Változatok egy témára 7/94

- Rendben. Ha te mondod, akkor biztosan túlélem - húzta kényszeredett mosolyra száját a férfi.

- Légy jó fiú, és feküdj le! Ne bámuld azt a sebet, mert a végén megijedsz és megszöksz - mondta Lanie, aztán a szekrényhez lépett és a kezeléshez szükséges eszközöket kezdte válogatni. Az előző órák eseményeire gondolt. Délelőtt járt nála Javi és Ryan, hogy az alagútban talált felvonószerkezet csavarját összehasonlíttassák vele a Helga Ormond nyakán talált zúzódással. Persze beszámoltak az éjszaka történtekről, és Javi megosztotta vele a Kate-tel és Castle-lel kapcsolatos meglátásait is. Akkor majdnem felhívta a barátnőjét, de aztán úgy gondolta, ha Kate meg akarja osztani vele az érzéseit, úgyis hamarosan hívni fogja. Aztán eszébe jutott az előző nap tett ígérete, hogy megnézi a Castle lábán levő sebet, de mivel tudta, hogy az író magától nem fog jelentkezni, felhívta. Elmosolyodott az emlékre. Felkészült mindenféle kifogásra, de tudta, ha megijeszti a férfit, hogy egy elfertőződött seb akár a lábába is kerülhet, inkább őt választja, mint a kórházat. Arra azonban nem számított, hogy Kate éppen akkor akar vele beszélni, amikor Castle nála van. A sors útjai kifürkészhetetlenek - gondolta. Ideges volt ugyan, mégsem bánta, hogy így alakult a helyzet, mert amit Javi elmesélt, abból kitűnt, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet a nyomozó és az író kapcsolata.

- Nyúzottnak látszol - pillantott hátra a férfira.

Castle a vizsgálóágyon ült égszínkék ingben, bokáig letolt farmerban, fekete zokniban, és kétségbeesett tekintettel nézegette a combján levő sebet, ami semmi jóval nem biztatta.

- Csak rosszul aludtam - mondta halkan, miközben arra gondolt, hogy egy szemhunyást sem aludt, csak órákon keresztül forgolódott álmatlanul az ágyban.

- Javi mesélte, hogy megtaláltad a gyilkosság tetthelyét, és hogy egyedül mentél oda.

- Ha azt akarod mondani, hogy ez mekkora hülyeség volt, ne fáraszd magad! - vált ingerültté Castle, de egy másodperc után megbánta a hangsúlyt, és nyugalmat erőltetve magára hozzátette: - Igen, igazad van, hülyeség volt egyedül odamennem.

Lanie megfordult, és a meggyötörtnek látszó férfira nézett. Kate a legjobb barátnője volt, és az eszével értette is a döntéseit, de mindig próbálta kicsit Castle szemszögéből is nézni a dolgokat, ezért most kimondottan sajnálta a férfit. Mi mindenen ment át az utóbbi hetekben! Odalépett hozzá, és gyengéden, mégis határozottan megfogta a vállát, mire az engedelmesen hátradőlt az ágyon.

- Tudod Castle, engem egyáltalán nem lepett meg - mosolyodott el, hogy oldja a feszültséget.

Az író nyelt egyet, és végtelen szomorúsággal az orvos meleg tekintetű, barna szemébe nézett.

- Volt, akit meglepett.

- Castle! Te magad ismerted el, hogy nem szabadott volna egyedül odamenned - mondta enyhe rosszallással a hangjában, aztán szelíden hozzátette: - Kate csak félt téged. 
- Kit féltek én? - viharzott be az ajtón a nyomozó, aki még éppen meghallotta az utolsó mondatot, de amikor meglátta a vizsgálóágyon fekvő férfit, megtorpant. Castle fájdalmas tekintete, karikás szemei, nyúzott arca arról tanúskodtak, hogy őt is megviselték az éjszaka történtek.  Utólag belátta, hogy mindketten hibáztak, mindketten sértettek voltak, és ez vezetett ahhoz, hogy bántsák egymást. Minél többször gondolta végig az estét, annál inkább hibáztatta magát. Már képtelen volt haragudni a férfira, főleg, hogy olyan elesettnek látszott, mint vigasztalásra szoruló kisfiú. Zavartan nézték egymást, de egyikük sem szólt. A hirtelen beállt kínos csendet Lanie törte meg.
- Emlékszel? - nézett komolyan egyenesen barátnője szemébe. - Tegnap lefertőtlenítetted a sebet, de abban egyeztünk meg, hogy ma megnézem.
- Igen ... persze - szólalt meg nehezen Kate, aztán zavartan a férfira pillantott. Úgy érezte, mágnesként vonzzák a rászegeződő kék szemek. - Akkor ... én nem is zavarok. Majd később visszajövök - indult volna, de Lanie elkapta a karját.
- Segítened kell! - szűkült egy pillanatra össze a szemhéja jelentőségteljesen, aztán sóhajtva Castle felé intett a fejével. - A hullákhoz szoktam, nem egy rémült, ellenkező ötéveshez! Tudod milyen, ha injekciót kap!
Kate bármennyire is zavarban volt, önkéntelenül elmosolyodott, Castle pedig azonnal ellenkezni kezdett.
- Mi? Rémült ötéves? - ült fel az ágyon sértődötten, aztán mintha most jutottak volna el a tudatáig az orvosszakértő utolsó szavai, ijedten nyelt egyet. - De ... de injekcióról szó sem volt!
Lanie kinyújtott karral a férfire mutatott, miközben sóhajtott egyet, és "én megmondtam" tekintettel barátnőjére nézett.
- Segítened kell - közölte tényként.
Kate néhány másodpercig farkasszemet nézett Lanie-vel, aztán Castle-re pillantott.
A hajnali, álomtalan vergődés után, az író kezdte más szemmel nézni Kate és a saját reakcióit. Ha Beckett nem akarta volna megszabni, hogy mit tegyen, talán eszébe sem jutott volna, hogy egyedül induljon az alagúthoz, de azt is tudta, hogy Kate valóban csak meg akarta védeni a veszélytől. Már nem érzett haragot. A büszkesége azt diktálta, hogy legyen elutasító, de tulajdonképpen nem vágyott másra, mint Kate közelségére, ezért amikor a nő ránézett, keserűen gondolt arra, hogy Lanie átlátszó ügyködése ellenére, el fog menni. Meglepetésére azonban Kate megfordult, és elgondolkodva végigmérte. Képtelen volt ellenállni a szomorú, kék szemeknek.
- Azt hiszem, igazad van - szólalt meg olyan hangsúllyal, mintha nem lenne más választása. - Egyedül tényleg kevés vagy hozzá. Még a végén megszökne - mondta rosszallóan, de hangjában érezhető volt a megkönnyebbülés.
Castle meglepődött. Talán Kate is átértékelte a dolgokat. Az imént még érezte a feszültségét és a zavarát, most meg olyan volt, mintha visszamentek volna az időben ahhoz a naphoz, amikor megállította az elmebeteg késes gyilkost, és mivel egy tömegbaleset miatt nem volt mentő, Beckett Lanie-hez hozta. Akkor járt először a vizsgálóban, és éppen úgy élcelődött rajta a két nő, mint most. Még az injekciót is elviseli, ha azzal látszólag visszapörgetheti az időt.
- Miért hiszitek, hogy megszöknék? - kérdezte durcásan. - Kemény vagyok, és rettenthetetlen - húzta ki magát színpadiasan.
- Jó, akkor most be is bizonyíthatod - lépett az ágy mellé Lanie, kezében a fertőtlenítő folyadékkal és egy vattapamaccsal. - Feküdj le! - parancsolt a férfira, majd miután az engedelmesen hátradőlt, finoman érintve a sérült felületet, bekente a fertőtlenítővel.
- Ez ... ez ... ááááá ... ez csíp - kapkodta a levegőt Castle fájdalmas arccal.
- Nyugi Castle! Mindjárt végzünk - nyugtatta az orvos, aztán amikor végzett, megpaskolta a férfi lábszárát. - Látod, a könnyebbik részén már túl is vagy.
- A könnyebbiken? - méltatlankodott a poénon az író, de amikor meglátta a nő tekintetét, rémülten nézett egyik nőről a másikra.
Kate a férfi combján levő sebre nézett, ami az előző naphoz képest ijesztően begyulladt és váladékozott, miközben Lanie magyarázatát hallgatta.
 -  Sajnos az állati harapástól származó sérüléseknél elég gyakori, hogy az állat nyála mélyen a szövetek belsejébe kerül, és hiába gyógyul a felszínen szépen a seb, alatta szaporodnak a kórokozók.
Egy pillanatra elhallgatott. Nem akarta a kelleténél jobban megijeszteni a férfit. - Fel kell nyitnom a sebet, mert elfertőződött - mondta őszintén.
- Azt akarod mondani, hogy amit összevarrtak, azt te újra felvágod? - támaszkodott a könyökére a férfi, és hitetlenkedve húzta össze a szemöldökét.
- Sajnálom - nézett rá együtt érzőn Lanie, aztán a döbbenten álló Kate-hez fordult, aki egy perce még azt hitte, csak egy injekció beadásához kéri az orvos a segítségét. - Adok neki érzéstelenítőt, de mivel túlságosan gyulladtak a szövetek, kiszámíthatatlan a hatása. Csak egy kicsi vágást fogok ejteni, de addig fogd le a lábát.
- Megszurkálsz, de lehet, hogy feleslegesen? - háborgott a férfi ijedten, és anélkül, hogy Lanie ráparancsolt volna, megadóan lefeküdt.
Kate nézte a mennyezetet bámuló férfi beletörődő arcát, és összeszorult a szíve. Jobban szerette volna, ha ellenkezik, vagy nyafog. Az ágyhoz lépett, megfogta a férfi kezét, és örömmel töltötte el, hogy a meleg, erős ujjak viszonozzák az érintést.
- Ez egy kicsit fájni fog - lépett Kate mellé Lanie, kezében az érzéstelenítő injekcióval.
Castle a tűre nézett, aztán a fal felé fordította a fejét.
Kate-et szíven ütötte a mozdulat. Arra számított, hogy a férfi ránéz, és az ő tekintetéből merít erőt, hogy túlélje a számára oly szúrást, ehelyett elfordult, és összeszorított szájjal a fal egy pontjára szegezte a tekintetét. Kate-nek úgy tűnt, mintha könny csillogna a szemében, de aztán a férfi pislantott, és a csillogás eltűnt. Furcsa volt, hogy egyik pillanatban mintha oldódna a köztük levő feszültség, aztán mire megnyugodna, Castle újra távolságtartó lesz. Látta, hogy a férfi arca megrándul a fájdalomtól, és érezte, hogy szorosabbra fonódnak az ujjai az övére, de nem jajgatott, nem méltatlankodott, mint régen, pedig annak Kate most sokkal jobban örült volna. Mintha egy másik Castle feküdt volna előtte, és ez elgondolkodtatta.
- Kate, most fogd  meg a lábát, mert ha megmozdítja, nagyobb helyen vágom meg, mint szeretném! - szólalt meg Lanie.
Kate átlépett barátnője másik oldalára, és mindkét kezét Castle lábszárára tette.
A férfi szokatlan viselkedése Lanie-nek is feltűnt. 
- Jól vagy? - hajolt közelebb a férfihoz, és kutató tekintettel méregette.
- Nem, de azt hiszem, ez senkit nem érkel - mondta gúnyosan, még mindig a falat bámulva Castle.
Lanie Kate-re pillantott, de az lesütötte a szemét. Mindketten tudták, hogy a férfi nem csak az orvosi kezelésre céloz.
- Vigyázok, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam - próbálta a pillanatnyi helyzetre irányítani a férfi figyelmét Lanie.
- Tudom. Te nem akarsz fájdalmat okozni - nyomta meg jelentőségteljesen a személyes névmást Castle.
Lanie sóhajtott, és úgy döntött, jobb lesz, ha nem szól egy szót sem, csak teszi a dolgát. A következő perceknél kínosabbat régen nem élt át! Szinte tapintani lehetett a csendet. Castle tekintete nem mozdult a falról, és megadóan tűrte, hogy egy kis bemetszést ejtsen a seben, és kitisztítsa az elfertőződött szöveteket, majd bekenje fertőtlenítővel, és gézzel átkötözze, Kate pedig lehajtott fejjel fogta a férfi lábát, amíg ő a fájdalmas műveletet végezte. Éppen azon gondolkodott, hogyan oldja fel a kínos csendet, miközben a ragtapaszt a gézre simította, amikor a boncsegéd dugta be fejét az ajtón, és közölte, hogy egy sürgős vizsgálatot kell elvégezni egy hullán.
- Mennem kell - indult sietve az ajtó felé megkönnyebbülten, miközben tettetett sajnálkozással tárta szét a karját. - Segíts felöltözni neki - szólt vissza Kate-nek az ajtóból, aztán figyelmeztetőn felemelte az ujját, és Castle-re nézett. - Te pedig fekvésre vagy ítélve! Vitesd haza magad, és irány az ágy! Holnap elmegyek, és megnézlek.
- Engem, vagy a sebet? - fordult végre felé a férfi, és tekintetében újra megjelent a huncut fény, mire Lanie csak égnek emelte a szemét, és kilépett a vizsgálóból.
Néhány másodpercnyi kínos feszengés után Castle megpróbált felülni, Kate pedig készségesen lépett közelebb hozzá.
- Segítek - mondta, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, átkarolta Castle vállát. Érezte, ahogy egy pillanatra megfeszültek a férfi izmai, mintha áramütés érte volna, de aztán hagyta, hogy segítsen neki. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Rick arca megrándult a fájdalomtól, amikor lecsúszva az ágyról, a sérült lábára állt, ezért lehajolt, és segített felhúzni a farmert.
Kate egyik lábáról a másikra állva némán figyelte, ahogy Castle betűri az ingét, és lassan végez az öltözködéssel. Tudta, itt a pillanat, hogy beszéljenek a történtekről, de nem tudta, hogyan kezdhetne hozzá. Nem akart bocsánatot kérni, csak azt akarta, hogy Castle megértse, mit miért tett. Meglepetésére a férfi megelőzte.
- Köszönöm - szólalt meg reszelős hangon, és percek óta először nézett a nő szemébe.
- Mit? - kérdezte értetlenül Kate. - Hogy lefogtalak, amíg Lanie kínzott? - mosolyodott el szomorkásan, hogy oldja a feszültséget, de Castle nem viszonozta a mosolyt.
- Nem, hanem azt, hogy most nem néztél keresztül rajtam - sütött a megbántottság a szavaiból.

Változatok egy témára 7/93

- Beckett! Te itt? - kérdezte ártatlanságot színlelve, meglepetten Castle. - A szívbajt hoztad rám! - tette színpadiasan kezét a szívére, és feszengve elmosolyodott.

Azt várta, hogy Kate megforgatja a szemét, és bosszankodva leszidja, vagy dühösen kiabálni kezd, esetleg rácsodálkozik, hogy mit keres ő itt, még azt is el tudta képzelni, hogy megbilincseli, amiért egy rendőrségi akcióba ütötte az orrát. Tévedett. Kate hallgatott, csak fájdalmat és dühöt sugárzó tekintete tanúskodott a benne dúló érzelmekről, és a máskor életteli, telt ajkak, amelyeket most úgy összeszorított, hogy elfehéredtek. Aztán amikor észrevette, hogy a nő keze enyhén megremeg, amikor a tokjába csúsztatja a fegyvert, tudta, hogy egészen más a helyzet, mint régen, amikor megszegte a szabályokat. Tekintetük néhány másodpercre összefonódott, aztán mintha ő ott sem lenne, Kate a mögötte álló Steve-re nézett. 

A férfi magasba tartotta mindkét kezét, rémülten kapkodta a tekintetét, és hol Beckett-re, hol Espo-ra nézett.

- É-én csak egy szerelő vagyok - magyarázkodott dadogva. - Ő akart mindenáron idejönni - intett fejével Castle felé olyan hévvel, mint amikor a gyerekek bűnbaknak kiáltják ki a társukat, aztán magát mentegetve gyorsan hozzátette: - Én éppen most akartam magukat hívni.

Espo érezte, hogy Beckett olyan feszült, hogy mindjárt felrobban, és Castle-nek szerencséje van, hogy kivételes önuralomra képes a nő, mert ő a helyében már biztosan képen törölte volna. Rá ugyanis nem hat az író kisfiúsan sármos, vagy ártatlan, ugyanakkor huncut mosolya.

- Hogy hívják? - kérdezte, hogy időt adjon Kate-nek, hogy lecsillapodjon.

- Steve Cobbler. Szerelő vagyok, és a világítást jöttem ellenőrizni.

- Tapasztalt valami szokatlant vagy gyanúsat? - vette át a szót Beckett, szándékosan egyes szám második személyben feltéve a kérdést, miközben szemét Steve-re szegezte.

Castle érezte, hogy a nő keresztülnéz rajta. Egy pillanatig arra gondolt, Kate-nek igaza van, amiért dühös rá, de aztán eszébe jutott, milyen csalódott volt, amikor annak ellenére, hogy ő fejtette meg Tyson rejtvényét, Kate kitette a lakása előtt, és közölte, hogy nem vehet részt az akcióban. Ő is dühös lehetne, mégis inkább fájdalmat érzett. Még sosem fordult elő, hogy Beckett átnézzen rajta.

- Igen találtunk! - szólalt meg erélyesen, hogy magára irányítsa a figyelmet, de Kate továbbra is Steve-re nézett.

- Magát kérdeztem! - csattant parancsolón a hangja, mielőtt Castle belekezdhetett volna.

- I-igen, találtunk - értetlenkedett zavartan Steve. Furcsállotta, hogy a rendőrök nem foglalkoznak az íróval, de nem töprengett rajta sokáig, hanem gyorsan mesélni kezdett, még mielőtt bajba kerülne a kíváncsi firkász miatt.

Miközben a sötét folyosón haladtak a pihenő felé, és hallgatták Steve előadását, Castle árnyékként kullogott a kis csapat után. Csak Espo vetett felé egy megértő pillantást, de nem szólt. A szobába érve figyelte, ahogy Kate homlokán megjelenik a két kis ránc, ahogy felméri a felirat és a bilincsek jelentőségét, aztán észrevette, hogy amikor meglátta a felhúzószerkezetet, egy apró remegés fut végig rajta, és alig észrevehetően nyel egyet. Tudta, hogy ugyanazt érzi, mint amit tíz perccel ezelőtt ő is érzett.

- Kifelé! - szúrta oda Beckett keményen, az éppen belépni szándékozó Steve-nek. - Remélem, nem tapogatott össze semmit! - villant szeme a férfira, mire az megrázta a fejét, és engedelmesen hátrálni kezdett.

Castle úgy döntött, itt az ideje, hogy rákényszerítse Beckett-et, hogy ha akarja, ha nem, tudomásul vegye a jelenlétét. Félretolta az útjában álló Steve-t, és a felhúzható kaput néző nő mellé lépett.

- Ez egy üzenet, Kate - szólalt meg halkan.

- Tudom - válaszolt alig hallhatóan Beckett, de hangjából kicsendült a félelem. Castle egy pillanatra annak a szerelméért rettegő nőnek látta, aki a raktárban volt, de aztán vett egy nagy levegőt, visszaváltozott a rettenthetetlen Beckett nyomozóvá, és ellépett mellőle. - Espo! Értesíts Shaw ügynököt. Hívják a helyszínelőket, és kutassák át a környéket! Lehet, hogy Tyson a környéken van. Szereti learatni a dicsőséget, hogy minden az ő tervei szerint alakul, ezért lehet, hogy valahonnan figyeli az akciót. Őket vidd magaddal! - intett Steve felé, de az először használt többes számból egyértelmű volt, hogy a parancs Castle-re is érvényes.

- Ezt nem teheted, Kate! - lépett az író dühösen a nő után. - Én találtam meg a rejtekhelyet!

- De megtehetem - fordult meg hirtelen Kate.

A váratlan mozdulattól a férfi csaknem beleütközött. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Castle érezte, ahogy a feszültségtől vibrál köztük a levegő. 

- Gyere, Castle! - hallotta meg Javi nyugodt hangját, aztán érezte, ahogy a nyomozó megfogja a vállát, hogy indulásra késztesse. Lassan elindult az ajtó felé, de ott megtorpant, és visszanézett a szoba közepén álló nőre.

- Igen, megteheted, hogy elküldesz, de nem azért teszed, mert muszáj, hanem azért, mert te ezt akarod - mondta, és nem bánta, hogy szavaiból kihallatszik a keserűség.

Kate csak állt mereven, és úgy érezte, mintha kést forgattak volna a szívében. Amikor a  három férfit elnyelte a sötétség, sóhajtva hagyta el tüdejét az addig visszafojtott levegő, és érezte, hogy az addig feszülő izmai elernyednek. A megkönnyebbülés, hogy nincs semmi baja Castle-nek, most az öröm mellé dühöt hozott. Dühös a férfira, de legfőképpen saját magára. Az összes félelmet megspórolhatta volna, ha hagyja, hogy Castle velük jöjjön az alagútba, ráadásul veszélybe sem sodorta volna magát a kíváncsisága miatt. Körbenézett, és megpróbált Tyson üzenetére koncentrálni.

- Ha én ezt a feleségemnek elmesélem, el sem fogja hinni - locsogott a szervizúton kifelé haladva Steve. Látszott rajta, hogy az előbbi félelmét felváltotta az izgalom, és már látta maga előtt, hogyan dicsekszik el a felfedezéséről az álmélkodó feleségének. 

- Azért ne ijessze halálra! - morogta Castle a bajsza alatt, mire a szerelő tudálékosan mosolyogva felé fordult.

- Ez a nyomozónő ismeri magát, mint a rossz pénzt, ugye?

- Csak azt hiszi, hogy ismer - mondta halkan az író.

Espo elgondolkodva figyelte Castle-t. Egyáltalán nem tetszett neki, ahogy Beckett és az író kapcsolata alakult, mert az addig kiegyensúlyozott, magabiztos, boldog nő szétszórttá, bizonytalanná, és rendkívül boldogtalanná vált, még ha minden igyekezetével azon is volt, hogy ezt eltitkolja. Nem volt joga beleszólni az életükbe, de a véleménye megvolt a nő döntéséről. Most fordult elő először, hogy nem Kate-tel értett egyet, ezért miután értesítette a fejleményekről Shaw ügynököt és Gates kapitányt, a szerelőt pedig egy ügynökre bízta,a lehajtott fejjel ácsorgó íróhoz lépett. 

- Ez nehéz lesz - mondta megértően.

Castle felnézett, és a meleg, barna szemekből kiolvasható együttérzést láttán tudta, hogy Javi nem az ügyre, hanem a Kate-tel való kapcsolatára céloz.

- Az - mondta szűkszavúan.

- Figyelj! Én mindenről tájékoztatlak, de most jobb lenne, ha hazamennél. A helyszínelés eltart reggelig, szóval, szerintem itt úgyis csak unatkoznál. Mindjárt itt lesz Shaw ügynök - próbálta új érvvel meggyőzni a vacilláló írót. - Szidásra vágysz? - húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Tudod, van, amikor a szidás jobban esik, mint ha keresztülnéznek az emberen - mondta keserűen, és a kocsija felé indult.

Kate úgy érezte magát, mint akit kifacsartak. Néhány órát tudott aludni, akkor is rémálmok gyötörték, és úgy érezte, fáradtabban kelt fel, mint ahogy hajnalban lefeküdt. Már a hatodik kávén járt az esze, igaz, már késő délután volt. Várták a helyszínelők jelentését, bár azt már tudták, hogy csak Helga Ormond ujjlenyomata volt a szobában, és a falon levő felirat festéktől származik. Kate úgy érezte, nincs se ereje, se türelme a végtelennek tűnő kihallgatásokhoz. Minden emberrel beszéltek, akinek bármilyen köze lehetett a szervizúthoz. Szerelőket, karbantartókat, takarítókat hallgattak ki, eredménytelenül. Egy csapat a térfigyelő kamerák felvételeit nézte át, hátha felbukkan a  bérelt Toyota Prius, vagy a fagyis autó, hiszen Tyson-nak ide kellett hoznia Helga-t, és el kellett vinnie a holttestét. A várakozás, és az egy helyben toporgás felemésztette a türelmét. Egyre nehezebben koncentrált, és egyre többet gondolt Castle-re. Miután újra, meg újra felidézte a történteket, egyre jobban megértette saját viselkedését. A biztosítékot az ütötte ki nála, hogy hiába akarja távol tartani a veszélytől Castle-t, ha a férfi alaptermészetére az a jellemző, hogy a kíváncsisága, és a rejtélyekhez való vonzódása legyőzi a félelmét. Vajon, ha nem kapcsolódhatna be a gyilkossági ügyekbe, akkor is találna magának veszélyforrást? Sóhajtva hátradőlt a székében, megdörzsölte a homlokát, és önkéntelenül a lift felé nézett. Ilyenkor szokott Castle megjelenni, kezében két kávéval, arcán az utánozhatatlan mosolyával. Hirtelen úgy érezte, valakivel beszélnie kell a történtekről, különben képtelen lesz a munkájára figyelni. Fogta a telefonját, és az apja képéhez görgette a névjegyzéket, aztán meggondolta magát, és Lanie-t hívta.

- Szia. Ráérsz? - kérdezte, miközben a lift felé indult.

- Ő ... hát ...

- A boncteremben vagy? 

- Nem a vizsgálóban, de most nem lenne szerencsés, ha ... - próbálta eltéríteni a szándékától finoman Kate-t, de az a szavába vágott.

- Csak néhány perc, Lanie. Muszáj beszélnem veled. Történt valami -  csengett kétségbeesetten a hangja, és letette a telefont. Nincs olyan hulla, ami ne várhatna néhány percet - gondolta, miközben sóhajtva a litf falának dőlt.

Lanie dermedten állt a betegének háttal, hogy az ne lássa tanácstalan, kétségbeesett arcvonásait. Szorongatta a telefont, és azon töprengett, visszahívja-e Kate-t.

- Ugye nem akarsz kórházba küldeni? - szólalt meg a beteg a háta mögött. 

Ahogy Lanie meghallotta, a könyörgő, félelemmel teli hangot, letette a telefont, és megnyugtató mosollyal az arcán megfordult.

- Nem. Mindjárt jön az asszisztensem, és segít túlélni ezt a kis sebészeti beavatkozást.

- Rendben. Ha te mondod, akkor biztosan túlélem - húzta kényszeredett mosolyra száját a férfi. 

 

Változatok egy témára 7/92

Kedves Olvasóim!

Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer az a kis számláló a bal oldalon, egy hatjegyű, kettessel kezdődő számot fog mutatni! Hihetetlenül jó érzés, hogy vannak, akik szeretik olvasni az írásaimat, kitartóan várják a folytatást, véleményt írnak, biztatnak, dicsérnek. 

A legjobb szórakozás, amit valaha kitaláltam, az írás, de csak így, VELETEK együtt! 

Köszönöm!

A mai rész hosszabb lett a szokásosnál. Remélem, nem okozok vele csalódást! Jó olvasást kívánok!

- Az alagútban nincs térerő - nyögte halkan.

- Menjen csak előre, ha annyira kíváncsi! - csendült félelem Steve hangjában, és az író kezébe nyomta a zseblámpát.

Castle egy pillanatra meglepődött. Soha nem ő ment előre, amit egyszer fel is rótt Beckett-nek. Hát, most itt az alkalom, hogy elsőnek lépjen a vadállat barlangjába! Igazából most jutott eszébe először, hogy Tyson talán itt leselkedik rá. Ha bekamerázta a lakását, pontosan tudhatta, mikor fejtette meg a rejtvényt, és mikor jön az alagútba. Valószínűleg a rendőrségi kommunikációt is le tudja hallgatni, márpedig akkor azt is tudja, hogy Beckett-ék csak később érnek ide. Agyában cikáztak a gondolatok és az emlékek. Amióta Tyson csaknem rákent egy gyilkosságot, és minden bizonyítékot ellene tudott fordítani, tudta, mire képes a férfi. Észrevétlenül járt a lakásában, megfigyelte az életét, manipulálta a számítógépét, rendőrnek öltözve bejutott a kapitányság zárkájához úgy, hogy kijátszotta a biztonsági kamerákat. Hirtelen átjárta a félelem. Óvatosan nyitotta a visítva nyikorgó ajtót, miközben igyekezett úgy tartani a lámpát, hogy a lehető legnagyobb felületet világítsa be. Érezte, hogy Steve közvetlenül mögé tép, és pajzsként használja. Orrát megcsapta a férfi izzadtságszaga, és Castle-nek az futott át a fején, hogy a férfi fél, pedig nem is tudja, kivel állnak szemben. A lámpa fényköre lassan pásztázta végig a helyiség minden négyzetméterét, és amikor meggyőződött róla, hogy a szoba üres, Castle beljebb lépett. Hirtelen egy árnyékot vélt elsuhanni a földön. Rémülten fordította arra a lámpát, miközben a szívverése is megállt.

Kate nem akart arra gondolni, hogy Castle egyedül ment az alagúthoz, ahova Tyson csalta őket, ezért agya lázasan keresett magyarázatot arra, miért nem cseng ki a telefonja. Talán csak dühében kikapcsolta, fordult meg a fejében, de azonnal el is vetette a gondolatot, hiszen megígérte Castle-nek, hogy tájékoztatja az akció eredményéről. Kizárt, hogy ne lett volna kíváncsi rá!

- Alexis! - suttogta maga elé a lány nevét, és már hívta is. Castle azt mondta, beszélgetett vele a Lincoln alagútról, tehát a lány otthon van. Türelmetlenül várta, hogy végre ne az ütemesen ismétlődő hangot hallja, amikor végre meghallotta Alexis álomittas hangját.

- Kate? - szólalt meg csodálkozva.

- Igen. Alexis, megtennéd, hogy megnézed, édesapád otthon van-e? Nem érem el telefonon, és fontos lenne, hogy beszéljek vele - magyarázta. Nem akarta halálra rémíteni a lányt, ezért igyekezett nyugodtságot erőltetni magára.

- Persze - hallotta a kissé kába választ, aztán a beszűrődő hangokból hallotta, hogy Alexis felkel, lemegy a lépcsőn, és bekopog a hálószoba ajtaján. Aztán még egyszer kopogtat. Kate annyira a telefon hangjaira koncentrált, hogy még levegőt sem vett. Amikor Alexis harmadszor is kopogtatott, már tudta, hogy nagy baj van.

- Nincs ... nincs itthon - szólalt meg csodálkozva Alexis. - Kate! Mi ez az egész? Ugye nincs semmi baja? - tűnt el az álmossága egy pillanat alatt, mintha megérezte volna, hogy többről van szó, mint amit Beckett elmondott neki.

- Nem tudom - mondta Kate őszintén. - Csak sejtem, hol lehet. Ha megtudok valamit, azonnal hívlak - sietett lezárni a beszélgetést, és anélkül, hogy megvárta volna Alexis reakcióját, letette a telefont.

Jordan megértőn a vállára tette a kezét.

- Induljunk! - mondta. Nem akart semmi reményteli vigasztalást mondani a nyomozónak, hiszen Tyson nem véletlenül csalta őket az alagúthoz, ráadásul nem egy zakkant, hanem egy rendkívül okos sorozatgyilkossal van dolguk. - Esposito nyomozóval menjen! - tette hozzá kissé utasító hangsúllyal. Shaw ügynök, kiváló megfigyelő lévén, hamar megállapította, hogy a két ember között olyan szoros kötelék, és feltétel nélküli bizalom van, amire most rendkívül nagy szüksége van Beckett-nek. Mellesleg remélte, hogy Esposito nyomozóra hallgat a nő, és így elkerülhető, hogy belemenjen valami őrültségbe.

Kate vett egy nagy levegőt, és miután ellenőrizte a felszerelését, intett Espo-nak és Ryan-nek. Szótlanul álltak a liftben egymás mellet, de Kate észrevette, hogy Espo lopva rá-rápillant.

- Baj van, ugye? - szólalt meg a nyomozó, és már nyíltan fürkészte Beckett vonásait.

- Az hiszem, Castle az alagútban van - mondta ki nehezen a félelmét.

- Mi? - kérdezte a két férfi egyszerre, mire Kate összeszorította a száját, és lecsukott szemmel bólintott.

- Hát, eddig rühelltem, hogy mindig a nyomunkban liheg, de most nem bánnám, ha itt lenne - ingatta meg rosszallóan a fejét Espo. - Egyáltalán, hogyan jutott eszébe akkora hülyeség, hogy egyedül menjen oda?

- Castle-nek? - húzta fel a szemöldökét a kérdés hallatán Ryan csodálkozva. - Hiszen ismered!

Beckett úgy érezte, most omlik össze az emberismerete nagyszerűségéről alkotott hite.

- Én vittem haza - sóhajtotta. - Mindenáron jönni akart, de én nem engedtem.

A két férfi egymásra nézett, Espo jelentőségteljesen pislantott, de nem szóltak. Szavak nélkül is értették egymást.

Amikor leértek a mélygarázsba, Ryan az FBI csapatához csatlakozott, Espo pedig Kate autójának vezetőoldali ajtajához lépett.

- Együtt megyünk, és én vezetek - közölte. Meleg, barna szeméből határozottság és nyugalom áradt, de ott csillogott benne a féltés is.

Kate szemhéja egy pillanatra dühösen összeszűkült, és nyitotta a száját, hogy tudatosítsa Javi-val, hogy nem a felettese, hogy utasítást adjon neki, aztán belátta, a férfinak igaza van. Túl feszült, sőt ideges. Ha be akarja vallani az igazat, akkor azt is mondhatná, hogy túlságosan fél. Bólintott, és megkerülte az autót.

Espo ügyesen manőverezve követte az előttük haladó elsötétített ablakú Chevy-t. Beckett már örült, hogy nem ő vezet. Megdörzsölte a halántékát, és magában azon dühöngött, hogy lehet az, hogy Jordan és a fiúk is természetesnek vették Castle viselkedését, csak ő gondolkodott másként. Shaw ügynök az FBI egyik legjobb profilozója, tehát nem csodálkozhat, hogy ismeri Castle reakcióit, de hogy még a fiúk is jobban ismerik, mint ő, ezt nem tudta megemészteni. Felidézte a pillanatot, amikor Castle behajolt az autóba, és azzal vádolta, hogy megint ő dönt helyette. Emlékezett a férfi tekintetére, ami inkább tükrözött keserű beletörődést, mint dacos ellenkezést. Talán ez a tekintet altatta el a gyanakvását. Vagy igaza van Castle-nek, és abban a hitben él, hogy mindig ő irányít, és mindig az ő akarata érvényesül? 

A forgalom hirtelen lelassult, az autók száma megsokszorozódott, kezdett forgalmi dugó kialakulni, ezért Espo bekapcsolta a villogót. Közeledtek az alagúthoz, amit az FBI időközben lezáratott, és a forgalmat a George Washington híd felé terelték, ami egyre duzzadó torlódást okozott. Átvergődték magukat a kocsisorokon, és egy egyenruhás rendőr a kiürített alagútba terelte őket. Kate az órájára pillantott. Áldotta Jordan Shaw és Victoria Gates szervezőkészségét, amiért az eligazítás kezdetére már készen voltak az akció tervei, és a feladatok kiosztása is csak perceket vett igénybe, hiszen profik lévén, mindenki tudta a feladatát. Castle messzebb lakott a Lincoln alagúttól, és megkülönböztető jelzése sem volt, így nem lehetett több az előnye tíz percnél. 

- Jézusom! - kiáltott fel kezét dübörgő szívére szorítva Castle, miközben hátraugorva csaknem feldöntötte a rémült Steve-t. - Csak egy patkány - sóhajtott megkönnyebbülten.
- A frászt hozza az emberre! - mérgelődött Steve. - Mit van úgy berezelve? Mondtam, hogy ezeken a dögökön kívül nincs itt semmi.
- Csak a sötét, meg ... meg a lámpa felnagyította az árnyékát, és hát ... - próbált magyarázkodni Castle, még mielőtt a munkás élcelődni kezdene az ijedtségén.
Steve feszültsége is oldódott, és a tudat, hogy a híres író még nála is jobban félt, meghozta a bátorságát.
- Miért? Mire számított? Hogy egy szörnyeteg rejtőzik a sötétben? - gúnyolódott.
Castle beharapta a száját, hogy ne vágjon vissza az igazsággal, hogy igen, arra számított. Egy valódi szörnyetegre, aki életeket vesz el, és életeket tart félelemben.
- Itt sincs világítás? - terelte el a szót, miközben ösztönösen a villanykapcsoló után tapogatott az ajtó melletti falon.
- Á! Már rég kikapcsolták - legyintett lemondóan Steve, de abban a pillanatban meghallotta a villanykapcsoló kattanását, és a szoba fényárba borult. - Ez meg mi a fene? - tátotta el a száját döbbenetében.
- Ez? Egy szörnyeteg rejtekhelye - nézett rá komolyan Castle, mire Steve rémülten nyelt egyet.
- Hívni kéne a zsarukat - nyögte.
- Mindjárt itt lesznek. Ne nyúljon semmihez! - mondta az író, miközben tekintetét végigfuttatta a szobán. Fém öltözőszekrények, egyszerű fém asztal, körülötte négy szék, egy ágy, rajta gyűrött takaró, ami még őrizte egy ember testének a nyomát. Ami ijesztővé tette a helyet, az az ágy sarkain lógó négy bilincs, és a falon virító, vérpiros festékkel írt dátum volt. Legalábbis Castle remélte, hogy csak festék. Amikor megfordult, és meglátta az ajtó melletti falra szerelt szerkezetet, mintha egy jeges kéz szorította volna össze a szívét.
Steve az ajtóban állt, és szájtátva bámult körbe. Amikor meglátta az író döbbent arcát, félve beljebb lépett, és nyakát előrenyújtva meredt a fém szerkezetre.
- Mit keres itt egy felhúzható kapu? - kérdezte értetlenül.
Castle tehetetlen dühében úgy összeszorította a száját, hogy megcsikordultak a fogai, orrlyukai kitágultak, keze ökölbe szorult. Ő pontosan tudta, miért szerelt Tyson egy kisméretű, felhúzható fém garázskaput a falra. Emlékeiben megjelent a sivatagban levő raktár. A kamionok méretéhez igazodó kapu sokkal nagyobb volt, mint ez, de a felhúzó szerkezetük megegyezett. Hirtelen érezte, ahogy a vékony, de rendkívül erős kötél megfeszül a nyakán, és mélyen a bőrébe vág. Kigombolta az inge felfő gombját, mintha ezzel meg tudna szabadulni a rátörő fullasztó érzéstől. Nézte a fém vázból kiemelkedő csavar fejét, és eszébe jutott a Helga Ormond nyakán talált zúzódás. Kétsége sem volt afelől, hogy Tyson itt ölte meg a nőt. 
- Ki a fene járhatott itt? Minek vannak bilincsek az ágyon?  - álmélkodott még mindig Steve, de Castle figyelemre sem méltatta, hanem megpróbált erőt venni magán, és megfordult, hogy ne lássa a kaput.
- Most meg mit csinál? - háborgott a szerelő, amikor meglátta, hogy az író elővesz egy zsebkendőt, és hogy ne hagyjon ujjlenyomatot, azzal nyitja ki az öltözőszekrényeket.
- Csak körülnézek - morogta Castle, de közben azt figyelte, nincs-e valami rejtett rekesze a szekrényeknek, de semmit nem talált. Elővette a telefonját, és megpróbált úgy fényképezni, hogy minden zug, minden tárgy jól látható legyen a képeken.
- Mit gondol, az vér? - kérdezte undorodva Steve, amikor a falra mázolt dátumot fotózta.
- Szerintem festék - próbálta megnyugtatni Castle a férfit, de az idegességében tovább beszélt.
- Kiráz a hideg ettől a helytől! - rázkódott meg. - Olyan az a dátum a falon, mint valami jóslat. De mi lesz négy nap múlva? - tűnődött, mintha azt próbálná felidézni, olvasott-e mostanában valamilyen világvége jóslatról. - Maga tudja?
- Nem - hazudta Castle. Mégsem mondhatta ennek a szerencsétlen flótásnak, hogy igen, azon a napon meg fognak fojtani egy gyönyörű, hosszú szőke hajú, fiatal nőt, ha nem lesznek elég okosak ahhoz, hogy addig elfogják. - Menjünk! - intett fejével az ajtó felé.
Miközben a sötét folyosón igyekezett a lépteit szaporázni, hogy a mögötte csörtető Steve leheletét ne érezze a nyakán, azon gondolkodott, mitévő legyen. Elmondja Beckett-nek, hogy mit talált, vagy várjon, amíg a rendőrök, vagy az FBI emberei rábukkannak a rejtekhelyre, és tegyen úgy, mintha semmiről sem tudna. Néhány másodperc töprengés után döntött. Hiszen éppen azt akarta, hogy Kate megtapasztalja, hogy nem mellette van veszélyben, hanem akkor, ha nincs, aki vigyázzon rá. Talán lassan majd belátja, hogy ha összekötik az életüket, nagyobb biztonságban lesz, mint ha elhagyja. Elégedetten elmosolyodott.


Kate kiszállt az autóból, és az alagutat lezáró és végigjáró rendőrökhöz sietett. Csalódottan hallgatta, hogy semmi gyanús, vagy szokatlan dolgot nem találtak, de biztosítják a helyszínt, amíg a nyomozók és az ügynökök is végignéznek mindent.
- Nem látták az alagútban vagy a környékén ezt a férfit? - kérdezte, és telefonja kijelzőjét az őrmester felé fordította.
- Nem - rázta meg fejét magabiztosan a férfi.
- És őt? - adta át a Tyson-ról készült fantomképet Espo.
- Nem, őt sem. Sajnálom.
Kate szégyenkezve csúsztatta zsebébe a telefonját. Életében először fordult elő, hogy a félelme miatt megfeledkezett a feladatáról, és Castle képét mutatta elsőnek, Tyson-é helyett. Látta, ahogy Espo eltűnődve, féltőn rásandít.
- Nem tűnt fel egy piros Ferrari? - kérdezte Javi az őrmestert.
Kate meglepve nézett a nyomozóra, és hálás volt neki, amiért ő kérdez rá Castle autójára, így nincs olyan színezete a dolognak, mintha neki csak az írón járna az esze.
- Rengeteg kocsit eltereltünk, de egy ilyen autó biztos feltűnt volna - mondta sajnálkozva az őrmester.
Beckett fülét megütötték a szavak. A Ferrari valóban nagyon feltűnő, márpedig Castle nem akart feltűnést. Kivételesen.
- És egy ezüstmetál Mercedes S400-ast? - kérdezte.
- Hát, nem is tudom. Mindjárt körbekérdezem a fiúkat!
- Addig mi végigjárjuk az alagutat - bólintott beleegyezően az őrmesternek, aztán Espo-val a nyomában a kocsijához indult. 
Alig indultak el, amikor a rádióból meghallotta az őrmester hangját.
- Az alagút Jersey felőli kijáratánál áll a keresett Mercedes.
- Üres? - dőlt előre Kate idegesen, mintha akkor gyorsabban meghallaná a választ.
- Igen.
Espo hirtelen gázt adott, amitől Kate szinte az ülésbe nyomódott, és olyan sebességgel száguldott végig az üres alagúton, hogy néhány perc múlva már a kijáratnál voltak.
- Ott! - mutatott jobbra, egy sötét, elhagyatott helyen álló autó felé Beckett, ami mellett egy egyenruhás rendőr ácsorgott.
Néhány másodperc múlva dühösen csapta be az autója ajtaját, és zakatoló szívvel nézett körbe. Az utcai lámpák fénye alig ért ide, ezért kivették a kocsiból a zseblámpákat, és körbevilágították a sötét, zegzugos terepet.
- Hol a fenében vagy, Castle? - szűrte a fogai között a szavakat maga elé. Dühös is volt, amiért a férfi olyan helyzetet teremtett, amiben ő megint retteghet az életéért.
Espo Beckett-re pillantott, és arra gondolt, reméli, hogy épségben előkerül az író, de nem lenne a helyében, amikor a nővel találkozik. - Nézd, Beckett! - kiáltott a nyomozónak, amikor a lámpa fénykörében meglátott egy jókora vasajtót.
Kate elővette a fegyverét, és a lámpával együtt az ajtóra szegezte, és gyors léptekkel odament. Amikor érezte, hogy Espo közvetlenül mögé ért, óvatosan lenyomta a kilincset. Egyáltalán nem csodálkozott, hogy a zár engedett, és az ajtó kinyílt. Azonnal felmérte, hogy a hosszú, kivilágított folyosó üres, ezért a fejével intett Espo-nak, és előretartott fegyverrel, halkan lépdelve elindultak. Kate látta, hogy a folyosó elkanyarodik, és ott megszűnik a világítás, ezért idegrendszere fokozott éberségre kapcsolt. Lépéseket hallott. Megállt, és felemelte a kezét, mire Espo is megtorpant. Kate még egy akció során sem volt ilyen ideges. Óvatosnak kell lenniük, hiszen Tyson csalta őket ide. Olyan szorosan markolta a fegyverét, hogy elfehéredtek az ízületei. Ahogy közeledtek a lépések, úgy gyorsult a szívverése, és amikor már csak pár lépésre lehetett a léptek tulajdonosa a kanyartól, jeladásként biccentett a fejével, és Espo-val egyszerre léptek előre.
- NYPD! Kezeket fel! - kiáltották, de amikor meglátták a sötétből előbukkanó írót, aki akkorát ugrott rémületében hátrafelé, hogy a mögötte loholó szerelő beleütközött, megkönnyebbülten engedték ki a benntartott levegőt.
- Beckett! Te itt? - kérdezte ártatlanságot színlelve, meglepetten Castle. - A szívbajt hoztad rám! - tette színpadiasan kezét a szívére, és feszengve elmosolyodott.      

Változatok egy témára 7/91

Nem lett volna ilyen nyugodt, ha tudta volna, hogy a férfi csak a golyóálló mellényéért és a slusszkulcsáért indult.

Castle dühös volt és keserű, bár ezt Kate előtt nem mutatta. Értette, hogy a nő szereti és félti, de nem tudta megemészteni, hogy emiatt irányítani akarja az életét, és meghatározni, hogy mit tehet, és mit nem. Nem sokáig kesergett, mert egyre jobban izgatta a fantáziáját, hogy miért akarja őket Tyson a forgalmas alagútba vezetni. Tudta, hogy körülbelül fél óra előnye van Beckett-ékkel szemben. Mire Kate az őrsre ér, Shaw ügynök már kész tervvel fogja várni a csapatot, és biztos, hogy már a kommandós egységet is riadóztatta, tehát ha meg akarja előzni őket, igyekeznie kell. 

Noha a Ferrarija gyorsabb volt, a Mercedes-t választotta, ami kevésbé volt feltűnő a csendesülő nagyvárosi  forgalomban. Igyekezett a leggyorsabban haladó kocsisor sávjába besorolni, de nem akart túl gyorsan hajtani, mert most igazán nem hiányzott, hogy balesetet okozzon, vagy gyorshajtásért megállítsák. Amikor bekanyarodott az alagútba, megnyugodva látta, hogy se híre, se hamva rendőrségi járműveknek, és elsötétített ablakú FBI kocsikat sem látott. Fogalma sem volt, hogyan tovább. Mit keressen egy alagútban? Tekintete ide-oda cikázott, de az alagút sima falán, néhány falfirkán, és a meghatározott távolságonként felbukkanó szellőzőnyílásokon kívül semmit nem látott. Lassan haladt, ezért a mögötte haladók gyakran rádudáltak, de annyira figyelt valami jelre, hogy meg sem hallotta. Hamarosan kiért az alagút másik oldalán fekvő New Jersey-be, és leparkolt az első szabad helyre. Dühösen csapott a kormányra, miközben visszanézett az útra. Mennyivel könnyebb helyzetben lesznek Beckett-ék, ha lezárják a forgalom elől az alagutat, és nyugodtan átkutathatják az utolsó négyzetcentiméterig! Próbálta felidézni a látottakat. Sima fal, világító berendezések, szellőzőnyílások, falfirkák ... Ki tud falfirkát készíteni egy szűk alagútban, ahol szinte a falat súrolja az áthaladó autók sokasága. Itt tartott a töprengésben, amikor felfigyelt valamire. Az alagút kijáratával párhuzamosan húzódott egy jellegtelen, szürke fal, amit a végén levő hatalmas, kétszárnyú vasajtó zárt. Eszébe jutottak a szellőzők. Talán valami kiszolgáló helyiségek húzódnak az ajtó mögött. Amilyen gyorsan csak tudott, kiszállt az autóból, a csomagtartóból elővett egy feszítővasat, körülnézett, nem látja-e valaki, hogy rosszban sántikál és bicegve az ajtóhoz futott. Már csak méterekre járt, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és egy védősisakot viselő, narancssárga munkásruhás, borostás, morcos arcú férfi lépett ki rajta, kezében egy szerelőládát cipelve. Mindketten megtorpantak, és ijedten meresztették szemüket a másikra. Castle eszmélt előbb.

- Ez ... ez nem az, aminek látszik - húzta kényszeredett mosolyra a száját, miközben igyekezett a háta mögé rejteni a feszítővasat.

A férfi tekintetével követte a mozdulatot. Csak most látta meg a veszélyes szerszámot, aminek a látványától hátrált egy lépést, és a szemében az ijedséget felváltotta a rémület.

- Mi ... mit akar? Hívom a rendőrséget! - próbált ügyetlenül fenyegetőzni.

- Ne, ne! Kérem! - dobta el a feszítővasat Castle, és ártalmatlansága jeléül a magasba emelte a kezét. - Higgye el, és éppen úgy megijedtem magától, mint maga tőlem - tette nagyot sóhajtva a szívére a kezét.

- Maga lehet, hogy megijedt, de én ugyan nem! - húzta ki magát az alacsony, kissé túlsúlyos férfi, és mivel úgy ítélte meg, hogy a vele szemben álló jól öltözött férfi valóban ártalmatlan, szemében megjelent a magabiztosság. - Mi a fenét keres itt?

Castle-nek nem jutott eszébe más, mint a régóta jól bevált indok, ami már számtalanszor kihúzta a szorult helyzetekből.

- Tudja, író vagyok, és éppen a következő regényemhez gyűjtök adatokat, ahol egy sorozatgyilkos az alagútban dobja ki egy kocsiból az áldozatait - kezdte lelkesen.

- Na ja! Ezért akart az éjszaka kellős közepén betörni az alagút szervízhelyiségeibe?- gúnyolódott, mint aki be akarja bizonyítani, hogy nem most lépett le a falvédőről. - Aztán ... miféle író? - kérdezte gúnyosan, miközben a zsebéből előhúzott egy zseblámpát, gyanakodva végigmérte Castle-t, és a fényt egyenesen az arcára irányította, aki a kezét felemelve, hunyorogva próbált kitérni előle.

- Én krimiket írok. Derrik Storm, Nikki Heat - nézett reménykedve a férfira, hátha a regényei főszereplői ismerősek lesznek neki, és nem kell elárulnia a nevét. Jobb lenne, ha nem derülne ki, hogy itt járt.

- Á! Maga az a Richard Castle? - húzta el száját a férfi, és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a betolakodót. - A feleségem minden este a maga regényeit olvassa az ágyban, és legalább negyedóra könyörgésembe, és vagy egy tucat bókba kerül, mire hajlandó letenni, és velem foglalkozni - mondta bosszúsan. - Még szerencse, hogy már nem vagyok húsz éves, különben maga lenne a válóok - morogta maga elé.

- Hát, ezt még nem mondták rám - mosolyodott el részvéttel az író, aztán, hogy kiengesztelje a férfit, meglegyezgette a hiúságát.

- Talán, ha a következő regényemben írnék egy sármos, vonzó, éles eszű szerelőről, akit úgy hívnak, hogy ... - nézett várakozón a munkásra, akinek csak néhány másodperc múlva esett le, hogy Castle a nevére vár.

- Steve. Steve Cobbler - mondta gyorsan.

- Szóval, ez a Steve Cobbler segítene felderíteni az alagút rémének ügyét. Így talán maga is szívesen elolvasná az írásomat, és ha olyan jónak találná, hogy le sem tudná tenni, akkor a felesége próbálna a maga kedvében járni - mosolyodott el kajánul, és figyelte, ahogy a munkásnak meglódul a fantáziája, és arcára kiül az elégedettség. A férfi megdörzsölte borostás állát, aztán levette a sisakot, és hogy egy kis gondolkodási időt nyerjen, hátrasimította gyérülő haját.

- Rendben. Mit akar látni? - kérdezte izgatottan, és már lépett is be az ajtón.

- Hát, minden olyan helyet, ahova földi halandó nem teheti be a lábát.

Steve megtorpant, és döbbenten hátrafordult.

- Én is földi halandó vagyok, de ide bemehetek.

- Hát, olyan helyet keresek, ahol el lehet rejtőzni, fogva lehet valakit tartani ... - magyarázkodott Castle, amikor rájött, hogy Steve szó szerint értette a szavait.

- Ja! Az más, bár ilyet szerintem nem talál itt - mondta a férfi, és fontossága teljes tudatában felkapcsolta a világítást.

Szűk folyosó tárult Castle szeme elé, ami szürke betonfalaival, és a gyér fényt kibocsátó fémráccsal fedett lámpákkal, a földalatti csatornahálózatra emlékeztette. Steve készségesen nyitogatta speciális kulcsával az egymást követő ajtókat, és magyarázta, melyik elektromos elosztórendszer felel az áramellátásért, melyik a szellőzésért, vagy éppen az automata tűzoltórendszer bekapcsolásáért. Castle érdeklődést erőltetve magára bólogatott, miközben az órájára pillantott. Fogyott az ideje, és még nem talált semmit.

- Na, ennyi volt - zárta be az utolsó ajtót Steve.

Castle bosszúsan harapta be a szája szélét, és reménykedve nézett körbe, amikor feltűnt neki valami. Az ajtók sora véget ért, de a folyosó nagy ívben elkanyarodva folytatódott tovább.

- Arra mi van? - intett a fejével az ismeretlen szakasz felé.

- Hát, arra csak egy üres szoba van a folyosó végén, jó messze innen. Valami pihenőnek szánták a karbantartóknak, de soha senki nem használta. Kulcsa sincs senkinek hozzá, és világítás is elromlott már évekkel ezelőtt azon a szakaszon. Nem hiszem, hogy patkányokon kívül találnánk ott valamit.

- Magának van lámpája, én meg kíváncsi vagyok - vette elő legbizalomgerjesztőbb mosolyát Castle.

Steve sóhajtott egyet.

- Nem szívesen megyek oda - mondta, és érezhető volt hangjában a félelem. - Tudja, egyszer ment be oda egy kollégám, és ... hát ... egy hullát talált - nyögte ki nehezen. 

- Hullát? - kerekedett ki az író szeme a csodálkozástól. - Milyen hullát?

- Egy fiatal, hosszú szőke hajú nő volt. Úgy feküdt a földön, mintha koporsóban lenne, még a keze is össze volt kulcsolva. - mesélte elborzadva az emléken. - A rendőrök azt mondták, valami zsineggel fojtották meg.

Castle ámulva hallgatta a munkás szavait, és már biztos volt benne, hogy jó helyen jár. 

- Oda kell mennem. Kérem!

- De ha egy hullát találunk, akkor ...

- Mennyi esélye lenne annak? - vágott közbe Castle, mielőtt a férfi meggondolná magát, bár sejtette, ha Steve tudná, hogy a meggyőzésnek szánt kérdésére a válasz nem is olyan egyértelmű, menekülne a helyszínről.

Steve kelletlenül elindult. Ahogy elkanyarodott a folyosó, egyre sötétebb lett, aztán végül csak a zseblámpa imbolygó fénye világított meg egy kör alakú területet. Castle már értette, miért nem akar ide jönni senki. Vagy öt percig gyalogoltak a sötétben, amikor Steve hirtelen megállt.

- Ez az - világított egy ütött kopott ajtóra. - Be van zárva - nézett Castle-re, mint aki nem érti, miért is jöttek ide.

- Hát ... kár, hogy nem hoztuk el a feszítővasat - sóhajtott Castle, és ösztönösen lenyomta a kilincset. A szíve nagyot dobbant. Az ajtó nyitva volt. 

Beckett feszülten állt Gates kapitány és Shaw ügynök mellett az eligazításon. Velük szemben nyomozók, ügynökök és egyenruhások serege, és a kommandós csapat kapitánya állt, és elszánt tekintettel figyeltek minden utasításra.

- Ne felejtsék, a gyanúsított nagyok okos. Legyenek résen, és figyeljenek minden szokatlan apróságra! - fejezte be az eligazítást Jordan. 

Beckett az asztalához sietett, és felvette a golyóálló mellényét.

- Csodálkozom, hogy Castle nem jött el - szólalt meg mögötte halkan az ügynök.

- El akart jönni, de hazavittem - fordult Jordan felé Kate, és mivel úgy gondolta, hogy a lehető legjobb döntést hozta, nyíltan a nő szemébe nézett.

- Biztos, hogy jó ötlet volt? Castle túl kíváncsi, és túl közelről érinti ez az ügy? - szűkült össze Jordan szeme.

- Azt hiszi, hogy ... ? 

Beckett gondolni sem akart a lehetőségre, hogy Castle akár kíváncsiságból, akár dacból, odament az alagúthoz. Idegesen vette elő a telefonját, és amíg várta, hogy kicsengjen, érezte, hogy olyan erővel dobog a szíve, hogy hallja a lüktetését a dobhártyájában. A telefon azonban néhány másodperc után üzenetrögzítőre kapcsolt. Dermedten nézte készüléket, és félelem járta át a testét.
- Az alagútban nincs térerő - nyögte halkan.

Változatok egy témára 7/90

- Megfejtettem a rejtvényt! - kiáltotta saját magának diadalittasan, miközben öklével a paplanra csapott.

A jóleső izgalom átjárta a testét. Biztos volt a megfejtésben, és tudta, hogy ez előrelépést jelenthet az ügyben, ezért az első gondolata az volt, hogy megosztja a hírt Beckett-tel, de amikor a telefon felé nyúlt, hirtelen meggondolta magát. Azok után, hogy Kate látta, a combján levő seb rosszabb állapotban van, mint előző nap, és amiért olyan hülyeséget csinált a reggeli rajtaütésnél, hogy kibújt a biztonságot nyújtó megfigyelőkocsiból, lehet, hogy kihagyná az akcióból. Ezt nem kockáztathatta meg!

Kate csukott szemmel feküdt a habfürdőtől selymes, levendulaillatú meleg vízben. Fejét a kád végének támasztva élvezte, ahogy izmai ellazulnak, és megpróbált nem gondolni semmire, de ez nehezebb volt, mint hitte. Eleinte az ügy kusza szálain töprengett, de a nyomozás képeit időről-időre háttérbe szorította a vizsgálóban történt jelenet, amikor majdnem megcsókolta Castle-t. Hiába próbált szabadulni az emléktől, az érzés, amit a férfi közelsége váltott ki belőle, erősebb volt az akaratánál. Dühös volt magára, amiért olyan fizikai vágyat érez iránta, ami elfeledteti vele, mi lett volna a következménye, ha összekötik az életüket, és azért is, amiért a féltékenység mardosta a lelkét, ráadásul egy prosti miatt. A fülében csengtek Castle szavai, aki úgy jellemezte ezt a Debby-t, akinek még a nevét is megvetően ejtette ki magában, mint aki profi a szakmájában, minden kívánságát teljesíti, és akitől csúcsokat dönt az adrenalinszintje. Lehet, hogy ha a rendőrségi adatbázisban kutakodna egy kicsit, találna egy Debby nevű luxusprostit - töprengett, bár az ilyen nők nagy pénzekért cserélnek gazdát nagy titokban, mert a gazdag szépfiúk, vagy a házasságukban megkeseredett üzletemberek rendkívül diszkréten osztják meg az információikat a titkos szeretőikről. Az erkölcsrendészetnek szinte lehetetlen felszámolni a call girl hálózatokat. Nem értette Castle-t. Azt hitte, az, ami kettejük között volt, sokkal többet jelentett a férfinak, mint hogy néhány héttel a szakításuk után egy prosti karjaiba vesse magát. Még a tesztoszteronra sem foghatta, mert biztos volt abban, hogy volt idő, amikor Castle nagyon hosszú ideig képes volt az önmegtartóztatásra, amikor rá várt. Tudta, hogy nincs joga ítélkezni a férfi döntése miatt, mégis nagyon fájt. Hagyta, hogy a csukott szemhéjai közül kibuggyanó könnycseppek lassan végigcsorogjanak az arcán, egészen a nyakát simogató fürdővízig. Volt még valami, ami nem hagyta nyugodni: Castle tekintete. Már nemcsak a fájdalmat látta benne, mint eleinte, hanem néha a vágyat, néha az incselkedést, néha pedig azt az ártatlan nézést, amit akkor szokott felölteni, amikor készül valamire, vagy titkol valamit. Amikor meghallotta a bejárati ajtó felől érkező erőteljes kopogást, gyorsan letörölte a könnyeket, mintha szégyellné őket, és gyengesége bizonyítékát látná bennük. Felült a kádban, és megmosta az arcát, miközben abban reménykedett, hogy rosszul hallott, és nem egy hívatlan látogató miatt kell kiszállnia a testének oly jóleső meleg vízből, de a kopogás megismétlődött, ezúttal erőteljesebben és türelmetlenebbül. Sóhajtva szállt ki a kádból, és egy perc múlva köntösben, kezében a pisztolyával, nyitotta résnyire az ajtót úgy, hogy a biztonsági láncot beakasztva hagyta. 

- Szia Beckett! Beengednél?

Kate elkerekedett szemmel nézte a láthatóan rendkívül izgatott írót, aki olyan türelmetlenül toporgott a folyosón, mintha az élete múlna azon, hogy beengedjék. Ilyen késő este bárkire jobban számított - még Tyson-ra is - mint éppen Castle-re. Sóhajtott egyet, leeresztette az ajtó takarásában magasra tartott fegyvert, és kiakasztotta a láncot. A férfi úgy viharzott be rajta, hogy Beckett a biztonság kedvéért kikukkantott a folyosóra, nem menekül-e valaki elől a férfi.

- Valami baj van? - kérdezte aggódva, ugyanakkor némi dühvel a hangjában, miután meggyőződött róla, hogy semmi veszély nem fenyegeti őket. - Ha most valami idétlen ötlet miatt rángattál ki a kádból, akkor ... - kezdte, de Castle közbevágott.

- A Lincoln alagút - ejtette ki diadalittasan mosolyogva a szavakat, és olyan izgatottan ragyogott a szeme, mint a kincskeresőé, aki éppen most fejtett meg egy titkos kincsestérképet.

- A Lincoln alagút?

- Igen! Ma baleset volt az alagútban, és a kialakult dugó miatt Alexis nem ért oda a professzorához a megbeszélésre. Ez járt a fejemben, amikor beugrott, mit jelent a Hf495La - mosolygott büszkén kihúzva magát.

- Elmondod még ma? - húzta fel a szemöldökét Beckett.

- A Lincoln alagút a Hudson folyó alatt vezet, és az út a 495-ös számot viseli - mondta ki végre az író.

Kate nézte a gyermeki izgatottságot és büszkeséget tükröző kék szemeket, és az elismerésre váró vonásokat. A férfira mosolygott, mire az elégedetten sóhajtott, mintha az lett volna a célja, hogy elkápráztassa a nőt, és ez sikerült. Tekintetük másodpercekre összefonódott, mint oly sokszor az elmúlt években a hasonló helyzetekben, és Kate most is észrevette, hogy mint régen, néhány másodperc után most is elhomályosult a férfi szeme a vágytól. Kate zavartan elkapta a tekintetét.

- Oda kell mennünk - mondta, és a hálószoba felé indult. - Amíg felöltözök, hívd Jordan-t és Gates kapitányt!

Castle megbabonázva követte tekintetével. Ahogy Kata vizes haja a bőréhez tapadt, és komótosan cseppent le róluk egy-egy csillogó vízcsepp, arra a napra emlékeztette, amikor huszonnégy óra alatt a pokolból a mennyországba jutott. Szeme végigsiklott a karcsú, nőies alakon, és önkéntelenül nyelt egyet. Pontosan tudta, mit takar a köntös vastag, puha anyaga. Ismerte ennek a gyönyörű női testnek minden hajlatát, minden domborulatát, rejtett zugát, a hibátlan bőr minden négyzetcentiméterét, a hegeket, amelyek olyan emlékeket hordoztak, amelyek a lelkükön is sebet ejtettek, a legérzékenyebb pontokat, amelyek érintésére Kate megborzongott, vagy megfeszültek az izmai. A hálószoba ajtaja becsukódott, jelezve, hogy most már nincs oda bejárása. Újra a pokolban érezte magát.

Mire Castle bezsebelte Shaw ügynök és Gates kapitány elismerését, Kate már a fegyverét ellenőrizte, aztán tette a derekán levő tokba.

- A kapitányságon lesz az eligazítás, az FBI szervezi az akciót - osztotta meg a férfi a Jordan-tól kapott információkat.

Beckett az órájára pillantott, aztán felkapta a bőrdzsekijét és a slusszkulcsot.

- Hazaviszlek. Ígérem, mindenről beszámolok - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és anélkül, hogy Castle-re nézett volna, sietve az ajtó felé indult.

- Ott akarok lenni - mondta komolyan a férfi. Mozdulatlanul állt a nappali közepén, és eltökélten nézett a dühösen megforduló nőre.

- Nem Castle, nem leszel ott. A ma reggeli kis akciód után meg főleg nem! Soha nem tartod be a szabályokat, és ezzel veszélybe sodrod magad. Nem tudlak mindig megvédeni - szaladtak ki a mondatok a száján egyre hevesebben.

- Nem kell, hogy megvédj.

Szinte csak suttogta a szavakat, ami olyan súlyossá tette őket, hogy Kate megdöbbent. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, aztán a nő intett a fejével, Castle pedig elégedetten vette tudomásul, hogy győzelmet aratott.

Az éjszakai forgalomban viszonylag gyorsan haladtak a kapitányság felé. Kate összeszorított szájjal, mereven nézett ki a szélvédőn, és úgy tett, mintha dühítené, hogy engedni kellett a férfinak. Castle nyugodtan bámészkodott, és figyelte a villogó reklámfényeket, egy moziból kijövő ölelkező párocskákat, a klubok elsötétített ablakait, ezért csak későn eszmélt, amikor Kate lekanyarodott a következő kereszteződésnél. Az út a lakása felé vezetett.

- Beckett! Ezt ... ezt nem teheted!

- De igen, megtehetem. 

- Gates kapitány meg fogja engedni, hogy ott legyek.

- Shaw ügynök viszont nem - pillantott magabiztosan a férfira Kate. - Márpedig te mondtad, hogy ez egy FBI akció lesz.

Castle sértődötten hallgatott. Beckett-nek valószínűleg igaza van, tehát ha ott akar lenni az alagút átvizsgálásánál, akkor valami mást kell kitalálnia.

- Meg ne forduljon a fejedben valami őrültség! - szólalt meg Kate, mintha olvasott volna a férfi gondolataiban. - Ha meg mersz jelenni a helyszínen, magam tartóztatlak le rendőrségi akció akadályoztatásáért.

- Mindig izgalmas, amikor megbilincselsz - próbálta komolytalanra venni a dolgot Castle, de Kate arca meg sem rezzent, pedig legalább egy szemforgatásra számított tőle. Ez pedig azt jelentette, hogy a nő valóban képes lenne kihagyni az ügyből.

Mire az autó csikorgó kerekekkel megállt a járdaszegély mellett, Castle egyre jobban belelovalta magát a haragba. Kate tudja, milyen fontos neki ez az ügy, mégsem engedi, hogy vele menjen, pedig nyüzsögni fognak a rendőrök és az ügynökök. Ugyan, mi baj érhetné?  - dühöngött, miközben kiszállt a kocsiból. Hirtelen megfordult, és lehajolva Kate szemébe nézett.

- Megint te döntesz helyettem - közölte keserűen a tényt, aztán becsapta az ajtót.

Kate úgy érezte, mintha szíven ütötték volna a szavak, mégis megnyugodva nézte, ahogy Castle belép az épület ajtaján, aztán vett egy nagy levegőt, és elindult a kapitányság felé. Nem lett volna ilyen nyugodt, ha tudta volna, hogy a férfi csak a golyóálló mellényéért és a slusszkulcsáért indult.

 

Változatok egy témára 7/89

Ekkor vette észre a lehunyt szemmel ülő férfi arcára kiülő átszellemült, boldog mosolyt. Pontosan tudta, mikor szokta látni ezeket a vonásokat.

Négy héttel ezelőtt kacéran felhúzta volna a szemöldökét, és azt mondta volna, hogy " Csak figyelj Castle, hogyan szárnyalom túl a fantáziád!", és átkarolva a nyakát, érzékien megcsókolta volna, de most már nem tehette meg. Azóta minden megváltozott. Illetve, csak majdnem minden. Ugyanúgy, vagy ha lehet, még jobban szerette a férfit, miért nem gyűlölte meg a történtekért.

- Készen vagyunk, már kinyithatod a szemed - mondta közömbösséget erőltetve magára, miközben megfogta a kötszereket és ellépett az ágytól, hogy szabaduljon a vonzásából.

Castle még egy pillanatig ringatta magát az emlék mámorában, amikor megszólalt a telefonja, ami Kate illúzióromboló szavai után végképp visszahúzta a valóságba. Amikor meglátta a kijelzőn megjelenő hívót, izgatott kíváncsiság lett úrrá rajta.

- Á! Debby! Örülök, hogy hívtál. Hogy állnak a mi kis programjaink? - kérdezte fülig érő mosollyal. - Waw! Nem is hiszed, milyen boldoggá tettél - mondta búgó hangon, miután meghallgatta a nő beszámolóját, aztán lopva Kate-re pillantott, aki úgy tett, mintha a kötszereket rendezgetné, de Castle látta, hogy idegességében beharapja a száját, és feszülten figyel minden szavára. - Igen, igen - folytatta kéjesen mosolyogva. - Tudom drágám, hogy ha te beveted magad, akkor csúcsokat fog döntögetni az adrenalinszintem.

Kate hallotta a mézes-mázas hangot, a szeme sarkából látta a sármos mosolyt, és hogy a várható izgalmak megmozgatják a férfi fantáziáját, amit összeszűkölő, csillogó szeme jelzett. Úgy érezte, mintha megbénult volna, és nem tudna levegőt venni. Hallotta már ezt a hangsúlyt, és látta már ezt a tekintetet, de egy pillanatig nem tudta mikor. Aztán hirtelen beugrott. Jacinda-val, a légiutas-kísérővel beszélt így, amikor a férfi eltávolodott tőle, és úgy tűnt, vissza akar térni a régi életéhez, a könnyű nőcskékhez, a bonyodalommentes kapcsolatokhoz. Érezte, hogy akkor is történt valami, amitől egyik napról a másikra megváltozott Castle viselkedése, bár soha nem derült ki, mi is volt az. Most viszont tudta. Annak ellenére, hogy magának köszönhette ezt a helyzetet, kimondhatatlanul fájt, hogy a férfi ilyen könnyen túllépett a történteken, azt meg egyáltalán nem tudta hova tenni, hogy az imént majdnem megcsókolta, most meg könnyedén cseverészik a "csúcsokat döngető" programján. Sosem hitte, hogy a nyálas lányregények kifejezése, a "mintha kést forgattak volna a szívében", valóban érezhető a valóságban. Agya oxigénért sikított, ezért végre vett egy nagy levegőt, és felöltve a büszkeség álarcát, nyíltan Castle-re nézett, akinek még mindig ott ült arcán a gyermeki izgalom.

- Látom, alakulnak a programjaid - jegyezte meg epésen, miközben igyekezett elrejteni a féltékenységét és keserűségét.

- Aha! Tudod, Debby igazi profi a szakmájában, olyan, aki mindent kívánságodat teljesíteni tudja - tartotta a szemkontaktust ártatlan tekintettel Castle, mintha csak azt ecsetelte volna, milyen kiváló kutyasétáltató a nő.

- Szóval profi - húzta el gúnyosan a száját Kate, miközben azon gondolkodott, ez rosszabb, vagy jobb, mintha a férfinak már egy komoly kapcsolata lenne kialakulóban. Alig észrevehetően megborzongott a gondolatra, hogy a helyét az ágyban egy prosti vegye át, és azok után, ahogy megváltozott a férfi mellette, nehezen képzelte el róla, hogy megtenné. A beszélgetés azonban egyértelműen erre utalt, és ha Castle régi életére gondolt, nem is lenne meglepő ez a lépés. Soha nem tett még semmit Castle, ami ennyire fájt volna. 

- Ne ítélkezz elhamarkodottan! - komolyodott el Castle, ami szíven ütötte Beckett-et, mert azt feltételezte, ez a Debby-ügy talán komolyabb, mint feltételezte. Egyedül a férfi furcsán csillogó szeme nyugtatta meg, amit pont úgy húzott kissé össze, mint amikor blöfföl a pókerben.

- Nem ítélkezem, és különben is, nem tartozol nekem elszámolással - vetette oda sértettebben, mint szerette volna.

- Nem, hiszen nem vagy a feleségem - fűzte hozzá Castle, és a szeméből eltűnt a csillogás. Nem értette, miért szúrta oda a mondatot Kate-nek. Nem akart neki fájdalmat okozni, mégis arra vágyott, hogy a nő időnként szembesüljön a döntése következményeivel. Már csak abban bízott, hogy a terve, ami Debby-nek köszönhetően már a célegyenesben volt, sikerül. Ha Kate tudná, hogy Debby egy ötven év körüli, háromgyerekes, kissé túlsúlyos, rendkívüli szervezőkészséggel megáldott titkárnő, biztosan nem így reagált volna a beszélgetésükre. A gondolatra elmosolyodott.

Beckett-et annyira megdöbbentette Castle hirtelen hangulatváltozásainak sora, hogy hirtelen nem tudott reagálni a fájó megjegyzésre. A kínos csendbe élesen hasított bele a telefonja hangja.

- Mennünk kell - nézett a kijelzőre megkönnyebbülten. - Jordan-ék találtak valamit. 

Türelmetlenül várta, hogy a férfi lekászálódjon az ágyról, de miközben a nadrágját húzta fel, akaratlanul is megbámulta az izmos lábakat, az ismerős bokszert, és zavartan beharapta a száját, amikor arra gondolt, mit takar a kék-fehér, vékony csíkos alsónadrág.

- Mi ... mi az? - nézett magán végig értetlenül Castle, miközben felhúzta a sliccét, és betűrte ingét a nadrágba.

- Semmi - ingatta meg a fejét Kate, és a hatás kedvéért lebiggyesztette a száját, majd sietve elindult, még mielőtt a férfi gyanút fogna.

Amikor beléptek az eligazítóba, az okostábla előtt álló Jordan Shaw ügynök leengedte karba font kezét, és feléjük fordult. Már nyitotta a száját, hogy az új információt megossza velük, de ahogy végigfutott tekintete a nyomozón, és az egy lépéssel őt követő írón, kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Minden rendben van?

- Igen. Nem - vágták rá egyszerre. A két ellentétes válasz régi emlékeket idézett fel bennük, ami mosolyt csalt az arcukra, de aztán Kate értetlenüt fordult a férfi felé, akire most már két kérdő szempár szegeződött.

- Semmi sincs rendben - kezdett a magyarázatba ártatlanul ráncolva a homlokát Castle. - Közeledik az első programom ideje, Tyson meg még mindig szabadon van.

Kate döbbenten, Shaw ügynök sejtelmes mosollyal a szája sarkában nézett az íróra, aki olyan arcot vágott, mintegy hat éves kisfiú, akivel most közölték, lehet, hogy az idén elmarad a karácsony.

- Mi a hír? - váltott témát egy pillanat alatt Castle, és tekintete már a tábla feliratai és képei között cikázott, aztán kikerekedett a szeme, és egy idegen nő fényképére bökött az ujjával, mire a fotó alatt minden információ megjelent, amit csak egy emberről tudni lehet. - De hát ez a nő nem Eva Hopkins! - fordult csodálkozva Shaw ügynök felé.

- Legalábbis nem az az Eva Hopkins, aki Helga Ormond munkatársa, és feltételezésünk szerint a szeretője volt - jegyezte meg Beckett, mire Jordan egyetértően bólintott.

- Amikor telefonált, hogy derítsünk ki mindent Eva Hopkins-ról, mi sem gondoltuk, hogy zsákutcába futunk. Az igazi Eva Hopkins Cleveland-ben él, és úgy tűnik valaki ellopta a személyazonosságát. Ellopták az iratait és a végzettségét igazoló dokumentumokat, de még az ajánlóleveleit is, amit az előző cégeitől kért referencia gyanánt. Egy hónappal ezelőtt jelentette a rendőrségen, és az elmúlt két hetet európai divatbemutatókon és üzleti megbeszéléseken töltötte.
- Szóval ideális alany volt, hogy a személyazonosságával és a végzettségével, valaki Helga Ormond bizalmába férkőzzön - bólintott Beckett. - Mi van a mi ál Éva Hopkins-unkkal?
- Felszívódott, mintha a föld nyelte volna el. Gondolom gyanút fogott, amikor maguk az irodában jártak.
- De miért kellett Tyson-nak egy nő, aki Helga közelébe férkőzik? Egyedül is el tudta volna intézni, ahogy a többi áldozatát - ráncolta a szemöldökét Castle elgondolkodva.
- Helga leszbikus volt, így rá nem hatott Tyson férfiúi vonzereje, vagy nekünk akar morzsákat hagyni a gyomozásban. Ennek két oka is lehet: hogy megtévesszen bennünket, vagy valódi nyomot hagyva közelebb enged magához, hogy izgalmasabbnak érezze a játékot - kezdett a magyarázatba Jordan. - Megváltozott az utolsó gyilkossága óta. Mát nem az ölés elégíti ki, hanem a mesteri terv elkészítése, és végrehajtása. A magcska-egér játék, amiben nekünk szánta az egér szerepét.
- Sosem volt a szívem csücske Tom, én mindig is Jerry-nek drukkoltam! - vigyorodott el Castle, aztán elkomolyodva mentegetőzni kezdett. - Persze nem annak a Jerry-nek - mutatott Tyson fantomképére - hanem az egér Jerry-nek. Annak, amelyik ...
Kate egy szúrós tekintettel belefojtotta a szót, aztán elgondolkodva Jordan-ra nézett.
- Akkor viszont ki kell derítenünk, ki volt igazából Helga Ormond szeretője.
- Már ráállítottam az embereimet. 
Castle zsebre tette a kezét, és a táblán sorakozó adatokat tanulmányozva hangosan gondolkodott.
- Itt annyi elvarratlan szál van, mint három más gyilkosságnál. Valahogy össze kell futni a szálaknak. Kell, hogy legyen egy közös pont!
- Persze, hogy van. Tyson a közös pont - jegyezte meg Kate éllel, mivel egyre nehezebben viselte a sikertelenséget.
- Igen, de olyan, mintha egy irányba akarna terelni bennünket a nyomokkal - folytatta Castle, mintha nem is hallotta volna a nő lehangoló megjegyzését. - A kérdés csak az, melyik ez az irány, és mi a szándéka, ha rákapunk a csalira.
- Késő van - pillantott az órájára Shaw ügynök. - Menjenek, és pihenjék ki magukat, hátha reggelre lesz egy jó ötletük! Holnap délelőtt összegezzük a tényeket.
- Nekem még meg kell írnom a jelentésemet - húzta el a száját Kate, és az íróasztala felé indult, aztán megtorpanva hátra szólt. - Nem jössz, Castle?
- Jelentést írni? - kérdezte olyan hangsúllyal a férfi, mintha valami embert próbáló szörnyűségre akarná rávenni a nő.
- Tudom, hogy azt meghagyod nekem - húzta el lemondóan a száját Kate, aztán komolyan folytatta. - Pihentetni kell a lábadat. Jobb lesz, ha minél előbb hazamész, és lefekszel.
Castle egy másodperce még csipkelődni akart a nővel, de most meglepte a gyönyörű, zöld szemekből áradó aggodalom, ezért csak halványan elmosolyodott, bólintott, és a lift felé indult. A felvonó összezáródó ajtajának résén keresztül, az utolsó pillanatig nézte a monitorát néző nő megtört, fájdalmas arcát. Csak egy dologra tudott gondolni: nem hagyhatja, hogy ez így maradjon, és ha törik, ha szakad, a tervének sikerülnie kell.
Egy óra múlva már lezuhanyozva, rövidnadrágos pizsamájában ácsorgott a hűtőszekrény előtt, és azon gondolkodott, hogy van-e a fagyin és a tejszínhabon kívül olyan étel benne, amit szívesen megenne, amikor nyílt a bejárati ajtó, és Alexis lépkedett felé dühös arccal.
- Szia Apa! Remélem, neked jobb napod volt, mint nekem - engedte le a földre fáradtan a kezében tartott súlyos táskát. - Hogy álltok az üggyel?
- Hát, van néhány új nyom, de a nagy áttörés még várat magára - próbált szűkszavú lenni. Nem volt kedve a nyomozás zsákutcáiról beszámolni a lánynak, arról meg még kevésbé, hogy az FBI megfigyelőkocsjában egyedül volt, és egy akció közepén kinyitotta az ajtót egy idegennek, aki akár Tyson is lehetett volna. Szinte látta maga előtt, milyen fejmosást kapott volna a felelőtlenségéért. - Veled mi történt? - támaszkodott a konyhapultra Alexis-sal szemben, és aggódva fürkészte az arcát. - Valami baj van? Követett valaki? Gyanúsan viselkedett egy ismeretlen?
- Dehogy, Apa! Nyugi - emelte fel határozottan a kezét a lány. - Csak már egy hete készültem egy fontos találkozóra Hansen professzorral, tudod, akinek a kutatásában szeretnék részt venni, de három órát késtem a megbeszélésről. Tudod te, hogy mit jelent ez? Ezek után valószínűleg megbízhatatlannak tart, és én lennék az utolsó diák, akit bevesz a kutatásba - mondta elkeseredetten. 
- De ... de hát miért késtél ennyit?
- A Lincoln alagútban baleset volt, és olyan dugó alakult ki, hogy sem előre menni, sem megfordulni nem tudott a taxis, és órákra ott ragadtunk.
- De ezt elmondtad ennek a Hansen professzornak, ugye?
- Persze, de olyan szerencsétlennek éreztem magam.
- Hát, erre csak egy gyógyír van - sóhajtott színpadiasan egy nagyot, mire a lánya elmosolyodott.
- Fagyi - mondták egyszerre nevetve.

Miután megbeszélték, hogy a professzor habitusát ismerve, mennyi az esélye, hogy mégis bevegye Alexis-t a kutatásba, a lány már nem is látta olyan reménytelennek a helyzetet, és megnyugodva aludni tért. Castle még kikanalazta a tejszínhabos csokifagyi maradékát, aztán hanyatt feküdt a franciaágyon, és kezeit a tarkóján összekulcsolva a mennyezetet bámulta. Valami nyugtalanította. Mint amikor tudja az ember, hogy mondani akart valamit, de nem jut eszébe, mi is az. Végigpörgette a nap eseményeit. Gondolatai elidőztek a vizsgálóban történteken, aztán megpróbált újra a nyomozásra koncentrálni. Mi a terve Tyson-nak velük? Amikor Alexis azt mondta, hogy rossz napja volt, egy pillanatig eltűnődött, nem kellene-e komolyabb védelem a lányának és az anyjának, bár tudta, hogy mindkettejüket láthatatlanul követi egy FBI ügynök. Újra felidézte Alexis szavait, és abban a pillanatban villámként hasított bele a felismerés. Olyan hirtelen ült fel az ágyban, hogy a combjába éles fájdalom hasított, de mindebből semmit nem érzett.
- Megfejtettem a rejtvényt! - kiáltotta saját magának diadalittasan, miközben öklével a paplanra csapott.

Változatok egy témára 7/88

Castle nézte a gyönyörű zöldes árnyalatban játszó szemeket, amelyekben mintha huncut fény csillant volna, aztán nyelt egy nagyot, és beleegyezően bólintott.

A liftben szótlanul álltak egymástól olyan messze, amennyire csak engedte a szűk szerkezet. Kate arra gondolt, hogy amióta elhagyta Castle-t, egyedül azokban a pillanatokban nem volt zavarban mellette, amikor a férfi szorongott a kínos, és számára félelmetes helyzetben, ami most is várt rá, ő viszont ilyenkor visszanyerte régi magabiztosságát. Mégsem keltett benne jó érzést. Bár néha megmosolyogtató, sőt szórakoztató volt, ahogy Castle játszotta a félős, szégyenlős kisfiút, pontosan tudta, hogy a férfi csak a valódi félelmeit és az érzékenységét akarja ezzel palástolni.

Amikor a lift zökkenve megállt, és Kate kilépett az ajtón, a szeme sarkából érzékelte, hogy a férfi tétován ácsorog, és nem követi. Megfordult, és kissé oldalra billentett fejjel várta a magyarázatot.

- Azt hiszem, mégis jobb lesz, ha hazamegyek - szólalt meg Caste kényszeredett mosolyra húzva a száját, aztán amikor meglátta, hogy Beckett égnek emeli a szemét, folytatta. - Úgysem mentem semmire az üzenettel, és így nem veszitek hasznomat. Fogalmam sincs, Tyson mire akar utalnia azzal, hogy Hf495La. Otthon majd egy langyos zuhany felfrissít, és talán beugrik valami jó ötlet - hadarta, aztán mintegy mellékesen hozzátette: - és a sebet is ellátom.

Kate figyelte a kibúvót kereső próbálkozást, aztán még pár másodpercig nézte a kétségbeesett kék szemeket, aztán szerető, megnyugtató mosoly jelent meg az arcán.

- Gyere Castle! - mondta lágy, meleg hangon, és anélkül, hogy megvárta volna a férfi reakcióját, a boncterem felé indult. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, milyen arcot vág az író, és hogy egy másodpercnyi hezitálás után engedelmesen követni fogja.

Castle sóhajtott egyet, és belépett a Kate által kitárt ajtón a boncterembe, de abban a pillanatban meg is torpant, és számonkérő, dühös arccal fordult Kate felé, a nő azonban állta a tekintetét, és elnézően mosolygott.

- Á! Már megint egy valótlanságot tartalmazó pletyka áldozata lettem - sóhajtott nagyot Dr. Perlmutter, és bosszúságot színlelve vágott egy grimaszt. - Azt csiripelték a hazug madarak, hogy elhagyta az én kedves nyomozóimat Mr. Castle, és nem üti a szakavatatlan orrát a profik dolgába.

- Dr. Perlmutter - szólalt meg gyorsan Kate, mielőtt Castle félreértené a helyzetet, vagy megkezdené szópárbaját az orvossal. -  Erre a kenőcsre lenne szükségünk - mutatott egy cédulára írt nevet az orvosnak - meg gézre és sebtapaszra.

- Hm. Magának lesz? - nézett Castle-re, és tekintetében együttérzés csillant. - Hallottam, hogy meggyűlt a baja egy csörgőkígyóval. Feküdjön oda, mindjárt ellátom - mutatott az egyik fényesen csillogó króm boncasztalra, miközben kezében a cédulával a gyógyszeres szekrény felé indult.

Kate egy pillanatig vacillált. Talán mégsem lenne szerencsés, ha megint kettesben maradna Castle-lel. Félt az érzésektől, amiket a férfi közelsége képes volt kiváltani belőle, ezért megfordult a fejében, hogy talán jobb lenne, ha az orvosra bízná a beteget, még akkor is, ha ezzel becsapná. Felnézett. Meglátta a Castle arcán megjelenő rémületet, és a szeméből áradó csalódottsággal vegyes haragot, és hirtelen döntött.

- Dr. Perlmutter! Nem szeretném terhelni ilyen aprósággal. Majd én ellátom a sebet - szólt a patológus után, olyan ellenállhatatlan szemekkel nézve, hogy az csak sajnálkozva felhúzta a szemöldökét, és a kezébe nyomta a kért dolgokat, aztán Castle-re nézett, és egy gúnyos kis mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Beijedt, mi, hogy megkínzom? Szerencséje, hogy a nyomozónak még én sem tudok ellenállni. A vizsgálóba menjenek - nézett Kate-re, miközben fejével a folyosó túloldala felé intett. - Azért ha segítségre van szüksége, nyugodtan szóljon.

Kate huncut mosollyal a szája sarkában bólintott, és kezében a kenőccsel és a kötszerekkel a vizsgáló felé indult. Castle megkönnyebbülve küldött egy pimasz mosolyt Dr. Perlmutter felé.
- Nem magától félek, csak a boncasztal nem valami kényelmes - mondta, és sietve követte Beckett-t.

A vizsgáló ajtaja halk kattanással csukódott be mögöttük, és hirtelen kínos csend telepedett rájuk.

- Nem kell segítened, el tudom magam is látni - szólalt meg Castle a szoba közepén toporogva.

- Tudom, de szeretném látni, hogy rendesen gyógyul-e - mondta halkan Kate, miközben hátat fordított a férfinak, hogy ne kelljen a szemébe nézni, és a kötszerrel kezdett bajlódni.

- Miért? - kérdezte komolyan, és Kate háta mögé lépett. - Miért érdekel, hogyan gyógyul?

Kate egy másodpercig hallgatott, aztán megfordult, hogy Castle szemébe nézve mondja el az igazat, a férfi közelsége azonban meglepte. Az átható tekintet szinte a lelke mélyéig hatolt, érezte a teste melegét, a tüdejéből kiáramló meleg, simogató leheletet. Nyelt egyet.

- Fontos vagy nekem. Na nem lennél fontosabb a saját érzéseimnél, akkor nem tettem volna azt, amiért most gyűlölsz - suttogta.

Castle hallgatott. Nézte a fájdalommal teli őszinte tekintetet, a lefelé hajló telt ajkakat, és arra gondolt, nem hagyhatja, hogy a világ legszebb szeméből kihunyjon az életteli, szerelmes csillogás, és hogy ne lássa többé önfeledten, boldogan, vagy éppen érzékien mosolyogni azokat az ajkakat, amelyek úgy tudták csókolni, ahogy senki.

- Nem gyűlöllek - szólalt meg rekedten. - Soha nem tudnálak gyűlölni - lépett alig észrevehetően még közelebb.

Már csak centiméterek választották el őket attól, hogy a testük összeérjen. Érezték, ahogy szívverésük és lélegzésük felgyorsul, kiszárad a szájuk, érezték a másikból áradó meleget, és azt a felfoghatatlan vonzást, amit soha, senki közelében nem éreztek. Izzott a levegő közöttük. Castle felemelte a kezét, hogy megérintse Kate-t, és elnyíló ajkakkal, behunyt szemmel hajolt a mozdulatlanul álló nő felé.

A folyosóról léptek zaja hallatszott. A hang, mint valami vészcsengő tört utat Kate elméjébe, és kijózanította. Hirtelen megfordult, és zavartan fogta kezébe a kenőcsös tégelyt, miközben egy pillanatra becsukta a szemét, és hálát adott a folyosón járkáló ismeretlennek. Dühös volt magára, amiért olyan gyenge, hogy abban a pillanatban, hogy kettesben marad Castle-lel, képtelen irányítani a vágyait és az érzéseit. Tudta, ha most engedte volna, hogy megcsókolja, már nem lett volna visszaút.

- Vetkőzz le, és feküdj az ágyra! - préselte ki nehezen a szavakat, mintha néhány másodperce nem történt volna semmi, de nem fordult meg addig, amíg érezte a férfi közelségét.

Castle dermedten állt. Úgy érezte, mintha nyúlt volna a mennyország kapujának kilincse felé, amikor Szent Péter közli vele, hogy a pokolban van a helye. Újra és újra csalódott, de újra és újra megtapasztalta, mennyire szereti Kate, és milyen nehezen győzi le az iránta érzett szerelmét. Hátrébb lépett, és igyekezett rendezni a légzését és a szívverését, aztán könnyedséget erőltetve magára, incselkedve szólalt meg.

- Mindent levessek, vagy elég lesz a farmert lehúzni?

Kate megkönnyebbülten eresztette ki a benntartott levegőt, és hálás volt a férfinak, amiért a csalódása ellenére feloldotta a helyzetből adódó feszültséget, és ő felvehette az évődés fonalát.

- Castle! - emelte meg tettetett rosszallással a hangját, mire az író ártatlan arcot vágva felhúzta a vállát és széttárta a kezét.

- Csak nem volt egyértelmű az utasítás - mondta, aztán térdig letolta a farmert, és felült a vizsgálóágyra, de közben nem vette le a szemét Kate-ről. Tudni akarta, milyen reakciót vált ki belőle, ha alsónadrágban látja. Talán olyan emlékeket hoz a felszínre a vetkőző mozdulat, mint amikor Kate érzéki mozdulatokkal kigombolta az ingét, körmével finoman végigcirógatta a mellkasát és a hasát, aztán az ujjait követte az ajkaival, végül a vágyait a végletekig fokozva gombolta ki a nadrágját, és kezét végighúzva lüktető férfiasságán, lehúzta a cipzárját. Arra azonban nem számított, hogy Kate kikerekedett szemekkel, rémülten bámul a combjára. Követte a nő tekintetét, és ijedten nyelt egyet.

- Váladékozik a seb - állapította meg a gézen látható sárgás foltra nézve.

- Ez van, ha nem figyelek rád - csóválta meg a fejét Kate, mint egy aggódó feleség, aztán lassan, nehogy a sebet is felszabja, lehúzta a kötést. 

Castle sziszegve markolta az ágy szélét, amikor a ragtapasz néhány szőrszálat is magával húzott.

- Tényleg jobb volt, amikor hirtelen tépted le - nyögte fájdalmas képpel.

- Szólnom kell Dr. Perlmutternek - nézte sajnálkozva a gyulladt, enyhén váladékozó sebet Kate, aztán együtt érzőn a férfira pillantott.

- Castle! Mégis, mi mást tehetnék?

- Ammm ... talán ... felhívhatnánk Lanie-t - kiáltott fel megkönnyebbülten az író.

Beckett elgondolkodva méregette, aztán elővette a telefonját.

- De ha Lanie azt mondja, hogy jobb lesz, ha megnézi egy orvos, akkor nem menekülsz - nézett szigorúan, miközben a füléhez emelte a készüléket.

Miután beszámolt Lanie-nek a helyzetről, figyelmesen hallgatta a választ, és magában azon mosolygott, milyen aranyos arcot vág a férfi, ahogy reménykedve, türelmetlenül várakozik. Megnyugodva hallotta, hogy csak le kell fertőtlenítenie a sebet, és ugyanúgy ellátni, mint eddig, aztán másnap majd megnézi Lanie, hogy mi a helyzet, és nem kell Perlmutter kezére adnia a férfit. Amikor azonban barátnője hirtelen témát váltott, feszengve hajtotta le a fejét, mielőtt Castle leolvasna valamit a vonásairól.

- Jól értettem? Kettesben vagytok a vizsgálóban, Castle alsónadrágban, te pedig aggódva ápolod?

- I-igen - nyögte Kate, és remélte, hogy nem hallatszanak ki a telefonból Lanie szavai.

- Magadat kínzod, vagy meg akarod változtatni a döntésed?

A hangsúlyban nem volt semmi csipkelődés, nagyon is komolyan hangzott, ettől Kate úgy érezte, különös súlyt kaptak a szavak.

- Egyik sem - mondta kitérően, aztán feltűnően gyorsan megköszönte a segítséget, és letette a telefont. - Megúsztad Perlmuttert, de Lanie holnap megnézi a sebet.

Casle bólintott, de nem szólt semmit. Újra, meg újra eszébe jutott az előbbi pillanat, amikor majdnem megcsókolta a nőt, ezért hallgatagon figyelte, ahogy Kate fertőtlenítőt önt egy kis vattadarabra, és várta, hogy újra olyan közel kerüljenek egymáshoz, mint akkor. Behunyta a szemét, és megpróbált a Kate-t körüllengő mámorító illatra koncentrálni, és elnyomni a fertőtlenítő okozta csípő, fájdalmas érzést. Aztán a finom ujjak olyan gyengéden kenték a gyulladt bőrre a hűsítő kenőcsöt, hogy képzelete átvarázsolta a mozdulatot egy szeretkezés közbeni érzéki érintéssé. Fantáziája meglódult. Már nem a vizsgálóban voltak, és Kate nem a sebet kötözte át a combján, hanem a Moore-birtok selymesen simogató, langyos vizű tavában ölelkeztek. Ő kisimította Kate arcából a víztől csillogó hajszálakat, miközben a nő hosszú, izmos lábaival átkarolta a derekát, karjait a nyaka köré fonta, és telt mellei a mellkasához simultak. 

Kate megpróbált nem arra figyelni, hogy Castle itt ül vele szemben alsónadrágban, hanem csak a sérülés ellátásával törődni, ami nem volt egyszerű feladat. Amikor az utolsó ragtapaszt is óvatosan sima, meleg bőrre nyomta, elégedetten megszemlélte az alkotását, és hátrébb lépett. Ekkor vette észre a lehunyt szemmel ülő férfi arcára kiülő átszellemült, boldog mosolyt. Pontosan tudta, mikor szokta látni ezeket a vonásokat.