Egy perc múlva már az ágyában feküdt a macit ölelve, és hagyta, hogy csorogjanak a könnyei.
A szobában sötétség honolt volna, ha az ajtó feletti derengő irányfény nem ad némi világosságot. Castle álmosan pislogott néhányat, és meglepve vette tudomásul, hogy átaludta a fél délutánt, sőt az estét is. Sóhajtott egyet, miközben jólesően állapította meg, hogy a mozgásra is csak tompa fájdalmat érez a csípőjében. Hálásan gondolt a fájdalomcsillapító feltalálójára, bár sejtette, hogy a gyógyszer, amit a nővér adott neki, nyugtatót is tartalmazott, amiatt tompultak el az érzékei, és aludt ennyit. Lassan felült, és mivel a fájdalom nem erősödött, felkelt, és az ablakhoz sétált. A szoba a kórház hatalmas, zárt udvarára nézett, ami olyan volt, mint egy hatalmas park, és New York fényei és zajai csak messziről szűrődtek be ebbe a zárt világba. Nézte a hideg, őszi szélben hajladozó fiatal fákat, és az öreg óriások sötét árnyékként suhogó hatalmas lombkoronáját. Két szó visszhangzott a fejében: "Lehet gyerekem." Ezek szerint Kate volt a vizsgálaton - vonta le a következtetést - és nem osztotta meg velem, hogy oda fog menni - gondolta keserűen. Miért akarta egyedül megtudni az eredményt? Talán el akarta titkolni előle, hogy lehet gyereke? De hát ő megmondta, hogy szereti és szeretni fogja akkor is, ha nem akar babát! Sóhajtott egyet. Úgy érezte, ott tart, mint évekkel ezelőtt, és már megint képtelen megérteni Beckett érzéseit. Ahogy tovább pergette az emlékeket a fejében, elmosolyodott, hiszen Kate nem titkolta el az eredményt előle, és élénken emlékezett a pillanatra, amikor úgy érezte, a nő a lelke köré épített vékony falon rést nyit, és beengedi rajta. "Lehet gyerekem" - hallotta a halk hangot újra meg újra, mintha reményt akarna belőle meríteni. Bármennyire is szerette volna, nem tudta elnyomni a vágyat, hogy mennyire szeretné, ha lenne egy közös kisbabájuk. Hirtelen irányíthatatlanul vágtázni kezdett a képzelete, mint a karámból kitörő csikó, aki életében először ízleli meg a szabadságot. Látta Kate-t domborodó pocakkal, és magát, amint megimogatja, és finom csókot lehel rá, aztán csapzottan vajúdni, majd a babával a karján, ahogy sugárzik a boldogságtól, és csillogó szemekkel ránéz. Mire elérzékenyült volna, a kép átváltott egy sötét sikátorra. Beckett előre tartott fegyverrel, golyóálló mellényben rohant, tekintete éberen járta be a zegzugos terepet, amikor a magasból golyózápor zúdult rá, és Kate élettelenül rogyott össze. Érezte, ahogy összeszorul a torka és mintha egy jeges kéz szorítaná össze a szívét. Egy pillanattal később már a temetőben állt egy fekete gránitkő előtt, a mellette álló kislány meleg, puha keze a tenyerébe simult, és szomorú, könnytől csillogó zöldesbarna szemét ráemelte, és ő képtelen volt megszólalni. Szinte érezte, ahogy a temető hideg szele megborzongatja a bőrét.
- Mr. Castle! Miért ácsorog az ablaknál? - rántotta vissza a valóságba az éjszakás nővér rosszalló hangja.
- Én ... csak ... - dadogta meglepetten Castle, miközben magában áldotta a nőt, amiért megzavarta a fantáziálását. - Átaludtam a fél napot - magyarázta ébersége okát.
- Jobb lenne, ha pihenne, ha aludni nem is tud. Persze, ha még a vendégszeretetünket akarja élvezni néhány napig, akkor nyugodtan mászkáljon - húzta fel megjátszott ártatlansággal a szemöldökét az idős nővér, aztán elmosolyodott, amikor látta, hogy a beteg engedelmesen visszabotorkál az ágyhoz, és lefekszik. - Délelőtt jövök, leveszem a vért. Addig ne ugrándozzon! - mondta, és amilyen észrevétlenül jött, úgy távozott.
Castle becsukta a szemét, és megpróbált csak arra gondolni, hogy Kate egészséges, ő pedig talán megmentette valakinek az életét, de egy látomásszerű kép vissz-visszafurakodott az agyába: Kate gyönyörű szemei boldogan ragyogva néznek először rá, aztán a karjában tartott újszülöttre.
Kate nyugtalan álomból ébredt. A reggeli bágyadt fény már utat tört a sötétítőfüggöny szövése között, ezért könyökére támaszkodva a telefonjáért nyúlt. Meglepve látta, milyen késő van. Nagyot sóhajtva kelt fel, és igyekezett minél gyorsabban életet lehelni magába egy frissítő zuhannyal és egy frissen főtt kávéval. Minél előbb a kórházba akart érni. Mielőtt elindult, visszalépett a hálószobába, hogy megigazítsa az ágyneműt, amikor meglátta Macit Castle helyén a takaró alól kikandikálni. A fekete műanyag szemek mintha egyenesen őrá mosolyogtak volna. Még jó, hogy senki nem látta, hogy egy játékmackóval aludtam - gondolta összevont szemöldökkel, miközben a kezébe vette. - Mit gondolnának Kate Beckett gyilkossági nyomozóról?
Fogta a játékot, és visszavitte Castle dolgozószobájába. Az íróasztal előtt megtorpant, és eltűnődött, vajon miért tette vissza a fiókba a férfi a macit, holott ő kitetette vele az asztalra. Talán még mindig inkább a veszekedésüket idézi Castle-nek a játék, nem pedig a kislányt, aki hálából adta neki a legkedvesebb játékát?
Fél óra múlva már a kórház folyosóján lépkedett. Szorongva gondolt arra, mi lesz, ha a férfi már nem lesz olyan bágyadt és tompa a gyógyszerektől, mint tegnap délután, és a vizsgálatról kérdezősködik, és arról, mit is jelen neki a tudat, hogy ha akarna, életet adhatna egy babának. Még nem akart erről beszélni. Megállt Castle szobája előtt, vett egy nagy levegőt, és a kilincs felé nyúlt, amikor meghallotta a bentről kiszűrődő hangokat, és elmosolyodott.
- Ne, ne, ne, ne, ne! Kérem! Jól vagyok, nyugodtan hazaengedhetnek anélkül, hogy még egyszer megszúrna - hallotta Castle ellenkező, rémült hangját. Kinyitotta az ajtót, és megállapította, hogy csontvelőadás ide vagy oda, semmi nem változott, Rick ugyanúgy fél a tűtől, mint eddig. Az idősödő, szigorú arcú nővér morcosan állt az ágy mellett egy injekciós tűvel a kezében, Castle pedig rémült tekintettel feküdt az ágyban, a tenyerét szorosan rátapasztva az elszorított felkarja alatti vénákra. Olyan volt, mint egy elszánt, dacos, de ijedt kisfiú. A nővéren látszott, hogy jó néhány perce kínlódhat az engedetlen beteggel, és egyre fogy a türelme.
- Segítek, ha megengedi - szólalt meg Beckett, engesztelő mosolyt küldött a nő felé, és Castle ágyának másik oldalára állt.
- Kate! - nézett fel megkönnyebbülve az író, aki a nyomozóban a felmentő sereget látta, aki segít neki legyőzni a sárkányt.
- Most mondja meg! A napokban túlélt már két vérvételt, két érzéstelenítő injekciót, és a jó vastag tűk szúrásait is, amivel a csontvelőt vették le, most mégis előadja ezt a kis színjátékot - dühöngött a nővér türelmét vesztve.
- Nem színjáték - mondta Kate komolyan. Érezte, hogy a nővérnek nincs jó kedve, valószínűleg fáradt az éjszakai ügyelettől, és ha tehetné, erőszakkal oldaná meg a helyzetet, ami a férfiból még nagyobb ellenkezést váltana ki. - A félelme valódi, de egy kis segítséggel képes legyőzni - tartotta a szemkontaktust a haragos tekintetű nővérrel, aki összeszűkült szemmel nézett rá.
- Talán maga veszi le a vért? - kérdezte gúnyosan.
- Nem. A vért maga veszi le - nézett olyan tekintettel a nővérre, mint a sarokba szorított gyanúsítottakra szokott. A hatás nem maradt el.
- Akkor vegye rá, hogy tegye szabaddá a karját! - sóhajtotta megadóan a nő, és szikrázó tekintetét a beteg felé fordította.
Castle először fellélegzett, aztán csodálattal figyelte az ágya felett folytatott szópárbajt, és ahogy Beckett megszelídíti a nővért, most azonban megint összeszűkült a gyomra, és csak kapkodta a tekintetét a támadásra készülő két nő között.
- De Beckett! Azt hittem, te mellettem állsz - mondta durcásan, miközben hagyta, hogy a zöldesen csillogó, ellenállhatatlan tekintetű szemek fogva tartsák, és a nő lefejtse ujjait a vérvétel helyéről.
- Melletted állok - mosolygott szelíden Kate, és gyengéden két kezébe fogta a férfi arcát. A nővérre pillantott, miközben alig észrevehetően bólintott. - Csak figyelj rám! - fordította határozottan Castle fejét maga felé, miközben a nővér fertőtlenítőt fújt a férfi karjára. - Emlékszel, mit mondtam tegnap?
- I-igen - nyögte Castle, és még a lélegzete is elakadt. Mindenre gondolt, csak arra nem, hogy Beckett előhozakodik a gyerek témával.
- Akkor most bebizonyíthatod, hogy rászolgáltál - csengett szeretettel a nő hangja, és gyengéden végigsimított a férfi homlokán és arcán.
- De ... de hát mit tegyek?
A meglepettségtől Castle azt sem érezte, hogy a nővér megpaskolja a karját, hogy jobban lássa a duzzadó vénát, ahogy azt sem, ahogy tű a karjába hatol. Minden figyelmét az kötötte le, hogy megfejtse Kate szavait. Bebizonyíthatja, hogy rászolgált? Mire? Egy kisbabára? Arra, hogy újra átélhesse az apaság örömét? Talán Kate nem tartja jó apának? A kérdések megválaszolatlanul kavarogtak a fejében.
- Csak figyelj rám, hagyd, hogy a nővér vért vegyen, és én valóban jobban csodállak, mint valaha - nézett a szemébe a nő meggyőződéssel.
Castle pislogott néhányat, amíg felfogta Beckett szavainak az értelmét. Nyelt egyet, de nem a félelem miatt, hanem a csalódottsága leküzdésére. Most rémlett csak fel neki, hogy Kate azt is mondta tegnap, hogy még soha nem csodálta ennyire. Hát erre gondolt! Legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért azonnal arra a mondatra gondolt, amikor Kate halkan csak annyit mondott: "Lehet gyerekem". Megpróbálta elfojtani a csalódottságát, ezért egy mosolyt erőltetve az arcára szólalt meg.
- Mióta is csodál engem, Beckett nyomozó? - kérdezte kihívó hangsúllyal.
- Na-na! - vette át az évődés fonalát Kate. - Nem csodálatról, hanem csodálkozásról beszéltem! - vonta össze játékosan a szemöldökét, mintha nem értené, hogyan is érthette félre ennyire a szavait a férfi. - Csodálni maximum te szoktad magadat!
- Ohó! Most nem menekülsz! Tanúm is van - húzta ki magát elégedetten a férfi, és a nővér felé fordult, aki éppen a ragtapaszt tette a vérvétel helyét fedő gézre. - Ugye maga is hallotta, hogy csodálatot mondott, nem csodálkozást? - kérdezte magabiztosan.
A nővér elgondolkodva kiegyenesedett, aztán sajnálkozva széttárta a karját.
- Őszinte leszek. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy le tudjam venni a vért anélkül, hogy háborút kellene vívnom magával - mondta, aztán Beckett-re nézett, és kemény vonásai ellágyultak. - Köszönöm. Megspórolt nekem néhány ősz hajszálat.
- Az nem érdekli, hogy nekem közben gyomorfekélyem lett? - háborgott Castle, miközben hitetlenkedve megtapogatta a karján levő kötést. Fogalma sem volt, mikor esett át a tűszúráson.
- Ettől nem lett gyomorfekélye - mondta most már sokkal barátságosabban a nővér. - Még átkötözöm a csontvelővétel helyét. Csússzon lejjebb, és forduljon hasra! Csak azt ne mondja, hogy nem elég, hogy fél a tűtől, még szégyenlős is!
Castle úgy érezte, az égiek is összeesküdtek ellene, de már nem mert panaszkodni. A megjegyzésre vágott egy rosszalló grimaszt, de engedelmeskedett.
- Nem vagyok szégyenlős - morogta duzzogva.
- Ne gondolja, hogy nem láttam még férfi hátsót! - nevette el magát a nap folyamán először a nővér, aztán szakszerű mozdulatokkal kicserélte a kötést. - Egy óra múlva meglesz az eredmény. Ha van kedve, most már felkelhet - mondta a nővér kifelé menet.
Az elkövetkező órában Castle ötpercenként nézett az órájára, hiába próbálta Kate elterelni a figyelmét azzal, hogy elcsalogatta a kórházi büfébe kávézni, és jobbnál jobb kórházi viccekkel szórakoztatni, amiket az egyik magazinban talált. A végén Beckett feladta a figyelemelterelést, és jobban várta a vizsgálat eredményét, mint a férfi.
Mindkettejük szívéről egy kő gördült le, amikor az orvos közölte, hogy minden rendben van, és mehet haza.
A hazafelé tartó úton egy ideig egyikük sem szólt. Castle azon gondolkodott, milyen szerencse, hogy Kate nem jött rá, hogy félreértette a szavait, a nő pedig azon, hogyan fér meg Castle-ben a bátor férfi és a félős kisfiú egyszerre.
- Tényleg csodálsz? - szólalt meg Castle halkan, és hangjában most nyoma sem volt az évődésnek. Olyan komolyan kérdezte, mint az elismerésre váró kisgyerek, félve, és reménykedve.
Kate egy pillanatig hallgatott, aztán elmosolyodott, és oldalra pillantott.
- Csak egyszer mondom el, és nem szeretném valaha is bárkitől visszahallani - villant a szeme. - Igen Castle, ezért a tettedért csodállak.
- Tudtam - vigyorodott el elégedetten a férfi, aztán az összeszűkülő szemeket meglátva, komolyságot erőltetett magára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése