Slamasztikában 1/51

- Mi az, Castle! Semmi agyament ötlet? - szúrt oda kissé lenézően. 

- Van több is, de Beckett nem kíváncsi rá - válaszolta az író pimasz hangsúllyal, miközben a nő felé intett a fejével. Úgy érezte, itt az ideje, hogy ráébressze a nyomozót, milyen nagy hibát követ el, ha nem hagyja beszélni.

Esposito meghökkenve húzta fel a szemöldökét, aztán elvigyorodott, és elismerően Beckett-re pillantott.

- Végre megjött az eszed! - csúszott ki a száján, és nem törődve a nő szikrákat szóró tekintetével, öntelten kihúzta magát. - Elvégre nehogy már egy író oldja meg az ügyet, amikor itt vagyunk mi! - veregette meg Ryan vállát, aki azonban csak egy kényszeredett mosolyt tudott magára erőltetni.

- Azért én bírom a sztorijait - jegyezte meg bátortalanul.

- Aha! Bírod, mi? - nézett barátjára Esposito gúnyosan. - Kevin Ryan! Hogy lehetsz ilyen álmodozó lélek gyilkossági nyomozó létedre? - csóválta meg rosszallóan a fejét, de Ryan dacosan állta a tekintetét, aztán megcsillant a szeme, és ártatlan angyalarcát felöltve Beckett felé fordult.

- Azt el kell ismerni, hogy Castle-nek volt már néhány jó meglátása, ami előre vitte a nyomozást.

- Néhány? - szalad ki a felháborodott kérdés az író száján, de azonnal a szája elé kapta a kezét.

Esposito arcán ravasz mosoly jelent meg, és kutatón fürkészte Beckett-et.

- Minden elismerésem, hogy kordában tudod tartani az írócskát. Mivel hatottál rá?  

Beckett érezte, hogy itt van az a pont, ahol közbe kell lépnie, és nem hagyhatja, hogy Ryan és Esposito fantáziája is elszabaduljon. Még csak az kellene, hogy a fiúk tudomást szerezzenek a fogadásukról! A végén többet képzelnének a dolgokba, mint kellene!

- Ez az ügy csupa zsákutca. Telnek a napok, és csupa olyan nyomot találtunk, ami csak bonyolultabbá tette a helyzetet, de egy lépéssel sem kerültünk közelebb a gyilkoshoz - csengett keményen a hangja, amihez elszánt, ellentmondást nem tűrő tekintet társult. - Nincs idő a fantáziavilágban játszadozni! A tényekre, bizonyítékokra kell koncentrálnunk!

A három férfi meglepetten nézett rá. A nyomozók ismerték Beckett kemény oldalát, de nem értették,  még töprengő nő, miért változott meg ilyen hirtelen, de nem volt idejük sokáig rágódni a kérdésen, mert a liftből Montgomery kapitány szállt ki, és miközben az irodájába sietett, mély, utasító hangon hívta Beckett-et.

- Hozza az ügyről készített jelentést is! - tette hozzá a férfi, aztán belépett az irodájába.

- Erről beszéltem - vetette oda a szavakat Ryan-nek, aztán felkapta a dossziéját, és követte a kapitányt.

Ryan és Esposito cinkosan egymásra nézett. Úgy érezték, most, hogy Beckett nincs jelen, szabad a pálya, és kifaggathatják az írót.

- Szóval, milyen elméleteid vannak? - kérdezte kíváncsian Ryan, de meglepetésére Castle vacillált, a tétovázásra pedig Esposito azonnal lecsapott.

- Valamit megtudott rólad Beckett, ami kínos lenne, ha kiderülne, ezért nem fárasztod az agyament ötleteiddel?

Az író döbbenten hőkölt hátra.

- Dehogy! - kérte ki magának.

- Ugyan, öregem! Csak nem azt akarod mondani, hogy csak úgy behódolsz egy nőnek? Ilyen hamar be tudott törni Beckett? Szóval? Anyámasszony katonája vagy, vagy kiderített valami kínosat rólad Beckett?

- Mi? Nem ugrálok úgy, ahogy egy nő fütyül! - háborodott fel látványosan, bár ha két sikertelen házasságára, anyjára vagy a lányára gondolt, be kellett vallania, hogy mindig a nők irányították az életét, de úgy gondolta, ezt a fiúknak nem kell tudni. Lopva a kapitány irodája felé pillantott, de mivel a reluxa lamellái között látta, hogy Beckett még mindig magyaráz valamit, folytatta. - Ugyan, mi derülhetne ki rólam? - kérdezte flegmán. - Az, hogy bűn gazdag vagyok? Vagy az, hogy sikeres, ismert, és hogy válogathatok a gyönyörűbbnél gyönyörűbb modellek között? - szúrta oda Esposito-nak, miközben a magabiztosság álcáját próbálta fenntartani. Szíve szerint elmesélte volna a fiúknak a fogadásukat, de volt egy olyan érzése, hogy nem sülne el jól a dolog, ezért hallgatott. Száguldottak a gondolatai, hogy olyan magyarázatot találjon, ami hihető, ugyanakkor nem csorbul a tekintélye, már ha van az egyáltalán Esposito előtt. A megcsörrenő telefon mentette meg. Mialatt Ryan felvette a készüléket, és hallgatta a vonal túlsó végén jelentkező járőrt, Esposito és Castle farkasszemet néztek.

- Megvan a hamis iratokkal üzletelő Owen Harris. Mindjárt itt lesznek vele - jelentette Ryan.

- Akkor talán fel kellene készülnötök a kihallgatására - húzta fel fölényesen a szemöldökét az író anélkül, hogy megrebbent volna  a szemhéja, és elégedetten nyugtázta az Esposito felett aratott apró kis győzelmet, amikor az dühösen összeszorította a száját, és pislantott. Castle kajánul elvigyorodott, aztán felállt, és nyújtózkodott egyet. - Ja, és az arcfelismerő programot is figyelni kell, úgyhogy ti csak végezzétek a komoly nyomozó munkát, én addig hozatok a Le Cirque-ből vacsorát, és miközben hagyom, hogy a mennyei ízek szétáradjanak az ízlelőbimbóimon, kitalálom, hogy ki a gyilkos - mondta öntelten, miközben elővette a telefonját, és a pihenő felé indult. Még látta, hogy szavai célba értek, mert Ryan ugyan csak bosszúsan elhúzta a száját, de Esposito majd' felrobbant a dühtől.

Amikor Castle mögött becsukódott a pihenő ajtaja, Esposito az asztalra vágta a kezében tartott iratokat.

- Csak tudjam meg, hogy mivel tartja Beckett sakkban! - fortyogott. - Vacsora a Le Cirque-ből, mi? Játssza itt a nagymenőt, de nincs egy épkézláb ötlete se az üggyel kapcsolatban! Valami olyat tudhat róla Beckett, ami állati kínos lehet Castle-nek.

Ryan a homlokát ráncolva figyelte barátja dühkitörését, miközben megingatta a fejét.

- Nem vetted észre, hogy direkt cukkol? Szerintem csak terelni akart azzal, hogy téged felhúzott.

- Terelni, persze! Nem akarja, hogy kiderüljön a piszkos kis titka!

- Ugyan, milyen titka lenne! - vonta meg a vállát Ryan. - Az életét a média kereszttüzében éli. Mindent megírnak róla a lapok. Azt is, ha összejön egy címlaplánnyal, meg azt is, ha szakít vele. Szerintem másról van szó.

- Másról? - vonta össze a szemöldökét kételkedve Esposito.

- Aha. Nem is tudom ... nézd meg Beckett-et! Szerinted nem furcsa?

- Ki? Beckett? Ugyan már!

Ryan elbizonytalanodott, és hogy elterelje barátja figyelmét a bosszankodásról, a kezébe nyomta az előbb letett nyomozati anyagot.

Castle, miközben bekészítette a kávét, a két nyomozón töprengett. Érezte, hogy Ryan már befogadta a csapatba, sőt szereti a fantáziaszüleményeit is, Esposito viszont elismeri ugyan a jó ötleteit, de még mindig kicsit úgy néz rá, mint egy betolakodóra. Ez valószínűleg abból adódott, hogy Esposito nehezen viselte, hogy nem arra a srófra jár az agya, mint a nyomozóknak, így olyan dolgokat is el tudott képzelni, amit azok nem, ráadásul a szabályok sem kötötték. Néha érezte, hogy a sikerességéből adódó előnyök is bökik Esposito szemét, bár csak akkor szokott kérkedni velük, ha a nyomozó megcsipkedte, és ő ezzel szurkált vissza.

Amíg várta, hogy lefőjön a kávé, felhívta a méregdrága éttermet, és Philip-et, a séfet kérte. Tisztában volt azzal, hogy az exkluzív étterem nem vállal házhoz szállítást, de azzal is, hogy senkinek nincs akkora szava, mint a séfnek, akinek a hírnevet, és tetemes bevételt köszönhetik. Philip New York egyik legelismertebb séfje volt, és aki Castle szerint a legtökéletesebb szarvasgombás rizottót készített ropogós garnélával, a férfi odavolt a Derrick Storm regényekért, így nem okozott különösebb gondot, hogy az ínycsiklandó falatok hamarosan eljussanak a 12. őrsre. Elégedetten tette zsebre a telefont, de ahogy az időközben lefőtt kávéra nézett, lehervadt arcáról a mosoly. Óvatosan beszippantotta a túlpörkölt kávé kesernyés illatát, aztán félve belekóstolt a forró feketébe. Megrázkódott. Úgy érezte, képtelen megszokni a szörnyű ízt, ami csak nyomokban emlékeztette kávéra. Gondolt egyet, és újra hívta az éttermet. Miközben Patrikot, a vörös hajú, ír származású pincért hívta, a pihenő ablakához sétált, és ujjával lejjebb húzta a reluxát, hogy kilásson. Két egyenruhás egy loboncos hajú, dühösen fújtató fiatal férfit terelt a kihallgató felé, aki azonnal vonaglani kezdett, mihelyt valamelyik rendőr meg akarta fogni a karját. Castle felismerte a férfiban Owen Harris-t, akit Bicska lefényképezett a lopott telefonnal. Figyelte, ahogy Ryan és Esposito kézbe vesz egy-egy dossziét, és magabiztos léptekkel Harris és az egyenruhások után indul. A két nyomozónak ügyesnek kell lennie, hogy kiszedjék belőle, hogy milyen hamis iratot szerzett Kenneth Wolf-nak, hiszen a fényképeken kívül nem volt semmi a kezükben, azon pedig csak annyi látszott, hogy Wolf pénzt ad át neki. Kíváncsi volt a kihallgatásra, ezért éppen indulni akart, hogy a megfigyelőből nézze, mire jutnak Ryan-ék a férfivel, amikor meglátta Beckett-et. A nő egy pillanatra megtorpant, amikor szembesült azzal, hogy társai nincsenek a helyükön, aztán a fehér táblához ment. Castle még ebből a távolságból is látta, hogy milyen feszülten gondolkodik. Hirtelen megcsörrent a telefon. A nő arca megelevenedett, szeme élénken csillogott, ahogy hallgatta a hívó felet, aztán a mozdulataiból érezhető volt, hogy utasításokat ad. Ha csak fele olyanra meg tudná írni Nikki Heat karakterét, mint amilyen Kate Beckett, már elvarázsolná az olvasókat. Újra ráfeledkezett, hogy milyen nagyszerűen megfér egy személyben az elhivatottság, az erő, a keménység, a határozottság és az észbontó nőiesség. Hiába bujtatta tökéletes alakját szolid ruhákba, nem tudta észrevehetetlenné tenni, szabályos arcán álmodozva siklott végig a férfitekintet, gyönyörű, különleges színű szeme pedig megbabonázta a teremtés koronáit, ugyanakkor valami titokzatosság is körüllengte ezt a különleges nőt. Castle hirtelen úgy érezte, soha nem tudja igazán visszaadni az olvasóinak sem a látványt, sem az érzést, ami hatalmába keríti, valahányszor a közelébe kerül. Sóhajtott egyet, aztán kilépett a pihenőből, hogy elújságolja a nőnek, hogy a fiúk most kezdték el Owen Harris kihallgatását, de Beckett megelőzte.

- Lehet, hogy megvan Kenneth Wolf - újságolta elégedetten. - A Los Angeles-i reptéren letartóztattak egy férfit, akinél hamis iratok voltak, és illik rá Wolf személyleírása. Most ellenőrzik a valódi személyazonosságát.

- Ó!

- Mi az Castle?  - méregette gyanakodva Kate az írót, aki olyan csalódott arcot vágott a hírre, mint egy kisfiú, akinek nem hozta meg a Jézuska a hőn áhított játékát. - Csak nem drukkoltál neki, hogy le tudjon lépni?

- Új életet akart kezdeni, és talán újra jó ember akart lenni - mondta szomorkásan az író.

- Azt hiszed, azért, mert egy kis időt töltöttél vele, már ismered? - kérdezte szelíden Beckett. 

- A jó emberek is hibázhatnak, de ők alapvetően akkor érzik jól magukat a bőrükben, ha jók lehetnek, ezért jók akarnak lenni.

Kate nézte a férfi őszintén csillogó, kék szemét. Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Hinni akart Castle szavaiban, abban, hogy Kenneth Wolf nem gyilkos, hogy a világ jobb lehet. A tapasztalata azonban mást mondott.

- Lehet, hogy igazad van, de elhallgatta, hogy megtalálta a holttestet. Ráadásul valószínűleg ki is rabolta. Szóval, lehet, hogy új életet akart kezdeni, hogy jobb ember legyen, de nem jó utat választott hozzá.

Castle sóhajtott, és megadóan bólintott.

- A fiúk most hallgatják ki Owen Harris-t - intett fejével a kihallgató szoba felé.

- Akkor nézzük meg, mire mennek vele! - élénkült fel Beckett, és már indult. Látszott rajta, mennyire ki van éhezve arra, hogy elmozduljon az ügy a holtpontról.

Castle-nek el kellett ismernie, hogy a fiúk profi módon végezték a munkájukat. Szép lassan az ellenállásba burkolózó férfi bizalmába férkőztek, aztán néhány keresztkérdéssel lecsaptak rá. Hiába volt érdekes a kihallgatás szakmai és lélektani szempontból is, Castle figyelmét mégsem kötötte le teljesen, mert Beckett ott állt közvetlenül mellette, és karba font kézzel, feszülten figyelte a kihallgatás minden momentumát. Castle érezte a finom parfüm enyhe gyümölcsös illatát, és újra azon kezdett töprengeni, hogy bármilyen jó író is, Nikki Heat sosem lesz olyan, mint Kate Beckett. De mi olyan különleges ebben a nőben?

Slamasztikában 1/50

- Talán, ha nem hazudna annyiszor! - jegyezte meg Castle kioktató mosollyal a száján, ami azonnal el is tűnt róla, amikor meglátta, hogy Beckett győzelemittas tekintettel felé fordul, és jelentőségteljesen elmosolyodik.

A börtön elektromosan záródó vaskapuja halkan surrogott mögöttük, végül egy erőteljes kattanással bezáródott. Beckett határozott léptekkel haladt az autója felé, Castle pedig megpróbálta tartani vele az ütemet. Az író a megfelelő alkalomra várt, hogy beszélhessen a nyomozóval, mert bajban érezte magát a fogadást illetően, de az őrök előtt nem akart rákérdezni, később pedig percekig telefonált a nő. Ryan-nek és Esposito-nak adott utasításokat, hogy gyűjtsék be Bicska lefoglalt telefonját, és a rajta levő képek alapján derítsék ki, ki szerzett hamis iratokat Wolf-nak, mivel ha tudnák, milyen néven menekül, könnyebben a nyomára akadnának. Castle már vagy tíz perce ült szótlanul Beckett mellett az autóban, és a megfelelő pillanatra várt, hogy előhozakodjon a témával, de ez szinte lehetetlen volt, mivel a nő gondolataiba mélyedve figyelte a New York-i csúcsforgalomban hömpölygő autóáradatot, és úgy tűnt, nem fog megszólalni a közeljövőben, ő pedig hallgatásra volt kényszerítve. Persze, ha Beckett mondana vagy kérdezne valamit, akkor már reagálhatna rá, no de így? Abban bízott, hogy nem fektették le pontosan a fogadás szabályait, ezért meggyőzheti a nőt, hogy a kihallgatáson elhangzottak ne számítsanak a fogadásba.

Kate minden igyekezetével azon volt, hogy uralma alatt tartsa arcizmait, amelyek mindenáron mosolyra akartak húzódni. Miután fékezett egy nagyot, hogy besorolhasson elé egy szemtelenül tolakodó taxi, szeme sarkából újra Castle-re pillantott. Újra figyelmeztette magát, hogy komolynak és rettenthetetlennek kell látszania, mert a férfiról lerítt, mennyire kínosan érzi magát. Ujjai idegesen doboltak a combján, ajkát időnként beharapta, néha nagy levegőt vett, mintha szólni készülne, de aztán csak egy elnyomott sóhajtás lett belőle, és egyre gyakrabban jelent meg arcán a jellegzetes durcás grimasz, amihez most egy kis bosszúság is társult. Kate-nek furcsa érzése támadt: mintha jól ismerte volna a férfit, pedig még csak alig több, mint fél éve találkoztak először. Illetve ez így nem volt egészen igaz, mert évekkel ezelőtt elment az író egyik dedikálására, és órákat állt sorban, hogy egy kedves mondat és egy autogram kerüljön az egyik Derrick Storm regénye borítójára, de mivel a férfi szerencsére nem emlékszik erre a pillanatra, ez nem számítható az ismeretségük kezdetének. De miért van olyan érzése, mintha időtlen idők óta ismerné? Befordult a kapitányság utcájába, és úgy gondolta, ideje megkegyelmeznie neki.

- Ha Bicska igazat mond, akkor nem Wolf lesz az emberünk - jegyezte meg, mintha csak hangosan gondolkodna, és magában elmosolyodott, amikor meghallotta Castle megkönnyebbült sóhaját.

- Eric már halott volt, amikor Bicska rátalált, és Wolf csak utána jelent meg a színen - bólintott a férfi, miközben Beckett arcát fürkészte.

- Bár az is lehet, hogy megölte a fiút, otthagyta, és később visszament valamiért. Talán csak egy ellene szóló bizonyítékot akart eltüntetni, amikor Bicska kifigyelte.

- Nem hiszem - rázta meg a fejét Castle, és mivel Kate kérdő tekintettel felé fordult, óvatosan folytatta. - Ismerem.

- Pfff! Ugyan, Castle! Attól, hogy egy napig együtt róttátok az utcákat, még nem ismered!

- Nincs gyilkos tekintete.

- Aha! - forgatta meg a szemét a nő. - Hidd el nekem, a legtöbb gyilkosnak nincs gyilkos tekintete! Gyakran ártatlan tekintetű háziasszonyok vagy férjek az elkövetők, féltékeny szeretők, pénzzavarban levő kisemberek, és csak nagyon-nagyon ritkán futunk bele egy profi bérgyilkosba, CIA-s összeesküvésbe vagy maffialeszámolásba. Tudom, hogy ez elég kiábrándító a számodra, de a legtöbb gyilkossági ügyben nincsenek csavarok, egyszerűen az a gyilkos, akinek anyagi vagy egyéb érdeke eltenni valakit láb alól, vagy akiben a legtöbb gyűlölet van az áldozat iránt - magyarázta egyre hevesebben, hogy elfogadtassa a férfival, hogy a valóság korántsem olyan izgalmas, mint a képzelete szülte sztorik. Arra számított, hogy Castle vitába száll vele, de meglepetésére az író szótlanul nézett rá, sőt, ajkán sejtelmes mosoly játszott, szeme pedig huncutul csillogott. Kate elbizonytalanodott. Mégsem ismeri annyira? - Mi az? - csattant fel kissé ingerülten, miközben bekanyarodott a rendőrség mélygarázsába.

- Semmi - biggyesztette le a száját a férfi ártatlanságot tettetve.

- Castle!

- Csak furcsa, hogy te beszélsz sokat - mosolygott pimaszul.

Beckett szeme egy pillanatra keskeny résnyire szűkült, ajkát pedig bosszúsan összeszorította, de nem szólt. Leparkolt a kocsival, és csak akkor fordult a férfi felé, amikor már nem kellett megosztania figyelmét az író és a vezetés között.

- Ne hidd, hogy elfelejtettem a fecsegésedet Bicska kihallgatásán! - mosolyodott el gúnyos fölénnyel, és elégedetten állapította meg, hogy sikerült egy apró győzelmet bezsebelnie, mert Castle arcán a pimasz mosoly azonnal kényszeredetté vált.

- Ezt nem teheted! - próbált magabiztosságot csempészni a hangjába az író, noha tudta, kétszer is feleslegesen kotyogott. - Én csak felvázoltam Bicska gondolatait, hogy hogyan akarta fenyegetéssel megszerezni Wolf-tól az Eric-től elvett pénzt! Erre nem mondhatod, hogy felesleges volt, mert azonnal elismerte, hogy úgy volt!

- Nem is arról beszéltem - vetette oda Beckett, és mielőtt Castle ellenkezhetett volna, faképnél hagyta, és kiszállt a kocsiból. Élvezte a pillanatot, mert annak ellenére, hogy nem látta a férfi arcát, pontosan tudta, mi játszódik le benne, miközben utána lohol. Nem kellett sokáig várnia, hogy meghallja a bizonytalanul csengő, kellemes baritont.

- Nem egyeztünk meg abban, hogy a fogadás a kihallgatásokra is érvényes.

Beckett lépett még néhányat, aztán hirtelen megfordult, és tekintetét a férfira szegezte. Másodpercek alatt mérlegelte, hogy learathassa a győzelmi babérokat, vagy hagyja még egy kicsit teperni a férfit. Elégedettséggel töltötte volna el a nagyszájú író felett aratott győzelem, de túlságosan élvezte ahhoz a játékot, hogy abbahagyja. Ahogy megfordult, már tudta, hogy jól döntött.

Castle annyira meglepődött, hogy majdnem a nőnek ütközött, és arra sem volt ideje, hogy elrejtse az arcára kiülő érzelmeket, amelyekben keveredett a bosszúság a csalódottsággal és a reménnyel. Amikor tekintete a szigorúan rá szegeződő barnás-zöld szemekre siklott, ösztönösen nyelt egyet.  

- Rendben - hajolt hozzá egészen közel Beckett - de mostantól minden helyzetre áll a fogadásunk. A kihallgatásokra is! - emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját, aztán amikor a férfi beleegyezően bólintott, megfordult, és a lift felé indult. Elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy Castle hangtalanul kiált egy "igen"-t, és öklével a levegőbe csap.

Esposito és Ryan egy ütemben fordította fejét az előttük levő monitorról a lift felé, amikor meghallották a jellegzetes csilingelő hangot. Remélték, hogy végre felettesük és az író lép ki a felvonóból, mert minél több idő telt el, annál bizonytalanabbá váltak, hogy jól értelmezték-e Castle furcsa viselkedését. Esposito-nak már majdnem sikerült meggyőznie a barátját, hogy talán csak rossz napja volt az írónak, azért viselkedett szokatlanul, de Ryan csak megcsóválta a fejét. Bár nyomozóként a tényekre kellett volna hagyatkoznia, a sors érzékeny lélekkel áldotta meg, aminek következtében hitt a hatodik érzékében, ami most azt súgta, hogy valami megváltozott Beckett és Castle között.

Mivel Beckett egyenesen a fehér táblához ment, a két nyomozó felállt és követte.

- Megvan az emberünk, akitől hamis papírokat szerzett Wolf - nyújtott egy fényképet Esposito a nő felé, miközben egy lapról felolvasta, amit eddig kiderítettek. - Owen Harris kisstílű csaló, már jó néhányszor ült lopásért, betörésért, legutóbb hamis iratok eladásáért. Két hónapja szabadult. A legutóbbi ítélete elég szigorú volt, mert nem volt együttműködő. Nem köpte be, hogy ki vagy kik gyártották a hamisítványokat. Most hozzák be a járőrök - mondta, és elégedetten gyűjtött be Beckett-től egy elismerő pillantást. - Ja, és a képeket ekkor készítette Bicska - bökött az idővonalon jelölt piros pontra, amihez ákombákom betűkkel a fotó feliratot írta. 

- Montgomery kapitány elővette az FBI-os kapcsolatait, és hozzáférést kaptunk az arcfelismerő programhoz - tájékoztatta a fejleményekről felettesét Ryan. - Most a pályaudvarok és a repterek biztonsági kameráinak a felvételeit nézzük át, hátha valamelyiken felbukkan Wolf.

Beckett bólintott, aztán felírta a táblára a Bicskától kapott információkat, majd elgondolkodva fonta keresztbe a karját.

- Tegyük fel, hogy nem Kenneth Wolf a gyilkos, csak Bicskához hasonlóan ő is belebotlott Eric holttestébe, és úgy gondolta, elveszi a fiú értékeit.

- Gondolod, hogy diplomás, értelmiségi ember létére kirabolna egy hullát? - húzta el a száját Esposito.

- Ha valaki elveszti mindenét, sokszor az erkölcsi érzéke is csorbát szenved - sóhajtotta, és lehuppant Castle mellé az íróasztal szélére.

- De ha nem ő a gyilkos, akkor megint zsákutcába jutottunk - állapította meg lemondóan a nyilvánvalót Ryan. 

Pár másodpercig hallgattak, aztán amikor kezdett kínossá válni a csend, Ryan lopva az asztal szélén ülő íróra nézett. Várta, hogy Castle megcsillogtatja különleges fantáziáját, és felvázol egy őrült sztorit, hogy miért is kellett meghalnia Eric White-nak, az író azonban a szája elé tett kézzel, hallgatagon ült, és töprengve nézte a táblára írt adatokat. Könyökével észrevétlenül megbökte Esposito-t, aki egy pillanatig összevont szemöldökkel nézett rá, aztán kapcsolt, hogy ha ki akarják deríteni, mi történik felettesük és az író között, akkor árgus szemekkel kell figyelniük a reakcióikat.

- Menjünk végig újra a lehetséges gyanúsítottakon, hátha kihagytunk valamit - szólalt meg meggyőződés nélkül Beckett, mivel még az áldozat utolsó óráinak az eseményeit sem tudták kideríteni. A hajléktalanok élete olyan, mint egy árnyék: előbukkannak a semmiből, aztán észrevétlenül eltűnnek a sötétben, ráadásul magányosak. Egy hajléktalanra senki nem figyel, még egy másik hajléktalant sem érdekli, hogy él-e vagy hal. Nincs család, barátok, munkatársak, akiket érdekel a sorsa. Nem gondolta, hogy ilyen nehéz nyomon követni egy utcán élő ember napjait.

A csend újra rájuk telepedett, de most Esposito-t zavarta a legjobban.

- Mi az, Castle! Semmi agyament ötlet? - szúrt oda kissé lenézően. 

Slamasztikában 1/49

- Akkor mondja el, mit látott azon az éjszakán, de ne feledje, hogy ez az utolsó esélye, hogy jobb helyre kerüljön - húzta el a mézesmadzagoz újra a férfi előtt Beckett, ami hatásosnak is bizonyult, mert Bicska láthatóan lecsillapodott, aztán beletúrt rövidre nyírt hajába, és beszélni kezdett.

- Cingár egy nőt keresett. Azt mondta, hogy az anyja, és ha megtalálom, ad ezer dollárt, amivel új életet kezdhetek. Először kiröhögtem, mert hát ugye, ha ennyi pénze lenne, nem élne az utcán. Aztán egyik nap mutatott egy százdollárost. Persze, lehet, hogy lopta a pénzt, de gondoltam, ha mást nem, hát azt a százast megszerezhetem. Volt egy nő a hetvennyolcadik utca sarkán, aki mindig az elveszett fiacskája után nyavalygott, gondoltam, összehozom őket a százasért.

- Eric White anyja az a nő? - kérdezte kíváncsian Castle, de Bicska flegmán megrántotta a vállát.

- Mit tudom én! Mire kiderült volna, hogy nem is ő a drágalátos anyucika, én már rég elvertem volna a zsozsót.

Castle megvetően elhúzta a száját, aztán csalódottan Beckett-re pillantott. A nyomozó azonban nem látszott meglepettnek. Szenvtelen arccal, kérdő tekintettel várta a folytatást.

- Na, szóval akkor este éhes voltam, gondoltam megkeresem Cingárt, hogy üzletet kössek vele. Egy órán át koslattam a szokásos helyeinken, de nem láttam, ezért elmentem a kínai kifőzdéhez, hátha Liu megszán egy kis maradékkal. Akkor láttam meg a fiút az egyik konténer mellett. Már megforgatták benne a kést. Minden csupa vér volt. Elpucoltam. Ha ott találnak, biztos, hogy rám verik a gyilkosságot, már csak a múltam meg a nevem miatt is - nézett vádlón Beckett-re, mintha ő tehetne arról, hogy a bűnös múltja miatt rávetült volna a gyanú árnyéka, de a nő állta a gyűlölettől izzó tekintetet.

- De maga visszament - mondta Kate, mintha előre tudná a folytatást.

- Igen - dőlt hátra meglepetten Bicska.

 Castle elismerően pillantott oldalra a nőre, aki pontosan tudta, hogyan gondolkodik egy bűnöző.

- Gondoltam, annak a szegény párának már nem kell az a százas - vonta meg a vállát. - Meg aztán ki tudja, mennyi zöldhasú volt nála.

- Szóval, hullarabló lett - állapította meg Castle, aki nem gondolta, hogy a megjegyzése milyen dühöt vált ki Bicskából.

- Nem én voltam a hullarabló! - kiáltotta azon az eltorzult hangon a férfi, amit már Beckett megtámadásakor hallott egyszer az író. Teste előrelendült, a bilincs láncai hangos csörömpöléssel verődtek össze, ahogy öklével az asztalra csapott. Bozontos szemöldökei fenyegetően kerültek egymáshoz közel, homlokán feltűnően lüktetni kezdett egy kidagadó ér.

Castle ijedten rezzent össze, ösztönösen felugrott a székről, és addig hátrált, míg a mögöttük levő falnak nem ütközött. Szeme segítségkérőn tapadt a fegyőrre, aki a másodperc törtrésze alatt kapcsolt, és az asztal mellett termett. Beckett viszont csak sóhajtott egyet az író gyerekes reakcióján, aztán mint a nyugalom megtestesítője, rezzenéstelen arccal nézett farkasszemet a rákvörös arcú Bicskával, és amikor az pislantott, a fegyőrre nézett.

- Semmi gond! Mr. Gray még el szeretne mesélni valamit - mondta halálos nyugalommal.

Bicska, aki nem szokta meg, hogy a valódi nevén szólítsák, egy pillanatra bambán bámult, aztán beleegyezően bólintott. Az fegyőr egy másodpercig mérlegelte, mekkora veszélyt jelenthet a felbőszült, de megbilincselt fogoly, aztán szótlanul visszalépett a fal mellé, bár arcvonásai tükrözték, hogy egyáltalán nem örül a kérésnek.

Bicska összeszorított szájjal a visszaosonó íróra morrantott, jelezve, hogy nem felejti a vádló megjegyzést.

- Még mindig jobb helyre akar kerülni? - vonta vissza a férfi figyelmét a megállapodásukra Beckett. Tudta, hogy Bicska fontos információval szolgálhat, ezért nem akarta, hogy Castle-re figyeljen, ugyanakkor szerette volna megkímélni az írót még egy rémült pillanattól. - Szóval?

- Amikor visszamentem, megláttam a Professzort. A kölyök mellett térdelt. Na, ő volt a hullarabló - vetette oda, és közben egy gyilkos pillantást vetett Castle-re, aki nyelt egy nagyot.

- Elvett valamit a fiútól?

- Naná! Amikor felállt, lopva körülnézett, hogy nem látja-e valaki. Láttam azt a százast a kölyöknél. Biztos, hogy a Professzor kizsebelte.

Beckett nyitotta a száját, de Castle megelőzte.

- És maga csak úgy hagyta, hogy elsétáljon a pénzzel? - mosolygott gúnyosan Bicskára, mire az csak bólintott. - Miért? - kérdezte kíváncsian az író, és látszott a tekintetén, hogy képzeletben már Bicska helyében van, az ő szemével nézi a sötét sikátorban gyanakodva körbenéző Kenneth Wolf-ot, aztán, mintha egy történetet mesélne, folytatta. -  Fájt a foga arra a pénzre. Arra gondolt, hogy a fiún már nem segíthet az a százas, de magán igen, és már hazudnia sem kellett volna a fiúnak, hogy megszerezze. De az öreg megelőzte. Ez nem igazságos. Dühös volt. Úgy érezte, az a pénz magának járt volna, hiszen a fiú odaadta volna a hamis információért cserébe. Csak oda kellett volna mennie Wolf-hoz, azaz a Professzorhoz, kicsit megfenyegetni a fizikai erőfölényével, amit megspékelhetett volna azzal, hogy kipattintja a rugós bicskáját, és az öreg, fülét-farkát behúzva odaadta volna a szerzeményét. 

Bicska durva vonású arca megrándult, de hallgatott. Összeszorította vastag ajkait, mintha attól félne, hogy olyat mond, amit később megbán. A szobára telepedő pár másodpercnyi csendben a két férfi farkasszemet nézett egymással.

Beckett arcán átsuhant egy észrevehetetlen mosoly, és magában sóhajtott egyet, de nem nézett az íróra. Castle mostani beszédességét nem használhatta fel a fogadásban, mert az eszmefuttatása még hasznos is lehetett a kihallgatásban.

- Szóval, odament Wolf-hoz - jelentette ki határozottan, mintha az kérdéses sem lenne, és Bicska azt már elismerte volna. - Odaadta a Professzor a pénzt?

A férfi bambán felé fordult, és megrázta a fejét. Beckett magában elmosolyodott, és megállapította, milyen könnyű dolga van a durva, de egyszerű lelkekkel.

- Nem ijedt meg. Pisztoly volt nála, és azt mondta, nem fél használni, ha kell. Mondtam, hogy bemártom a zsaruknál, hogy megölte a fiút, de kinevetett. Azt mondta, hogy a zsaruk úgyis nekik hinnének, mert ő ügyvéd volt, és meg egy erőszakos börtöntöltelék vagyok. Nem akartam újra rács mögé kerülni, hát hagytam elmenni.

Bicska elhallgatott, de Beckett-nek olyan érzése volt, hogy nem itt van a történet vége.

- Utána ment, ugye? - kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki biztos a válaszban.

Bicska pár másodpercig hallgatott, aztán gyanakodva összehúzta a szemöldökét.

- Dühömben magára támadtam. Miért segítene jobb helyre kerülnöm? - kérdezte, és fel sem tűnt neki, hogy erre a kihallgatás elején kellett volna gondolnia.

- Higgye el, ő betartja az ígéreteit! - bólogatott meggyőzően Castle, aztán hirtelen bosszúság futott át az arcán, és miközben Beckett-re pillantott, nyelt egy nagyot. Dühösen tette fel a kérdést magában, hogy miért képtelen befogni a száját? Most különösen örült, hogy a nyomozónő minden figyelmét az kötötte le, hogy kihúzza Bicskából az összes információt, és talán fel sem tűnt neki, hogy ő többet beszélt a kelleténél.

Bicska még pár másodpercig vacillált, aztán elhúzta a száját, és megszólalt.

- Igen, utána mentem. Ismertem a fickót, akivel találkozott. Hamis papírokat lehet nála szerezni, persze csak ha valaki meg tudja fizetni. Lefényképeztem, ahogy átad neki valamit.

-Beckett-nek kikerekedtek a szemei a csodálkozástól,Castle száján viszont önkéntelenül kicsúszott a kérdés.

- Volt fényképezőgépe?

Bicska megrázta a fejét.

- Aznap találtam egy mobilt - mondta, miközben önkéntelenül megdörzsölte a száját, ami elárulta, hogy hazudik. 

- Találta, ha? - húzta el gúnyosan a száját Castle

- Most mi van? Találtam, na! - emelte fel a hangját Bicska, és annyi vér tolult az arcába, hogy az egy szempillantás alatt változott sápadt fehérről bíborvörössé. - Másnap el akartam adni egy kis kajáért, de aztán a fényképek miatt megtartottam. Szerezni akartam annyi pénzt, hogy előhívathassam a képeket. Akkor a Professzor sem ugrálhatott volna a pisztolyával.

- Szóval, meg akarta zsarolni - szögezte le Kate.

- Én azt mondanám, hogy csereüzletet akartam lebonyolítani az öreggel. Én adom a képeket, ő pedig a pénzt.

- Ha jól gondolom, hiba csúszott a számításába.

- Ja. Megtalálták a hullát, aztán túl sok zsaru mászkált a környéken. Meg akartam várni, amíg tiszta lesz a levegő, de akkorra a Professzor felszívódott, mintha a föld nyelte volna el.

Castle nyitotta a száját, hogy felvilágosítsa a férfit, hogy ha Wolf hamis iratokat vett, akkor arra készült, hogy eltűnjön, tehát nagy hiba volt arra várnia, hogy tiszta legyen a levegő Mielőtt azonban az első hang kijött volna  a torkán, észbe kapott, és gyorsan összeszorította az ajkait. Látta, hogy Beckett elmosolyodik, ennek ellenére elégedetten állapította meg, hogy csak figyelnie kell, és megnyeri a fogadást.

- Hol van a telefon? - kérdezte Beckett.

- A rendőrségi raktárban. Lemerült.

- Miért nem mondta ezt el akkor, amikor először hallgattuk ki?

A férfi megvetően lebiggyesztette vastag alsó ajkát.

- Tudom én, hogy megy ez! A végén még azt is rám verték volna, hogy azért tűnt el az öreg, mert eltettem láb alól. Senki nem hisz a magamfajtának!

- Talán, ha nem hazudna annyiszor! - jegyezte meg Castle kioktató mosollyal a száján, ami azonnal el is tűnt róla, amikor meglátta, hogy Beckett győzelemittas tekintettel felé fordul, és jelentőségteljesen elmosolyodik.

Slamasztikában 1/48

Ryan lopva körbenézett, nincs-e tanúja a beszélgetésüknek, aztán bátortalanul bólintott.

Castle szeme ide-oda cikázott a sivár sikátor szemeteskonténerei mögött megbúvó zegzugok között, miközben felhajtotta kabátja gallérját, hogy megvédje orrát a bomló ételmaradékok és az áporodott vizelet bűzétől. Kikerült egy már felszáradóban levő hányásfoltot, és igyekezett lépést tartani Beckett-tel, de ez egyáltalán nem volt könnyű, mert a nő olyan határozott léptekkel haladt előtte, mintha nem érzékelné a hely mocskát. Miután pénzt adtak egy idősödő hajléktalan nőnek, azt is megtudták, hol keressék Kretént.
- Miért pont ezzel a félkegyelművel akarsz beszélni? - morgolódott Castle, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy újra találkozzon a szerinte elmebeteg férfival.
- Ő a leggyengébb láncszem. Bicska az előzetesben ül, tehát Kretén elvesztette a vezérét, azt az embert, aki irányította a szánalmas életét ...
- ... ezért bizonytalan - fejezte be a mondatot az író.
- Ha pedig bizonytalan, akkor befolyásolható ...
- ... ha pedig befolyásolható, akkor olyat is elmond, amit Bicska fennhatósága alatt nem mert volna.
Beckett elmosolyodott.
- Túl sokat beszélsz, Castle! - figyelmeztette a férfit, bár igazából élvezte azokat a pillanatokat, amikor egy srófra jár az agyuk.
Az író egy pillanatra riadtan pislogott egyet, amiért megfeledkezett a fogadásról, aztán magabiztosságot tettetve megrázat a fejét.
- Ez nem ér! A pontos, megbízható gondolatmenetemmel előbbre vittem a nyomozást, tehát nem beszéltem feleslegesen.
Beckett megtorpant, aztán szúrós szemmel a férfi felé fordult. 
- Az én pontos és megbízható gondolatmenetemet folytattad csak.
- Nem tehetek róla, hogy ugyanazt gondoljuk - vonta meg a vállát Castle, de ajkán pimasz mosoly játszott, mire Beckett megforgatta a szemét.
- Szedd a lábad! - indult a tovább a sikátor vége felé. - Ha szerencsénk van, akkor a barátod még az aluljáróban lesz. 
- Ne mondd többet, hogy a barátom! - duzzogott az író. Nem láthatta, hogy Beckett újra elmosolyodik, amiért egy pillanat alatt képes volt letörölni a férfi arcáról az öntelt vigyort.
Kretén az aluljáró tartóoszlopának támaszkodva ült a földön, figyelmét teljesen lekötötte egy reklámtáska tartalmának vizsgálata. Amikor közelebb értek, Beckett látta, hogy a férfi az összegyűjtött boros és sörös üvegeket számolgatja, és valószínűleg azon tűnődik, hogy mennyi pénzt kap értük.
Castle szeme megakadt a táskán, amin egy neves divatház reklámozta a legutóbbi divat szerinti méregdrága női ruháit egy vadítóan szexi modellel. Ez ám a kontraszt! - gondolta, ahogy tekintete Kretén kosztól feketéllő ujjaira, és a kézfejét borító bomladozó, levágott ujjú kesztyűre vetődött.
A hajléktalan férfi felnézett az előtte megálló két emberre. Üveges tekintetű szeme kitágulva meredt a rendőrjelvényre, amit Beckett az arca elé tartott, aztán védekezőn maga elé emelte a kezét, és úgy megrázta a fejét, hogy csimbókokban lógó zsíros haja ide-oda csapódott.
- Nem csinátam semmit! Nem vühet el! - rikogatta artikulátlan hangon, aztán Castle-re nézett, és hirtelen elhallgatott. - Hát te hogyan kerűsz ide, Andersen? - pislogott nagyokat, mert nem értette, hogy a néhány napja megismert hajléktalan mit keres elegáns, drága ruhákban, tisztán, jól fésülten a nyomozónő mellett.
- Megtiszteltetés, hogy a nagy mesemondóhoz hasonlít - húzta ki magát Castle - de én felnőtteknek szóló meséket írok némi izgalommal és rejtéllyel megfűszerezve. Olyan thrillert írok, amiben a meglepő fordulatok útvesztőit és a sötét titkokat egy rendkívül okos, elhivatott, szexi nyomozónő tárja fel, hogy végül az olvasóban elérve a katarzist, rács mögé juttassa a gyilkost.
Castle önelégülten mosolygott saját dicshimnuszán, még az sem zavarta, hogy Kretén tekintetében az értelemnek még csak a szikrája sem látszott. 
- Khm ... - köszörülte meg a torkát Beckett, és jelentőségteljesen az íróra pillantott.
Még Martha Rodgers is megirigyelte volna azt a gyors mimikai váltást, ami Castle arcán a másodperc törtrésze alatt végbement. Vágott egy bosszús grimaszt, aztán megadóan sóhajtott.
- Szóval ... Richard Castle, író vagyok - világosította fel most már szűkszavúan a bambán bámuló Kretént, miközben megkönnyebbülten látta, hogy Beckett elnézően elmosolyodik. A fejét a falba tudta verni, amiért szokásához híven szóvirágos mondatokkal akarta jellemezni magát és a foglalkozását, és megfeledkezett a fogadásról. Az azonban megnyugtatta, hogy Beckett nem kiáltotta ki magát győztesnek, hanem adott neki még egy esélyt. Vajon miért nem csapott le a nő a hibájára? Csak nem hagyni akarja, hogy ő győzzön?
- Akkó most mi van? - értetlenkedett Kretén.
- Éhes? - kérdezte Beckett a férfit, mire az egy darabig csak bámult rá, aztán sokára bólintott. - Jöjjön! Meghívom egy pizzára - intett fejével az aluljáró kijárata felé a nyomozó, aztán elindult a mutatott irányba.
Castle elismerően állapította meg, milyen jó emberismerő a nő, hiszen Kretén ösztönlény, akit csak az hajt, hogy kielégítse a szükségleteit. Ha szerencséjük lesz, akkor ehhez egy frissen sült pizza is elég lesz.
Húsz perc múlva már a közeli pizzéria legtávolabbi sarkában ültek, miután Beckett jelvénye meggyőzte a pincérnőt, hogy beengedheti a nem éppen ápolt hajléktalant. Bár, amikor Kretén a pincérnőre villantotta szuvas fogakkal és hézagokkal tarkított fogsorát, a nőn látszott, hogy kétségbe vonja döntése helyességét. Végül a legeldugottabb zugba tessékelte őket, és olyan gyorsan készíttette el a pizzát, mint talán még soha.
Kretén alig rágott valamicskét a falaton, máris habzsolta a következő falatot.
Castle olyan messze húzódott a férfitól, amennyire csak engedte a műbőr ülés. A forró pizza oregánós, bazsalikomos, sajtos, sonkás, paradicsomos illata keveredett az áporodott izzadtság és vizeletszaggal, ami újabb próba elé állított a gyomrát. Most kimondottan örült a fogadásnak, mert úgy érezte, ha meg kellene szólalnia, nem tudná uralni a hányingerét.
- Mit akarnak tunni? - kérdezte Kretén teli szájjal, miközben szeme cikázott a két ember között.
- Volt a maguk területén egy Kenneth Wolf nevű hajléktalan. Szeretném, ha felidézné, hogy kivel találkozott, kivel barátkozott!
- Az meg ki a fene?
Beckett Castle-re nézett, és a szemével intett, hogy írja le a gyanúsítottat, hiszen ő egy egész napot a férfival töltött, de az író összeszorította a száját, és megrázta a fejét. A nő sóhajtott, és bosszúsan gondolt arra, hogy a fogadásuk miatt az író pont akkor nem szólal meg, amikor neki szüksége lenne rá.
- 65 éves öregúr mogyoróbarna felöltőben. Csendes, magányos hajléktalan - kezdte leírni az írótól eddig hallottak és a térfigyelő kamera képei alapján Wolf alakját, de nem tudta folytatni, mert Kretén elvigyorodott, amitől újra láthatóvá váltak romlott, ápolatlan fogai, és a szájában levő félig rágott étel.
Beckett alig észrevehetően elhúzta a száját, Castle pedig nyelt egyet, hogy emelkedő gyomrát elcsitítsa.
- Ja, a Professzor! Őt ismerem! - élénkült meg Kretén, aztán ravasz vigyor jelent meg az arcán. - Mesélek rúla, de akkor fizessen még egyet! - mutatott a pizzára.
Beckett intett a pincérnőnek, aztán várakozón a hajléktalanra szegezte a tekintetét.
- Hát, ha tunni akargya, a Professzor magányos farkas vót. Nem barátkozott az senkivel. Aszitte, hogy okosabb mindenkiné, uhhogy nem vót ippen a szívünk csücske.
- Mégsem utálták ki a területről - jegyezte meg Kate.
- Bicska aszonta, még jól gyühet az öreg esze, mer állítólag ügyvéd vót - vonta meg a vállát Kretén.
- Valakivel csak beszélgetett?
- Hát, Andersen-t bírta, mert egész nap vele koslatott.
Hirtelen rájött, hogy az Andersen-nek nevezett hajléktalan ott ül vele szemben, és nem is hajléktalan. Zavarában végighúzta kezeszárát a száján, amitől a kopott szövetkabát ujján egy fényes zsírcsík is került a különböző színű és nagyságú foltok mellé.
- Cingár megölésének éjjelén látta a Professzort?
Kretén úgy tett, mintha az utolsó szelet pizzát díszítő pepperóni kötné le minden figyelmét, és nem hallaná a kérdést.
- Bevihetem néhány új húsra éhező nehézfiú mellé a fogdába - dőlt hátra az ülésen Kate, miközben komótosan elővette a telefonját, mintha néhány egyenruhást akarna hívni. Elégedett mosoly jelent meg egy pillanatra a szája sarkában, amikor látta, hogy a terve működik. 
Kretén riadt tekintettel pislogott, és nyelt egy hatalmasat.
- Ne-nem vihet be! Én nem csinátam semmit! Bicska tuggya, miben mesterkedett az öreg! - védekezett kétségbeesetten.
- Miből gondolja, hogy Bicska tud valamit?
- Hát, abbul, hogy amikor kipurcant a kölyök, Bicska aszonta, hogy a markában van az öreg, és akkor szorongatja meg, amikor csak akargya.
- A gyilkosság idején hol volt Bicska? - kérdezte Kate, noha pontosan emlékezett, hogy kihallgatási jegyzőkönyvek szerint azt vallotta Bicska, Bozont és Kretén, hogy két utcával távolabb, egy építkezési területen voltak együtt. Most, hogy Bicska börtönben ül, és Kretén nem függ tőle, talán jobban megered a nyelve.
- Én ... én ... izé nem tudom - nyögte ki nehezen a férfi.
- Maga hol volt?
- Én Bozonttal vótam az építkezésen. Semmi közöm a gyilkossághoz! - védekezett szélesen gesztikulálva, aztán hogy mentse az irháját, megeredt a nyelve. Közelebb hajolt Beckett-hez, és halkabbra fogta a hangját. - Bicska biztos tud valamit - bólogatott megerősítésképpen.
- Ezt miből gondolja?
- Akkor éjjel Bicska üzletelni akart Cingárral, de minket nem vitt magával. Aztán úgy rohant az építkezésre, hogy majd kiköpte a tüdejit! Aszonta balhé vót a kajáldás sikátorban, és látot valamit, ami még jó gyühet eccer. Akkor monta, hogy a markában van a Professzor.
Beckett sóhajtott egyet. Ha Kretén és Bozont nem hazudnak az első kihallgatásokkor, akkor már régen rács mögött lehetne a gyilkos.
- Miért nem beszélt erről a kollégáimnak? - kérdezte visszafojtott dühvel.
Kretén megvonta a vállát.
- Bicska aszonta, nem kell mindent a zsaruk orrára kötni. Meg asztán nem akartam balhét. Bicskával nem jó ujjat húzni.
Beckett rendezte a számlát, hívott egy járőrt, hogy bevitesse Kretént az őrsre, hogy felvegyék a vallomását, aztán engedélyt kért, hogy a fogdában meglátogathassák Bicskát, azaz John Gray-t. 
Már a büntetésvégrehajtó intézet parkolójába kanyarodtak be, amikor Beckett megtörte a csendet. Egész úton az járt a fejében, milyen kellemetlenül furcsa, hogy Castle hallgatagon ül mellette, és nem szórakoztatja a gondolataival és nem sző új történetet az új információk birtokában. Úgy látszik, nagyon vágyik arra a közös vacsorára - gondolta - vagy ennyire megrémíti a papírmunka - mosolyodott el magában.
- Értékelném, ha nem helyeznéd előbbre valónak a fogadást a nyomozásnál - mondta megrovóan, utalva arra, amikor Kenneth Wolf-ot akarta jellemeztetni az íróval, de az nem szólalt meg.
- Nem helyezem előbbre.
Beckett felhúzta a szemöldökét, és kérdő tekintettel magyarázatot várva  nézett a férfira.
- Nem tudtam megszólalni.
- Ugyan már, Castle! Te ne tudnál megszólalni?
- Érzékeny az orrom - jött az újabb szűkszavú válasz, ami kezdett felettébb idegesítő lenni Beckett számára. Mivel Castle elszántan összeszorította a száját, jelezve, hogy egy szót sem ejt ki a száján feleslegesen, Kate sóhajtott egyet, és megpróbálta kitalálni, mit is jelent ez a kijelentés.
- Szóval, érzékeny az orrod, tehát minden szagot nagyon erősen érzel - kezdte, mire Castle bólintott. - Érezted a pizza és Kretén szagát is - idézte fel a helyzetet. Látta, hogy Castle undorodva rázkódik meg az emléktől. Elnevette magát. - Hányingered volt? Azért nem szólaltál meg?
- Nem vicces - morogta sértetten az író.
- Szóval, az egyetlen helyzet, amikor nem beszélsz az, amikor hányingered van - vonta le a következtetést csipkelődve Beckett, és jót derült a duzzogó férfin, aki bosszankodva vette tudomásul, hogy nem vághat vissza, mert akkor a fogadást kockáztatja. Újra a futott át a fején, hogy vajon a vacsora, vagy a győzelem ennyire fontos az írónak.

Az előzetesben ülő Bicskát egy megtermett, marcona fegyőr kísérte a fogda kihallgatóhelyiségébe. Mivel éppen azzal a nyomozóval szemben ültette le a foglyot, akit az nemrég megtámadott, nem vette le róla a bilincset és a lábláncot. Megvárta, amíg Bicska leül, aztán néhány méterrel hátrébb lépett, és hátrakulcsolt kézzel megállt az ajtó mellett.
Castle feszengve a narancssárga kezeslábasos, meglepően ápoltnak tűnő Bicskára nézett, aztán a Beckett-re pillantott. Még nem látta olyan helyzetben a nőt, amikor szembe kell néznie egy az életére törő alakkal. Elismerően állapította meg, hogy Beckett rezzenéstelen arccal, az ajkán játszó, alig észrevehető gúnyos megvetéssel, kemény tekintettel nézett egyenesen a férfi szemébe.
- Mit akarnak? - morgott visszafojtott dühvel a hangjában Bicska. - Nem kérek bocsánatot, ha azért jöttek, akkor elszámították magukat.
- Nem vágyom a bocsánatkérésére - közölte szárazon Beckett. - Így legalább hosszabb ideig élvezheti a börtön vendégszeretetét.
- Azt gondúja, hogy az olyan rossz? Van fedél a fejem fölött, kapok enni, és télen nem fagyok meg - vonta meg a vállát, aztán Castle felé fordult, és egészen közel hajolt hozzá.
- Magával még számolok, amiért átrázott - sziszegte.
Az író orrát megcsapta az elfeketedett, szuvas fogakból áradó bűz. Ijedten húzódott hátrébb, miközben igyekezett úrrá lenni a rátörő hányingeren. Újra látni vélte azt az eszelős fényt a férfi szemében, amit akkor látott, amikor az késsel a kezében Beckett felé rohant. Nyelt egyet, aztán segélykérőn a nyomozó felé pillantott, aki azonnal érezte, hogy itt az idő, átvenni az irányítást.
- Arról csak álmodozhat a rácsok mögött. Maga egy balhés alak, aki vezér akar lenni a nehézfiúk között - hajolt kissé előre Beckett, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Halkan beszélt, szinte suttogott, mégis olyan erő csendült a szavaiból, hogy Bicska önkéntelenül hátrébb csúszott a székben. - Mire kiszabadul, már csak egy megtört vénember lesz. De őszinte leszek, szerintem maga soha nem fog kiszabadulni. Vagy maga keresi a balhét, vagy a balhé találja meg magát.
Castle ámulattal figyelte, hogy a törékenynek látszó, gyönyörű nőből milyen erő árad. A testtartása, a hangja olyan határozottságot árasztott, aminek nem lehetett ellentmondani, mégis, ami az írót megbabonázta, az a nő átható, szinte delejező tekintete volt. Arra gondolt, ha így az akarata alá tud vonni egy vadembert, akkor bárkivel meg tudja tenni. Vajon akkor is ilyen erővel tud irányítani egy férfit, ha szerelmes, és meg akarja szerezni? Milyen akkor ez a különleges árnyalatú, gyönyörű szempár? Egy pillanatra felidézte a nő tekintetét, amit az első találkozásukkor megtapasztalt a kihallgatószobában. A pimaszkodó férfiakkal mindenesetre el tud bánni. Szerette volna látni, milyenek azok a zöldes-barna szemek, amikor csábítanak. Beckett hangja rántotta ki a merengésből.
- Én vagyok az utolsó esélye - mondta magabiztos nyugalommal. - Ha használható információval szolgál Kenneth Wolf-ról, talán segíthetek, hogy átszállítsák egy olyan börtönbe, ahol kevesebb a magánál erősebb nehézfiú. Ki tudja, ott még lehetne magából főnök is a rabok között.
Castle elismerően pillantott a nyomozónőre, és újra megállapította, hogy milyen okos. Az egyetlen dolog, amivel meg lehet környékezni Bicskát, az a hatalomvágya volt. Vezéregyéniség volt, aki mindenáron alattvalókat szeretett volna maga köré gyűjteni, még ha csak olyanokat is, mint Bozont és Kretén. Neki nem ijesztő a börtön, hiszen ott jobb ellátást kap, mint a szabad életben, de az, hogy egy csapat elítélt felett gyakorolhatja a hatalmat, láthatóan megmozgatta a fantáziáját, mert húsos ujjaival megvakargatta a fogvatartása alatt rövidre nyírt szakállát. Néhány másodpercig hallgatott, de vonásai lassan kisimultak, és arcáról eltűnt a düh.
- Rendben. Beszélek a fickóról, csak mondják meg, ki a fene az a Kenneth Wolf - morrantotta flegmán, de bizonytalanul cikázó tekintete elárulta, hogy vágyik a lehetőségre, de fél, hogy nem tud elég információval szolgálni, és maradhat a mostani helyén, ahol labdába sem rúghat a gyilkosok és pszichopaták között.
- A Professzor név többet mond magának?
Az eddig keménykedő férfi hirtelen megfeszült, szeme összeszűkült, mintha arra készülne, hogy minden szavát jól gondolja meg, mielőtt kimondja.
- Csak egy okoskodó, vén hajléktalan - rántotta meg a vállát. - Nem beszélt senkivel, nem tudok róla semmit.
- Ha most is hazudik, nem segíthetek magán - figyelmeztette Beckett. - Tudjuk, hogy látta Kenneth Wolf-ot, azaz a Professzort a gyilkosság éjszakáján.
Bicska megszívta a fogát, és dühösen az asztalra csapott, mire a fegyőr azonnal közelebb lépett, de Beckett intett, hogy nincs baj.
- Az az idióta Kretén nem tudta tartani a száját, mi? - dühöngött. Homlokán kidagadt egy ér, és olyan vörös lett, hogy Castle arra gondolt, erre az állapotra mondják, hogy mindjárt eldurran az agya. - Ne higgye, hogy rám verhetik azt a gyilkosságot!
- Akkor mondja el, mit látott azon az éjszakán, de ne feledje, hogy ez az utolsó esélye, hogy jobb helyre kerüljön - húzta el a mézesmadzagoz újra a férfi előtt Beckett, ami hatásosnak is bizonyult, mert Bicska láthatóan lecsillapodott, aztán beletúrt rövidre nyírt hajába, és beszélni kezdett.