Változatok egy témára 6/137

- Mondani akartál valamit - nézett átható tekintettel a gyönyörű, mogyoróbarnán ragyogó szemekbe.

Kate egy darabig nem tudott szabadulni a kék szemek fogságából, de nem szólt. Túl sok minden kavargott benne. Néhány perce végre rászánta magát, hogy elmondja a vizsgálat eredményét. Akkor úgy érezte, át tudja törni azt a vékony falat, ami megakadályozza abban, hogy őszintén kitárulkozzon a férfi előtt, hogy megossza vele legbelsőbb titkát, vívódását, bizonytalanságát, de a pillanat elillant, és a fal megerősödve vette körül. 

- Nem fontos ... nem is emlékszem - mondta némi gondolkodás után, de nem nézett a férfi szemébe.

A csend, mint valami baljóslatú árnyék telepedett közéjük.

- Le kellene feküdnöd. Biztosan fáj - törte meg a hallgatást Kate, és az ágyban ülő, fejét dacosan hátravető férfira nézett.

Castle néhány másodpercig összeszorított szájjal, mozdulatlanul ült, máskor huncutul csillogó kék szemei egészen sötét árnyalatúak lettek, vonásai keménnyé változtak.

- Igen, fáj - szólalt meg sokára. Rekedtes hangjából csalódottság és végtelen szomorúság áradt. 

Mindketten tudták, hogy a férfi nem a műtét okozta fájdalomról beszél. Oly sokszor átélte már Kate mellett ezt az érzést! Castle úgy érezte, túl sokszor szembesült már azzal, hogy a nő nem nyílik meg előtte, és ő ezt szomorúan és türelmesen mindig elfogadta, de mindig csalódásként érte meg, hogy nem engedi olyan közel magához, amennyire ő szeretné. Amikor megkérte Kate kezét, akkor is tisztában volt ezzel, mégis azt hitte, a közös életük egy új lehetőséget ad a számára, és a nő elhiszi, hogy kétségek nélkül rábízhatja az érzéseit, ő soha nem fog visszaélni velük. Tudta, hogy Kate terel, valami fontosat megint magába zár, és neki ezt megint el kell fogadnia, hogy várnia kell, vagy talán soha nem fogja megtudni, mit osztott volna meg vele. Elkeseredetten markolt bele a paplan huzatába, és megpróbált uralkodni az érzésein, aztán nyelt egyet, és lejjebb csúszott az ágyban, és hasra fordult. Így legalább nem kell szembe néznie Kat-tel, és rejtegetnie, mennyire csalódott.

Kate nézte az ágyban lassan mocorgó férfit. Látta már ezt az arckifejezést, és ezt a kimondhatatlanul bánatos, kicsit sértődött tekintetet, ahogy a kemény vonásokat is, nem is egyszer. Ha visszagondolt, utólag lelkiismeret-furdalása volt, mégsem tudott volna azokban a helyzetekben másképp viselkedni. Ez volt ő. Nem tudta átlépni a saját árnyékát, nem tudta teljesen lerombolni a maga köré épített falat, nem tudta legyőzni a saját félelmeit. Castle-re nézett, akinek fájdalmas grimaszra húzódott az arca, ahogy hasra fordult az ágyban. A pillanat szíven ütötte. - A külvilág engem tart a kemény, erős nőnek, Castle-t pedig a puhány, könnyelmű férfinak, pedig lám, ő képes volt legyőzni a félelmét, én pedig megfutamodok a saját érzéseim elől - gondolta gúnyosan nézve magára.

- Lehet gyerekem - hallotta halkan, de jól érthetően a saját hangját. Mintha akarata ellenére, valami belső erő hatására hagyták volna el száját a szavak, egyszerűen kibuktak belőle. A feszültséget, ami eddig uralta minden porcikáját, felváltotta a megkönnyebbülés. Nem akart titkokat! Soha többé nem akarta, hogy bármi elválassza attól a férfitől, aki feltételek nélkül elfogadta őt, és neki adta a szerelmét.

Látta, ahogy Castle pislogni és levegőt venni is elfelejtve, mozdulatlanná dermed, aztán nyel egyet, végül behunyja a szemét, és megkönnyebbülten felsóhajt. Kate meglepődött. Tudta, ha a férfi elmosolyodott volna, akkor arra gondolt volna, hogy talán ő meggondolja magát, és lehet közös gyerekük. Ez a reakció viszont azt sugallta, csak az a fontos neki, hogy ő egészséges. 

- Akkor, egészséges vagy? - szólalt meg meleg hangon Castle, és megemelve a fejét a nőre nézett.

Kate érezte, ahogy elszorul a torka, és a szeme sarkából megállíthatatlan patakként csorognak a könnyei. Szótlanul bólintott.

- Örülök - mosolyodott el őszintén a Castle, és Kate látta, ahogy a kék szemek élettel telten, csillogva rászegeződnek, aztán néhány másodperc múlva fáradtan lecsukódnak. A férfi visszatette fejét a párnára, vonásai ellágyultak, arcán kisimultak a ráncok, Kate pedig  ösztönösen odanyúlt, hogy kisimítsa az előre hulló, rakoncátlan hajszálakat a homlokából. A mozdulat bensőséges volt és gyengéd. Castle néhány másodpercig élvezte az érintést, aztán felnézett.

- Köszönöm - mondta halkan. 

- Mindig - suttogta szeretettel Kate. Pontosan tudta, mire gondolt a férfi.

Castle-t olyan nyugalom árasztotta el, mint még soha, amióta Kate-t ismeri. Úgy érezte, mintha a Kate köré épített fal, aminek lerombolásán oly sokat szenvedtek már, de teljesen eltüntetni mégsem tudták, hirtelen megnyílt volna előtte, és Kate engedte volna, hogy belépjen rajta. A vérében keringő gyógyszerektől és a  fájdalomcsillapítótól egyre nehezebbnek érezte a szemhéjait, ezért csak feküdt csukott szemekkel, mozdulatlanul, és élvezte a finom ujjak gyengéd simogatását egészen addig, amíg néhány perc múlva az álom magával nem ragadta.

Kate elgondolkodva nézte a békésen alvó férfit. Miért is volt olyan nehéz kimondania azt a néhány szó? Attól félt, ha Castle megtudja, hogy szülhetne gyereket, újra feszültség forrása lesz köztük a tény, hogy ebben a kérdésben nem egyformán gondolkodnak, és most nem akart vitát. Túlságosan bizonytalan volt a döntésében és az érzéseiben. Annyira elmerengett, hogy meg sem hallotta a nyíló szobaajtót.

- Nyugodtan hazamehet. Vigyázunk rá - szólalt meg háta mögül a fiatal, szeplős nővér barátságosan. - Kap még fájdalomcsillapítót, amitől jól fog aludni.
- Köszönöm - nézett a lányra hálásan Kate. Amikor felállt, érezte, mennyire elgémberedett a teste a kényelmetlen testhelyzettől, és azt is, hogy a vérveszteség okozta vérszegénység még mindig fáradékonnyá és gyengévé teszi. Pihennie kell.  Az ajtóból még visszanézett a férfira, aztán sóhajtott egyet, és kilépett a folyosóra.
Lanie idegesen járkált fel-alá, látszott rajta, hogy szinte szétveti a feszültség. Kate magában szégyenkezve állapította meg, hogy meg is feledkezett legjobb barátnőjéről.
- Elmondtad neki? - kérdezte azonnal, és barna szemeit kérdőn rászegezte.
- Igen - mosolyodott el Kate könnyedén, miközben arra gondolt milyen könnyű a lelke, és mennyivel másképp érezné magát, ha most nemmel kellett volna válaszolnia.
- Igen? - vonta össze hitetlenkedve a szemöldökét Lanie, és Kate elé állt, hogy a szemébe nézhessen. - Komolyan?
- Jaj Lanie! Úgy nézel rám, mintha ez egy nagy csoda lenne!
- Hát mert az is - mondta meggyőződéssel az orvos. - Tegnap még azon szervezkedtél, hogy Castle meg ne tudja, hogy ma jössz a vizsgálatra, mert bármi lesz is az eredmény, gondolkodási időre van szükséged, most meg csak úgy elmondod neki. Persze, hogy hihetetlen Titokzatoskisasszony! 
- Azóta változtak a dolgok - mondta komolyan Kate, mire Lanie sóhajtva vette tudomásul, hogy most sem fog kiigazodni barátnőjén, ha az érzelmeiről van szó.
- Örülök, hogy így döntöttél - mosolyodott el megnyugodva, amikor látta a Kate arcára kiülő boldog mosolyt. - Hát, tudod Kate, Castle az egyetlen pasi, aki még ennyi idő után is képes meglepni. Ki jelentkezik egyáltalán önszántából csontvelődonornak?
- Hm ... ez még engem is meglepett - nevette el magát a nyomozó, aki eddig úgy hitte, hogy minden gondolatát ismeri a férfinak, és lám, az utóbbi időben egyre gyakrabban lepődik meg. Lehet, hogy nem is ő a titokzatos kettejük közül, hanem Castle? Ahogy Lanie-re pillantott, valami szöget ütött a fejében, és hirtelen megtorpant.
- Te tudtál arról, hogy készül valamire, igaz? - nézett szúrós szemmel a visszaforduló patológusra, amikor eszébe jutottak a nő szavai, amikor meglátta az ágyban fekvő Castle-t: "Ez a titkod?"
Lanie először még levegőt sem vett, annyira meglepődött, aztán sóhajtott egyet, és megadóan leengedte a vállait.
- Csak annyit mondott, hogy próbáljalak rábeszélni, hogy éjszakára maradj nálam, mert valami számára fontosat kell megtennie, amitől jobb embernek érzi magát. Aztán rám nézett az ártatlan kisfiús tekintetével, és én azonnal hittem neki.
Kate egy pillanatig dühös volt, amiért Lanie nem osztotta meg vele az információt, de egy másodperc múlva maga elé képzelte a jelenetet, és máris megértette a nőt.
- Igen ... tudom - mondta komolyan, aztán cinkosan elmosolyodott. - Nehéz neki ellenállni, ugye?
- Lehet egyáltalán? - nevette el magát Lanie is megkönnyebbülten. - Azért ismerd el, hogy nem könnyű veletek!
Egy óra múlva Kate lezuhanyozva, pizsamában ült a konyhában, és az út közben vásárolt kínait falatozta. Lanie hiába próbálta meggyőzni, hogy töltse nála az éjszakát, hajthatatlan volt. Castle lakásában akart lenni, ami lassan az otthonává vált. Egyedül akart lenni, és gondolkodni. Túl sok dolog történt ezen a napon, amit tiszta fejjel akart látni. Elrakodott, és a hálószobába indult, de az ajtóban megtorpant. Egy pillanatnyi töprengés után megfordult, és Castle dolgozószobájába ment. Tekintetét végigfuttatta az íróasztalon, de amit keresett, nem látta, ezért megkerülte az asztalt, és kihúzta a felső fiókot. Elégedetten elmosolyodott, amikor meglátta Macit, a játék Teddy mackót, amit Castle az estélyen kapott az angyalarcú kislánytól. Lassan kivette a fiókból, maga elé emelte, és elmerengve nézte a kedvesen mosolygó figurát. Ezzel a macival kezdődött minden, ami kettejük vitájához, és a benne uralkodó feszültséghez vezetett. Egy pillanatra magához szorította a puha állatkát, mint gyerekkorában a megnyugvást hozó saját kis plüss kutyusát, és visszatette a fiókba. Lépett néhányat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult, újra kivette a macit, és mintha csínyt követne el, kisurrant a szobából. Egy perc múlva már az ágyában feküdt a macit ölelve, és hagyta, hogy csorogjanak a könnyei.      

Köszönet

KÖSZÖNET!

Köszönöm, hogy egész évben kitartóan olvastátok a történeteimet, véleményt írtatok és biztattatok!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK NEKTEK!

Remélem, a 2014-es esztendőben is meg tudlak ajándékozni Benneteket néhány kellemes, örömteli pillanattal! 

Szeretettel:

Tine

Változatok egy témára 6/136

- Kate - nyögte döbbenten, amikor meglátta az ágy mellett álló, telefonáló nőt.

Castle-nek fogalma sem volt, hogyan került ide a nő, vagy kitől tudta meg, hogy ő itt van, amikor mindenki előtt titokban tartotta. Zavarában nyelt egyet, miközben próbálta megfejteni Kate különös tekintetét, amiben a másodperc tört része alatt felfedezte a csodálkozást, a féltést, az elismerést, és talán még a csodálatot is. Remélte, hogy amit még lát, az csak bosszúság, nem pedig megbántottság vagy harag.

- Én ... én ... megmagyarázom - kezdett bele kétségbeesve. Megpróbált az oldalára fordulni, és egy kicsit feljebb tornászni magát az ágyban, de abban a pillanatban, hogy arca eltorzult a fájdalomtól, Kate gyengéden megfogta a vállát, hogy megállítsa a mozdulatot.

- Maradj fekve! - mondta határozottan, mégis szeretettel. Amikor a férfi engedelmesen visszafeküdt, leült az ágy melletti székre, néhány hosszúnak tűnő másodpercig hallgatott, aztán olyan tekintettel, mint amikor a gyanúsítottakat akarja szóra bírni, megszólalt. - Hallgatlak!

Kate az elmúlt fél órában átélte először a hitetlenkedést, aztán a döbbenetet, a rettegést, végül a csodálkozást és a megkönnyebbülést, mindezt Castle miatt. Sosem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor Dr. Gilmour elmondta, hogy Castle nem beteg, hanem önkéntes csontvelődonor, és azért van a kórházban, hogy megmentse valakinek az életét. Délelőtt esett át a csontvelő levételén, amit helyi érzéstelenítésben végeztek, és egy vastag tű segítségével vettek csontvelőt a csípőcsontból.  Bármennyire is csodálta a férfit a tettéért, úgy érezte, joga van egy kicsit kínoznia az átélt izgalmak miatt. Magában mosolygott a zavarán, ami semmit nem változott az évek során. Most is összeráncolta a homlokát, és ártatlan, ugyanakkor kétségbeesett tekintettel töprengett a megfelelő válaszon. 

- Én el akartam mondani, de aztán megsérültél - kezdte maga elé nézve, aztán elhallgatott, mintha keresné a szavakat. - Én csak valami fontosat akartam tenni - emelte tekintetét a nőre, mintha abban reménykedne, hogy Kate szavak nélkül is megérti. - Úgy éreztem, ha valakinek elmondom, akkor jönnek az ellenérvek, a veszélyek felsorolása, és a végén elbizonytalanodok, végül lemondok róla - mondta halkan. Mivel Kate hallgatott, és csak kutató tekintettel fürkészte a vonásait, félve folytatta. - Tudom, meg kellett volna osztanom veled, hogy mire készülök. Csalódtál bennem?

Kate néhány másodpercig nézte a szomorú, várakozó tekintetet, aztán elmosolyodott.

- Még soha nem csodáltalak ennyire! - simogatta meg gyengéden a férfi homlokát, majd ajkával finom csókot lehelt az arcára.

Castle megkönnyebbülten elmosolyodott, és fordult egy kicsit, hogy Kate ajka a szájához érjen, és a csók ott folytatódjon. - Ígérd meg, hogy soha többet nem teszel velem ilyet! - suttogta a nő.

- Ígérem - bizonygatta Castle két csók között, amikor nyílt az ajtó, és ők szégyenlősen szétrebbentek.

 - Jézusom, ti aztán nem vagytok semmik! - lépett be nagyot sóhajtva Lanie. - Megmagyarázná valaki, mi a fene történik? Kate te eltűnsz, most meg kiderül, hogy Castle itt van a kórházban - pillantott rosszallóan először a barátnőjére, aztán az íróra - ráadásul a nővér csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy ebben a szobában vagy, azt is csak azért, mert orvos vagyok! Ez a titkod? Beteg vagy? - szegezte a kérdést felháborodva Castle-nek.

- Nem beteg, csak csontvelőt adott - próbálta megnyugtatni a láthatóan zaklatott Lanie-t Kate, mielőtt idegességében elárulná, hogy ő miért is jött a kórházba. Hiába reménykedett abban, hogy Castle éberségét elnyomják a gyógyszerek, a férfi arcán már meglátta a jellegzetes, töprengő kifejezést, amikor érzi, hogy valami nem illik a logikusan felépített történetébe. Lanie meglepetten hallgatott, neki pedig semmi nem jutott eszébe, amivel elterelhetné a kórházról a beszélgetést. Éppen meg akart szólalni, hogy az orvos szerint pihenésre van szüksége Castle-nek, amikor a férfi gyanakodva ránézett.
- Mi az, hogy eltűntél?
- Semmi, csak elkerültük egymást Lanie-vel - próbált kitérő választ adni Kate anélkül, hogy hazudott volna.
- Hogyan találtál egyáltalán rám?
- Nyomozó vagyok Castle - vágta ki magát a nő, miközben felöltötte határozott nyomozó arcát, és kicsit gúnyosan elmosolyodott. - Nem volt olyan nehéz, elvégre nem a nukleáris rakéták indítókódját kellett megtalálnom - simogatta meg szeretettel a férfi arcát, aki erre behunyta a szemét, mintha úgy jobban érzékelné az érintést.
Kate akaratán kívül elterelte a simogatással az író figyelmét arról a kérdésről, ami még a fejében motoszkált, hogy egyáltalán, miért is kereste. Erre nehezen tudott volna válaszolni. Hirtelen valami szöget ütött a fejében.
- Lanie, te milyen titokról beszéltél? - fordult a patológus felé. - Tudtad, hogy Castle készül valamire? - ráncolta össze a szemöldökét.
- Fogalmam sem volt, hogy donornak jelentkezik - tért ki a válasz elől, aztán összeszűkült szemekkel folytatta. - Én azt tudtam, hogy te nálam szeretnél tölteni egy napot - villant jelentőségteljesen a tekintete. Látta, hogy Kate zavartan elkapja a tekintetét és beharapja az ajkát, mint aki rájött, hogy neki is Lanie segített eltitkolni Castle elől a vizsgálatot.
- Beszélek az orvossal - állt fel Lanie, mivel érezte, hogy a beszélgetés olyan irányba is tarthat, amit jobb lesz, ha négyszemközt beszél meg Kate és Castle.
Kate nem szólt, hogy őt már mindenről tájékoztatta Dr. Gilmour. Szeretett volna kettesben maradni a férfival. Oldalra simította előrehulló hajszálait, mire Castle felnézett. 
- Tudod, hogy minden reggel ezt csinálod? - mosolyodott el, de Kate nem mosolygott vissza. - Megfogadtam, nem hagyom, hogy egy titok még egyszer megmérgezze a kapcsolatunkat, és most megint ebbe a hibába estem - komolyodott el, és hogy Kate szemébe nézhessen, megfordult, és feljebb tornázta magát az ágyban. - Féltem, és féltettelek Kate, de ezt meg kellett tennem!
- Mióta készülsz rá?
- Nem is tudom. A lelkem mélyén már akkor éreztem, hogy tennem kell valamit, amikor először jártunk a transzplantáción átesett gyerekeknél - merengett el a férfi. - Aztán amikor megszületett Ryan-ék babája, hallottam, hogy arról beszélgettek Jenny-vel, hogy levetették a köldökvért. Akkor arra gondoltam, mit tehetnek azoknak a gyerekeknek a szülei, akiknek még nem volt lehetősége erre, ha beteg lesz a gyerekük. Aztán megkerestem Dr. Gilmour-t.
A nő nézte az őszintén csillogó kék szemeket, a fájdalmas arcvonásokat, és arra gondolt, milyen gyáva is ő. Itt fekszik Castle a fájdalommal küszködve, aki egy nemes célért legyőzte a saját félelmei, ő viszont nem képes erre, ráadásul olyan dologban akar titkolózni, ami döntően befolyásolhatja a közös jövőjüket. Úgy érezte, bármennyire is időt akart nyerni, nincs joga eltitkolni a férfi elől a vizsgálat eredményét.
- Castle, valamit el kell mondanom - kezdett bele nehezen. - Én ma voltam ...
Kate annyira el volt foglalva azzal, hogyan ossza meg a hírt a férfival anélkül, hogy hiú reményeket ébresztene benne, Castle pedig megérezve, hogy valami nagyon fontosat akar elmondani a nő, minden figyelmét felé fordította, ezért egyikük sem vette észre a kinyíló ajtóban megjelenő Dr. Gilmour-t.
- Remélem, nem haragszik, amiért elárultam a titkát? - szólalt meg kedélyesen az orvos, aztán cinkos mosollyal az íróra kacsintott - De Beckett nyomozónak nem lehet ellenállni - villantotta tökéletes fogsorú mosolyát a nőre.
- Nem ... persze, nem ... - dadogta meglepetten Castle. Most gondolt rá először, hogy a negyvenes évei elején járó orvos valószínűleg a nők bálványa, hiszen ha levette volna a hófehér orvosi köpenyt, akár egy férfi divatmagazinban is szerepelhetett volna. Magas, kisportolt alakját kiemelte a jól szabott, finom anyagú, fekete nadrág, és a halványkék ing. Barna, hullámos haját hátrafésülte, ami kiemelte szokatlanul nagy, csillogó barna szemét. Miért kerülnek az útjába ezek a macsó dokik? - bosszankodott magában, és összeszorított szájjal vette tudomásul, ahogy a férfi finoman flörtöl Kate-tel. - Még az a szerencse, hogy ő sem tudott nekem ellenállni, különben nem lenne a menyasszonyom - nézett az orvosra ártatlanul mosolyogva, miközben szeme szikrákat szórt. Remélte, hogy a férfi érti a célzást, és nem bókol tovább Kate-nek.
- Igen, tudom, hogy a menyasszonya, mivel olyan meggyőződéssel bizonygatta ennek a szónak a jelentőségét, hogy muszáj volt elárulnom, hogy miért van itt - nevette el magát az orvos. - Nekem már feleségem van, és remélem, hasonló helyzetben ő is ilyen rámenős és kitartó lenne - mutatta Castle felé a jobb gyűrűsujján ragyogó karikagyűrűt.
- Hm ... biztosan - sóhajtotta az író, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy valószínűleg félreértette az orvos megjegyzését.
- Van fájdalma? - váltott át egy pillanat alatt orvosi feladatára a férfi, és az ágyhoz lépve megfogta Castle csuklóját, miközben a másik kezén levő karórát nézte. 
- Igen, de már kaptam fájdalomcsillapítót.
- Egy kicsit szapora a pulzusa, de azon nem is csodálkozom - mosolyodott el. - A vérnyomása rendben volt. Ha holnap délig nem lázasodik be, a szúrásnyomok is rendben gyógyulnak, és a laboreredményei is rendben lesznek, akkor holnap négy után hazamehet. Látom, van, aki vigyázzon magára - pillantott Beckett felé - már persze, ha hagyja. Én a maga helyében hagynám - veregette meg a beteg vállát barátságosan, aztán az órájára nézett, és sietve elbúcsúzott.
A hirtelen beállt csendet Castle törte meg.
- Mondani akartál valamit - nézett átható tekintettel a gyönyörű, mogyoróbarnán ragyogó szemekbe.

Változatok egy témára 6/135

Kate megállt az első ajtó előtt, amin a Dr. Paul Gilmour név állt, de figyelmét nem a név, hanem az ajtó tetején díszelgő felirat kötötte le: Hematológiai és Immunológiai Intézet Csontvelő-transzplantációs Osztálya.  

Már másodszor futott át a szeme az egyik szón, és szöget ütött valami hihetetlen dolog a fejében. Néhány pillanat alatt képek sokasága pergett le a szeme előtt: Castle a csontvelő-átültetésen átesett gyerekekkel, Sean-nal és Patrick-kal játszik a kórházban, élesztgeti a pincében a vörös hajú kamaszlányt, akit fogva tartottak a csontvelőért, látta a férfi tekintetét, amikor a csontvelőre váró gyerekek megzsarolt szüleivel beszéltek. Talán ... talán nem beteg, hanem azért van a kórházban, mert ... - gondolta reménykedve, aztán azonnal le is torkolta magát, amiért már megint elméleteket gyárt. Tényeket viszont csak az orvostól tudhat meg, ezért újra a névtáblára pillantott, és határozottan kopogtatott az ajtón.

Castle azt álmodta, hogy menekülni szeretne egy félelmetes, bányához hasonlító, sötét helyről. Egyik kezébe egy hétéves forma kislány, a másikba egy tíz év körüli fiú kapaszkodott. Egy darabig rohant a két gyerekkel, aztán hallott egy robbanást, és az alagút sziklái recsegve, pattogva töredeztek össze, és omlottak le a mennyezetről. Az egyik lehulló sziklában elesett, a többi pedig beborította a medencéjét és a lábait. Tompa fájdalom áradt szét a csípőjében, és képtelen volt megmozdulni. A gyerekek földbe gyökerezett lábbal, rémülten néztek rá, ő pedig egyre csak azt ordította, hogy "Fussatok! Meneküljetek!". A gyerekek végre megmozdultak, a fiú megfogta a kislány kezét, és rohanni kezdtek a bánya bejáratát sejtető fény felé. Megpróbált kiszabadulni a törmelék alól, de a mozdulat hatására éles fájdalom nyilallt a medencéjébe.

Felébredt. Néhány másodpercig próbálta beazonosítani, hogy a fájdalom csak az álom része volt, vagy a valósághoz tartozik, aztán anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megmozdult, és azonnal tudta a választ. Úgy érezte, mintha kést forgattak volna meg a csípőjében, legalábbis így képzelte el, ha megszúrnák és megforgatnák benne a kést. Lassan kinyitotta a szemét, és sóhajtott egyet. A fájdalom ellenére a valóság mégiscsak jobb volt, mint az álma. Megpróbált kényelmesebben  elhelyezkedni az ágyban, de a mozdulat felerősítette a fájdalmat, ezért maradt az eredeti helyzetben, és inkább végigpörgette fejében a nap eseményeit. 

Soha nem érezte még, hogy ennyire fontos dolgot tett volna. Büszkeség töltötte el a gondolatra, hogy megcsinálta: legyőzte a félelmét, hogy segíthessen valakin, akit nem is ismer. Életében először, igazán becsülte magát. Az orvosok és a nővérek is rendkívül barátságosak és türelmesek voltak vele, és még csak meg sem mosolyogták, amikor rájöttek, hogy egy egyszerű, vékony injekciós tűtől is fél, ha a bőre alatti izomba hatol. A kis fiatal, szeplős nővér egyfolytában vigasztalta és biztatta, hogy ki fogja bírni a vastag tűt is, ami a csípőcsontjába fog hatolni, ha előtte elviseli a helyi érzéstelenítést. Csak a szégyenlőssége miatt mosolyogták meg. Ha tudták volna, hogy hányszor fordult meg a fejében, hogy felugrik, és szégyenszemre futásnak ered, nem csak mosolyogtak volna. Még soha nem félt ennyire orvosi beavatkozástól, igaz, még soha nem is járt műtőben. A filmekben is félelmetesnek látta a rideg, kék fényű lámpákat, a rengeteg ismeretlen műszert, a műtősruhába öltözött orvosokat, akiknek csak a szemét látta, és hangjukat elváltoztatta a szájmaszk, de a valóságban mindennek részese, sőt alanya lenni, egészen más volt. 

Amikor a csontvelő levétele után elhelyezték ebben a szobában, Dr. Gilmour bejött hozzá, komoly arccal kezet fogott vele, és megköszönte, hogy új esélyt adott valakinek az életre. Ahogy felidézte a jelenetet, ugyanúgy elszorult a torka, mint akkor. Aztán az orvos közölte, hogy ha elmúlik az érzéstelenítő hatása, fájni fog a medencéje, ezért addig próbáljon meg aludni egy kicsit, amíg nem érez semmit. Akkor úgy érezte, képtelen lenne ennyi izgalom után elaludni, de úgy látszik, idegrendszere kimerült az ismeretlentől, az injekciótól és a fájdalomtól való félelemtől, és alig telt el öt perc, mély álomba zuhant. Az érzéstelenítő hatása viszont már a múlté volt, és a kellemetlen, tompa fájdalom nem engedte tovább pihenni. Éppen arra gondolt, vajon gyengének gondolnák-e, ha kérne fájdalomcsillapítót, amikor nyílt az ajtó. Bágyadtan megemelte a fejét, és a kedves, szeplős nővérrel találta szembe magát.

- Látom felébredt - csicseregte a lány örömmel. - Az előbb voltam benn, hogy megmérjem a vérnyomását, de akkor még mélyen aludt.

- Azt álmodtam, hogy egy bányaomlásban betemettek a sziklák, én rettentően fáj a medencém, aztán kiderült, hogy csak a bányaomlás rész volt az álom - nyögte szomorúan a férfi.

- Elmúlt az érzéstelenítő hatása. Ilyenkor mindenkinek nagyon fáj. Hoztam fájdalomcsillapító tablettát - zörgette meg a kezében tartott műanyag dobozkát. - Egy injekció hatásosabb lenne, de azt hiszem, ennek jobban örül - billentette oldalra elnézőn mosolyogva a fejét, és kutató tekintettel figyelte betege minden rezdülését.

Castle kényszeredett mosolyra húzta a száját, és amíg a lány vizet töltött a poharába, megpróbált az oldalára fordulni, hogy be tudja venni a gyógyszert. A fájdalom lefelé sugárzott a csípőjéből, ezért úgy érezte, mintha ki akarnának szakadni a lábai. Ahogy a nővér észrevette a fájdalmas grimaszt, azonnal eltűnt arcáról a vidámság, és aggódva nyújtotta felé a poharat és a fehér tablettát.

- Hamarosan sokkal jobb lesz - biztatta a férfit. Megvárta, amíg Castle lenyeli a gyógyszert, aztán megmérte a vérnyomását. - Minden rendben - bólintott elégedetten.

- Akkor hamarosan haza is mehetek, ugye? - kérdezte reménykedve az író, mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Lanie rá tudja beszélni Kate-t, hogy nála maradjon.

- Ma biztosan nem. Abban ne is reménykedjen! Erről jut eszembe! - kapott észbe a nővér. - Amikor az előbb itt jártam, csengett a telefonja. Valakinek biztosan nagyon hiányzott - mosolyodott el, aztán kifelé menet még visszaszólt. - Feküdjön hasra, úgy kevésbé fog fájni, és próbáljon pihenni! Hamarosan a doktor úr is megnézi.

Castle a telefonjáért nyúlt. Nagyot nyelt, és elgondolkodva nézte Kate pajkosan mosolygó képét a kijelzőn. Ha nem hívja vissza, talán gyanút fog, de azt is érezte, hogy még túlságosan a történtek hatása alatt áll, és a hangja árulkodó lehet. Végül úgy döntött, mégis visszahívja. Megpróbált kényelmesen elhelyezkedni az ágyban, ami nem volt egyszerű, mert minden mozdulat hasogató fájdalmat okozott a csípőcsontjában. Megköszörülte a torkát, és megérintette a kijelzőn a visszahívó jelet.
- Beckett - hallotta meg a nő hangját.
- Szia Kate! - próbált könnyedén megszólalni, és azonnal mentegetőzni kezdett. - Bocs, hogy az előbb nem vettem fel, csak szunyókáltam egy kicsit - mondta összeráncolt szemöldökkel, és örült, hogy nem kellett füllentenie, hiszen valóban aludt. - Jól vagy?
- Én jól vagyok - hallotta a nő komoly hangját, ami azonnal rossz érzést keltett benne, főleg, hogy úgy hallotta, mintha Kate megnyomta volna a személyes névmást. Csak nem fogott máris gyanút?
- Hogy telik a napod Lanie-vel? - kérdezte ártatlanságot színlelve.
- Azt hittem, unalmas napnak nézek elébe, de rég voltak ilyen izgalmas óráim.
- Izgalmas? Remélem, azért pihensz is! - vált aggódóvá a hangja, hiszen az izgalom nem tartozott a tervei közé. - Mi hozott izgalomba? Talán Activity-ztek? - nevette el magát kényszeredetten Castle a gondolatra.
- Nem. Valami egészen más dobogtatta meg a szívem - csengett Kate hangja melegen, ugyanakkor titokzatosan és nagyon komolyan. De volt még valami furcsa a hangjában: mintha visszhangzott volna. - És a te napod, hogy telik?
- Az enyém? - kérdezett vissza a férfi, aztán elvette a fülétől a telefont, és tanácstalanul megforgatta az ujjai között, hátha rájön, miért hallja duplán a bársonyos hangot, de mivel semmi ötlete nem volt, visszaemelte a füléhez. - Semmi különös nem történt - mondta, miközben vágott egy bosszús grimaszt. Nem akart hazudni. - Heverészek, lustálkodok, szóval semmi említésre méltó dolgot nem csináltam.
- Semmi említésre méltót? - hallotta Castle a kételkedő kérdést a telefon hangszórójából és a közelből egyszerre. Mivel hason feküdt, csak a szoba egyik felét látta, a hang azonban a másik oldalról hallatszott, ezért értetlenkedve átfordította a fejét a másik oldalra.
- Kate - nyögte döbbenten, amikor meglátta az ágy mellett álló, telefonáló nőt.

Változatok egy témára 6/134

- Van egy híres betegem!

Kate kíváncsian fordította kissé fejéjük a fejét. Nem a híresség kiléte érdekelte, sokkal inkább az, hogyan reagál a hallottakra a két nővér. Megmosolyogtató volt a szappanoperába illő jelenet, ahogy kipletykálták a kórházi életet, és szinte itták magukba a számukra fontosnak vélt információmorzsákat. A szeplős lány, fontosságának tudtában kihúzta magát, és egy jelentőségteljes hatásszünetet tartott, és csak akkor folytatta, amikor őzikeszemű barátnője nem bírta tovább, és sürgetve rákérdezett, hogy ki az.

- Egy híres bestseller író - somolygott titokzatosan, és várta a hatást, ami nem is maradt el, bár valószínűleg nem ilyen reakcióra számított.

- Író? - fanyalgott az őzikeszemű. - Azt hittem legalább egy színész, mondjuk Orlando Bloom - merengett el olvadozva. - Szívesen lettem volna én is tünde, mert Legolas-ként teljesen elvarázsolt az ábrándos tekintetével. 

- Á, ő olyan kis nyálasszájú! - kontrázott rá az eddig csak nagyokat pislogó szemüveges társuk. - Nekem Hugh Jackman a kedvencem. Igaz, hogy már nem olyan fiatal, de nagyon bejönnek az olyan férfias, karakteres arcú pasik, mint ő. Én inkább Nicol Kidman-nal cseréltem volna az Ausztráliában - sóhajtott távolba révedő tekintettel, mint aki már látja magát a film főszerepében.

- Ti csak színészekben, celebekben meg énekesekben tudtok gondolkodni - duzzogott durcásan a szeplős lány, amikor látta, hogy barátnői nem értékelik nagyra az ő híres betegét. - Pedig az én írómnak millió számra adják el a regényeit, sőt már meg is filmesítették az egyiket! - vágta fel haragosan a fejét.

- Jó, jó - fogta meg engesztelőn  a kezét az őzikeszemű. - Na és ki a te híres íród?

Beckett hallgatta a párbeszédet, és közben járt az agya. A két nővérrel ellentétben, ő kellőképpen meglepődött a hírre, hogy egy híres írót kezelnek a kórházban. Talán Castle valamelyik póker partnere az, Conelly vagy Patterson - tűnődött, de közben valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lett úrrá rajta. Összeráncolt szemöldökkel fülelt, hogy meghallja a híresség nevét, de a szeplős lány megrázta a fejét.

- Azt nem mondhatom meg - húzta el a száját. - Titokban akarja tartani, hogy kórházban van, nehogy a sajtó hiénái meglepjék. Szerintem még a családja sem tudja, hogy itt van, mert egyedül jött, és a műtét óta sem volt látogatója.

- Hát, ez nem valami érdekes - tört le a szemüveges nővér, miután megitta az utolsó korty kávéját is, és indulni készült.

- Igenis, érdekes! - duzzogott mérgesen a szeplős. - A nevét nem mondhatom meg, de annyit elárulhatok, hogy nagyon jóképű és szellemes. Ha látnátok milyen édes, kisfiús a mosolya, és milyen kétségbeesetten tud nézni a kék szemeivel, ti is odavolnátok érte!

- Kétségbeesetten? - kérdezte az őzikeszemű. - Leukémiás? - nézett sajnálkozva a szeplős lányra.

- Tudod, hogy nem beszélhetek arról, hogy miért van itt! - méltatlankodott a nővér, és láthatóan bosszantotta, hogy barátnője megpróbálja kideríteni, mi lehet az író baja. - Egyébként pedig azért mondtam, hogy kétségbeesetten néz, mert rettentően fél az injekciótól, és olyankor olyan, mint egy ijedt kisfiú - magyarázta, és ő is felállt. 

Kate döbbenten hallgatta a titokzatos íróról adott leírást. Kiszáradt a szája, és összeszűkült a gyomra. Gondolatai vadul cikáztak. A jellemzés minden szava Castle-re illett. De hát neki nincs semmi baja, és valószínűleg otthon püföli a laptopját, vagy a Gameboy-jal játszik, esetleg bement a kiadóba. Mit keresne a kórházban? És ha valami komoly baja van? Vajon mikor mondaná el neki? Lehet, hogy beteg, csak nem akarta őt idegesíteni?

Megitta az utolsó korty kávét, miközben figyelte, ahogy a szeplős lány elbúcsúzik a társaitól, mondván, hogy igyekeznie kell vissza a betegéhez, mert itt a vérnyomásmérés és ellenőrzés ideje. Amikor a nővér elindult, Kate is felállt, és néhány pillanatnyi tétovázás után követni kezdte. Arra gondolt, ha annyira titokban akarják tartani a férfi kilétét, úgysem adnának ki neki róla semmilyen információt így, hogy nem rendőrként, hanem magánszemélyként van a kórházban, és nevetségessé sem akarta magát tenni azzal, hogy érdeklődik egy olyan beteg iránt, akiről azt sem tudja, kicsoda. A gyomrát görcsösen összehúzó feszültség azonban arra késztette, hogy kiderítse, ki a titokzatos író. A nővér a folyosó végén levő lift felé tartott, és mire Beckett utolérte volna, a liftajtó bezáródott. Kate nézte a kijelzőn megjelenő számokat. Amikor a hetedik emeleten megállt a lift, beszállt a másik felvonóba, és megnyomta a hetes számot. Fogalma sem volt, melyik osztályra érkezett. Tanácstalanul nézett a folyosó mindkét irányába, hátha meglátja a nővért, de a sok egyenruhás között nem fedezett fel ismerős alakot. Lerogyott az egyik műanyag székre, és a kezébe temette az arcát. Hogyan gondolhatott ilyen őrültséget, hogy Castle-ről beszélt a nővér, és ő meg elkezdte követni, mint egy rossz orvosos krimiben. Sóhajtott egyet, és a zsebébe nyúlt a telefonjáért. Castle-t hívta. Amikor a kijelzőn megjelent a férfi huncut mosolyú képe, a füléhez emelte e készüléket, és annyira várta a kellemes orgánumú hangot, hogy még arról is elfeledkezett, hogy kitaláljon valami indokot, hogy miért is hívja. Nem számolta a kicsengések számát, de egyre idegesebb lett az újra meg újra búgó hangtól. Szeme sarkából érzékelte az egyik ajtó nyílódását. Önkéntelenül arra fordult, és ugyanabban a pillanatban, amikor meglátta a szobából kilépő szeplős nővért, halkan, a távolból meghallotta Castle telefonjának csengőhangját. Hitetlenkedve elvette fülétől a telefont, és megszakította a hívást. Kitágult pupillákkal nézett a lassan becsukódó ajtóra: a szobából kiszűrődő zene elhallgatott. Megnyalta kiszáradt ajkát, vett néhány mély lélegzetet, hogy egyre gyorsabban zakatoló szívét megnyugtassa, miközben felállt, és magában azt hajtogatta, hogy "ez nem lehet". Lopva körülnézett, de úgy tűnt, sem a rohanó nővérek, sem a komótosan sétálgató, vagy infúziós állványukat toló betegek nem figyelnek rá. Elindult a szoba felé, de az ajtónál tanácstalanul megtorpant. Hirtelen nem tudta, hogy bekopogjon-e, vagy csak benyisson, végül köztes megoldásként olyan halkan kopogott, hogy valószínűleg akkor sem hallotta volna senki, ha semmi másra nem figyel, csak a zajokra. Megfogta a kilincset, és lassan lenyomta. Lélegzetét visszatartva, dübörgő szívveréssel nyitotta ki az ajtót, és mielőtt valaki számon kérte volna, hogy mit keres ott, hangtalanul belépett a szobába. 

Csak állt dermedten az elé táruló látványtól, mint aki nem akar hinni a szemének. Pislogás nélkül, tágra nyílt szemekkel bámulta az elé táruló hihetetlen látványt. Tekintete szinte rátapadt a szobában levő egyetlen ágyra. A kórházi hálóingben, kissé az oldalán, de inkább hason fekvő férfinak nem látta jól az arcát, de tudta, hogy Castle az. Jellegzetesen levágott haja előre hullott a homlokába, amit ő otthon minden reggel hátrasimított, a takaró alól kinyúló erős, mégis finom kéz minden érintésére emlékezett. Az első döbbenet után vett egy apró levegőt, közelebb lépett, aztán megállt az ágy mellett. A férfi egyenletesen lélegezve aludt. Kate felidézte magában, mennyire szerette nézni az alvó férfit már akkor, amikor még nem vallotta be, hogy szerelmes belé. Szerette a kisimult, kisfiúsan ártatlan vonásokat, aminek azonban most nyoma sem volt. Inkább látszott meggyötörtnek, mint békésnek.

- Hogy tehetted? - suttogta, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a férfi arcát, de a mozdulata félúton megállt. Mint egy nyári zivatar villámai, megállíthatatlanul és irányíthatatlanul cikáztak a gondolatai, aminek az lett a következménye, hogy néhány másodperc múlva már nem tudta, hogy dühös, vagy kétségbeesett legyen-e inkább. Egyre csak zakatolt az agya, de a kérdés minden gondolat végén ott maradt: miért? Miért nem osztotta meg vele, hogy valami baja van? Mi baja van egyáltalán? Aztán a nővérek beszélgetésfoszlányai törtek utat a gondolataiba: műtét, leukémia, és velük együtt megjelent egy új érzés is benne, a félelem. Hirtelen kártyavárként omlott össze a fantáziája segítségével megálmodott közös, boldog jövőjük képe, amiben nem szerepelt fájdalom és szenvedés. Még mindig a férfi arca előtt tartott kezére nézett, ami megállás nélkül remegett. Elkapta a kezét, és ezzel mintha megtört volna a pánik, ami felé addig sodródott, újra a hideg fejjel, logikusan gondolkodó, erős nő volt, aki minden földi hatalommal képes szembeszállni, hogy elérje, amit akar. Bármi baja is van Castle-nek, és akár akarja, akár nem, segíteni fog neki meggyógyulni. Bár fájt neki, hogy a férfi egy ilyen fontos dolgot nem osztott meg vele, ismerte annyira, hogy biztos legyen abban, megvolt az oka a titkolózásra, még ha helytelen volt is a döntés. Nem értette azt sem, mit talált volna ki Castle, hol tölti az éjszakát, hiszen ő este hazament volna Lanie-től. Talán már délután hazaengedik, és nincs is olyan nagy baj? Még egyszer megsimogatta tekintetével az elgyötört arcot, aztán az ajtó felé indult. Ki kell derítenie, mi ez az egész. Kilépett a folyosóra, és éppen amikor halkan behúzta maga után az ajtót, megszólalt a telefonja. Idegesen nézett a kijelzőre. Most nem kívánt senkivel beszélgetni, de amikor meglátta Lanie képét, úgy emelte füléhez a készüléket, mintha a megmentője hívta volna. 

- Hol a csudában vagy? - hallotta barátnője bosszús hangját. - A büféből leléptél, de a kocsihoz sem jöttél.

- Én ... - nézett körbe tanácstalanul Beckett, tekintetével valami feliratot keresett, ami támpontot adna, hogy hol is jár - ... a hetedik emeleten vagyok.

Lanie néhány másodpercig hallgatott, mint aki próbálja felidézni magában, mi is van a kórház hetedik emeletén, aztán amikor beugrott neki a válasz, értetlenül csendült a hangja.

- Mi a csudát keresel te a hematológián?

- Hematológia? - suttogta döbbenten Kate. Ahogy meghallotta a szót, az előbb elűzött félelme rettegésként kapott erőre. Újra hallotta a kíváncsi nővér sajnálkozó hangján feltett kérdést: "Leukémia?".  - Itt van Castle - nyögte ki nehezen, de a következő pillanatban már határozott léptekkel, elszánt tekintettel indult a folyosó túlsó vége felé, ahol az orvosi szobákat sejtette. Úgy érezte, elviselhetetlen a bizonytalanság. Eddig csak elméleteket gyártott, most már tényeket akart. 

Kate megállt az első ajtó előtt, amin a Dr. Paul Gilmour név állt, de figyelmét nem a név, hanem az ajtó tetején díszelgő felirat kötötte le: Hematológiai és Immunológiai Intézet Csontvelő-transzplantációs Osztálya.   

   

Változatok egy témára 6/133

- A jobb oldali petefészek rendben van, és a petevezeték is átjárható, szépen átért rajta a kontrasztanyag. Na, nézzük a sérült oldalt! - mondta maga elé, mintha a beteg nem is lenne ott, és a készüléket a has bal oldalára húzta. Sokáig hallgatott. Kate úgy érezte, túl sokáig.

Összeszorult torokkal várt. Tekintete önkéntelenül megállt a vele szemben levő falon ütemesen kattogó órán. Délután egy óra volt. A másodpercmutató komótosan ugrott egyet, mintha lassított felvétel lenne. Majd' szétvetette az idegesség, tenyere izzadt, érezte a szívverését, ami kétszer gyorsabb volt a cammogó másodpercmutatónál. Vett egy nagy levegőt, hogy nyugalmat erőltessen magára, amikor végre megszólalt az orvos.

- Úgy látom, a kontrasztanyag kicsit lassabban, de itt is átért a petevezetéken. Minden rendben van - mondta határozottan, aztán levette tekintetét a monitorról, és Kate-re mosolygott. - Nincs semmi akadálya, hogy természetes úton teherbe essen. A belső varratok szépen felszívódtak, a szúrás pedig nem okozott maradandó károsodást. Gondolom, hamarosan kisbabát szeretne - vándorolt szeme a nő ujján ragyogó gyémánt jegygyűrűre -  azért azt ajánlom, még várjanak néhány hónapot a próbálkozással, amíg teljesen meggyógyulnak a sebek, és a vérveszteséget is pótolja a szervezet.

Kate zavarában csak bólintott egyet, aztán gyorsan köszönetet mondott a jó hírért, és hogy elkerülje az orvos kutató tekintetét, elkezdte letörölni hasáról a zselét. Kavarogtak benne az érzelmek. A főszerep persze a boldog megkönnyebbülésé volt, és nem is érzett volna mást, ha nem motoszkáltak volna benne az orvos szavai. Miért van az, hogy még egy idegennek is az az első gondolata, ha meglátja a gyűrűjét, hogy hamarosan gyereket szeretnének? Mintha a sors arra akarná ösztönözni, hogy belássa, ez az élet rendje. Amikor kilépett az ajtón, szinte beleütközött a türelmetlenül várakozó Lanie-be.

- Na? - sürgette az orvos, aki olyan vegyes érzelmeket vélt leolvasni barátnője arcáról, hogy fogalma sem volt, mi játszódhatott le a vizsgálaton. Kate szája sarkában mosoly bujkált, szeme ragyogott, akár a gyémánt az ujján, mégis bizonytalanul hajtotta le a fejét.

- Minden rendben van - ismételte az orvos szavait halkan, mintha attól félne, hogy ha kimondja, elillan a varázslat, aztán felemelte a fejét, és Lanie hatalmas, barna szemébe nézve elmosolyodott. - Lehet gyerekem - mondta ki hangosan a szavakat, mintha csak most értette volna meg a jelentőségüket. Örült, hogy nem egyedül jött a vizsgálatra, és annak is, hogy nem Castle van vele. Még zavarosabb lenne minden, ha a férfival kellene megosztani a hírt, aki bizonyára szárnyalna a boldogságtól, aztán egy pillanat múlva összetörten venné tudomásul, hogy ő nem akar élni a sors adta lehetőséggel.

- Oh, te lány! - szorította a szívére a kezét Lanie egy óriási, megkönnyebbült sóhajtás kíséretében, és egy pillanatra még a szemér is behunyta, miközben hálát adott az égieknek. - A szívbajt hoztad rám! Na és, mit mondott az orvos?

Kate egy darabig nem válaszolt. Lépett néhányat, aztán leült a folyosó egyik műanyag székére. Az előző percek feszültsége, majd megkönnyebbülése mintha most gyengítették volna el a lábait. Nem tudott mit kezdeni az érzelmeivel. Hirtelen úgy érezte, valakivel meg kell osztania azt a zűrzavart, ami kavarog benne. Összekulcsolta a kezét, könyökét megtámasztotta a combján, és előrehajolva a járólap mintáira szegezte a tekintetét.

- Azt mondta, néhány hónap múlva már megpróbálkozhatunk a kisbabával - hagyták el sóhajként a szavak a száját.

Lanie önkéntelenül elmosolyodott, ahogy végigfutott rajta az öröm, de a következő pillanatban megértette, mit jelenthetett Kate számára a mondat. Belegondolt a néhány héttel ezelőtti eseményekbe, amikor kiderült, hogy Castle természetesnek vette, hogy legyen közös gyerekük, ami vitához vezetett, és egy hétig tartó szenvedéshez mindkettejük számára. Végül Catsle elfogadta Kate döntését, hogy nyomozóként nem akar gyereket a világra hozni. Amikor Kate erről mesélt, mindig úgy érezte, mintha barátnője nem elsősorban Castle-t, vagy őt akarná meggyőzni a döntése helyességéről, sokkal inkább saját magát. Aztán ott volt a megtalált csecsemő esete, amikor Kate azt mondta, valami megváltozott. Nem akart elhamarkodottan reagálni, ezért leült barátnője mellé, és anélkül, hogy egy szót is mondott volna, bátorítón megfogta a kezét. 

- Örülök, hogy megvan a lehetőség - szólalt meg Kate.

- A sors adott egy lehetőséget Kate, hogy te dönthess - mondta komolyan Lanie.

- Tudom - nézett fel rá Kate - és ez megijeszt. Nincs olyan nap, hogy ne kérdőjelezném meg a döntésemet - csengtek keserűen a szavai. - Sokkal nehezebb, mint gondoltam.

Lanie együtt érzőn nézett az érzései, és az esze diktálta hideg logika között őrlődő barátnőjére.

- Nem kell most döntened. Előbb gyógyulj meg teljesen.

Kate bólintott, és szomorkásan elmosolyodott.

- Be kell ugranom a sebészetre az egyik régi kollégámhoz - állt fel Lanie, és a folyosó túlsó vége felé mutatott. - Találkozhatnánk a büfében, vagy a kocsinál?

- Legyen a büfé. Addig iszom egy kávét. Castle úgysem engedi, hogy otthon igyak, mert szerinte a koffein nem enged pihenni - húzta el a száját Kate, de szemében szeretet csillogott.

- Oké! Igyekszem - intett a patológus, és sietve indult a folyosó végén levő liftek felé.

Kate sóhajtott, és gondolataiba mélyedve, szokatlanul lassan lépkedett végig a nőgyógyászati osztályon. Mindig rohant, de most vigyázni akart minden mozdulatára, hogy mielőbb meggyógyuljon. Nem is vette észre, mikor ért át a szülészetre, csak amikor egy, az irreálisan nagy pocakját karjaival körbefonó, húszas évei végén járó, fiatal nő jött vele szembe, döbbent rá, hol is jár. A szőke, ragyogó kék szemű nő kedvesen rámosolygott, ő pedig őszintén viszonozta. Arra gondolt, a gyermeküket váró leendő anyák fel vannak vértezve a világ gonoszsága ellen a várakozás boldogságával, hogy új életet fognak a világra hozni. - Biztosan ikrei lesznek - gondolta Beckett, ahogy tekintete elidőzött a nő hasán, amit megállás nélkül simogattak a kissé megdagadt ujjak.
- Meg tudná mondani, hol találom a büfét? - szólította meg, mielőtt végleg eltéved.
- Persze - bólintott barátságosan a kismama, miközben megpróbálta összefogni szétnyíló köntösét a hasán. - Elkerülte a liftet - mutatott néhány méterrel Kate háta mögé. - Két emelettel lejjebb van a büfé. El sem tudja téveszteni, ez a lift pont szemben áll meg vele.
- Köszönöm - mondta Kate, de nem indult azonnal. Tekintete még néhány másodpercig elidőzött a földöntúli boldogságot és békét sugárzó nőn.
- Mire várja? - kérdezte, és maga sem értette, miért érdeklődik a  egy vadidegentől a baba születéséről, de a nőnek láthatóan rendkívül jólesett, hogy valakivel megoszthatja élete nagy eseményének várható időpontját, mert szinte levegővétel nélkül mesélni kezdett.
- Ikrek lesznek, két kislány, és még három hetem van hátra, de az orvosom azt mondta, már bármikor megindulhat a szülés, ezért jobb, ha itt vagyok a kórházban. A férjemet várom. Ő is nagyon izgatott. Minden szabadidejét velem tölti, ezért amikor végez a munkahelyén, rohan a kórházba - hadarta, és még mondta volna tovább, ha ki nem nyílik a liftajtó, és meg nem látja a folyosóra lépő férjét.
Kate elindult a lift felé, és egy pillanatig ráfeledkezett a mellette elhaladó fiatal férfira, aki sietve lépett a feleségéhez, és gyengéden megcsókolta. Mielőtt becsukódott a liftajtó, még látta, ahogy a férfi kezét a felesége hasára teszi, és átszellemült tekintettel nézve a hatalmasra nőtt pocakot, finoman megsimogatja. Úgy érezte, a véletlenek egyre kegyetlenebb játékot űznek vele. Vagy csak neki tűnik úgy, hogy lépten-nyomon olyan helyzetbe kerül, ami gyerekekkel kapcsolatos? Sóhajtott egyet, és behunyta a szemét. Megpróbálta kiűzni agyából az előbb látott képet. Még az emlékeiben sem akarta látni a két ember semmivel össze nem hasonlítható boldogságát, mert azzal a ténnyel szembesítette, hogy miről akar lemondani, és mitől akarja Castle-t megfosztani. Megkönnyebbülten lépett ki a liftből, mert ahogy az ikreket váró kismama mondta, valóban el sem tudta volna téveszteni a büfét. Mintha egy másik világba lépett volna. A kora délutáni órában rendkívül sokan fogyasztották ebéd utáni kávéjukat, szinte minden asztalnál kedélyesen beszélgető embereket látott. Ha a vendégek egy része nem pizsamában és köntösben, másik felük pedig fehér köpenyben, vagy kórházi egyenruhában lett volna, olyan lett volna a büfé, mint egy kisvárosi kávézó. Kért egy vaníliás latte-t, és a pohárral a kezében körbefuttatta a szemét a helyiségen, üres asztal után kutatva. Egy hatalmasra nőtt pálma mögött végre meglátott egy szabad helyet, ahonnan az ajtóra is rálátott, így könnyen észrevehette Lanie-t, ha jönne. Beszívta a frissítő fekete jellegzetes illatát, és behunyt szemmel belekortyolt. Egy ideig lekötötte figyelmét a testét átmelegítő ital, hamarosan azonban érdekesebbnek bizonyult a szomszéd asztalnál beszélgető, három fiatal nővér csacsogása. A párbeszédből kiderült, hogy nemrég még mindhárman a sebészeten dolgoztak, de az egyiküket egy másik osztályra helyezték, és ő mesélt az első hetek élményeiről. Kate mosolyogva hallgatta, ahogy kitárgyalták a jóképűnek mondott Dr. Hiltont, a vasorrú bábaként jellemzett főnővért, a mindig morcos főorvost. A csúnyácska, szeplős nővér láthatóan élvezte, hogy ő állhat a kis társaság központjában, és barátnői tágra nyílt szemekkel isszák minden szavát.
- De tudjátok, mi a legnagyobb élményem? - hajolt kicsit közelebb a barátnőihez, mintha valami nagy titkot készülne megosztani velük, a másik két lány pedig önkéntelenül felé nyújtotta a nyakát, várva a különleges információra. - Van egy híres betegem!

Változatok egy témára 6/132

- Tudod, hogy segítek, de ne kérd, hogy jól érezzem magam, amiért becsapjuk Castle-t - sóhajtotta a nő éppen abban a pillanatban, amikor megjelent az író az ajtóban, kezében egy pohár frissen főtt kávéval.

A férfi lépett néhányat, aztán megtorpant, és gyanakodva nézett a két, hirtelen elhallgató nőre. Rossz érzése támadt, mint amikor ki akarják zárni valamiből, vagy a háta mögött ki akarják tárgyalni. Lanie-re nézett, majd a kezében tartott gőzölgő kávéra, és abban a pillanatban villámként hasított bele a felismerés, hogy milyen könnyen kijátszották.

- Nem is szereted a kávét - húzta el a száját, és lesújtó pillantást vetett először Lanie-re, aztán Kate-re.

- Castle, vannak olyan dolgok, amik nem tartoznak a férfiakra - mondta szelíden az orvos.

- A férfiakra, vagy rám? - kérdezte kissé sértődötten az író, de tulajdonképpen nem várt választ, inkább csak reménykedett, hogy nem olyat titkolnak előle, ami befolyásolhatná a kapcsolatukat. 

- Tudod, hogy Kate rosszul tűri a bezártságot, ezért arra gondoltunk, mivel holnap szabadnapos leszek, elviszem magamhoz, és eltöltünk együtt egy kellemes napot. Nyugodt lehetsz, jó kezekben lesz a menyasszonyod! - terelte el a szót Lanie, miközben arra gondolt, tulajdonképpen nem is hazudik, csak nem mond el minden a férfinak. 

Úgy tűnt, a tervük bevált, mert Castle némi gondolkodás után beleegyezően bólintott. Azt egyikük sem sejtette, hogy mekkora kő esett le a férfi szívéről. Amíg a kávét főzte, végig azon zakatolt az agya, hogyan hagyja egyedül napokra Kate-t, főleg most, hogy nincs jól. Lassan belátta, talán az a legjobb megoldás, ha mégis megosztja a nővel az elhatározását, és nem titkolózik előtte, bár szerette volna egyedül elrendezni ezt a dolgot. Nem akarta, hogy bárki is megpróbálja lebeszélni róla, vagy sajnálja, netán az egekig magasztalja miatta, azt meg főleg nem, hogy egy bulvárlap megneszelje, hogy kórházban van. Az ideje viszont vészesen fogyott. Holnap reggel kilenckor várja az orvos, addig mindenképpen lépnie kell valamit. Lanie ötlete viszont, hogy Kate töltse nála a napot, új megvilágításba helyezte a dolgokat. Legalább azon nem kell gondolkodnia, hogy milyen ürüggyel menjen el otthonról! Arra pedig, hogy miért nem megy haza éjszakára, és hol lesz a következő két-három napban, még kigondolhatja a magyarázatot holnap. Még sosem reménykedett abban, hogy Kate nem akarja vele tölteni az éjszakát, de most abban reménykedett, hogy a holnapi csajos nap után a nő esetleg a barátnőjénél alszik, mert akkor ő kapna még egy nap haladékot.

- Rendben, de ne rajtam köszörüljétek a nyelvetek egész nap! - mosolyodott el, amivel fel is oldotta Lanie feszültségét, és az orvos tettetett rosszallással fordult Kate felé.
- Még mindig nem tudatosítottad benne, hogy nem ő a világ közepe?
- Már dolgozom rajta - mosolygott a férfira Kate. Nem gondolta, hogy Castle ilyen könnyen belemegy abba, hogy Lanie-nél töltse a napot, de mivel inkább megkönnyebbülést látott rajta, mint aggódást, arra gondolt, a férfi nagyobb biztonságban tudja az orvosnál, mint otthon.
- Késő van - szedelőzködött Lanie. - Reggel nyolcra itt leszek érted.
Castle udvariasan a bejárati ajtóig kísérte a nőt, de mielőtt elbúcsúzott volna, egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt.
- Lanie! Segítenél nekem valamiben?
Az orvos meglepve fordult vissza, és barna szemével kíváncsian fürkészte az író arcát. Azt hitte, ki akarja húzni belőle, hogy miről is beszélgettek Kate-tel, amíg őt a konyhába száműzték, de a könyörgő tekintet, és a feltett kérdés teljesen megdöbbentette.
- Maradhatna nálad Beckett éjszakára?
- Mire készülsz Castle? - kérdezte hátrahőkölve a nő.
- Ne gondolj semmi rosszra! Csak nyugodtabb lennék, ha te vigyáznál rá, mert én csak idegesítem a túlzott aggódásommal, és nekem egyáltalán nem fogad szót. Te mégiscsak orvos vagy! Látod, ma sem hallgatott rám, és csak akkor volt hajlandó eljönni a kapitányságról, amikor Gates hazazavarta - pislogott nagyokat esdeklő tekintettel a férfi, miközben imádkozott, hogy Lanie-nek elegendő legyen ennyi indoklás.
A nő néhány másodpercig próbálta megemészteni a hallottakat, ami nagyon logikusnak hangzott, mégis úgy érezte, valami zavarja.
- Akkor a mese után jöhet az igazság - szegezte átható tekintetét a férfira.
- De Lanie! - kezdett magyarázkodni, aztán meggondolta magát. Valakit muszáj beavatnia a terve egy részébe, nem tűnhet csak úgy el a világ szeme elől. -  Az az igazság, hogy nem leszek itthon, és nem tudok rá vigyázni. Anyám turnézni indult a tanítványaival, Alexis pedig beleásta magát egy kutatási projektbe.
- Mellette kellene lenned - csengett feddőn a nő hangja, és értetlenül nézett az íróra. - Egy hete még majdnem belebetegedtél a történtekbe, most meg ... Egyáltalán, hova mész?
Castle összeszorította a száját, és kétségbeesetten kereste a megfelelő választ.
- Kérlek, bízz bennem! Valamit meg kell tennem, amitől jobb embernek érzem magam - szólalt meg halkan.
Lanie néhány másodpercig nézte a kérlelő, őszinte szemeket, aztán sóhajtott.
- Fogalmam sincs, mire készülsz, ahogy azt sem értem, miért titkolózol Kate előtt. Nem tudom miért, de hiszek neked - mondta olyan hangsúllyal, mint aki nem érti saját magát. - Ha azonban megbántod Kate-t, akkor a boncasztalomon fogod végezni - szórtak figyelmeztető villámokat a nő szemei.
- Nem fogom megbántani.
- Már azzal is megbántod, hogy titkolózol előtte - vetette oda mérgesen az orvos, és kinyitotta az ajtót. Dühös volt magára, amiért belement abba, hogy falaz a férfinak. Veszélyes játékba kezdett. Elveszítheti Kate barátságát, és még csak azt sem tudja, miért. Valami olyan komolyságot látott az író szemében, ami arra ösztönözte, hogy segítsen neki. Biztos volt abban, hogy a férfi valami fontos dologra készül, mégis nyugtalansággal töltötte el a helyzet. - Megpróbálom rábeszélni, hogy maradjon, de többet nem ígérek. Bármit is teszel, remélem, megéri - szólt vissza a folyosóról.
- Igen Lanie, megéri - mondta meggyőződéssel a férfi. 
Amikor becsukta az ajtót, egy pillanatra megtámaszkodott rajta, aztán vett egy nagy levegőt, és a hálószobába indult. Hallotta, hogy zubog a víz a fürdőszobában, aminek most különösen örült. Szüksége volt néhány percre, hogy rendezze a gondolatait.
Egy óra múlva, kezét Kate derekán nyugtatva, hallgatta ahogy egyenletesen lélegzik. Elmosolyodott. Maga elé idézte, milyen durcás volt a nő, amikor számon kérte, hogy miért hívta ide Lanie-t, aztán elmosolyodott, és bevallotta, hogy jólesett neki az aggódása. Meglepődött, amikor Kate hozzábújt, megfogta a kezét, és a hasára húzta az ujjait. Finoman megcirógatta a selymes bőrt, de vigyázott arra, hogy a heghez ne érjen. Gondolatai az elmúlt óra eseményeiről lassan a holnapi napra terelődtek, és azonnal úrrá lett rajta a nyugtalanság, sőt a félelem. Az orvos pontosan tájékoztatta arról, hogy mi fog történni vele, de ez nem nyugtatta meg, inkább rettegéssel töltötte el. Könnyebb lett volna visszamondani az egészet, de akkor gyávának érezte volna magát. Olyan sokszor volt már gyáva és egoista az életben! Más ember akart lenni, olyan aki le tudja győzni a félelmeit másokért. Bizonyítani akart magának, de ezt egyedül akarta megtenni.
Lassan elvette kezét Kate derekáról, és óvatosan a másik oldalára fordult. Sokáig feküdt nyitott szemmel, összeszorult gyomorral a rá váró eseményeken töprengve, és már lassan hajnalodott, mire nyugtalan, felszínes álomba merült.
Kate olyan mélyen aludt, hogy nem emlékezett az álmaira, ennek következtében  kipihenten ébredt. A derengő reggeli fényben figyelte a mellette alvó férfit, aki viszont szinte percenként fordult egyik oldaláról a másikra. Finoman megsimogatta a halántékát, mire Castle azonnal morgott valami olyat, hogy hagyják békén, nem akar a kórházba menni. Kate közelebb húzódott, és lágyan megcsókolta, hogy kizökkentse a férfit a kellemetlen álomból.
- Hmmm ... ez finom - szólalt meg csukott szemmel Castle, átkarolta a nőt, és közelebb húzta magához.
- Kelni kell, mindjárt itt lesz Lanie - suttogta a férfi fülébe, akinek azonnal megfeszült a teste. Kate összehúzott szemmel próbálta megfejteni, mi váltotta ki a férfiból a reakciót, de amikor látta, hogy Castle a füléhez nyúl és megdörzsöli, megnyugodott. - Csiklandós a füled? - mosolyodott el, és egy puszit nyomott rá.
- Neee! - vágott egy grimaszt a férfi, és újra megdörzsölte a fülét. Mire annyi életet lehelt magába, hogy ki tudja nyitni a szemét, Kate már öltözködött. Nehézkesen felkelt, és a fürdőszobába indult.
- Olyan arcot vágsz, mint aki a vesztőhelyre megy - szólt utána a nő incselkedve, nem gondolta, hogy a férfi pont úgy is érzi magát.
Mire Lanie megjött Kate-ért, már Castle is felöltözve, megborotválkozva kortyolta a kávéját.
- Ne lógasd az orrod! Mi egy csajos napot tartunk Lanie-vel, te pedig pasis napot tarthatsz - mosolygott rá Kate, amikor elindultak az orvos lakására. - Csak aztán semmi rosszalkodás! - szólt vissza az ajtóból.
Castle egy mosolyt erőltetett az arcára, de abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, elkomorultak a vonásai. Sóhajtott egyet, és a gardróbba sietett. Elővett egy utazótáskát, és gyorsan bepakolta a legszükségesebbeket egy két-három napos kórházi tartózkodásra. Remélte, hogy Lanie ott tudja még egy napot tartani magánál Kate-t, ő pedig ki tudja harcolni, hogy két nap után hazaengedje az orvos, különben nem tudja titokban tartani, hogy mi történt vele. Azt tudta, hogy képtelen lenne hazudni a nőnek, és ha minden kötél szakad, elmondja, hogy mit keres a kórházban, de ha nem muszáj, akkor inkább megtartaná magának a történteket.
Egy óra múlva holtsápadtan ült a kórház egyik vizsgálójában, és arra várt, hogy egy barátságos, középkorú nővér vért vegyen tőle. Ezen a héten már másodszor kell túlélnie a műveletet. Nézte, ahogy elszorított karján megduzzadnak a vénák, aztán becsukta a szemét. Érezte, ahogy a nővér megpaskolja a bőrét, aztán gyengéden, mégis határozottan megfogja a karját. Összeszorította a szemét, beharapta az alsó ajkát, és felkészült arra, hogy elviselje a sejtjeibe hatoló tű okozta fájdalmat. Most gondolt bele igazán, mit kell kibírnia, amikor egy ennél sokszor vastagabb tű fog a csípőcsontjáig hatolni. 

Kate látszólag nyugodtan feküdt a vizsgálóágyon, miközben az orvos lassan húzogatta hasán az ultrahangkészülék érzékelőjét, de valójában majd szétvetette az idegesség. Tekintetét az orvosra szegezte, aki feszülten figyelte a monitoron megjelenő képet. Minél tovább hallgatott a férfi, Kate-ben annál nagyobb lett a félelem. Már éppen rá akart kérdezni az eredményre, amikor az orvos végre megszólalt.
- A jobb oldali petefészek rendben van, és a petevezeték is átjárható, szépen átért rajta a kontrasztanyag. Na, nézzük a sérült oldalt! - mondta maga elé, mintha a beteg nem is lenne ott, és a készüléket a has bal oldalára húzta. Sokáig hallgatott. Kate úgy érezte, túl sokáig. 

Változatok egy témára 6/131

- Csajszi! Nem vagyok vak! Lehet, hogy Castle túlzásba viszi az aggódást, de úgy látom nem alaptalanul. Feküdj le! - mutatott ellentmondást nem tűrőn az ágyra.

Kate dühösen nézett barátnőjére, aztán tekintete Castle-re vándorolt. A férfi, abban a biztos tudatban, hogy Lanie igazat adott neki, és a szövetségesének tekinti, magabiztosan nézett vele farkasszemet. Talán az orvos jelenlétének köszönhetően vonásairól eltűnt a túlzott aggódás, arca komolyságot tükrözött, sőt szemében mintha megjelent volna a huncut csillogás.

- Nem kell félned, segítek - mondta szeretettel.

Kate-nek felrémlettek azok a pillanatok, amikor fordított volt a szereposztás, és ő mondta a kínosan feszengő, injekciótól rettegő férfinak, hogy " Segítek". Igaz, ő nem fél sem egy vizsgálattól, sem az injekciótól, sokkal inkább feszélyezi, hogy hirtelen mindenki aggódik érte, és féltésből ugyan, de meg akarja mondani, hogy mit tegyen. Nem szokott hozzá, hogy irányítsák. Ha Castle tekintetében egy cseppnyi kajánságot vagy kárörvendést is felfedezett volna, biztosan nem engedelmeskedik, de érezte, hogy a férfit a szeretet vezérli. 

- Veled ellentétben, én nem félek - mondta morcosan, aztán kelletlenül az ágyhoz lépett és lefeküdt. - Kimehetsz, nem hiszem, hogy Lanie-nek szüksége lesz rád - vetette oda a férfinak. Remélte, hogy Castle nem lesz tanúja a vizsgálatnak, ugyanakkor nyíltan kiküldeni sem akarta.

- Neki nem, de neked lehet, hogy szükséged lesz rám, úgyhogy eszemben sincs kimenni.

Kate egy pillanatig azon töprengett, hogy odabökje-e a férfinak, hogy "nincs szükségem rád", ami elég furcsán hangzott volna, ráadásul nem is igaz, mivel a lelke mélyén azt kívánta, bárcsak gátlások nélkül kimondhatná, amit érez. Igen, jólesett volna, ha Castle odaül az ágy szélére és fogja a kezét, de mégis úgy érezte, ez nem ő. Elvégre egy kemény nyomozó nem szorul arra, hogy pátyolgassák!

A helyzetet Lanie oldotta meg, aki sóhajtva ingatta meg a fejét.

- Pont olyanok vagytok, mint öt évvel ezelőtt! Akkor kizavartam volna Castle-t, de úgy rémlik, azóta változott a helyzet, és úgy döntöttél, hogy vele akarod leélni az életedet - intézte szavait barátnőjéhez, miközben megfogta Kate kezét, és jelentőségteljes pillantással nézegette az ujján levő jegygyűrűt.

- De Lanie! Mégis, kinek a barátja vagy? - háborgott Kate.

- Szerintem most már a kettőtöké. Különben meg nem értelek. Miért akarod kiküldeni?

- Igen, Kate! Miért akarsz kiküldeni? - lépett közelebb gyanakvó arcot vágva az író, és láthatóan egyre több olyan lehetőség futott ágy az agyán, amit esetleg el akar titkolni előle a nő. 

Lanie szinte olvasott Castle gondolataiban, ugyanakkor látta Kate vívódó, bosszús tekintetét is, ezért úgy döntött, ideje közbeavatkoznia.

- Kate, te lejjebb húzod a nadrágodat, hogy megnézhessem a sebet, te pedig Castle maradhatsz, de csendben leszel! - nézett ellentmondást nem tűrve a két emberre. Tudta, hogy a férfinak kedvez, de úgy gondolta, nem indokolja semmi, hogy kiküldje.

Beckett bosszúsan vette tudomásul, hogy nem sikerült a terve, sőt kimondottan rosszul sült el, mert Castle úgy érzi, titkol előle valamit, ami még aggódóbbá teszi. Kelletlenül lejjebb tolta a nadrágját. Szeme sarkából érzékelte, ahogy a férfi közelebb lép, és kinyújtott nyakkal próbálja megnézni a sebet.

- Szépen gyógyul, ezzel nincs semmi baj - szemlélte meg a forradást Lanie. - Szerencsés vagy, a bőröd nem hajlamos a hegesedésre. Néhány hónap múlva alig lehet majd látni. Ha fájt, az annak a jele, hogy belül még nem ért véget a gyógyulási folyamat, azaz többet kellene pihenned.

- Úgy beszélsz, mint Castle - húzta el a száját Beckett, és felhúzta a nadrágját.

- Talán azért, mert igaza van.

Alig hagyta el a mondat Lanie száját, Kate a férfira nézett, és szinte már látta maga előtt, ahogy önelégülten elvigyorodik, ő pedig csak egy rosszalló tekintettel tud visszavágni. Ehelyett azonban az összevont szemöldökök, és a szomorú kék szemek arról tanúskodtak, hogy Castle egyáltalán nem örül a győzelemnek. Csodálkozva futtatta végig tekintetét a férfi vonásain, és újra meg kellett állapítania, hogy sokkal több mély érzés és féltés lakozik benne, mint amit a külvilágnak mutat.

- Jó, majd pihenek - adta meg magát. Úgy tett, mintha nehezére esne elismerni, hogy még nincs teljesen jól, pedig tudta, hogy Lanie-nek és Castle-nek is igaza van.

- Remélem, hallottad Castle! - pillantott az íróra az orvos, hogy biztos legyen abban, hogy ő is ígéretnek vette a mondatot, aztán amikor Castle elégedetten bólintott, folytatta. - Megnézem, hogyan áll a hemoglobin szinted. Sok vért veszítettél, ami nem pótlódik egyik napról a másikra. Valószínűleg még vérszegény vagy egy kicsit, ami magyarázza a fáradékonyságot.

Miközben magyarázott, Lanie az orvosi táskából elővett egy műszert, az asztalra tette, majd egy tűt szabadított ki a steril csomagolásból.

- Add a kezed! - lépett az ágyhoz a kezében tartva a kis szúróeszközt, miközben Kate ülő helyzetbe húzódzkodott. - Egy csepp vér kell a vizsgálathoz, úgyhogy megszúrom az ujjbegyed.

Beckett érezte, hogy eljött az ideje egy kis visszavágásnak, ezért kihívó tekintettel a holtsápadttá váló férfinak szegezte a kérdés.

- Ezt is nézni akarod? 

Castle nyelt egyet. Riadt tekintetét elkapta a tűről és egy pillanatra Beckett-re nézett, de mintha mágnesként vonzotta volna félelme tárgya, újra tűre pillantott.

- Ez ... ez nem szép tőled - mondta megbántott arccal, és bánatos szemét újra a nőre emelte. - Nem akarom, hogy fájjon neked!

Kate nem értette, hogyan lepheti meg a viselkedésével állandóan a férfi. Egy kicsit évődni akart vele, megcsipkedni az egóját, és élvezni, ahogy érvényesítheti az akaratát, ehelyett annyira elérzékenyült, hogy érezte, hogy elszorul a torka. Castle elsősorban nem a saját félelmeivel törődött, hanem vele, nem magát, hanem őt félti.

- Fordulj el Castle! - oldotta meg Lanie felszólítása a helyzetet. - Csak egy picit fog fájni, de mivel Kate egy kemény gyilkossági nyomozó, ki fogja bírni - mondta szelíden, és megvárta, hogy a szorongó férfi megfordul, és csak akkor szúrta meg Kate ujját.

Néhány másodperc múlva már a lámpa fénye felé tartott műszerbe nézve olvasta le a mért értéket.

- Nos? - türelmetlenkedett a férfi.

- Kicsit még alacsony, de nem kell mást tenned, csak megfelelően táplálkozni, magas vastartalmú ételeket enni.

- Akkor nincs nagy baj? 

- Nincs nagy baj Castle - mosolygott a láthatóan megkönnyebbülten elmosolyodó íróra Lanie.

- Szóval akkor csak vigyáznom kell rá, és minden rendben lesz - vonta le a következtetést a férfi, és elégedetten vigyorogva Kate-re nézett.

A nő duzzogva fonta karba a kezét. Egyáltalán nem tetszett, hogy felcserélődtek a szerepek, ráadásul Lanie is lovat adott Castle alá. Hirtelen egy aggasztó gondolat fészkelte be magát a fejébe. Ha az író hivatalosan is aggódhat érte, és óvhatja minden lépését, akkor hogyan menjen el a holnapi vizsgálatra a kórházba anélkül, hogy a férfi tudomást szerezne róla. Arról már döntött, hogy ezt egyedül akarja végigcsinálni. Egy kis gondolkodási időt akart nyerni magának, ha esetleg végzetesen sérült a petevezetéke. Félt. Félt a saját zavaros érzéseitől és Castle reakciójától is.

- Most, hogy megnyugodtál, hozhatnál Lanie-nek egy kávét - nézett az íróra ártatlan arccal, és megnyugodva látta, hogy azért van, ami nem változik, mivel a férfi gondolkodás nélkül kifelé indult, és meg sem fordult a fejében, hogy Kate csak egy átlátszó ürüggyel akarja eltávolítani a szobából. Pókerarcban még mindig én vagyok a jobb - gondolta, miközben követte a tekintetével.

- Lanie segítened kell! - fordult barátnőjéhez, amikor becsukódott az ajtó, és félretéve minden gátlásosságát, megosztotta vele a félelmeit.

- Ugye tudod, hogy öröké nem titkolhatod el előle az eredményt, és hogy joga van tudni? - kérdezte az orvos, miután végighallgatta Kate-t. 

- Igen, de ...

- Miért van mindig tele az életed "de" kezdetű mondatokkal? Castle megérdemli, hogy megoszd vele az életedet és az érzéseidet, de most éppen ki akarod zárni belőle. Éppen olyan vagy, mint évekkel ezelőtt, amikor nem akartad beismerni, hogy szereted.

Kate-t szíven ütötték Lanie szavai. Boldog volt Castle mellett, és nem akart olyan lenni, mint amikor elutasította ezt a boldogságot, mégis képtelen volt változtatni a döntésén.

- Elkísérsz, vagy nem? - nézett egyenesen Lanie szemébe

- Tudod, hogy segítek, de ne kérd, hogy jól érezzem magam, amiért becsapjuk Castle-t - sóhajtotta a nő éppen abban a pillanatban, amikor megjelent az író az ajtóban, kezében egy pohár frissen főtt kávéval.

Változatok egy témára 6/130

- Na, azt megnézném, hogy te fogadsz szót Castle-nek!

Beckett szeme villámokat szórt, ahogy a nyomozóra nézett, de csak annyit ért el, hogy a fülig érő vigyor, kárörvendő mosolyra szelídült. 

Castle jelentőségteljesen az órájára nézett, és rosszallóan megcsóválta a fejét, de amikor felnézett, és nyitotta a száját, Beckett erélyesen megszólalt.

- Nehogy azt mondd, hogy menjünk haza! - nézett összeszűkült szemmel az íróra. Tudta, hogy valami olyannal akart előhozakodni, hogy már régóta a kapitányságon vannak, pihennie kell és induljanak haza, de neki esze ágában sem volt még menni. Ráadásul nem akart lovat adni a fiúk alá azzal, hogy megengedje Castle-nek, hogy ő irányítson. A kapitányságon nem! A hálószobában szerette, ha a férfi akarata érvényesül, mert szárnyaló fantáziája és játékossága, hihetetlen érzékiséggel párosulva, fantasztikussá tette a szeretkezéseiket, de az őrs az ő birodalma volt.

- Én ... én csak - dadogott a szikrázó tekintet kereszttüzében a férfi, és zavarában újra az órájára nézett - gondoltam ... hozathatnánk ebédet - mondta ártatlan tekintettel, aztán amikor senki sem látta, vágott egy bosszús grimaszt. - Addig főzök egy kávét - intett a pihenő felé, aztán elsietett, még mielőtt a fiúk rajta köszörülnék a nyelvüket.

A következő órákban végigolvastak egy csomó olyan aktát, amit Espo nem tudott kijuttatni a kapitányságról. Amint végzett egy irattal, Castle azonnal megpróbálta meggyőzni Beckett-tel, hogy ideje lenne menni, de Kate minden alkalommal leintette. Már késő délután volt, amikor a nő a szeme sarkából látta, hogy Castle letette a nyomszakértők egyik jelentését, és újra meghallotta a férfi hangját, ami a megszokottal ellentétben most nem kérlelő volt.

- Miért Kate? - csengett szomorú megbántottság a hangjában. Megvárta, amíg a nő felemeli  fejét, és figyelmét nem a nyomozati anyagra, hanem rá fordítja. - Miért fontosabb Edwards elfogása, mint az egészséged?

Kate beharapta a szája szélét, és azon töprengett, vajon a férfi megérti-e, mi űzi, hajtja előre.

- Nem akarom, hogy egy olyan mocsok, mint Ted Edwards megússza a legnagyobb bűnt, csak azért, mert pénze, befolyása és hatalma van. Biztos akarok lenni abban, hogy bíróság elé állítják, és elítélik.

- De az FBI már átvette az ügyet.

- És ha elszúrnak valamit? Nem azért éltem túl egy késszúrást, hogy a végén csak a kis halak lakoljanak. Értsd meg, ez fontos nekem!

Castle nézte a nő eltökélt tekintetét. Sokszor látta már ezt a tekintetet, ezért azt is tudta, hogy ilyenkor nincs az a hatalom, ami visszatarthatná. Összeszorított szájjal, beleegyezően bólintott, miközben megpróbálta legyőzni a gyomrát egyre kisebbre húzó aggódást, aztán felvette a letett mappát, és tovább tanulmányozta. A következő pillanatban azonban egy felháborodottan rájuk ripakodó hangra összerezzent.

- Maguk mit keresnek még mindig itt? - csattant Gates hangja. A kapitány csípőre tett kézzel állt az irodája ajtajában, és olyan tekintettel nézett az íróra, hogy a férfi úgy érezte, legrosszabb rémálmában néznek így a bosszúszomjas sorozatgyilkosok. - Így vigyáz maga a nyomozóra? - szegezte Castle-nek a kérdést.
- Én ... én már ... - kezdett mentegetőzni a férfi, aztán megadva magát sóhajtott. Ebből a helyzetből nem jöhetett ki jól, ezért inkább elhallgatott. Ha elmondja, hogy ő már rég haza akarta vinni Beckett-tet, akkor azért mosolyogják meg, hogy nem tudja érvényesíteni az akaratát, Kate pedig haragudni fog rá, amiért inkább magát mentegette ahelyett, hogy kiállt volna mellette.
- Én akartam maradni - szólalt meg Beckett, és nyíltan a kapitány szemébe nézett. 
- Tudom, és azt is megértem, hogy miért. Ennek ellenére, öt perc múlva nem akarom itt látni! - mondta ellentmondást nem tűrve Gates, és hogy biztos legyen a dolgában, keményen hozzátette: - Ez parancs.
Beckett összeszorította a száját, és becsukta az előtte heverő mappát.
- Ha már az én csapatom találta meg a gyerekeket, nem engedem, hogy az FBI elkövessen bármilyen hibát. A rács mögött akarom látni Ted Edwards-ot! - szólalt meg a még mindig az ajtófélfának támaszkodó kapitány, miközben árgus szemekkel figyelte, ahogy legjobb nyomozója kelletlenül készülődik.
Beckett csodálkozva nézett felettesére. Csak egy pillantás kellett ahhoz, hogy megértse, Gates pontosan tudja, mi játszódik le benne.
Bármennyire nem szívelte a kapitány stílusát, és dühöngött azért, hogy hazaküldi, egyre több dologért becsülte. Többek között az elhivatottságáért, a lojalitásáért, kiváló emberismeretéért.
Gates belépett az irodájába, Beckett pedig kikapcsolta a számítógépét és felállt. A megszokott energiával lökte el magát a széktől, de a mozdulata félúton megállt. A hasán levő seb rossz néven vette, hogy megfeledkezett róla, és hasító fájdalommal tudatta, hogy túl korai még a hirtelen helyzetváltoztatás.
Castle hálát adott a kapitánynak, hogy elérte, amit ő nem, és Beckett végre hazamegy vele. Látta rajta, hogy bosszantja, amiért Gates kidobta az őrsről, ezért szótlanul nézte, ahogy készülődik, de ő sem számított a következő pillanatra. Kate teste megfeszült, kezét a hasához kapta és a sebre szorította, arca fájdalmasan összerándult. Castle ösztönösen lépett a nő felé, aki azonnal felemelte a kezét, hogy megállj parancsoljon neki, aztán óvatosan vett egy nagy levegőt, és kiegyenesedett.
- Jól vagyok Castle!
- Nem, nem vagy jól! - lépett komoly arccal Castle a nő elé, elállva az útját, hogy muszáj legyen ránéznie.
Kate a férfi mellkasára tette a tenyerét, és enyhén megnyomta, hogy utat adjon neki, de Castle nem mozdult, ezért haragosan, összevont szemekkel ránézett. Meglepte, amit látott. A kék szemekben nyoma sem volt a kétségbeesett próbálkozásnak, sem a sajnálkozásnak, de még az "én megmondtam" bosszúságának sem. A férfi tekintete szokatlanul elszánt és komoly volt, nem volt benne semmi "Castle-s". Mintha egy eddig ismeretlen arcát látta volna. Kate először csak nézte a kemény tekintetet, aztán elmosolyodott. 
- Úgy nézel, mint egy akcióhős, amikor megmenteni készül a világot - próbálta humorral elütni a feszült helyzetet, de Caste szája nem húzódott a csibészes mosolyra, szemében nem jelent meg a huncut csillogás.
- Éppen arra készülök. A saját világunkat próbálom megmenteni.
Kate úgy érezte, a férfi hangja olyan mély tónusúvá vált, amit csak ritkán hallott.
- Rendben, bevallom, hogy fáj ... egy kicsit - vallotta be.
- Most pedig az lesz, amit én mondok, te pedig nem ellenkezel! - nézett még mindig eltökélten Castle, és választ sem várva felsegítette Kate-re a kabátot, gyakorlott mozdulattal, finoman nyaka köré tekerte a sálat, végül behajlított karját nyújtotta, hogy a nő belekarolhasson.
Beckett valahányszor vett egy nagyobb levegőt, hogy szóljon valamit, Castle-nek abban a pillanatban rávillant a szeme. Még soha nem fordult elő vele, hogy ezekben a helyzetekben megengedte volna, hogy a férfi irányítson, de most úgy érezte, az írónak igaza van. Túl sok időt töltött a kapitányságon, és szervezete hiába küldte már órák óta a jeleket, ő figyelmen kívül hagyta őket. Fáradtnak és gyengének érezte magát, a hasa pedig feszült. 
Szótlanul szálltak be a liftbe. Kate egyre jobban vágyott arra, hogy elnyúlhasson a kényelmes franciaágyon, és egyre hálásabb volt minden apró segítségért. Örömmel karolt a férfi erős karjába, ami támaszt adott és biztonságot nyújtott. Lassan lépkedtek Castle ezüst színű Mercedese felé, és megkönnyebbülten rogyott le az ülésbe. Hirtelen megijedt. Az elmúlt napokban viszonylag sokat sétált, de akkor nem érezte, hogy fáj a hasa, és remegnek a lábai. Talán tényleg hosszú volt a nap.
- Nyugodtan mondd ki! - szólalt meg kissé bosszúsan, amiért el kellett ismernie, hogy Castle-nek igaza volt.
- Nem! Nem mondom, hogy "én megmondtam". Most nem okoz örömöt, hogy jobban tudtam megítélni egy helyzetet, mint te. Jobban örülnék, ha neked lett volna igazad. - A férfi hangja halk volt, és őszintén csengett. Merev tartással fogta a kormányt, háta alig ért az ülés háttámlájához, fejét előreszegte, csak szeme fürkészte élénken az esti csúcsforgalomban türelmetlenül cikázó autókat. Néhány másodpercig hallgatott, aztán rekedtes hangon, alig hallhatóan megszólalt. - Már kétszer éltem át a rettegést, hogy elveszítelek. Vigyázni akarok rád, de te nem hagyod.
Kate hallgatott. Castle túl komoly, és túl érzékeny volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen vele a túlzott aggódásáról, és most gondolt bele, hogy a férfit talán sokkal mélyebben érintették a majdnem tragikussá váló események, mint ahogy ő gondolta. Amióta megölték az édesanyját, keményebb lett a szíve, és azóta nem akarta, hogy bárki is vigyázzon rá, igaz, nem találkozott senkivel, akinek annyira fontos lett volna, mint Castle-nek. Nézte az előttük haladó kocsisorok kígyóként kanyargó vörös fénysorát, fülében pedig egyre az író halk, de annál komolyabb szavai csengtek. Valami új érzéssel szembesült. Sok év óta először vágyott arra, hogy valaki vigyázzon rá, óvja, féltse. A látszólag a vezetésre koncentráló férfira pillantott, és megállapította, hogy túl ritkán tudatosul benne, milyen szerencsés is. 
- Vigyázhatsz - ejtette ki nehezen a szót, mert egyrészt vágyott rá, másrészt viszont sejtette, hogy meg fogja még ezt bánni. 
Egy óra múlva a meleg zuhanytól ellazulva éppen bújt be az ágyba, amikor Castle kezében egy tálcával belépett a szobába.
- Gondoltam, jólesne egy finom, forró tea és egy kis harapnivaló - lépett az ágy mellé, és a tálcát az éjjeliszekrényre téve a nőre mosolygott.
Kate megnyugodva fedezte fel a szokásos kisfiús mosolyban a régi Castle-t. Úgy látszik elég volt, hogy egy órára átvehette az irányítást, és máris megnyugodott - gondolta.
- Te nem eszel? - kérdezte, miközben mosolyogva végigfuttatta szemét a tálca tartalmán, de mire választ kaphatott volna, megszólalt a csengő.
- Nyitom - emelte fel a mutatóujját Castle, és az ajtó felé sietett.
Kate gyanakodva nézett utána. Úgy tűnt, mintha a férfi tudná, ki a látogatójuk. Még a bekapott eper rágását is abbahagyta, annyira fülelt, hogy megállapítsa beszűrődő hangokból a látogatójuk kilétét, de csak annyit hallott, hogy egy nő érkezett. Talán Paula az, Castle kiadói ügynöke - töprengett. Mivel Catsle új könyve hamarosan a könyvesboltok polcára kerül, tudta, hogy sok megbeszélni valójuk van, és a férfinak mostanában nem sok szabadideje volt. Remélte, hogy nem Gina vagy Meredith a látogató, bár ez utóbbi elég harsány ahhoz, hogy behallatszana a hangja. Martha-nak és Alexis-nek van kulcsa, ők nem csengetnének. Egyre kíváncsibb lett, ezért halkan felkelt, és osonva lépkedett az ajtó felé, amikor az hirtelen kinyílt, és majdnem nekiütközött.
- Jézusom, Kate! A frászt hozod az emberre - kapott egyik kezével a szívéhez Lanie, míg a másikban orvosi táskáját szorongatta. - Castle azt mondta, jó beteghez illőn fekszel az ágyban, ehhez képest itt lopakodsz - viharzott be az orvos Beckett mellett a szobába, és letéve  táskáját, már vette is elő belőle a fonendoszkópját.
Kate megsemmisülten állt a szoba közepén, aztán felocsúdva az első döbbenetből, szikrázó szemekkel Castle-re nézett. A férfi felsőbbrendű, pimasz mosollyal az arcán állta a tekintetét, aztán egy pillanatra felhúzta a szemöldökét.
- Azt mondtad, vigyázhatok rád - mondta, és elégedetten nézte, ahogy Kate dühösen összeszorítja a száját, aztán Lanie-hez fordul.
- Nincs szükségem vizsgálatra!  
- Csak nem gondolod, hogy elmegyek anélkül, hogy megvizsgáltalak volna? - háborodott fel a patológus. - Az orvosi utasítás ellenére nem pihentél, kimerült vagy és sápadt.
- Azért, mert Castle .... - kezdett ellenkezni Kate, de Lanie oldalra billentette a fejét, barna szemét összehúzva szigorúan ránézett.
- Csajszi! Nem vagyok vak! Lehet, hogy Castle túlzásba viszi az aggódást, de úgy látom nem alaptalanul. Feküdj le! - mutatott ellentmondást nem tűrőn az ágyra.
  

Változatok egy témára 6/129

- Miért nézel rám ezzel a kihallgatós nézéseddel? - védekezett támadással Castle, és Beckett abban a pillanatban tudta, hogy titkol valamit. 

- Oké Castle! Te tudod! - mondta közömbösséget színlelve Kate, és élvezettel figyelte, ahogy a férfi arcára érzelmek sora ül ki a bosszúságtól a zavarig, végül megpróbál értetlen arckifejezést felvenni, és ártatlan tekintettel a szemébe nézni.

- Nem tudom, miről beszélsz - húzta fel kicsit a vállát.

- Ha abban mesterkedsz, hogy nem engedsz el sehova, akkor ne is próbálkozz!

A szigorú szavak hallatán mintha megnyugodott volna a férfi, mert magabiztosan a nő szemébe nézett.

- Jó, jó! Megígérem, hogy ha veled lehetek, és vigyázhatok rád, akkor elengedlek.

Castle örült, hogy Kate gyanakvását el tudta altatni, mert ha a nő arra gondol, hogy túlságosan félti, és csellel itthon akarja tartani, akkor meghagyja ebben a hitében. Egyre inkább arra az elhatározásra jutott, hogy nem avatja be a kis titkába.

- Castle! Nem kell engedélyt kérnem, hogy elmenjek - nézett az ellenkezésre nem számító férfira lesújtó tekintettel. Szinte látta maga előtt a várható reakciót, ahogy Castle bosszúsan tudomásul veszi, hogy megint alulmaradt, majd könyörgőre fogja a dolgot, ezért meglepte, amikor komoly arccal leült vele szemben, és egyenesen a szemébe nézett.

- Nem tilthatom meg, hogy bemenj az őrsre, vagy bárhová, ahova akarsz, de ne várd el, hogy ne féltselek. Már nemcsak magad iránt tartozol felelősséggel Kate! Én is az életed része vagyok, legalább is ezt remélem. A közös életünk jövője miatt kérlek, hagyd, hogy vigyázzak rád!

Kate nézte az őszintén csillogó kék szemeket, hallgatta a rendkívül komolyan csengő szavakat. Hirtelen eltűnt a viccelődő, csibészes mosolyú, sármos író, átadta helyét az őt végtelenül szerető és féltő, érzékeny férfinak. 

- Rendben, de ígérd meg, hogy nem esel túlzásokba! - kezdte komolyan, aztán elmosolyodva végigsimított a férfi nyúzott arcán. Érezte, ahogy a feszültség feloldódik, aztán látta, hogy Castle elégedetten elmosolyodik.  - Már ha képes vagy rá - tette hozzá sóhajtva.

Kate hagyta, hogy a férfi készítse el a reggelit, addig lezuhanyozott, és megszemlélte a sebet a hasán. Valóban szépen gyógyult. Arra gondolt, ha megmutatná a férfinak, talán nem lenne annyira kétségbeesve. Kilépett a hálószobából, és végignézett a terített asztalon, aztán szeme megállapodott a férfin, aki várakozó tekintettel fürkészte a reakcióját.

- Már ezért megérte megszúratni magamat - pillantott a finomságokra, és jóleső érzéssel figyelte, ahogy a férfi elégedetten elmosolyodik.

A reggeli végére Castle beletörődött, hogy Kate be akar menni a kapitányságra, a nő pedig abba, hogy a férfi vezessen, azzal a feltétellel, hogy felveszi a forgalom ritmusát, és nem kergeti az őrületbe a munkába siető autósokat a csigatempóval.

Beckett szerényen elmosolyodva vette tudomásul rendőrtársai éljenzését és tapsát, amikor kiléptek a liftből a kapitányságon. Nem először élte át az elismerést jelző kedves gesztust, ami most is zavarba hozta, hiszen úgy érezte, nem tett ő semmi különöset, csak a munkáját végezte. Ahogy végigfuttatta szemét mosolygó, csillogó tekintetű kollégáin, újra megállapította, mennyi nagyszerű, lelkiismeretes, de kellően meg nem becsült emberrel dolgozik együtt. A kapitány irodája ajtajának nyílódásakor azonban úgy tűnt el az arcokról a mosoly, mintha egy Harry Potterből eltévedt dementor jelent volna meg. Szinte megfagyott a levegő, és mindenki feltűnően buzgón kezdte tanulmányozni az előtte heverő iratokat, vagy kezdett nagy gesztikulálások közepette beszélni a süket telefonba. Victoria Gates rangjának teljes tudatában, szigorú tekintettel, karba font kézzel nézett végig beosztottjain, de amikor Beckett-re pillantott, lágyabbá váltak kemény vonásai, és mintha egy elégedett mosoly suhant volna át az arcán.

- Beckett nyomozó! - intett fejével az irodája felé, aztán belépve a szobába a válla mögött hátraszólt: - Maga nem, Mr. Castle!

Kate egy pillanatra elmosolyodott azon, hogy mennyire ismeri már a kapitány az írót, hiszen látnia sem kellett, hogy tudja, árnyékként követi. 

- Üljön le! - mutatott az íróasztalával szemben levő székre a Vaslady, aztán amikor látta, hogy Beckett töprengő arccal elfoglalja a helyét, barátságos hangnemre váltott. - Örülök, hogy jól van - csengett őszintén a hangja. - Nem vagyok híve a hősködésnek, de becsülöm a bátorságát. 

Beckett megtanulta értékelni ezeket a ritkán elhangzó dicséreteket, de nem szólt, csak alig észrevehető bólintással nyugtázta az elismerést. Tudta, hogy valami ennél fontosabbról, vagy személyesebbről akar vele beszélni a nő, ha nem akarta, hogy Castle jelen legyen a beszélgetésnél.

Gates előbbre hajolt, és elkezdte forgatni a szemüvegét a kezében, amitől Beckettnek olyan érzése volt, mintha kicsit zavarban lenne.

- Halottam, hogy megsérült a petevezetéke - kezdte a kapitány halkan, miközben figyelte, milyen hatást váltanak ki szavai a nyomozóból. - Mint nő, át tudom érezni, min megy keresztül. 

Beckett-t meglepték az együtt érző szavak, de úgy érezte, nem Gates kapitánnyal akarja megbeszélni legtitkosabb félelmeit, ezért egyenesen a nő szemébe nézett, és gyorsan reagált a ki nem mondott kérdésre.

- Jól vagyok, és minden felmerülő problémát meg tudunk oldani - mondta távolságtartó, kemény hangsúllyal. Észre sem vette, hogy többes számot használt.

- Remélem, Mr. Castle mindenben maga mellett áll!

- Igen, ő mindig mellettem áll - enyhült meg Kate. Érezte, hogy a kapitányt a jó szándék vezérli, ezt pedig nem veheti rossz néven tőle.

- Rendben. Bár nehezen viselem Mr. Castle gyerekességét, el kell ismernem a jó tulajdonságait is, például azt, hogy milyen jó az ízlése a partnerválasztásban.

- Ha ismerné az első két feleségét, nem ezt mondaná - húzta fel a szemöldökét Beckett, és érezte, ahogy feloldódik a feszültsége, amiért elterelődött a szó a sérüléséről.
- Akkor van még egy jó tulajdonsága: tud fejlődni! - mosolyodott el most már nyíltan Gates. - Na, de komolyra fordítva a szót, úgy gondolom, miután teljesen meggyógyult, kijár magának néhány nap szabadság. 
- Azt majd egy bizonyos napra tartogatnám - vágta rá Kate, mivel az futott át az agyán, hogy ha egyszer végre megállapodnak Castle-lel az esküvő és a nászút idejében és helyében, akkor szüksége lesz a szabadságára.
- Néhány plusz napot kap, a hivatalosan járó napokon felül - mondta a kapitány, de mivel Beckett még mindig kérdőn nézett rá, magyarázatot is adott. - Nézze! Az FBI emberei mindig kissé felsőbbrendűnek hiszik magukat, és ezt gyakran éreztetik is velünk. Azt, hogy maguk megmutatták, mire képes a rendőrség, számomra felér egy kisebbfajta győzelemmel.
- Értem, és köszönöm a plusz napokat - bólintott Kate komolyan, magában azonban azon mosolygott, milyen finoman fogalmazott a nő. Felállni készült, mert úgy érezte, a beszélgetés véget ért, de a kapitány hangja megállította.
- Beckett nyomozó! Ha majd gyermekáldáson törik a fejüket, tájékoztasson időben!
Kate egy pillanatra megdermedt. Miért van az, hogy mindenkinek olyan természetes, hogy gyerekük legyen, csak neki nem? Másik oldalról persze érthető, hogy Gates tudni akarja, meddig számíthat rá, és mikor kell gondoskodnia a helyettesítéséről. Nem akarta megosztani senkivel a döntését a gyerekkel kapcsolatban, főleg a kapitánnyal nem, ezért csak bólintott, és folytatva a mozdulatot felállt, és kifelé indult. Még hallotta, ahogy a kapitány maga elé morogja, hogy reméli, nem Castle természetét öröklik a gyerekeik. Nyelt egyet zavarában, és gyorsan kilépett az ajtón. Szíve szerint visszafordult volna, és ráripakodott volna a nőre, hogy meg nagyon is azt reméli, hogy sok tulajdonságot örökölnek az apjuktól. Amikor az íróasztalának támaszkodó, kérdő tekintetű férfira nézett, megdöbbent. Akkor tudatosult benne, hogy egy pillanattal korábban maga elé képzelte a leendő gyerekeiket, és úgy gondolt Castle-re, mint a gyermekei apjára.
- Miért hívatott? - lökte el magát a férfi az asztaltól.
- Semmi, csak adni akar pár plusz nap szabadságot, amiért lealáztuk az FBI-t - válaszolt gyorsan Kate, de nem nézett Castle-re.
- Ezért nem mehettem be?
- A többi nem tartozott rád. - Kate megfordult, és a férfi szemébe nézett. Tudta, hogy nem fogja feladni olyan könnyen a faggatózást, ezért hozzátette: - Női dolgokról beszéltünk.
 Castle megütközve hátrahőkölt, és pislogott néhányat.
- Várj, várj, várj! Jól értettem? Viktoria Vaslady Gates kapitány, női dolgokról beszélt veled? - húzta össze hitetlenkedve a szemét. - De hát neki neme sincs! Nőnek öltözik, de uramnak szólíttatja magát, és úgy viselkedik, mint egy parancsolgatásra beprogramozott robot!
Kate sóhajtva megingatta a fejét, de nem szólt, mert fülig érő mosollyal közeledett feléjük Espo, mögötte pedig gyűrött arccal, álmos tekintettel Ryan. 
- Örülünk, hogy jól vagy! Már vissza is jössz? - kérdezte reménykedve Javi, aztán fejével Ryan felé intett. - Vele nem megyek sokra.
- Ha te is négy órát aludnál félórás szakaszokban, megértőbb lennél - rogyott le fáradtan a férfi a székre. Amióta Jenny hazajött a babával a kórházból, még nem volt egy nyugodt éjszakájuk.
- Meddig tart ez? - nézett Castle-re, mint az egyetlen olyan emberre a társaságban, aki tapasztalattal rendelkezik az újszülöttek szokásaival kapcsolatban.
- Nyugi, egyre hosszabbakat fog aludni! Én például tizennyolc év után már nem is emlékszem rá. Bár az rémlik, hogy amikor Alexis néhány hetes volt, többen megkérdezték, hogy beálltam-e valami zombi szektába, meg arra is, hogy két kávéfőzőt vettem két hónap alatt, mert nem bírták a megpróbáltatásokat.
Ryan nagyokat pislogva, egyre kétségbeesettebb arccal hallgatta az írót, a többiek viszont jót derültek. Miután kellőképpen megrémítetteRyan-t, Castle szigorú tekintettel Espo-ra nézett.
- Csak nem gondoltad, hogy Beckett máris visszajön? 
A nyomozó  a nőre nézett, mintha nem hinné, hogy nem a nő dönt ebben a kérdésben, hanem Castle. 
- Azért jöhettem néhány nappal korábban haza a kórházból, mert Castle megígérte az orvosnak, hogy betartatja velem az utasításait - húzta el kényszeredetten a száját Beckett.
Espo kajánul elvigyorodott, és huncut tekintettel nézett a nőre.
- Na, azt megnézném, ahogy te fogadsz szót Castle-nek!