- Kate - nyögte döbbenten, amikor meglátta az ágy mellett álló, telefonáló nőt.
Castle-nek fogalma sem volt, hogyan került ide a nő, vagy kitől tudta meg, hogy ő itt van, amikor mindenki előtt titokban tartotta. Zavarában nyelt egyet, miközben próbálta megfejteni Kate különös tekintetét, amiben a másodperc tört része alatt felfedezte a csodálkozást, a féltést, az elismerést, és talán még a csodálatot is. Remélte, hogy amit még lát, az csak bosszúság, nem pedig megbántottság vagy harag.
- Én ... én ... megmagyarázom - kezdett bele kétségbeesve. Megpróbált az oldalára fordulni, és egy kicsit feljebb tornászni magát az ágyban, de abban a pillanatban, hogy arca eltorzult a fájdalomtól, Kate gyengéden megfogta a vállát, hogy megállítsa a mozdulatot.
- Maradj fekve! - mondta határozottan, mégis szeretettel. Amikor a férfi engedelmesen visszafeküdt, leült az ágy melletti székre, néhány hosszúnak tűnő másodpercig hallgatott, aztán olyan tekintettel, mint amikor a gyanúsítottakat akarja szóra bírni, megszólalt. - Hallgatlak!
Kate az elmúlt fél órában átélte először a hitetlenkedést, aztán a döbbenetet, a rettegést, végül a csodálkozást és a megkönnyebbülést, mindezt Castle miatt. Sosem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor Dr. Gilmour elmondta, hogy Castle nem beteg, hanem önkéntes csontvelődonor, és azért van a kórházban, hogy megmentse valakinek az életét. Délelőtt esett át a csontvelő levételén, amit helyi érzéstelenítésben végeztek, és egy vastag tű segítségével vettek csontvelőt a csípőcsontból. Bármennyire is csodálta a férfit a tettéért, úgy érezte, joga van egy kicsit kínoznia az átélt izgalmak miatt. Magában mosolygott a zavarán, ami semmit nem változott az évek során. Most is összeráncolta a homlokát, és ártatlan, ugyanakkor kétségbeesett tekintettel töprengett a megfelelő válaszon.
- Én el akartam mondani, de aztán megsérültél - kezdte maga elé nézve, aztán elhallgatott, mintha keresné a szavakat. - Én csak valami fontosat akartam tenni - emelte tekintetét a nőre, mintha abban reménykedne, hogy Kate szavak nélkül is megérti. - Úgy éreztem, ha valakinek elmondom, akkor jönnek az ellenérvek, a veszélyek felsorolása, és a végén elbizonytalanodok, végül lemondok róla - mondta halkan. Mivel Kate hallgatott, és csak kutató tekintettel fürkészte a vonásait, félve folytatta. - Tudom, meg kellett volna osztanom veled, hogy mire készülök. Csalódtál bennem?
Kate néhány másodpercig nézte a szomorú, várakozó tekintetet, aztán elmosolyodott.
- Még soha nem csodáltalak ennyire! - simogatta meg gyengéden a férfi homlokát, majd ajkával finom csókot lehelt az arcára.
Castle megkönnyebbülten elmosolyodott, és fordult egy kicsit, hogy Kate ajka a szájához érjen, és a csók ott folytatódjon. - Ígérd meg, hogy soha többet nem teszel velem ilyet! - suttogta a nő.
- Ígérem - bizonygatta Castle két csók között, amikor nyílt az ajtó, és ők szégyenlősen szétrebbentek.
- Jézusom, ti aztán nem vagytok semmik! - lépett be nagyot sóhajtva Lanie. - Megmagyarázná valaki, mi a fene történik? Kate te eltűnsz, most meg kiderül, hogy Castle itt van a kórházban - pillantott rosszallóan először a barátnőjére, aztán az íróra - ráadásul a nővér csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy ebben a szobában vagy, azt is csak azért, mert orvos vagyok! Ez a titkod? Beteg vagy? - szegezte a kérdést felháborodva Castle-nek.
- Nem beteg, csak csontvelőt adott - próbálta megnyugtatni a láthatóan zaklatott Lanie-t Kate, mielőtt idegességében elárulná, hogy ő miért is jött a kórházba. Hiába reménykedett abban, hogy Castle éberségét elnyomják a gyógyszerek, a férfi arcán már meglátta a jellegzetes, töprengő kifejezést, amikor érzi, hogy valami nem illik a logikusan felépített történetébe. Lanie meglepetten hallgatott, neki pedig semmi nem jutott eszébe, amivel elterelhetné a kórházról a beszélgetést. Éppen meg akart szólalni, hogy az orvos szerint pihenésre van szüksége Castle-nek, amikor a férfi gyanakodva ránézett.
- Mi az, hogy eltűntél?
- Semmi, csak elkerültük egymást Lanie-vel - próbált kitérő választ adni Kate anélkül, hogy hazudott volna.
- Hogyan találtál egyáltalán rám?
- Nyomozó vagyok Castle - vágta ki magát a nő, miközben felöltötte határozott nyomozó arcát, és kicsit gúnyosan elmosolyodott. - Nem volt olyan nehéz, elvégre nem a nukleáris rakéták indítókódját kellett megtalálnom - simogatta meg szeretettel a férfi arcát, aki erre behunyta a szemét, mintha úgy jobban érzékelné az érintést.
Kate akaratán kívül elterelte a simogatással az író figyelmét arról a kérdésről, ami még a fejében motoszkált, hogy egyáltalán, miért is kereste. Erre nehezen tudott volna válaszolni. Hirtelen valami szöget ütött a fejében.
- Lanie, te milyen titokról beszéltél? - fordult a patológus felé. - Tudtad, hogy Castle készül valamire? - ráncolta össze a szemöldökét.
- Fogalmam sem volt, hogy donornak jelentkezik - tért ki a válasz elől, aztán összeszűkült szemekkel folytatta. - Én azt tudtam, hogy te nálam szeretnél tölteni egy napot - villant jelentőségteljesen a tekintete. Látta, hogy Kate zavartan elkapja a tekintetét és beharapja az ajkát, mint aki rájött, hogy neki is Lanie segített eltitkolni Castle elől a vizsgálatot.
- Beszélek az orvossal - állt fel Lanie, mivel érezte, hogy a beszélgetés olyan irányba is tarthat, amit jobb lesz, ha négyszemközt beszél meg Kate és Castle.
Kate nem szólt, hogy őt már mindenről tájékoztatta Dr. Gilmour. Szeretett volna kettesben maradni a férfival. Oldalra simította előrehulló hajszálait, mire Castle felnézett.
- Tudod, hogy minden reggel ezt csinálod? - mosolyodott el, de Kate nem mosolygott vissza. - Megfogadtam, nem hagyom, hogy egy titok még egyszer megmérgezze a kapcsolatunkat, és most megint ebbe a hibába estem - komolyodott el, és hogy Kate szemébe nézhessen, megfordult, és feljebb tornázta magát az ágyban. - Féltem, és féltettelek Kate, de ezt meg kellett tennem!
- Mióta készülsz rá?
- Nem is tudom. A lelkem mélyén már akkor éreztem, hogy tennem kell valamit, amikor először jártunk a transzplantáción átesett gyerekeknél - merengett el a férfi. - Aztán amikor megszületett Ryan-ék babája, hallottam, hogy arról beszélgettek Jenny-vel, hogy levetették a köldökvért. Akkor arra gondoltam, mit tehetnek azoknak a gyerekeknek a szülei, akiknek még nem volt lehetősége erre, ha beteg lesz a gyerekük. Aztán megkerestem Dr. Gilmour-t.
A nő nézte az őszintén csillogó kék szemeket, a fájdalmas arcvonásokat, és arra gondolt, milyen gyáva is ő. Itt fekszik Castle a fájdalommal küszködve, aki egy nemes célért legyőzte a saját félelmei, ő viszont nem képes erre, ráadásul olyan dologban akar titkolózni, ami döntően befolyásolhatja a közös jövőjüket. Úgy érezte, bármennyire is időt akart nyerni, nincs joga eltitkolni a férfi elől a vizsgálat eredményét.
- Castle, valamit el kell mondanom - kezdett bele nehezen. - Én ma voltam ...
Kate annyira el volt foglalva azzal, hogyan ossza meg a hírt a férfival anélkül, hogy hiú reményeket ébresztene benne, Castle pedig megérezve, hogy valami nagyon fontosat akar elmondani a nő, minden figyelmét felé fordította, ezért egyikük sem vette észre a kinyíló ajtóban megjelenő Dr. Gilmour-t.
- Remélem, nem haragszik, amiért elárultam a titkát? - szólalt meg kedélyesen az orvos, aztán cinkos mosollyal az íróra kacsintott - De Beckett nyomozónak nem lehet ellenállni - villantotta tökéletes fogsorú mosolyát a nőre.
- Nem ... persze, nem ... - dadogta meglepetten Castle. Most gondolt rá először, hogy a negyvenes évei elején járó orvos valószínűleg a nők bálványa, hiszen ha levette volna a hófehér orvosi köpenyt, akár egy férfi divatmagazinban is szerepelhetett volna. Magas, kisportolt alakját kiemelte a jól szabott, finom anyagú, fekete nadrág, és a halványkék ing. Barna, hullámos haját hátrafésülte, ami kiemelte szokatlanul nagy, csillogó barna szemét. Miért kerülnek az útjába ezek a macsó dokik? - bosszankodott magában, és összeszorított szájjal vette tudomásul, ahogy a férfi finoman flörtöl Kate-tel. - Még az a szerencse, hogy ő sem tudott nekem ellenállni, különben nem lenne a menyasszonyom - nézett az orvosra ártatlanul mosolyogva, miközben szeme szikrákat szórt. Remélte, hogy a férfi érti a célzást, és nem bókol tovább Kate-nek.
- Igen, tudom, hogy a menyasszonya, mivel olyan meggyőződéssel bizonygatta ennek a szónak a jelentőségét, hogy muszáj volt elárulnom, hogy miért van itt - nevette el magát az orvos. - Nekem már feleségem van, és remélem, hasonló helyzetben ő is ilyen rámenős és kitartó lenne - mutatta Castle felé a jobb gyűrűsujján ragyogó karikagyűrűt.
- Hm ... biztosan - sóhajtotta az író, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy valószínűleg félreértette az orvos megjegyzését.
- Van fájdalma? - váltott át egy pillanat alatt orvosi feladatára a férfi, és az ágyhoz lépve megfogta Castle csuklóját, miközben a másik kezén levő karórát nézte.
- Igen, de már kaptam fájdalomcsillapítót.
- Egy kicsit szapora a pulzusa, de azon nem is csodálkozom - mosolyodott el. - A vérnyomása rendben volt. Ha holnap délig nem lázasodik be, a szúrásnyomok is rendben gyógyulnak, és a laboreredményei is rendben lesznek, akkor holnap négy után hazamehet. Látom, van, aki vigyázzon magára - pillantott Beckett felé - már persze, ha hagyja. Én a maga helyében hagynám - veregette meg a beteg vállát barátságosan, aztán az órájára nézett, és sietve elbúcsúzott.
A hirtelen beállt csendet Castle törte meg.
- Mondani akartál valamit - nézett átható tekintettel a gyönyörű, mogyoróbarnán ragyogó szemekbe.
- Mi az, hogy eltűntél?
- Semmi, csak elkerültük egymást Lanie-vel - próbált kitérő választ adni Kate anélkül, hogy hazudott volna.
- Hogyan találtál egyáltalán rám?
- Nyomozó vagyok Castle - vágta ki magát a nő, miközben felöltötte határozott nyomozó arcát, és kicsit gúnyosan elmosolyodott. - Nem volt olyan nehéz, elvégre nem a nukleáris rakéták indítókódját kellett megtalálnom - simogatta meg szeretettel a férfi arcát, aki erre behunyta a szemét, mintha úgy jobban érzékelné az érintést.
Kate akaratán kívül elterelte a simogatással az író figyelmét arról a kérdésről, ami még a fejében motoszkált, hogy egyáltalán, miért is kereste. Erre nehezen tudott volna válaszolni. Hirtelen valami szöget ütött a fejében.
- Lanie, te milyen titokról beszéltél? - fordult a patológus felé. - Tudtad, hogy Castle készül valamire? - ráncolta össze a szemöldökét.
- Fogalmam sem volt, hogy donornak jelentkezik - tért ki a válasz elől, aztán összeszűkült szemekkel folytatta. - Én azt tudtam, hogy te nálam szeretnél tölteni egy napot - villant jelentőségteljesen a tekintete. Látta, hogy Kate zavartan elkapja a tekintetét és beharapja az ajkát, mint aki rájött, hogy neki is Lanie segített eltitkolni Castle elől a vizsgálatot.
- Beszélek az orvossal - állt fel Lanie, mivel érezte, hogy a beszélgetés olyan irányba is tarthat, amit jobb lesz, ha négyszemközt beszél meg Kate és Castle.
Kate nem szólt, hogy őt már mindenről tájékoztatta Dr. Gilmour. Szeretett volna kettesben maradni a férfival. Oldalra simította előrehulló hajszálait, mire Castle felnézett.
- Tudod, hogy minden reggel ezt csinálod? - mosolyodott el, de Kate nem mosolygott vissza. - Megfogadtam, nem hagyom, hogy egy titok még egyszer megmérgezze a kapcsolatunkat, és most megint ebbe a hibába estem - komolyodott el, és hogy Kate szemébe nézhessen, megfordult, és feljebb tornázta magát az ágyban. - Féltem, és féltettelek Kate, de ezt meg kellett tennem!
- Mióta készülsz rá?
- Nem is tudom. A lelkem mélyén már akkor éreztem, hogy tennem kell valamit, amikor először jártunk a transzplantáción átesett gyerekeknél - merengett el a férfi. - Aztán amikor megszületett Ryan-ék babája, hallottam, hogy arról beszélgettek Jenny-vel, hogy levetették a köldökvért. Akkor arra gondoltam, mit tehetnek azoknak a gyerekeknek a szülei, akiknek még nem volt lehetősége erre, ha beteg lesz a gyerekük. Aztán megkerestem Dr. Gilmour-t.
A nő nézte az őszintén csillogó kék szemeket, a fájdalmas arcvonásokat, és arra gondolt, milyen gyáva is ő. Itt fekszik Castle a fájdalommal küszködve, aki egy nemes célért legyőzte a saját félelmei, ő viszont nem képes erre, ráadásul olyan dologban akar titkolózni, ami döntően befolyásolhatja a közös jövőjüket. Úgy érezte, bármennyire is időt akart nyerni, nincs joga eltitkolni a férfi elől a vizsgálat eredményét.
- Castle, valamit el kell mondanom - kezdett bele nehezen. - Én ma voltam ...
Kate annyira el volt foglalva azzal, hogyan ossza meg a hírt a férfival anélkül, hogy hiú reményeket ébresztene benne, Castle pedig megérezve, hogy valami nagyon fontosat akar elmondani a nő, minden figyelmét felé fordította, ezért egyikük sem vette észre a kinyíló ajtóban megjelenő Dr. Gilmour-t.
- Remélem, nem haragszik, amiért elárultam a titkát? - szólalt meg kedélyesen az orvos, aztán cinkos mosollyal az íróra kacsintott - De Beckett nyomozónak nem lehet ellenállni - villantotta tökéletes fogsorú mosolyát a nőre.
- Nem ... persze, nem ... - dadogta meglepetten Castle. Most gondolt rá először, hogy a negyvenes évei elején járó orvos valószínűleg a nők bálványa, hiszen ha levette volna a hófehér orvosi köpenyt, akár egy férfi divatmagazinban is szerepelhetett volna. Magas, kisportolt alakját kiemelte a jól szabott, finom anyagú, fekete nadrág, és a halványkék ing. Barna, hullámos haját hátrafésülte, ami kiemelte szokatlanul nagy, csillogó barna szemét. Miért kerülnek az útjába ezek a macsó dokik? - bosszankodott magában, és összeszorított szájjal vette tudomásul, ahogy a férfi finoman flörtöl Kate-tel. - Még az a szerencse, hogy ő sem tudott nekem ellenállni, különben nem lenne a menyasszonyom - nézett az orvosra ártatlanul mosolyogva, miközben szeme szikrákat szórt. Remélte, hogy a férfi érti a célzást, és nem bókol tovább Kate-nek.
- Igen, tudom, hogy a menyasszonya, mivel olyan meggyőződéssel bizonygatta ennek a szónak a jelentőségét, hogy muszáj volt elárulnom, hogy miért van itt - nevette el magát az orvos. - Nekem már feleségem van, és remélem, hasonló helyzetben ő is ilyen rámenős és kitartó lenne - mutatta Castle felé a jobb gyűrűsujján ragyogó karikagyűrűt.
- Hm ... biztosan - sóhajtotta az író, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy valószínűleg félreértette az orvos megjegyzését.
- Van fájdalma? - váltott át egy pillanat alatt orvosi feladatára a férfi, és az ágyhoz lépve megfogta Castle csuklóját, miközben a másik kezén levő karórát nézte.
- Igen, de már kaptam fájdalomcsillapítót.
- Egy kicsit szapora a pulzusa, de azon nem is csodálkozom - mosolyodott el. - A vérnyomása rendben volt. Ha holnap délig nem lázasodik be, a szúrásnyomok is rendben gyógyulnak, és a laboreredményei is rendben lesznek, akkor holnap négy után hazamehet. Látom, van, aki vigyázzon magára - pillantott Beckett felé - már persze, ha hagyja. Én a maga helyében hagynám - veregette meg a beteg vállát barátságosan, aztán az órájára nézett, és sietve elbúcsúzott.
A hirtelen beállt csendet Castle törte meg.
- Mondani akartál valamit - nézett átható tekintettel a gyönyörű, mogyoróbarnán ragyogó szemekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése