De mi olyan különleges ebben a nőben?
A fiúknak nem kellett negyed óránál több ahhoz, hogy megtudják, milyen névre állították ki Kenneth Wolf hamis igazolványait. Amikor elhangzott a név, Beckett bosszúsan fújtatott egyet. Örült, hogy hamar vége lett a kihallgatásnak, mert úgy érezte, Castle sokkal nagyobb figyelmet szentel neki, mint Esposito-éknak, és kezdte zavarni a kutató tekintet. A szeme sarkából látta, hogy az író a bosszúságának is tanúja.
- Nem őt fogták el L.A-ben? - szólalt meg Castle, bár fel sem kellett volna tennie a kérdést, mert a nő csalódott arca mindent elárult. Beckett csak megrázta a fejét, aztán kajánul elmosolyodott.
- Látom, mégsem vágysz annyira arra a vacsorára!
- Ne már, Beckett! Hogyan segítsek a nyomozásban, ha még csak nem is kérdezhetek? - háborgott a férfi. - Semmilyen elméletet nem gyártottam - tette hozzá durcásan.
- Oké, de felesleges olyat megkérdezned, ami nyilvánvaló.
- Nyilvánvaló? Nem mondtad, milyen nevű férfit fogtak el.
- Castle! Percek óta nem vetted le rólam a szemed. Ne mondd, hogy nem olvastad ki a választ a reakciómból!
- Én? Én nem is téged ... én a kihallgatást figyeltem! - vágott ártatlan arcot Castle, és a hatás kedvéért még a karjait is széttárta, mintha nem is értené, miről beszél a nő.
Beckett megforgatta a szemét, jelezve, hogy nem dől be az átlátszó színjátéknak.
- Na, jó! Most nincs időm erre. Meg kell találnunk Wolf-ot, hogy valamerre el tudjunk indulni. Nem nyelhette el a föld - csengett elszántan a hangja miközben felpattant, és kiszáguldott a megfigyelőből.
Castle mint egy hűséges kiskutya, követte, de alig lépett párat, majdnem összeütközött a kihallgató szobából kilépő Esposito-val, aki kissé megvetően végigmérte, és gúnyosan elhúzta a száját.
- Mi van, nem a puccos vacsorádat eszed? - vetette oda éllel, de nem ért célba a szurkálódása, mert Castle pimaszul elvigyorodott.
- Nem magányos vacsorát terveztem - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét.
Esposito megtorpant, és amíg ő értetlen tekintettel próbálta kitalálni, mire céloz az író, a mellé érkező Ryan kíváncsian csillogó szemekkel mosolygott.
- Csak nem egy gyönyörű nővel vacsorázol? - kérdezte, de Castle válasz helyett csak sejtelmesen mosolygott, és huncutul felhúzta egy pillanatra a szemöldökét.
- Mi? - képedt el Esposito, aki az író reakcióját csak egyféleképpen tudta értelmezni. - Idehívtad az egyik modell barátnődet, és ránk nem is gondoltál? Meghívhattad volna a barátnőiket is - méltatlankodott, és csak akkor váltott a felháborodásból csodálkozásba, amikor meghallotta Ryan sóhajtását, és meglátta ahogy barátja lemondóan ingatja a fejét, Beckett pedig döbbenten fordul hátra. - Most mi van? - tárta szét a kezét.
- Gondolod, hogy a kapitány megengedné, hogy Castle modell csajokat hozzon az őrsre vacsorázni? - nézett rá összeráncolt homlokkal Ryan.
- Miért? Azt is megengedte, hogy Beckett nyomában koslasson - vonta meg a vállát Esposito. - Na, jól van Castle! Ki vele! Kivel vacsorázol?
Az író pár másodpercnyi hatásszünetet tartott, miközben sejtelmesen mosolyogva járatta szemét körbe a három emberen. Kimondottan élvezte a helyzetet: a fiúk türelmetlen kíváncsiságát és Beckett zavarát egyaránt. A nőre nézett. Sütött róla a feszültség: merev testtartása árulkodott megfeszülő izmairól, ajkait összeszorította, és máskor hatalmas szemei most csak egy szűk résen szórták a villámokat. Már éppen nyitotta a száját, de Beckett megelőzte.
- Még nem telt le a huszonnégy óra - szűrte dühösen a fogai között, mert úgy érezte, Castle a szabályok betartása nélkül akarja kierőszakolni a fogadás győzelmével járó vacsorát. Az meg még jobban bosszantotta, hogy a férfi arcáról letörölhetetlen volt a magabiztos, pimasz mosoly.
- Tudom, de ... - kezdett a válaszba az író, de abban a pillanatban egy éles hang sivítása hallatszott.
A liftajtó előtt egy nyurga, fiatal fiú állt négy papírdobozt egyensúlyozva, és kissé ijedten nézett körbe a csendesedő rendőrőrsön. Hevenyészve magára kapott kabátja alatt szinte vakított hófehér szakácsruhája.
- Mr. Castle! Mr. Castle! - visított éles, kisfiús hangja, miközben a név tulajdonosát kereste a tekintetével. - Meghoztam a négy vacsorát a Le Cirque-ből! - kiabálta.
- Itt vagyok! - integetett az író fellelkesülve, és már terelte is a fiút a pihenőbe.
A kapitányságon egy percre megállt az élet. Minden tekintet a szakácsra és az íróra szegeződött, Beckett és a fiúk pedig meglepődve egymásra pillantottak.
- Mi az? Ti nem vagytok éhesek? - dugta ki a fejét a pihenőből Castle, mire Beckett és Ryan elmosolyodott, és örömmel engedtek az invitálásnak.
- Azért ne hidd, hogy egy vacsorával megvehetsz! - morogta maga elé Esposito, de a megjegyzés ellenére követte társait a pihenőbe.
Miközben a nem mindennapi vacsorát falatozták, az ügyről beszélgettek. Beckett lopva az íróra pillantott, aki anélkül, hogy egy szót is szólt volna, önfeledten merült el a mennyei ízek világában, és ízlelgette a szarvasgombás rizottót és a ropogósra pirított garnélát. Nem tudta mire vélni a vacsorát. Amikor fogadtak Castle-lel, ő egy egészen más vacsorára gondolt. Félreértette volna a férfit? Nem, azt nem hitte. Ráadásul még most sem ontja magából az elméleteit, és elismerte, hogy még nem telt le az egy nap. Mindenesetre magában bevallotta, hogy sokkal szórakoztatóbb lenne a közös vacsora, ha az író beszélhetne, főleg, hogy miután Esposito befejezte az előadott ötletét, miszerint amíg nem találják meg Wolf-ot, újra körül kellene nézniük a transzvesztita klubban, csend telepedett rájuk. Beckett bosszúságára ezt használta ki Ryan arra, hogy kielégítse a kíváncsiságát.
- Milyen huszonnégy óra nem telt még le? - kérdezte két falat között, és a nőre szegezte kék szemét.
Beckett látta, hogy Castle szájában megáll a falat, aztán nagyot nyel. Tudta, hogy Ryan kíváncsi, ráadásul jó megfigyelő, ezért elfogadható választ kellett kitalálnia, ha nem akarta, hogy társai többet gondoljanak a fogadásról, mit amit ő szeretett volna, de hirtelen semmilyen épkézláb magyarázat nem jutott eszébe.
- Á, nem érdekes - rántotta meg a vállát a nő közönyösen.
- Aha - ejtette ki jelentőségteljesen a szót Ryan, miközben arcán sejtelmes mosoly suhant át. Érezte, hogy felettese zavarban van, amit meglehetősen jól titkolt ugyan, de mivel érzékeny lélekkel áldotta meg a sors, könnyedén tudott olvasni az apró jelekből. Kedve lett volna belevinni Beckett-et egy kis "Kérdezz! Felelek"-be, és biztosan el is érte volna a célját, azaz megtudta volna, mi folyik a nyomozó és az író között, mégsem tette. Tisztelte a nő magánéletét, így aztán legyőzte a kíváncsiságát.
Esposito annyira elmerült egy számára ismeretlen étel elemeinek tanulmányozásában, hogy nem érzékelte a beszédes tekinteteket és hangsúlyokat. Már percek óta csak azzal volt elfoglalva, hogy kiélvezze a különleges ételek ízét, és mindent megkóstoljon, amire eddig soha nem volt alkalma. Egy idő után azonban feltűnt neki a csend. Körbenézett. Azon nem csodálkozott, hogy Beckett és Ryan minden figyelmét az ínyenc falatoknak szenteli, de az meglepte, hogy Castle, aki bármikor megrendelhette egy mesterszakács ételkölteményét a legmenőbb étteremben, éppen olyan szótlanul eszik, mint a társai. Valami nem stimmel az íróval. Igaza lehet Ryan-nek? De ha nem tartja valamivel sakkban Beckett, akkor miért nem poénkodik, és szórja a hülye elméleteit? Úgy gondolta, tesz egy kísérletet, és kiugrasztja a nyulat a bokorból.
- Elismerem, Castle! Tudsz élni! Ez a kaja állati finom - mondta elismerően, és várta, hogy az író áradozni kezd a szakácsról - aki persze a haverja - meg elregéli az étel készítésének teljes menetét a garnélák kifogásának nehézségeitől a fűszerek arányának fontosságáig, és úgy kiszínezi az egészet, hogy abból egy érdekes leírás keletkezik, de meglepetésére az író csak bólintott. - Amíg el nem kapjuk a hajléktalan barátodat, előállhatnál valami sztorival - próbálkozott tovább, miközben belekanalazott a friss eprekkel tálalt krém brülée-be. - Tudod, ahogy máskor! Ha te írnád ezt a történetet, ki lenne Eric gyilkosa?
Castle szeme felcsillant, és vett egy nagy levegőt, hogy belekezdjen egy jól felépített, fondorlatos történetbe, aztán elakadt a lélegzete, végül kifújta a levegőt. Úgy tett, mintha a desszert kötné le minden figyelmét, és hogy egy kis időt nyerjen, bekapott egy kanál tejszínhabot, amit külön kért az eper mellé.
- Isabel Gold - mondta.
- De neki alibije van - figyelmeztette Esposito.
- A könyvemben nem lenne - vonta meg a vállát Castle.
- Hát, Isabel Gold nem lenne valami nagy durranás. Túl kézenfekvő. Vagy tennél bele valami csavart?
- Persze.
- Ennyi? Nem osztod meg velünk a sztorit? - húzta el a száját lekicsinylően Esposito.
Castle a nyomozó kaján tekintetű, sötétbarna szemébe nézett. Tudta, hogy mire megy ki a játék. A fiúk felfedezték, hogy nem szórja a szellemes elméleteit, és ki akarják deríteni, hogy miért. Nem volt könnyű helyzetben, mert vagy úgy tesz, mintha nem lenne ötlete, és az egója szenved csorbát, vagy beszél, de akkor elveszti a fogadást, és a Beckett-el töltött vacsoráról szőtt álma nem válik valóra a közeljövőben.
- Most inkább erre a lukulluszi lakomára koncentrálok - mondta végül, aztán lopva Beckett-re pillantott, és büszkén rámosolygott, jelezve, hogy lám-lám, nem fecseg ő feleslegesen, ha a fogadásukról van szó!
Esposito figyelmét nem kerülte el az apró mozdulat, ahogy az sem, hogy olyannak látta Beckett-et, amilyennek még soha: a vonásai közönyt sugároztak, de közben elpirult, ajkai alig észrevehető mosolyra húzódtak, a következő pillanatban azonban bosszúsan összeszorította őket. Fogalma sem volt, mit takartak ezek az ellentétes érzelmek, de egyre inkább be kellett látnia, hogy Ryan-nek megint jók voltak a megérzései. Ha a nő valami kínos dolgot tudott volna meg az íróról, amivel sakkban tartja, nem lenne zavarban, márpedig zavarban volt.
- Szóval, egy nyamvadt sztorid sincs - szúrt oda az írónak a nemrég elhangzott dicsekvésért cserébe. - A vacsorarendelős ötleted szuper volt - tette hozzá elvigyorodva, aztán élvezettel kapta be a desszert utolsó falatját.
- Késő van - nézett az órájára Beckett, miközben felállt. - Reggelre talán lesz találat az arcfelismerő programmal. Ha nem, akkor elölről kezdjük a lehetséges gyanúsítottak kihallgatását - indult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, visszafordult. - Kösz a vacsorát, Castle.
- Szívesen, legközelebb is - nyomta meg jelentőségteljesen az utolsó szavakat az író, miközben elvigyorodott, megingatta a fejét, és a nőre kacsintott, jelezve, hogy ez nem az a vacsora volt, amiben fogadtak.
Beckett magabiztosan állta a férfi rá szegeződő tekintetét, aztán titokzatosan elmosolyodott.
- Ki tudja, lesz-e "legközelebb" - mondta kihívóan felhúzva a szemöldökét, aztán kilépett az ajtón.
Castle egy pillanatra elmerengett. Még soha nem történt meg vele, hogy egy nő ennyire el tudta volna bizonytalanítani, és még soha senkivel nem élvezte annyira az ilyen apró játékokat, mint Beckett-el. Esposito szavai rántották vissza a valóságba.
- Nem mindennapi nő - mosolygott rá a nyomozó. Most nem volt a tekintetében semmi kajánság, és úgy tűnt, már nem akarja szekálni sem azzal, hogy csak egy béna sztorit tudna összehozni a jelenlegi ügyükből. Bár Esposito-tól nem várta, hogy megérezze, mikor kell visszavonulót fújnia, most örült, hogy nem kell magyarázkodnia. Egyetértően bólintott, aztán ő is elbúcsúzott a fiúktól.
- Igazam volt - jegyezte meg Ryan, és elégedetten zsebelte be barátja elismerő tekintetét.
- De mégis, mi a fenéért nem nyomja Castle a nagy dumáját? - töprengett Esposito.
- Szerintem fogadtak valamiben.
- Fogadtak, hogyha Castle nem ontja a hülyeségeket, nyer valamit?
- Nem hülyeségek! - védte az írót kissé sértődötten Ryan.
- Jó, elismerem, vannak egészen használható és érdekes ötletei. De miből gondolod, hogy fogadtak?
- Castle az a fajta fickó, aki mindig a középpontban akar lenni, és mindig, mindenben győzni akar. Ha feladja azt, hogy a középpontba kerüljön, annak csak az az egy oka lehet, hogy fogadott Beckett-el, és győzni akar. Ez az egy ok van arra, hogy ne bizonygassa az elméleteivel, hogy különleges fantáziája van - mondta magától értetődően, és mialatt társa emésztette a hallottakat, élvezte, ahogy a krémes brülée lágyan simogató íze egybeolvad az eper különleges aromájával.
- És mi a tét?
- Azt nem tudom, de Castle úgyis el fogja kotyogni - nézett társára Ryan. Mindketten elmosolyodtak, és bólintottak.
A kora reggeli óra ellenére úgy nyüzsgött az őrs, mint egy méhkaptár. Beckett a fehér tábla előtt ült, és bosszankodva állapította meg, hogy hiába nézi a szép számmal sorakozó képeket és feliratokat, nincs ötlete, hogy merre induljanak. Úgy érezte, csak zsákutcákból áll ez az ügy. Hirtelen frissen főtt kávé illata csapta meg az orrát. Elnyomta az arcára kívánkozó mosolyt. Tudta, hogy a következő pillanatban megérzi a finom, férfias parfüm illatát is.
- Jó reggelt, Beckett nyomozó! - hallotta meg az író kellemesen zengő hangját, és a következő pillanatban már a feléje nyújtott kávés poharat is meglátta.
- Jó reggelt, Mr. Castle! - válaszolt vidáman, és maga sem értette, miért lett jókedve pusztán attól, hogy a férfi huncutul mosolygó szemébe nézett.
- Megtalálták Wolf-ot?
- Még nem - sóhajtotta a nő, és a jókedve tova is szállt.
Csendben ültek egymás mellett az íróasztal szélén, és a kávéjukat kortyolgatták.
- Mi az? Ti nem vagytok éhesek? - dugta ki a fejét a pihenőből Castle, mire Beckett és Ryan elmosolyodott, és örömmel engedtek az invitálásnak.
- Azért ne hidd, hogy egy vacsorával megvehetsz! - morogta maga elé Esposito, de a megjegyzés ellenére követte társait a pihenőbe.
Miközben a nem mindennapi vacsorát falatozták, az ügyről beszélgettek. Beckett lopva az íróra pillantott, aki anélkül, hogy egy szót is szólt volna, önfeledten merült el a mennyei ízek világában, és ízlelgette a szarvasgombás rizottót és a ropogósra pirított garnélát. Nem tudta mire vélni a vacsorát. Amikor fogadtak Castle-lel, ő egy egészen más vacsorára gondolt. Félreértette volna a férfit? Nem, azt nem hitte. Ráadásul még most sem ontja magából az elméleteit, és elismerte, hogy még nem telt le az egy nap. Mindenesetre magában bevallotta, hogy sokkal szórakoztatóbb lenne a közös vacsora, ha az író beszélhetne, főleg, hogy miután Esposito befejezte az előadott ötletét, miszerint amíg nem találják meg Wolf-ot, újra körül kellene nézniük a transzvesztita klubban, csend telepedett rájuk. Beckett bosszúságára ezt használta ki Ryan arra, hogy kielégítse a kíváncsiságát.
- Milyen huszonnégy óra nem telt még le? - kérdezte két falat között, és a nőre szegezte kék szemét.
Beckett látta, hogy Castle szájában megáll a falat, aztán nagyot nyel. Tudta, hogy Ryan kíváncsi, ráadásul jó megfigyelő, ezért elfogadható választ kellett kitalálnia, ha nem akarta, hogy társai többet gondoljanak a fogadásról, mit amit ő szeretett volna, de hirtelen semmilyen épkézláb magyarázat nem jutott eszébe.
- Á, nem érdekes - rántotta meg a vállát a nő közönyösen.
- Aha - ejtette ki jelentőségteljesen a szót Ryan, miközben arcán sejtelmes mosoly suhant át. Érezte, hogy felettese zavarban van, amit meglehetősen jól titkolt ugyan, de mivel érzékeny lélekkel áldotta meg a sors, könnyedén tudott olvasni az apró jelekből. Kedve lett volna belevinni Beckett-et egy kis "Kérdezz! Felelek"-be, és biztosan el is érte volna a célját, azaz megtudta volna, mi folyik a nyomozó és az író között, mégsem tette. Tisztelte a nő magánéletét, így aztán legyőzte a kíváncsiságát.
Esposito annyira elmerült egy számára ismeretlen étel elemeinek tanulmányozásában, hogy nem érzékelte a beszédes tekinteteket és hangsúlyokat. Már percek óta csak azzal volt elfoglalva, hogy kiélvezze a különleges ételek ízét, és mindent megkóstoljon, amire eddig soha nem volt alkalma. Egy idő után azonban feltűnt neki a csend. Körbenézett. Azon nem csodálkozott, hogy Beckett és Ryan minden figyelmét az ínyenc falatoknak szenteli, de az meglepte, hogy Castle, aki bármikor megrendelhette egy mesterszakács ételkölteményét a legmenőbb étteremben, éppen olyan szótlanul eszik, mint a társai. Valami nem stimmel az íróval. Igaza lehet Ryan-nek? De ha nem tartja valamivel sakkban Beckett, akkor miért nem poénkodik, és szórja a hülye elméleteit? Úgy gondolta, tesz egy kísérletet, és kiugrasztja a nyulat a bokorból.
- Elismerem, Castle! Tudsz élni! Ez a kaja állati finom - mondta elismerően, és várta, hogy az író áradozni kezd a szakácsról - aki persze a haverja - meg elregéli az étel készítésének teljes menetét a garnélák kifogásának nehézségeitől a fűszerek arányának fontosságáig, és úgy kiszínezi az egészet, hogy abból egy érdekes leírás keletkezik, de meglepetésére az író csak bólintott. - Amíg el nem kapjuk a hajléktalan barátodat, előállhatnál valami sztorival - próbálkozott tovább, miközben belekanalazott a friss eprekkel tálalt krém brülée-be. - Tudod, ahogy máskor! Ha te írnád ezt a történetet, ki lenne Eric gyilkosa?
Castle szeme felcsillant, és vett egy nagy levegőt, hogy belekezdjen egy jól felépített, fondorlatos történetbe, aztán elakadt a lélegzete, végül kifújta a levegőt. Úgy tett, mintha a desszert kötné le minden figyelmét, és hogy egy kis időt nyerjen, bekapott egy kanál tejszínhabot, amit külön kért az eper mellé.
- Isabel Gold - mondta.
- De neki alibije van - figyelmeztette Esposito.
- A könyvemben nem lenne - vonta meg a vállát Castle.
- Hát, Isabel Gold nem lenne valami nagy durranás. Túl kézenfekvő. Vagy tennél bele valami csavart?
- Persze.
- Ennyi? Nem osztod meg velünk a sztorit? - húzta el a száját lekicsinylően Esposito.
Castle a nyomozó kaján tekintetű, sötétbarna szemébe nézett. Tudta, hogy mire megy ki a játék. A fiúk felfedezték, hogy nem szórja a szellemes elméleteit, és ki akarják deríteni, hogy miért. Nem volt könnyű helyzetben, mert vagy úgy tesz, mintha nem lenne ötlete, és az egója szenved csorbát, vagy beszél, de akkor elveszti a fogadást, és a Beckett-el töltött vacsoráról szőtt álma nem válik valóra a közeljövőben.
- Most inkább erre a lukulluszi lakomára koncentrálok - mondta végül, aztán lopva Beckett-re pillantott, és büszkén rámosolygott, jelezve, hogy lám-lám, nem fecseg ő feleslegesen, ha a fogadásukról van szó!
Esposito figyelmét nem kerülte el az apró mozdulat, ahogy az sem, hogy olyannak látta Beckett-et, amilyennek még soha: a vonásai közönyt sugároztak, de közben elpirult, ajkai alig észrevehető mosolyra húzódtak, a következő pillanatban azonban bosszúsan összeszorította őket. Fogalma sem volt, mit takartak ezek az ellentétes érzelmek, de egyre inkább be kellett látnia, hogy Ryan-nek megint jók voltak a megérzései. Ha a nő valami kínos dolgot tudott volna meg az íróról, amivel sakkban tartja, nem lenne zavarban, márpedig zavarban volt.
- Szóval, egy nyamvadt sztorid sincs - szúrt oda az írónak a nemrég elhangzott dicsekvésért cserébe. - A vacsorarendelős ötleted szuper volt - tette hozzá elvigyorodva, aztán élvezettel kapta be a desszert utolsó falatját.
- Késő van - nézett az órájára Beckett, miközben felállt. - Reggelre talán lesz találat az arcfelismerő programmal. Ha nem, akkor elölről kezdjük a lehetséges gyanúsítottak kihallgatását - indult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, visszafordult. - Kösz a vacsorát, Castle.
- Szívesen, legközelebb is - nyomta meg jelentőségteljesen az utolsó szavakat az író, miközben elvigyorodott, megingatta a fejét, és a nőre kacsintott, jelezve, hogy ez nem az a vacsora volt, amiben fogadtak.
Beckett magabiztosan állta a férfi rá szegeződő tekintetét, aztán titokzatosan elmosolyodott.
- Ki tudja, lesz-e "legközelebb" - mondta kihívóan felhúzva a szemöldökét, aztán kilépett az ajtón.
Castle egy pillanatra elmerengett. Még soha nem történt meg vele, hogy egy nő ennyire el tudta volna bizonytalanítani, és még soha senkivel nem élvezte annyira az ilyen apró játékokat, mint Beckett-el. Esposito szavai rántották vissza a valóságba.
- Nem mindennapi nő - mosolygott rá a nyomozó. Most nem volt a tekintetében semmi kajánság, és úgy tűnt, már nem akarja szekálni sem azzal, hogy csak egy béna sztorit tudna összehozni a jelenlegi ügyükből. Bár Esposito-tól nem várta, hogy megérezze, mikor kell visszavonulót fújnia, most örült, hogy nem kell magyarázkodnia. Egyetértően bólintott, aztán ő is elbúcsúzott a fiúktól.
- Igazam volt - jegyezte meg Ryan, és elégedetten zsebelte be barátja elismerő tekintetét.
- De mégis, mi a fenéért nem nyomja Castle a nagy dumáját? - töprengett Esposito.
- Szerintem fogadtak valamiben.
- Fogadtak, hogyha Castle nem ontja a hülyeségeket, nyer valamit?
- Nem hülyeségek! - védte az írót kissé sértődötten Ryan.
- Jó, elismerem, vannak egészen használható és érdekes ötletei. De miből gondolod, hogy fogadtak?
- Castle az a fajta fickó, aki mindig a középpontban akar lenni, és mindig, mindenben győzni akar. Ha feladja azt, hogy a középpontba kerüljön, annak csak az az egy oka lehet, hogy fogadott Beckett-el, és győzni akar. Ez az egy ok van arra, hogy ne bizonygassa az elméleteivel, hogy különleges fantáziája van - mondta magától értetődően, és mialatt társa emésztette a hallottakat, élvezte, ahogy a krémes brülée lágyan simogató íze egybeolvad az eper különleges aromájával.
- És mi a tét?
- Azt nem tudom, de Castle úgyis el fogja kotyogni - nézett társára Ryan. Mindketten elmosolyodtak, és bólintottak.
A kora reggeli óra ellenére úgy nyüzsgött az őrs, mint egy méhkaptár. Beckett a fehér tábla előtt ült, és bosszankodva állapította meg, hogy hiába nézi a szép számmal sorakozó képeket és feliratokat, nincs ötlete, hogy merre induljanak. Úgy érezte, csak zsákutcákból áll ez az ügy. Hirtelen frissen főtt kávé illata csapta meg az orrát. Elnyomta az arcára kívánkozó mosolyt. Tudta, hogy a következő pillanatban megérzi a finom, férfias parfüm illatát is.
- Jó reggelt, Beckett nyomozó! - hallotta meg az író kellemesen zengő hangját, és a következő pillanatban már a feléje nyújtott kávés poharat is meglátta.
- Jó reggelt, Mr. Castle! - válaszolt vidáman, és maga sem értette, miért lett jókedve pusztán attól, hogy a férfi huncutul mosolygó szemébe nézett.
- Megtalálták Wolf-ot?
- Még nem - sóhajtotta a nő, és a jókedve tova is szállt.
Csendben ültek egymás mellett az íróasztal szélén, és a kávéjukat kortyolgatták.
- Egészen jól bírod a hallgatást - szólalt meg végül a nyomozó.
- Ja, anyám azt hitte, beteg vagyok, mert otthon sem beszéltem feleslegesen - húzta el a száját Castle.
Beckett újra a táblán levő információkat próbálta logikus sorrendbe rakni, de úgy érezte van valami, amit nem vett számításba. Bosszúsan sóhajtott.
- Most nem bánnám, ha volna egy épkézláb elméleted.
- Van.
- CIA-s? - kérdezte gyanakodva, de az író megrázta a fejét.
- UFO-s, vagy titkos szektás?
- Nem.
- Akkor ki vele, Castle, hátha elindulhatunk valamerre! - nézett szigorúan a férfira, de az dacosan megrázta a fejét. - Ugyan! Ne mondd, hogy a fogadás megnyerése fontosabb neked, mint egy gyilkos elfogása! - hitetlenkedett Beckett, de érezte, hogy nem tisztességes Castle lelkiismeretére apellálni. - Rendben, gyárthatsz elméletet, és nem számít bele a fogadásba, ha nincsenek benne zombik, őrült tudósok, szellemek, meg hasonlók.
Castle úgy érezte, máris egy apró győzelmet aratott. Feszítette a büszkeség, de most nem akarta a nő orra alá dörgölni, hogy tulajdonképpen elismerte, hogy szüksége van a képzelőerejére, mert nem akarta túlfeszíteni a húrt. Túlságosan vágyott arra a vacsorára.
- Hát ... - kezdte lassan, és miközben a táblán levő képeket nézte, szeme sarkából látta, hogy Beckett milyen fenntartásokkal vegyes várakozással figyeli - ha ezt a történetet én írnám, akkor ...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert Ryan száguldott feléjük noteszával a kezében, és már messziről újságolta a hírt.
- Megtalálták Wolf-ot!
