- Mondani akartál valamit - nézett átható tekintettel a gyönyörű, mogyoróbarnán ragyogó szemekbe.
Kate egy darabig nem tudott szabadulni a kék szemek fogságából, de nem szólt. Túl sok minden kavargott benne. Néhány perce végre rászánta magát, hogy elmondja a vizsgálat eredményét. Akkor úgy érezte, át tudja törni azt a vékony falat, ami megakadályozza abban, hogy őszintén kitárulkozzon a férfi előtt, hogy megossza vele legbelsőbb titkát, vívódását, bizonytalanságát, de a pillanat elillant, és a fal megerősödve vette körül.
- Nem fontos ... nem is emlékszem - mondta némi gondolkodás után, de nem nézett a férfi szemébe.
A csend, mint valami baljóslatú árnyék telepedett közéjük.
- Le kellene feküdnöd. Biztosan fáj - törte meg a hallgatást Kate, és az ágyban ülő, fejét dacosan hátravető férfira nézett.
Castle néhány másodpercig összeszorított szájjal, mozdulatlanul ült, máskor huncutul csillogó kék szemei egészen sötét árnyalatúak lettek, vonásai keménnyé változtak.
- Igen, fáj - szólalt meg sokára. Rekedtes hangjából csalódottság és végtelen szomorúság áradt.
Mindketten tudták, hogy a férfi nem a műtét okozta fájdalomról beszél. Oly sokszor átélte már Kate mellett ezt az érzést! Castle úgy érezte, túl sokszor szembesült már azzal, hogy a nő nem nyílik meg előtte, és ő ezt szomorúan és türelmesen mindig elfogadta, de mindig csalódásként érte meg, hogy nem engedi olyan közel magához, amennyire ő szeretné. Amikor megkérte Kate kezét, akkor is tisztában volt ezzel, mégis azt hitte, a közös életük egy új lehetőséget ad a számára, és a nő elhiszi, hogy kétségek nélkül rábízhatja az érzéseit, ő soha nem fog visszaélni velük. Tudta, hogy Kate terel, valami fontosat megint magába zár, és neki ezt megint el kell fogadnia, hogy várnia kell, vagy talán soha nem fogja megtudni, mit osztott volna meg vele. Elkeseredetten markolt bele a paplan huzatába, és megpróbált uralkodni az érzésein, aztán nyelt egyet, és lejjebb csúszott az ágyban, és hasra fordult. Így legalább nem kell szembe néznie Kat-tel, és rejtegetnie, mennyire csalódott.
Kate nézte az ágyban lassan mocorgó férfit. Látta már ezt az arckifejezést, és ezt a kimondhatatlanul bánatos, kicsit sértődött tekintetet, ahogy a kemény vonásokat is, nem is egyszer. Ha visszagondolt, utólag lelkiismeret-furdalása volt, mégsem tudott volna azokban a helyzetekben másképp viselkedni. Ez volt ő. Nem tudta átlépni a saját árnyékát, nem tudta teljesen lerombolni a maga köré épített falat, nem tudta legyőzni a saját félelmeit. Castle-re nézett, akinek fájdalmas grimaszra húzódott az arca, ahogy hasra fordult az ágyban. A pillanat szíven ütötte. - A külvilág engem tart a kemény, erős nőnek, Castle-t pedig a puhány, könnyelmű férfinak, pedig lám, ő képes volt legyőzni a félelmét, én pedig megfutamodok a saját érzéseim elől - gondolta gúnyosan nézve magára.
- Lehet gyerekem - hallotta halkan, de jól érthetően a saját hangját. Mintha akarata ellenére, valami belső erő hatására hagyták volna el száját a szavak, egyszerűen kibuktak belőle. A feszültséget, ami eddig uralta minden porcikáját, felváltotta a megkönnyebbülés. Nem akart titkokat! Soha többé nem akarta, hogy bármi elválassza attól a férfitől, aki feltételek nélkül elfogadta őt, és neki adta a szerelmét.
Látta, ahogy Castle pislogni és levegőt venni is elfelejtve, mozdulatlanná dermed, aztán nyel egyet, végül behunyja a szemét, és megkönnyebbülten felsóhajt. Kate meglepődött. Tudta, ha a férfi elmosolyodott volna, akkor arra gondolt volna, hogy talán ő meggondolja magát, és lehet közös gyerekük. Ez a reakció viszont azt sugallta, csak az a fontos neki, hogy ő egészséges.
- Akkor, egészséges vagy? - szólalt meg meleg hangon Castle, és megemelve a fejét a nőre nézett.
Kate érezte, ahogy elszorul a torka, és a szeme sarkából megállíthatatlan patakként csorognak a könnyei. Szótlanul bólintott.
- Örülök - mosolyodott el őszintén a Castle, és Kate látta, ahogy a kék szemek élettel telten, csillogva rászegeződnek, aztán néhány másodperc múlva fáradtan lecsukódnak. A férfi visszatette fejét a párnára, vonásai ellágyultak, arcán kisimultak a ráncok, Kate pedig ösztönösen odanyúlt, hogy kisimítsa az előre hulló, rakoncátlan hajszálakat a homlokából. A mozdulat bensőséges volt és gyengéd. Castle néhány másodpercig élvezte az érintést, aztán felnézett.
- Köszönöm - mondta halkan.
- Mindig - suttogta szeretettel Kate. Pontosan tudta, mire gondolt a férfi.
Castle-t olyan nyugalom árasztotta el, mint még soha, amióta Kate-t ismeri. Úgy érezte, mintha a Kate köré épített fal, aminek lerombolásán oly sokat szenvedtek már, de teljesen eltüntetni mégsem tudták, hirtelen megnyílt volna előtte, és Kate engedte volna, hogy belépjen rajta. A vérében keringő gyógyszerektől és a fájdalomcsillapítótól egyre nehezebbnek érezte a szemhéjait, ezért csak feküdt csukott szemekkel, mozdulatlanul, és élvezte a finom ujjak gyengéd simogatását egészen addig, amíg néhány perc múlva az álom magával nem ragadta.
Kate elgondolkodva nézte a békésen alvó férfit. Miért is volt olyan nehéz kimondania azt a néhány szó? Attól félt, ha Castle megtudja, hogy szülhetne gyereket, újra feszültség forrása lesz köztük a tény, hogy ebben a kérdésben nem egyformán gondolkodnak, és most nem akart vitát. Túlságosan bizonytalan volt a döntésében és az érzéseiben. Annyira elmerengett, hogy meg sem hallotta a nyíló szobaajtót.
- Nyugodtan hazamehet. Vigyázunk rá - szólalt meg háta mögül a fiatal, szeplős nővér barátságosan. - Kap még fájdalomcsillapítót, amitől jól fog aludni.
- Köszönöm - nézett a lányra hálásan Kate. Amikor felállt, érezte, mennyire elgémberedett a teste a kényelmetlen testhelyzettől, és azt is, hogy a vérveszteség okozta vérszegénység még mindig fáradékonnyá és gyengévé teszi. Pihennie kell. Az ajtóból még visszanézett a férfira, aztán sóhajtott egyet, és kilépett a folyosóra.
Lanie idegesen járkált fel-alá, látszott rajta, hogy szinte szétveti a feszültség. Kate magában szégyenkezve állapította meg, hogy meg is feledkezett legjobb barátnőjéről.
- Elmondtad neki? - kérdezte azonnal, és barna szemeit kérdőn rászegezte.
- Igen - mosolyodott el Kate könnyedén, miközben arra gondolt milyen könnyű a lelke, és mennyivel másképp érezné magát, ha most nemmel kellett volna válaszolnia.
- Igen? - vonta össze hitetlenkedve a szemöldökét Lanie, és Kate elé állt, hogy a szemébe nézhessen. - Komolyan?
- Jaj Lanie! Úgy nézel rám, mintha ez egy nagy csoda lenne!
- Hát mert az is - mondta meggyőződéssel az orvos. - Tegnap még azon szervezkedtél, hogy Castle meg ne tudja, hogy ma jössz a vizsgálatra, mert bármi lesz is az eredmény, gondolkodási időre van szükséged, most meg csak úgy elmondod neki. Persze, hogy hihetetlen Titokzatoskisasszony!
- Azóta változtak a dolgok - mondta komolyan Kate, mire Lanie sóhajtva vette tudomásul, hogy most sem fog kiigazodni barátnőjén, ha az érzelmeiről van szó.
- Örülök, hogy így döntöttél - mosolyodott el megnyugodva, amikor látta a Kate arcára kiülő boldog mosolyt. - Hát, tudod Kate, Castle az egyetlen pasi, aki még ennyi idő után is képes meglepni. Ki jelentkezik egyáltalán önszántából csontvelődonornak?
- Hm ... ez még engem is meglepett - nevette el magát a nyomozó, aki eddig úgy hitte, hogy minden gondolatát ismeri a férfinak, és lám, az utóbbi időben egyre gyakrabban lepődik meg. Lehet, hogy nem is ő a titokzatos kettejük közül, hanem Castle? Ahogy Lanie-re pillantott, valami szöget ütött a fejében, és hirtelen megtorpant.
- Te tudtál arról, hogy készül valamire, igaz? - nézett szúrós szemmel a visszaforduló patológusra, amikor eszébe jutottak a nő szavai, amikor meglátta az ágyban fekvő Castle-t: "Ez a titkod?"
Lanie először még levegőt sem vett, annyira meglepődött, aztán sóhajtott egyet, és megadóan leengedte a vállait.
- Csak annyit mondott, hogy próbáljalak rábeszélni, hogy éjszakára maradj nálam, mert valami számára fontosat kell megtennie, amitől jobb embernek érzi magát. Aztán rám nézett az ártatlan kisfiús tekintetével, és én azonnal hittem neki.
Kate egy pillanatig dühös volt, amiért Lanie nem osztotta meg vele az információt, de egy másodperc múlva maga elé képzelte a jelenetet, és máris megértette a nőt.
- Igen ... tudom - mondta komolyan, aztán cinkosan elmosolyodott. - Nehéz neki ellenállni, ugye?
- Lehet egyáltalán? - nevette el magát Lanie is megkönnyebbülten. - Azért ismerd el, hogy nem könnyű veletek!
Egy óra múlva Kate lezuhanyozva, pizsamában ült a konyhában, és az út közben vásárolt kínait falatozta. Lanie hiába próbálta meggyőzni, hogy töltse nála az éjszakát, hajthatatlan volt. Castle lakásában akart lenni, ami lassan az otthonává vált. Egyedül akart lenni, és gondolkodni. Túl sok dolog történt ezen a napon, amit tiszta fejjel akart látni. Elrakodott, és a hálószobába indult, de az ajtóban megtorpant. Egy pillanatnyi töprengés után megfordult, és Castle dolgozószobájába ment. Tekintetét végigfuttatta az íróasztalon, de amit keresett, nem látta, ezért megkerülte az asztalt, és kihúzta a felső fiókot. Elégedetten elmosolyodott, amikor meglátta Macit, a játék Teddy mackót, amit Castle az estélyen kapott az angyalarcú kislánytól. Lassan kivette a fiókból, maga elé emelte, és elmerengve nézte a kedvesen mosolygó figurát. Ezzel a macival kezdődött minden, ami kettejük vitájához, és a benne uralkodó feszültséghez vezetett. Egy pillanatra magához szorította a puha állatkát, mint gyerekkorában a megnyugvást hozó saját kis plüss kutyusát, és visszatette a fiókba. Lépett néhányat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult, újra kivette a macit, és mintha csínyt követne el, kisurrant a szobából. Egy perc múlva már az ágyában feküdt a macit ölelve, és hagyta, hogy csorogjanak a könnyei.
- Köszönöm - nézett a lányra hálásan Kate. Amikor felállt, érezte, mennyire elgémberedett a teste a kényelmetlen testhelyzettől, és azt is, hogy a vérveszteség okozta vérszegénység még mindig fáradékonnyá és gyengévé teszi. Pihennie kell. Az ajtóból még visszanézett a férfira, aztán sóhajtott egyet, és kilépett a folyosóra.
Lanie idegesen járkált fel-alá, látszott rajta, hogy szinte szétveti a feszültség. Kate magában szégyenkezve állapította meg, hogy meg is feledkezett legjobb barátnőjéről.
- Elmondtad neki? - kérdezte azonnal, és barna szemeit kérdőn rászegezte.
- Igen - mosolyodott el Kate könnyedén, miközben arra gondolt milyen könnyű a lelke, és mennyivel másképp érezné magát, ha most nemmel kellett volna válaszolnia.
- Igen? - vonta össze hitetlenkedve a szemöldökét Lanie, és Kate elé állt, hogy a szemébe nézhessen. - Komolyan?
- Jaj Lanie! Úgy nézel rám, mintha ez egy nagy csoda lenne!
- Hát mert az is - mondta meggyőződéssel az orvos. - Tegnap még azon szervezkedtél, hogy Castle meg ne tudja, hogy ma jössz a vizsgálatra, mert bármi lesz is az eredmény, gondolkodási időre van szükséged, most meg csak úgy elmondod neki. Persze, hogy hihetetlen Titokzatoskisasszony!
- Azóta változtak a dolgok - mondta komolyan Kate, mire Lanie sóhajtva vette tudomásul, hogy most sem fog kiigazodni barátnőjén, ha az érzelmeiről van szó.
- Örülök, hogy így döntöttél - mosolyodott el megnyugodva, amikor látta a Kate arcára kiülő boldog mosolyt. - Hát, tudod Kate, Castle az egyetlen pasi, aki még ennyi idő után is képes meglepni. Ki jelentkezik egyáltalán önszántából csontvelődonornak?
- Hm ... ez még engem is meglepett - nevette el magát a nyomozó, aki eddig úgy hitte, hogy minden gondolatát ismeri a férfinak, és lám, az utóbbi időben egyre gyakrabban lepődik meg. Lehet, hogy nem is ő a titokzatos kettejük közül, hanem Castle? Ahogy Lanie-re pillantott, valami szöget ütött a fejében, és hirtelen megtorpant.
- Te tudtál arról, hogy készül valamire, igaz? - nézett szúrós szemmel a visszaforduló patológusra, amikor eszébe jutottak a nő szavai, amikor meglátta az ágyban fekvő Castle-t: "Ez a titkod?"
Lanie először még levegőt sem vett, annyira meglepődött, aztán sóhajtott egyet, és megadóan leengedte a vállait.
- Csak annyit mondott, hogy próbáljalak rábeszélni, hogy éjszakára maradj nálam, mert valami számára fontosat kell megtennie, amitől jobb embernek érzi magát. Aztán rám nézett az ártatlan kisfiús tekintetével, és én azonnal hittem neki.
Kate egy pillanatig dühös volt, amiért Lanie nem osztotta meg vele az információt, de egy másodperc múlva maga elé képzelte a jelenetet, és máris megértette a nőt.
- Igen ... tudom - mondta komolyan, aztán cinkosan elmosolyodott. - Nehéz neki ellenállni, ugye?
- Lehet egyáltalán? - nevette el magát Lanie is megkönnyebbülten. - Azért ismerd el, hogy nem könnyű veletek!
Egy óra múlva Kate lezuhanyozva, pizsamában ült a konyhában, és az út közben vásárolt kínait falatozta. Lanie hiába próbálta meggyőzni, hogy töltse nála az éjszakát, hajthatatlan volt. Castle lakásában akart lenni, ami lassan az otthonává vált. Egyedül akart lenni, és gondolkodni. Túl sok dolog történt ezen a napon, amit tiszta fejjel akart látni. Elrakodott, és a hálószobába indult, de az ajtóban megtorpant. Egy pillanatnyi töprengés után megfordult, és Castle dolgozószobájába ment. Tekintetét végigfuttatta az íróasztalon, de amit keresett, nem látta, ezért megkerülte az asztalt, és kihúzta a felső fiókot. Elégedetten elmosolyodott, amikor meglátta Macit, a játék Teddy mackót, amit Castle az estélyen kapott az angyalarcú kislánytól. Lassan kivette a fiókból, maga elé emelte, és elmerengve nézte a kedvesen mosolygó figurát. Ezzel a macival kezdődött minden, ami kettejük vitájához, és a benne uralkodó feszültséghez vezetett. Egy pillanatra magához szorította a puha állatkát, mint gyerekkorában a megnyugvást hozó saját kis plüss kutyusát, és visszatette a fiókba. Lépett néhányat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult, újra kivette a macit, és mintha csínyt követne el, kisurrant a szobából. Egy perc múlva már az ágyában feküdt a macit ölelve, és hagyta, hogy csorogjanak a könnyei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése