- Köszönöm - bólintott hálás mosollyal, miközben arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ilyen barátai vannak.
Hamarosan Espo megjelent a kávéval, aztán amikor Lanie is visszaért, a két fiú elbúcsúzott. Ryan Jenny-hez és a kisbabához igyekezett, Espo pedig az őrsre, jelentést tenni.
Lanie leült az elgyötört arcú író mellé, és kezét gyengéden a férfi összekulcsolt kezére tette. Nehéz volt így látni a barátait. Négy év után végre beismerték maguknak és egymásnak is az érzelmeiket, a kapcsolatukból sugárzott a szerelem, kiegyensúlyozottak és boldogok voltak, most pedig az egyikük súlyos sérüléssel fekszik az intenzíven, a másikuk pedig összetörve próbálja legyőzni a félelmeit. Castle tartotta magát, de Lanie túl régóta ismerte ahhoz, hogy ne tudott volna olvasni a tekintetéből és a mozdulataiból. Nem akarta közhelyekkel vigasztalni, azokon úgyis átlátott volna a férfi, ezért csak fogta a kezét, és hallgatott.
- Lehet, hogy nem bírja a sérült szíve - szólalt meg szinte suttogva Castle. Lanie volt az egyetlen ember, akivel megoszthatta a legkétségbeejtőbb információját.
- Nézz rám! - csengett szeretettel, de erélyesen a nő hangja, és amikor Castle egy kis idő után ráemelte a tekintetét, megszorította a kezét. - Kate szíve rendben van. Erős és egészséges. A műtét óta vagy tíz terheléses EKG vizsgálaton volt, és mindegyik azt mutatta, hogy rosszul járna, ha például veled cserélne - mosolyodott el. Azt várta, hogy Castle kikéri magának, hogy az ő szíve ne lenne annyira jó, mint Kate-é, de a férfi csak kényszeredett mosolyra húzta a száját.
- Remélem, igazad van - szakította meg a szemkontaktust, és a szürke járólapot bámulva nézett maga elé. Egy ideig hallgatott, aztán nagy nehezen kimondta, ami a lelkét nyomta. - Megsérült az egyik petevezetéke.
Lanie meglepetésében hátrahőkölt. Hirtelen nem tudta mit is mondhatna. Tudta, hogy Caslte és Kate között komoly konfliktust okozott a gyerekvállalásról vallott elképzelésük, hogy míg a férfi vágyott egy közös kisgyerekre, Kate úgy érezte, hogy az ő hivatása mellett felelőtlenség lenne. Azt is érezte azonban barátnője elejtett szavaiból, bizonytalan tekintetéből, hogy az utóbbi időben valami megváltozott. Ráadásul egészen más, ha valaki szabad akaratából úgy dönt, hogy nem vállal gyereket, és más, ha a nem lehet, és választása sincs. Szinte olvasott a férfi gondolataiban, aki ugyanerre gondolt.
- Tudod, Kate azt mondta, nem akar gyereket. Rendőrként arra is kell gondolnia, milyen fájdalmat okozna a gyerekének, ha anya nélkül kellene felnőnie. Én ez elfogadtam és tiszteletben tartom a döntését - mondta halkan a férfi. Elhallgatott, de Lanie érezte, hogy van még valami, amit szeretne megosztani valakivel, jobb híján vele. - Amikor az a tébolyult nő megrúgott a tűsarkújával - kezdett bele, ki nem mondva a sérülés helyét, miközben szégyenlősen Lanie felé pillantott - napokig éltem bizonytalanságban. Nem tudtam, igazi férfinak fogom-e magam érezni, ha nem leszek képes a gyereknemzésre. Annak ellenére, hogy Kate nem akar gyereket, meg szerettem volna tartani a lehetőséget. Más, ha a mi döntésünk, és más, ha a sors dönt helyettünk. Nem akarom, hogy Kate is átélje azt, amit én.
- Castle, figyelj rám! Ha a másik petevezeték ép, akkor ...
- Tudom, mondta az orvos - vágott a nő szavába Rick. - És ha nem ép? Nem akarom, hogy elveszítse a lehetőséget a gyerekre! Nem érezné magát teljes értékű nőnek. Tudom, olvastam erről - nyelt egyet a férfi, és újra Lanie-re emelte elgyötört tekintetét.
A nő sóhajtott egyet. Érezte, hogy Castle órák óta nem csinál mást, mint felvonultatja elméjében az összes szörnyű dolgot, ami a közeli vagy a távoli jövőben megtörténhet Kate-tel, vagy velük. Nem hibáztatta érte. A félelem félelmetes gondolatokat szül.
- Szereted? - kérdezte kihívón, hogy kizökkentse a férfit a letargiából, és ahogy Castle sértetten felemelte a fejét és ránézett, már tudta, hogy jó úton jár.
- Persze, hogy szeretem! - emelte fel a hangját, mint akit bánt, hogy megkérdőjelezik a Beckett iránti érzéseit.
- Akkor fejezd be ezt a siránkozást! - mondta ellentmondást nem tűrőn Lanie, és barna szeme szigorúan tapadt a férfia. - Ha Kate magához tér, nagyobb szüksége lesz rád, mint bármikor. Ha meglátná a mostani ábrázatodat, elmenne a kedve az élettől. Mindenkinél jobban szeret téged - folytatta megenyhülve, és halványan elmosolyodott. - Te vagy az az ember, aki mellett mindent kibír, akivel minden nehézséggel meg tud birkózni, de ehhez az kell, hogy te is higgy magadban és kettőtökben!
Castle nézte a reményt sugárzó mélybarna szemeket. Úgy érezte, mintha egy sötét, hideg alagút végén hirtelen meglátta volna a derengő, éltető fényt. Alig észrevehetően bólintott, igazat adva Lanie-nek, megkönnyebbülten elmosolyodott, és megölelte a nőt. Nem szégyellte, hogy a szemében összegyűlő könnyek csillogó utat hagyva maguk után gördültek végig az arcán.
- Köszönöm - nézett hálásan a nőre, miután kibontakozott az ölelésből, mire az csak őszinte szeretettel rámosolygott.
Castle gyorsan végighúzta tenyerét a szemén és az arcán, és vett egy nagy levegőt. Lanie örömmel látta, hogy aggódó tekintettel, de a régi Castle áll előtte. Éppen jókor, mert az intenzív szoba ajtaján Jim Beckett lépett ki lehajtott fejjel, megtörten.
Lanie megígérte, hogy bármiben segít, amiben szükséges, aztán elbúcsúzott, és magára hagyta a két férfit.
Rick mintha a néhány perccel ezelőtti önmagát látta volna viszont az idős férfiban. Akkor még nem hitte volna, hogy ő lesz az, aki reményt tud adni Kate apjának. Miközben Lanie szavait ismételte Jim-nek, lopva a nővérpultnál beszélgető nőre pillantott, és arra gondolt, ezt még egyszer meg kell hálálnia neki.
A következő órák lassan teltek, annak ellenére, hogy váratlanul megjelent Martha és Alexis, később pedig Gates kapitány, és a fiúk is folyamatosan telefonáltak. Az éjszakába nyúló várakozás megviselte kimerült idegrendszerüket, ezért Castle örült, hogy hosszas rábeszélés után meg tudta győzni Jim-et, hogy menjen haza pihenni, ő marad, és azonnal értesíti, ha valami változás történik.
Éjjel három óra múlt. Égő szemét egyre jobban bántották a kórház vakító neonfényei. Letette a kezében tartott kihűlt kávét, megdörzsölte a szemét, aztán hátravetve megtámasztotta a fejét a falon, de már képtelen volt gondolkodni. Minden energiáját arra fordította, hogy ne csukódjanak le a szemei. Nem mert, és nem akart elaludni. Hogy éberen tartsa magát, felállt, és a nővérpult felé indult. Az éjszakás nővér nagyot sóhajtva ingatta meg a fejét, amikor felnézett rá a papírjaiból.
- Mr. Castle, hiába jön ide öt percenként, nem tudok újat mondani. Beckett nyomozó állapota stabil, az életfunkciói rendben vannak, de még nem tért magához - mondta kissé bosszúsan. Bár megértette a férfi aggódását, jobban örült volna, ha sikerül hazaküldenie órákkal ezelőtt, akkor most nyugodtan végezhetné a munkáját, és nem kellene öt-tíz percenként bátorítania annak ellenére, hogy már az orvos is próbálta megnyugtatni egy órával ezelőtt, hogy a beteg nincs életveszélyben. Hirtelen gondolt egyet. Felemelte a mutatóujját, és szigorúan Castle-re nézett. - Várjon! El ne mozduljon innen! - mondta, bár ettől az egytől nem kellett félnie.
Az író nagyokat pislogva nézett az orvosi szoba felé viharzó nő után, aki néhány perc után diadalittas mosollyal az arcán visszatért, és intett, hogy kövesse.
- Remélem értékeli, hogy kiharcoltam, hogy bemehessen Beckett nyomozóhoz! - húzta fel kihívóan a szemöldökét a nővér.
- Bármit megteszek, amit csak akar - vágta rá Castle boldogan.
- Megteszi annyi, hogy az éjszaka hátralevő részében békén hagy - mosolyodott el a nő.
- Meddig maradhatok? - bújt bele izgatottan a steril köpenybe az író.
- Reggel hatig leszek ügyeletben. Addig maradhat, ha akar.
- Akarok - vágta rá, aztán vett egy nagy levegőt, és belépett a szobába.
Most nem látta olyan félelmetesnek, mint első alkalommal, talán azért, mert az éles neonfények helyett csak egy kisebb lámpa meleg, sárga sugarai világították be a szobát.
- Emily, a doktor úr megengedte, hogy Mr. Castle itt legyen reggelig. Mivel minden rendben van, te átmehetsz a kettesbe, Mary-nem elkel a segítség - szólt be a nővér a Kate ágya mellett álló munkatársának. - Ha valami baj van, nyomja meg a nővérhívót, és azonnal jövünk - mondta Castle-nek, és magára hagyták.
Az ágy melletti székre ült, és nézte a gyönyörű vonásokat. Kate egyenletesen lélegzett, és a derengő fényben nem látta olyan sápadtnak sem. Megsimogatta a nő arcát, és Lanie szavaira gondolt. Már biztos volt abban, hogy együtt ezt is átvészelik.
Kate tudata a békés, sötét mélységben ringatózott, ahova csak lassan, és nehezen törtek utat a külvilág ingerei. Nem akarta beengedni ebbe a nyugalomba az idegesítő, monoton sípolást, az irritáló szagot, és a tompa fájdalmat sem. Újra magával ragadta a mélység, és egy ideig nem érzett semmit, de egyszer csak új ingerek jöttek. Kellemesek: egy ismerős illat furakodott a tudatába, puha, meleg érintés borzongatta meg, egy kellemes hang szavakat duruzsolt, amiket nem értett, mégis jó volt hallani, aztán újra elmerült a békés csendbe.
Hirtelen tértek magukhoz álmukból az idegsejtjei, mintha vágynának minden apró inger befogadására. A nyugalmat robbanásként szakították szét az apró neszek és illatok, az érzés, hogy valaki gyengéden fogja a kezét, és meleg levegő simogatja ütemesen a karját. Ki akarta nyitni a szemét, de szemhéjai elnehezülve, csak lassan engedelmeskedtek. Pislogott néhányat, hogy tisztuljon a látása. Fehér falak, fertőtlenítő, szívmonitor pittyegése. Kórházban van - tudatosult benne, aztán a kellemes ingerek, az illat, az érintés és a cirógató légáramlás eredetét keresve oldalra fordította a fejét. Gyenge volt, ezért csak magában mosolygott boldogan. Castle az ágya szélére borulva aludt. Kate nézte, ahogy a férfi ujjai gyengéden kulcsolódnak a kezére, érezte, ahogy az elnyíló ajkai közül kiáramló levegő simogatja a karját, arca nyúzott volt, álmában ráncolta a homlokát, mindig gondosan oldalra fésült haja rakoncátlanul hullott előre. Mintha megérezte volna, hogy nézik, megrebbentek a szempillái, felemelte a fejét, és hitetlenkedő tekintettel nézett a zöldes-barna, gyönyörű szemekbe, aztán arcáról minden gyötrelem eltűnt, és boldogan elmosolyodott.
- Szia, álomszuszék - suttogta erőtlenül Kate, miközben szája bágyadt mosolyra húzódott.
- Szereted? - kérdezte kihívón, hogy kizökkentse a férfit a letargiából, és ahogy Castle sértetten felemelte a fejét és ránézett, már tudta, hogy jó úton jár.
- Persze, hogy szeretem! - emelte fel a hangját, mint akit bánt, hogy megkérdőjelezik a Beckett iránti érzéseit.
- Akkor fejezd be ezt a siránkozást! - mondta ellentmondást nem tűrőn Lanie, és barna szeme szigorúan tapadt a férfia. - Ha Kate magához tér, nagyobb szüksége lesz rád, mint bármikor. Ha meglátná a mostani ábrázatodat, elmenne a kedve az élettől. Mindenkinél jobban szeret téged - folytatta megenyhülve, és halványan elmosolyodott. - Te vagy az az ember, aki mellett mindent kibír, akivel minden nehézséggel meg tud birkózni, de ehhez az kell, hogy te is higgy magadban és kettőtökben!
Castle nézte a reményt sugárzó mélybarna szemeket. Úgy érezte, mintha egy sötét, hideg alagút végén hirtelen meglátta volna a derengő, éltető fényt. Alig észrevehetően bólintott, igazat adva Lanie-nek, megkönnyebbülten elmosolyodott, és megölelte a nőt. Nem szégyellte, hogy a szemében összegyűlő könnyek csillogó utat hagyva maguk után gördültek végig az arcán.
- Köszönöm - nézett hálásan a nőre, miután kibontakozott az ölelésből, mire az csak őszinte szeretettel rámosolygott.
Castle gyorsan végighúzta tenyerét a szemén és az arcán, és vett egy nagy levegőt. Lanie örömmel látta, hogy aggódó tekintettel, de a régi Castle áll előtte. Éppen jókor, mert az intenzív szoba ajtaján Jim Beckett lépett ki lehajtott fejjel, megtörten.
Lanie megígérte, hogy bármiben segít, amiben szükséges, aztán elbúcsúzott, és magára hagyta a két férfit.
Rick mintha a néhány perccel ezelőtti önmagát látta volna viszont az idős férfiban. Akkor még nem hitte volna, hogy ő lesz az, aki reményt tud adni Kate apjának. Miközben Lanie szavait ismételte Jim-nek, lopva a nővérpultnál beszélgető nőre pillantott, és arra gondolt, ezt még egyszer meg kell hálálnia neki.
A következő órák lassan teltek, annak ellenére, hogy váratlanul megjelent Martha és Alexis, később pedig Gates kapitány, és a fiúk is folyamatosan telefonáltak. Az éjszakába nyúló várakozás megviselte kimerült idegrendszerüket, ezért Castle örült, hogy hosszas rábeszélés után meg tudta győzni Jim-et, hogy menjen haza pihenni, ő marad, és azonnal értesíti, ha valami változás történik.
Éjjel három óra múlt. Égő szemét egyre jobban bántották a kórház vakító neonfényei. Letette a kezében tartott kihűlt kávét, megdörzsölte a szemét, aztán hátravetve megtámasztotta a fejét a falon, de már képtelen volt gondolkodni. Minden energiáját arra fordította, hogy ne csukódjanak le a szemei. Nem mert, és nem akart elaludni. Hogy éberen tartsa magát, felállt, és a nővérpult felé indult. Az éjszakás nővér nagyot sóhajtva ingatta meg a fejét, amikor felnézett rá a papírjaiból.
- Mr. Castle, hiába jön ide öt percenként, nem tudok újat mondani. Beckett nyomozó állapota stabil, az életfunkciói rendben vannak, de még nem tért magához - mondta kissé bosszúsan. Bár megértette a férfi aggódását, jobban örült volna, ha sikerül hazaküldenie órákkal ezelőtt, akkor most nyugodtan végezhetné a munkáját, és nem kellene öt-tíz percenként bátorítania annak ellenére, hogy már az orvos is próbálta megnyugtatni egy órával ezelőtt, hogy a beteg nincs életveszélyben. Hirtelen gondolt egyet. Felemelte a mutatóujját, és szigorúan Castle-re nézett. - Várjon! El ne mozduljon innen! - mondta, bár ettől az egytől nem kellett félnie.
Az író nagyokat pislogva nézett az orvosi szoba felé viharzó nő után, aki néhány perc után diadalittas mosollyal az arcán visszatért, és intett, hogy kövesse.
- Remélem értékeli, hogy kiharcoltam, hogy bemehessen Beckett nyomozóhoz! - húzta fel kihívóan a szemöldökét a nővér.
- Bármit megteszek, amit csak akar - vágta rá Castle boldogan.
- Megteszi annyi, hogy az éjszaka hátralevő részében békén hagy - mosolyodott el a nő.
- Meddig maradhatok? - bújt bele izgatottan a steril köpenybe az író.
- Reggel hatig leszek ügyeletben. Addig maradhat, ha akar.
- Akarok - vágta rá, aztán vett egy nagy levegőt, és belépett a szobába.
Most nem látta olyan félelmetesnek, mint első alkalommal, talán azért, mert az éles neonfények helyett csak egy kisebb lámpa meleg, sárga sugarai világították be a szobát.
- Emily, a doktor úr megengedte, hogy Mr. Castle itt legyen reggelig. Mivel minden rendben van, te átmehetsz a kettesbe, Mary-nem elkel a segítség - szólt be a nővér a Kate ágya mellett álló munkatársának. - Ha valami baj van, nyomja meg a nővérhívót, és azonnal jövünk - mondta Castle-nek, és magára hagyták.
Az ágy melletti székre ült, és nézte a gyönyörű vonásokat. Kate egyenletesen lélegzett, és a derengő fényben nem látta olyan sápadtnak sem. Megsimogatta a nő arcát, és Lanie szavaira gondolt. Már biztos volt abban, hogy együtt ezt is átvészelik.
Kate tudata a békés, sötét mélységben ringatózott, ahova csak lassan, és nehezen törtek utat a külvilág ingerei. Nem akarta beengedni ebbe a nyugalomba az idegesítő, monoton sípolást, az irritáló szagot, és a tompa fájdalmat sem. Újra magával ragadta a mélység, és egy ideig nem érzett semmit, de egyszer csak új ingerek jöttek. Kellemesek: egy ismerős illat furakodott a tudatába, puha, meleg érintés borzongatta meg, egy kellemes hang szavakat duruzsolt, amiket nem értett, mégis jó volt hallani, aztán újra elmerült a békés csendbe.
Hirtelen tértek magukhoz álmukból az idegsejtjei, mintha vágynának minden apró inger befogadására. A nyugalmat robbanásként szakították szét az apró neszek és illatok, az érzés, hogy valaki gyengéden fogja a kezét, és meleg levegő simogatja ütemesen a karját. Ki akarta nyitni a szemét, de szemhéjai elnehezülve, csak lassan engedelmeskedtek. Pislogott néhányat, hogy tisztuljon a látása. Fehér falak, fertőtlenítő, szívmonitor pittyegése. Kórházban van - tudatosult benne, aztán a kellemes ingerek, az illat, az érintés és a cirógató légáramlás eredetét keresve oldalra fordította a fejét. Gyenge volt, ezért csak magában mosolygott boldogan. Castle az ágya szélére borulva aludt. Kate nézte, ahogy a férfi ujjai gyengéden kulcsolódnak a kezére, érezte, ahogy az elnyíló ajkai közül kiáramló levegő simogatja a karját, arca nyúzott volt, álmában ráncolta a homlokát, mindig gondosan oldalra fésült haja rakoncátlanul hullott előre. Mintha megérezte volna, hogy nézik, megrebbentek a szempillái, felemelte a fejét, és hitetlenkedő tekintettel nézett a zöldes-barna, gyönyörű szemekbe, aztán arcáról minden gyötrelem eltűnt, és boldogan elmosolyodott.
- Szia, álomszuszék - suttogta erőtlenül Kate, miközben szája bágyadt mosolyra húzódott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése