Változatok egy témára 7/66

- Beckett nyomozó! Jöjjön az irodámba!

Castle nézte, ahogy Kate mindenre felkészülve lépked az iroda felé, majd eltűnik a becsukódó ajtó mögött. Elengedte a reluxa lamelláit, és a hozzá legközelebb álló székre rogyott. Nem gondolta, hogy ennyire fájdalmas lesz a viszontlátás. Elképzelte, mi játszódik le az irodában. Ismerte a forgatókönyvet, csak azt nem tudta, Kate hogyan fog arra reagálni, hogy ő is itt lesz. Egy darabig elgondolkodva forgatta kezében a poharat, aztán úgy döntött, hogy legalább a fiúkkal való találkozáson túlesik. Miközben kilépett a pihenőből, szemét nem vette le Gates kapitány irodájáról.

- Uram! Nem veheti el tőlem ezt az ügyet! - lépett eltökélten a Vaslady asztala elé Beckett, és hogy elszántságát éreztesse, próbálta megelőzni a felettesét. Máskor udvariasan megvárta, amíg a nő közli vele az álláspontját, de most annyira akarta ezt az üget, hogy harcba is szállt volna a kapitánnyal, hogy elérje a célját. Bár a hangsúly kérlelő volt, a kapitány haragosan húzta össze a szemöldökét.

- Egyelőre én döntöm el, hogy melyik ügyön fog dolgozni - csattant éllel a nő hangja. Gates nem ült le, hanem két tenyerével az íróasztalára támaszkodva hajolt előre. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, és amikor látta Beckett tekintetében a keserű megadást, akkor folytatta. - Még mielőtt megpróbál meggyőzni, miért is kell, hogy maga nyomozzon Tyson után, holott személyesen érintett az ügyben és a bosszúvágy vezérli, közlöm, hogy annak ellenére, hogy minden porcikám tiltakozik ellene - a szabályzatról már nem is beszélek - nincs más választásom. Tyson üzenete egyértelművé tette, hogy folytatni akarja magukkal a beteg játékát.

Beckett megkönnyebbülten hunyta be egy pillanatra a szemét, miközben egy aprót sóhajtott. Felveheti hát a harcot a legnagyobb ellenségével!

- Köszönöm - bólintott hálás tekintettel, de ahogy a kapitány töprengő arcát meglátta, furcsa érzése támadt. Egy pillanattal később, amikor felidézte a nő utolsó szavait, már tudta, miért méregeti elgondolkodva. A "magukkal" szó többen száma megrémítette. Azért szakított a férfival a kápolna oltára előtt, hogy megvédje, nem azért, hogy újra belerángassa egy veszélyes nyomozásba! Arra pedig gondolni sem mert, mit érezne, ha Castle újra a közelében lenne, ha nap, mint nap a kék szemekbe kellene néznie, ha hallaná a hangját, látná a mosolyát, élvezné a humorát, színlelve felháborodna az elméletein. Ha a férfi érintésére, illatára, melegére gondolt, egyszerűen megrémült. Hogyan tudna ellenállni mindennek? Hogyan tudna elutasító, hideg, érzéketlen maradni, amikor minden nap kínszenvedés a testének és a lelkének, amit Castle nélkül töltött? Hogyan szoríthatná háttérbe újra a szívét az eszével szemben?

- Uram, ugye nem akarja, hogy ... - kezdte kétségbeesetten, de Gates ellentmondást nem tűrő tekintettel felemelte a tenyerét.

- Mr. Castle-t behívattam, és igent mondott - mondta, mire Kate úgy érezte, összeomlik a kínkeservvel felépített világa.

- Ő egy civil! Nem sodorhatja veszélybe! - keresett kifogásokat elkeseredetten, miközben a könnyeivel küszködve egyre hangosabban ellenkezett. - Megsérült, beteg, nem ráncigálhatjuk bele egy szociopata sorozatgyilkos ügyébe! Most élt túl egy zuhanást, a sivatagot, egy kígyómarást! Mit akar? Hogy Tyson végül sikerrel járjon, és megölje? - kiabált tehetetlen dühében.

Gates kapitány türelmesen hallgatott. Számított Beckett kirohanására, mert tudta, hogy túl érzékenyen fogja érinteni a helyzet.

- Nincs más választásom, Beckett nyomozó - szólalt meg nyugodt, kimért hangon, amikor látta, hogy a nő nem tud több érvet felsorakoztatni. - 3XK magukat akarja. Ha nem veszik fel vele a harcot, akkor csalódottságában maguk ellen fordul, ráadásul folytatja a gyilkosságokat, de ha kiállnak ellene, legyőzhetik őt is, és talán a saját félelmeiket is. 

Néhány másodpercnyi szünetet tartott, hogy a nyomozó meg tudja emészteni a szavait, és el tudja fogadni az érveit, aztán sokkal melegebb hangon folytatta.

- Hat évig nem érte maga mellett semmi baj. Most is tud rá vigyázni, ahogy ő is magára. Tudom, hogy ez más. Tudom, hogy olyat tett magukkal az az ember, ami megváltoztatta a gondolkodását Castle-lel kapcsolatban, és azért szakítottak. Kate! Most itt a lehetőség, hogy megszabadítsák a gonosztól a világot, és magukat is - hajolt közelebb a letaglózva álló nyomozóhoz. Kate nézte a rászegeződő hatalmas barna szemeket. Azon kevés alkalmaknak volt tanúja, amikor ezekből a szemekből  a kérlelhetetlen keménység mellett melegség, megértés és bizalom áradt.

- Én szakítottam vele - nyögte ki nehezen. - Nem akartam újra veszélybe sodorni az életét - remegett meg a hangja. Nem beszélt senkinek a Castle-lel való szakítása okáról, még az apjának, és Lanie-nek sem. Nem gondolta, hogy a kapitány lesz az első, akit beavat a titkába, de nem látott más kiutat. Gates is nő, még ha ezt a tényt nem is akarja tudomásul venni a munkájában. Ha megérti, mi vezérelte, amikor nemet mondott Castle-nek, talán megérti, hogy nem hívhatja vissza az őrsre. Amikor meglátta a nő szemében a meglepettséget és a sajnálatot, már tudta, hogy vesztett.

Victoria Gates vett egy nagy levegőt, mielőtt megszólalt, és azért imádkozott, hogy igaza legyen.

- Nagyobb veszélyben lenne, ha kizárnám az ügyből - mondta halkan, de meggyőződéssel. - Ketten olyan páros alkotnak, amilyet még soha nem láttam. A csapat és az FBI segítségével győzhetnek!

- Nemcsak Tyson-ról van szó - suttogta a nyomozó, és lehajtotta a fejét.

- Kate! - szólította meg a kapitány a keresztnevén, miközben megkerülte az asztalt, és egészen közel lépett hozzá. -  Az az ember elhitette magával, hogy győzhet a gonosz, és ez táplálja a félelmét. Csak gondoljon a régi latin mondásra, ami eredetileg úgy hangzott, hogy "Veritas vincit!", de sok ember már úgy hiszi, hogy "Omnia vincit veritas"! Higgyen benne, hogy az igazság mindig győz!

Kate-t mintha szíven ütötték volna! Milyen gonosz játékot játszik vele a sors, hogy Gates kapitány éppen azokkal a szavakkal akarja meggyőzni, amelyekben az édesanyja is feltétel nélkül hitt, olyannyira, hogy a sírkövére is ezt a mondatot vésették?

- De van, aki belehal a harcba - szólalt meg sokára keserűen, aztán felnézett, egyenesen a kapitány szemébe. Tekintete tele volt félelemmel, de még inkább haraggal.

- Egyet ne felejtsen el, Beckett nyomozó - váltott újra kemény hangnemre Victoria Gates. - Mr. Castle felnőtt férfi, akinek joga van dönteni a saját életéről, és ő már döntött.

Kate nagyot nyelt. A kapitány minden mondata a lelkéig hatolt. Az író éppen azzal vádolta meg a kápolnában, hogy helyette, egyedül döntött az életéről. Most is ezt tette volna, ha a kapitány engedné. Talán valóban hibát követne el? - töprengett.

Látta, hogy a nő lassan az iroda ablaka felé fordul, ő pedig ösztönösen követte a mozdulatot.

A lélegzete is elállt. Azt hitte, csak telefonon beszélt a nő Castle-le, hiszen csak nemrég találták meg Tyson üzenetét. Nem gondolt arra, hogy Castle az őrsön van! Érezte, ahogy megremeg a teste, szíve dübörög a mellkasában, kiszárad a szája. Pislogás nélkül meredt az üvegablakon túlra. Castle zsebre tett kézzel az íróasztalának támaszkodott, és egyenesen a szemébe nézett. Sápadt volt, nyúzott, és a tekintetéből olyan mély szomorúság és keménység áradt, amilyet még sosem látott benne.

- Igyekezzenek! - zökkentette ki a pillanat varázsából a kapitány megszokott, utasító hangja. - Ha Tyson tartja magát az üzenetben leírtakhoz, akkor valakinek már alig több mint kilenc nap van csak hátra az életéből.

Beckett bólintott, aztán vett egy nagy levegőt, és kilépett az irodából. Tudta, hogy jobb lesz mielőbb túlesni az első találkozáson, ezért egyenesen a férfi felé tartott. Látta, hogy Espo árgus szemekkel figyeli őket, Ryan pedig éppen a pihenőből lép ki, kezében Castle székével, de amint meglátta őt, megtorpant, és kérdőn Espo-ra pillantott, aki tanácstalanul felhúzta a vállát.

Néhány lépésnyire megállt az író előtt. Tekintetük egy pillanatra összefonódott, aztán Kate zavartan pislantott egyet, és lesütötte a szemét.

- Szia - mondta halkan. - Örülök, hogy jól vagy - pillantott a férfi combjára. Ekkor vette észre, hogy hiába visel lazább szabású farmert Castle, a kígyómarást fedő kötés jól láthatóan dudorodik a nadrág anyaga alatt.

- Nem vagyok jól - hallotta meg a szenvtelenül kiejtett szavakat. Meglepődve felnézett. Mintha nem is az író hangját hallotta volna! Sokkal mélyebbnek és komorabbnak érezte, mint régen. Hiányzott belőle a játékosság, a huncutság, az öröm, az optimizmus. Amilyen fénytelennek látta a kék szemeket, olyan élettelennek, színtelennek hallotta a hangját. 

- Sajnálom - nyögte ki nehezen. Nem tudta, a történtek után mit is mondhatna.

Az egyre kínosabbá váló helyzetet Castle oldotta fel. Ellökte magát az asztaltól, és sántítva a fehér táblához lépkedett, ami teljesen üresen árválkodott.

- Hiányérzetem van - bökött a táblára. - Ideje lenne hozzákezdenünk. Fogy az időnk - mondta, aztán egy tollat vett a kezébe, és méretes betűkkel a tábla közepére írta Tyson üzenetét. Sóhajtott egy nagyot, és megfordult. Három hitetlenkedő tekintetű emberrel találta szembe magát. Kate, Espo és Ryan egymás mellett állva figyelték.

- Na, mire vártok? Indul a negyedik játszma! - kopogtatta meg a táblát a feliratnál. - Hamarosan szeretném ideírni, hogy "GAME OVER" - mosolyodott el halványan. 

Változatok egy témára 7/65

- Castle - szólt bele rekedt hangon, mindenre felkészülve.

- Mr. Castle ... khm ... be tudna jönni az irodámba? - hallotta meg Victoria Gates szokatlanul szelíd hangját. Megszokta, hogy a nő mindig kemény, utasító, vagy éppen lekicsinylő hangsúllyal szólt hozzá, ezért szinte ijesztő volt szavakból kicsendülő lágyság és bizonytalanság.

Castle másodpercekig hallgatott. Próbálta összerakni a tévében látott képeket, Espo és Kate viselkedését, az áldozatot és a riporter szövegét a kapitány telefonhívásával. 

- Tyson? - kérdezte.

- Bonyolultabb az ügy.

Castle agya még néhány pillanatig lázasan kereste az okokat, amiért Gates behívja az őrsre, de a következő másodpercben már az járt a fejében, mi lesz, ha találkozik Kate-tel. Mindennél jobban kívánta, hogy láthassa a nőt, beszívhassa az illatát, hallja a hangját, ugyanakkor tudta, hogy soha nem volt még olyan fájdalmas találkozásuk, mint ami rá vár, ha enged az invitálásnak. A vágyakozás és a kíváncsiság erősebbnek bizonyult a félelmeinél.

- Bemegyek - mondta határozottan.

Amikor letette a telefont, olyan gyengeséget érzett, hogy erőtlenül dőlt hátra a kanapén, miközben tekintetét a tévé képernyőjére szegezte, de már nem látta sem Kate-t, sem a fiúkat, csak egy szomorú arckifejezést felöltő riporter ismételte a találgatásokat. Még váltogatta egy ideig a csatornákat, de nem talált újabb híreket az üggyel kapcsolatban, ezért lezuhanyozott, megborotválkozott, aztán kelletlenül evett néhány falatot, majd rendelt egy taxit.

Másfél óra múlva a kapitányság felé tartó taxi hátsó ülésén ült, és azon töprengett, hogy azért nem sietett jobban, mert annyira fájt és feszült a sérült lába, vagy mert titkon úgy akarta időzíteni az érkezését, hogy addigra Beckett is visszaérjen a helyszínről. 

Fájdalmas grimasz jelent meg az arcán, amikor a lift zökkenve megállt. Amióta hazaengedték a kórházból, csak a lakásban járkált néhány métert, most a váratlan megterhelésnek nem örült a lába. A varratokba beledagadt a még mindig gyulladt seb, ami fájdalommal jelezte, hogy átlépte a kívánatos mozgásmennyiség határát. Összeszorított szájjal, mereven előrenéző tekintettel szállt ki a liftből. Nem foglalkozott a rászegeződő tekintetekkel, a kedves mosolyokkal, az egymás felé hajoló, összesúgó emberekkel, egyenesen a kapitány irodája felé bicegett, de közben félig csalódottan, félig megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Beckett asztala üresen árválkodik, és a fiúk sincsenek még a kapitányságon. Egy pillanatig nem értette, miért támadt hiányérzete, aztán rádöbbent, hogy nincs ott a széke Kate asztalánál. Fájdalom járta át a testét, de most nem a kígyómarástól. Mindig ugyanabba a hibába esett: reménykedett a kettőjük jövőjében akkor is, amikor Kate egyértelművé tette, hogy ő lemond róla, ahogy most is. Ha nem szeretné a nő, ha más férfiért dobogna a szíve, fájna, de tudomásul venné, hogy nem ő az, aki boldoggá teheti, de ez a helyzet olyan szürreális volt, amit nem tudott megemészteni. Az agya felfogta Kate döntését, de a szíve nem. Mégsem akart többet harcolni. Nem akart többet futni a nő után, és reménykedni, hátha meggondolja magát. Olyan sokszor félretette a büszkeségét, és türelmesen várt, de már belefáradt a hiábavaló harcba. Talán jobb is, hogy nem találkoznak - gondolta, miközben kopogott a kapitány irodájának ajtaján. Vett egy nagy levegőt, és belépett.

Victoria Gates levette a sötét keretes szemüveget a szeméről, és miközben megforgatta ujjai között, hátradőlt a székében. Szürke blézerében és sötétlila blúzában olyannak tűnt, mint máskor, de a tekintete teljesen ismeretlen érzéseket tükrözött, ami meglepte az írót.

- Örülök, hogy jobban van - nézett a férfira barátságosan, miközben arcán őszinte mosoly suhant át, kezével pedig az asztalával szemben álló székre mutatott. 

Castle feszengve ült le. Furcsa volt a kedves fogadtatás, az együtt érző hangsúly, az udvarias gesztus. Az egész helyzet gyanakvással töltötte el, de aztán arra gondolt, ez az egész talán csak abból fakad, hogy a megmenekülése óta nem is találkoztak.

- Köszönöm, hogy segített - mondta őszinte hálával.

- Nem az én érdemem, hanem Beckett nyomozóé és Shaw ügynöké. Én csak tettem a dolgomat, de ők hittek is magában, no meg a két barátja - intett felével Ryan és Espo íróasztala felé elnéző mosollyal, aztán hirtelen elkomorult, és az asztala fölött összekulcsolva a kezét, előrehajolt.

- Láttam a híreket. Tyson ölte meg a parkban talált nőt, ugye? - előzte meg az éppen szólni akaró nőt Castle, mire annak villant egyet a szeme, amiért a férfi nem hazudtolva meg magát, szokás szerint belekotyogott a mondandójába. 

- Minden jel arra utal.

- Gondolom, Beckett nem nyomozhat az ügyben - gondolkodott hangosan Castle.

Gates kapitány figyelmét nem kerülte el a férfi hangulatváltozása, és a szája sarkában levő apró izom alig látható rándulása sem.

- Normális esetben nem engedném, hogy részt vegyen az ügyben, de Jerry Tyson nem hagyott választási lehetőséget - kezdte óvatosan a nő. - Tudom, hogy mit tett magával, magukkal. Azt is tudom, hogy szakítottak, bár nem tudom az okát, és nem is tartozik rám, de úgy gondolom, ennek az elmebeteg sorozatgyilkosnak nagy szerepe van benne. 

Gates egy pillanatnyi szünetet tartott. Castle tudta, hogy most jön a lényeg, és végre megtudja, miért hívta ide a nő.

- Az áldozat Helga Ormond. Az elkövető egy papírt helyezett az összekulcsolt kezei alá. Az üzenet maguknak szól - mondta, aztán megfogta a számítógép monitorát, és egy mozdulattal Castle felé fordította.

Az író egy nem túl jó minőségű, valószínűleg telefonnal készített, felnagyított fényképet látott, ami betöltötte az egész monitort. Jól ismerte a képen látott önzáródó bizonyítékzacskót, amiben most egy papír lapult, rajta szabályos, szépen megrajzolt nyomtatott nagybetűk sorakoztak. Felvillant előtte egy kép a híradóból, amikor Ryan valamit Kate kezébe adott, és érezte, ahogy a nő mozdulatlanná dermed. Oldalra billentette a fejét, hogy el tudja olvasni a szöveget.

"NEGYEDIK JÁTSZMA. CÍME: 10 NAP AZ ÉLET. JÁTÉKOSOK: 1. CSAPAT: JT3XK, 2. CSAPAT: RC+KB
Tágra nyílt szemmel olvasta újra a szavakat, aztán nyelt egyet, és Gates-re nézett.
- Ezért nem zárhatom ki Beckett nyomozót az ügyből, és ezért kérem, hogy segítsen.
Castle régen biztosan tett volna valami megjegyzést arra, hogy a kapitány arra kéri, hogy segítsen, de most nem volt kedve poénkodni. Annál sokkal komolyabb volt a helyzet. Tyson talán nem tör az életükre, de ha nem fogják el, akkor valaki újra meg fog halni. Ebben biztos volt. Ennek ellenére mégsem Tyson-tól félt, hanem attól, ha beszáll a nyomozásba, akkor együtt kell töltenie a nap nagy részét Kate-tel. Nézte a monitoron virító betűket, és tudta, hogy nincs választása.
- Beckett tudja, hogy idehívott? 
- Még nem, de ő parancsot teljesít. Magát csak kérhetem.
- Hm. Azt hiszem, nekem sincs választásom.
- Ha nem akarja, hogy valakinek a halála a lelkén száradjon, akkor valóban nincs - nézett nagy barna szemével komolyan a férfira a kapitány, aztán mintha megérezte volna Castle félelmét, megnyugtató hangon folytatta. - Beckett-tet bízza rám! - mosolyodott el alig észrevehetően.
Castle bólintott, aztán nehézkesen felállt, és óvatos léptekkel elindult.  
- A széke a pihenőben van - szólt utána a kapitány, mire a férfinak halvány mosoly suhant át az arcán.
Tíz perc múlva a pihenőben kortyolgatta a frissen főtt feketét, és  még mindig azon töprengett, hogyan fogja elviselni Kate közelségét anélkül, hogy ne érzékenyüljön el, vagy ne szakadjon meg a szíve, és azon, vajon hogyan fog vele viselkedni a nő. Hallotta a lift csilingelését, és ahogy kattanva megáll. Ujjaival ösztönösen széthúzta a reluxa lamelláit, és kíváncsian átnézett a résen.
Csak állt mozdulatlanul, kezében a gőzölgő kávéval, és megbabonázva nézte a liftből kilépő sudár alakot. A lélegzete is elállt. Kate komoly arccal, elszánt tekintettel, sietősen lépkedett az asztala felé. Hullámokban leomló haja úgy lobogott, mint a sampont reklámozó modelleké, egyik kezével a vállára vetett blézert fogta, a másikban egy bizonyítékzacskót tartott. Szorosan mögötte Espo és Ryan lépkedett borús tekintettel. Amikor Beckett leült az íróasztala mögé, a fiúk egymásra néztek, és az asztalhoz somfordáltak.
- Szólni kellene neki - szólalt meg félénken Ryan, és nagyot pislantott, amikor a nő ráemelte összeszűkült szemét.
- Nem - mondta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, és dühösen villant a tekintete.
- Kate - nézett a nőre meleg, nyugalmat sugárzó barna szemével Espo. - Te is tudod, hogy nem hagyhatjuk ki az ügyből.
Kate összeszorította a száját, és kétségbeesetten járt az agya, hogyan akadályozhatná meg, hogy a fiúk szóljanak Castle-nek a történtekről, és Tyson üzenetéről.
- Súlyosan megsérült, valószínűleg még ki sem engedték a kórházból. Lehet, hogy még Phoenix-ben van - jutott eszébe a legkézenfekvőbb ötlet.
- Már hazaengedték - mondta magabiztosan Javi, aztán amikor meglátta Kate rosszalló, kérdő tekintetét, védekezőn maga elé emelte a kezét. - Lanie mondta, neki pedig Alexis, amikor néhány napja itt volt valami igazolásért a gyakorlatáról - magyarázta gyorsan, mielőtt Kate azt hinné, hogy a háta mögött találkozott az íróval.
- Gates akkor sem engedné - jelentette ki Beckett meggyőződéssel, és hogy szavainak nyomatékot adjon, határozottan bólintott. - Az is csoda lesz, ha nem veszi el tőlem az ügyet - tette hozzá elgondolkodva. Ebben a pillanatban, mintha csak a végszót várta volna, meghallották a kapitány kemény hangját.
- Beckett nyomozó! Jöjjön az irodámba!

Változatok egy témára 7/64

Unottan kapcsolgatni kezdte a tévécsatornákat, másodpercenként nyomogatta a távirányítót, amikor hirtelen megállt a mozdulata, és tágra nyílt szemmel meredt a képernyőre.

Beckett kissé leszegett fejjel igyekezett utat törni a különböző tévécsatornák riporterei és operatőrei között, akik úgy gyűltek a vérszagra, mint a keselyűk. Fogalma sem volt, hogyan terjedhetett el ilyen gyorsan a gyilkosság híre, és azt sem értette, miért olyan különleges az ügy, hogy a park melletti szűk utcában egymást érik a közvetítőkocsik. Elutasítóan emelte fel a kezét, amikor meglátta a szép arcú, hosszú szőke hajú riporternőt felé lépkedni. Az előretartott mikrofonból egyértelmű volt, hogy a nő információt akart szerezni, de Kate soha nem nyilatkozott, ráadásul most még nem is volt miről. Szükséges rosszként gondolt a nyilvánosságra, akár egy gyilkossági ügyről volt szó, akár a magánéletükről, illetve most már csak a magánéletéről. Néha még mindig elfeledkezett arról, hogy szakított Castle-lel. Legalább a médiaszereplések eltűntek az életéből - gondolta keserűen. - Egy gyilkossági nyomozó senkit sem érdekel, ha már nem a híres bestseller író menyasszonya.

Megszaporázta a lépteit, és köszönetképpen bólintott az egyenruhás járőr felé, amikor az megemelte a sárga szalagot, hogy könnyebben átbújhasson alatta. Megrándult az arca a fájdalomtól. Három napja ment vissza az őrsre dolgozni, bár a combján levő lőtt seb még nem gyógyult meg teljesen. Eddig nagyrészt a papírmunkával volt elfoglalva, és az íróasztalnál ülve nem is fájt a lába, most azonban a gyors, megerőltető mozdulat hatására hasító fájdalom áradt benne szét. Ennek ellenére örült, hogy végre terepre mehetett, mert egy új ügy talán eltereli kínzó gondolatait, és nem kell az őrsön Ryan és Espo kérdő és rosszalló pillantásainak kereszttüzében dolgoznia, bár ez utóbbit lehet, hogy csak bebeszélte magának. A fiúk nem beszéltek a Phoenix-ben történtekről, de gyakran elhallgattak, ha feléjük indult, és sokszor váltottak jelentőségteljes pillantásokat. Egyedül Gates kapitány hozta fel nyíltan a Castle-lel való kapcsolatát, illetve annak hiányát, amikor munkára jelentkezett. Furcsa volt szomorúságot látni a nő barna szemében, és sajnálkozást hallani a hangjában, amikor megjegyezte, hogy annak ellenére, hogy nem szívelte az író szertelenségét, elismeri, hogy mennyit segített az ügyek megoldásában, aztán átható tekintetét az övébe fúrva hozzátette, hogy reméli, a szakításuk nem lesz rossz hatással a munkájára. Ösztönösen bólintott, mintha ígéretet tenne, de már akkor tudta, hogy igenis, rossz hatással lesz rá. Ijedten vette észre, hogy szinte minden alkalommal felkapja a fejét, ha csilingelve megáll a lift, vagy néz várakozva a pihenő felé, amikor teste kávé után áhítozik, pedig az asztala mellett álló széket már az első nap elvitette, hogy ne emlékeztesse a férfira. Talán csak az édesanyja hiánya fájt ennyire, de az mégis egészen más volt. Csak az időben bízott, abban, hogy később nem hiányzik annyira Castle  meleg, szerelemmel teli tekintete, vagy az, amikor huncutul, pajkosan, vagy éppen vágyakozva néz rá, csibészes mosolya, humora, fantáziája, de leginkább az érintése. Minden reggel nyúzottan és kialvatlanul ébredt, és minden reggel újra, meg újra szembesült vele, hogy nem érzi derekán a férfi karját, nem csiklandozza lehelete a tarkóját, nem hallja a szuszogását, nem érzi bőrének melegét. Úgy érezte, helyesen döntött, de azt nem gondolta, hogy ennyire fog fájni.

- Beckett! - hallotta meg Espo kiáltását a távolból. A hang kizökkentette a pillanatnyi merengésből. A kezében jegyzetfüzetet szorongató férfi a kordonnál filmező tévésekkel hadakozott, amikor meglátta a nőt, és azonnal felé sietett, miközben tekintetét jobbra-balra járatta a szalag mögött sorakozó kamerák között. Kate egy pillanat alatt felmérte a terepet. A parkot sétálóutak sokasága hálózta be, mellettük számtalan pad adott lehetőséget a pihenésre, de az utak között levő cserjés részek tele voltak zegzugos, átláthatatlan területtel, ami rejtve maradt az avatatlan szemek elől. Két bokor között először Lanie guggoló alakját látta meg, aztán a földön fekvő nő holttestét. Néhány méterrel odébb Ryan telefonált gondterhelt arccal, miközben a kezében egy kis átlátszó zacskót forgatott. Úgy tűnt, mintha a benne levő tárgyról adna leírást, vagy jelentést valakinek. Körülöttük a helyszínelők vizsgálták át a terület minden négyzetcentiméterét.

- Mi ez a nagy felhajtás? - kérdezte bosszúsan az odaérkező Espo-tól, miközben a tévések felé intett a fejével.

- Nem tudom, hogyan szagolták ki az ügyet. A kordonon kívül vannak, onnan nem tilthatjuk ki őket - húzta el a száját a férfi. - Már akkor itt voltak, amikor Ryan-nel ideértünk.

Beckett tudta, hogy ez csak egyet jelenthet: valaki értesítette a médiát.

- Ki az áldozat?

Feltételezte, hogy valami hírességről lehet szó, ezért jelentették a halálát a sajtónak. Lassabb tempóban közelített a holttesthez, hogy az egyenetlen talajon megfeszülő, sérült izmot kímélje, ennek ellenére minden lépésnél feszítő fájdalommal küszködött. Javi megtorpant, és megfogta a karját. Kate meglepetten megállt, és kérdőn a nyomozóra pillantott, aki furcsa, aggódó tekintettel nézett rá.

- Még nem tudjuk. De ... - kezdte a mondatot, aztán mint akinek kínos folytatni, beharapta a szája szélét.

- Jól vagyok - mosolyodott el Kate, de Javi sóhajtott egy nagyot, és megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet, hogy te vezesd a nyomozást ebben az ügyben - mondta komolyan, még mindig szorongatva a nő karját.

Beckett meglepve várta a folytatást, aztán Lanie felé pillantott, aki félelemmel teli tekintettel nézett hol rá, hol Espo-ra. Lépni akart egyet, de a férfi erőteljesebben szorította meg a karját. - Szép, hosszú szőke hajú nő, hanyatt fekve, összekulcsolt kezekkel, a nyakán sodort zsineg nyoma a fojtogatástól - sorolta a tényeket Javi. Érezte, ahogy Kate teste megfeszül, látta, ahogy megrándul a szája széle, szemében pedig megjelenik a hitetlenkedéssel vegyes félelem.

- Nem biztos, hogy ő az - nyögte ki halkan a szavakat, amelyeket maga sem hitt. Minden idegsejtje tiltakozott a lehetőség ellen, hogy Tyson újra megjelenjen az életükben, mégpedig úgy, hogy ugyanabban a stílusban gyilkoljon az ő körzetükben, mint régen. Amióta Tyson ördögi terve nem sikerült, és ők megmenekültek, minden nyomot követtek, minden apróságnak utána jártak, eredménytelenül. Ennek ellenére azt feltételezte, hogy a sorozatgyilkos Phoenix-be, vagy a környékére tette át a székhelyét. - Engedj! - nézett Javi-ra, aki azonnal megértette, hogy nem tarthatja vissza a nőt, ezért elengedte a karját.

Mire a holttesthez értek, mindketten érezték, hogy Lanie és Ryan valami fontos dolgot talált, mert az orvosszakértő együtt érző, fájdalmas tekintettel indult feléjük, Ryan pedig zavarában toporogva, nagyokat pislogott.

- Mit tudunk? - kérdezte automatikusan Kate, miközben végigmérte a holttestet. A harmincas évei elején járó nő szép, szabályos arcát keretbe foglalta lágyan leomló, hullámos, szőke haja, teste szépen elrendezve feküdt a puha pázsiton, ujjait összekulcsolták a mellkasán. Az erőszakos halálról csak a nyakán éktelenkedő, vörös kötélnyom tanúskodott. Elegáns, jól szabott ruháját szépen eligazították tökéletes testén, még a nyakában levő vastag aranyláncot is eligazgatták. Ujján gyémántköves gyűrű, füleiben a nyaklánchoz való fülbevalók csillogtak.

- Sajnálom, édesem - simított végig a karján Lanie, aztán Ryan-re pillantott, mintha tőle várná a folytatást.

Beckett-nek elég volt a kissé lehajtott fejjel álló, homlokát ráncoló férfi szemébe néznie, már tudta, hogy valami megrázó dolgot találtak.

- Tyson az - mondta ki nehezen, aztán bizonytalanul Kate felé nyújtotta a kezében szorongatott kis nejlonzacskót. - Üzent nektek.

Castle önkéntelenül előredőlt,  és próbálta befogadni a látott kép minden négyzetcentiméterét, miközben olyan erősen nyomta a hangosító gombot, hogy a hirtelen megnövekedett hangerőtől zengett a lakás. Az első pillanatban csak az ragadta meg a figyelmét, hogy egy sárga szalaggal körbevett gyilkossági helyszínről tudósít az egyik hírcsatorna, aztán megpillantott egy ismerős arcot. Esposito próbálta meggyőzni az egyik operatőrt, hogy engedelmeskedjen a kordont őrző járőröknek, különben elvezetteti. A kamera végigpásztázta a helyszínt, aztán ráközelített egy bokros területre, de csak egy elegáns körömcipőbe bújtatott lábfejet lehetett látni. A kamera végigjárt a helyszínelőkön, aztán hirtelen a kordon túloldala felé fordult és megállt.
Castle-t mintha megbabonázták volna. Szíve kihagyott egy ütemet, aztán dübörögve váltott gyorsabb ütemre, idegsejtjei bizseregve keltek életre, ajkai először elnyíltak, aztán szorosan összezáródtak, és nyelt egy nagyot. Két hete nem látta Kate-t, de mintha egy örökkévalóság lett volna. A nő éppen átbújt a  felemelt szalag alatt, amikor a kamera objektívje ráközelített. A gyönyörű arcon fájdalom suhant át, és észrevehetően lassabban folytatta az útját. Castle nézte az elszánt, komoly arcot, amely fáradtabbnak látszott a szokásosnál. Kate sápadt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, amit a finom smink sem tudott kompenzálni, de ami a legfeltűnőbb volt az a megtört, fénytelen tekintete volt. A képen feltűnt Espo, de a messziről készült felvételen nem hallatszott, mit beszélnek, csak a riporter hangja harsogott a háttérben: Az ismeretlen áldozatot egy kutyáját sétáltató idős hölgy találta meg. Néhány perccel azután, hogy bejelentést tett a rendőrségen, öt new york-i tévéállomás is értesítést kapott a gyilkosságról, a helyszín pontos megjelölésével. Egyes hírforrások szerint maga az elkövető jelentette be a tettét, valószínűleg azért, hogy szerepelhessen a híradóban.
Castle figyelmét annyira lekötötte a kép, hogy tovább már nem figyelt a riporterre. Próbálta kitalálni a tekintetekből, arcvonásokból, mozdulatokból, hogy mi történik. Összevont szemöldökkel figyelte a két embert. Érezte, hogy valami komoly dolog történt, mert Espo olyan erővel fogta meg Beckett karját, hogy egyértelmű volt, nem akarja, hogy az áldozathoz menjen. Nem látta jól Kate reakcióját, mert a kép hirtelen egy másik kameraállásra váltott, ahonnan látni lehetett az áldozatot.
Castle nézte a képet, és nem akart hinni a szemének. Kiszáradt a szája, és félelem járta át minden sejtjét.
- 3XK - suttogta maga elé. 
A kamera egy pillanatra megállt a gondterhelt tekintettel telefonáló Ryan-en, aztán az éppen felálló Lanie-re vándorolt.
Olyan mereven bámulta a képernyőt, hogy csak akkor pislantott, amikor szeme már égett a kiszáradástól. Látta, hogy Ryan zsebre teszi a telefont, és valamit odaad Kate-nek, de bármennyire meresztette a szemét, nem látta, mi az. A férfi tekintete azonban megijesztette. Ismerte Kevin aggódó nézését, amikor összeráncolja a homlokát, és az egyik szemöldökét magasabbra húzza a másiknál, de a mostani tekintete és arcvonásai valami sokkal ijesztőbbet tükröztek, mint egy egyszerű gyilkosság. Nézte Kate mozdulatlanná dermedő testét, és szinte érezte a feszültségét. 
Összerezzent, amikor hirtelen vad rezgésbe kezdett a telefonja az asztalon. Kelletlenül nyúlt érte, és csak egy pillantásra akarta méltatni a kijelzőt, hogy tovább figyelhesse a tévében látott képeket, de a fekete mezőben, vakító fehéren világító név annyira meglepte, hogy néhány másodpercig csak értetlenül nézte, mielőtt a füléhez emelte a készüléket.
- Castle - szólt bele rekedt hangon, mindenre felkészülve. 

Változatok egy témára 7/63

- Nem tudom. Már azt sem tudom, hogy akarom-e még valaha.

A magasan járó nap olyan erővel ontotta a fényt, hogy a sötétítőfüggöny sűrűre szőtt szálai kudarcra voltak ítélve a velük folytatott csatában. A nyitott ablakon szinte tódult be a forróság, és New York késő délelőtti forgalmának zaja. A város úgy lüktetett, mint egy óriás szervezet átláthatatlannak tűnő, bonyolult, mégis jól összehangolt szervrendszerei között a szív. Castle fejét a párnába fúrta, hogy nem kelljen tudomást vennie a körülötte zsibongó, életet sugárzó városról. Tudta, hogy már majdnem dél van, de nem volt kedve sem felkelni, sem bármit csinálni. Az elmúlt két hétben egész nap otthon ült, és újra, meg újra végigpörgette emlékeiben a philadelphiai kórházban és a kápolnában történteket. Olyan pontosan fel tudta idézni Kate szavait és a tekintetét, mintha minden csak néhány perce történt volna. Néha több bourbont ivott a kelleténél, olyankor reménykedett, hogy az alkohol tompítja a fájdalmat, de mindig csalódott. Egyszer már feladta a küzdelmet, és lemondott Kate-ről, de akkor még nem érezte meg, milyen, amikor reggel gyönyörködhet az alvó nő látványában, milyen, amikor szerelmesen hozzábújik, öltözik a tükör előtt, vagy éppen megszorítja  a kezét, amikor egy horrorfilmben feltámad a fő gonosz. Még nem érezte az édes csókokat, nem látta a különleges ragyogást a szemében, nem érezte, ahogy megremeg a gyönyörtől a karjaiban, és nem tervezték a közös jövőt. Akkor csak ezek lehetőségéről mondott le, mert nem akart asszisztálni Kate halálához, és megértette, hogy a nő számára fontosabb az anyja ügye, mint ő. Akkor, Kate végül mégis őt, és a boldogságot választotta. Most más a helyzet. Éppen emiatt a boldogság miatt hagyta el. Egyszerűen képtelen volt a megoldáson gondolkodni, mert azt sem tudta, akar-e egyáltalán még mindig harcolni. Az emlékek mindennap magukkal ragadták, és mint valami örvény, húzták le az önsajnálat kilátástalan sötétjébe.

Megfordult az ágyban, hogy ne érezze az arcát cirógató, szemhéjain is átsejlő napsugarakat, de a meggondolatlan mozdulat hatására éles fájdalom hasított gyógyulófélben levő combjába.

- Hogy az a ... - nyögte elgyötörten, miközben fejére húzta a párnát. A fájdalom újra előhívta a kórházi emlékeket. Látta maga előtt anyja és Alexis aggódó, döbbent tekintetét, és a csalódást az arcukon, amikor szembesültek vele, hogy nem osztja meg velük, hogy mi történt a kápolnában. Képtelen volt bárkivel beszélni a történtekről, ezért hosszas győzködés után rávette őket, hogy jöjjenek vissza New York-ba. Aztán bejöttek a fiúk és Lanie, de mindenki csak feszengett, végül jobbulást kívántak, és ő végre magára maradt néhány percre. A neheze csak ezután jött. Beckett-tet visszahozták a vizsgálóból, a combján az addigi vastag kötést felváltotta egy sokkal kisebb, ragtapasszal megerősített gézdarab, amiből azonnal tudta, hogy minden rendben van, és a nő hazamehet. A kerekesszék mögött Jim lépkedett lehajtott fejjel, töprengő arckifejezéssel, kezében egy kisebb utazótáskát szorongatva. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán a férfi egy szó nélkül pakolni kezdett, Kate pedig felkapta a ruháit, és bicegve a fürdőszoba felé indult. A csend olyan kínos volt, mint még soha. 

- Nem én akartam, hogy így legyen - mondta alig hallhatóan a háttal álló férfinak. Jim éppen egy tusfürdőt tett a táskába, a mozdulata egy pillanatra megállt a levegőben, de nem fordult meg, csak alig észrevehetően bólintott, mintha sejtette volna, hogy Kate volt az, aki változtatott a kapcsolatukon. 

Nem akart mást, csak egyedül lenni. Rettegett a pillanattól, amikor Kate kilép a mosdóból, és talán el akar tőle búcsúzni. Nem akart könyörögni, nem akarta, hogy Kate lássa a dühét vagy a fájdalmát. Nem akarta sem meggyőzni, sem rázúdítani a tehetetlenségből adódó haragját, de legfőképpen nem akarta, hogy Kate sírni lássa. Volt, amikor hagyta, hogy lássa a nő az érzékeny oldalát, és az sem használt, hát akkor most kemény lesz. Elvégre nem ő döntött. Akkor még nem tudta, hogy a legfájdalmasabb az lesz, amikor becsukódik az ajtó a nő után, amikor kilép a szobából. Mintha örökre kilépett volna az életéből.

Nyílt a fürdőszoba ajtaja, mire önkéntelenül odanézett. Kate az egyszerű, nőies formáit kiemelő kék farmerban, és a testére feszülő fehér, V-nyakú pólóban, kibontott, lágy hullámokban leomló hajával olyan vonzó volt, hogy egy pillanatra elnyílt a szája a látványtól, aztán nyelt egyet. Kate egyenesen az ágyához lépett, és a szemébe nézett.

- Szeretlek. Ezért nem volt választásom - mondta mérhetetlen fájdalommal a tekintetében, aztán választ nem várva az ajtóhoz lépett, és kitárta. Megvárta, amíg az apja kilép rajta, aztán még egyszer visszanézett, mielőtt kilépett a folyosóra. 

Castle-nek még most is a fülében csengett a becsukódó ajtó csattanása. Mintha az lett volna a pont élete legszebb szakaszának a végén.

Kínjában újra fordult egyet az ágyban, és amikor a fájdalom megint szétáradt a combjában, öklével dühösen az ágyra vágott. Miért nem tud szabadulni attól a tekintettől és attól a mondattól?

- Richard! - hallotta meg a távolból anyja hangját, aztán néhány másodperc múlva a határozott kopogást az ajtaján. Nem akart beszélgetni, nem akart felkelni, csak egyedül akart lenni, de sejtette, hogy erre nincs sok esélye, ezért levette a párnát a fejéről, és kelletlenül mormogott egy "tessék"-et.

Martha éppen csak belépett az ajtón, és megállt. Végignézett a hanyatt fekvő férfin, tekintete megállt a borostás, zárkózott arcon és a keserűséget és tehetetlenséget tükröző, maga elé révedő tekinteten. Két hete várt türelmesen, és remélte, hogy most már eljön az idő, és Rick megnyílik előtte. Érezte, hogy olyan sebet kapott, amilyet még soha, de nem hagyhatta, hogy belesüppedjen az önsajnálatba.
- Másfél órád van, hogy a kórházba érj! - mondta szelíden, de a férfi csak egy vállrándítással nyugtázta a finom sürgetést. - Richard! - emelte fel kissé erélyesebben a hangját Martha, hogy kizökkentse fiát az érdektelenségből. Megígérted Dr. Gilmore-nak, amikor három nap után kikönyörögted, hogy hazaengedjen, hogy betartod az utasításait.
- Nem kellett könyörögnöm. Én lettem az osztály legjobb betege - morogta a bajsza alatt Castle, miközben felrémlettek előtte a magányosan töltött kórházi napok. Nem beszélgetett senkivel, nem tett megjegyzéseket, nem ellenkezett, csak szótlanul tűrte a magányt és a fájdalmakat, Hildegard főnővér katonás szabályait, de még az injekciókat is. A lelke sokkal jobban szenvedett, mint a teste.
- Tudom - szelídült meg újra Martha hangja. Lassan az ágy felé lépkedett, és leült a szélére. - Fel kell kelned, és ki kell bújnod az odúdból! Dr. Cooper egy órakor vár a rendelőjében, hogy kiszedje a varratokat.
Castle nem válaszolt. El is felejtette, hogy ma kell mennie az orvoshoz, és mivel semmi kedve nem volt felkelni, szerette volna elodázni. A hirtelen beállt csendben érezte, hogy anyja lopva felé pillant.
- Nem akarok beszélgetni - jelentette ki határozottan, még mielőtt anyja feltehetett volna egy olyan kérdést, ami arra készteti, hogy beavassa a fájdalmába.
- Nem bújhatsz el örökké, Richard - sóhajtott az asszony, és lassan felállt. Soha nem érezte még, hogy ennyire elzárkózik előle a fia, és soha nem látta még ennyire szenvedni. Az ajtóból visszafordult. - Elkísérjelek a rendelőbe?
- Nagyfiú vagyok. Majd hívok egy taxit.
Örült, amikor hallotta, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Tudta, hogy anyja kapott egy jó szerepet, és a próbák gőzerővel folynak, ezért szinte minden délután és este egyedül volt otthon. Jólesett a magány. Nem akart Dr. Cooper-hez menni. Ki akart kerülni minden helyzetet, ahol arról faggatták, hogyan szerezte a sérülést, mi történt vele a sivatagban, hogyan került oda. Legfőképpen azt nem akarta, hogy válaszolnia kelljen a "Na és mikor lesz az esküvő?" típusú kérdésre. Hirtelen döntött: ma nem megy az orvoshoz. Egy nap ide vagy oda, úgysem számít!
Sóhajtott egyet, és óvatosan mozogva felkelt. Lezuhanyozott, aztán közönyösen megszemlélte a hűtőszekrény tartalmát, de nem kívánt enni. Unottan kapcsolgatni kezdte a tévécsatornákat, másodpercenként nyomogatta a távirányítót, amikor hirtelen megállt a mozdulata, és tágra nyílt szemmel meredt a képernyőre. 

Változatok egy témára 7/62

- Végleges a döntésed?

Kate-t szíven ütötte a kérdés. Csak egy szót kell kimondania, hogy gyökerestül megváltozzon mindkettejük élete, de úgy érezte, mintha valami fojtogatná a torkát. Tudta, mi a helyes, felelősségteljes, ésszerű döntés, de mintha azzal, hogy kimondja azt az egy szót, hogy "igen", egy világ omlana össze, vagy mintha elveszítené a lelke egyik felét. Milyen ironikus - gondolta keserűen. Nemrég még ez az egyszerű szó tette volna boldoggá mindkettejüket, most pedig végleg megpecsételi a sorsukat. Nem akart elgyengülni. Ha most nem teszi meg azt, amit helyesnek vél, talán soha nem lesz hozzá ereje. Ha csak időt kér, azzal elodázza a választ, de nem oldódik meg semmi. Castle nem nézett rá, csak mereven bámult előre a semmibe, így nem látta, ahogy megremeg ajka, amikor ki akarja mondani az álmaikat romba döntő szót.

Az ajtó olyan erővel vágódott ki, hogy a nehéz tölgyfa dörrenve csapódott a falnak. Kate-nek elakadt a lélegzete, és látta, ahogy Castle összerezzen, aztán mindketten a hang irányába fordultak. Joe szinte száguldott feléjük, mögötte Tim szaporázta a lépteit. Mindkettejükről lerítt az idegesség.

- Azonnal vissza kell mennünk a szobába - hadarta Joe már messziről kiabálva, nem törődve azzal, hogy épp egy templomban vannak. - Már öt perce ott kellene lenniük, és Hildegad főnővér már tüzet okádik, mint egy haragos hétfejű sárkány. 

Castle várakozón Kate-re nézett. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett velük. Mintha valami óriási érzelmi hullámvasúton ülne. Nemrég ő volt a világegyetem legboldogabb embere, aki élete szerelmét akarta az oltárhoz vezetni, aztán lekötözve tért magához egy konténerben, és Tyson játékszerévé válva, egy ideig azt hitte, nem emlékszik élete legfontosabb napjára, aztán kidobta a sivatagban, ahol túlélte a szomjazást, és a csörgőkígyó marását. Azt hitte, a szerencse mellészegődött, amikor megtalálták az indiánok, és mérhetetlenül boldog volt abban a kunyhóban, amikor megtalálta Kate. Tyson azonban gondoskodott róla, hogy életük legszörnyűbb óráit éljék át a raktárban. Túlélték, de nemcsak testi, hanem lelki sebeket is szereztek, súlyosabbakat, mint gondolta. Egy kérdés motoszkált benne. Ha nem találta volna ki, hogy most kössék össze az életüket, Kate vajon később is nemet mondott volna? Egy órája még boldog izgatottságot érzett, most pedig ... nem is igazán tudta mit. Soha nem érzett ilyet. Fájdalom, csalódás, döbbenet keveredett benne a kétségbeeséssel és a reményvesztéssel. Élete szerelme, a nő, akire annyit várt, aki megajándékozta a legnagyobb boldogsággal, amiben férfinak része lehet, most szerelemből fakadó féltésből hagyja el, hogy megvédje az életét, és a családját. Joe szavait valahonnan a messzeségből érzékelte. Csak nézte a fájdalommal teli zöld szemeket, és a csodára várt, de Kate behunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Nem válaszolt a kérdésre, de a hallgatása felért egy válasszal. Castle úgy érezte, mintha meghalt volna a lelke. Agya még kétségbeesetten keresgélte az érveket, hogy meggyőzze a nőt, de a szíve már tudta, hogy minden hiába. Kate döntött. Döntött helyette, nélküle. Talán ez fájt neki a legjobban.

A két ápoló olyan gyorsan tolta a két kerekesszéket, ahogy csak bírta, de most nem egymás mellett, hanem egymás mögött haladtak, elöl Castle-t tolta Joe, mögötte pár méterrel Tim feszült neki Kate tolószékének. Amikor kiértek a kápolna gyertyafényes, sejtelmes fényéből a szikrázó napsütésre, aggódó, kérdő tekintetekkel találták szembe magukat. Martha ocsúdott fel először, és lépett a fia felé, de az tartózkodón, megálljt parancsolva felemelte a kezét.

- Ne most, Anya!

Martha megtorpant. Csak Rick szemébe kellett néznie, máris tudta, mi történt a kápolnában, noha nem értette az okát. Úgy érezte, megszakad a szíve. Jim Beckett-re nézett, aki épp akkor lépett a lány mellé, de Kate csak megingatta lehajtott fejét, és egy szót sem szólt.

A kis csoport zavartan nézett a két ápoló után, akik szaporán szedve lábaikat, néhány másodperc múlva eltűntek betegeikkel a park virágzó rododendron bokrai mögött.

- Ne menjünk utánuk? - szólalt meg bizonytalanul Ryan, hogy oldja a csend keltette feszültséget.

Martha nagyot sóhajtott, és Jim-re nézett.

- Azt hiszem, kell nekik egy kis idő - pillantott a kórház épülete felé a férfi.

- De hát mi történt? Olyan boldognak látszottak, amikor beléptünk - értetlenkedett Espo, mire minden szempár megrökönyödve fordult felé. Lanie haragos tekintetét látva nyelt egyet, és zavartan széttárta a karjait. - Talán csak nem tetszett Beckett-nek a helyszín - húzta kényszeredett mosolyra a száját, bár ő is érezte, hogy ennél sokkal többről van szó. Lanie, rosszallóan az égnek emelte a szemét, és sóhajtott egyet.

- Bárcsak erről lenne szó! - nézett együtt érzőn Martha-ra, majd Jim-re.

- Úgy sejtem, Katie hozott egy fontos döntést, és nem azt, amire számítottunk - mondta halkan, elgondolkodva a férfi.

- Nagyi! Beszélnünk kell Apával! Nem hagyhatjuk magára - szólalt meg az eddig hallgatagon ácsorgó Alexis, aki azonnal látta, hogy baj van, ahogy meglátta Beckett tekintetét, amikor azt kérte az apjától, hogy beszéljenek. Martha bólintott, bár kétségbeesett tekintete elárulta, hogy nem igazán hisz abban, hogy Richard szóba áll velük, de elindult. 

- Nekünk viszont muszáj Beckett nyomozóval beszélnünk - nézett Ryan Jim Beckett-re, mintha engedélyt kérne a férfitól, aki beleegyezően bólintott, és lassan mindannyian elindultak a park túlsó felén magasodó kórház épülete felé.

Hildegard főnővér csípőre tett kézzel, villámokat szóró tekintettel, keskeny száját haragosan összeszorítva várta két betegét a folyosó közepén.

- Egy órát kapott, nem másfelet! - csattant a hangja, miközben dühösen méregette a felé közeledő írót. Felkészült a férfi mentegetőzősére, és azt is el tudta képzelni, hogy sármos mosolyával, behízelgő modorával akarja levenni a lábáról, de arra nem számított, hogy igazat adjon neki.

- Bocsásson meg, Hildegard főnővér. Valóban hibát követtem el. El sem kellett volna hagynom a szobát - mondta a férfi komolyan, de a főnővér megérezte a keserűséget is a hangjában. Csodálkozva pislantott néhányat, aztán a hallgatag nyomozóra nézett, de az csak összeszorított szájjal, fájdalmas tekintettel, elgondolkodva révedt a távolba.

- Abban is igaza volt, hogy nem vezet semmi jóra, ha egy nőt és egy férfit egy szobába tesznek - folytatta Castle, száját fájdalmas félmosolyra húzva.

- Hm ... - méregette a két furcsán viselkedő beteget a főnővér. - Mindjárt kezdődik a vizit, addig maradnak a szobájukban, aztán majd meglátjuk, mit kezdek magukkal - mondta fejcsóválva, aztán intett az ápolóknak.

Néhány perc múlva az ágyukban feküdtek, és úgy telepedett rájuk a csend, mint valami rossz szellem.

Kate a szeme sarkából látta a mozdulatlanul fekvő, szemét a mennyezetre szegerő férfit.

- Rick, én ... - szólalt meg rekedtes, halk hangon. 

- Nem kell válaszolnod a kérdésemre - vágott a szavába a férfi. - Döntöttél. Egyedül. Anélkül, hogy érdekelne, én mit gondolok, vagy érzek. 

Kate oldalra fordult, és abban reménykedett, hogy Rick ránéz, de az író nem mozdult. Hallotta a hangjából kicsendülő mérhetetlen megbántottságot, sértettséget, keserűséget. Érezte, ahogy egy könnycsepp útjára indul a szeme sarkából a halántéka felé. Igen, ő döntött, és bármennyire is fájt, tudta, hogy helyesen cselekedett. Egy hibát követett el. Hagyta, hogy éveken keresztül az érzelmei vezessék az esze helyett. Ha nem engedte volna, hogy Castle szerelme lerombolja a szíve köré épített falat, akkor most nem okozna ilyen fájdalmat a férfinak. Szerette volna, ha Rick megérti és elfogadja a döntését, ezért vett egy nagy levegőt, hogy folytassa a magyarázatot, de abban a pillanatban szélesre tárult az ajtó és Dr. Gilmore lépett be rajta egy rezidenssel és a főnővérrel.

- Na, nézzük, hogy van a két szökevényünk! - mosolygott barátságosan a két betegre, de hamar megérezte a feszültséget. Beckett ágyához lépett, és a papírjaiba nézve komolyan folytatta. - A vizit után a vizsgálóban megnézem a combján levő sebet. Úgy látom, nincs fertőzésre utaló láz, vagy más szövődmény, ezért ha minden rendben van a sebbel, akkor ma délután haza is viheti az édesapja. Találkoztam a hozzátartozókkal, kinn várnak a folyosón, és úgy láttam, nagyon türelmetlenek, de mondtam, hogy a vizit után többet tudok mondani - jelent meg újra arcán a megnyugtató mosoly, miközben meleg tekintetét kutatón végigjáratta a nyomozón. - Nem is örül neki? - kérdezte csodálkozva.

- De, örülök - nyögte minden meggyőződés nélkül Kate, miközben arra gondolt, valószínűleg már soha nem lesz alkalma elfogadtatnia a döntését Castle-lel.

- Mr. Castle kicsit nehezebb eset - lépett az író ágyához az orvos. - Még mindig lázas, és a kígyóméreg, meg az ismeretlen ellenanyag még okozhat nem várt reakciót. A marás helye is lassan gyógyul, mivel az állat nyálából sok kórokozó jutott a szövetekbe. A szomjazás és az éhezés kellőképpen le is gyengítette, ezért 3-4 napig még biztosan maradnia kell. Az édesanyjának és a lányának is elmondtam, mi a helyzet.

Az orvos nézte az összeszorított szájjal, érdektelen arccal hallgató férfit, aki ahelyett, hogy ellenkezett, vagy könyörgött volna, hogy engedje őt is haza, csak beletörődőn bólintott.

Alig lépett ki az ajtón Dr. Gilmore, már jött is egy ápoló Becktt-ért, hogy a vizsgálóba vigye. Ahogy a folyosóra értek, Kate először az apjára pillantott, aztán Martha-ra nézett. Nem tudta, hogyan magyarázhatná meg az asszonynak, hogy miért ejtett sebet a fia szívén.

- Bocsáss meg, Martha! - suttogta, ahogy a kerekesszék az asszony mellé ért. Még látta, hogy Martha szólásra nyitja a száját, de az ápoló nem törődve a hozzátartozókkal, rendületlenül tolta a vizsgáló felé.

Castle úgy érezte mindene fáj. Nem akart beszélni senkivel, egyedül akart maradni a fájdalmával, de tudta, az anyjának és a lányának joga van tudni, mi történt. De nem most. Mire kinyílt az ajtó, és belépett a két nő, már letörölte a szemében gyülekező könnyeket, és kemény tekintettel, minden kínos kérdésre felkészülve nézett rájuk.

- Nem lesz esküvő - mondta ki szinte érzelemmentesen a szavakat, hogy megelőzze az anyját. Látta, ahogy a fájdalom végigsuhan az arcán, tekintetéből pedig eltűnik a ragyogás.

- Most, vagy soha? - tette fel Alexis halkan azt a kérdést, amire Castle nem akart, és nem is tudott válaszolni.

Szomorúan elmosolyodott, tekintetét végigjáratta a szívének oly kedves két nő arcán, aztán nyelt egyet, remélve, hogy nem hallják meg hangja remegését.

- Nem tudom. Már azt sem tudom, hogy akarom-e még valaha.    

Változatok egy témára 7/61

- Beszélhetnénk? - szólalt meg halkan.

Mintha megfagyott volna a levegő. Az arcokon lassan elhalványult a mosoly, a tekintetekből eltűnt a csillogás, és értetlenül néztek a nőre.

Kate érezte a rászegeződő, kérdő tekinteteket, de nem törődött velük. Csak abban reménykedett, hogy Rick nem teszi még nehezebbé számára ezt a beszélgetést, mint amilyen.

Castle abban a pillanatban érezte, hogy baj van, amint meglátta Kate szemében a végtelen szomorúságot és a kétségbeesést. Várt néhány másodpercet, de a nőnek a szempillája sem rebbent, csak könyörgőn, szinte esdekelve nézett rá.

- Persze - húzta kényszeredett félmosolyra a száját, aztán nyelt egyet, és először anyjára pillantott, aztán tekintetét végigjáratta a többieken. - Adnátok egy kis időt?  - kérdezte, mire lassan mindannyian bólintottak, és a bejárat felé indultak. Amikor Martha elhaladt mellette, finoman megsimította a vállát, és egy pillanatra aggódva a szemébe nézett.

Ahogy elcsitult a becsukódó ajtó csattanása, a csend, mint valami baljós árnyék, telepedett rájuk. Kate beharapta a száját, és lehajtott fejjel gondolkodott, hogyan mondja el Rick-nek a félelmeit, és hogy döntsön-e most, vagy csak időt kérjen.

Lassan felemelte a fejét, és a férfira nézett, aki komoly, szeretettel teli tekintettel nézett rá. Vonásain látszott, hogy feszeng és zavarban van, de nincs rossz előérzete.

- Kate, én ... én csak meg akartalak lepni - húzta bocsánatkérő mosolyra a száját, homlokát összeráncolta, tekintetéből áradt a sajnálkozás, miközben újra megfogta a nő kezét. Megérezte, hogy Kate izmai egy pillanatra megfeszülnek, mintha ki akarná húzni ujjait, ami megijesztette. Lehet, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mint amire ő gondol? Kate már válaszra nyitotta a száját, ezért gyorsan folytatta. Nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni, ha már nélküle szervezte meg az esküvőjüket. - Most, hogy itt van szinte mindenki, aki fontos az életünkben, már belátom, hülye ötlet volt. Nem ilyen esküvőt képzeltél magadnak. Nincs hatalmas templom, nincs gyönyörű menyasszonyi ruhád, nem fodrász alkotta a frizurádat, még csak ki sem vagy sminkelve. Bár meg kell, hogy mondjam, ebben a szerelésben, és így is gyönyörű vagy! - villant pajkos fény a szemében, és átfutott az arcán egy incselkedő mosoly, aztán önkritikusan magára nézett. - Na és igaz, ami igaz, a vőlegény is elég lerongyolódott állapotban van - húzta el a száját egy pillanatra. - Kate szomorúan csillogó szemébe nézett, és komolyan folytatta. - Én csak úgy éreztem, nem a külsőségek, és mások elvárásai a fontosak, csak mi. Te meg én. Csak az a fontos, hogy mi mit akarunk.

Kate nézte az egyszerű, meglepetésnek szánt esküvő miatt mentegetőző férfit. Olyan volt, mint egy ijedt, de a megbocsátásban bizakodó kisfiú, aki valami nagyon jót akart csinálni, ami rosszul sült el, és nem is sejti, hogy sokkal többről van szó, mint egy menyasszonyi ruháról, frizuráról, sminkről, vagy a többi külsőségről. Úgy érezte, mintha a szívét egy jeges kéz szorítaná össze, aztán amikor a férfi kimondta az utolsó mondatokat, mintha ki is tépte volna. Egy pillanatra behunyta a szemét. Hagyta, hogy a kicsorduló könnyek végigcsorogjanak az arcán, aztán fájdalmas tekintettel a várakozón rászegeződő kék szemekbe nézett, miközben kihúzta kezét a meleg, gyengéden ölelő ujjak közül, és ő fogta meg azokat.

Castle a kezükre nézett, aztán a könnyben úszó zöld szemekbe, és belehasított a fájdalmas felismerés, hogy tévedett. Kiszáradt a szája, torkát összeszorította a félelem.

- Nem a kápolnával van a baj, ugye? - kérdezte halkan, rekedt hangon, mire Kate alig észrevehetően megrázta a fejét, és letörölte a köntös ujjával a könnyeit.

- Tehát, nem - vette tudomásul a férfi, miközben bólintott. - Nem is a menyasszonyi ruhával és a többivel - mondta félig kérdésként, félig kijelentésként. Egyre tanácstalanabbul nézett a nőre, hiszen tudta, hogy Kate szereti, hozzá akart menni feleségül, hogy izgatottan készült az esküvőjükre, vele tervezte leélni az életét, sőt, még gyereket is szeretett volna. Mi változott meg az érzéseiben? Aztán hirtelen megelevenedett előtte a két nappal korábbi beszélgetésük, és félelem járta át a lelkét.

Kate finoman megsimogatta Castle kezét, miközben látta a kék szemekben megjelenő kétségbeesett felismerést. Szerette és tisztelte ezt a férfit, ezért nem tehette meg vele, hogy kegyes hazugságokat mondjon, csak azért, hogy boldoggá tegye. Őszintének kellett lennie, bármennyire is fájt.

- Szeretlek - mondta ki határozottan és komolyan a szót, mert nem akarta, hogy a férfi félreértse a gondolatait. - Másfél hete én voltam a világ legboldogabb embere, de azóta minden megváltozott. Nem hagyhatom, hogy még egyszer ilyen történjen veled.

Castle érezte, ahogy megremegnek Kate ujjai a kezén, és hallotta a hangjából kicsendülő mélységes keserűséget és fájdalmat.

- Kate! Ezt már megbeszéltük. Nem te akartad, hogy a csapat tagja legyek, nem a te ...

- Kicsim! - tette mutatóujját kérlelőn a férfi szájára, mire az elhallgatott. - Eleinte játék volt a kapcsolatunk, aztán már nem tudtam elképzelni a napokat nélküled. Tudom, túl sokáig tartott, amíg felismertem, hogy a miénk az igaz szerelem - húzta kicsi félmosolyra a száját, miközben úgy érezte, elemészti a fájdalom. - Mindennél jobban szeretlek, ezért nem hagyhatom, hogy összekösd velem az életed. 

Kate látta, hogy Rick szíve szerint folyamatosan ellenkezne, de hagyja, hogy végigmondja a gondolatot, de az utolsó szavainál kiült arcára a döbbenet.

- Nincs jó döntés, Rick, csak fájdalmas. Két rossz közül a kevésbé rossz. Mondhatnám, hogy otthagyom a munkám, de tudom, hogy előbb-utóbb hiányérzetem lenne ...

- és engem hibáztatnál érte, végül meggyűlölnél, hogy nem lehetsz mellettem az, aki vagy - fejezte be a mondatot Castle. Ezt ő már vagy ezerszer átgondolta, ezért nem kérte azt soha Kate-től, hogy adja fel a hivatását, és fogadta el, hogy együtt kell élnie a félelemmel és az aggódással. A lehetőség, hogy Kate lemondana a közös életükről csak azért, hogy őt védje, megható volt, ugyanakkor félelmetes. Nem veszítheti el most, amikor megérezte mellette, vele a boldogságot!

- Kate! Ha akarod, be sem teszem a lábam többé a kapitányságra! - mondta. Hirtelen nem jutott eszébe más, amivel megnyugtathatná a nőt, de a gyönyörű, könnyáztatta arcon megjelenő szomorú mosoly láttán azonnal tudta, hogy nem járt sikerrel.

- Bármikor elrabolhatnak, megzsarolhatnak az életeddel, és nem csak a tiéddel. Ugyanezt megtehetik Alexis-sel vagy Martha-val ... vagy a közös gyerekünkkel. Ezt nem tudjuk kivédeni.

- De Kate! Ezt már megbeszéltük! - emelte fel kétségbeesetten a hangját Castle.

- Nem Rick, csak te mondtad, de nem tudtad elnyomni a lelkiismeret-furdalásomat. Évekig hagytam, hogy az érzelmeim vezéreljenek, de ez nem helyes.

- Értem. - Olyan mérhetetlen csalódás, fájdalom és keserűség volt ebben az egy szóban, amit Kate eddig elképzelni sem tudott. Legszívesebben elrohant volna messze, ahol senki sem találja, elbújt volna valami elrejtett zugba, ahol senki sem látja, és zokogott volna.

A csend szinte elviselhetetlen volt. Castle másodpercekig lehajtotta a fejét, és nézte a kezére kulcsolódó törékeny ujjakat. Az első döbbeneten már túl volt. Új érzés járta át minden sejtjét. Még soha nem érzett ilyen fájdalmat. Keserűen gondolt arra, hányszor mosolyogta meg egy-egy rossz ponyvaregény kifejezéseit: "megszakad a szíve fájdalmában", "úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe" és hasonlókat. Soha nem gondolta, hogy lehet ilyet érezni. Most megtudta, hogy igen. Fájt neki, amikor Kate évekig nem engedte közel magához, amikor nem hagyta abba a nyomozást az anyja ügyében, hiába vallott neki szerelmet, és hiába könyörgött. Akkor csalódott volt és megalázott, de ez egészen más. Azóta megízlelte a szerelmet a nő mellett, és néhány perccel ezelőttig boldogan várta, hogy együtt éljék le a hátralevő életüket. Felnézett a soha ilyen meggyötörtnek nem látott, gyönyörű szemekre.

- Hagyod, hogy a félelem irányítson? - kérdezte komolyan.

- Nem a félelem, hanem a lelkiismeretem - suttogta Kate.

Castle érezte, ahogy a fájdalom lassan dühbe fordul át. Leginkább magára volt dühös, amiért nem vette észre Kate őrlődését, és nem akadályozta meg, hogy olyan döntést hozzon, ami mindkettejüket boldogtalanná teszi. Összeszorított szájjal gondolkodott, tud-e még olyat mondani, amivel meggyőzhetné a nőt, bár érezte, hogy reménytelen a helyzet.

- Semmivel sem tudlak meggyőzni, ugye?

Kate hallgatott, és nézte a kék szemeket. Eltűnt belőlük a csillogás.

- Nincs választásom.

- De van, Kate! Van választásod! - emelte fel Rick a hangját, és már több volt benne az elfojtott harag, mint a kérlelés. - Ez a te választásod! Nem az enyém, és nem a miénk! Nem érdekel, hogyan érzek, ahogy ezek szerint az sem, hogy boldogtalan leszek egész életemben. Te döntöttél az én életemről is!

Kate hallgatta a férfi haraggal teli szavait, nézte összeszűkült szemeit, szinte érezte, ahogy vibrálnak az idegsejtjei. Tudta, hogy soha nem sebezte meg még ennyire. 

Másodpercekig hallgattak, végül Castle szólalt meg. 

- Már nem hiszel kettőnkben.

A mondat megállapítás volt, nem kérdés. Ez volt az a mondat, ami igazán szíven ütötte Kate-t.

- Hiszek kettőnkben - suttogta erőtlenül, mert érezte, hogy hiteltelenné váltak a szavai.

Castle kihúzta kezét a nő ujjai közül, előre fordult, és tekintetét az oltárra szegezte. Kate egy darabig nézte a hallgatag, megsebzett férfit, aztán lehajtotta a fejét. Abban a pillanatban meghallotta a keserűen kiejtett, halk szavakat.

- Végleges a döntésed? 

Változatok egy témára 7/60

Megszűnt körülöttük a külvilág, és nem érzékeltek mást, mint a másik tekintetének ragyogását. Így azt sem vették észre, hogy lágy fuvallat lebbenti táncra a gyertyák lángját, aztán cipők halk surranó hangja hallatszik, és csendesen becsukódik a domborműves, nehéz tölgyfaajtó.

Castle nézte a zöld szemekben tükröződő fényeket, amelyek úgy ragyogtak, akár a csillagok. Nem dübörgött százhúszat verve a szíve, nem feszítette pattanásig idegeit a feszültség, csupán bizsergő izgalmat érzett, pedig élete talán legfontosabb szavainak kimondására készült. Nyugodt volt. Biztos volt az érzéseiben, és tudta, hogy Kate feltétel nélkül szereti. Egyedül azért volt benne némi izgatottság, hogy kellemes meglepetést tud-e szerezni a nőnek az ötletével. Nagy levegőt véve, mélyen beszívta a mámorító liliomillatot.

- Kate! Az utóbbi napok eseményei elgondolkodtattak - kezdte halkan.

Arca olyan komolyságot tükrözött, amilyennek Kate egyedül akkor látta, amikor a hintáknál megkérte a kezét. A tekintete viszont egészen más volt. Ahogy a férfi rá nézett, érezte a kék szemekből áradó szerelmet, a magabiztosságot, és a nyugalom mellett valami furcsa, várakozással teli izgatottságot. Egész belsője remegni kezdett.

- Az elmúlt napokban történt velem valami - folytatta Castle, miközben jobban Kate felé fordult, és mindkét kezével gyengéden megfogta Kate törékeny kezét. - Átértékelődtek a dolgok. Már tudom, mekkora hatalma van az emberi gonoszságnak, tudom, hogy a rettegés lehet olyan nagy, amilyennek elképzelni sem tudtam, de már azt is tudom, mennyit ér egy pohár víz, egy meleg takaró, egy idegen jó szándéka és segítsége, a barátok kitartása, egy anya és egy gyerek szeretetének az ereje. De ami a legfontosabb, tudom, hogy mekkora erő a szerelmed, és hogy nélküled, a szerelmed nélkül, semmi vagyok.

Castle érezte a megkönnyebbülést, ahogy kimondta Kate-nek, mit is jelentettek neki a sivatagban és a raktárban töltött napok, órák. Nézte a nő könnytől csillogó szemét, fájdalmas tekintetét, és érezte a tenyerei közé zárt finom kéz reszketését. Arra gondolt, Kate talán túlságosan is átéli a szenvedését, és a raktárban töltött órák rémségét, ezért gyorsan folytatta.

- Azt is megéreztem, milyen törékeny az életünk, és nem akarom azt érezni, hogy valamit elszalasztottunk. Tudod, volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, az égiek előtt már férj és feleség vagyunk - idézte fel a raktárbeli búcsújuk pillanatát - de azt szeretném, ha a törvény előtt is azok lennénk! Nem akarok várni! Nem érdekelnek a külsőségek! - mosolyodott el jelentőségteljesen, és ragyogó szemekkel várta, hogy a nő megértse, mit is szeretne.

Kate hagyta, hogy a szemében összegyűlő könny kicsorduljon, és végigcsorogjon az arcán. Még soha életében nem kavargott a lelkében ennyi, és ilyen erős, ellentétes érzelem. Mindennél jobban vágyott arra, hogy ahhoz a nem mindennapi emberhez tartozhasson, aki a kezét szorongatva, őszinte szerelemmel a tekintetében várakozón néz rá. Hirtelen emlékképek rohanták meg. Látta, ahogy a férfi pezsgőt kortyol egy könyvbemutató partin, autogramot osztogat, jótékonysági esten táncol, csurom vizesen mászik ki a hamptons-i ház medencéjéből, elégedetten dől hátra a székében egy nyertes pókerparti után, vagy éppen vacsorát készít Alexis-nek és Martha-nak. A sok különböző képnek egyetlen közös tulajdonsága volt: Castle önfeledt, sármos, kisfiús mosolya.

Aztán egészen más emlékek rohanták meg, olyanok, amelyekben a férfi veszélyben volt, ahol az élete egy hajszálon függött, ahol félt vagy szenvedett. Ezekben a képekben is volt valami közös: mindegyikben ott volt ő. 

Napok óta küzdött a lelkiismeretével. Ezerszer tette fel a kérdést, hogy van-e joga magához kötni a férfit, hagyni, hogy nap, mint nap veszélybe kerüljön, joga van-e elvenni tőle a régi, könnyed, gondtalan életét, és adni helyette egy félelmekkel, gonoszsággal telit. Bár tudta, mennyire elemében érzi magát Castle, amikor megoldanak egy rejtélyes gyilkosságot, hagyhatja-e, hogy ezért cserébe, olyan szenvedéseken menjen keresztül, mint néhány napja? Abban reménykedett, hogy lesz egy kis ideje a döntésre, de most itt ült vele szemben a férfi a feldíszített kápolnában, és válaszra várt. Castle reggeli furcsa viselkedésének pillanata magyarázatot nyert. Biztos volt benne, hogy amíg a vizsgálóba vitette magát, elintézte a gyertyákat, a virágokat, valószínűleg a papot és a tanúkat is az esküvőjükhöz. Hogyan mondhatna igent? Tudta, hogy boldoggá tenné, de lehet, hogy ezzel a döntéssel megrövidítené az életét, és azt nem bocsátaná meg magának. De hogyan mondhatna nemet ebben a helyzetben? Azzal lemondana a boldogságról, és biztos, hogy Castle egy ideig szenvedne, és meggyűlölné őt, de idővel a fájdalom múlna, és nem akarnák sorozatgyilkosok halálra ítélni egy sivatagban. Megpróbálta legyőzni a remegését, miközben cikáztak a gondolatai, hogyan nyerhetne időt.

- Castle! Csak nem azt akarod mondani, hogy ... - hagyta kérdőn nyitva a mondat végét.

- Kate! Nem kell semmi más, csak te meg én! - próbálta meggyőzni a nőt, amikor megérezte a kételyeit, amit a csak a helyszínnek tudott be, aztán mosolyogva folytatta. - Bár a többiről is gondoskodtam: oltár, gyertyák, virágok, pap ...

Kate arcán a kínos mosolyt lassan felváltotta a kétségbeesés.

- De hát nincs ... - vágott közbe, amikor halk sóhaj ütötte meg a fülüket. Mindketten az ajtó felé fordultak, és döbbenten meredtek a szenteltvíztartók mellett csendben álldogáló csoportra. Martha könnyben úszó szeme, mosolya, és szívére tett keze árulkodott arról, hogy valószínűleg az ő ajkát hagyta el a boldog, megkönnyebbült sóhaj. Mellette Jim Beckett csillogó szemmel, szelíden mosolyogva nézte a lányát, Alexis és Lanie boldogságtól ragyogó arccal, Ryan és Espo pedig elégedett, "Ugye megmondtam!?" kifejezéssel nézett rájuk. Pár perccel korábban Lanie lépett elsőnek a kápolnába, akkor, amikor Kate és Castle szótlanul nézték egymást. Megérezte a pillanat fontosságát, ezért szája elé tett mutatóujjal intette csendre a többieket, akik aztán hangtalanul léptek be az ajtón, és feszült figyelemmel nézték, ahogy Castle Kate felé fordul, és lélegzetvisszafojtva hallgatták a vallomását. A sarokban álló két ápoló csodálkozva mérte végig az előtérben megálló társaságot, és azon töprengtek, vajon itt maradnak-e akkor is, amikor elkezdődik a szertartás, amiben nekik a tanú szerepe jutott.

- Ó, drágáim! - szólalt meg a meghatottságtól elszoruló torokkal Martha, és elindult a két meglepett ember felé, és boldogan ölelte át először a fiát, aztán Kate-t. - Köszönöm, hogy megtaláltad - suttogta remegő hangon a nő fülébe.

Az asszonyt követték a többiek, és szerető ölelésekkel árasztották el őket.

Castle először zavarba jött, de aztán a viszontlátás öröme feledtette vele a bosszúságot, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna, és miközben szeretőn magához ölelte a lányát, már azon járt az agya, hogyan fordíthatná előnyére a kialakult helyzetet.

Kate viszont egyre kínosabban érezte magát. Időt nyert ugyan, hogy átgondolja az érzéseit, de azzal is tisztában volt, hogy mindenki hallotta Castle szavait, és látta az ő reakcióját. Egyrészt sajnálta Castle-t, hogy csalódott, hiszen tönkre tették a meghitt pillanatot, és az esküvői terveit, másrészt megkönnyebbült, hogy nem kell most döntenie.

- Ti ... hallottátok, amit ... - kérdezte kínosan mosolyogva az író, egyik emberről a másikra nézve, miután mindenkit megnyugtattak, hogy jól vannak.

- Hallottuk, kisfiam. De ez még csak az első felvonás volt, ugye? - kérdezte jelentőségteljes tekintetet vetve először a fiára, aztán Kate-re, aki kényszeredetten visszamosolygott az asszonyra, miközben összeszűkült a gyomra.

- Most komolyan, Castle! - szólalt meg hitetlenkedő hangsúllyal, de huncutul mosolyogva Espo. - Semmi űrhajó vagy tengeralattjáró, de még egy nyamvadt hőlégballon sem? Csak egy egyszerű, gyertyafényes kápolnában akarod elvenni New York legnagyszerűbb gyilkossági nyomozóját? - ingatta meg a fejét.

- De Javi! - ütötte öklével dühösen vállon a poénkodó férfit Lanie. - Ennél romantikusabbat el sem tudok képzeli, édesem - fordult Kate felé. - Persze, nincs menyasszonyi ruhád, de különben ...

- Nem kell félnetek, hogy nincs elég szereplő a következő jelenethez! - vette át a szót Martha. - Itt vagyunk mi! - mutatott diadalittasan körbe.

Castle érezte, hogy most jött el az új ötletének az ideje!

- És, kinek, milyen szerepet szánsz, Anya? - húzta fel kihívóan a szemöldökét.

Az asszonyönbizalomtól duzzadva kihúzta magát, látszott, hogy elemében van.

- A szereposztás a következő - gesztikulált erőteljesen. - Jim és én vagyunk az örömszülők, Alexis és Dr. Parish a koszorúslányok, Esposito nyomozó a menyasszony, Ryan nyomozó pedig a vőlegény tanúja, természetesen.

- Khm ... szóval ... - köszörülte meg zavartan a torkát Ryan. - Itt vannak nálam a gyűrűitek. Gondoltam, megmutatom Castle-nek, milyen lett a gravírozás.

Kate, arcára kínos mosolyt erőltetve egyre kétségbeesettebben kapkodta a tekintetét. Néhány perce még azt hitte, a hat szerető ember megmentette egy meggondolatlan döntéstől, bármit is döntött volna, most azonban rémülten vette tudomásul, hogy nehezebb helyzetbe került, mint amilyenben volt. Castle szerelemtől sugárzó arcán boldog mosoly játszott, meleg tekintete várakozva fordult felé, apja szelíd szeretettel nézett rá, a többiek pedig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elfoglalták a szerep szerinti helyüket. Alexis és Lanie az oltár mellé állt összekulcsolt kézzel, a két fiú pedig mögéjük állt. Kate érezte, hogy a szíve vadul dübörögve feszegeti a mellkasát, torka elszorul, és egész teste remegni kezd.

- Jól vagy? - nézett rá összevont szemöldökkel, aggódva Castle.

Kate nyelt egyet, hogy megszabaduljon a torkában levő gombóctól, végtelen szomorúságot tükröző tekintettel a férfi kék szemébe nézett, és vett egy nagy levegőt.

- Beszélhetnénk? - szólalt meg halkan.

Változatok egy témára 7/59

- Az a gyanúm, hogy össze akarják kötni a kettőt - válaszolta szomorkás, beletörődő mosollyal a férfi.

Az ég alját rózsaszínre festették az első napsugarak, amikor Kate még mélyen aludt, Castle viszont már nyugtalanul mocorgott. Nem merte újra összetolni az ágyaikat, mert az éjszakás nővér - tanulva az előző hajnali meglepetésből - többször is benézett hozzájuk az éjjel folyamán. Azt is szomorúan vette tudomásul, hogy nem érintheti meg Kate-t, de nem emiatt forgolódott álmatlanul órákon keresztül, és ébredt fel hajnalok hajnalán kimerülten, izzadságtól nyirkos testtel. Gondolatai vissza-visszatértek a parkban látott kis kápolnához, az utóbbi napok testet és lelket megviselő eseményeihez, és az elmaradt esküvőjükhöz. Sokszor úgy gondolta, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik, ezért nem hagyta nyugodni a kérdés, vajon mi volt a célja a sorsnak azzal, hogy nem hagyta őket összeházasodni. Persze tudta, hogy Tyson akadályozta meg, hogy akkor és úgy kössék össze az életüket, ahogy eltervezték, de mégis rossz érzése volt. Mintha elszalasztott volna egy nagy lehetőséget, ami már soha többé nem tér vissza. Minél többet gondolkodott, annál határozottabban fogalmazódott meg benne egy terv, és mire Kate felébredt, már pontosan tudta, mit fog tenni, csak néhány segítőre volt szüksége.

A phoenix-i reptér mintha szakasztott mása lett volna a new york-inak. Martha és Alexis éber tekintettel kutatta a gépről leszállókat, mialatt Jim készségesen elment a csomagkiadóhoz Martha hatalmas bőröndjéért. Bár fogalma sem volt arról, miért csomagolt ennyi holmit az asszony az 1-2 napos útra, nem kérdezett rá, csak udvariasan hallgatott, és készségesen cipekedett.

- Ott vannak! - kiáltott fel örömmel Alexis, és látványosan integetni kezdett, amikor meglátta Ryan-t, aki éppen feléjük tartott, de a következő pillanatban már újra a tömegen cikázott a szeme, mivel sehol nem látta Esposito nyomozót.

- Martha, Alexis - bólintott üdvözlésképpen Ryan, aztán zavarában megköszörülte a torkát. - Javi kicsit lemaradt, mert a gépen összefutottunk Lanie-vel - próbált magyarázkodni, miközben reménykedett, hogy a két ember még nem ölte meg egymást. Szeretett volna eltűnni a színről, amikor Lanie megállt mellette, és felette átnézve, az ablaknál ülő Espo-ra vetette dühtől szikrázó tekintetét, de egy repülőgépen erre nem sok esélye volt.

- Á, Dr. Parish is itt van? - csillant fel Alexis tekintete.

- Igen. A gond az, hogy ő gondolt rá, ha elutazik Beckett-hez és Castle-höz, akkor szóljon nekünk, hogy utazzunk együtt, mi viszont nem gondoltunk rá. Amikor keresett bennünket, mi már a reptér felé autóztunk - ráncolta össze bűnbánóan a homlokát, miközben körbenézett, hátha meglátja a barátját.

- Öreg hiba - emelte fel mutatóujját Martha. - Nem szívesen lennék a nyomozó helyében.

- Miért Nagyi? Dr. Parish nem egy szívtelen szörnyeteg! - kelt Lanie védelmére Alexis.

- Éppen erről van szó drágám! Ő egy érző nő, akit csalódott a barátaiban, főleg egy bizonyos barátjában!

Alighogy kimondta a szavakat, meglátták a felszegett fejjel, büszkén lépkedő Lanie-t, és a mögötte kullogó Espo-t. Nem kellett megkérdezniük, hogy ki került ki győztesen a szócsatából, a látvány magáért beszélt. Amikor Javi meglátta őket, megadóan széttárta a kezét, Ryan pedig együtt érző, kínos mosolyra húzta a száját.

Egy óra múlva a kis csapat már a kórház nővérpultjánál érdeklődött Beckett és Castle után.

- A betegekről Dr. Gilmore, vagy Hildegard főnővér adhat felvilágosítást - mosolygott rájuk a fiatal nővér, de amikor meglátta a feléjük közeledő szigorú arcvonású alakot, elkomolyodott, és zavartan pislogva, fejével a nő felé intett. - Éppen ott jön.

- Hozzátartozók? - mérte végig gyanakvó tekintettel a látogatókat. - Szólok Smith ügynöknek, hogy ellenőrizze le magukat. Ha ő mindent rendben talál, akkor mehetnek a parkba. Ott korzóznak, ahelyett, hogy az ágyban gyógyulnának - villant tehetetlen harag a szemében. - Két kerekesszékes embert, két ápolót, és egy őket követő napszemüveges, fekete öltönyös ügynököt keressenek - mondta, azzal szó nélkül otthagyta a meglepetéstől szóhoz sem jutó társaságot.

Égi útjának még csak a negyedénél járt a nap, de a meleg, éles fényű sugarak előre jelezték a délutáni hőséget. Tim és Joe ugyan reggel végeztek volna az ügyelettel, de elcserélték a fél műszakjukat, hogy egy különös, izgalmas kérést teljesítsenek. Cinkos pillantásokat vetve tolták egymás mellett a két beteget a park szélén vezető úton, és olyan komótosan lépkedtek, mintha csak céltalanul sétálgatnának, pedig pontosan tudták, mi a cél.

Kate jóleső érzéssel, kérdés nélkül csúsztatta ujjait Castle felé nyújtott tenyerébe, miközben a férfira mosolygott. A reggel óta benne motoszkáló furcsa érzés újra életre kelt, amikor meglátta Castle furcsán csillogó tekintetét, ráadásul nem kerülte el figyelmét a férfi visszafojtott izgatottsága sem. Mintha egyszerre lett volna benne boldogság és szorongás, várakozás és félelem, ráadásul szokatlanul csendes volt. Hirtelen megjelentek előtte a reggeli események emlékképei, amikor Castle közölte Hildegard főnővérrel, hogy jó beteg lesz, csak legalább egy órára hadd mehessenek ki a parkba, amit a nő csak azután volt hajlandó megígérni, hogy az író minden ellenkezés és felhajtás nélkül engedte beadni az injekciót. Igaz, becsukta a szemét és úgy markolta a lepedőt, mintha az élete függne tőle, de egy hang nélkül az oldalára fordult, és meg sem mukkant, még akkor sem, amikor a nővér érzéketlen arccal a fenekébe döfte a tűt. Utána minden cirkusz nélkül hagyta, hogy Veronika nővér lemosdassa, bár később megjegyezte, azért csukta be közben a szemét, hogy kihasználva a fantázia szabadságát, az érintések mögé Kate kezét képzelje. Végül azon ütközött meg, hogy Rick maga kérte Dr. Gilmore-tól, hogy a vizsgálóban kötözzék át a combján és a fején levő sebet, ne a szobában. Ez volt az a pillanat, amikor már egészen biztos volt abban, hogy a férfi tervez valamit.

- Nincs kedved megnézni a kápolnát? - kérdezte Castle minden átmenet nélkül, aztán meg sem várva a nő válaszát, hátra fordult. - Fiúk! Odatolnátok bennünket? - kérdezte könnyedén, de Kate érezte, hogy milyen feszült, és azt is, hogy neki meg elszorul a torka a szavak hallatán.

Már a park végében jártak, egészen közel a kis épülethez, ami közelről mutatta meg igazi pompáját. A szemnek kellemes arányok, a szolid díszítés, a vakítóan fehér falak, ahogy az árnyat adó platánok árnyéka imbolygó játékot játszik rajtuk, mesebeli hatást kölcsönzött az épületnek. Kate még a mardosó rossz érzésről is elfeledkezett, amikor tekintete végigfutott a fafaragó mester kezét és fantáziáját dicsérő ajtón, amit gyönyörűen megmunkált bibliai jelenetek borítottak. Tim kitárta az ajtó mindkét szárnyát, hogy a két kerekesszék egymás mellett is beférjen rajta, aztán Joe-ra kacsintott, és az egymás kezét fogó nőt és férfit lassan betolták az épületbe.

Amikor Kate meglátta a kápolna belső terét, a lélegzete is elállt. Elnyílt ajkakkal forgatta körbe a fejét, szeme tágra nyílt a látványtól. Vagy száz gyertya lobogó fénye csillant meg az aranyozott szobrokon és kereszteken, pompát kölcsönözve az egyébként puritán belső térnek. Az oltárkép előtt és az asztalon is gyönyörű, hófehér virágcsokrok liliomai ontották a mámorító illatot, ami betöltötte a levegőt. Annyira elbűvölte a látvány, hogy észre sem vette, a két ápoló a kápolna hátsó zugába húzódott, és magukra hagyta őket. 

Castle-re nézett. Amikor tekintete találkozott az őszinte, és rendkívül komoly kék szemekkel, érezte, hogy elveszett. Abban a pillanatban tudta, hogy a férfi valami olyanra készül, ami megváltoztatja az életüket. Lehajtotta a fejét. Érezte a férfi meleg kezét az övén, de ami máskor megnyugtatta, most valami ismeretlen érzéssel töltötte el. Az egész olyan szürreális volt. Kerekesszékben, kórházi hálóingben, köntösben ülnek egymás kezét fogva egy gyertyafényben tündöklő, virágoktól illatozó kápolnában, és a férfi, akit teljes szívével szeret, úgy néz rá, mint még soha. Összeszorult a torka, és már maga sem tudta mire vágyik, arra, hogy a sejtése beigazolódjon, vagy arra, hogy óriásit tévedjen.

- Kate - szólalt meg halkan Castle. Megvárta, amíg a nő lassan ráemelte a szemét, és a tekintetük összefonódott.

Nem tervezte meg a szavait, mert érezte, csak azt mondhatja, amit a szíve diktál. Élete legfontosabb mondatait készült kimondani. Másodpercekig némán nézték egymást. Megszűnt körülöttük a külvilág, és nem érzékeltek mást, mint a másik tekintetének ragyogását. Így azt sem vették észre, hogy lágy fuvallat lebbenti táncra a gyertyák lángját, aztán cipők halk surranó hangja hallatszik, és csendesen becsukódik a domborműves, nehéz tölgyfaajtó.

Változatok egy témára 7/58

A lágy szellő éppen abban a pillanatban libbentette meg a függönyt. Éber idegrendszere veszélyt sejtett, ezért ösztönösen odanézett.

Keserűen vette tudomásul, hogy úgy reagált a természet apró játékára, mint a orvlövész támadása után, amikor majdnem meghalt. Akkor minden megcsillanó ablaküveg mögött támadót látott, minden váratlan zajra menedéket keresett, érzékszervei és idegei pattanásig feszültek. Nem akart ugyanabba az állapotba kerülni, mert ha nem tud hideg fejjel gondolkodni, akkor esélye sem lesz, hogy elkapja Tyson-t. Egy pillanatra lehunyta a szemét és próbálta megnyugtatni zakatoló szívét, aztán vett egy mély lélegzetet, és visszafordult Castle felé.

A férfi éber tekintettel, mosolyogva nézett rá.

- Remélem, nem én ijesztettelek meg! - mondta szelíden. - Olyan arcot vágsz, mint aki szellemet látott.

Kate nyelt egyet, aztán elmosolyodott.

- Csak meglepődtem, hogy felébredtél. Az előbb még olyan mélyen aludtál, mint egy mormota - mondta gyorsan, mielőtt a férfi gyanút fogna, aztán kutató szemekkel végigmérte. - Jobban vagy?

- Nem tudom mit adott be Hildegard sárkány főnővér, de mintha újjászülettem volna - nyújtózkodott jókedvűen, aztán szenvedő arcot vágva hozzátette: - Csak mindjárt éhen halok.

Kate megkönnyebbülten elmosolyodott. Most érezte először, hogy már nem lesz baj a férfi egészségével.

Mire elérkezett a vizit ideje, Castle jóllakottan és jókedvűen feküdt az ágyban, és miután beszélt az anyjával, a Jordan által küldött telefon alkalmazásaival ismerkedett. Dr. Gilmore elégedetten nézett végig a láthatóan sokkal jobban levő betegen, de a biztonság kedvéért megvizsgálta.

- Nagyszerű! Ezt vártam, de nem gondoltam, hogy ilyen jól reagál a gyógyszerekre - mondta, miközben a nyakába akasztotta a fonendoszkópot. - Ha kellően erősnek érzi magát, fel is kelhet egy kicsit, de csak mankókkal, mert a sérült lábat még kímélni kell. Ha van kedvük, holnap a kórház kertjébe is kiviszi magukat Joe, persze csak ha megígérik, hogy a kerekesszékben maradnak.

Castle sóvárogva az ablak felé nézett. Átaludta szinte az egész napot, ráadásul érzékeny orrát folyamatosan irritálta a kórházi fertőtlenítő szaga. 

- Nem mehetnénk ki most is egy kicsit? - nézett olyan esdeklőn az orvosra, mint egy bánatos, beteg kisfiú a doktor bácsira.

Kate látta, hogy Dr. Gilmore töprengve simít végig hullámos haján, a mögötte álló Hildegard főnővér viszont mérgesen vonta össze szemöldökét, és vett egy nagy levegőt, hogy felháborodásának adjon hangot a lehetetlen ötletért, de az orvos megelőzte, és bólintott.

- Rendben van, kimehetnek, de csak fél órára.

- De főorvos úr kérem ... - kapkodta a levegőt értetlenül a főnővér.

- Nem lesz semmi baj, Hildegard - fogta meg nyugtatón a nő karját, és meleg tekintettel nézett rá. Az érintéstől, és a lelkébe látó barna szemektől elakadt a nő lélegzete, megbabonázva merült el az orvos tekintetében, aztán zavartan nyelt egyet, majd pislantott. Megköszörülte a torkát, és a következő pillanatban már újra a kemény, rideg főnővér szerepébe bújt.

- Küldöm Joe-t - mondta, és miközben kisietett a szobából, reménykedett, hogy senki nem vette észre a lelkében dúló érzelmi vihart.

Tíz perc múlva már a kórház parkjában tolta a két beteget Joe, és egy Tim nevű ápoló. Castle mélyet lélegzett a friss levegőből, és egy pillanatra behunyt szemmel élvezte az enyhe szellő simogatását. 

- Gyönyörű ez a park! - nézett körbe ámuldozva Kate. 

A sivatag szélén fekvő nagyvárosban nagy gondot fordítanak a zöld területekre, hogy a lakosság közérzetét javítsák, de ez nem egy egyszerű park volt. A hatalmas, árnyat adó fák, a kis tavacska a fölötte átívelő fahíddal, a kacskaringós, borostyán színű murvával felszórt utak, a színkavalkádot felvonultató virágágyások, és a hihetetlenül élénk zöld fű, mind az életet hirdették. A lemenő nap sugarai érdekes fény-árnyék hatást idéztek elő, amitől még pompásabb lett a látvány. A vastag törzsű, terebélyes lombkoronájú öreg fák arról tanúskodtak, hogy a parkot sok évtizeddel ezelőtt álmodta meg a létrehozója.

Egy padnál megálltak, és a két ápoló kényelmesen elhelyezkedett rajta.

- Fiuk! Nem lehetne, hogy egy kicsit kettesben hagyjatok bennünket? - vette elő legbájosabb mosolyát Kate, amikor rájött, hogy a két férfinak esze ágában sincs elmenni a közelükből.

- Hát, ha csak magáról lenne szó - tárta szét sajnálkozva a karját Joe - nem bánnám, de Mr. Castle már egyszer túl akart járni az eszemen - pillantott mérgesen az író felé.

- De ha jól emlékszem, a végén maga járt túl az ő eszén - hízelgett a fiúnak a nyomozó, mire Castle bosszúsan ránézett, és ellenkezni akart, de Kate anélkül, hogy figyelt volna rá, folytatta. - Garantálom, hogy nem fog semmi olyat csinálni, amiért kikapnának.

Joe Tim-re nézett, aztán megrázta a fejét.

- Sajnálom Ms. Beckett, de Hildegard főnővér a lelkünkre kötötte, hogy nem hagyhatjuk egyedül magukat, és csak fél óráig maradhatnak ... azaz már csak tizenhét percig - pillantott az órájára. - Azt mondta, csak tologassuk meg magukat a levegőn, aztán irány az ágy. Látszott rajta, hogy nem örül a maguk kis túrájának.

- Szép kis túra! - morgott az orra alatt Castle. - Akkor legalább hadd nézzük meg a parkot!

A két ápoló sóhajtott egyet, amiért ilyen rövidre sikerült a pihenésük, és feltápászkodtak.

- Nem arra megyünk? - mutatott Castle a kis tó felé csalódottan.

- A murván nem tudjuk tolni a kerekesszéket, ezért csak a park szélén tudunk menni, a bitumenes úton - magyarázta türelmesen Tim.

Az író szomorkásan bólintott, aztán új ötlete támadt. Mivel egymás mellett tolták őket, Kate felé nyújtotta a kezét, és igézőn fúrta tekintetét a nőébe.

- Szabad egy sétára, Ms. Beckett?

Kate elmosolyodott, és boldogan fogta meg a férfi kezét.

- Uraim! Most már csak magukon múlik a sétánk sikere! - szólt hátra színpadiasan az író, miközben hüvelykujjával finoman megsimogatta a tenyerébe simuló törékeny kezet.

Önfeledten élvezték a naplemente színeibe öltöző parkot, a simogató, meleg szellőt, a friss levegőt, és nem utolsó sorban egymás érintését. Ez hiányzott nekik leginkább az elmúlt napokban. A két ápoló éppen megállt, hogy megforduljanak, amikor Castle egy kicsi, fehérre festett, tornyos épületet vett észre a park legtávolabbi zugában.

- Mi az ott? - mutatott a platánfák árnyékában megbúvó épületre.

- Egy kápolna. A kórház alapítójának utolsó kívánsága volt, hogy legyen a parkban egy kápolna, ahova betérhetnek a betegek lelki vigaszért, vagy imádkozni a gyógyulásért, a gyerekei pedig megépíttették - válaszolt Tim.

- Szép - bólintott az író elismerően. - Be lehet menni?

- Természetesen. Reggel nyolctól este nyolcig nyitva van, de ha azt akarja mondani, hogy most menjünk oda, azt gyorsan felejtse el! Időben vissza kell érnünk, különben a főnővér kifiléz bennünket!

Kate elgondolkodva figyelte Castle merengő arcát, távolba révedő tekintetét. Ismerte ezt a nézést. Tudta, hogy mire gondol a férfi, csak azt nem értette, miért akar templomba menni. Talán hálát akar adni a megmenekülésükért? Ezt el tudta képzelni, amióta egyszer látta imádkozni. Emlékeiből előhívott egy képet abból az időből, amikor az elrabolt gyerekek után nyomoztak. Szinte látta maga előtt a fekete hajú kisfiút a hatalmas, barna szemeivel, amint imára kulcsolt kézzel térdel, és teljes szívével bízik Szent Antalban, hogy segít megtalálni az elrabolt kishúgát. Na és Castle! Pontosan fel tudta idézni az imádkozó férfi vonásait. Sosem látta azelőtt azt az arcot és azt a tekintetet, ahogy azóta sem.

- Ne légy türelmetlen, Nagyi! - próbálta nyugtatni Alexis az idegesen körbetekintgető asszonyt. 
A kora reggeli időpont ellenére reptér váróterme olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Az emberek egy része a hozzátartozóját várta izgatottan, vagy búcsúzott el tőle könnyes szemmel, mások unottan húzták maguk után a bőröndjüket, mintha már századszor tették volna meg a rájuk váró utat, vagy türelmesen várakoztak a kényelmetlen műanyag székeken a beszállásra. Érkező és induló utasok sokasága koptatta sietős léptekkel a márvány kövezetet, ezért Martha kinyújtott nyakkal, cikázó szemekkel tekintgetett a bejárat felé, hátha meglátja az ismerős alakot.
- Ki nem állhatom, ha egy férfi késik - jegyezte meg türelmetlenül.
- Nem késik. Még van legalább negyed óra a megbeszélt időpontig, a gép pedig csak hétkor indul.
- Jó, jó, tudom, csak ... Á! Ott van! - csillant fel a szeme izgatottan, amikor meglátta a feléjük közeledő Jim Beckett-et, aki szolidan mosolyogva vágott át a tömegen.
- Jim, örülök, hogy itt van - fogadta Martha a férfit nagyot sóhajtva, miközben színpadiasa  szívére tette a kezét, de aztán leengedte a karját, és egy pillanat alatt eltűnt a színésznő, és egy egyszerű, aggódó anya állt a férfi előtt. - Beszéltem Richard-dal, Katherine-nel, sőt Gates kapitánnyal is. - kezdte Martha komolyan, kék szemét Jim-re emelve. - Mindenki nyugtatgatott, hogy nincs baj, mindketten jól vannak, mégis rossz érzésem van. Mintha mindenki titkolna valami fontos dolgot. Ráadásul mindegyikük olyan hévvel bizonygatta, hogy felesleges odamennünk, mintha nem akarnák, hogy szembesüljünk az igazsággal. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy odautazzunk - nyomta meg az utolsó mondatot elszántan.
- Remélem, nem lesz igaza, de megtanultam, hogy a női megérzéseket nem szabad figyelmen kívül hagyni - nézett az asszonyra halvány mosollyal a szája szegletében. - Katie soha nem hazudott nekem, ezért bízom benne, hogy valóban úgy áll a helyzet a sérüléseikkel és az egészségükkel, ahogy beszámolt róla - mondta kellemes, megnyugtató hangon, aztán bátorítón elmosolyodott. - Lesz erősítésünk is! A parkolóban találkoztam Ryan és Esposito nyomozóval, ők is Phoenix-be jönnek.
- Nyomozni vagy látogatni? - húzta fel Martha a szemöldökét. Nem örült volna, ha a a nyomozással feltépnék a lelki sebeket, és azt sem, ha a fia megint veszélybe kerülne. Persze Katherine-t is féltette, de hát neki sajnos ez a munkája, a hivatása, ő nem húzhatja ki magát a veszélyes helyzetekből, de Richard más. Ő egy nagy gyerek, akinek nincs veszélyérzete, és szeret rendőrösdit játszani.
- Az a gyanúm, hogy össze akarják kötni a kettőt - válaszolta szomorkás, beletörődő mosollyal a férfi.