Változatok egy témára 6/122

- Köszönöm - bólintott hálás mosollyal, miközben arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ilyen barátai vannak. 

Hamarosan Espo megjelent a kávéval, aztán amikor Lanie is visszaért, a két fiú elbúcsúzott. Ryan Jenny-hez és a kisbabához igyekezett, Espo pedig az őrsre, jelentést tenni. 

Lanie leült az elgyötört arcú író mellé, és kezét gyengéden a férfi összekulcsolt kezére tette. Nehéz volt így látni a barátait. Négy év után végre beismerték maguknak és egymásnak is az érzelmeiket, a kapcsolatukból sugárzott a szerelem, kiegyensúlyozottak és boldogok voltak, most pedig az egyikük súlyos sérüléssel fekszik az intenzíven, a másikuk pedig összetörve próbálja legyőzni a félelmeit. Castle tartotta magát, de Lanie túl régóta ismerte ahhoz, hogy ne tudott volna olvasni a tekintetéből és a mozdulataiból. Nem akarta közhelyekkel vigasztalni, azokon úgyis átlátott volna a férfi, ezért csak fogta a kezét, és hallgatott.

- Lehet, hogy nem bírja a sérült szíve - szólalt meg szinte suttogva Castle. Lanie volt az egyetlen ember, akivel megoszthatta a legkétségbeejtőbb információját.

- Nézz rám! - csengett szeretettel, de erélyesen a nő hangja, és amikor Castle egy kis idő után ráemelte a tekintetét, megszorította a kezét. - Kate szíve rendben van. Erős és egészséges. A műtét óta vagy tíz terheléses EKG vizsgálaton volt, és mindegyik azt mutatta, hogy rosszul járna, ha például veled cserélne - mosolyodott el. Azt várta, hogy Castle kikéri magának, hogy az ő szíve ne lenne annyira jó, mint Kate-é, de a férfi csak kényszeredett mosolyra húzta a száját.

- Remélem, igazad van - szakította meg a szemkontaktust, és a szürke járólapot bámulva nézett maga elé. Egy ideig hallgatott, aztán nagy nehezen kimondta, ami a lelkét nyomta. - Megsérült az egyik petevezetéke.

Lanie meglepetésében hátrahőkölt. Hirtelen nem tudta mit is mondhatna. Tudta, hogy Caslte és Kate között komoly konfliktust okozott a gyerekvállalásról vallott elképzelésük, hogy míg a férfi vágyott egy közös kisgyerekre, Kate úgy érezte, hogy az ő hivatása mellett felelőtlenség lenne. Azt is érezte azonban barátnője elejtett szavaiból, bizonytalan tekintetéből, hogy az utóbbi időben valami megváltozott. Ráadásul egészen más, ha valaki szabad akaratából úgy dönt, hogy nem vállal gyereket, és más, ha a nem lehet, és választása sincs. Szinte olvasott a férfi gondolataiban, aki ugyanerre gondolt.

- Tudod, Kate azt mondta, nem akar gyereket. Rendőrként arra is kell gondolnia, milyen fájdalmat okozna a gyerekének, ha anya nélkül kellene felnőnie. Én ez elfogadtam és tiszteletben tartom a döntését - mondta halkan a férfi. Elhallgatott, de Lanie érezte, hogy van még valami, amit szeretne megosztani valakivel, jobb híján vele. - Amikor az a tébolyult nő megrúgott a tűsarkújával - kezdett bele, ki nem mondva a sérülés helyét, miközben szégyenlősen Lanie felé pillantott - napokig éltem bizonytalanságban. Nem tudtam, igazi férfinak fogom-e magam érezni, ha nem leszek képes a gyereknemzésre. Annak ellenére, hogy Kate nem akar gyereket, meg szerettem volna tartani a lehetőséget. Más, ha a mi döntésünk, és más, ha a sors dönt helyettünk. Nem akarom, hogy Kate is átélje azt, amit én. 

- Castle, figyelj rám! Ha a másik petevezeték ép, akkor ...

- Tudom, mondta az orvos - vágott a nő szavába Rick. - És ha nem ép? Nem akarom, hogy elveszítse a lehetőséget a gyerekre! Nem érezné magát teljes értékű nőnek. Tudom, olvastam erről - nyelt egyet a férfi, és újra Lanie-re emelte elgyötört tekintetét.

A nő sóhajtott egyet. Érezte, hogy Castle órák óta nem csinál mást, mint felvonultatja elméjében az összes szörnyű dolgot, ami a közeli vagy a távoli jövőben megtörténhet Kate-tel, vagy velük. Nem hibáztatta érte. A félelem félelmetes gondolatokat szül.
- Szereted? - kérdezte kihívón, hogy kizökkentse a férfit a letargiából, és ahogy Castle sértetten felemelte a fejét és ránézett, már tudta, hogy jó úton jár.
- Persze, hogy szeretem! - emelte fel a hangját, mint akit bánt, hogy megkérdőjelezik a Beckett iránti érzéseit.
- Akkor fejezd be ezt a siránkozást! - mondta ellentmondást nem tűrőn Lanie, és barna szeme szigorúan tapadt a férfia. - Ha Kate magához tér, nagyobb szüksége lesz rád, mint bármikor. Ha meglátná a mostani ábrázatodat, elmenne a kedve az élettől. Mindenkinél jobban szeret téged - folytatta megenyhülve, és halványan elmosolyodott. - Te vagy az az ember, aki mellett mindent kibír, akivel minden nehézséggel meg tud birkózni, de ehhez az kell, hogy te is higgy magadban és kettőtökben!
Castle nézte a reményt sugárzó mélybarna szemeket. Úgy érezte, mintha egy sötét, hideg alagút végén hirtelen meglátta volna a derengő, éltető fényt. Alig észrevehetően bólintott, igazat adva Lanie-nek, megkönnyebbülten elmosolyodott, és megölelte a nőt. Nem szégyellte, hogy a szemében összegyűlő könnyek csillogó utat hagyva maguk után gördültek végig az arcán.
- Köszönöm - nézett hálásan a nőre, miután kibontakozott az ölelésből, mire az csak őszinte szeretettel rámosolygott.
Castle gyorsan végighúzta tenyerét a szemén és az arcán, és vett egy nagy levegőt. Lanie örömmel látta, hogy aggódó tekintettel, de a régi Castle áll előtte. Éppen jókor, mert az intenzív szoba ajtaján Jim Beckett lépett ki lehajtott fejjel, megtörten. 
Lanie megígérte, hogy bármiben segít, amiben szükséges, aztán elbúcsúzott, és magára hagyta a két férfit.
Rick mintha a néhány perccel ezelőtti önmagát látta volna viszont az idős férfiban. Akkor még nem hitte volna, hogy ő lesz az, aki reményt tud adni Kate apjának. Miközben Lanie szavait ismételte Jim-nek, lopva a nővérpultnál beszélgető nőre pillantott, és arra gondolt, ezt még egyszer meg kell hálálnia neki.
A következő órák lassan teltek, annak ellenére, hogy váratlanul megjelent Martha és Alexis, később pedig Gates kapitány, és a fiúk is folyamatosan telefonáltak. Az éjszakába nyúló várakozás megviselte kimerült idegrendszerüket, ezért Castle örült, hogy hosszas rábeszélés után meg tudta győzni Jim-et, hogy menjen haza pihenni, ő marad, és azonnal értesíti, ha valami változás történik.
Éjjel három óra múlt. Égő szemét egyre jobban bántották a kórház vakító neonfényei. Letette a kezében tartott kihűlt kávét, megdörzsölte a szemét, aztán hátravetve megtámasztotta a fejét a falon, de már képtelen volt gondolkodni. Minden energiáját arra fordította, hogy ne csukódjanak le a szemei. Nem mert, és nem akart elaludni. Hogy éberen tartsa magát, felállt, és a nővérpult felé indult. Az éjszakás nővér nagyot sóhajtva ingatta meg a fejét, amikor felnézett rá a papírjaiból.
- Mr. Castle, hiába jön ide öt percenként, nem tudok újat mondani. Beckett nyomozó állapota stabil, az életfunkciói rendben vannak, de még nem tért magához - mondta kissé bosszúsan. Bár megértette a férfi aggódását, jobban örült volna, ha sikerül hazaküldenie órákkal ezelőtt, akkor most nyugodtan végezhetné a munkáját, és nem kellene öt-tíz percenként bátorítania annak ellenére, hogy már az orvos is próbálta megnyugtatni egy órával ezelőtt, hogy a beteg nincs életveszélyben. Hirtelen gondolt egyet. Felemelte a mutatóujját, és szigorúan Castle-re nézett. - Várjon! El ne mozduljon innen! - mondta, bár ettől az egytől nem kellett félnie.
Az író nagyokat pislogva nézett az orvosi szoba felé viharzó nő után, aki néhány perc után diadalittas mosollyal az arcán visszatért, és intett, hogy kövesse. 
- Remélem értékeli, hogy kiharcoltam, hogy bemehessen Beckett nyomozóhoz! - húzta fel kihívóan a szemöldökét a nővér.
- Bármit megteszek, amit csak akar - vágta rá Castle boldogan.
- Megteszi annyi, hogy az éjszaka hátralevő részében békén hagy - mosolyodott el a nő.
- Meddig maradhatok? - bújt bele izgatottan a steril köpenybe az író.
- Reggel hatig leszek ügyeletben. Addig maradhat, ha akar.
- Akarok - vágta rá, aztán vett egy nagy levegőt, és belépett a szobába.
Most nem látta olyan félelmetesnek, mint első alkalommal, talán azért, mert az éles neonfények helyett csak egy kisebb lámpa meleg, sárga sugarai világították be a szobát.
- Emily, a doktor úr megengedte, hogy Mr. Castle itt legyen reggelig. Mivel minden rendben van, te átmehetsz a kettesbe, Mary-nem elkel a segítség - szólt be a nővér a Kate ágya mellett álló munkatársának. - Ha valami baj van, nyomja meg a nővérhívót, és azonnal jövünk - mondta Castle-nek, és magára hagyták.
Az ágy melletti székre ült, és nézte a gyönyörű vonásokat. Kate egyenletesen lélegzett, és a derengő fényben nem látta olyan sápadtnak sem.  Megsimogatta a nő arcát, és Lanie szavaira gondolt. Már biztos volt abban, hogy együtt ezt is átvészelik.

Kate tudata a békés, sötét mélységben ringatózott, ahova csak lassan, és nehezen törtek utat a külvilág ingerei. Nem akarta beengedni ebbe a nyugalomba az idegesítő, monoton sípolást, az irritáló szagot, és a tompa fájdalmat sem. Újra magával ragadta a mélység, és egy ideig nem érzett semmit, de egyszer csak új ingerek jöttek. Kellemesek: egy ismerős illat furakodott a tudatába, puha, meleg érintés borzongatta meg, egy kellemes hang szavakat duruzsolt, amiket nem értett, mégis jó volt hallani, aztán újra elmerült a békés csendbe. 
Hirtelen tértek magukhoz álmukból az idegsejtjei, mintha vágynának minden apró inger befogadására. A nyugalmat robbanásként szakították szét az apró neszek és illatok, az érzés, hogy valaki gyengéden fogja a kezét, és meleg levegő simogatja ütemesen a karját. Ki akarta nyitni a szemét, de szemhéjai elnehezülve, csak lassan engedelmeskedtek. Pislogott néhányat, hogy tisztuljon a látása. Fehér falak, fertőtlenítő, szívmonitor pittyegése. Kórházban van - tudatosult benne, aztán a kellemes ingerek, az illat, az érintés és a cirógató légáramlás eredetét keresve oldalra fordította a fejét. Gyenge volt, ezért csak magában mosolygott boldogan. Castle az ágya szélére borulva aludt. Kate nézte, ahogy a férfi ujjai gyengéden kulcsolódnak a kezére, érezte, ahogy az elnyíló ajkai közül kiáramló levegő simogatja a karját, arca nyúzott volt, álmában ráncolta a homlokát, mindig gondosan oldalra fésült haja rakoncátlanul hullott előre. Mintha megérezte volna, hogy nézik, megrebbentek a szempillái, felemelte a fejét, és hitetlenkedő tekintettel nézett a zöldes-barna, gyönyörű szemekbe, aztán arcáról minden gyötrelem eltűnt, és boldogan elmosolyodott. 
- Szia, álomszuszék - suttogta erőtlenül Kate, miközben szája bágyadt mosolyra húzódott.

 

Változatok egy témára 6/121

- Nézze! Őszinte leszek. Van néhány dolog, ami aggaszt a műtéttel kapcsolatban. 

Castle ujjait görcsösen összeszorítva, előredőlve ült a széken, mintha abban reménykedne, hogy így hamarabb eljutnak hozzá az orvos szavai. A pillanatnyi megkönnyebbülés után, újult erővel áradt szét benne a félelem, főleg, hogy a megfogalmazás több problémára utalt.

- A nyomozó fiatal, erős, jó kondícióban van - kezdte a pozitívumokat az orvos, és Castle érezte, hogy most jön az a bizonyos "de". - Az egyik aggodalmam a szíve. A másfél évvel ezelőtti sérülés nem múlt el nyomtalanul, és most a nagy vérveszteség miatt túl nagy megterhelésnek van kitéve - mondta a férfi lassan. Fáradtan csillogó szemét a vele szemben szorongva ülő férfin tartva figyelte, hogy minden szavát megértette-e.

Castle összeszorított szájjal bólintott, de mivel az orvos csak kutatón nézett rá, nehezen kipréselve a szavakat, megszólalt.

- És mi van még? 

- Nos, a kés a bal petevezeték közelébe fúródott. Nem vágta át a falát, de megsértette azt. Ez a későbbiekben probléma lehet. Ha hegesedés történik, vagy gyulladás lép fel, a petevezeték elzáródhat.

Az orvos elhallgatott, megvárta, amíg a férfi megemészti a hallottakat, és felfogja a szavai súlyát.

Castle azonnal felfogta a szavak jelentőségét, és azt is, hogy ez csak egy lehetséges, és távolabbi probléma. Őt most csak a jelen érdekelte.

- Életben marad? - tette fel a legfélelmetesebb kérdést. Hallotta a saját hangját, de olyan idegenül hangzott. Rekedtes volt, elcsukló és fátyolosan zengő. Reménykedve nézett az orvos szemébe, és várta, hogy megnyugtatóan rámosolyogjon, de a férfi hallgatott. Töprengve pislogott, aztán levette a szemüvegét, aztán sóhajtva hátradőlt a székében.

- Mindent megteszünk - mondta, de amikor meglátta, hogy Castle elkeseredetten elhúzza száját a szavakra, folytatta. - Igen, nagy esélye van a túlélésre. Nincs életveszélyben, de azt akartam, tudjon arról, hogy vannak bizonytalanságot okozó tényezők.

Castle ízlelgette a szavakat, mérlegelte a jelentőségüket, aztán megállapította, hogy az orvos a lehető legjobb döntést hozta, amikor megosztotta vele a lehetséges komplikációkat. A szavai reményt adtak, de nem ringatták rózsaszín álomvilágba, hogy nem történhet semmi baj. Úgy érezte, semmi nem fontosabb annál, hogy Kate életben maradjon, de fejében ott motoszkáltak az orvos mondatai. 

- Ha elzáródik a petevezeték, mennyi esélye van, hogy gyereke legyen? - kérdezte meg annak ellenére, hogy most egyáltalán nem tartotta fontosnak a választ. Semmi mást nem akart, mint boldognak látni maga mellett a nőt.

- Ha a másik petevezeték ép, semmi akadálya, hogy teherbe essen - válaszolt a férfi, lassan felemelkedett a székről és kezét előre nyújtva jelezte, hogy a beszélgetést lezártnak tekinti. Amikor Castle felállt, és elfogadta a felé nyújtott kezet, az orvos biztatón a vállára tette a kezét, és az ajtóhoz kísérte.

- Bemehetek hozzá? 

- Amíg az intenzíven van, csak néhány percet engedélyezhetek - mosolyodott el sajnálkozva az orvos - de az a néhány perc mindkettejüknek fontos lesz. Beszéljen hozzá! A nővér odavezeti - intett a folyosóra lépve egy középkorú, barátságos mosolyú ápolónőnek.

- Köszönöm, hogy őszinte volt - nézett az orvosra hálás tekintettel, száját szomorkás mosolyra húzva Castle, és nagyot sóhajtva indult a nő után. 

Nem tudta, mire készüljön. Amikor Kate-t meglőtték, élete legborzalmasabb perceit élte át a mentőben, és amíg a műtét végét várták, de akkor nem mehetett be hozzá. Akkor látta először, amikor gyengén ugyan, de már mosolyogva ült az ágyon. Tudta, hogy erősnek kell lennie, hogy nem szabad, hogy a félelem irányítsa, de képtelen volt nyugalmat erőltetni magára. Ösztönösen tette egyik lábát a másik után, szívta be és fújta ki a levegőt Az előtte lépkedő nővér megérezhette a szorongását, vagy csak tapasztalatból tudta, hogy mekkora jelentősége van ilyen helyzetben egy jó szónak, biztató mondatnak, mert hátrafordulva rámosolygott.

- Dr. Harris kiváló sebész. Bízzon benne! - mondta, de mivel a férfi csak sóhajtott, folytatta. - A doktor úr nem szereti, ha túl bizakodóak a hozzátartozók, ezért minden lehetséges rosszat előrevetít nekik. 

- Biztos megvan az oka, hogy miért - morogta az orra elé Castle.

- Á, dehogy! Dr. Harris egyszerűen mindig félig üresnek látja a poharat, pedig ő az egyik legkiválóbb sebész, akit ismerek. 

- Talán fél, hogy fájdalmat okoz - merengett el a hallottakon az író. A nővér szavai kissé megnyugtatták, és éppen próbálta magával elhitetni, hogy talán nincs is olyan nagy baj, amikor a nő egy előtér szerű helyiségbe vezette, és egy zöld, belebújós köpenyt, meg egy szájmaszkot nyomott a kezébe.

- Ezeket vegye fel! - mondta, aztán amikor látta, hogy a férfi készen van, kinyitotta az intenzív szoba ajtaját.

Castle lépett néhányat, és megtorpant. Azt hitte, mindenre felkészült, hiszen a filmekben gyakran látott ilyet, de a valóságban átélni mindezt, egészen más volt. Az elé táruló látvány is félelmetes volt, de a hozzá társuló hangok és szagok fokozták az érzést. A hófehér ágyon olyan sápadtan és ernyedten feküdt Kate, mintha nem lenne benne élet, az életfunkcióit jelző gépek villogással és a csendben fülsértő élességű pittyegéssel hasították a levegőt, az átható fertőtlenítő szagtól fordult egyet amúgy is görcsösen összeszűkült gyomra. Nyelt egyet, aztán pislogott néhányat, nehogy cseppé gyűljön össze a látását elhomályosító könny. Az ágy melletti fehér széken egy komoly tekintetű ápoló ült szájmaszkban, tekintetét egy pillanatra a belépő férfi felé fordította, aztán újra ellenőrizte az infúzió csepegésének ütemét. Castle közelebb lépett.

- Minden rendben. Két percre magukra hagyom. Ha valami baj lenne, nyomja meg ezt - nézett újra rá az ápoló, és a nővérhívó gombra mutatott, azzal kiment a szobából. 

Castle megvárta, amíg becsukódik az ajtó. Szeretett volna kettesben lenni a nővel, akit végtelen szeretettel szeret. Aki élete nagy szerelme. A sírással küszködve elmosolyodott a gondolatra. Olyanokat érez és gondol, amikről azt hitte, csak a világirodalom hősszerelmesei érezhetik, nem a valóságos emberek. Leült a székre, és a kezébe fogta a finom, kicsi kezeket, aztán alig érintve a selymes bőrt, lágyan megsimogatta az arcát. Megnyugtatta meleg ujjak érintése, és a kezét cirógató enyhe légáramlat, ahogy Kate lélegzetét érzékelte. Megigazított egy kósza hajtincset, hogy még jobban lássa a gyönyörű arc látványát. Egy darabig csak nézte szótlanul, a csukott szemeket, a hosszú szempillák rezdülését, a máskor vágytól pirosan duzzadó ajkakat, amelyek most inkább kékes színben játszottak, és összeszorult a szíve. Emlékeiben megjelentek az élettel teli, zöldes-barnán ragyogó szemek, az érzékien mosolygó ajkak.

- Szeretlek Kate - szólalt meg halkan. - Tudom, hogy tudod, de jó kimondani. Az, hogy szeretlek, azt jelenti, hogy veled akarok ébredni minden reggel, veled akarom elkapni a gyilkosokat, veled akarok ringatózni a park hintáján, veled akarok nevetni, veled akarom érezni a gyönyör édes ízét éjszaka, veled akarok megöregedni. Téged akarlak bosszantani az idétlen elméleteimmel, téged akarlak meglepni a meglepetéseimmel, téged akarlak megviccelni, hogy zavarba jöhessek, amikor visszavágsz, és miattad akarok bosszankodni, hogy végül mindig a tiéd a győztes pont. Hm.... Most pont olyan vagyok, mint amilyennek megismertél, egy egoista, önző seggfej, aki csak magára gondol. De ... de azt szeretném, hogy tudd, a legjobban azt szeretném, ha boldoggá tudnálak tenni. Kate, én ...

- Uram! Letelt az idő - hallotta meg az ápoló hangját, és csodálkozva nézett az ajtó felé. Nem is vette észre, mikor jött be a férfi. Kényszeredetten bólintott, aztán még egyszer megsimogatta a nő arcát.

Nehéz szívvel, gondolataiba merülve lépett ki a szobából. Bármennyire is ijesztő és rideg volt a hely, megnyugtatta, hogy láthatja és megérintheti Kate-t.

- Rick!  - hallotta a messziről jövő megszólítást.

A folyosó végén Jim Beckett sietett felé. Az idős férfi tartotta magát, de tekintete elárulta az érzéseit. Castle ugyanazt a félelmet látta bennük, amit maga is érzett. Ösztönösen átölelte a férfit. A Bensőséges mozdulat mindkettejüket meglepte volna más helyzetben, de most teljesen természetesnek tűnt. Rick próbálta lényegre törően elmondani, amit az orvos mondott, de az aggasztó lehetőségeket egyelőre nem ecsetelte, aztán elmesélte, milyennek látta Kate-t az intenzív szobában. A támadást és a gyerekek kiszabadítását Espo és Ryan már elmesélték neki, Lanie pedig próbálta megnyugtatni a férfit, de úgy tűnt, a legjobban Rick szavaiban bízott. 

- Szeretném én is látni! - szólalt meg komolyan.

Castle megértően bólintott, de hálás volt Lanie-nek, aki felajánlotta, hogy segít elintézni, hogy Jim bemehessen az intenzívre, így végre engedhetett a rátörő erőtlenségnek, és lerogyhatott egy székre. Úgy érezte, most hagyta el az utolsó ereje, de nem akarta, hogy ezt bárki is észrevegye.

- Tesó! Beckett erős nő, ő rendben lesz! - mondta Javi komolyan, aztán pici, kaján mosollyal hozzátette: - Benned kevésbé bízom. Hozok egy kávét, az majd helyreráz - veregette meg az író vállát, és elindult egy kávéautomatát keresni.

Castle elhúzta a száját a csipkelődésre, de nagyon is jólestek neki a nyomozó biztató szavai. Ryan-re nézett, aki homlokát ráncolva, zsebre tett kézzel, szomorúan nézett vissza rá. Hirtelen eszébe jutott a férfi földöntúli boldogsága néhány órával ezelőtt.

- Kevin! Ennek a napnak kellene életed legboldogabb napjának lenni. Apa lettél.

- Ez életem legboldogabb napja - mondta meggyőződéssel a férfi. - Született egy gyönyörű kislányom, megmentettük tizennyolc kisgyerek életét, és Beckett is rendben lesz.

- Nem itt van a helyed.

- Maradok, amíg Javi vissza nem tér.

Castle nézte a férfi határozott vonásait, a kék szemeket, amelyek most is, mint mindig őszintén csillogtak. Csodálta Ryan-t, amiért mindig pontosan tudta, mi a helyes, és mindig a szerint cselekedett. 

- Köszönöm - bólintott hálás mosollyal, miközben arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ilyen barátai vannak.

  

  

Változatok egy témára 6/120

Szemét nem vette le a mozdulatlan szempillákról, egyik kezével simogatta a gyönyörű arcot, a másikat szorosan tapasztotta a sebre, miközben egyre csak hajtogatta a két mondatot.

Erős kezeket érzett a karján, amelyek határozottan húzták el a nő testétől.

- Uram! Innen átvesszük - hallotta meg a mentőorvos barátságos, de határozott hangját. Felnézett. Hirtelen utat törtek elméjébe a körülötte zajló események; a hangok, az emberek jelenléte,  mozdulataik csak most tudatosultak benne. Espo megpróbálta szelíd erőszakkal elhúzni Kate mellől, míg a mentőorvos határozottan eltolta, hogy a sérült mellé térdelhessen. Az idegen férfi ránézett, és mintha tudná, mennyire éhezik a megnyugtató szavakra, komolyan ejtette ki a szavakat.

- Mindent megteszünk érte - mondta az író szemébe nézve, aztán Espo-ra pillantott. - Vigyázzon rá! - vetette oda a nyomozónak, de a következő másodpercben már minden figyelmét az eszméletlen nőre fordította. 

Castle hagyta, hogy Javi felsegítse a földről és néhány lépéssel messzebb húzza. 

- Jól vagy? - hallotta a nyomozó aggódó hangját, de nem fordult felé. Tekintetét nem vette le az orvosról és Kate-ről.

- Nem, nem vagyok jól - ingatta meg a fejét. 

A válasz megnyugtatta Espo-t. Az addig szinte önkívületben levő író láthatóan visszatért a valóságba, és kontrollálni tudta a viselkedését. Még soha nem látta ilyennek Castle-t, még a temetői merénylet után sem. Addig talán el sem tudta hinni a férfi, hogy elveszítheti Kate-t, azóta viszont megtanulta, hogy az életet a haláltól csak egy pillanat választja el, hogy soha nem tudhatjuk, az események láncolata milyen hatással lesz a létünkre, hogy csak a múlt az, ami biztos. Ráadásul, azóta megérezték a szerelem édes ízét, ezért a féltés és a félelem nagyobb lehet, mint két és fél évvel ezelőtt. A biztonság kedvéért rá-rápillantott az íróra, mert megtört arca, könnytől csillogó szeme, roskatag testtartása, egyenetlen légzése, remegő teste, ind-mind arról tanúskodott, hogy tűrőképessége határán van.

Castle tehetetlenül figyelte, ahogy az orvos és két mentős szakszerű mozdulatokkal ellátja a sebet, és bekötik az infúziót. Éberen követte az orvos minden rezdülését, reménykedve, hogy valamilyen biztató jelet olvas le az arcáról, de hiába, a feszült figyelmen kívül nem látott semmit. Nézte az összehangolt mozdulatokat, és arra gondolt, nem tehet mást, mint hogy bízik a három ember tudásában és tapasztalatában. Erős akart maradni. Erős, mint amikor meglőtték Kate-t, erős, mint amikor azt hitte, hogy Alexis vére borítja a furgon rakterét a lány elrablásakor. Tekintete az egyre sápadtabb, gyönyörű arcra vándorolt, és már képtelen volt kívülállóként nézni az eseményeket.

- Ugye tudnak segíteni? - lépett közelebb az orvoshoz. Érezte, hogy nemcsak a lába remeg, hanem a hangja is.

- Mindent tőlünk telhetőt megteszünk - adott kitérő választ az orvos, amitől Castle úgy érezte, mázsás súlyként nehezednek szívére a szavak. A szavak, amiket mindig olyankor mondanak az orvosok, amikor nem látnak sok reményt, de meg akarják nyugtatni a hozzátartozókat, és a saját lelkiismeretüket is.

- Veszélyben van az élete? - kérdezte, miközben nézte, ahogy Kate-t rászíjazzák a hordágyra, és elindulnak vele.  

Alig merte kiejteni a szavakat a száján. Hálás volt, hogy az orvos felállt, és a szemébe nézve, nyíltan válaszolt. Megőrjítette a bizonytalanság. Választ akart.

- A szúrás nem ért létfontosságú szervet, de mély. Kevés a vér, és mivel csökken a vérnyomás, valószínűleg a hasüregbe vérzik. Minél előbb a kórházba kell érnünk vele - válaszolt az orvos, aztán együttérzőn megfogta az író vállát, és a mentősök után sietett.

Castle egy pillanatra becsukta a szemét, kifújta a túl régóta benntartott levegőt, nyelt egyet, aztán egy mély légvétellel mindenre felkészülve rohant a mentősök után. 

Amikor beszállt a mentőbe, megfogta Kate kezét. A kórházig tartó út óráknak tűnt. Az egyik ápoló egy zsebkendőt nyújtott felé, amit értetlenül elvett, és csak másodpercek múlva jött rá, hogy a fiatalember azért adta, hogy itassa fel a szeme sarkában gyülekező könnycseppeket. Emlékek rohanták meg. Szirénázva robogó mentőautó, Kate csupa vér mellkasa, az EKG készülék egyenletes sípolása, a mentőorvos határozott vezényszavai: töltés, hátra, Kate összeránduló teste. Tudta, annál szörnyűbbet nem élhet át, minthogy a szeme előtt száll ki a nő testéből az élet. Ez a helyzet nem tűnt olyan veszélyesnek, de a csend, és hogy nem tudnak semmit tenni, csak várni, hogy még azelőtt beérjenek a kórházba, hogy Kate elvérezne, rettegéssel töltötte el.

Egy óra múlva még mindig csak várt. Miután a mentőorvos még a kocsiból jelezte a kórháznak a sürgős műtétet, egy egész csapat várta őket. Elengedte a nő ernyedt kezét, és nézte, ahogy kihúzzák a mentőből, majd rohanva tolják a hordágyat a folyosón a műtőig, ő pedig rohan utánuk, éppen úgy, mint két és fél éve. Aztán várakozott a műtő előtti folyosón oda-vissza járkálva remegő testtel, hideg verítékben úszva, amíg úgy nem érezte, hogy összerogynak a lábai. Végül leült egy kényelmetlen műanyag székre, és könyökét a térdére támasztva, tenyerébe temette az arcát. Úgy érezte, az idő a legnagyobb ellensége. Arra eszmélt, hogy valaki finoman megfogja a vállát.

- Lanie? 

- Mit tudsz? - kérdezte az orvosszakértő fájdalmas tekintettel.

- Megszúrták ... itt - mutatott a hasa bal alsó részére a férfi. - Azt mondták belső vérzése van.

Lanie bólintott, mint aki tudomásul veszi a hallottakat, de nem szólt. Tudta, hogy a belső vérzés kiszámíthatatlan, minden sebész rémálma egy vérben fürdő hasüregben megtalálni a vérzést okozó eret, ráadásul gyorsnak kell lenni, ezért nem akarta olyan szavakkal vigasztalni a férfit, aminek nincs alapja.

- Mióta van benn? - kérdezte.

- Rég ... régóta - nyögte Castle, aztán az órájára nézett, és hitetlenkedve bámulta  mutatót, ami nem órák, csak percek elteltét mutatta. - Húsz perce.

- Castle! - hallotta meg a távolból a nevét. Ryan és Espo robogtak felé, szemükből kiolvasta a kérdést, de úgy érezte, képtelen mindenkinek elmondani azt a keveset, amit tud, ezért hálás volt Lanie-nek, aki átvette a szót, és tájékoztatta a fiúkat.

- Értesítettük Beckett édesapját. Hamarosan itt lesz - mondta Ryan. 

Castle arcán egy halvány, erőltetett mosoly suhant át. Jó hogy vannak barátai. Ő még arról is megfeledkezett, hogy Jim-et értesítse.

- Kösz - bólintott hálásan, aztán mintha egy hatodik érzék súgta volna, hogy történni fog valami, a műtő ajtaja felé fordult, ami egy másodperc múlva kinyílt, és egy kék műtősruhás, őszülő, szemüveges orvos lépett ki rajta.

- Katherine Beckett hozzátartozói? - nézett végig rajtuk, várva, hogy kinek szolgálhat információval a beteg állapotáról.

Castle úgy ugrott fel a székből, mintha az élete múlna a mozdulaton, miközben valami érzelmet szeretett volna leolvasni a férfi arcáról. Mindennél jobban kívánta, hogy az orvos elmosolyodjon, de a vonások komolyak voltak, és fáradtságról tanúskodtak. 

- A vőlegénye vagyok - állt meg szemben az orvossal, és furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy kimondta a szót. Másoktól hallotta, hogy ő Beckett vőlegénye, de ő maga talán még sohasem mondta ki a szót.

- A szúrás mély volt, nem érintett életfontosságú belső szervet, de jelentős hasűri vérzést okozott, - ismételte a mentőorvos szavait  - amit sikerült elállítanunk, de a vérveszteség jelentős volt, azért megfigyelésre az intenzív osztályon tartjuk. Az állapota súlyos, de nem életveszélyes. Ha a következő 24 órában nem következik be romlás, akkor túl lesz a nehezén.

Castle hallotta, hogy a mögötte álló fiúk megkönnyebbülten felsóhajtanak, de Lanie csak összeszorított szájjal tudomásul vette az információt. Ezek szerint még korai lenne örülni - vonta le a férfi a következtetést.

- Bejönne az irodámba? - nézett rá az orvos, és a választ meg sem várva elindult. 

Castle értetlenül Lanie-re és a nyomozókra nézett, aztán rosszat sejtve követte az orvost. Ahogy engedett a szorítás a mellében az előbb, most újult erővel nehezedett rá mázsás súlyként a félelem.

Az orvos az íróasztala mögé lépett, és miközben kinyújtott kezével a vele szemben álló székre mutatott, fáradtan leült.

- Bocsásson meg, de 16 órája talpon vagyok, és ma ez volt a hatodik műtétem - húzta bocsánatkérő mosolyra a száját, aztán elkomolyodva egyenesen Castle szemébe nézett. - Nézze! Őszinte leszek. Van néhány dolog, ami aggaszt a műtéttel kapcsolatban.    

Változatok egy témára 6/119

Castle a félig a könyvespolc jótékony takarásában állva, zakatoló szívvel, elszorult torokkal és összeszűkült gyomorral figyelte a jelenetet.

Beckett maga elé tartott, széttárt kezekkel lassan lépett hátrébb, hogy kiengedje a két férfit és a túszul ejtett gyerekeket. Látta, hogy míg a magas francia meg van győződve róla, hogy a terve sikerülhet, ideges, de megpróbál magabiztosnak és fölényesnek látszani, addig a köpcös szinte pánikban van. Ő a gyenge pont kettejük közül, de a rettegése miatt kiszámíthatatlanabb is. Kate Espo-ra nézett, és csak egy alig látható rezdüléssel intett, hogy egyelőre ne tegyen semmit. A francia maga mögé parancsolta társát, és egymásnak háttal, a két kisgyereket maguk elé kényszerítve lassan araszoltak előre. Castle mereven állt, de agya zakatolva keresett valami megoldást a gyerekek kiszabadítására, de magában igazat adott Beckett-nek, és tudomásul vatta, hogy ebben a pillanatban biztonságosabb a gyerekekre nézve, ha nem mozdul. A rejtett szobából egyre hangosabban hallatszott az egyedül maradt gyerekek visszafojtott sírása, félelem fűtötte zokogása. Figyelme a szívszorító hangokra irányult, ezért a következő másodpercek eseményei olyan meglepetésként érték, hogy egy darabig nem is tudott rájuk reagálni. 

Hirtelen éles kiáltás hasított a levegőbe, és a széttört ajtónyíláson, mint két kamikaze pilóta, rontott be a Rayn csapatába beosztott két FBI ügynök, mögöttük a nyomozóval. Egy pillanat alatt őrült hangzavar keletkezett. A magas francia ordítozni kezdett, hogy elvágja a gyerek torkát, ha közelebb jönnek, Beckett megpróbált megállj parancsolni az ügynököknek és a túszejtőnek, aki úgy ráncigálta maga előtt a kislányt, mint egy rongybabát. A köpcös Burt, mivel háttal állt az ajtónak, rémülten kapkodta a fejét,  remegő teste és gyöngyöző homloka, egész reakciója a helyzetre arról tanúskodott, hogy pánikba esett. Úgy forgolódott, mintha elfelejtette volna, hogy kést szorít a kis Timmy torkához, így nem is vette észre, hogy a gyerek kétségbeesetten próbálja lefejteni a férfi kezét a nyakáról. A páni félelem irreális cselekedetre kényszerítette a férfit, ösztönei azt súgták, meneküljön a legkisebb ellenállás felé, ezért hirtelen ellökte magától a gyereket, és fejvesztve rohanni kezdett vissza a titkos szoba felé.
Castle ösztönösen a földre zuhanó kisfiú felé kapott, de mivel nem érte el, a földre zuhanó gyerekhez lépett, Beckett viszont rendőrként reagált a helyzetre, és Burt-re vetette magát. Az egyébként puhány, elhízott férfi nem jelentett volna kihívást a nőnek, de a félelem adrenalint szül, az pedig olyan energiákat szabadít fel egy menekülő emberből, amire maga sem hinné, hogy képes. Kate a földre döntötte a férfit, aki olyan erővel kezdett hadonászni a késsel, hogy a nő érezte, nem tudja megfékezni a csapkodó kezeket, ezért megpróbált elhúzódni, hogy elkerülje a kiszámíthatatlan pályán száguldó fegyvert. 
Burt menekülési próbálkozása zavart szült. A francia túszejtő hátrapillantott, amit az ügynökök azonnal kihasználtak, és amíg az egyik elkapta a kést tartó kezét, nehogy meg tudja vágni a kislányt, a másik halántékon ütötte a fegyverével, amitől a férfi eszméletlenül rogyott össze, Ryan pedig kitépte az erőtlen kezek közül a kislányt.
Castle a földön fekvő Timmy-re pillantott, és amikor látta, hogy a gyereken nem látszik sérülés, felnézett. Sosem fogja elfelejteni a szeme előtt pergő képsorokat, és a félelmetes hangokat: az ügynökök, ahogy Kate ráveti magát Burt-re, akinek teste hangosan puffan a padlón, a fém csapódását a francia homlokán, amitől úgy csuklott össze, mint egy marionett bábú, aminek elvágták a zsinórjait, Timmy ziháló lélegzését és rémült tekintetét, a szobából kiszűrődő gyereksírást. Ami azonban szinte beleégett az idegsejtjeibe, az a mozdulat volt, amikor a földön fekvő Burt teljes erővel hadonászik a késsel, Kate pedig a férfi fölött térdelve hátrarántja a mellkasát. Lehetett hallani a penge suhogását, aztán egy halk koppanást, ahogy a fém a golyóálló mellénynek ütközött, majd a roszogást, amikor irányt változtatva lefelé siklott a mellényen. Miközben közelebb lépett, látta Espo felkapja a földről a pisztolyát, és hallotta, ahogy torkaszakadtából a késes férfire ordít, és először a fejére szegezi a pisztolyát, mivel azonban a férfi erre nem reagált, a kést tartó kezére célzott, és lőtt. A pisztoly dörrenése és Burt fájdalmas kiáltása betöltötte a lakást. Castle egy szempillantás alatt a nő mellé térdelt, átölelte, aztán kicsit eltávolodva a szemébe nézett.
- Jól vagy? - kutatta aggódva a nő arcát. Látta, hogy Kate szeme kitágul, tekintetében hitetlenkedő csodálkozással néz rá, aztán megfogja a hasát, közvetlenül a golyóálló mellény alatt. Castle szeme követte a mozdulatot. A félelem úgy hasított bele, mint a villám, amikor meglátta, ahogy Kate vékony, kecses ujjai közül szivárog a vér. Egy másodpercig csak bámulta a farmeron terjedő sötétvörös foltot, mintha nem akarna hinni a szemének. Agyában cikáztak a gondolatok. Olyan emlékek tolultak fel tudatalattijának legeldugottabb zugából, amiket sosem akart még egyszer átélni. Az emlékek rettegést szültek. Zihálva kapkodta a levegőt, ajkai elnyíltak, és összehúzott szemmel, kétségbeesett tekintettel bámulta a foltot, aztán Kate-re nézett. A sötétté váló szivárványhártyából eltűnt a ragyogás. Ez volt az, ami kizökkentette Castle-t a pánikból. 
- Mentőt! Hívjanak egy mentőt! - ordította felnézve, aztán újra átölelte Kate-et, gyengéden lefektette és mellétérdelt. Tenyerét a nő hasán levő szúrt sebre tette, de tekintetével fogva tartotta Kate-ét. Úgy érezte, újraéli a pillanatot, amikor a temető füvén fekvő, meglőtt nőhöz beszélt, miközben látta, hogyan csukódik le élettelenül a szeme. Nem akarta, hogy megismétlődjön a jelenet, nem akarta, hogy Kate becsukja a szemét. Rettegett.
- Kate! Kate maradj velem! Szeretlek - ismételte az először a temetőben kimondott szavakat kétségbeesve, és reménnyel töltötte el, hogy a gyönyörű szemek erőtlenül pislantanak, de nem csukódnak le, hanem reménykedve rászegeződnek.
- Megszúrt, Castle - suttogta Kate, miközben fájdalom suhant át az arcán.
- Mindjárt itt a mentő - próbált bizakodó hangon megszólalni a férfi, de nehezére esett, hogy elrejtse hangja remegését. - Nem lesz semmi baj - tette hozzá magát is győzködve.
Ryan és Espo odaguggolt Beckett mellé, és aggódva pillantottak a szúrás helyére.
- Mindjárt itt a mentő. Tarts ki! Nem súlyos - fogta meg egy pillanatra a nő kezét Javi biztatón. - Castle vigyáz rád! - mondta, aztán intett Ryan-nek. Amíg az ügynökök a két fogvatartóval foglalkoztak, a két nyomozó a titkos szobába indult.  
Castle-t valamelyest átragadt Espo nyugodtsága. Vértől ragacsos kezére nézett. Úgy tűnt, mintha a vérzés csillapodott volna. Remélte, hogy nem csak a képzelete játszik vele, és azt is, hogy nem a hasüregbe vérzik a seb. 
- Ne ... ne nézz ... ilyen ... kétségbeesve! - nyögte szakadozva Kate a férfi rémült szemébe nézve.
Castle megütközve nyelt egyet.
- Nem ... nem vagyok kétségbeesve - próbált egy halvány mosolyt kényszeríteni magára.
- Nem szabadulsz meg ... ilyen könnyen ... tőlem.
- Ssss ... ne beszélj! - simogatta folyamatosan, gyengéd mozdulatokkal a nő arcát. 
Kate lehunyta a szemét, és megpróbált a semmivel össze nem hasonlítható, finom, meleg érintésekre koncentrálni. Amikor megérezte a bőrén és az izmain áthatoló éles pengét, először a döbbenet, aztán a félelem lett úrrá rajta, és csak később érzékelte a fájdalmat. Tudta, hogy a hasat ért szúrás nem olyan veszélyes, mint a mellkas lövése volt, de az emlék élénken élt az emlékezetében, ezért erőt kellett magán vennie, hogy ne hagyja eluralkodni a félelmet. Bármennyire is titkolta a férfi, látta tekintetében a rettegést, amiből tudta, hogy a temetőben történtekre gondol. Összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, és kinyitotta a szemét. Sírást hallott és mozgást észlelt a jobb oldalán, ezért arra fordította a fejét. Castle követte a tekintetével a mozdulatot. A titkos szobából vezette ki Ryan és Espo a gyerekeket, miközben próbálták megnyugtatni őket. A picik sírtak, és rémülten néztek a földön fekvő, vérző nyomozóra, miközben a folyosó felé terelgette őket a két nyomozó.
- Kate. Megtaláltuk őket - suhant át egy mosoly az arcán, amikor meglátta, hogy Kate szemébe egy pillanatra visszatért a ragyogás.
- Igen ... megtaláltuk - suttogta erőtlenül a nő, és lehunyta a szemét.
Castle nézte az egyre sápadtabb arcot és a lecsukódó szemhéjat, és várta, hogy újra kinyíljon, de az nem mozdult.
- Kate, maradj velem! Kérlek, maradj velem! - ismételgette egyre jobban kétségbeesve, miközben úgy érezte, egy jeges kéz szorítja össze a szívét. Hallotta a mentő szirénájának visítását, aztán a rohanó léptek dübörgését, a berohanó Sorenson-t, majd az egyenruhás mentősöket, de nem tudott  másra gondolni, mint hogy nem akarja elveszíteni a nőt, akit addig soha nem érzett szerelemmel szeretett. Szemét nem vette le a mozdulatlan szempillákról, egyik kezével simogatta a gyönyörű arcot, a másikat szorosan tapasztotta a sebre, miközben egyre csak hajtogatta a két mondatot.        

Változatok egy témára 6/118

Újra a szeme elé emelte a tervrajzot, és oldalra hajtott fejjel olvasta le a ráírt adatokat, majd végigfuttatta tekintetét a falakon, és töprengve összevonta a szemöldökét.

- Beckett! - szólt hátra, de mivel a nő nem jelent meg a szólításra, a betört ajtóhoz lépett, és kidugta fejét a folyosóra. - Beckett! Idejönnél?

- Találtál valamit? - vonta össze a szemöldökét érdeklődve a nő, és belépett a szobába. 

- Nem tudom ... csak ... furcsa - nézett újra a tervrajzra a férfi.

- Castle! Megosztanád velem is?

- Csak arra gondoltam, ha nem hagyták el az épületet, akkor valami rejtett helyen kell lenniük - fordult körbe az író, mintha valamit keresne. 

- Minden helyiséget átnéztünk. Nem utal semmi rejtett helyre - kezdett ellenkezni Beckett, de tudta, hogy valami izgatja a férfi fantáziáját. - Mire gondolsz?

- Tizennyolc gyereket keresünk. Ha mindet itt rejtegették, akkor kellet legalább két-három ember, aki felügyeli őket, és néhány őr, aki az épület biztonságáról gondoskodik, és akkor csak a minimummal számoltam. 

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte türelmetlenül Kate, aki látta, hogy a férfinak van valami ötlete, de bosszantotta, hogy úgy kell belőle kihúzni.

- Ha Edwards arra használta ezt az épületet, hogy fogva tartson gyerekeket, akkor nemcsak az épület őrzőséről kellett gondoskodnia, hanem arról is, hogy egy esetleges rajtaütésnél el tudja rejteni őket - érvelt tovább Castle, de mivel látta, hogy Beckett egyre dühösebben szorítja össze a száját, és már szikrákat szórnak a szemei, az észrevétele közepébe vágott. - Nézd! - állt a nő mellé úgy, hogy az is jól lássa a tervrajzot. - Minden lakás teljesen egyforma. Ha jobban megnézzük, hogy mindegyikben milyen alakú a hálószoba a valóságban ... - mutatott körbe - akkor ... 

- ... akkor látjuk, hogy nem egyeznek az alaprajzzal - fejezte be a mondatot Beckett, miközben kivette a férfi kezéből, és közelebb emelte, mintha nem akarna hinni a szemének. Körbefordult, és tekintetével hol a rajzot, hol a szoba alakját méregette. - Ezek mind négyzet alakú helyiségek, de a terv szerint téglalapnak kellene lenniük. A folyosó mindkét felén van három lakás, tehát ha mindegyiknél csak egy-egy méter az eltérés, akkor a folyosó  mindegyik oldalán kell lennie egy három méter széles szobának valahol elrejtve a főfalak mentén - vonta le a következtetést döbbenten, Castle pedig hevesen bólogatva helyeselt.

- Titkos szoba! - vigyorodott el kisfiús izgatottsággal, de Kate-től csak egy sóhajtással kísért szemforgatást kapott. 

Beckett kilépett a folyosóra, és a fiúkhoz sietett, akik a csoportjukhoz beosztott két ügynökkel beszélgettek. Hallotta, hogy azt taglalják, vajon ki lehetett-e jutni észrevétlenül az épületből, amikor odalépett hozzájuk. Tömören elmondta Castle megfigyelését, és megmutatta a tervrajzon, hogy szerintük hol kell egy rejtett szobát keresniük, miközben kicsit kárörvendő mosollyal nyugtázta az FBI ügynökök eleinte hitetlenkedő, aztán elismerést tükröző tekintetét. Ryan a két ügynökhöz csatlakozott, és a bal oldali első lakás kezdték tüzetesebben átkutatni, míg Espo Beckett-tel és Castle-lel a jobb oldali első lakásba lépett. A két nyomozó előretartott fegyverrel állt meg a főfallal szemben, és kutató tekintettel pásztázták végig a falat, amely előtt csak néhány szobanövény, és egy keskeny, beépített könyvespolc állt. Castle halkan közelebb osont, és nehogy elkerülje a figyelmét akár csak egy apró repedés is, kezét végighúzva a falon, lépkedett előre.

- Semmi -  sóhajtott csalódottan, amikor elért a könyvespolcig.

- Hm - fújtatott egyet Beckett is, és leengedte pisztolyt tartó kezét. Dühös volt magára, amiért annyira vágyott arra, hogy megtalálják a gyerekeket, hogy utolsó szalmaszálként kapaszkodott Castle ötletébe, ami a tervrajz alapján hihető volt, de mégis csak az író túlfűtött képzeletének eredménye. A tényekre kellett volna hagyatkoznia, miszerint az épület teljesen üres, nem pedig titkos szobák után kutatni!

Castle lopva Beckett-re pillantott. Legalább annyira csalódott volt, mint a nő, ha nem jobban. Most olyan messze vannak az ügy megoldásától, mint napokkal ezelőtt. Sőt! Edwards megneszelte a veszélyt a telefonhívása után, és olyan messzire hurcolja a gyerekeket, és úgy elrejti őket, hogy soha az életben ne juthassanak a nyomukra. Nem akart arra gondolni, hogy esetleg mást is tetethet az embereivel a pornómágnás. 

- Nézzük meg, Ryan-ék találtak-e valamit! - intett a fejével Espo, és az ajtó felé indult, Beckett pedig egy pillanatnyi töprengés után követte. 

Castle nem akart sem Kate-nek, sem Espo-nak magyarázkodni, hiszen már megszokták, hogy sok hihetetlen ötlete közül csak néha igazolódik be egy-egy. Máskor ezek a kudarcok csak bosszantották, de most bántotta, hogy nem jött rá a trükkre, amivel kijátszották őket azok a mocskos gazemberek. Zavarában a könyvespolcon sorakozó elegáns, bőrkötétes könyveket szemlélte, és végighúzta az egyik soron az ujját. Már éppen meg akart fordulni, hogy a kifelé tartó két nyomozó után menjen, amikor valami furcsára lett figyelmes. Érezte a papír és a bőr tapintását, ahogy érzékeny ujjbegyei alatt váltakoznak, amit egyszer csak felváltott valami más anyag érzete. Visszafordult a polc felé, közelebb hajolt, és oldalra hajtott fejjel szemlélte, hogy mi szakította meg a sort. Először gyanakodva összevonta, aztán csodálkozva felhúzta a szemöldökét, amikor meglátta a műanyagból készült könyvutánzatot, ami észrevétlenül simult a szépirodalmi művel közé. Kíváncsian megfogta, és kihúzta. Nem is gondolta, hogy az egyszerű mozdulattal milyen jelentős események láncolatát indítja el! Halk búgó hangot hallott, mintha egy elektromos motor kapcsolt volna be, aztán egy kattanást. Ijedten ugrott hátra, amikor a könyvespolc megmozdult, és mint egy automatikusan működő ajtó, kinyílt.

- Beckett! - nyögte meglepetésében, még mindig a nyíló polcra szegezve a szemét. Amikor meglátta a sötéten tátongó nyílást a falon, elszorult a torka. Hátrapillantott, és megpróbált az előbbinél erőteljesebb hangot kipréselni magából. - Beckett! - kiáltotta erőtlenül, mire a bejáratnál járó nő végre megfordult, és először csodálkozva nézett az ijedt tekintetű íróra, aztán szeme megakadt a fal síkjából kifordult polcra és a nyílásra. Érzékelte, hogy Espo is megtorpan, és mögötte állva méri fel a helyzetet, ezért nem mérlegelt, fegyverét előre lendítve, néhány lépéssel a titkos szoba bejárata mellett termett. Megállt a nyílás mellett, mellkasa elé fogta a pisztolyt, és megvárta, amíg Espo is mellé ér. A polc mellett toporgó íróra nézet, aki kétségbeesve rázta meg a fejét, jelezve, hogy ne menjenek be erősítés nélkül, de Beckett csak parancsolón intett, hogy menjen fedezékbe a könyvespolc mögé.

- NYPD! - kiáltott a sötétbe Beckett határozott, fenyegető hangon. - Jöjjenek elő feltartott kezekkel!

Kate, a halálos csendben telő másodpercekben érezte, ahogy dübörög mellkasában az adrenalintól fűtött szíve, pupillája kitágulva próbál alkalmazkodni az előtte tátongó sötétséghez, füle megpróbálja kiszűrni a belülről hallatszó halk hangokat. Először nem tudta beazonosítani, hogy mit hall, aztán hirtelen tudatosult benne, hogy visszafojtott sírás és hüppögés töri meg a csendet. Megvannak a gyerekek - gondolta megkönnyebbülten, ugyanakkor félelemmel. Nem kockáztathatja az életüket azzal, hogy fegyverrel behatolnak. Megpróbálta rendezni szaporává váló légzését, és még egyszer bekiáltott a sötét szobába.

- Az épületet körülvettük! Nincs más esélyük! Jöjjenek ki felemelt kézzel! 

A szívszaggató sírás felerősödött odabenn, amit egy ismerős, francia akcentussal beszélő férfihang nyomott el.

- Kuss legyen! - kiabált a férfi idegesen a gyerekekre, aztán hallatszott, hogy a nyílás felé fordulva már a nyomozóhoz intézi a szavait. - Ha nem engednek szabadon távozni, akkor megöljük őket. 

Villanykapcsoló kattanása hallatszott, és a titkos szoba fénybe borult. 

Beckett hunyorogva próbálta a lehető leggyorsabban felmérni a helyzetet, de amit látott, attól meghűlt az ereiben a vér. Előretartott pisztolya képzeletbeli célkeresztjében egy magas, szabályos arcú, jólfésült férfi állt, elegáns, méregdrága ruhája úgy állt a testén, mintha a legújabb párizsi divatmagazinból lépett volna ki. Megnyerő megjelenésével szöges ellentétben állt vad indulatokat tükröző tekintete, verejtéktől csillogó bőre és ziháló tüdeje pedig elárulta idegességét. Egyik karjával egy nyolc-tíz éves forma kislányt szorított pajzsként maga elé, másikkal egy kés pengéjét nyomta a gyerek torkához olyan erővel, hogy ha csak egy centimétert is húz rajta, kiserken a vékony bőrből a vér. A kislány holt sápadt volt, időnként apró levegőket kapkodott, aztán meg mintha elfelejtett volna lélegezni. Hatalmas barna szemét Beckett-re meresztette, aki nem látott benn mást, csak halálfélelmet. Amikor Kate végre el tudta szakítani tekintetét a gyerekétől, a férfi mögé pillantott. A keskeny, hosszú szoba túlsó végében gyerekek álltak szorosan egymás mellett, kisebbek, nagyobbak, kisfiúk és kislányok. Némelyikük hangtalanul sírt, mások rettegve bámultak az ajtó felé. Mögöttük egy férfi állt, aki épp az ellenkezője volt a Beckett-tel szemben állónak, alacsony, köpcös testére lehetetlen volt rá illő ruhát varrni, kopaszságát az egyik oldalról a másikra átfésült pár szál hajával próbálta palástolni, közel ülő apró malacszemei idegesen tapadtak a társára.

- Ha próbálkozni mer valamivel nyomozó, akkor a gyönyörű kis Mary-nek elvágom a nyakát - fenyegetőzött a kislányt szorító férfi. Hangjában az idegesség mellett érződött a lélektelen kegyetlenség.

- Ha megteszi, magának is vége - próbálkozott nyugodt hangon érvelni Kate, de érezte, hogy a férfi pontosan tudja, hogy nem kockáztatná a gyerek életét.

- Burt! Gyere! - kiáltott hátra a köpcösnek anélkül, hogy levette volna a szemét Beckett-ről. - Hozd Timmy-t! Nem bánthatnak, nem sodorhatják veszélybe a gyereket - mondta magabiztosan, és már a gúny is kihallatszott a hangjából.

Kate tehetetlenül nézte, ahogy Burt maga elé fogva egy szőke kisfiút, előrearaszol, és megállt a francia mögött. Társát utánozva nyomta a fiú nyakára a kést.

- Dobják el a fegyvert! - sziszegte az elöl álló férfi, és tekintetét Beckett szemébe fúrta. 

A nő mérlegelte a helyzetet. Egy-egy túszt ejtett a két férfi. Lenn várják őket Sorenson emberei. Minimális az esélyük a menekülésre, ezért jobb, ha most nem ingerli a férfit, amivel esetleg veszélybe sodorja a két gyereket. Szerencse, hogy csak késük van - gondolta - egy pisztollyal az összes gyereket túsznak használhatták volna. Beckett bólintott, és lassan leguggolva letette a fegyverét, mögötte pedig Espo követte a példáját.

Castle a félig a könyvespolc jótékony takarásában állva, zakatoló szívvel, elszorult torokkal és összeszűkült gyomorral figyelte a jelenetet.   

  

Változatok egy témára 6/117

Tudta, hogy döntő pillanathoz értek. 

Castle elindult Beckett felé, hogy hallja a telefonbeszélgetést, de Kate csak feszülten figyelt.

- Tíz perc múlva ott vagyunk - mondta hosszú hallgatás után, és mintha észre sem venné a kezében kávés poharakkal mellette álldogáló írót, Espo-nak és Ryan-nek kiáltott. - Fiúk! Indulunk! Mozgolódás van a megfigyelt épületben. Rajtuk ütünk, mielőtt megszöknének a gyerekekkel - csendült keményen a hangja.

Egy perc múlva olyanná vált a kis csapat, mint egy jól működő óraszerkezet, amiben minden apró alkatrész pontosan tudja a feladatát. Castle csak kapkodta a tekintetét. Beckett beviharzott a kapitány irodájába, de néhány másodperc múlva már a paranccsal és az engedélyekkel a kezében jött is ki, Espo a fegyverét ellenőrizte, majd felkapta a slusszkulcsot, Ryan a golyóálló mellényét csatolta be magán, aztán végigsimított a különleges ruhadarabon, mintha arra kérné az élettelen tárgyat, hogy különösen óvja őt most, hogy apa lett. Kate megállt a tétován ácsorgó íróval szemben, és olyan közel lépett hozzá, hogy Castle megérezte a cseresznyeillatot. A nő szemét összeszűkítve adott nyomatékot amúgy is komoly hangjának.

- Gates kapitány megengedte, hogy részt vegyél az akcióban, de ha valami hülyeséget csinálsz, én magam tiltalak ki a kapitányságról.

Castle a mondat első felénél elvigyorodott, a második felénél pedig megpróbált felelősségteljes komolyságot erőltetni az arcára, de csillogó szeme elárulta, mennyire izgatott.

- Castle! Ígérd meg, hogy vigyázol magadra - simított végig lopva a férfi mellkasán Kate megenyhülve. Hangjában a keménységet felváltotta az aggódás, vonásai meglágyultak, tekintete féltő szerelemmel fonódott össze a férfiéval.

- Megígérem - válaszolt halkan, de határozottan Castle. Most nem emelte játékosan esküre a kezét, nem húzta csibészes mosolyra a száját, nem csillogott huncutul a szeme, nem tett semmit, ami komolytalanná tette volna az ígéretét. Olyan érzelmet vélt felfedezni a nő tekintetében, amit csak nagyon ritkán látott, a fájdalomtól való félelmet. A félelmet, hogy elveszítheti, akit szeret.

Kate bólintott, és a másodperc törtrésze alatt változott vissza Beckett nyomozóvá.

- Hozd a mellényed! - vált utasítóvá a hangja. Mire Castle feleszmélt, Beckett már kapta is fel a magáét, és néhány pillanat múlva türelmetlenül fogta meg a becsukódni készülő liftajtót, hogy a nyomában loholó író orra előtt be ne csukódjon.
Némán álltak a liftben, és hallgatagon ültek egymás mellett az autóban is. Beckett időnként belepillantott a visszapillantó tükörbe, hogy meggyőződjön róla, hogy Javi tartja vele a tempót. Már közel jártak a helyszínhez, ezért kikapcsolták a szirénákat, de a sebességet nem csökkentették, így a kora esti csúcsforgalomban életveszélyes szlalomozással kerülgették a kocsisorokat. 
Castle szorosan markolta az ajtó feletti kapaszkodót, de így is alig tudta megtartani az egyensúlyát egy-egy nagyobb kanyarnál. Néha oldalra pillantott Kate-re, de nem szólt, hogy a szívbaj kerülgeti az életveszélyes manőverektől. A nő máskor érzékien telt, életteli ajkai most szinte elfehéredtek, annyira összeszorította őket, tekintete élénken cikázva mérte fel a forgalom veszélyeit, teste feszessége arról árulkodott, hogy rendkívül feszült. Castle sokszor látta már bevetésen, és rendkívül veszélyes helyzetekben, de sosem látta ilyennek. Arra gondolt, ha a regényében azt kellene érzékeltetnie, hogy az egyik szereplőnek rossz előérzete van, pont ilyennek kellene lefestenie, mint amilyen most Kate. Talán őt félti? Nem szokta ennyire féltve figyelmeztetni egy akció előtt, mint ahogy a kapitányságon tette. Bár jólesett lelkének a lehetőség, mégis elhessegette a gondolatot. Ő mindig hátul megy a csapat után, minimális az esélye, hogy baja esik. Elengedte a kapaszkodót, amit azonnal meg is bánt, mert néhány másodperc múlva Kate olyan sebességgel kanyarodott be egy kereszteződésnél, hogy a feje az ajtó üvegén koppant. A fájdalom elterelte a gondolatait. Hirtelen minden olyan valószerűtlennek tűnt. Mintha az éjszakai gyengéd szeretkezésük egy előző életében történt volna, vagy legalábbis napokkal ezelőtt, aztán Ryan-nek és Jenny-nek kislánya született, Kate kiszúrta a furcsán ismétlődő telefonhívásokat, aztán felhívatta vele a számot, amivel beletrafáltak az ügy megoldásába, most meg itt ülnek egy száguldó autóban, hogy az FBI ügynökeivel és a rohamosztagosokkal megmentsenek jó néhány kisgyereket. Rajta kívül mindenki profi volt, akik az elmúlt néhány órában felkészültek a rajtaütésre, ha Edwards gyanút fogna, ráadásul viszonylag sok embert vetettek be az akcióban, ezért nem értette Beckett érezhető idegességét.
Minden olyan volt, mint a filmekben. Alighogy leparkoltak az épülettől körülbelül ötven méterre, szinte a semmiből lépett a kocsihoz Will Sorenson, kezében az épület alaprajzával. A férfi arcán alig észrevehető mosoly suhant át, amikor végignézett Kate-en, aztán komoly arccal, röviden vázolta a helyzetet és a támadási tervet. A nő figyelmesen hallgatta, minden szót mélyen az emlékezetébe vésett, de közben tekintete felmérte a terepet. Figyelmét nem kerülte el a két fekete, jelöletlen kisbusz, és a vevőkészülékekkel felszerelt, medencetisztító cég emblémájával felmatricázott jármű sem. 
- Most komolyan! Medencetisztító New York közepén? - jegyezte meg gunyorosan a zárt kisbusz felé intve hüvelykujjával.
- Ez volt készleten - vágott fancsali képet Sorenson, és úgy tett, mintha nem érezné a lekicsinylő hangsúlyt az író kérdésében.
Beckett egy pillanatra elmosolyodott. Senki sem gondolkodik azon, hogy mit keres egy medencetisztítós cég autója a város olyan részén, ahol nincs medence, de Castle agya azonnal kiszúrta az oda nem illő részletet. Kate megpróbált minden idegszálával a feladatra koncentrálni, és tudata legeldugottabb zugába kényszeríteni rossz előérzetét, ami attól a pillanattól befészkelte magát az agyába, hogy telefonhívást kapott Will-től.
Esposito-val, Ryan-nel és két FBI ügynökkel alkottak egy csapatot. Mialatt pontosították a feladatukat, Kate a szeme sarkából figyelte a fekete kisbuszokból szinte hangtalanul előbukkanó fekete ruhás, fegyveres, különleges kiképzést kapó egységet, ahogy láncot alkotva, egymás mögött haladva lezárják az épület kijáratait. 
A négyemeletes épület nem volt hivalkodó, stílusában és méretében is beleolvadt a környék házai közé, talán csak az előtte parkoló autók besötétített ablaküvegei keltettek olyan érzést, mintha a gazdájuk titkolni akarna valamit. A látóhatár alá bukó nap vöröses sugarai elhaltak, a szürkület pedig mintha éppen csak megmutatta volna színtelen árnyait, átadta helyét a városra telepedő sötétségnek. Mivel az egész épület Edwards tulajdonában volt, nem tudták, melyik emeletre kell az erőket koncentrálni. Kate reménykedett benne, hogy nem követte el élete egyik nagy hibáját, amikor úgy adta tovább a telefonbeszélgetés tartalmát, mintha utalást tettek volna arra, hogy ott vannak a picik, holott a párbeszédből csak az derült ki, hogy Edwards emberei itt tartózkodnak, de az, hogy a gyerekek is itt vannak az csak Castle megérzése volt. Beckett azonban már rég megtanulta, hogy higgyen a férfi hatodik érzékében.
Kate az író kezébe nyomta az épület alaprajzát, és a férfi szemébe nézett. Nem szólt, de tekintete mindennél beszédesebb volt. Ha Castle nem tett volna ígéretet, hogy vigyáz magára, most akkor is betartotta volna a nő utasításait. Megvárta, amíg társai felsorakoznak a hátsó bejárat fala mellett, aztán ő is beállt a sor végére Ryan mögé. Becsülte Espo-t, aki maga mögé parancsolta a fél napja apává vált barátját, így óvva egy esetleges támadástól. Érezte, ahogy szervezetében megnövekedik az adrenalin szintje, amitől szíve olyan erővel kezdte pumpálni a vért, hogy még az orrában is érezte a feszülő ereket, figyelme éberebb volt mint valaha, izmai ugrásra készen feszültek. Arra gondolt, ehhez képest a sziklaugrás, a vadvízi evezés, vagy a bungee jumping gyerekes izgalomkeresés. A férfi felnézett a föléjük magasodó falakra. A tervrajz szerint a földszinten és a fölötte levő két emeleten irodák sorakoztak, míg a legfelsőn hat lakás osztozott. Az alsó három ablaksor mögött sötétség honolt, de a legfelsőn halvány fény szűrődött ki a szorosan összehúzott függönyök sűrű szövései között. Castle látta, hogy az elöl haladó kommandós némán mutogat a társainak, amiből ő csak annyit értett, hogy egy személyt lát a hátsó bejárat lépcsőházánál. Beckett bólintott, és egy pillanat múlva olyan hirtelen rontottak rá az ajtó mögött nyugodtan cigarettázó férfira, hogy annak csak arra volt ideje, hogy a zakója alá rejtett pisztolyát előhúzza, de használni nem tudta, mert az egyik kommandóstól kapott jól irányzott tarkóütéstől úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Az ártalmatlanná tett férfi kezén halkan kattant a bilincs. Castle Kate felé nézett. A nő, mintha megérezte volna a rászegeződő tekintetet, hátrafordult. Ahogy egymásra néztek, mindkettejük tekintetében megjelent az elégedettség. Tudták, hogy jó helyen járnak. Ha fegyveres őrt állítottak még a hátsó kijárathoz is, annak komoly oka van. A következő néhány percet úgy érzékelte Castle, mint egy gyorsított, szavak nélküli filmfelvételt, amelyben csak halk lábdobogások hallatszanak, és módszeresen járnak végig sötét ruhás emberek minden helyiséget, miközben körbejáratják az irodákon előretartott fegyvereiket és éber tekintetüket, a zseblámpák cikázó fénye pedig félelmetes hangulatot idézett elő. Mire a legfelső emeletre értek, az író úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéből. A sötétségből a fényárban úszó folyosóra lépve, hunyorogva próbált a lámpák vakító fényéhez alkalmazkodni a szeme. Látta az épület másik oldalán behatoló, Sorenson vezette csapatot a szokatlanul hosszú folyosó túlsó végén, aztán a két csapat egyszerre rúgta be az egymástól legtávolabb levő két ajtót. A csendbe szinte berobbant a tokjukból kiszakadó ajtók reccsenése, a rendőrök és ügynökök felszólítása, kiáltásai, amivel megadásra szólítják fel a benn tartózkodókat. 
Beckett az elsők között lépett a lakásba, és döbbenten állapította meg, hogy a lámpák ugyan beragyogják az ízlésesen berendezett, barátságos hangulatú szobákat, de annak egyikben sem tartózkodik senki. Megfogta a modern konyha tűzhelyén álló edényt. A kezét majdnem megégető forró fazék, az asztalon levő négy tányér és pohár, a nappali asztala alatt fekvő plüss nyuszi árulkodott arról, hogy nemrég még többen is tartózkodtak a lakásban. Amikor kilépett a folyosóra, látta, hogy Sorenson ugyanolyan értetlen arccal lép ki a túloldali lakásból, mint ő, amiből tudta, hogy ők is csak az ott tartózkodók hűlt helyét találták. Amikor végigértek az összes lakáson, minden arcon más-más érzelem tükröződött. Beckett összeszorít szájjal, hitetlenkedő tekintettel nézett végig a betört lakásajtók során, Sorenson dühösen ráncolta a homlokát, a kommandósok parancsnoka, Espo és Ryan pedig utasításra várva, kérdőn nézetek feletteseikre. 
- Itt voltak - állapította meg a kézenfekvő tényt Kate.
- Igen, de hova tűntek? - tette a haragtól fújtatva csípőre a kezét az ügynök. - Az épületet órák óta figyeljük. Hat férfi jött be, mindegyikük erős testfelépítésű, öltönyös, napszemüveges fickó, akiknek fegyvertől dudorodott a zakója, de senki nem lépett ki az ajtókon. Padlás nincs, a pincét pedig két emberem átnézte.
A nyomozó és az ügynök is beszámolt a tapasztalatairól, és ugyanarra a következtetésre jutottak: a gyerekeknek és fogvatartóiknak még az épületben kell lenniük.
- Váljunk ketté! Ti nézzétek át újra az irodákat, mi pedig megpróbálunk nyomokat keresni itt a lakásokban - vetette fel Beckett. Sorenson megvonta a vállát, mint akinek nincs jobb ötlete, aztán bólintott, és intett a kommandósok parancsnokának.
Mialatt a nyomozó és az ügynök megbeszélték a tapasztalataikat és a következő lépéseket, Castle kíváncsian lépett be az első lakásba. A kezében levő alaprajzra pillantott, aztán figyelmesen szemlélődve járta végig a helyiségeket. Amikor a harmadik lakásban is körbenézett, megtorpant a nappaliban. Újra a szeme elé emelte a tervrajzot, és oldalra hajtott fejjel olvasta le a ráírt adatokat, majd végigfuttatta tekintetét a falakon, és töprengve összevonta a szemöldökét.
 

Változatok egy témára 6/116

- Ezt - mutatott Beckett az előtte heverő híváslistára.

Castle közelebb hajolt, hogy lássa, mi keltette fel a nő érdeklődését, de figyelmét elvonta az orrába illanó összetéveszthetetlen cseresznyeillat. Szemét a papírra szegezte, de egy pillanatra behunyta a szemét, és lassan vett egy mély levegőt, aztán Kate-re nézett.

- Mi az? - húzódott hátrébb értetlen arccal a nő.

- Csak ez az illat! Már évek óta fogva tart - sóhajtott a férfi, de szemében és szája sarkában huncut mosoly bujkált.

- Castle!  - vette fel a nő szigorú, nyomozó tekintetét, de magában elmosolyodott. Eszébe jutott, mennyire zavarba jött, amikor a férfi először állapította meg, hogy cseresznyeillata van, azóta viszont tudatosan élt a természetes illat erejével, mivel élvezte, hogy milyen bódító hatást gyakorol az íróra. - Nézd az időpontokat! - bökött újra a lapra, hogy odakényszerítse Castle figyelmét.

A férfi tekintete végigfutott a hívott telefonszámokon és az időpontokon is.

- Ez érdekes - húzta fel a szemöldökét, amikor rájött, hogy Ted Edwards két hónapja minden nap felhívott egy telefonszámot, mindig pontosan délelőtt 10 órakor, és a beszélgetések sosem tartottak két percnél tovább. - Akkor volt az első hívás, amikor az első kisgyereket elrabolták - töprengett, aztán amikor rájött, hogy mit akar Kate, döbbenten ránézett. - Azt akarod, hogy hívjam fel ezt a számot? 

- Mivel a számhoz nem tartozik előfizető, sokáig tartana lenyomozni, ráadásul az engedélyt sem kapnánk meg alapos indok nélkül. Az is csoda, hogy az FBI meg tudta szerezni a híváslistát!

- Oké, de ... de mit mondjak? 

- Nem tudom Castle, te vagy az író - nézett a férfira kihívó tekintettel Beckett, aztán jelentőségteljesen megkocogtatta az órája számlapját. - Egy perccel múlt 10 óra. Hamarosan befejezik a hívást.

Castle elővette a telefonját, és idegesen  pislogva bámult a fekete kijelzőre, aztán nyelt egyet, és tárcsázni kezdett. Kimondottan örült, hogy úgy állította be a hívásokat, hogy a névjegyzékben nem szereplő hívásoknál nem jelzi ki a számát a készülék, így nem jönnek rá, hogy ki hívja őket. Már két perccel múlt 10, amikor megnyomta a hívásindítót, és a telefont a füléhez emelte. Izzadó tenyerét végighúzta a combján, és amikor hallotta, hogy fogadja valaki a hívást, nyitotta a száját, hogy valami hétköznapi kérdést tegyen fel, de meglepetésére a vonal másik végén megszólalt egy francia akcentussal beszélő férfihang.

- Uram? Mégsem 5 gyerek kell? - kérdezte meglepve a férfi, de érződött, hogy azt hiszi, az előző hívó keresi újra. Valószínűleg rá sem nézett a kijelzőre. - Vagy ne Amy legyen az első?

Castle érezte, hogy túl sokáig hallgat, de mintha egy jeges kéz szorította volna össze a torkát, képtelen volt megszólalni. A szíve eddig is vagy százat dobbant percenként, de most úgy érezte, mintha szét akarná feszíteni a mellkasát. Abban a pillanatban, ahogy a férfit meghallotta, érezte, hogy az egyik fogvatartóval beszél, de amikor meghallotta az "Amy" nevet, már teljesen biztos volt benne. A templomban imádkozó kisfiúra, Joe-ra gondolt, aztán a göndör hajú, hatalmas, csillogó szemű, angyalarcú kislányra, és nem akarta tudni, miben kellene elsőnek lennie a picinek.

- Ő nem kell - szólalt meg egy erőteljes torokköszörülés után, amivel sikerült elfedni jellegzetes hangszínét. A vonal másik végén a férfi hallgatott, és Castle nem tudta eldönteni, hogy azért, mert gyanút fogott, vagy mert utasításra vár. Rémült tekintettel nézett Beckettre, mintha segítséget kérne tőle, amikor végre meghallotta a férfit.

- Betty jó lesz? - kérdezte bizonytalanul, mintha nem merne tanácsokat adni a főnökének.

Castle behunyt szemmel, hangtalanul sóhajtott. Megkönnyebbülten tudatosult benne, hogy a férfi parancsra vár, és meg sem fordult a fejében, hogy egy idegennel beszél. 

- Ma egyik sem kell - mondta utasító, határozott hangsúllyal Castle, de elfojtott hangon, mintha valami ingerelné a torkát.

- Mégsem lesz forgatás? - kérdezte zavartan, teljesen elbizonytalanodva a férfi, mint aki nem tudja hova tenni a hirtelen ellentétesre változott utasítást. 

Castle érezte, hogy most kell kihasználnia az alkalmat. Kihúzta magát, mint aki teljesen beleéli magát a szerepébe, és ellentmondást nem tűrő, dühös hangon ripakodott a férfira. 

- Mit nem ért ezen?

- Én ... én csak ... Igen, uram, értem. Ma nem lesz forgatás - nyökögte meghunyászkodva furcsa akcentusával a férfi.

Castle letette a telefont, és kifújta az izgalomtól addig benntartott levegőt, aztán komolyan Beckett-re nézett. 

- Náluk vannak a gyerekek - mondta ki a legfontosabbat, aztán gyorsan beszámolt az egész beszélgetésről.

Kate becsukta a szemét, összeszorította a száját és ökölbe szorította az öklét. Amikor felnézett, olyan elszántság tükröződött a tekintetében, amilyet csak ritkán látott az író. 

- Kapjuk el azokat a mocskokat! - szűrte ki fogai között a szavakat dühösen a nő, és felkapta a telefonját. Miközben Sorenson-t hívta, tekintete szeretettel siklott végig az írón, aki kezét a mellkasára téve, megkönnyebbülten rogyott le a székébe. Amikor befejezte az ügynök tájékoztatását a fejleményekről, és felsorolta, milyen információkra van szükségük a következő órákban, Kate leült a székébe és szembefordult Castle-lel. Elmosolyodott.

- Nem gondoltam, hogy ekkora szerencsénk lesz - mondta a férfi szemébe nézve meleg hangon.

- Ha arra gondolsz, hogy nem kaptam infarktust - dörzsölgette a mellkasát durcás arccal az író - akkor igazad van, tényleg szerencse.

Kate megingatta a fejét, és egy pillanatra a mennyezet felé emelte a tekintetét, de szája szeretetteli mosolyra húzódott, aztán hirtelen elkomolyodott, és aggódva összevonta a szemöldökét. - Tényleg rossz bőrben vagy! Ha vége lesz ennek az ügynek, megvizsgáltatlak egy orvossal, és ő majd előírja a megfelelő kezelést - fúrta tekintetét a férfiéba, és várta, hogy mikor jön rá a célzásra. Magában derülve figyelte, ahogy Castle arcvonásai gondolatait tükrözve változnak először meglepettről értetlenre, majd ahogy a szavak mögöttes tartalma leesett neki, úgy áradt szét rajta a boldog izgatottság. A pajkos mosoly és a huncutan csillogó kék szemek mindennél árulkodóbbak voltak.

- Alig várom, hogy egy gyönyörű doktornő kezelésbe vegyen - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét.

- Hm ... Dr. Perlmutter lehet, hogy neked gyönyörű, de semmiképpen nem nő - rázta meg grimaszolva a fejét elgondolkodva Beckett.

- Ha-ha! Nagyon vicces - húzta el a száját Castle bosszúsan, amiért Beckett megint kiforgatta a szavait, de egy másodperc múlva szerelmesen egymásra mosolyogtak. A pillanat varázsát Espo sietős léptei zavarták meg.

- Ez az okostábla tényleg okos - állapította meg, és egy címekkel teli lapot tett Beckett elé - főleg, ha az FBI adatbázisát használhatom rajta. Itt vannak az Edwards tulajdonában levő ingatlanok, és amiket bérel.

- Ha Sorenson lenyomoztatja a hívásodat, amihez nem kell bírói végzés, csak a hozzájárulásod, és össze tudjuk kötni valamelyik ingatlannal, akkor szorul a hurok Edwards nyakán ...

- ... és a gyerekeket is kiszabadíthatjuk - fejezte be Beckett mondatát Castle, Espo pedig homlokát ráncolva, értetlenül kapkodta a tekintetét.

- Milyen hívásról van szó? - kérdezte, miközben karba fonta a kezét, jelezve, hogy nem szereti, ha kihagyják valamiből.

- Majd Castle elmeséli, én addig jelentést teszek Gates-nek - állt fel Beckett, és a kapitány irodája felé indult. Az aljtóban megállva visszapillantott a két férfira. Amikor meglátta a gesztikulálva magyarázó írót és az ámulva hallgató nyomozót, elmosolyodott, aztán rendezte az arcvonásait, és kopogott. 

Castle a kávéfőző gép előtt áll, és az asztalra támaszkodva várta, hogy a gőzölgő fekete ital megtöltse az előkészített poharakat, aznap már harmadszor. Még csak délután öt óra volt, de annyi minden történt reggel óta, hogy úgy tűnt, mintha már napok óta az őrsön lennének. Visszapörgetve a nap történéseit felidézte a legfontosabb pillanatokat. Az események élete egyik legfontosabb telefonhívása után vettek óriási fordulatot. Az FBI hamar bemérte a francia akcentusú férfi telefonját. Nem csalódtak. A koordináták egy belvárosi épületet jelöltek, amelynek összes lakása a pornómágnás tulajdonában volt. Azonnal megszervezték az épület megfigyelését, és megkapták az engedélyt az onnan indított telefonhívások lehallgatására. Gyanították, hogy hamar kiderül Castle ügyködése, és ha gyerekeket nem viszik a filmezésre, akkor gyanút fognak, és felgyorsulhatnak az események. Dél körül megérkezett a földöntúli boldogságban úszó Ryan, aki könnybe lábadt szemekkel fogadta az öleléseket, jókívánságokat és gratulációkat, de fél óra múlva ugyanolyan elhivatottan végezte a munkáját, mint a baba születése előtt. Bár Castle megkérdezte tőle, nem akarná-e inkább megünnepelni, hogy apa lett, a nyomozó a fehér táblán sorakozó gyerekfotókra pillantott, és megrázta a fejét. Alain Sargue-t, a francia fotóst nagy erőkkel keresték, a motorosról kiderült, hogy a neve Cliff Burns, aki már többször ült súlyos testi sértésért, és három hónapja szabadult, de a hivatalos lakcíme zsákutca volt, abban a lakásban soha nem lakott. Beckett-en látta, hogy lázban ég, és rettentően szeretné már megszorongatni a két férfit, ezért bosszantotta, hogy nem találják őket. Pedig a bizonyítékok szép sorban gyűltek ellenük. Rendezték az összes tanúvallomást, a technikusok és a helyszínelők által összegyűjtött adatokat, a híváslistákat, pénzügyi kivonatokat. Minden készen állt, hogy rájuk húzzák a vizes lepedőt, és hogy rákényszerítsék őket a magát sérthetetlennek hívő Ted Edwards ellen tett tanúvallomásra. Szerette volna, ha erre mielőbb sor kerül, mielőtt Edwards gyanút fog, és eltünteti a nyomokat, és a gyerekeket. Castle fogta az időközben elkészült két csésze kávét, és kilépett a pihenőből. Ahogy óvatosan egyensúlyozva a poharakkal elindult Beckett felé, látta, hogy a nő idegesen az órájára néz, aztán felveszi csörgő telefonját. Ösztönösen megtorpant, amikor meglátta, hogy Kate összpontosít a hallottakra, teste megfeszül, tekintetében pedig megjelenik a kemény, rettenthetetlen elszántság. Tudta, hogy döntő pillanathoz értek.         

  

 

  

Változatok egy témára 6/115

Sokáig, nagyon sokáig nem jött álom a szemére.

A néhány órai alvás mindössze arra volt jó, hogy most úgy érezte, nem tud életet lehelni magába. Örült, hogy Castle nem sürgeti. Mindennél jobban esett neki, hogy a férfi öleli és ajkaival cirógatja a nyakát. Élvezte a lágy érintéseket, és megpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy fel kell kelnie. Csak egy perc nyugalomra vágyott, mert tudta, ennyi idő kell, hogy kötelességtudata felülkerekedjen fáradt testén. Talán húsz másodperc telt el a békés pihenésben, amikor megszólalt Castle telefonja. A férfi kapkodva nyúlt a készülékért, hogy mielőbb elhallgattassa, Kate pedig bosszúsan a fülére húzta a párnát, hogy tompítsa az irritáló zajt, amikor meghallotta Rick izgatott hangját.

- Ryan az! - ült fel olyan gyors mozdulattal, hogy az ágy vad ringatózásba kezdett Kate alatt. - Castle - szólt a készülékbe várakozásteli hangon, miközben tekintete a nőét kereste.

Beckett álmos fáradtságát mintha egy hurrikán fújta volna el. Felkönyökölt, és kérdőn nézett Castle-re, akinek örömteli mosolyáról és szeme ragyogásáról azonnal leolvashatta, hogy jó híreket hall a barátjuktól. 

- Gratulálunk Kevin! Legyen annyi örömötök a piciben, mint nekem Alexis-ben! Sok boldogságot kívánunk, egészséget, és hogy minden álmotok váljon valóra - mondta őszintén.

Kate nézte a meghatottság könnyeivel küszködő férfit, akinek hangja elcsuklott az utolsó szavaknál. Amikor letette a telefont, és őrá nézett, egymásra mosolyogtak. Kate érezte, ahogy az izgatottságát felváltja a boldogság. Szerette Ryan-t, mert minden tulajdonságát becsülni lehetett: becsületes volt, szorgalmas, diszkrét, igazi barát, olyan ember, aki megpróbál mindig a lelkiismeretére hallgatva cselekedni. Egy jó ember új életet adott a világnak, mintha az univerzum ellensúlyozni akarná a rossz dolgokat a földön. Mivel Castle csak földöntúli mosollyal nézett rá, kérdőn felhúzta a szemöldökét.

- Kislányuk született, egészséges, 3200 gramm, 50 cm, kék szemű, pici barna haja van és gyönyörű. Jenny is jól van, Ryan pedig úszik a boldogságban - sorolta szinte egy szuszra az író. 

- Örülök, hogy boldogok - hajtotta fejét Kate a férfi vállára. - Hogy hívják a picit? - kérdezte, de amikor nem kapott választ, kicsit elhúzódott, és gyanakodva Castle-re nézett. A férfi zavarában beharapta a száját, és a nagy gondolkodásban összeráncolta a homlokát. - Nem emlékszel rá?  

- De ... csak ... csak most nem jut eszembe, pedig már hallottam, és tudom, hogy szép jelentése van - mentegetőzött kényszeredetten Castle.

- Szóval, elfelejtetted - állapította meg Kate.

- Igen, de csak azért, mert nem hallok minden nap ír neveket - húzta össze durcásan a szemöldökét a férfi, de a következő pillanatban felragyogott a tekintete. - Aislynn! - kiáltott fel. - Azt jelenti, "ihlet". Egyszer húsz nyelven megkerestem ezt a szót.

- Azért, mert kifogytál belőle? - mosolyodott el gonoszkodva Kate, de a férfi nem is figyelt a csipkelődésre.

- Mit gondolsz, azért adták neki ezt a nevet, mert ilyen fontos nekik a barátságom? - kérdezte önelégült mosollyal az arcán, mintha más magyarázatot el sem tudna képzelni.

Kate rosszallóan megforgatta a szemét. Más helyzetben letörte volna a férfi egóját, de rossz érzése támadt. Látta, hogy Castle-t mennyire lázba hozta a baba születése, mennyire  ragyogott a boldogságtól, amikor hallgatta Kevint, és amikor megosztotta vele a hírt. Hirtelen arra gondolt, akkor milyen boldog lenne, ha nekik születne gyerekük, ha a barátjuk gyerekének születése is ilyen erős érzelmeket vált ki belőle. Felkelt, és hogy elhessegesse a fájó gondolatokat, a rá váró feladatokra próbált koncentrálni.

- Indulnunk kell! - mondta, és a fürdőszoba felé vette az irányt. 

Castle még elmerengett egy kicsit a nagy híren. Szeretett volna még beszélgetni Kate-tel, de a nő olyan gyorsan eltűnt az ágyból, mintha menekülne valami elől. Az órára nézett, és nagyot sóhajtva felkelt.

Beckett karba tett kezekkel állt a fehér tábla előtt, amelyen megszaporodtak az új információk, és megpróbált úgy tenni, mintha azon törné a fejét, hogyan lehetne bizonyítékot szerezni Ted Edwards ellen, de képtelen volt összpontosítani. Mindenki Ryan babájával volt elfoglalva. A hír futótűzként terjedt az őrsön, és hirtelen mintha mindenkinek szebbé varázsolta volna a napját az a pici emberke, mosolyogva adták tovább a hírt, és arról beszélgettek, milyen nagyszerű dolog egy gyermek születése. Mire elült volna a téma, mindig jött valaki, aki még nem hallotta. Nyugalmat keresve fogta az iratait, és bevonult velük az eligazítóba. Mielőtt belépett az ajtón, még látta, hogy Castle és Espo milyen lelkesen beszélgetnek a hajnali eseményről. Dühös volt. Arra számított, hogy reggelre behozzák Alain Sargue-t, a fotóst, de mintha a föld nyelte volna el, egyelőre nem tudták előállítani. A titokzatos motorossal sem volt szerencséjük, aki valószínűleg Benjamin Jacobs gyilkosa, és a fotóstúdióban is feltűnt. Ryan még előző este leszűkítette a lehetséges gyanúsítottak számát, és átadta a neveket az FBI-nak, de a felkutatásuk és az ellenőrzésük még folyamatban volt, ezért nem maradt más, mint hogy kapcsolatot keressenek Ted Edwards és Benjamin Jacobs között.

Alig néhány perce bújta a pornómagazinok kiadóinak pénzügyi kimutatásait, amikor bűnbánó arccal belépett a két férfi.

- Ezeket majd mi átnézzük - vette el a két legvastagabb mappát Javi a nő elől, mintha ezzel akarná jóvátenni, hogy magára hagyták Beckett-tet az unalmas jelentések átnézésében, és az egyiket a megrökönyödött író elé dobta. 

Kate alig észrevehetően elmosolyodott, és tudta, most már a munkára tud koncentrálni. 
Egy óra múlva Castle összefogta ujjait a tarkója mögött, és egy elnyújtott nyögés kíséretében kinyújtóztatta a hátát. Beckett felpillantott a kezében tartott számlakivonatról, összehúzta a szemöldökét, és hátradőlt a székben.
- Mi az? - kérdezte a morcos arcú férfitól. Úgy érezte, nem mennek semmire sem a pénzügyi jelentésekkel, sem a híváslistákkal, és ez idegessé tette. Ha ma nem tesznek le valamit az asztalra, az FBI átveszi az ügyet, és akkor nem élheti át a gonoszon aratott győzelem megnyugtató érzését. Nem szerette a befejezetlen ügyeket. 
- Csak azon gondolkodtam, talán nem errefelé kellene keresgélnünk - töprengett Castle hangosan, mire Espo is érdeklődve fordult felé. Megszokták, hogy ha elakadtak egy ügyben, gyakran Castle-nek volt olyan ötlete, ami továbblendítette őket. Kate már azt sem bánta volna, ha valami őrültséggel jön elő a férfi, csak mozduljanak már el a holtpontról.
- Én ... csak ... én csak arra gondoltam, hogy egy olyan milliárdos, mint Ted Edwadrs, nem olyan óvatlan, hogy nyomot hagyjon a pénzügyeiben és a telefonhívásaiban, hogy visszakövethessék, és elvezesse a rendőrséget hozzá - mutatott az előttük tornyosuló papírhalomra.
- Ezt most csak azért mondod, mert nem fűlik az unalmas kulimunkához a fogad, vagy van valami jobb ötleted? - kérdezte éllel Javi, aki tudta, hogy az írónak természetes, hogy ezt a munkát mindig ők végzik Ryan-nel, ő meg mindig kihúzza magát alóla.
- Ha össze is tudnánk kapcsolni Edwards-ot és Jacobs-ot, simán védekezhetne azzal, hogy Jacobs kölcsönt akart tőle kérni, azért hívogatta, és mivel a betiltott szektája tagja volt a templomszolga, a régi ismeretségre való tekintettel adott neki pénz, hogy ki tudja fizetni a játékszenvedélye miatt keletkezett adósságát. Máshonnan kellene megközelítenünk Edwards-ot. - nézett Kate elgondolkodó, majd Espo várakozó tekintetébe.
- Nézzük az ügyet a gyerekek oldaláról! - szólalt meg Beckett, és egy alig észrevehető mosoly jelent meg a szája szegletében, a férfi pedig cinkosan mosolyogva bólintott.
- A gyerekeket lefényképeztették egy profi fotóssal - kezdte a gondolatmenetet Castle.
- Mégpedig felnőtt ruhában, kisminkelve, ami arra utal, hogy valószínűleg nem eladni akarták őket - folytatta a férfi felé fordulva Beckett.
- Edwards a pornóiparból él. Megtanulta, hogyan lehet az utolsó centet is kipréselni ebből az üzletágból, és hogyan lehet a leghatékonyabban működtetni.
- Ha nagy hasznot akar, akkor vagy virtuális találkozókat szervez az interneten a beteg lelkű kuncsaftjainak, vagy valódiakat.
- A valódiakban nincs tapasztalata, és nagyobb a lebukás veszélye - hagyta fenn a hangsúlyt Castle, hogy a mondatot Beckett fejezhesse be.
- Akkor viszont valahol fogva kell tartania a gyerekeket - mosolygott Kate elégedetten a férfira.
Espo először a homlokát ráncolva kapkodta tekintetét a két ember között, akiknek mintha egy srófra járna az agya, fejezték be egymás gondolatát, miközben arcuk egyre közelebb került egymáshoz, tekintetük pedig összefonódva ragyogott.
- Már hatodik éve, hogy ezt csináljátok, de még mindig nem tudom, hohyan - szólalt meg a nyomozó méltatlankodva, mire Castle önelégülten, Beckett pedig szolidan rámosolyogott.
- Nézz utána, milyen ingatlanok vannak Ted Edwards tulajdonában, vagy bérel-e bárhol lakást, lakosztályt, irodát, elhagyott gyárépületet vagy bármit, ahol el lehet rejteni a külvilág elől tizennyolc kisgyereket! Szólok Sorensonnak, hogy az FBI-os kollégák segíthetnének - adta ki az utasítást Beckett Espo-nak, aki azonnal felállt, és az FBI által felállított okostáblához sietett.
- És mi? - kérdezte kíváncsian Castle, mire egy sejtelmes mosolyt kapott cserébe.
- Mi, pontosabban te, telefonálsz - húzta fel kihívón a szemöldökét, mintha tesztelné a férfit, rájön-e, hogy talált valami érdekeset Edwards híváslistáján, de amikor Castle megszólalt, arcára fagyott a mosoly.
- Felhívjam Ryan-t? - lepődött meg a férfi, mert neki ez volt az első gondolata, de nem hitte, hogy Kate-et is annyira lázba hozta a baba születése, mint őt. Nem kerülték el a figyelmét az apró jelek, amik arra utaltak, hogy a nő zavarban volt a helyzettől. Látszott, hogy őszintén örül Ryan-ék boldogságának, de inkább kerülte a munkatársait, minthogy beszéljen velük az örömhírről. Abban a pillanatban, hogy kiszaladtak száján a szavak, már tudta, hogy nagyot tévedett, mert Kate zavartan elkapta a tekintetét, és beharapta az ajkát. - Vagy ... vagy találtál valamit? - próbálta menteni, ami menthető.
- Ezt - mutatott Beckett az előtte heverő híváslistára.