Tudatába erőszakosan kúszott be a fájdalom. Idegsejtjei lassan életre keltek, és kitörtek az öntudatlanság mély sötétségéből, ami eddig megvédte a szenvedéstől. Tisztuló érzékei egyre elviselhetetlenebbnek érezték a kínt. Ösztönösen fejéhez akarta emelni a kezét, abban a reményben, hogy homlokának megdörzsölésével csillapítani tudja a hasogató fájdalmat, de a keze nem mozdult. Elméje egy pillanat alatt vált élessé a félelem szülte adrenalintól. Kinyitotta a szemét, aztán lélegzetvisszafojtva pislogott néhányat, de a koromsötéten kívül nem látott semmit, ezért tágra nyitott szemhéjakkal meredt a feketeségbe, várva, hogy pupillája hatalmasra tágulva alkalmazkodni tudjon, és minél több fényt engedjen be a retináján világosságért nyújtózkodó érzőidegsejtjeihez, de hiába. Semmit nem látott. Hitetlenkedve vett egy nagy levegőt, és pislantott egy nagyot, de a helyzet nem változott. A hitetlenkedést egy pillanat alatt felváltotta a rémület, hogy talán megvakult. Veszetten ráncigálni kezdte a kezét, hogy megdörzsölhesse a szemét, és ekkor tudatosult benne, hogy mindkét csuklóján bilincs van, és a fémes csörgésből arra következtetett, hogy egy fémvázas ágyhoz bilincselték. A félelem mellé düh társult, és ösztönösen szabadulni akart, de amikor teste megfeszült, döbbenten érezte, hogy a lábát is kikötözték. Minden porcikájával szabadulni akart, eszeveszetten ráncigálta a csuklóját és bokáját fogva tartó bilincseket, aminek csak az lett a következménye, hogy már nem csak a feje fájt, hanem a bőrébe mélyedő, fém dörzsölte sebek is.
Behunyta a szemét, vett néhány mély lélegzetet, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Érezte, ahogy a mellkasát majd' szétvető szíve dübörögve lüktet, pattanásig feszülő idegeit, hallotta ziháló tüdejét. Fejében száguldoztak a kérdések. Hol van? Hogyan került ide? Mióta lehet itt? Ki tette ezt vele? Mi történt egyáltalán?
Az, hogy semmire sem emlékezett az öntudatlansága előtti napról vagy napokról, már szinte meg sem lepte. Valószínűleg elkábították, és a szer, amit kapott, emlékezetkiesést és öntudatlanságot okozott. Nem tehetett mást, mint hogy nyugton marad, és megpróbálja felmérni a helyzetét.
Csend és sötétség. Ez a két dolog volt a legszembetűnőbb, ahogy mozdulatlanná dermedve próbált ingereket gyűjteni a külvilágból. Túlságosan nagy a csend, és túlságosan mély a sötétség - állapította meg, és becsukta a szemét, hogy ne kelljen arra gondolni, hogy talán megvakult. Semmi mást nem hallott, mint saját ziháló lélegzetét.
Lassan megmozgatta a kezét és a lábát, hogy felmérje, milyen módon kötözték ki, és van-e esélye valahogy kiszabadulni, de egy perc múlva feladta a próbálkozást. Érezte, hogy egy fém szerkezet van a csuklóján és a bokáján, de már biztos volt benne, hogy nem bilincs.
Legalább ruha van rajtam - gondolta. - Egyrészt így nem fázom, másrészt milyen lenne már, ha meztelen lennék, amikor Kate kiszabadít! - próbálta kizökkenteni magát a pánikból, ami felé a valóság húzta. Semmilyen emléke nem volt, hogy hogyan és mikor rabolták el, de azt tudta, hogy Kate gyanakodni fog, ha néhány óra után sem jelenik meg az őrsön, vagy nem veszi fel a telefonját. Ha valaki, akkor Beckett meg fogja találni!
A gondolat megnyugtatta. Nemcsak azért, mert szereti őt, hanem mert ő New York legjobb nyomozója, aki akkor is képes hideg fejjel, logikusan gondolkodni, ha azt a férfit rabolta el valami őrült, akivel le szeretné élni az életét. A nyugalom pillanata ahogy jött, úgy el is illant, és egy furcsa, rossz érzés költözött a helyébe.
Nyelt volna egyet, de az egyszerű mozdulat csak nehézkesen sikerült. Szája kiszáradt, torkát szorította a félelem, de valami más is. Sosem szerette begombolni az ing gallérját, és nyakkendőt is csak akkor kötött, ha feltétlenül muszáj volt, de most pont úgy érezte magát, mint akinek szoros a gallérja. Megtekergette a nyakát, és már szinte biztos volt benne, hogy az állig begombolt inge, és a szorosra kötött nyakkendő fojtogatja. Ahogy megmozgatta a lábát, és megérezte a bőrét simogató puha anyagot, már tudta, hogy nem farmerban van. Próbálta maga elé képzelni a rajta levő ruhákat, hátha az ad valami támpontot, hogy hol járhatott az elrablásakor. Cipő, ami még fekve is kissé szorította a lábfejét, jó minőségű gyapjúszövet nadrág, zakó, ing, nyakkendő. Új cipő és öltöny. Ha legalább látná, hogy melyik öltönye és nyakkendője van rajta, könnyebb lenne beazonosítani, hogy hol járt. Száguldoztak a gondolatai. Elképzelte a helyeket, ahol elegánsan illik megjelenni, hátha beugrik egy emlék. Vacsora a Le Cirque-ben vagy a Q3-ban Kate-tel, egy jótékonysági est, díjátadó gála, netán könyvbemutató vagy tévés interjú? Nem, ez utóbbiakat elvetette, hiszen ott öltönyt szokott venni ugyan, de nyakkendőt soha.
Hirtelen elakadt a lélegzete. A cipő! Az az elegáns, koromfekete bőrcipő volt az egyetlen, ami kissé szorította a lábát, amit Kate-tel vettek az esküvőjükre! Csak ... csak nem az esküvői öltönyében van? Kétségbeesetten próbált nyugalmat erőltetni magára, sikertelenül. A gondolatra, hogy talán az esküvőjükről, vagy az azt követő partiról rabolták el, hihetetlen, és elviselhetetlen volt. Ne emlékezne az esküvőjükre? Arra a napra, ami élete legboldogabb napja kellett, hogy legyen? Amit hónapokon keresztül terveztek, vártak? Lehetetlen! - próbálta nyugtatni magát, de a tény, hogy még azt sem tudta, mi is az utolsó emléke, rémülettel töltötte el.
Dühében rántott egyet a karján, de csak az érte el, hogy csuklójába és vállába éles fájdalom hasított. A szervezetét elárasztó adrenalin dübörögtette a szívét, és pattanásig feszítette az idegsejtjeit. Összeszorította a száját és a szemét, hogy összpontosítson az emlékezésre. Képek villantak az agyába, amelyeket megpróbált időrendi sorrendbe rakni, hogy rájöjjön, mi az utolsó dolog, amikor még tudatánál volt. Gondolata visszakanyarodott a cipőre.
- Nem tudom, miért akarsz lakkcipőt. Sosem voltam oda a csilli-villi cuccokért - húzta el a száját Kate, és sóhajtva mérte végig a férfit, aztán incselkedve felhúzta a szemöldökét. - Persze, ha attól félsz, hogy mindenki a gyönyörű menyasszonyt fogja nézni, kell valami, ami rád vonzza a tekinteteket!
Ron, a kopaszodó, középkorú eladó, aki segédkezett Castle-nek kiválasztani a megfelelő méretű és fazonú cipőt a méregdrága szalonban, meglepetten kapta tekintetét először az évődő nő, majd vásárlója felé, és amíg az meghökkenve a visszavágáson törte a fejét, gyorsan megszólalt.
- Nagyon elegáns, argentin marhabőrből készült, kiváló minőségű bőrcipőket is tudok ajánlani Mr. Castle, ami éppen olyan tökéletesen illik az öltönyéhez, mint ez a lakkcipő - mondta készségesen, és már kereste is a megfelelő méretet.
Castle olyan ábrázattal húzta le a cipőt a lábáról, mint a kisfiú, akinek nem vette meg az anyukája az áhított G.I. Joe figurát.
- Én sem fogom tudni levenni rólad a szemem, akkor mit várok mástól - sóhajtotta tettetett beletörődéssel, de szemei szerelmes csillogással kalandoztak a sudár alakon, végül megállapodtak a ragyogó, zöldes-barna szempáron.
Kate elégedetten mosolyogva nézte a zokniban üldögélő férfit.
- Hiába akarsz levenni a lábamról, akkor sem az esetem a lakkcipő! Különben is, honnan tudod, hogy tetszeni fogok? A vőlegény nem láthatja a menyasszonyt az esküvő előtt.
- Ha tudnád, hányszor elképzeltelek már, akkor nem kérdeznél ilyet.
Egy perc múlva fancsali arccal nézegette a lábán levő bőrcipőt, ami kevésbé feltűnő, de valóban nagyon elegáns volt. Az eladó férfi megnyerő mosollyal szemlélte, Kate pedig karba font kézzel mérte végig, és elégedetten bólintott.
- De ez szorít - nyafogta jobbra-balra forgatva a lábfejét.
- A bőr nagyon rugalmas, hamar a lábához fog igazodni, és enged annyit, hogy nagyon kényelmes lesz - bizonygatta határozottan az eladó.
Castle sóhajtva nézett a tükörbe, és szomorúan megállapította, annak ellenére, hogy talán még soha nem látta magát olyan elegánsnak, mint a fényes, tiszta gyapjúból, méretre készített öltönyben, a törtfehér, selyem mellényben és nyakkendőben, neki még mindig a könnyű, kényelmes lakkcipő tetszett jobban. Azok után azonban, ami a ruhája kiválasztásakor történt, úgy gondolta, jobb, ha beletörődik a bőrcipőbe. Ő ugyanis egy szmokingot választott, de amikor kiderült, hogy Meredith-t és Gina-t is abban vette feleségül, elég volt csak Beckett-re néznie, máris tudta, bármit választhat, csak szmokingot nem. Még csak az kellene, hogy rájöjjön, hogy az első két alkalommal is lakkcipő volt a lábán! Lehet, hogy Kate babonás? - merült fel benne, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Szinte kizárt! Lehet, hogy tényleg nem jó ómen olyan cipőben házasodni, ami már kétszer nem hozott szerencsét. Bár inkább a menyasszonyokkal volt a baj, nem a cipővel, de biztos, ami biztos. Éppen meg akart szólalni, hogy legyen a bőrcipő, de Kate megelőzte.
- Nem bánom! - ingatta meg a fejét megadóan. - Ha annyira odavagy érte, miattam az is lehet - intett a földön árválkodó lakkcipő felé.
Mindketten arra gondoltak, milyen kilátásokkal lépnek az oltár elé, ha még abban sem tudnak megegyezni, hogy mit viseljen a vőlegény.
- Azt hiszem, a kompromisszumkészség lesz a jó házasságunk alapja - vigyorodott el Castle, és megkönnyebbülten húzta le a lábát szorító cipőt. - Az öltönynél én engedtem, a cipőnél te. Az lesz! - fordult az eladóhoz, miközben a lakkcipőre mutatott.
Amikor farmerban, és kedvenc kék ingében kilépett az öltözőből, az eladó éppen a cipő kiváló tulajdonságait ecsetelte, de Beckett láthatóan nem figyelt rá. A pultnak támaszkodva állt, távolba révedő tekintetén látszott, hogy gondolatai egészen máshol járnak.
- Még a délután folyamán házhoz szállítjuk az esküvői ruháját a kiegészítőkkel, és a cipővel együtt Mr. Castle - mondta őszintének tűnő mosollyal az eladó - és fogadják cégünk nevében a jókívánságainkat. Remélem, elégedettek lesznek minden darabbal, és hozzájárulhatunk, hogy életük legszebb napja tökéletes legyen!
- Köszönjük Ron - nyújtotta kezét a férfi felé Castle. - Mindig elégedett voltam a ruháikkal.
Ahogy kimondta a szavakat, szeme a cipőt rejtő dobozra vándorolt, és elbizonytalanodott. Zavartan pislogott, és anélkül, hogy Kate-re nézett volna, a dobozra bökött.
- Azt kicserélné mégis a másikra?
Ron csodálkozva felhúzta egy pillanatra a szemöldökét, aztán készségesen bólintott, hiszen neki a vevő kérése parancsnak számított, magában azonban jód derült az írón, aki végül beadta a derekát, és minden úgy lett, ahogy a menyasszonya akarta.
Castle elkapta a férfi pillantását, és szeme sarkából látta, hogy Kate ellöki magát a pulttól, és felé fordul.
- Azért, mert már nekem is jobban tetszik a bőr, és nem azért, mert te azt szeretnéd - nézett oldalra, és próbált meggyőző arcot vágni. - A mellényt viszont nem veszem fel - jelentette ki durcásan.
- Aha ... - mosolyodott el hamiskásan Kate, és a kijárat felé indult, Castle pedig a szemöldökét ráncolva követte, és azon gondolkodott, hova is tűnt az előbb emlegetett kompromisszum.
A szűk bőrcipő, amit végül választott, most a lábán van. Mit jelent ez? - tette fel magának a kérdést kétségbeesve.
Csend és sötétség. Ez a két dolog volt a legszembetűnőbb, ahogy mozdulatlanná dermedve próbált ingereket gyűjteni a külvilágból. Túlságosan nagy a csend, és túlságosan mély a sötétség - állapította meg, és becsukta a szemét, hogy ne kelljen arra gondolni, hogy talán megvakult. Semmi mást nem hallott, mint saját ziháló lélegzetét.
Lassan megmozgatta a kezét és a lábát, hogy felmérje, milyen módon kötözték ki, és van-e esélye valahogy kiszabadulni, de egy perc múlva feladta a próbálkozást. Érezte, hogy egy fém szerkezet van a csuklóján és a bokáján, de már biztos volt benne, hogy nem bilincs.
Legalább ruha van rajtam - gondolta. - Egyrészt így nem fázom, másrészt milyen lenne már, ha meztelen lennék, amikor Kate kiszabadít! - próbálta kizökkenteni magát a pánikból, ami felé a valóság húzta. Semmilyen emléke nem volt, hogy hogyan és mikor rabolták el, de azt tudta, hogy Kate gyanakodni fog, ha néhány óra után sem jelenik meg az őrsön, vagy nem veszi fel a telefonját. Ha valaki, akkor Beckett meg fogja találni!
A gondolat megnyugtatta. Nemcsak azért, mert szereti őt, hanem mert ő New York legjobb nyomozója, aki akkor is képes hideg fejjel, logikusan gondolkodni, ha azt a férfit rabolta el valami őrült, akivel le szeretné élni az életét. A nyugalom pillanata ahogy jött, úgy el is illant, és egy furcsa, rossz érzés költözött a helyébe.
Nyelt volna egyet, de az egyszerű mozdulat csak nehézkesen sikerült. Szája kiszáradt, torkát szorította a félelem, de valami más is. Sosem szerette begombolni az ing gallérját, és nyakkendőt is csak akkor kötött, ha feltétlenül muszáj volt, de most pont úgy érezte magát, mint akinek szoros a gallérja. Megtekergette a nyakát, és már szinte biztos volt benne, hogy az állig begombolt inge, és a szorosra kötött nyakkendő fojtogatja. Ahogy megmozgatta a lábát, és megérezte a bőrét simogató puha anyagot, már tudta, hogy nem farmerban van. Próbálta maga elé képzelni a rajta levő ruhákat, hátha az ad valami támpontot, hogy hol járhatott az elrablásakor. Cipő, ami még fekve is kissé szorította a lábfejét, jó minőségű gyapjúszövet nadrág, zakó, ing, nyakkendő. Új cipő és öltöny. Ha legalább látná, hogy melyik öltönye és nyakkendője van rajta, könnyebb lenne beazonosítani, hogy hol járt. Száguldoztak a gondolatai. Elképzelte a helyeket, ahol elegánsan illik megjelenni, hátha beugrik egy emlék. Vacsora a Le Cirque-ben vagy a Q3-ban Kate-tel, egy jótékonysági est, díjátadó gála, netán könyvbemutató vagy tévés interjú? Nem, ez utóbbiakat elvetette, hiszen ott öltönyt szokott venni ugyan, de nyakkendőt soha.
Hirtelen elakadt a lélegzete. A cipő! Az az elegáns, koromfekete bőrcipő volt az egyetlen, ami kissé szorította a lábát, amit Kate-tel vettek az esküvőjükre! Csak ... csak nem az esküvői öltönyében van? Kétségbeesetten próbált nyugalmat erőltetni magára, sikertelenül. A gondolatra, hogy talán az esküvőjükről, vagy az azt követő partiról rabolták el, hihetetlen, és elviselhetetlen volt. Ne emlékezne az esküvőjükre? Arra a napra, ami élete legboldogabb napja kellett, hogy legyen? Amit hónapokon keresztül terveztek, vártak? Lehetetlen! - próbálta nyugtatni magát, de a tény, hogy még azt sem tudta, mi is az utolsó emléke, rémülettel töltötte el.
Dühében rántott egyet a karján, de csak az érte el, hogy csuklójába és vállába éles fájdalom hasított. A szervezetét elárasztó adrenalin dübörögtette a szívét, és pattanásig feszítette az idegsejtjeit. Összeszorította a száját és a szemét, hogy összpontosítson az emlékezésre. Képek villantak az agyába, amelyeket megpróbált időrendi sorrendbe rakni, hogy rájöjjön, mi az utolsó dolog, amikor még tudatánál volt. Gondolata visszakanyarodott a cipőre.
- Nem tudom, miért akarsz lakkcipőt. Sosem voltam oda a csilli-villi cuccokért - húzta el a száját Kate, és sóhajtva mérte végig a férfit, aztán incselkedve felhúzta a szemöldökét. - Persze, ha attól félsz, hogy mindenki a gyönyörű menyasszonyt fogja nézni, kell valami, ami rád vonzza a tekinteteket!
Ron, a kopaszodó, középkorú eladó, aki segédkezett Castle-nek kiválasztani a megfelelő méretű és fazonú cipőt a méregdrága szalonban, meglepetten kapta tekintetét először az évődő nő, majd vásárlója felé, és amíg az meghökkenve a visszavágáson törte a fejét, gyorsan megszólalt.
- Nagyon elegáns, argentin marhabőrből készült, kiváló minőségű bőrcipőket is tudok ajánlani Mr. Castle, ami éppen olyan tökéletesen illik az öltönyéhez, mint ez a lakkcipő - mondta készségesen, és már kereste is a megfelelő méretet.
Castle olyan ábrázattal húzta le a cipőt a lábáról, mint a kisfiú, akinek nem vette meg az anyukája az áhított G.I. Joe figurát.
- Én sem fogom tudni levenni rólad a szemem, akkor mit várok mástól - sóhajtotta tettetett beletörődéssel, de szemei szerelmes csillogással kalandoztak a sudár alakon, végül megállapodtak a ragyogó, zöldes-barna szempáron.
Kate elégedetten mosolyogva nézte a zokniban üldögélő férfit.
- Hiába akarsz levenni a lábamról, akkor sem az esetem a lakkcipő! Különben is, honnan tudod, hogy tetszeni fogok? A vőlegény nem láthatja a menyasszonyt az esküvő előtt.
- Ha tudnád, hányszor elképzeltelek már, akkor nem kérdeznél ilyet.
Egy perc múlva fancsali arccal nézegette a lábán levő bőrcipőt, ami kevésbé feltűnő, de valóban nagyon elegáns volt. Az eladó férfi megnyerő mosollyal szemlélte, Kate pedig karba font kézzel mérte végig, és elégedetten bólintott.
- De ez szorít - nyafogta jobbra-balra forgatva a lábfejét.
- A bőr nagyon rugalmas, hamar a lábához fog igazodni, és enged annyit, hogy nagyon kényelmes lesz - bizonygatta határozottan az eladó.
Castle sóhajtva nézett a tükörbe, és szomorúan megállapította, annak ellenére, hogy talán még soha nem látta magát olyan elegánsnak, mint a fényes, tiszta gyapjúból, méretre készített öltönyben, a törtfehér, selyem mellényben és nyakkendőben, neki még mindig a könnyű, kényelmes lakkcipő tetszett jobban. Azok után azonban, ami a ruhája kiválasztásakor történt, úgy gondolta, jobb, ha beletörődik a bőrcipőbe. Ő ugyanis egy szmokingot választott, de amikor kiderült, hogy Meredith-t és Gina-t is abban vette feleségül, elég volt csak Beckett-re néznie, máris tudta, bármit választhat, csak szmokingot nem. Még csak az kellene, hogy rájöjjön, hogy az első két alkalommal is lakkcipő volt a lábán! Lehet, hogy Kate babonás? - merült fel benne, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Szinte kizárt! Lehet, hogy tényleg nem jó ómen olyan cipőben házasodni, ami már kétszer nem hozott szerencsét. Bár inkább a menyasszonyokkal volt a baj, nem a cipővel, de biztos, ami biztos. Éppen meg akart szólalni, hogy legyen a bőrcipő, de Kate megelőzte.
- Nem bánom! - ingatta meg a fejét megadóan. - Ha annyira odavagy érte, miattam az is lehet - intett a földön árválkodó lakkcipő felé.
Mindketten arra gondoltak, milyen kilátásokkal lépnek az oltár elé, ha még abban sem tudnak megegyezni, hogy mit viseljen a vőlegény.
- Azt hiszem, a kompromisszumkészség lesz a jó házasságunk alapja - vigyorodott el Castle, és megkönnyebbülten húzta le a lábát szorító cipőt. - Az öltönynél én engedtem, a cipőnél te. Az lesz! - fordult az eladóhoz, miközben a lakkcipőre mutatott.
Amikor farmerban, és kedvenc kék ingében kilépett az öltözőből, az eladó éppen a cipő kiváló tulajdonságait ecsetelte, de Beckett láthatóan nem figyelt rá. A pultnak támaszkodva állt, távolba révedő tekintetén látszott, hogy gondolatai egészen máshol járnak.
- Még a délután folyamán házhoz szállítjuk az esküvői ruháját a kiegészítőkkel, és a cipővel együtt Mr. Castle - mondta őszintének tűnő mosollyal az eladó - és fogadják cégünk nevében a jókívánságainkat. Remélem, elégedettek lesznek minden darabbal, és hozzájárulhatunk, hogy életük legszebb napja tökéletes legyen!
- Köszönjük Ron - nyújtotta kezét a férfi felé Castle. - Mindig elégedett voltam a ruháikkal.
Ahogy kimondta a szavakat, szeme a cipőt rejtő dobozra vándorolt, és elbizonytalanodott. Zavartan pislogott, és anélkül, hogy Kate-re nézett volna, a dobozra bökött.
- Azt kicserélné mégis a másikra?
Ron csodálkozva felhúzta egy pillanatra a szemöldökét, aztán készségesen bólintott, hiszen neki a vevő kérése parancsnak számított, magában azonban jód derült az írón, aki végül beadta a derekát, és minden úgy lett, ahogy a menyasszonya akarta.
Castle elkapta a férfi pillantását, és szeme sarkából látta, hogy Kate ellöki magát a pulttól, és felé fordul.
- Azért, mert már nekem is jobban tetszik a bőr, és nem azért, mert te azt szeretnéd - nézett oldalra, és próbált meggyőző arcot vágni. - A mellényt viszont nem veszem fel - jelentette ki durcásan.
- Aha ... - mosolyodott el hamiskásan Kate, és a kijárat felé indult, Castle pedig a szemöldökét ráncolva követte, és azon gondolkodott, hova is tűnt az előbb emlegetett kompromisszum.
A szűk bőrcipő, amit végül választott, most a lábán van. Mit jelent ez? - tette fel magának a kérdést kétségbeesve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése