Változatok egy témára 6/130

- Na, azt megnézném, hogy te fogadsz szót Castle-nek!

Beckett szeme villámokat szórt, ahogy a nyomozóra nézett, de csak annyit ért el, hogy a fülig érő vigyor, kárörvendő mosolyra szelídült. 

Castle jelentőségteljesen az órájára nézett, és rosszallóan megcsóválta a fejét, de amikor felnézett, és nyitotta a száját, Beckett erélyesen megszólalt.

- Nehogy azt mondd, hogy menjünk haza! - nézett összeszűkült szemmel az íróra. Tudta, hogy valami olyannal akart előhozakodni, hogy már régóta a kapitányságon vannak, pihennie kell és induljanak haza, de neki esze ágában sem volt még menni. Ráadásul nem akart lovat adni a fiúk alá azzal, hogy megengedje Castle-nek, hogy ő irányítson. A kapitányságon nem! A hálószobában szerette, ha a férfi akarata érvényesül, mert szárnyaló fantáziája és játékossága, hihetetlen érzékiséggel párosulva, fantasztikussá tette a szeretkezéseiket, de az őrs az ő birodalma volt.

- Én ... én csak - dadogott a szikrázó tekintet kereszttüzében a férfi, és zavarában újra az órájára nézett - gondoltam ... hozathatnánk ebédet - mondta ártatlan tekintettel, aztán amikor senki sem látta, vágott egy bosszús grimaszt. - Addig főzök egy kávét - intett a pihenő felé, aztán elsietett, még mielőtt a fiúk rajta köszörülnék a nyelvüket.

A következő órákban végigolvastak egy csomó olyan aktát, amit Espo nem tudott kijuttatni a kapitányságról. Amint végzett egy irattal, Castle azonnal megpróbálta meggyőzni Beckett-tel, hogy ideje lenne menni, de Kate minden alkalommal leintette. Már késő délután volt, amikor a nő a szeme sarkából látta, hogy Castle letette a nyomszakértők egyik jelentését, és újra meghallotta a férfi hangját, ami a megszokottal ellentétben most nem kérlelő volt.

- Miért Kate? - csengett szomorú megbántottság a hangjában. Megvárta, amíg a nő felemeli  fejét, és figyelmét nem a nyomozati anyagra, hanem rá fordítja. - Miért fontosabb Edwards elfogása, mint az egészséged?

Kate beharapta a szája szélét, és azon töprengett, vajon a férfi megérti-e, mi űzi, hajtja előre.

- Nem akarom, hogy egy olyan mocsok, mint Ted Edwards megússza a legnagyobb bűnt, csak azért, mert pénze, befolyása és hatalma van. Biztos akarok lenni abban, hogy bíróság elé állítják, és elítélik.

- De az FBI már átvette az ügyet.

- És ha elszúrnak valamit? Nem azért éltem túl egy késszúrást, hogy a végén csak a kis halak lakoljanak. Értsd meg, ez fontos nekem!

Castle nézte a nő eltökélt tekintetét. Sokszor látta már ezt a tekintetet, ezért azt is tudta, hogy ilyenkor nincs az a hatalom, ami visszatarthatná. Összeszorított szájjal, beleegyezően bólintott, miközben megpróbálta legyőzni a gyomrát egyre kisebbre húzó aggódást, aztán felvette a letett mappát, és tovább tanulmányozta. A következő pillanatban azonban egy felháborodottan rájuk ripakodó hangra összerezzent.

- Maguk mit keresnek még mindig itt? - csattant Gates hangja. A kapitány csípőre tett kézzel állt az irodája ajtajában, és olyan tekintettel nézett az íróra, hogy a férfi úgy érezte, legrosszabb rémálmában néznek így a bosszúszomjas sorozatgyilkosok. - Így vigyáz maga a nyomozóra? - szegezte Castle-nek a kérdést.
- Én ... én már ... - kezdett mentegetőzni a férfi, aztán megadva magát sóhajtott. Ebből a helyzetből nem jöhetett ki jól, ezért inkább elhallgatott. Ha elmondja, hogy ő már rég haza akarta vinni Beckett-tet, akkor azért mosolyogják meg, hogy nem tudja érvényesíteni az akaratát, Kate pedig haragudni fog rá, amiért inkább magát mentegette ahelyett, hogy kiállt volna mellette.
- Én akartam maradni - szólalt meg Beckett, és nyíltan a kapitány szemébe nézett. 
- Tudom, és azt is megértem, hogy miért. Ennek ellenére, öt perc múlva nem akarom itt látni! - mondta ellentmondást nem tűrve Gates, és hogy biztos legyen a dolgában, keményen hozzátette: - Ez parancs.
Beckett összeszorította a száját, és becsukta az előtte heverő mappát.
- Ha már az én csapatom találta meg a gyerekeket, nem engedem, hogy az FBI elkövessen bármilyen hibát. A rács mögött akarom látni Ted Edwards-ot! - szólalt meg a még mindig az ajtófélfának támaszkodó kapitány, miközben árgus szemekkel figyelte, ahogy legjobb nyomozója kelletlenül készülődik.
Beckett csodálkozva nézett felettesére. Csak egy pillantás kellett ahhoz, hogy megértse, Gates pontosan tudja, mi játszódik le benne.
Bármennyire nem szívelte a kapitány stílusát, és dühöngött azért, hogy hazaküldi, egyre több dologért becsülte. Többek között az elhivatottságáért, a lojalitásáért, kiváló emberismeretéért.
Gates belépett az irodájába, Beckett pedig kikapcsolta a számítógépét és felállt. A megszokott energiával lökte el magát a széktől, de a mozdulata félúton megállt. A hasán levő seb rossz néven vette, hogy megfeledkezett róla, és hasító fájdalommal tudatta, hogy túl korai még a hirtelen helyzetváltoztatás.
Castle hálát adott a kapitánynak, hogy elérte, amit ő nem, és Beckett végre hazamegy vele. Látta rajta, hogy bosszantja, amiért Gates kidobta az őrsről, ezért szótlanul nézte, ahogy készülődik, de ő sem számított a következő pillanatra. Kate teste megfeszült, kezét a hasához kapta és a sebre szorította, arca fájdalmasan összerándult. Castle ösztönösen lépett a nő felé, aki azonnal felemelte a kezét, hogy megállj parancsoljon neki, aztán óvatosan vett egy nagy levegőt, és kiegyenesedett.
- Jól vagyok Castle!
- Nem, nem vagy jól! - lépett komoly arccal Castle a nő elé, elállva az útját, hogy muszáj legyen ránéznie.
Kate a férfi mellkasára tette a tenyerét, és enyhén megnyomta, hogy utat adjon neki, de Castle nem mozdult, ezért haragosan, összevont szemekkel ránézett. Meglepte, amit látott. A kék szemekben nyoma sem volt a kétségbeesett próbálkozásnak, sem a sajnálkozásnak, de még az "én megmondtam" bosszúságának sem. A férfi tekintete szokatlanul elszánt és komoly volt, nem volt benne semmi "Castle-s". Mintha egy eddig ismeretlen arcát látta volna. Kate először csak nézte a kemény tekintetet, aztán elmosolyodott. 
- Úgy nézel, mint egy akcióhős, amikor megmenteni készül a világot - próbálta humorral elütni a feszült helyzetet, de Caste szája nem húzódott a csibészes mosolyra, szemében nem jelent meg a huncut csillogás.
- Éppen arra készülök. A saját világunkat próbálom megmenteni.
Kate úgy érezte, a férfi hangja olyan mély tónusúvá vált, amit csak ritkán hallott.
- Rendben, bevallom, hogy fáj ... egy kicsit - vallotta be.
- Most pedig az lesz, amit én mondok, te pedig nem ellenkezel! - nézett még mindig eltökélten Castle, és választ sem várva felsegítette Kate-re a kabátot, gyakorlott mozdulattal, finoman nyaka köré tekerte a sálat, végül behajlított karját nyújtotta, hogy a nő belekarolhasson.
Beckett valahányszor vett egy nagyobb levegőt, hogy szóljon valamit, Castle-nek abban a pillanatban rávillant a szeme. Még soha nem fordult elő vele, hogy ezekben a helyzetekben megengedte volna, hogy a férfi irányítson, de most úgy érezte, az írónak igaza van. Túl sok időt töltött a kapitányságon, és szervezete hiába küldte már órák óta a jeleket, ő figyelmen kívül hagyta őket. Fáradtnak és gyengének érezte magát, a hasa pedig feszült. 
Szótlanul szálltak be a liftbe. Kate egyre jobban vágyott arra, hogy elnyúlhasson a kényelmes franciaágyon, és egyre hálásabb volt minden apró segítségért. Örömmel karolt a férfi erős karjába, ami támaszt adott és biztonságot nyújtott. Lassan lépkedtek Castle ezüst színű Mercedese felé, és megkönnyebbülten rogyott le az ülésbe. Hirtelen megijedt. Az elmúlt napokban viszonylag sokat sétált, de akkor nem érezte, hogy fáj a hasa, és remegnek a lábai. Talán tényleg hosszú volt a nap.
- Nyugodtan mondd ki! - szólalt meg kissé bosszúsan, amiért el kellett ismernie, hogy Castle-nek igaza volt.
- Nem! Nem mondom, hogy "én megmondtam". Most nem okoz örömöt, hogy jobban tudtam megítélni egy helyzetet, mint te. Jobban örülnék, ha neked lett volna igazad. - A férfi hangja halk volt, és őszintén csengett. Merev tartással fogta a kormányt, háta alig ért az ülés háttámlájához, fejét előreszegte, csak szeme fürkészte élénken az esti csúcsforgalomban türelmetlenül cikázó autókat. Néhány másodpercig hallgatott, aztán rekedtes hangon, alig hallhatóan megszólalt. - Már kétszer éltem át a rettegést, hogy elveszítelek. Vigyázni akarok rád, de te nem hagyod.
Kate hallgatott. Castle túl komoly, és túl érzékeny volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen vele a túlzott aggódásáról, és most gondolt bele, hogy a férfit talán sokkal mélyebben érintették a majdnem tragikussá váló események, mint ahogy ő gondolta. Amióta megölték az édesanyját, keményebb lett a szíve, és azóta nem akarta, hogy bárki is vigyázzon rá, igaz, nem találkozott senkivel, akinek annyira fontos lett volna, mint Castle-nek. Nézte az előttük haladó kocsisorok kígyóként kanyargó vörös fénysorát, fülében pedig egyre az író halk, de annál komolyabb szavai csengtek. Valami új érzéssel szembesült. Sok év óta először vágyott arra, hogy valaki vigyázzon rá, óvja, féltse. A látszólag a vezetésre koncentráló férfira pillantott, és megállapította, hogy túl ritkán tudatosul benne, milyen szerencsés is. 
- Vigyázhatsz - ejtette ki nehezen a szót, mert egyrészt vágyott rá, másrészt viszont sejtette, hogy meg fogja még ezt bánni. 
Egy óra múlva a meleg zuhanytól ellazulva éppen bújt be az ágyba, amikor Castle kezében egy tálcával belépett a szobába.
- Gondoltam, jólesne egy finom, forró tea és egy kis harapnivaló - lépett az ágy mellé, és a tálcát az éjjeliszekrényre téve a nőre mosolygott.
Kate megnyugodva fedezte fel a szokásos kisfiús mosolyban a régi Castle-t. Úgy látszik elég volt, hogy egy órára átvehette az irányítást, és máris megnyugodott - gondolta.
- Te nem eszel? - kérdezte, miközben mosolyogva végigfuttatta szemét a tálca tartalmán, de mire választ kaphatott volna, megszólalt a csengő.
- Nyitom - emelte fel a mutatóujját Castle, és az ajtó felé sietett.
Kate gyanakodva nézett utána. Úgy tűnt, mintha a férfi tudná, ki a látogatójuk. Még a bekapott eper rágását is abbahagyta, annyira fülelt, hogy megállapítsa beszűrődő hangokból a látogatójuk kilétét, de csak annyit hallott, hogy egy nő érkezett. Talán Paula az, Castle kiadói ügynöke - töprengett. Mivel Catsle új könyve hamarosan a könyvesboltok polcára kerül, tudta, hogy sok megbeszélni valójuk van, és a férfinak mostanában nem sok szabadideje volt. Remélte, hogy nem Gina vagy Meredith a látogató, bár ez utóbbi elég harsány ahhoz, hogy behallatszana a hangja. Martha-nak és Alexis-nek van kulcsa, ők nem csengetnének. Egyre kíváncsibb lett, ezért halkan felkelt, és osonva lépkedett az ajtó felé, amikor az hirtelen kinyílt, és majdnem nekiütközött.
- Jézusom, Kate! A frászt hozod az emberre - kapott egyik kezével a szívéhez Lanie, míg a másikban orvosi táskáját szorongatta. - Castle azt mondta, jó beteghez illőn fekszel az ágyban, ehhez képest itt lopakodsz - viharzott be az orvos Beckett mellett a szobába, és letéve  táskáját, már vette is elő belőle a fonendoszkópját.
Kate megsemmisülten állt a szoba közepén, aztán felocsúdva az első döbbenetből, szikrázó szemekkel Castle-re nézett. A férfi felsőbbrendű, pimasz mosollyal az arcán állta a tekintetét, aztán egy pillanatra felhúzta a szemöldökét.
- Azt mondtad, vigyázhatok rád - mondta, és elégedetten nézte, ahogy Kate dühösen összeszorítja a száját, aztán Lanie-hez fordul.
- Nincs szükségem vizsgálatra!  
- Csak nem gondolod, hogy elmegyek anélkül, hogy megvizsgáltalak volna? - háborodott fel a patológus. - Az orvosi utasítás ellenére nem pihentél, kimerült vagy és sápadt.
- Azért, mert Castle .... - kezdett ellenkezni Kate, de Lanie oldalra billentette a fejét, barna szemét összehúzva szigorúan ránézett.
- Csajszi! Nem vagyok vak! Lehet, hogy Castle túlzásba viszi az aggódást, de úgy látom nem alaptalanul. Feküdj le! - mutatott ellentmondást nem tűrőn az ágyra.