- Csajszi! Nem vagyok vak! Lehet, hogy
Castle túlzásba viszi az aggódást, de úgy látom nem alaptalanul. Feküdj
le! - mutatott ellentmondást nem tűrőn az ágyra.
Kate dühösen nézett barátnőjére, aztán tekintete Castle-re vándorolt. A férfi, abban a biztos tudatban, hogy Lanie igazat adott neki, és a szövetségesének tekinti, magabiztosan nézett vele farkasszemet. Talán az orvos jelenlétének köszönhetően vonásairól eltűnt a túlzott aggódás, arca komolyságot tükrözött, sőt szemében mintha megjelent volna a huncut csillogás.
- Nem kell félned, segítek - mondta szeretettel.
Kate-nek felrémlettek azok a pillanatok, amikor fordított volt a szereposztás, és ő mondta a kínosan feszengő, injekciótól rettegő férfinak, hogy " Segítek". Igaz, ő nem fél sem egy vizsgálattól, sem az injekciótól, sokkal inkább feszélyezi, hogy hirtelen mindenki aggódik érte, és féltésből ugyan, de meg akarja mondani, hogy mit tegyen. Nem szokott hozzá, hogy irányítsák. Ha Castle tekintetében egy cseppnyi kajánságot vagy kárörvendést is felfedezett volna, biztosan nem engedelmeskedik, de érezte, hogy a férfit a szeretet vezérli.
- Veled ellentétben, én nem félek - mondta morcosan, aztán kelletlenül az ágyhoz lépett és lefeküdt. - Kimehetsz, nem hiszem, hogy Lanie-nek szüksége lesz rád - vetette oda a férfinak. Remélte, hogy Castle nem lesz tanúja a vizsgálatnak, ugyanakkor nyíltan kiküldeni sem akarta.
- Neki nem, de neked lehet, hogy szükséged lesz rám, úgyhogy eszemben sincs kimenni.
Kate egy pillanatig azon töprengett, hogy odabökje-e a férfinak, hogy "nincs szükségem rád", ami elég furcsán hangzott volna, ráadásul nem is igaz, mivel a lelke mélyén azt kívánta, bárcsak gátlások nélkül kimondhatná, amit érez. Igen, jólesett volna, ha Castle odaül az ágy szélére és fogja a kezét, de mégis úgy érezte, ez nem ő. Elvégre egy kemény nyomozó nem szorul arra, hogy pátyolgassák!
A helyzetet Lanie oldotta meg, aki sóhajtva ingatta meg a fejét.
- Pont olyanok vagytok, mint öt évvel ezelőtt! Akkor kizavartam volna Castle-t, de úgy rémlik, azóta változott a helyzet, és úgy döntöttél, hogy vele akarod leélni az életedet - intézte szavait barátnőjéhez, miközben megfogta Kate kezét, és jelentőségteljes pillantással nézegette az ujján levő jegygyűrűt.
- De Lanie! Mégis, kinek a barátja vagy? - háborgott Kate.
- Szerintem most már a kettőtöké. Különben meg nem értelek. Miért akarod kiküldeni?
- Igen, Kate! Miért akarsz kiküldeni? - lépett közelebb gyanakvó arcot vágva az író, és láthatóan egyre több olyan lehetőség futott ágy az agyán, amit esetleg el akar titkolni előle a nő.
Lanie szinte olvasott Castle gondolataiban, ugyanakkor látta Kate vívódó, bosszús tekintetét is, ezért úgy döntött, ideje közbeavatkoznia.
- Kate, te lejjebb húzod a nadrágodat, hogy megnézhessem a sebet, te pedig Castle maradhatsz, de csendben leszel! - nézett ellentmondást nem tűrve a két emberre. Tudta, hogy a férfinak kedvez, de úgy gondolta, nem indokolja semmi, hogy kiküldje.
Beckett bosszúsan vette tudomásul, hogy nem sikerült a terve, sőt kimondottan rosszul sült el, mert Castle úgy érzi, titkol előle valamit, ami még aggódóbbá teszi. Kelletlenül lejjebb tolta a nadrágját. Szeme sarkából érzékelte, ahogy a férfi közelebb lép, és kinyújtott nyakkal próbálja megnézni a sebet.
- Szépen gyógyul, ezzel nincs semmi baj - szemlélte meg a forradást Lanie. - Szerencsés vagy, a bőröd nem hajlamos a hegesedésre. Néhány hónap múlva alig lehet majd látni. Ha fájt, az annak a jele, hogy belül még nem ért véget a gyógyulási folyamat, azaz többet kellene pihenned.
- Úgy beszélsz, mint Castle - húzta el a száját Beckett, és felhúzta a nadrágját.
- Talán azért, mert igaza van.
Alig hagyta el a mondat Lanie száját, Kate a férfira nézett, és szinte már látta maga előtt, ahogy önelégülten elvigyorodik, ő pedig csak egy rosszalló tekintettel tud visszavágni. Ehelyett azonban az összevont szemöldökök, és a szomorú kék szemek arról tanúskodtak, hogy Castle egyáltalán nem örül a győzelemnek. Csodálkozva futtatta végig tekintetét a férfi vonásain, és újra meg kellett állapítania, hogy sokkal több mély érzés és féltés lakozik benne, mint amit a külvilágnak mutat.
- Jó, majd pihenek - adta meg magát. Úgy tett, mintha nehezére esne elismerni, hogy még nincs teljesen jól, pedig tudta, hogy Lanie-nek és Castle-nek is igaza van.
- Remélem, hallottad Castle! - pillantott az íróra az orvos, hogy biztos legyen abban, hogy ő is ígéretnek vette a mondatot, aztán amikor Castle elégedetten bólintott, folytatta. - Megnézem, hogyan áll a hemoglobin szinted. Sok vért veszítettél, ami nem pótlódik egyik napról a másikra. Valószínűleg még vérszegény vagy egy kicsit, ami magyarázza a fáradékonyságot.
Miközben magyarázott, Lanie az orvosi táskából elővett egy műszert, az asztalra tette, majd egy tűt szabadított ki a steril csomagolásból.
- Add a kezed! - lépett az ágyhoz a kezében tartva a kis szúróeszközt, miközben Kate ülő helyzetbe húzódzkodott. - Egy csepp vér kell a vizsgálathoz, úgyhogy megszúrom az ujjbegyed.
Beckett érezte, hogy eljött az ideje egy kis visszavágásnak, ezért kihívó tekintettel a holtsápadttá váló férfinak szegezte a kérdés.
- Ezt is nézni akarod?
Castle nyelt egyet. Riadt tekintetét elkapta a tűről és egy pillanatra Beckett-re nézett, de mintha mágnesként vonzotta volna félelme tárgya, újra tűre pillantott.
- Ez ... ez nem szép tőled - mondta megbántott arccal, és bánatos szemét újra a nőre emelte. - Nem akarom, hogy fájjon neked!
Kate nem értette, hogyan lepheti meg a viselkedésével állandóan a férfi. Egy kicsit évődni akart vele, megcsipkedni az egóját, és élvezni, ahogy érvényesítheti az akaratát, ehelyett annyira elérzékenyült, hogy érezte, hogy elszorul a torka. Castle elsősorban nem a saját félelmeivel törődött, hanem vele, nem magát, hanem őt félti.
- Fordulj el Castle! - oldotta meg Lanie felszólítása a helyzetet. - Csak egy picit fog fájni, de mivel Kate egy kemény gyilkossági nyomozó, ki fogja bírni - mondta szelíden, és megvárta, hogy a szorongó férfi megfordul, és csak akkor szúrta meg Kate ujját.
Néhány másodperc múlva már a lámpa fénye felé tartott műszerbe nézve olvasta le a mért értéket.
- Nos? - türelmetlenkedett a férfi.
- Kicsit még alacsony, de nem kell mást tenned, csak megfelelően táplálkozni, magas vastartalmú ételeket enni.
- Akkor nincs nagy baj?
- Nincs nagy baj Castle - mosolygott a láthatóan megkönnyebbülten elmosolyodó íróra Lanie.
- Szóval akkor csak vigyáznom kell rá, és minden rendben lesz - vonta le a következtetést a férfi, és elégedetten vigyorogva Kate-re nézett.
A nő duzzogva fonta karba a kezét. Egyáltalán nem tetszett, hogy felcserélődtek a szerepek, ráadásul Lanie is lovat adott Castle alá. Hirtelen egy aggasztó gondolat fészkelte be magát a fejébe. Ha az író hivatalosan is aggódhat érte, és óvhatja minden lépését, akkor hogyan menjen el a holnapi vizsgálatra a kórházba anélkül, hogy a férfi tudomást szerezne róla. Arról már döntött, hogy ezt egyedül akarja végigcsinálni. Egy kis gondolkodási időt akart nyerni magának, ha esetleg végzetesen sérült a petevezetéke. Félt. Félt a saját zavaros érzéseitől és Castle reakciójától is.
- Most, hogy megnyugodtál, hozhatnál Lanie-nek egy kávét - nézett az íróra ártatlan arccal, és megnyugodva látta, hogy azért van, ami nem változik, mivel a férfi gondolkodás nélkül kifelé indult, és meg sem fordult a fejében, hogy Kate csak egy átlátszó ürüggyel akarja eltávolítani a szobából. Pókerarcban még mindig én vagyok a jobb - gondolta, miközben követte a tekintetével.
- Lanie segítened kell! - fordult barátnőjéhez, amikor becsukódott az ajtó, és félretéve minden gátlásosságát, megosztotta vele a félelmeit.
- Ugye tudod, hogy öröké nem titkolhatod el előle az eredményt, és hogy joga van tudni? - kérdezte az orvos, miután végighallgatta Kate-t.
- Igen, de ...
- Miért van mindig tele az életed "de" kezdetű mondatokkal? Castle megérdemli, hogy megoszd vele az életedet és az érzéseidet, de most éppen ki akarod zárni belőle. Éppen olyan vagy, mint évekkel ezelőtt, amikor nem akartad beismerni, hogy szereted.
Kate-t szíven ütötték Lanie szavai. Boldog volt Castle mellett, és nem akart olyan lenni, mint amikor elutasította ezt a boldogságot, mégis képtelen volt változtatni a döntésén.
- Elkísérsz, vagy nem? - nézett egyenesen Lanie szemébe
- Tudod, hogy segítek, de ne kérd, hogy jól érezzem magam, amiért becsapjuk Castle-t - sóhajtotta a nő éppen abban a pillanatban, amikor megjelent az író az ajtóban, kezében egy pohár frissen főtt kávéval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése