett. Castle összeszorított szájjal, megbántott arccal állta a tekintetét, aztán nyelt egyet és halkan megszólalt.
- A társad vagyok, akár tetszik, akár nem. Vagy már a társadnak sem tartasz? - kérdezte, mire Kate szeme alig észrevehetően összeszűkült. Meglepte, hogy a férfi, már megint a kapcsolatukra terelte a szót.
- Már nem tudom, mik vagyunk egymásnak - ejtette ki dühösen a szavakat, de nem tudta leszerelni a férfit, mert Castle szomorkásan elmosolyodott.
- Én mindig tudtam, mi vagy nekem, csak te nem tudod, mi vagyok neked.
Beckett feszültsége hirtelen az egekig szökött, amit csak fokozott, hogy az irányíthatatlan érzés mérhetetlen dühvel töltötte el. A férfi meglepően tiszta tekintete - ami olyan áthatóan szegeződött rá, mintha a lelkéig akarna hatolni - robbanáspontig fokozta a feszültségét.
- Nem itt, és nem most fogjuk ez megbeszélni - szűrte keményen a szavakat a foga között, és hogy ne hagyjon lehetőséget a további beszélgetésre, hátat fordított Castle-nek, és erőteljesen megkopogtatta Elvira Scott ajtaját. Várt pár másodpercig, aztán újra kopogtatott, mert bentről semmilyen hang nem szűrődött ki.
- Ms. Scott! Kérem, nyissa ki! Beckett nyomozó vagyok! - hajolt közelebb az ajtóhoz. Ahogy teltek a másodpercek, rossz érzése egyre fokozódott. Ösztönösen Castle-re pillantott, aki egy darabig mögötte toporgott, aztán ő is közelebb lépett, és fülét rátapasztva az ajtóra, hallgatózott.
- Richard Castle vagyok! Elvira, kérem, nyissa ki az ajtót! - emelte fel a kezét, hogy ő is kopogtasson, vagy inkább már dörömböljön az ajtón, amikor valaki megérintette a vállát. Meglepetésében ugrott egyet, és a szívéhez kapott, Beckett viszont csak nyelt egyet, amikor meglátta a mögöttük álló törékeny nőt.
- Nem kell felverni a fél kastélyt csak azért, mert keresnek - suttogta rosszallóan Elvira Scott.
- A frászt hozza az emberre, Ms. Scott - fújta ki az író a levegőt, hogy ugrándozó szívét lassabb ütemre késztesse. - Miért nincs a szobájában késő este?
- Nos, gondoltam, jobb, ha a "Hallgasson!" üzenet után nem töltöm egyedül az éjszakát, úgyhogy átmentem Mark Wendell-hez. Fergetegesen táncol, de nem valami jó éjszakai beszélgető partner. Elaludt a fotelben, és olyan borzalmasan horkol, hogy inkább visszajöttem - magyarázta. - Menjenek el, kérem! Nem jó ötlet, hogy itt vannak. Akárki is az, aki itt hagyta azt a cetlit, bizonyára nem venné jó néven, ha egy nyomozót látna bejönni a szobámba.
- Egyedül jobb lesz? - húzta fel kérdőn a szemöldökét Castle. - A legnagyobb biztonságban akkor lenne, ha segítene elfogni a fenyegetőt.

Elvira a megnyerően mosolygó férfira nézett, pár másodpercig vacillált, aztán megadón sóhajtva belépett a szobájába, és a székekre mutatva hellyel kínálta hívatlan vendégeit. - Mondtam már maguknak, hogy nem tudom, ki tehette a könyvembe az üzenetet, és azt sem, hogy miről kellene hallgatnom. Nem bánom, hogy itt vannak, legalább addig sem vagyok egyedül - sóhajtotta, és kecses mozdulattal kényelembe helyezte magát a Beckett-el szemben álló fotelban. - De nem csak azért kerestek, mert aggódtak értem, ugye? - nézett élénken csillogó szemmel a nyomozóra, akiben azonnal tudatosult, hogy az írónő elméje a korát meghazudtolóan vág, mint a borotva. Talán még egy szövevényes gyilkosságot is képes kifundálni?
- Nos, mi tagadás, felkeltette az érdeklődésemet az üzenet, amit kapott - kezdett óvatosan puhatolózni.
- Megmondtam, hogy nem akarok róla beszélni - emelte fel tartózkodón a kezét Elvira. - Még a végén bajba kerülök, ráadásul azt sem tudom, hogy miért.
Beckett érezte az elutasítást a nő hangjában, ezért türelmesen, segítőkészséget sugárzó arccal tette fel az első kérdést.
- Észlelt valami gyanúsat az elmúlt napokban?
- Nem. Nem kaptam eddig fenyegető üzeneteket, sem fenyegető telefont - csattant ingerülten az írónő hangja, de a következő pillanatban elgondolkodva nézett maga elé. - Valóban nem kaptam eddig az üzenetig semmilyen fenyegetést, de a múlt héten többször is előfordult, hogy úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Azt hittem, csak a képzeletem játszik velem, vagy az öregség jele, hogy paranoiás az ember, de tegnap, itt a kastélyban is ez volt az érzésem. - Egy pillanatra megállt, és nagyot sóhajtott. - Amikor meghalt Benett Jonson, megrémültem. Kétségbeesésemben az egyik biztonsági embernek azt mondtam, hogy ellopták a gyűrűmet, aztán amikor a szobámba jött, le akartam fizetni, hogy álljon őrt az ajtóm előtt. Persze, nem vállalta.

- Hogy nézett ki a biztonsági őr? - kérdezte Beckett, és amikor Elvira pontos leírást adott Fields-ről, jelentőségteljesen Castle-re pillantott, akin látszott, hogy meglepődött, de már a következő történet variáción töri a fejét.

- Egyébként sem volt szimpatikus az az ember - folytatta Elvira. - Olyan ... nem is tudom ... feszültnek látszott. Egyáltalán nem volt segítőkész, csak azt hajtogatta, hogy nyugodjak meg, miközben a tenyere úgy izzadt, hogy nem győzte törölgetni a kezében szorongatott laptopot. Idegesebb volt, mint én.

- Milyen volt a laptop? - kérdezte egyszerre a nyomozó és az író?

- Szép, ezüst színű.

Beckett érezte, hogy Castle rá néz, de ő mozdulatlan maradt, csak a gondolatai zakatoltak. Az már biztos volt, hogy a laptopjukat Fields lovasította meg, de valószínűtlennek találta, hogy Elvira Scott lett volna a megbízó. Persze az idős nő lehetett annyira agyafúrt, hogy ezzel a sztorival terelje el magáról a figyelmet, de ha hihet nyomozói ösztönének, akkor az asszony igazat mondott.

- Ms. Scott, térjünk vissza az üzenetre. Nem látott, vagy hallott valamit, amiről nem szabadna tudnia? Ami, ha kitudódik, veszélybe sodorhat valakit? - tett még egy utolsó kísérletet Kate, de Elvira megingatta a fejét.

- Úgy tudjuk, ismerte Donald Holms-ot - szólalt meg Castle, mire a nő meglepetten bólintott. - Bizonyára hallotta a mendemondákat arról, hogy talán nem is öngyilkos lett.

- Igen, ismertem, egyszer jártam is nála, de hogy jön ez most ide? - kérdezte döbbenten, aztán hirtelen fény csillant a szemében.  - Nem is tudom ... az a dolog már régen volt, és senki nem tudja, hogy fültanúja voltam annak a beszélgetésnek. Lehet, hogy erről kellene hallgatnom? - nézett kérdőn Beckett-re.

- Milyen beszélgetést hallott? - kérdezte Kate.

- Donald Holms dolgozószobája előtt várakoztam, amikor hallottam, hogy bent két férfi vitatkozik, sőt veszekszik. Holms kiabált, hogy elárulta a legjobb barátja, és meg fogja ezt még bosszulni, tönkre fogja tenni, és a másik azt is bánni fogja, hogy megszületett. A másik férfi halkabban beszélt, nem értettem, hogy mit mond, de az egész beszélgetés félelmetesnek tűnt. Holms szavaiból áradt a gyűlölet és a féktelen düh.

- Kivel veszekedett Mr. Holms?

- Nem tudom. Jött egy biztonsági ember, és átvezetett egy másik szobába, hogy ott várjak, ezért nem láttam, hogy kit fenyegetett meg Holms. - sóhajtott Elvira. - Lehet, hogy nem is erre utalt a fenyegető üzenet, hogy hallgassak.

Beckett önkéntelenül Castle-re nézett. Az író csillogó szemekkel nézett vissza rá, de a nő nem tudta eldönteni, hogy ez az alkohol hatása, vagy már lázasan töri a fejét az összefüggéseken.

- Egyelőre nem tudjuk, hogy erről van-e szó. Mindenesetre zárkózzon be, és hívjon, ha bármi gyanúsat észlel.  A kastély belső, vezetékes telefonja működik - próbálta megnyugtatni az idős asszonyt Beckett. - Elég messze, két emelettel lejjebb, a 13-as szobában lakunk, szóval ha baj van, telefonáljon, és ne hagyja el a szobát!

- Ó! A 13-asban? - hökkent meg az idős írónő. - És még én félek? - tette hozzá gúnyos mosollyal.

- Nem vagyok babonás - vágta rá Kate, mire Castle elhúzta a száját, és egyetértőn Elvirára nézett.

- Én megpróbáltam átírni 131-re, de hiába. Utálom, a 13-ast.

- Hallották, hogy mi történt a legenda szerint abban a szobában? - kérdezte felélénkülve az írónő, mire Castle és Beckett egyszerre válaszoltak.

- Nem, és nem is érdekel!

- Mi történt? Valami rémes dolog, ugye? - ráncolta a homlokát rosszat sejtve az író, Kate pedig elnyomott egy sóhajt.

Elvira fellelkesülve, hogy megborzongathatja a hallgatóságát, megfeledkezve a saját félelmeiről, mesélni kezdett.

- Vagy száz évvel ezelőtt a kastély akkori tulajdonosának, Ruben Thork-nak és feleségének az a szoba volt a hálószobája. A párnak fia született, de a rossz nyelvek szerint nem a kastély ura volt a gyerek apja. A felszarvazott férj addig kínozta a feleségét, míg az bele nem halt a mindennapi bántalmazásba. Attól kezdve Thork furcsán kezdett viselkedni, látomásai voltak, azt állította, hogy minden éjjel megjelenik a szobában egy rémísztő szellem, aki megfenyegeti, hogy a pokolra fog jutni, és forró olajban fog főni. Őröket állíttatott az ajtaja elé, de azok bizonygatták, hogy rajta kívül senki nem lépett a szobába. A személyzet egyre rémültebben figyelte, ahogy a Thork-on eluralkodik a paranoia, míg egy nap holtan találták a szobájában. És tudják, hogy mi volt a legfurcsább? - nézett Castle-re várakozón. Az író eddig elnyíló ajkakkal hallgatta a történetet, de most becsukta a száját, és nyelt egyet.

- A szobában volt a szellem is? - kérdezte izgatottan, de Elvira mosolyogva megrázta a fejét a képtelen ötletre.

- Dehogy! Ruben Thork az ágyában feküdt, és nem volt a szobában rajta kívül senki.

- De .. akkor ...? 

- Az a hír járta, hogy az arcára ráfagyott a rémület. Úgy nézett ki, mint akit halálra ijesztettek. Na, azóta abban a szobában nem lakott senki - fejezte be a történetet Elvira.

Beckett észrevétlenül nyelt egyet. Nem voltak rá különösebb hatással az ilyen történetek, de a tudat, hogy valaki meghalt abban az ágyban, amiben aludt, nem töltötte el jó érzéssel. Castle viszont látványosan megborzongott.

- Szóval, egy szellem járta szobában lakunk - állapította meg izgalomtól csillogó szemekkel. - Tudtam, hogy vannak szellemek, de még sosem találkoztam eggyel sem ... de talán, majd most ...

- Nincsenek szellemek, Castle - szögezte le Beckett. - Legalábbis olyanok nincsenek, mint amilyeneket te elképzelsz - tette hozzá halvány mosollyal a szája sarkában, mivel szerette a férfiban, hogy minden titokzatos, képzelet szülte dologban gyermeki ártatlansággal tud hinni.

- Nem akartam megijeszteni egyiküket sem, csak gondoltam, érdekli magukat ez az érdekes mendemonda - emelte fel védekezőn a kezét Elvira Scott.

- Nem ijesztett meg - nézett rá szúrósan Beckett, aki még a feltételezést is sértőnek találta. - A lényeg, hogy a 13-as szobában leszünk. Zárkózzon be, ne engedjen be senkit, és telefonáljon, ha valami furcsát tapasztal! Gyere Castle! - szólt az írónak, miközben az ajtó felé indult, nehogy a férfi belemerüljön Elvirával a szellem sztoriba.

Szótlanul lépkedtek a csendes, félhomályba burkolózó folyosón a szobájuk felé. Kate ránézett a mobiljára. Még mindig nem volt térerő, ráadásul alig volt rajta töltés. bosszúsan állapította meg, milyen elszigeteltek áram és telefon nélkül, de legalább a generátorok működtek és termeltek annyi áramot, hogy ne kelljen vaksötétben lenniük. Castle egy pillanatra megtorpant a működésképtelen lift előtt, Beckett pedig halvány mosollyal nyugtázta, hogy nemcsak ő szokja meg nehezen, hogy nincs rendes áramszolgáltatás.

- Gondolod, hogy a későbbi gyilkost fenyegette meg Donald Holms? - szólalt meg váratlanul az író.

- Ez csak feltételezés, Castle. Elvira nem látta a férfit, szóval nem vagyunk közelebb a megoldáshoz.

- Akit halálosan megfenyegetett Holms, talán nem akarta, hogy az öreg beváltsa az ígéretét, és megmérgeztette. Lehet, hogy nemcsak az a DVD van, amin látszik, hogy Fields valamit Holms whiskey-jébe kever, hanem olyan felvétel is van, amin látszik Elvira Scott, és a gyilkos rájött, hogy volt fültanúja a veszekedésnek. 

- Elismerem, hogy logikusan hangzik a sztorid, de tele van "talán"-nal és "lehet"-tel. Ez az egész ügy csak találgatás - sóhajtott bosszúsan Kate elgondolkodva, és egy pillanatig észre sem vette, hogy Castle megtorpant, és hitetlenkedve néz rá. - Mi az? - kérdezte türelmetlenül.

 - Semmi - vonta meg a vállát a férfi. - Csak úgy hallottam, mintha megdicsértél volna. "Elismerem, hogy logikusan hangzik a sztorid" - ismételte meg a nő szavait fensőbbséges mosollyal az arcán, mire Beckett megforgatta a szemét. 

- Újra beszélnünk kell azzal a biztonsági emberrel, aki a Holms családnál is dolgozott. Marcus Bellini-vel - jutott eszébe a jóképű fiatalember neve. - Talán nem a jó kérdéseket tettük fel neki.

- Szóval, akkor mégsem csak találgatás az elméletem? - mosolygott elégedetten Castle.

- Csak minden lehetőségnek utána akarok járni - próbálta Kate lehűteni az egyre magabiztosabb írót, miközben észre sem vette, hogy az együtt gondolkodás és a szokásos évődése az íróval, elfeledtette vele a fájó érzést, amit a medencénél látott csók okozott.

- Emlékezett arra, hogy Elvira járt Donald Holms-nál. Talán nemcsak Sheryl Holms látogatásáról, hanem Elviráéról is megkérdezhetnénk - lelkesedett fel Castle, és nem is sejtette, hogy a színésznő nevének említésével egy pillanat alatt rombolta le a Beckett-ben kialakuló jó érzéseket.

Kate megdörzsölte a szemét. Hirtelen halálosan fáradtnak érezte magát. Hosszú volt a nap, és érzelmileg nagyon megterhelő, de nem akart erre gondolni, inkább a munkába temetkezett. Mit nem adott volna egy kávéért! Minél előbb beszélni akart Marcus Bellini-vel, ezért az épület másik szárnya felé indult.

- Nem kellene pihennünk? - kérdezte a szobájuk felé mutatva Castle.

Beckett, anélkül, hogy megállt volna, kissé gúnyos hangon hátra szólt.

- Neked nem kell jönni. Még nem vagy józan, aludd ki az alkoholt!

- De ... éjszaka van, nincs rendes világítás, és ... ez ... ez így nem valami biztonságos - vacillált Castle.

- Nem vagyok kislány, nem félek a sötétben - pillantott hátra a nyomozó az aggódó arccal toporgó íróra, amikor vak sötét borult rájuk.

- Ennek örülök, mert a generátorokat épp most kapcsolták ki, hogy holnapra is maradjon üzemanyag - jegyezte meg halkan Castle. Nem látta, hogy Beckett dühösen összeszorítja a száját, amiért be kellett látnia, hogy jobb lesz megvárni a reggelt Marcus kihallgatásával, csak annyit érzékelt, hogy a nő telefonjának fénye végig pásztázza a folyosót, és közeledik felé.

- Várunk reggelig - csengett bosszúsan Beckett hangja. - Addig te is kijózanodsz - tette hozzá, miközben elsuhant a férfi mellett, és megállt a szobájuk ajtaja előtt.

- Nem vagyok részeg - ellenkezett Castle, de Beckett nem nyitott vitát. Úgy tett, mintha az ajtó kinyitása foglalná le minden gondolatát. - És még ez a szoba is! - nézett az író az ajtón virító számra, miközben belépett Kate után a szobába.

- Mindjárt lemerül a telefonom - állapította meg Beckett, aztán Castle felé fordult. -  Feküdj le, és aludj! Túl sokat ittál - vetette oda érzéketlen hangon. Minél előbb egyedül szeretett volna lenni. Nem akart beszélgetni. Nem akart az érzéseire gondolni, Sheryl Holms-ra, a csókra, a Thomas Gardner mellett előadott színjátékra, semmire, ami összezavarta és fájdalmat okozott.

Castle engedelmesen az ágyhoz ment, de nem feküdt le, csak összeroskadva a szélére ült, miközben Beckett kikapcsolta a telefonját, mielőtt lemerülne. A sötétség, mint valami baljós árnyék, borította be őket.

- Volt okom inni - szólalt meg Castle halkan.

Beckett csak állt a sötétben, és érezte, hogy a keserűség és a düh átveszi az irányítást az akarata felett. Összeszorította a száját, mintha meg akarná akadályozni, hogy reagáljon a férfi szavaira, de a következő pillanatban elvesztette az önuralmát.

- Ó, te szegény! - mondta gúnyosan. - Földbe tiporta az egódat  Sheryl Holms azzal, hogy végül nem sikerült becserkészned? Tudod Castle, azt hittem, megváltoztál, és ami kettőnk között van, az ... .

Hirtelen elhallgatott. Nem ismert magára. Soha nem adta volna ki az érzelmei, főleg azok után, hogy Sheryl és Castle csókja után biztos volt abban, hogy félreértette a férfi érzelmeit, és azt is, hogy képes megváltozni.

- Nem tudom, miről beszélsz. Soha nem akartam becserkészni Sheryl Holms-t - csendült őszintén Castle hangja, de ezzel nem tudta csillapítani Kate dühét.

- Tudod, hogy semmit nem utálok annyira, mint a hazugságot! - sisteregtek a nő szavai. - Eddig azt hittem van benned elköteleződés, és tudsz őszintén szeretni, de nagyot tévedtem. Minden nővel csak játszol? Játszod a sármos úriember és az ártatlan kisfiú keverékét, aztán amikor eljutsz a csókig, azt várod, hogy a nő a lábaid előtt heverjen? Sheryl Holms kikosarazott a csók után, és ezért a martinival vigasztalódtál? Szörnyen sajnállak! - mondta megvetően az utolsó mondatot.

Castle nyelt egyet. Évekkel ezelőtt hallotta utoljára ilyen dühösnek Kate-et. Pár másodpercig emésztette a nő szavait. Átkozta magát, amiért többet ivott a kelleténél, mert agya még mindig tompa volt, ezért kétszer meg kellett gondolnia, hogy jól érti-e Beckett szavait. Amikor rájött, hogy a nő meglátta Sheryl csókját, hirtelen értelmet nyert a viselkedése, de nem tudta, hogy ennek örüljön, vagy dühös legyen, amiért nem bízik benne.

Percekig hallgattak. Amikor Castle megérezte, hogy sötétben a Kate leült az ágy másik felére, nagyot nyelt, aztán halkan megszólalt.

- Lesz olyan, hogy megbízol bennem?

Várt egy kicsit, de mivel Kate nem válaszolt, folytatta. Úgy érezte, nincs veszteni valója, és itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba.

- Láttad, hogy Sheryl Holms megcsókol - közölte tényként az ominózus pillanatot. - Tudod, az fáj a legjobban, hogy azonnal elhitted, amit láttál, és meg sem fordult a fejedben, hogy nem minden az, aminek látszik. Ha ...

- Mégis, mit kellett volna hinnem, amikor egy egyértelmű helyzetet látok? - vágott Beckett a szavába.

- Szóval, nem is vagy kíváncsi az igazságra?

Kate hallotta a férfi hangjában a keserűséget, és érezte, hogy felállt az ágyról, és felé fordul a sötétben. Hirtelen bizonytalan érzés kerítette hatalmába. Eszébe jutott a leszakadt inggomb és a férfi felrepedt ajka, amit Elvira Scott okozott egy ártatlan lépcsőházi ütközés során, ő viszont meg volt győződve, hogy Sheryl Holms miatt keletkeztek. A Castle-lel kapcsolatos érzéseitől fél ennyire, hogy félremagyaráz dolgokat? Lehet, hogy a csókot is félreértette? Tényleg képtelen megbízni a férfiban?

- Oké, Castle! Mesélj! Kíváncsi vagyok, hogy lehet egy csókot kimagyarázni! - csattant élesebben a hangja, mint szerette volna.

Az író egy ideig vacillált. Szíven ütötték Kate szavai ... "mesélj", "kimagyarázni" ... nem éppen arra utalt, hogy bízik benne. Érdemes egyáltalán magyarázkodnia?

- Tudod, Kate, te mindig csak a tényeket látod - kezdett bele meglepően nyugodtan, hiszen úgy érezte, nincs veszteni valója, és már nagyon utálta, hogy sosem beszélik meg a kettejüket érintő dolgokat. - Pedig a tények mögötti történet egészen más megvilágításba helyezhet egy tényt, mint amire elsőre gondolunk.

- A tény, az tény, Castle - mondta Kate makacsul.

Az író magába roskadva visszaült az ágy szélére.

- Szóval, nem vagy kíváncsi - sóhajtotta csalódottan, és elhallgatott. Percekig ültek csendben a sötétben, de Castle ezt egyre elviselhetetlenebbnek érezte. Éppen meg akart szólalni, mert úgy érezte, ha most nem szembesítheti a valósággal Beckett-et, akkor örökké bánni fogja, amikor pislákolni kezdtek a lámpák, és a szobát beborította a meleg, sárga fény. A férfi elbizonytalanodott. Végül felállt, megkerülte az ágyat, és a nő elé állt. Örült, hogy a szemébe nézve beszélhet.

- Szeretlek, Kate. De ezt te is tudod. Elfogadtam, hogy várnom kell, amíg leomlik a fal, amit a szíved köré építettél. Elfogadtam, hogy nem akarsz kettőnkről beszélni. Elfogadtam, hogy bizonytalan vagy. De azt nem tudom elfogadni, hogy nem bízol bennem - mondta egy levegővétellel, őszinte tekintettel a nő szemébe nézve. - Olyan érzelmeket váltasz ki belőlem, mint senki a világon. Jobb ember lettem melletted, de te ezt nem hiszed el. Amikor a díjkiosztóra hívtalak, reménykedtem, hogy végre beszélünk az érzelmeinkről, és ... hát, minden egészen másképp alakult - nyelt egyet, de mielőtt Kate közbeszólhatott volna, folytatta. - Szeretlek, és vágyom minden mosolyodra, incselkedésedre, érintésedre. És igen, nem tagadom, vágytam rá, hogy fürdőruhában lássalak, ezért rohantam utánad a medencékhez. Annyira siettem, hogy majdnem fellöktem szegény Elvira Scott-ot. Ott álltam a medence szélénél, de nem láttalak sehol. Aztán valaki hátulról befogta a szemem, magához vont, és  megfordított. Elöntött a földöntúli boldogság, mert azt hittem, te vagy az - nézett őszinte tekintettel Kate zöldesbarna szemébe. Látta, hogy szavai hallatán a nő szemei alig észrevehetően kikerekednek, és a meglepetés helyét átveszi a csodálkozás, szája résnyire nyílik, lélegzete elakad. - A szívem a torkomban dobogott, ahogy életem legfontosabb, legédesebb csókjára vártam ... de a csoda nem történt meg. Ekkor nyitottam ki a szemem, és jöttem rá, hogy Sheryl Holms kegyetlen játékot játszott velem. De a feketeleves csak ezek után jött - húzta szomorú mosolyra a száját. - Te és Thomas Gardner. 

Elhallgatott. Nem akarta felidézni az érzést, amit akkor érzett, amikor Gardner a medencében Kate-tel flörtölt.

- Most már tudod, miért ittam - tette hozzá kemény tekintettel, és nem várva Kate válaszára, megkerülte az ágyat, lerúgta a cipőjét, és a nőnek háttal, lefeküdt az ágyra. Azt hitte, megkönnyebbül, ha beszélhet a történtekről, de csak feszültséget és csalódást érzett. Becsukta a szemét. Nem akart gondolkodni.

Pár perc múlva érzékelte, hogy a nő feláll, lekapcsolja a villanyt, és az ágy másik szélére kucorodik.

Beckett napok óta el akarta kerülni, hogy beszéljenek az érzéseikről. Tudta, hogy Castle-nek ez könnyebben megy, mint neki, most mégis megdöbbent a férfi nyílt kitárulkozásán. Döbbenten hallgatta az őszinte vallomást és a magyarázatot a csókra. Itt fekszik mellette az az ember, akire mindig számíthat, aki feltétel nélkül szereti, akiben megbízhat, és ő mégis kételkedett benne. Lassan megfordult az ágyban, hogy a beszűrődő holdfényben lássa a férfi alakját.

- Sajnálom, Castle - szólalt meg halkan.

Pár pillanat múlva az író megmozdult, mintha felé akarna fordulni, de aztán meggondolta, visszafordult. Kate látta, hogy megemelkedik a mellkasa, mintha nagyot sóhajtott volna. Örült, hogy hallotta a bocsánatkérését, és annak is, hogy nem kell tovább folytatni a beszélgetést. Most még bonyolultabbnak érezte a kapcsolatukat, mint eddig, hiszen a férfi nyíltan színt vallott, ő viszont nem. Még sokáig kavarogtak a gondolatai, mire végre mély álomba zuhant. Úgy érezte, mintha csak perceket aludt volna, amikor érezte, hogy egy meleg kéz finoman rázogatja a vállát.

- Beckett! Ébredj! - szólongatta suttogva Castle.

A férfi a szája elé tartott ujjal jelezte, hogy legyen csendben. Kate-nek fogalma sem volt, mi történt, de ösztönösen a párnája alá nyúlt, és kibiztosította a Glock-ot, miközben próbálta szemét hozzászoktatni a hajnali derengéshez.