Slamasztikában 1/54

Kedves Olvasóim!

Köszönöm az elmúlt, együtt töltött perceket! Remélem, Nektek öröm volt olvasni, mert nekem öröm volt írni!

Kívánok örömökben, élményekben, szép érzésekben gazdag egészségben telő új évet!

Köszönöm, hogy kitartóan olvastátok akkor is a történetemet, amikor csak ritkán tudtam írni.

2017-re nem ígérek semmit, hátha nem tudom betartani, de remélem, továbbra is összekötnek bennünket régi (esetleg új) Castle történetek!

B.Ú.É.K!

- ... de nem néztük meg, hogy ki az, akiben a legtöbb gyűlölet volt iránta - fejezte be a mondatot az író elégedetten mosolyogva, és amikor Beckett viszonozta a mosolyt, egy megmagyarázhatatlan, kellemes érzés árasztotta el.

Pár pillanatig összefonódott a tekintetük, aztán Kate összehúzott szemekkel húzódott hátrébb.

- Minden mondatomra emlékszel? - kérdezte csodálkozva.

-Tudom, félelmetes - vonta meg csibészesen mosolyogva vállát az író, és folytatni akarta, hogy mi mindenre emlékszik a nő elhangzott szavai közül, de hirtelen a szája elé kapta a kezét, és vágott egy bosszús grimaszt, amiért a dicsekvő énje felesleges szavak kimondására késztette, és ezzel megint veszélybe sodorta a fogadást. - Szóval, ki gyűlölte Eric-et annyira, hogy megölje? - terelte vissza a nyomozásra a szót.

Beckett a fehér tábla felé fordult, és elgondolkodva nézett a lágy, nőies vonású fiatal fiú képére.

- Talán nem is olyan bonyolult ez az ügy, mint amilyennek gondoltuk - töprengett hangosan, és éppen az áramvonalas karosszériájú Lexus képére bökött, amikor Ryan és Esposito lépett melléjük.

- Azt gondolod, hogy Eric nagyanyja a gyilkos? - ráncolta hitetlenkedve a homlokát Ryan.

Beckett megrázta a fejét.

- Ő szerette a fiút, és meg akarta védeni a hajléktalan világ veszélyeitől, de nem gondolta, hogy attól az embertől kellene megvédeni, aki szégyellte, aki soha nem tudta elfogadni az igazi énjét, aki megpróbálta a saját képére formálni, és amikor ez nem sikerült neki, elvette az életét. A mérhetetlen gyűlölet vezérelte.

Ryan tátott szájjal hallgatta az eszmefuttatást, és elmerengve bólintott, míg Esposito megrökönyödve méregette felettesét.

- Mi az? Szerepet cseréltetek? Castle hallgat, te meg fellengzős jellemrajzot írsz le anélkül, hogy bizonyítékunk lenne a gyilkos ellen, bárki is legyen az?

Beckett bosszúsan összeszorította a száját, megpróbálta leggyilkosabb tekintetével elhallgattatni a nyomozót, de látta, hogy elkésett, mert miközben a két nyomozó jelentőségteljesen egymásra pillantott, Castle ártatlanságot színlelve nézett rá, de győzelemittasan csillogó, huncut tekintete minden gondolatát elárulta.

- Igaz is Castle! - vette át a szót ravaszkásan mosolyogva Ryan. - Neked még mindig nincs semmilyen elméleted?

Az író szomorúságot tettetve megrázta a fejét, de a következő pillanatban öntelten elvigyorodott.

- Mi? Nehogy azt mondd, hogy te már tudod, ki a gyilkos! - hőkölt hátra Esposito dühösen, amikor Castle válaszul vad bólogatásba kezdett. Ryan-nel ellentétben ő nehezen emésztette meg, hogy amíg ők güriznek az információk összegyűjtésében, az író csak úgy kisujjból kitalálja, hogy ki követte el a bűntényt.

- Még nem tudja - hűtötte le a kedélyeket Beckett. - Még utána kell nézni néhány dolognak ahhoz, hogy elmondhassuk, a sejtésünk beigazolódott.

- Ha a te sejtésedről van szó, akkor szívesen utána nézek - jegyezte meg éllel Esposito.

- Egy csapat vagyunk - ejtette ki jelentőségteljesen a szavakat Kate, mivel megérezte, a nyomozó sértettségét. - Ha az információk zsákutcába visznek, azzal is előbbre jutunk, mert szűkíteni tudjuk az elkövetők körét. Minden adat, kihallgatás, ötlet kell ahhoz, hogy összeálljon a kép.

Esposito néhány másodpercig emésztette felettese szavait, aztán elégedetten kihúzta magát. Beckett mindannyiuk munkáját fontosnak tartja, és neki csak ez számított. Azt, hogy az írónak vannak jó meglátásai, bármennyire is nehezére esett, el kellett ismernie.

- Na és eláruljátok, hogy ki lépett elő első számú gyanúsítottá? - kérdezte megbékélve.

- Csak nézzetek utána, ki használta a gyilkosság éjszakáján a Lexus-t! Én kérek egy házkutatási parancsot. Ha jó a következtetésünk, akkor estére meglehet a beismerő vallomásunk, és ehetek egy finom vacsorát - pillantott az órájára Beckett, és elégedetten látta, hogy Castle felkapja a fejét, teste megfeszül, és elnyíló ajkakkal, vágyakozva néz rá. Sejtette, hogy szavaival útjára indította a férfi szárnyaló fantáziáját, de nem bánta. Sőt! Szerette volna elérni, hogy minél vadabban száguldozzon a képzelete, mert annál jobban meg tudja majd lepni. Hirtelen maga előtt látta Castle csodálkozó arcát, amikor szembesül a fogadásuk végeredményével. Ha minden a tervei szerint alakul, akkor a férfinak elnyílnak az ajkai, kitágulnak a szemei, elakad a lélegzete. Elfordult, hogy egyik férfi se láthassa az arcát, és elmosolyodott.

A következő órákban mintha minden felgyorsult volna. Ryan és Esposito érdekes dolgokat tudtak meg a White család sofőrjétől, Beckett pedig a helyszínelő csapat technikusainak segítségével számtalan bizonyítékot adott át a labornak. Mialatt az eredményekre vártak, Kate tájékoztatta a fejleményekről Montgomery kapitányt, a fiúk pedig a jól végzett munka tudatában, elégedetten indultak a pihenőbe, hogy igyanak egy kávét.

- Brrr! - hallották meg Castle hangját, amikor a helyiségbe léptek, és jót derültek az írón, aki éppen fancsali képpel rázkódott meg a számára borzalmas ízű kávétól.

- Mi az Castle! Nem bírod a rendőrségi kávét? - szúrt oda neki Esposito. - Jobbhoz szokott a kényes gyomrod?

- Ennél minden kávé jobb - nézett a pohárba olyan arccal Castle, mintha azt kutatná, nem tartalmaz-e a koromfekete folyadék valami halálos mérget.

- Hogy áll a fogadásotok Beckett-tel? - kérdezte látszólag csak úgy mellesleg Ryan, miközben poharát a kávéfőző alá tartotta, és megnyomta a gombot. Elmosolyodott, amikor Castle belesétált a csapdába.

- Szerintem nyerésre állok - mondta öntelten az író, és csak akkor kapcsolt, hogy a fiúk nem is tudtak a fogadásról, amikor már kimondta a szavakat.

A hatás nem is maradt el. Ryan elvigyorodott, és Esposito-ra kacsintott.

- Mondtam én, hogy fogadtak!

- Ki vele Castle! Mi volt a fogadás tárgya? - szegezte az írónak a kérdést Esposito, és közelebb lépett hozzá. A nyomozó szinte fölé tornyosult a feszengve ülő férfinak, aki kínjában nyelt egyet, mivel érezte, hogy ebből a helyzetből már nem tud jól kijönni.

- Jól van, elmondom, de Beckett-nek egy szót se! - adta meg magát kényszeredetten, és mivel a két nyomozó kérdő tekintettel várakozva nézett rá, nagyot sóhajtva belekezdett. - Abban fogadtunk, hogy kibírom egy napig, hogy ne beszéljek feleslegesen.

- Oké, erre magunktól is rájöttünk - sürgette Esoposito magáénak beállítva Ryan következtetését. - Mi a nyeremény?

- Ha Beckett nyer - ami ugye kizárt - akkor megírom a jelentést a mostani ügyről, és a következő kettőről  - húzta el a száját Castle, aztán éppúgy megborzongott a gondolatra, mint a kávéiváskor.

- És ha te nyersz? - kérdezte Ryan. Csillogó kék szeme őszinte kíváncsiságot tükrözött.

Castle körülnézett, és lehalkította a hangját, hogy még csak véletlenül se legyen illetéktelen fültanúja a szavainak.

- Akkor eljön velem vacsorázni - suttogta.

A két férfi egy pillanatra megdermedve, pislogás nélkül bámult rá. Annak ellenére, hogy érezték a két ember közti vibrálást, kicsit hihetetlen volt, hogy a kemény Kate Beckett nyomozó ilyen könnyen beadná a derekát a pimasz írónak.

- Vacsora Beckett-el? - hitetlenkedett Esposito. - Öregem, nem akarlak lelombozni, de belegondoltál, hogy ha Beckett nem akar veled vacsorázni, akkor tesz róla, hogy esélyed se legyen megnyerni a fogadást? Ja, és remélem, ő nyer, mert akkor egyszer végre te is megtapasztalnád, milyen a mi munkánk - húzta kárörvendő mosolyra a száját.

Castle vágott egy bosszús grimaszt, de nem vágott vissza a nyomozónak. Tudta, hogy időnként milyen unalmas és sziszifuszi munkát végeznek a pénzügyek vagy a térfigyelő kamerák képeinek átnézésével, ahogy azt is, hogy a fiúk munkája nélkül az ő elméletei csak elméletek maradnának, és sosem lenne belőlük valós ügymegoldás. Ryan-re pillantott, aki mindig mellé állt az ilyen helyzetekben, de a férfi szomorkás tekintettel, elgondolkodva kevergette a kávéját.

- Ryan te sem nekem drukkolsz? - kérdezte kissé csalódottan Castle, de mielőtt a nyomozó válaszolhatott volna, megszólalt a telefonja.

Nem kellett kiváló megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy leolvassák Ryan arcáról, hogy jó híreket hall, de mielőtt megtudhatták volna ki hívta, Beckett nyitott be a pihenőbe, és éppen csak a fejét bedugva az ajtón, szólt be társainak.

- Mehettek a gyanúsítottért! A labor igazolta a gyanúnkat!

Ryan kicsit csalódottan csúsztatta zsebébe a telefont, nem ő mondhatta el a jó hírt, hogy megtalálták az áldozat vérét az elkövető cipőjén, és a Lexus vezetőülése előtti szőnyegén is, de engedelmesen bólintott, és követte Esposito-t, de az ajtóban majdnem nekiütközött barátjának, aki hirtelen megállt, és visszafordult.

- Beckett! Húzd ki az írófiúból, milyen történetet írna ebből az ügyből! Nekünk azt mondta, ha ő írná a sztorit, Isabel Gold lenne a gyilkos. Beszéltesd egy kicsit, mert ma még szóhoz sem jutott! - mondta ártatlan arccal, de mielőtt kilépett az ajtón, kajánul Castle-re vigyorgott.

Beckett pár másodpercig méregette az írót, aki áthatóan zavarban volt.

- Elmondtad nekik a fogadást? - kérdezte dühösen.

- Ne-nem! De-dehogy! - emelte fel védekezőn a kezét Castle, de aztán nagyot sóhajtott, és leengedte a kezeit. - Nem kellett elmondanom. Kitalálták - ismerte be.

Beckett haragja egy szempillantás alatt elszállt. Tudhatta volna, hogy a kapitányság legjobb nyomozói a társai, akiknek nem kell sok ahhoz, hogy gyanút fogjanak, megfigyeljenek, végül helyes következtetést vonjanak le. Castle pedig olyan, mint egy gyerek, aki nyitott könyv a felnőtteknek, így aztán nem volt nehéz dolga a fiúknak, hogy kiszedjék belőle a fogadást. Az órájára nézett.

- Egy óra múlva lejár a fogadás. Akarsz addig mesélni az Isabel Goldos sztoridról? - kérdezte kihívóan mosolyogva, mire a férfi összeszorította a száját, és megrázta a fejét. - Ugye tudod, hogy hányszor beszéltél feleslegesen ebben a huszonnégy órában? - kérdezte gonoszkodva, miközben figyelte, hogyan tűnik el a magabiztosság a férfi tekintetéből.

- De ... - kezdett a mentegetőzésbe Castle, de abban a pillanatban rájött, hogy a nő megint csapdába csalja, ha beszél.

- Oké, eltekintek a kis bakijaidtól, ha segíted megírni ennek az ügynek a jelentését, de csak azért, mert végül te világítottál rá az indítékra - ajánlott kompromisszumot Beckett.

Castle gondolkodás nélkül bólintott, aztán amikor Beckett a kávéfőző géphez lépett, sóhajtva elmosolyodott. Szeme sarkából figyelte, ahogy a nő betölti a kávét, és türelmesen várja, hogy a fekete folyadék a poharába csorogjon, és azon gondolkodott, hogy csak korrekt akart vele lenni Beckett, vagy azért nézte el a felesleges kotyogásait, hogy hagyja nyerni. Talán szívesen vacsorázna velem, csak nem akarja, hogy ezt tudjam? - töprengett.

Egy óra múlva Ryan és Esposito a megfigyelő szoba átlátszó tükörfala előtt álltak, és nézték, ahogy Eric apja, Norman White kemény, fegyelmezett vonású arccal, az idegesség legkisebb jele nélkül igazítja meg elegáns selyemnyakkendőjét, aztán várakozva néz a belépő Beckett és Castle felé.

- Bírom, hogy ő még azt hiszi, csak tanúként akarják kihallgatni, és nem is sejti, hogy bilincsben fog távozni - intett fejével Esposito a kihallgatóban ülő gyanúsított felé. - Hm. Szerinted Castle a kihallgatóban sem beszélhet?

- Csak a felesleges beszédben fogadta, úgyhogy szerintem ha az ügyről van szó, akkor beszélhet.

- Remélem, Beckett nyer. Jó lenne egyszer korábban hazamenni, meg látni, ahogy Castle jelentést körmöl - merengett kárörvendőn mosolyogva Esposito, de ahogy barátjára pillantott, összevonta a szemöldökét. - Ugyan már Ryan! Ne mondd, hogy nem lenne jó!

- Nem, persze, jó lenne, csak ...

- Szerinted összeillenek?

- Hát, Beckett egészen más, amióta itt van Castle - töprengett hangosan Ryan. - Jót tesz neki, hogy Castle kihívások elé állítja. Mintha forrna köztük a levegő.

- Szóval te azt szeretnéd, ha Castle nyerne?

Ryan nem válaszolt azonnal, mintha meg akarta volna gondolni, megossza-e barátjával a gondolatait, aztán pár másodperc múlva legyintett.

- Úgysem engedi Beckett, hogy Castle nyerjen - mondta lemondóan, miközben magában felidézte a pillanatot, amikor nemrég véletlenül kihallgatta Beckett egyik telefonhívását. A mondatokból egyértelműen kiderült, hogy a nőnek esze ágában sincs Castle-lel tölteni az estét.

- Mi az? Tudsz valamit? - fordult felé gyanakodva Esposito.

- Csak egy megérzés - tért ki a válasz elől Ryan, és hogy elterelje a témáról barátja figyelmét, a kihallgató felé intett, ahol Beckett már leült Norman White-tal szemben, kinyitotta fekete dossziéját, összefonta az ujjait, és egyenesen a férfira nézett. Hiába ült nekik háttal a nő, pontosan tudták, milyen kiismerhetetlen, átható tekintettel néz a férfira, miközben felteszi az első kérdést. 

Drága Barátom!

DRÁGA BARÁTOM, K.B!

Az év utolsó napján nem készítettem számadást, és nem tettem fogadalmakat, de úgy érzem, köszönetet kell hogy mondjak, és kívánni is szeretnék.
Köszönöm, hogy igaz barátom vagy. Ez sokkal többet jelent, mint amit a szavakkal ki tudok fejezni. Az életem része vagy, egy őszinte ember, akivel megoszthatom örömeimet, bánataimat, kételyeimet, gondolataimat, terveimet.
Az új év első napján mit is kívánhatnék neked, kettőnknek?
Csak egészséget kívánok mindenkinek, akit szeretünk! Ha ez meglesz, akkor úgyis lesz sok szép pillanatunk!
Köszönöm, hogy a Barátom vagy!
Boldog új évet!

Tine  

Slamasztikában 1/53

- Megtalálták Wolf-ot!

Castle vágott egy bosszús grimaszt, amikor rájött, hogy Beckett már nem neki szenteli a figyelmét, és a szépen felépített történetére sem kíváncsi.

- A főpályaudvar kamerái alapján beazonosította az arcfelismerő program - újságolta lelkesen Ryan.

Az író meglepetten kapta fel a fejét, és hitetlenkedve nézett a nyomozóra. Éppen az imént akarta megosztani az elméletét Beckett-tel, hogy szerinte Wolf nem készült Los Angelesbe, sőt, egyáltalán nem akarta elhagyni New York-ot, és nem arra kellett neki az Eric-től ellopott pénz, hogy új életet kezdjen. Viszont a hír, hogy a férfi a pályaudvaron volt, nem illett a gondolatmenetébe. Agya izgatottam próbált magyarázatot találni arra, hogy mit keresett az ügyvéd állomáson.

- Melyik vonatra szállt fel? - kérdezte Beckett összevont szemöldökkel, mert ha valaki a nyugati partra akar utazni, az óriási távolság miatt inkább repülőgépet választ közlekedési eszköznek, mint vonatot. Persze, az is lehet, hogy az ügyvéd retteg a repüléstől, vagy tévedtek, és nem is LA-be készült.

- Hát éppen ez az érdekes - ráncolta a homlokát Ryan, miközben talányosan csillogott kék szeme, és várakozón felhúzta a szemöldökét.

Beckett éppen rá akart pirítani, hogy ne játszadozzon kitalálósdit, amikor Castle felugrott.

- Nem ült fel egyik vonatra sem! - kiáltotta olyan elégedetten, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt, aztán amikor Ryan bólintott, önelégülten Beckett-re vigyorgott.

A nő egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy bosszankodjon-e a férfi önteltségén, vagy inkább ismerje el a nem mindennapi fantáziáját. Végül szenvtelen arccal Ryan felé fordult, így sikerült lepleznie, hogy az elismerés érzése győzedelmeskedett. Esze ágában sem volt táplálni Castle dagadozó egóját.

- Akkor mit keresett a pályaudvaron?

- Találkozott valakivel - kotyogta közbe Castle, mielőtt Ryan megszólalhatott volna.

Beckett villámokat szóró tekintettel fordult hátra, de mivel az író pimaszul mosolyogva állta a tekintetét, türelmet erőltetett magára, és visszafordult Ryan felé.

- Szóval ... igen - kutatott a papírjai között a nyomozó, végül egy fotót tartott felettese elé. - Ezzel az emberrel találkozott - bökött a képen látható magas, aktatáskás férfira, akinek kigombolt, elegáns fekete kabátja látni engedte jól szabott öltönyét.

- Tudjuk, ki ő?

- Még nem, de a külső kamerák képén látszik, hogy taxiba szálltak. Esposito most beszél a taxitársasággal, hogy megtudjuk, hova mentek.

Miután Ryan elsietett, hogy megnézze, mire ment társa a taxitársasággal, Beckett úgy tett, mintha elgondolkodva méregetné a táblán levő információkat, de gondolatai minduntalan elkalandoztak Vajon miből következtetett Castle arra, hogy Wolf nem utazni akart, hanem egy találkozó kedvéért ment a pályaudvarra? Érzékelte, hogy Castle rá-rápillant, és tudta, hogy a férfi türelmetlenül várja, hogy rákérdezzen az elméletére, de egy ideig még nem akarta megadni magát.Amikor a szeme sarkából látta, hogy az író vág egy csalódott grimaszt, megkönyörült rajta.

- Beszélhetsz! - fordult felé olyan arccal, mit a királynő, ha kegyet gyakorol egy alattvalójával.

- Nem számít a fogadásba?

- Miből gondoltad, hogy Wolf nem utazik Los Angeles-be? - kérdezte kitérve a válasz elől.

Castle egy pillanatig hezitált, de mivel Beckett szólította fel a beszédre, az nem számíthatott a fogadásukba. Ennek ellenére nem akart semmit kockáztatni, ezért próbálta tömören összefoglalni a gondolatait.

- Ha újra jó ember akart lenni, akkor nem új életet akart kezdeni, hanem a régi hibáit akarta helyrehozni.

- Hm. Szóval úgy gondolod, hogy azoknak a családoknak akar segíteni, akiket tönkre tett? Ha így van, segítségre volt szüksége, mivel ő már nem praktizál - gondolkodott hangosan Beckett, miközben tekintete a kezében tartott, Ryan-től kapott képe siklott.

- Egy olyan ügyvédre, aki kellően nagy név ahhoz, hogy el tudjanak indítani egy kártérítési pert - tette hozzá Castle, és a nőhöz hajolva, az öltönyös, aktatáskás férfira bökött a képen.

Mindkettejüket meglepte a másik közelsége. Egy pillanatra elakadt a lélegzetük, tekintetük elmerült a másikéban, és mindketten zavarba jöttek.

Beckett eszmélt előbb, és kicsit hátrébb lépett, aztán a a képet feltette a táblára. Örült, hogy háttal áll a férfinak, mert érezte, hogy forróvá válik az arca, de így az nem látja, hogy elpirult. Mi a fene van vele? Miért reagál ilyen irányíthatatlanul a teste a férfi közelségére? Az íróasztal távolabbi sarkára ült, hogy ne érezze annyira Castle közelségét, és igyekezett visszaterelni gondolatait az ügyre.

- Ha nem Wolf a gyilkos, hanem csak annyi a bűne, hogy rátalált a halott Eric-re és ellopta a pénzét, akkor megint nincs semmi a kezünkben, ami elvezethetne a gyilkoshoz - sóhajtotta bosszúsan. - Minden nyom zsákutcába vezet. Eric szeretője, a féltékeny Isabel Gold, a mexikói szervkereskedők, Bicska és a hajléktalan társai is. Valami felett elsiklottunk.

Castle oldalra pillantott. Figyelte, ahogy a nő tekintete meg-megáll a táblán levő fotókon és feliratokon, és elmosolyodott, amikor meglátta a szemöldökei között megjelenő apró ráncot. Szerette ezt az elgondolkodó arcot.

- Mi az? - szólalt meg a nő váratlanul, anélkül, hogy felé nézett volna.

- Semmi - szaladt ki Castle száján szinte mentegetőzve a szó, mert azt hitte, Beckett olyan elmélyülten gondolkodik, hogy nem veszi észre, hogy figyeli.

- Ha van valami ötleted, mondd!

- Nem, nincs.

Beckett az égnek emelte a tekintetét. Azt hitte, azért nézi árgus szemekkel a férfi, mert van valami új elmélete, csak a fogadás miatt nem akar belekezdeni. Bosszantotta, hogy tévedett, de az még jobban, hogy egészen másként hat rá, ha Castle legelteti rajta a szemét, mintha más férfi teszi. Megszokta, hogy a férfiak megbámulják, vagy nyálcsorgatva megfordulnak utána, és soha nem jött zavarba, de amióta Castle megjelent a kapitányságon, ez egyre gyakrabban fordul elő vele. Mivel el akarta rejteni az érzéseit, rátarti arcot öltött magára, és úgy fordult a férfi felé.

- Á! Tudom már! Csak aranyos vagyok, amikor ráncolom a homlokomat, és ezért bámulsz - ejtette ki gúnyosan a szavakat.

Castle pimaszul elvigyorodott, és egy pillanatra felhúzta a szemöldökét. Beckett elnyomott egy sóhajt, mivel nem azt a hatást érte el a szavaival, amire számított, ráadásul még haragudni sem tudott a férfira, mert annak ellenére, hogy ki nem állhatta ezt az öntelt mosolyt, a huncutul csillogó szemek mindig őszintén csillogott. Soha nem érzett gúnyt vagy rosszindulatot, és egészen biztos volt abban, hogy a ez a gyermeki őszinteség valódi, nincs benne semmi megjátszás. Talán az önteltség és a kisfiús ártatlanság furcsa keveredése vonzza? Gondolataiból a feléjük siető Esposito zökkentette ki.

- Megvan a taxis, aki Wolfot és az aktatáskás férfit felvette a pályaudvaron - újságolta lelkesen. - Az 54. utca elején tette ki őket egy irodaház előtt. Tudjátok mi van abban az épületben? - mosolygott talányosan, és ugyancsak meglepődött, amikor Castle megszólalt, mielőtt megválaszolhatta volna a plátói kérdést.

- Csak nem egy ügyvédi iroda?

Esposito mosolya egy pillanat alatt hervadt le, és váltotta fel a döbbenet.

- Igen, de honnan tudod? - kérdezte bosszúsan, mire az író vett egy nagy lélegzetet, hogy cirkalmas mondatokba bújtatott magyarázatba kezdjen, de a következő pillanatban bosszúsan összeszorította a száját, amiért nem arathatja le a dicsőséget.

- Ne dőlj be neki, Javi! Nem varázslat! - lépett a táblához Beckett, miközben egy győzelmes mosolyt küldött az író felé, amiért ő oszthatja meg a gondolatmenete a nyomozóval. - A férfi öltözködése elég árulkodó - bökött a táblán levő fényképre. - Mivel Wolf nem utazott Los Angelesbe, valószínűleg a régi közegében keres társat az újrakezdéshez. Ügyvéd volt, tehát ügyvédek között kell keresni a kapcsolatait. Castle szerint újra jó ember akar lenni, és helyre akarja hozni a hibáját, de ez csak feltételezés - tette hozzá kételkedve. - Ha szerencsénk van, Wolf még mindig az ügyvédi irodában van. Hozzátok be!

Esposito bólintott, aztán odakiáltott Ryan-nek, és egy karmozdulattal jelezte, hogy jöjjön, mire a társa már kapta is a kabátját, és olyan összhangban lépkedve siettek a lift felé, mintha mindig ezt gyakorolták volna.

Amíg arra vártak, hogy a fiúk behozzák Wolf-ot, Beckett beszámolt a fejleményekről Montgomery kapitánynak, Castle pedig a pihenőben szórakoztatott három kávézó nyomozót egy képtelen történettel, aztán amíg a nő utána nézett Wolf régi üzlettársainak, az író minden kézügyességét bevetette, hogy a fiúk asztaláról elcsórt ceruzákból a lehető legmagasabb tornyot építse.

Beckett hirtelen felpattant. Castle követte a nő liftre szegeződő tekintetét, közben óvatlanul hátra fordult, a ceruzatorony pedig egy pillanat alatt omlott össze, és zörögve gurultak szerteszét először az íróasztalon, aztán a földön. Az író a sajnálkozás legkisebb jele nélkül tárta szét a karját, amikor meglátta Esposito szúrós tekintetét, és anélkül, hogy egy ceruzát is felvett volna, követte Beckett-et a kihallgató felé.

Castle rá sem ismert volna Kenneth Wolf-ra, ha nem tudja, hogy a sztárügyvédből lett hajléktalan ül a kihallgató szobában. A gondosan hátra fésült, divatosan nyírt ősz haj, a simára borotvált arc, a jól szabott gyapjúöltöny, az ápolt kezek, a manikűrözött körmök mind egy gazdag, magasan képzett férfi benyomását keltették. Az író kíváncsian fürkészte a férfi arcát, hogy felfedezze benne az idős hajléktalan vonásait, de csak az élénken tekintetű, értelmet sugárzó szemek csillogtak ismerősen. Wolf hanyagul hátradőlve ült a széken, és selyem nyakkendőjét igazgatta, de amikor felnézett a két belépő emberre, meglepve mérte végig Castle-t, akiről első találkozásukkor néhány perc alatt megállapította, hogy nem hajléktalan, és emlékezett, hogy be is vallotta, hogy anyagot gyűjtő író, aki meg akarja ismerni a hajléktalanos világát, és érdekli a megölt fiú esete is.

- Hm. Gondolhattam volna, hogy maga nem csak egy szimpla regényíró - szólalt meg.

- Író vagyok, de egyáltalán nem szimpla - morgott sértetten Castle. - A Derrick Storm regények világsikert arattak, és heteken ár vezették az eladási listákat egész ...

- Mr. Castle író, és rendőrségi tanácsadóként segíti a gyilkossági csoport munkáját - szólt közbe Beckett, mielőtt az önérzetében megsértett író befejezhette volna a körmondatot.

- Azt egyből kiszúrtam, hogy nem hajléktalan - jelent meg fáradt mosoly Wolf arcán - ahhoz túl szépfiú volt, még a rongyokban is. Bevallom, elhittem a meséjét, mert nem gondoltam, hogy a rendőrök befogadnak maguk közé egy magához hasonló figurát.

- De hát ... kezdett háborogni Castle, de Beckett megint közbe vágott.

- Higgye el, sokszor én sem értem, mit keres itt - jegyezte meg tettetett gúnnyal, miközben alig észrevehetően elmosolyodott. Kimondottan élvezte Castle bosszantását. - Elég nagy változás következett be az életében, amióta a kollégáim kihallgatták - terelte a szót a nyomozásra elkomolyodva.

- Tudják, hogy van. egyszer lenn, máskor fenn - tárta szét a karját az ügyvéd.

- Elmondaná, hogyan jutott annyi pénzhez, hogy otthagy a hajléktalan életét?

- Nos, egy barátom adott egy kis kölcsönt, amivel új életet kezdhettem - válaszolta szemrebbenés nélkül Wolf.

- Ki volt az a barát?

- Nem hiszem, hogy szeretné, ha belekeverném a nevét egy gyilkossági nyomozásba. Legyen elég annyi, hogy nem volt szüksége a pénzre, és kölcsönadta nekem.

Wolf arca rezzenéstelen volt, hangja végtelen nyugalmat árasztott, és egyenesen Beckett szemébe nézett. A nyomozónő úgy érezte, itt az ideje, hogy kibillentse ebből a nyugalomból. 

- Kölcsön adta? Nem inkább maga vette el? - hajolt kicsit közelebb az ügyvédhez, amitől az gyanút fogott, hátrébb húzódott, és kutató tekintettel nézett hol a nőre, hol az íróra.

- Mire akar kilyukadni? - szűkült össze az ügyvéd szeme, és önkéntelenül karba fonta a kezeit. - Ha valamivel vádol, akkor mondja meg nyíltan!

Beckett elégedetten látta, hogy a férfi titkolni akar valamit, amiről testbeszéde árulkodott, és ideges lett, mert a hangja ingerülten csengett. Figyelte Wolf várakozó tekintetét, miközben a zsebébe nyúlt, és komótosan előhúzta belőle Bicska lopott telefonját, és a férfi elé tette.

- Tudjuk, hogy kitől. és hogyan szerezte a pénzt - mondta magabiztosan, tekintetét az ügyvédre szegezve.

Castle szemöldöke egy pillanatra megrezdült, amikor meglepetten a nőre pillantott, aztán magában elmosolyodott. Jó lesz, ha észnél leszek, ha pókerezek Beckett-tel - gondolta, mert a nőnek még a szempillája sem rezdült a blöff közben, hiszen Bicska felvételén nem látszik, hogy Wolf elvette Eric White pénzét, csak az, hogy hamis iratokat rendel magának.

Néháyn másodpercig farkasszemet nézett Beckett és az ügyvéd, végül Wolf volt az, aki megzólalt.

- Nem tudom, mit akar ezzel a telefonnal, de tudom, hogy ha megtaláltak, az azt jelenti, tudják, hogyan szereztem hamis iratokat - mondta nyugodtan.

Castle látta, hogy Beckett szája csalódottan záródik szorosabbra, ezért úgy érezte, itt az ideje, hogy színre lépjen.

- A Kenneth Wolf nem hangzik elég jól? Vagy nem akarta, hogy a rendőrség a nyomára bukkanjon? - kérdezte, de választ nem várva folytatta. - Ugyan már, professzor! Nem hiába kapta ezt a ragadványnevet a hajléktalanok világában. Maga okos, és jó megfigyelő. Hamar kiszúrta, hogy Eric White nem tartozik abba a világba. A fiú a bizalmába fogadta, és maga segíteni akart neki. Az egész olyan volt, mint egy hihetetlen regény: egy nemi átalakításra vágyó, halálos beteg fiatalember, aki versenyt fut az idővel, hogy megtalálja a hajléktalanok között élő biológiai anyját, hogy egy májátültetés megmentse az életét. Mintha az ég küldte volna Eric-et a maga útjába, hogy segítsen neki, és maga újra az az ember lehessen, aki fiatalon volt, akibe beleszeretett a felesége, akinek végtelenül hálás volt sok kisember. Segített neki, és újra jó embernek érezte magát. Aztán rájött, hogy a fiú hülyeségre készül. Nem valami nagy ötlet egy vagyonnal mászkálni éjszaka a nincstelenek között - ingatta meg a fejét az utolsó mondatnál sóhajtva.

Wolf pár pillanatig hallgatott, aztán addigi büszke tartása semmivé vált, és szinte összeroskadt a székben.

- Megszerettem Eric-et - szólalt meg halkan. - Őszinte volt és jó szándékú. Nem akart mást, csak élni, és önmaga lenni. Segíteni akartam neki, de nem tudtam - csengett végtelen szomorúan a hangja. Nyelt egyet, és fáradt tekintettel Beckett-re nézett. - Az az őrült ötlete támadt, hogy pénzzel több információt tud kiszedni az olyan alakokból, mint Bicska, vagy Kretén. Tudtam, hogy nem sokáig tudom visszatartani, mert egyre betegebb volt, és fogyott az ideje. Mondtam neki, hogy őrültség pénzzel kérkedni egy olyan világban, ahol egy üveg borért is előkerül a kés, de ő csak nevetett, és megmutatta, hogy a nadrágja dupla anyagból van varrva, így majd oda rejti a pénzt. Amikor egyik este megveregette a vállam, és azt mondta, hamarosan meghálálja a segítségemet, és elfelejthetem az utcát, rossz érzésem támadt. Tudtam, hogy készül valamire, de nem árulta el, hogy mire. Másnap délben eltűnt.  Azt hittem, hogy hazament, de aztán megláttam a a környéken cirkálni a Lexus-t. A nagyanyja szokott időnként megjelenni azzal a kocsival, hogy szemmel tartsa a fiút. - Wolf tekintete a távolba révedt, és elmosolyodott. - Emlékszem, Eric-nek még a szája is tátva maradt meglepetésében, amikor rájött, hogy tudok a nagyanyjáról, pedig nem volt nehéz kitalálni, ki az, aki vigyázni próbál rá. Szóval, akkor este is láttam a Lexus-t, ami azt jelentette, hogy Eric visszajött. Éreztem, hogy baj van. Arra gondoltam, talán a pénzért ment haza, akkor viszont hamar bajba kerülhet, ezért a keresésére indultam.

A férfi elhallgatott. Fejét lehajtotta, egy pillanatra behunyta a szemét, aztán ujjaival megdörzsölte a homlokát.

- Megtaláltam - mondta elcsukló hangon, és fájdalmas tekintettel felnézett. - Ott feküdt a mocsokban, élettelenül, körülötte minden csupa vér volt. Aztán feltűnt, hogy nem hiányzik a cipője.Jó állapotú, meleg cipő volt a lábán. Ha hajléktalan ölte volna meg, elvitte volna. Megtapogattam a kabátját, és megtaláltam a pénzt. Amikor azt mondta, fizetni fog az anyja megtalálásához szükséges információkért, csak pár száz dollárra gondoltam, ezért megdöbbentem, amikor ötvenezer dollárt találtam a nadrágjába rejtve.

Kenneth Wolf Castle-re nézett, mintha arra várna, hogy az író találja ki, mi mehetett benne végbe.

- Kirabolni egy halott fiút? az egyenesen az erkölcsi fertő - kezdett bele az író, és tekintetén látszott, hogy képzeletben a sikátorban jár, felidézi a pillanatot, amit Kenneth Wolf átélhetett. - A fiún már nem segít a pénz, ráadásul megígérte, hogy megszabadítja ettől az élettől. Ötvenezer dollár elég lenne ahhoz, hogy új életet kezdjen.

- Elég lenne ahhoz, hogy megbízzak egy tisztességes ügyvédet azzal, hogy kártérítési pert indítson azoknak az embereknek a nevében, akik az én kapzsiságom miatt lettek földönfutók. Nagy hibát követtem el, aminek sok ember látta kárát, de most lehetőségem lett volna helyrehozni azt a hibát - tette hozzá Wolf, aztán nagyot sóhajtott. - Igen, elvettem a pénzt Eric-től, és új személyazonosságot vásároltam rajta. Bertram Colbert lettem, jótékonykodó üzletember, aki megbízott egy ügyvédi irodát, hogy elindítsa azt a bizonyos kártérítési pert. Azt hittem, sikerülhet - húzta csalódott mosolyra a száját. - Azt hittem, mindent jóvá tehetek. Tudom, ez éppen olyan őrültségnek hangzik, mint Eric terve. - Élénken csillogó szemében hirtelen végtelen szomorúság és fáradtság jelent meg. - Biztosan furcsának találják, hogy ügyvéd létemre van lelkiismeretem. A pénzt letétbe helyeztem a Long és Wattson ügyvédi irodánál, ott megtalálják.

Beckett figyelte a férfi minden rezdülését. Bármennyire is hihetetlennek tűnt, úgy érezte, Wolf minden szava igaz, ennek ellenére nem feledkezhetett meg arról, hogy nem hagyatkozhat a megérzéseire.

- Tehát ön tudta, hogy Eric White-nál nagyobb összeg lesz, sőt azt is, hol fogja elrejteni - nézett Wolf szürke szemébe.

A férfi egy pillanat alatt kapcsolt. Kihúzta magát a székben, és ugyanolyan kemény tekintettel nézett a nyomozónőre, ahogy az őrá.

- Igen, tudtam, hogy lesz nála pénz, és azt is, hogy hova fogja dugni, de nem én öltem meg Eric-et. Becsültem a bátorságát és az elszántságát, és tudom, hogy miután sikerült volna megtalálni az igazi édesanyját, nekem is segített volna, hogy új életet kezdjek. Lássa be, nem volt indítékom.

Beckett szinte érezte a mellette ülő Castle megkönnyebbülését. Magában elmosolyodott. Szerette az íróban, hogy vágyik a happy and-re, és hisz abban, hogy ha egy jó ember el is követ egy hibát az életben, újra jó ember akar lenni. Ő azonban nem lehet ilyen hiszékeny. A tényeket kell néznie.

- Ötvenezer dollár és egy új élet azt hiszem, elég indíték - mondta tárgyilagosan. - Ott járt a bűntény helyszínén, amire tanúnk is van, ráadásul elvette az áldozat pénzét, amin új személyazonosságot vett, és eltűnt a rendőrség látóköréből.

- Nincs bizonyítéka, hogy én öltem meg Eric-et - mondta nyugodtan az ügyvéd - és tudja, miért nincs? Mert nem én öltem meg.

Beckett egy pillanatig elgondolkodva nézett a férfira, aztán felállt.

- Meg fogom találni a gyilkost, és bizonyítékom is lesz ellene. Addig viszont a vendégszeretetünket kell élveznie - mondta, és kilépett a kihallgatóból.

Castle az ügyvédre nézett, és sajnálkozó mosolyra húzta a száját, aztán sietve kapkodta a lábát, hogy utolérje Beckett-et, aki már a fehér tábla felé tartott.

- Ugye nem hiszed, hogy ő a gyilkos? - kérdezte, miközben az íróasztal szélére ült a nő mellé.

- Nem az a kérdés, hogy mit hiszek, Castle, hanem az, hogy mik a tények. A tények pedig nem azt mutatják, hogy a barátod olyan ártatlan, mint amilyennek te gondolod - mondta, de közben a szeme a táblán levő képeket pásztázta.

- Igen, tudom, hogy hiszékenynek tartasz, és azt gondolod, mivel ő volt sz egyetlen, aki segített nekem a hajléktalan kalandom során, elfogult vagyok vele, de akkor sem hiszem, hogy ő a gyilkos. Valami nem stimmel.

- Hm. Valami nem stimmel - ismételte meg Castle szavait Beckett. - Wolf és Eric jóban voltak, ez kiderült a kihallgatásokból is ...

- ... akkor viszont Wolf valóban számíthatott Eric anyagi segítségére, miután a  fiú befejezte a hajléktalan játékát. Ha tudta, hogy a fiú kihúzza a nincstelenségből, ...

- ... - akkor nem volt oka megölni.

- Szóval, nem volt indítéka - összegezte Castle, de Beckett begingatta a fejét.

- Lehet, hogy Wolf türelmetlenné vált, minél előbb szabadulni akart a hajléktalan élettől, és amikor rájött, hogy Eric-nél egy kisebb vagyon van, a tettek mezejére lépett, és megölte. 

Castle hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Miért esik olyan nehezedre elfogadni, hogy Wolf az igazat mondta? - kérdezte durcásan.

- Mert ha az igazat mondta, akkor megint az ügy elején vagyunk, nincs a kezünkben semmi, és nem tudom, merre indulhatnánk - tört ki a tehetetlenség szülte düh a nőből.

Az író szólni akart, de aztán becsukta a száját. Nem a kettejük közti fogadás miatt, mert arról, úgy tűnt, mindketten megfeledkeztek, sokkal inkább azért, mert megértette a nyomozó érzéseit. Akiknek indítéka volt a gyilkosságra, azoknak volt alibije, Wolf ellen pedig nem volt bizonyítékuk. Szótlanul ült Beckett mellett, és próbálta új szemszögből nézni az ügyet, de a sok fénykép és felirat mindig elvonta a figyelmét, és képtelen volt új nézőpontot találni. Végül csak meredten nézte a megölt fiú kicsavarodott holttestéről készült képet, és hirtelen eszébe jutottak Beckett szavai.

- Azt mondtad, hogy a legtöbb gyilkossági ügyben nincsenek csavarok, egyszerűen az a gyilkos, akinek anyagi vagy egyéb érdeke eltenni valakit láb alól, vagy az, akiben a legtöbb gyűlölet van az áldozat iránt.

Beckett alig észrevehetően elmosolyodott. Igen, ezzel a mondattal akarta leállítani Castle határtalan fantáziáját. Hirtelen elkomolyodott, és az íróra nézett.

- Eddig csak azt néztük, kinek volt érdeke eltenni láb alól a fiút ...

- ... de nem néztük meg, hogy ki az, akiben a legtöbb gyűlölet volt iránta - fejezte be a mondatot az író elégedetten mosolyogva, és amikor Beckett viszonozta a mosolyt, egy megmagyarázhatatlan, kellemes érzés árasztotta el.

Slamasztikában 1/52

De mi olyan különleges ebben a nőben?

A fiúknak nem kellett negyed óránál több ahhoz, hogy megtudják, milyen névre állították ki Kenneth Wolf hamis igazolványait. Amikor elhangzott a név, Beckett bosszúsan fújtatott egyet.  Örült, hogy hamar vége lett a kihallgatásnak, mert úgy érezte, Castle sokkal nagyobb figyelmet szentel neki, mint Esposito-éknak, és kezdte zavarni a kutató tekintet. A szeme sarkából látta, hogy az író a bosszúságának is tanúja.

- Nem őt fogták el L.A-ben? - szólalt meg Castle, bár fel sem kellett volna tennie a kérdést, mert a nő csalódott arca mindent elárult. Beckett csak megrázta a fejét, aztán kajánul elmosolyodott.

- Látom, mégsem vágysz annyira arra a vacsorára!

- Ne már, Beckett! Hogyan segítsek a nyomozásban, ha még csak nem is kérdezhetek? - háborgott a férfi. - Semmilyen elméletet nem gyártottam - tette hozzá durcásan.

- Oké, de felesleges olyat megkérdezned, ami nyilvánvaló.

- Nyilvánvaló? Nem mondtad, milyen nevű férfit fogtak el.

- Castle! Percek óta nem vetted le rólam a szemed. Ne mondd, hogy nem olvastad ki a választ a reakciómból!

- Én? Én nem is téged ... én a kihallgatást figyeltem! - vágott ártatlan arcot Castle, és a hatás kedvéért még a karjait is széttárta, mintha nem is értené, miről beszél a nő. 

Beckett megforgatta a szemét, jelezve, hogy nem dől be az átlátszó színjátéknak.

- Na, jó! Most nincs időm erre. Meg kell találnunk Wolf-ot, hogy valamerre el tudjunk indulni. Nem nyelhette el a föld - csengett elszántan a hangja miközben felpattant, és kiszáguldott a megfigyelőből.

Castle mint egy hűséges kiskutya, követte, de alig lépett párat, majdnem összeütközött a kihallgató szobából kilépő Esposito-val, aki kissé megvetően végigmérte, és gúnyosan elhúzta a száját.

- Mi van, nem a puccos vacsorádat eszed? - vetette oda éllel, de nem ért célba a szurkálódása, mert Castle pimaszul elvigyorodott.

- Nem magányos vacsorát terveztem - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét.

Esposito megtorpant, és amíg ő értetlen tekintettel próbálta kitalálni, mire céloz az író, a mellé érkező Ryan kíváncsian csillogó szemekkel mosolygott.

- Csak nem egy gyönyörű nővel vacsorázol? - kérdezte, de Castle válasz helyett csak sejtelmesen mosolygott, és huncutul felhúzta egy pillanatra a szemöldökét. 

- Mi? - képedt el Esposito, aki az író reakcióját csak egyféleképpen tudta értelmezni. - Idehívtad az egyik modell barátnődet, és ránk nem is gondoltál? Meghívhattad volna a barátnőiket is - méltatlankodott, és csak akkor váltott a felháborodásból csodálkozásba, amikor meghallotta Ryan sóhajtását, és meglátta ahogy barátja lemondóan ingatja a fejét, Beckett pedig döbbenten fordul hátra. - Most mi van? - tárta szét a kezét.

- Gondolod, hogy a kapitány megengedné, hogy Castle modell csajokat hozzon az őrsre vacsorázni? - nézett rá összeráncolt homlokkal Ryan.

- Miért? Azt is megengedte, hogy Beckett nyomában koslasson - vonta meg a vállát Esposito. - Na, jól van Castle! Ki vele! Kivel vacsorázol?

Az író pár másodpercnyi hatásszünetet tartott, miközben sejtelmesen mosolyogva járatta szemét körbe a három emberen. Kimondottan élvezte a helyzetet: a fiúk türelmetlen kíváncsiságát és Beckett zavarát egyaránt. A nőre nézett. Sütött róla a feszültség: merev testtartása árulkodott megfeszülő izmairól, ajkait összeszorította, és máskor hatalmas szemei most csak egy szűk résen szórták a villámokat. Már éppen nyitotta a száját, de Beckett megelőzte.

- Még nem telt le a huszonnégy óra - szűrte dühösen a fogai között, mert úgy érezte, Castle a szabályok betartása nélkül akarja kierőszakolni a fogadás győzelmével járó vacsorát. Az meg még jobban bosszantotta, hogy a férfi arcáról letörölhetetlen volt a magabiztos, pimasz mosoly.

- Tudom, de ... - kezdett a válaszba az író, de abban a pillanatban egy éles hang sivítása hallatszott.

A liftajtó előtt egy nyurga, fiatal fiú állt négy papírdobozt egyensúlyozva, és kissé ijedten nézett körbe a csendesedő rendőrőrsön. Hevenyészve magára kapott kabátja alatt szinte vakított hófehér szakácsruhája.

- Mr. Castle! Mr. Castle! - visított éles, kisfiús hangja, miközben a név tulajdonosát kereste a tekintetével. - Meghoztam a négy vacsorát a Le Cirque-ből! - kiabálta.

- Itt vagyok! - integetett az író fellelkesülve, és már terelte is a fiút a pihenőbe.

A kapitányságon egy percre megállt az élet. Minden tekintet a szakácsra és az íróra szegeződött, Beckett és a fiúk pedig meglepődve egymásra pillantottak.
- Mi az? Ti nem vagytok éhesek? - dugta ki a fejét a pihenőből Castle, mire Beckett és Ryan elmosolyodott, és örömmel engedtek az invitálásnak.
- Azért ne hidd, hogy egy vacsorával megvehetsz! - morogta maga elé Esposito, de a megjegyzés ellenére követte társait a pihenőbe.
Miközben a nem mindennapi vacsorát falatozták, az ügyről beszélgettek. Beckett lopva az íróra pillantott, aki anélkül, hogy egy szót is szólt volna, önfeledten merült el a mennyei ízek világában, és ízlelgette a szarvasgombás rizottót és a ropogósra pirított garnélát. Nem tudta mire vélni a vacsorát. Amikor fogadtak Castle-lel, ő egy egészen más vacsorára gondolt. Félreértette volna a férfit? Nem, azt nem hitte. Ráadásul még most sem ontja magából az elméleteit, és elismerte, hogy még nem telt le az egy nap. Mindenesetre magában bevallotta, hogy sokkal szórakoztatóbb lenne a közös vacsora, ha az író beszélhetne, főleg, hogy miután Esposito befejezte az előadott ötletét, miszerint amíg nem találják meg Wolf-ot, újra körül kellene nézniük a transzvesztita klubban, csend telepedett rájuk. Beckett bosszúságára ezt használta ki Ryan arra, hogy kielégítse a kíváncsiságát.
- Milyen huszonnégy óra nem telt még le? - kérdezte két falat között, és a nőre szegezte kék szemét.
Beckett látta, hogy Castle szájában megáll a falat, aztán nagyot nyel. Tudta, hogy Ryan kíváncsi, ráadásul jó megfigyelő, ezért elfogadható választ kellett kitalálnia, ha nem akarta, hogy társai többet gondoljanak a fogadásról, mit amit ő szeretett volna, de hirtelen semmilyen épkézláb magyarázat nem jutott eszébe.
- Á, nem érdekes - rántotta meg a vállát a nő közönyösen.
- Aha - ejtette ki jelentőségteljesen a szót Ryan, miközben arcán sejtelmes mosoly suhant át. Érezte, hogy felettese zavarban van, amit meglehetősen jól titkolt ugyan, de mivel érzékeny lélekkel áldotta meg a sors, könnyedén tudott olvasni az apró jelekből. Kedve lett volna belevinni Beckett-et egy kis "Kérdezz! Felelek"-be, és biztosan el is érte volna a célját, azaz megtudta volna, mi folyik a nyomozó és az író között, mégsem tette. Tisztelte a nő magánéletét, így aztán legyőzte a kíváncsiságát.
Esposito annyira elmerült egy számára ismeretlen étel elemeinek tanulmányozásában, hogy nem érzékelte a beszédes tekinteteket és hangsúlyokat. Már percek óta csak azzal volt elfoglalva, hogy kiélvezze a különleges ételek ízét, és mindent megkóstoljon, amire eddig soha nem volt alkalma.  Egy idő után azonban feltűnt neki a csend. Körbenézett. Azon nem csodálkozott, hogy Beckett és Ryan minden figyelmét az ínyenc falatoknak szenteli, de az meglepte, hogy Castle, aki bármikor megrendelhette egy mesterszakács ételkölteményét a legmenőbb étteremben, éppen olyan szótlanul eszik, mint a társai.  Valami nem stimmel az íróval. Igaza lehet Ryan-nek? De ha nem tartja valamivel sakkban Beckett, akkor miért nem poénkodik, és szórja a hülye elméleteit? Úgy gondolta, tesz egy kísérletet, és kiugrasztja a nyulat a bokorból.
- Elismerem, Castle! Tudsz élni! Ez a kaja állati finom - mondta elismerően, és várta, hogy az író áradozni kezd a szakácsról - aki persze a haverja - meg elregéli az étel készítésének teljes menetét a garnélák kifogásának nehézségeitől a fűszerek arányának fontosságáig, és úgy kiszínezi az egészet, hogy abból egy érdekes leírás keletkezik, de meglepetésére az író csak bólintott. - Amíg el nem kapjuk a hajléktalan barátodat, előállhatnál valami sztorival - próbálkozott tovább, miközben belekanalazott a friss eprekkel tálalt krém brülée-be. - Tudod, ahogy máskor! Ha te írnád ezt a történetet, ki lenne Eric gyilkosa?
Castle szeme felcsillant, és vett egy nagy levegőt, hogy belekezdjen egy jól felépített, fondorlatos történetbe, aztán elakadt a lélegzete, végül kifújta a levegőt. Úgy tett, mintha a desszert kötné le minden figyelmét, és hogy egy kis időt nyerjen, bekapott egy kanál tejszínhabot, amit külön kért az eper mellé.
- Isabel Gold - mondta.
- De neki alibije van - figyelmeztette Esposito.
- A könyvemben nem lenne - vonta meg a vállát Castle.
- Hát, Isabel Gold nem lenne valami nagy durranás. Túl kézenfekvő. Vagy tennél bele valami csavart?
- Persze.
- Ennyi? Nem osztod meg velünk a sztorit? - húzta el a száját lekicsinylően Esposito.
Castle a nyomozó kaján tekintetű, sötétbarna szemébe nézett. Tudta, hogy mire megy ki a játék. A fiúk felfedezték, hogy nem szórja a szellemes elméleteit, és ki akarják deríteni, hogy miért. Nem volt könnyű helyzetben, mert vagy úgy tesz, mintha nem lenne ötlete, és az egója szenved csorbát, vagy beszél, de akkor elveszti a fogadást, és a Beckett-el töltött vacsoráról szőtt álma nem válik valóra a közeljövőben.
- Most inkább erre a lukulluszi lakomára koncentrálok - mondta végül, aztán lopva Beckett-re pillantott, és büszkén rámosolygott, jelezve, hogy lám-lám, nem fecseg ő feleslegesen, ha a fogadásukról van szó!
Esposito figyelmét nem kerülte el az apró mozdulat, ahogy az sem, hogy olyannak látta Beckett-et, amilyennek még soha: a vonásai közönyt sugároztak, de közben elpirult, ajkai alig észrevehető mosolyra húzódtak, a következő pillanatban azonban bosszúsan összeszorította őket. Fogalma sem volt, mit takartak ezek az ellentétes érzelmek, de egyre inkább be kellett látnia, hogy Ryan-nek megint jók voltak a megérzései. Ha a nő valami kínos dolgot tudott volna meg az íróról, amivel sakkban tartja, nem lenne zavarban, márpedig zavarban volt.
- Szóval, egy nyamvadt sztorid sincs - szúrt oda az írónak a nemrég elhangzott dicsekvésért cserébe. - A vacsorarendelős ötleted szuper volt - tette hozzá elvigyorodva, aztán élvezettel kapta be a desszert utolsó falatját.
- Késő van - nézett az órájára Beckett, miközben felállt. - Reggelre talán lesz találat az arcfelismerő programmal. Ha nem, akkor elölről kezdjük a lehetséges gyanúsítottak kihallgatását - indult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, visszafordult. - Kösz a vacsorát, Castle.
- Szívesen, legközelebb is - nyomta meg jelentőségteljesen az utolsó szavakat az író, miközben elvigyorodott, megingatta a fejét, és a nőre kacsintott, jelezve, hogy ez nem az a vacsora volt, amiben fogadtak.
Beckett magabiztosan állta a férfi rá szegeződő tekintetét, aztán titokzatosan elmosolyodott.
- Ki tudja, lesz-e "legközelebb" - mondta kihívóan felhúzva a szemöldökét, aztán kilépett az ajtón.
Castle egy pillanatra elmerengett. Még soha nem történt meg vele, hogy egy nő ennyire el tudta volna bizonytalanítani, és még soha senkivel nem élvezte annyira az ilyen apró játékokat, mint Beckett-el. Esposito szavai rántották vissza a valóságba.
- Nem mindennapi nő - mosolygott rá a nyomozó. Most nem volt a tekintetében semmi kajánság, és úgy tűnt, már nem akarja szekálni sem azzal, hogy csak egy béna sztorit tudna összehozni a jelenlegi ügyükből. Bár Esposito-tól nem várta, hogy megérezze, mikor kell visszavonulót fújnia, most örült, hogy nem kell magyarázkodnia. Egyetértően bólintott, aztán ő is elbúcsúzott a fiúktól.
- Igazam volt - jegyezte meg Ryan, és elégedetten zsebelte be barátja elismerő tekintetét.
- De mégis, mi a fenéért nem nyomja Castle a nagy dumáját? - töprengett Esposito.
- Szerintem fogadtak valamiben.
- Fogadtak, hogyha Castle nem ontja a hülyeségeket, nyer valamit?
- Nem hülyeségek!  - védte az írót kissé sértődötten Ryan.
- Jó, elismerem, vannak egészen használható és érdekes ötletei. De miből gondolod, hogy fogadtak? 
-  Castle az a fajta fickó, aki mindig a középpontban akar lenni, és mindig, mindenben győzni akar. Ha feladja azt, hogy a középpontba kerüljön, annak csak az az egy oka lehet, hogy fogadott Beckett-el, és győzni akar. Ez az egy ok van arra, hogy ne bizonygassa az elméleteivel, hogy különleges fantáziája van - mondta magától értetődően, és mialatt társa emésztette a hallottakat, élvezte, ahogy a krémes brülée lágyan simogató íze egybeolvad az eper különleges aromájával.
- És mi a tét?
- Azt nem tudom, de Castle úgyis el fogja kotyogni - nézett társára Ryan. Mindketten elmosolyodtak, és bólintottak.

A kora reggeli óra ellenére úgy nyüzsgött az őrs, mint egy méhkaptár. Beckett a fehér tábla előtt ült, és bosszankodva állapította meg, hogy hiába nézi a szép számmal sorakozó képeket és feliratokat, nincs ötlete, hogy merre induljanak. Úgy érezte, csak zsákutcákból áll ez az ügy. Hirtelen frissen főtt kávé illata csapta meg az orrát. Elnyomta az arcára kívánkozó mosolyt. Tudta, hogy a következő pillanatban megérzi a finom, férfias parfüm illatát is.
- Jó reggelt, Beckett nyomozó! - hallotta meg az író kellemesen zengő hangját, és a következő pillanatban már a feléje nyújtott kávés poharat is meglátta.
- Jó reggelt, Mr. Castle! - válaszolt vidáman, és maga sem értette, miért lett jókedve pusztán attól, hogy a férfi huncutul mosolygó szemébe nézett.
- Megtalálták Wolf-ot?
- Még nem - sóhajtotta a nő, és a jókedve tova is szállt.
Csendben ültek egymás mellett az íróasztal szélén, és a kávéjukat kortyolgatták.

- Egészen jól bírod a hallgatást - szólalt meg végül a nyomozó.

- Ja, anyám azt hitte, beteg vagyok, mert otthon sem beszéltem feleslegesen - húzta el a száját Castle.

Beckett újra a táblán levő információkat próbálta logikus sorrendbe rakni, de úgy érezte van valami, amit nem vett számításba. Bosszúsan sóhajtott.

- Most nem bánnám, ha volna egy épkézláb elméleted.

- Van.

- CIA-s? - kérdezte gyanakodva, de az író megrázta a fejét.

- UFO-s, vagy titkos szektás?

- Nem.

- Akkor ki vele, Castle, hátha elindulhatunk valamerre! - nézett szigorúan a férfira, de az dacosan megrázta a fejét. - Ugyan! Ne mondd, hogy a fogadás megnyerése fontosabb neked, mint egy gyilkos elfogása! - hitetlenkedett Beckett, de érezte, hogy nem tisztességes Castle lelkiismeretére apellálni. - Rendben, gyárthatsz elméletet, és nem számít bele a fogadásba, ha nincsenek benne zombik, őrült tudósok, szellemek, meg hasonlók.

Castle úgy érezte, máris egy apró győzelmet aratott.  Feszítette a büszkeség, de most nem akarta a nő orra alá dörgölni, hogy tulajdonképpen elismerte, hogy szüksége van a képzelőerejére, mert nem akarta túlfeszíteni a húrt. Túlságosan vágyott arra a vacsorára.

- Hát ... - kezdte lassan, és miközben a táblán levő képeket nézte, szeme sarkából látta, hogy Beckett milyen fenntartásokkal vegyes várakozással figyeli - ha ezt a történetet én írnám, akkor ...

Nem tudta befejezni a mondatot, mert Ryan száguldott feléjük noteszával a kezében, és már messziről újságolta a hírt.

- Megtalálták Wolf-ot!

Slamasztikában 1/51

- Mi az, Castle! Semmi agyament ötlet? - szúrt oda kissé lenézően. 

- Van több is, de Beckett nem kíváncsi rá - válaszolta az író pimasz hangsúllyal, miközben a nő felé intett a fejével. Úgy érezte, itt az ideje, hogy ráébressze a nyomozót, milyen nagy hibát követ el, ha nem hagyja beszélni.

Esposito meghökkenve húzta fel a szemöldökét, aztán elvigyorodott, és elismerően Beckett-re pillantott.

- Végre megjött az eszed! - csúszott ki a száján, és nem törődve a nő szikrákat szóró tekintetével, öntelten kihúzta magát. - Elvégre nehogy már egy író oldja meg az ügyet, amikor itt vagyunk mi! - veregette meg Ryan vállát, aki azonban csak egy kényszeredett mosolyt tudott magára erőltetni.

- Azért én bírom a sztorijait - jegyezte meg bátortalanul.

- Aha! Bírod, mi? - nézett barátjára Esposito gúnyosan. - Kevin Ryan! Hogy lehetsz ilyen álmodozó lélek gyilkossági nyomozó létedre? - csóválta meg rosszallóan a fejét, de Ryan dacosan állta a tekintetét, aztán megcsillant a szeme, és ártatlan angyalarcát felöltve Beckett felé fordult.

- Azt el kell ismerni, hogy Castle-nek volt már néhány jó meglátása, ami előre vitte a nyomozást.

- Néhány? - szalad ki a felháborodott kérdés az író száján, de azonnal a szája elé kapta a kezét.

Esposito arcán ravasz mosoly jelent meg, és kutatón fürkészte Beckett-et.

- Minden elismerésem, hogy kordában tudod tartani az írócskát. Mivel hatottál rá?  

Beckett érezte, hogy itt van az a pont, ahol közbe kell lépnie, és nem hagyhatja, hogy Ryan és Esposito fantáziája is elszabaduljon. Még csak az kellene, hogy a fiúk tudomást szerezzenek a fogadásukról! A végén többet képzelnének a dolgokba, mint kellene!

- Ez az ügy csupa zsákutca. Telnek a napok, és csupa olyan nyomot találtunk, ami csak bonyolultabbá tette a helyzetet, de egy lépéssel sem kerültünk közelebb a gyilkoshoz - csengett keményen a hangja, amihez elszánt, ellentmondást nem tűrő tekintet társult. - Nincs idő a fantáziavilágban játszadozni! A tényekre, bizonyítékokra kell koncentrálnunk!

A három férfi meglepetten nézett rá. A nyomozók ismerték Beckett kemény oldalát, de nem értették,  még töprengő nő, miért változott meg ilyen hirtelen, de nem volt idejük sokáig rágódni a kérdésen, mert a liftből Montgomery kapitány szállt ki, és miközben az irodájába sietett, mély, utasító hangon hívta Beckett-et.

- Hozza az ügyről készített jelentést is! - tette hozzá a férfi, aztán belépett az irodájába.

- Erről beszéltem - vetette oda a szavakat Ryan-nek, aztán felkapta a dossziéját, és követte a kapitányt.

Ryan és Esposito cinkosan egymásra nézett. Úgy érezték, most, hogy Beckett nincs jelen, szabad a pálya, és kifaggathatják az írót.

- Szóval, milyen elméleteid vannak? - kérdezte kíváncsian Ryan, de meglepetésére Castle vacillált, a tétovázásra pedig Esposito azonnal lecsapott.

- Valamit megtudott rólad Beckett, ami kínos lenne, ha kiderülne, ezért nem fárasztod az agyament ötleteiddel?

Az író döbbenten hőkölt hátra.

- Dehogy! - kérte ki magának.

- Ugyan, öregem! Csak nem azt akarod mondani, hogy csak úgy behódolsz egy nőnek? Ilyen hamar be tudott törni Beckett? Szóval? Anyámasszony katonája vagy, vagy kiderített valami kínosat rólad Beckett?

- Mi? Nem ugrálok úgy, ahogy egy nő fütyül! - háborodott fel látványosan, bár ha két sikertelen házasságára, anyjára vagy a lányára gondolt, be kellett vallania, hogy mindig a nők irányították az életét, de úgy gondolta, ezt a fiúknak nem kell tudni. Lopva a kapitány irodája felé pillantott, de mivel a reluxa lamellái között látta, hogy Beckett még mindig magyaráz valamit, folytatta. - Ugyan, mi derülhetne ki rólam? - kérdezte flegmán. - Az, hogy bűn gazdag vagyok? Vagy az, hogy sikeres, ismert, és hogy válogathatok a gyönyörűbbnél gyönyörűbb modellek között? - szúrta oda Esposito-nak, miközben a magabiztosság álcáját próbálta fenntartani. Szíve szerint elmesélte volna a fiúknak a fogadásukat, de volt egy olyan érzése, hogy nem sülne el jól a dolog, ezért hallgatott. Száguldottak a gondolatai, hogy olyan magyarázatot találjon, ami hihető, ugyanakkor nem csorbul a tekintélye, már ha van az egyáltalán Esposito előtt. A megcsörrenő telefon mentette meg. Mialatt Ryan felvette a készüléket, és hallgatta a vonal túlsó végén jelentkező járőrt, Esposito és Castle farkasszemet néztek.

- Megvan a hamis iratokkal üzletelő Owen Harris. Mindjárt itt lesznek vele - jelentette Ryan.

- Akkor talán fel kellene készülnötök a kihallgatására - húzta fel fölényesen a szemöldökét az író anélkül, hogy megrebbent volna  a szemhéja, és elégedetten nyugtázta az Esposito felett aratott apró kis győzelmet, amikor az dühösen összeszorította a száját, és pislantott. Castle kajánul elvigyorodott, aztán felállt, és nyújtózkodott egyet. - Ja, és az arcfelismerő programot is figyelni kell, úgyhogy ti csak végezzétek a komoly nyomozó munkát, én addig hozatok a Le Cirque-ből vacsorát, és miközben hagyom, hogy a mennyei ízek szétáradjanak az ízlelőbimbóimon, kitalálom, hogy ki a gyilkos - mondta öntelten, miközben elővette a telefonját, és a pihenő felé indult. Még látta, hogy szavai célba értek, mert Ryan ugyan csak bosszúsan elhúzta a száját, de Esposito majd' felrobbant a dühtől.

Amikor Castle mögött becsukódott a pihenő ajtaja, Esposito az asztalra vágta a kezében tartott iratokat.

- Csak tudjam meg, hogy mivel tartja Beckett sakkban! - fortyogott. - Vacsora a Le Cirque-ből, mi? Játssza itt a nagymenőt, de nincs egy épkézláb ötlete se az üggyel kapcsolatban! Valami olyat tudhat róla Beckett, ami állati kínos lehet Castle-nek.

Ryan a homlokát ráncolva figyelte barátja dühkitörését, miközben megingatta a fejét.

- Nem vetted észre, hogy direkt cukkol? Szerintem csak terelni akart azzal, hogy téged felhúzott.

- Terelni, persze! Nem akarja, hogy kiderüljön a piszkos kis titka!

- Ugyan, milyen titka lenne! - vonta meg a vállát Ryan. - Az életét a média kereszttüzében éli. Mindent megírnak róla a lapok. Azt is, ha összejön egy címlaplánnyal, meg azt is, ha szakít vele. Szerintem másról van szó.

- Másról? - vonta össze a szemöldökét kételkedve Esposito.

- Aha. Nem is tudom ... nézd meg Beckett-et! Szerinted nem furcsa?

- Ki? Beckett? Ugyan már!

Ryan elbizonytalanodott, és hogy elterelje barátja figyelmét a bosszankodásról, a kezébe nyomta az előbb letett nyomozati anyagot.

Castle, miközben bekészítette a kávét, a két nyomozón töprengett. Érezte, hogy Ryan már befogadta a csapatba, sőt szereti a fantáziaszüleményeit is, Esposito viszont elismeri ugyan a jó ötleteit, de még mindig kicsit úgy néz rá, mint egy betolakodóra. Ez valószínűleg abból adódott, hogy Esposito nehezen viselte, hogy nem arra a srófra jár az agya, mint a nyomozóknak, így olyan dolgokat is el tudott képzelni, amit azok nem, ráadásul a szabályok sem kötötték. Néha érezte, hogy a sikerességéből adódó előnyök is bökik Esposito szemét, bár csak akkor szokott kérkedni velük, ha a nyomozó megcsipkedte, és ő ezzel szurkált vissza.

Amíg várta, hogy lefőjön a kávé, felhívta a méregdrága éttermet, és Philip-et, a séfet kérte. Tisztában volt azzal, hogy az exkluzív étterem nem vállal házhoz szállítást, de azzal is, hogy senkinek nincs akkora szava, mint a séfnek, akinek a hírnevet, és tetemes bevételt köszönhetik. Philip New York egyik legelismertebb séfje volt, és aki Castle szerint a legtökéletesebb szarvasgombás rizottót készített ropogós garnélával, a férfi odavolt a Derrick Storm regényekért, így nem okozott különösebb gondot, hogy az ínycsiklandó falatok hamarosan eljussanak a 12. őrsre. Elégedetten tette zsebre a telefont, de ahogy az időközben lefőtt kávéra nézett, lehervadt arcáról a mosoly. Óvatosan beszippantotta a túlpörkölt kávé kesernyés illatát, aztán félve belekóstolt a forró feketébe. Megrázkódott. Úgy érezte, képtelen megszokni a szörnyű ízt, ami csak nyomokban emlékeztette kávéra. Gondolt egyet, és újra hívta az éttermet. Miközben Patrikot, a vörös hajú, ír származású pincért hívta, a pihenő ablakához sétált, és ujjával lejjebb húzta a reluxát, hogy kilásson. Két egyenruhás egy loboncos hajú, dühösen fújtató fiatal férfit terelt a kihallgató felé, aki azonnal vonaglani kezdett, mihelyt valamelyik rendőr meg akarta fogni a karját. Castle felismerte a férfiban Owen Harris-t, akit Bicska lefényképezett a lopott telefonnal. Figyelte, ahogy Ryan és Esposito kézbe vesz egy-egy dossziét, és magabiztos léptekkel Harris és az egyenruhások után indul. A két nyomozónak ügyesnek kell lennie, hogy kiszedjék belőle, hogy milyen hamis iratot szerzett Kenneth Wolf-nak, hiszen a fényképeken kívül nem volt semmi a kezükben, azon pedig csak annyi látszott, hogy Wolf pénzt ad át neki. Kíváncsi volt a kihallgatásra, ezért éppen indulni akart, hogy a megfigyelőből nézze, mire jutnak Ryan-ék a férfivel, amikor meglátta Beckett-et. A nő egy pillanatra megtorpant, amikor szembesült azzal, hogy társai nincsenek a helyükön, aztán a fehér táblához ment. Castle még ebből a távolságból is látta, hogy milyen feszülten gondolkodik. Hirtelen megcsörrent a telefon. A nő arca megelevenedett, szeme élénken csillogott, ahogy hallgatta a hívó felet, aztán a mozdulataiból érezhető volt, hogy utasításokat ad. Ha csak fele olyanra meg tudná írni Nikki Heat karakterét, mint amilyen Kate Beckett, már elvarázsolná az olvasókat. Újra ráfeledkezett, hogy milyen nagyszerűen megfér egy személyben az elhivatottság, az erő, a keménység, a határozottság és az észbontó nőiesség. Hiába bujtatta tökéletes alakját szolid ruhákba, nem tudta észrevehetetlenné tenni, szabályos arcán álmodozva siklott végig a férfitekintet, gyönyörű, különleges színű szeme pedig megbabonázta a teremtés koronáit, ugyanakkor valami titokzatosság is körüllengte ezt a különleges nőt. Castle hirtelen úgy érezte, soha nem tudja igazán visszaadni az olvasóinak sem a látványt, sem az érzést, ami hatalmába keríti, valahányszor a közelébe kerül. Sóhajtott egyet, aztán kilépett a pihenőből, hogy elújságolja a nőnek, hogy a fiúk most kezdték el Owen Harris kihallgatását, de Beckett megelőzte.

- Lehet, hogy megvan Kenneth Wolf - újságolta elégedetten. - A Los Angeles-i reptéren letartóztattak egy férfit, akinél hamis iratok voltak, és illik rá Wolf személyleírása. Most ellenőrzik a valódi személyazonosságát.

- Ó!

- Mi az Castle?  - méregette gyanakodva Kate az írót, aki olyan csalódott arcot vágott a hírre, mint egy kisfiú, akinek nem hozta meg a Jézuska a hőn áhított játékát. - Csak nem drukkoltál neki, hogy le tudjon lépni?

- Új életet akart kezdeni, és talán újra jó ember akart lenni - mondta szomorkásan az író.

- Azt hiszed, azért, mert egy kis időt töltöttél vele, már ismered? - kérdezte szelíden Beckett. 

- A jó emberek is hibázhatnak, de ők alapvetően akkor érzik jól magukat a bőrükben, ha jók lehetnek, ezért jók akarnak lenni.

Kate nézte a férfi őszintén csillogó, kék szemét. Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Hinni akart Castle szavaiban, abban, hogy Kenneth Wolf nem gyilkos, hogy a világ jobb lehet. A tapasztalata azonban mást mondott.

- Lehet, hogy igazad van, de elhallgatta, hogy megtalálta a holttestet. Ráadásul valószínűleg ki is rabolta. Szóval, lehet, hogy új életet akart kezdeni, hogy jobb ember legyen, de nem jó utat választott hozzá.

Castle sóhajtott, és megadóan bólintott.

- A fiúk most hallgatják ki Owen Harris-t - intett fejével a kihallgató szoba felé.

- Akkor nézzük meg, mire mennek vele! - élénkült fel Beckett, és már indult. Látszott rajta, mennyire ki van éhezve arra, hogy elmozduljon az ügy a holtpontról.

Castle-nek el kellett ismernie, hogy a fiúk profi módon végezték a munkájukat. Szép lassan az ellenállásba burkolózó férfi bizalmába férkőztek, aztán néhány keresztkérdéssel lecsaptak rá. Hiába volt érdekes a kihallgatás szakmai és lélektani szempontból is, Castle figyelmét mégsem kötötte le teljesen, mert Beckett ott állt közvetlenül mellette, és karba font kézzel, feszülten figyelte a kihallgatás minden momentumát. Castle érezte a finom parfüm enyhe gyümölcsös illatát, és újra azon kezdett töprengeni, hogy bármilyen jó író is, Nikki Heat sosem lesz olyan, mint Kate Beckett. De mi olyan különleges ebben a nőben?

Slamasztikában 1/50

- Talán, ha nem hazudna annyiszor! - jegyezte meg Castle kioktató mosollyal a száján, ami azonnal el is tűnt róla, amikor meglátta, hogy Beckett győzelemittas tekintettel felé fordul, és jelentőségteljesen elmosolyodik.

A börtön elektromosan záródó vaskapuja halkan surrogott mögöttük, végül egy erőteljes kattanással bezáródott. Beckett határozott léptekkel haladt az autója felé, Castle pedig megpróbálta tartani vele az ütemet. Az író a megfelelő alkalomra várt, hogy beszélhessen a nyomozóval, mert bajban érezte magát a fogadást illetően, de az őrök előtt nem akart rákérdezni, később pedig percekig telefonált a nő. Ryan-nek és Esposito-nak adott utasításokat, hogy gyűjtsék be Bicska lefoglalt telefonját, és a rajta levő képek alapján derítsék ki, ki szerzett hamis iratokat Wolf-nak, mivel ha tudnák, milyen néven menekül, könnyebben a nyomára akadnának. Castle már vagy tíz perce ült szótlanul Beckett mellett az autóban, és a megfelelő pillanatra várt, hogy előhozakodjon a témával, de ez szinte lehetetlen volt, mivel a nő gondolataiba mélyedve figyelte a New York-i csúcsforgalomban hömpölygő autóáradatot, és úgy tűnt, nem fog megszólalni a közeljövőben, ő pedig hallgatásra volt kényszerítve. Persze, ha Beckett mondana vagy kérdezne valamit, akkor már reagálhatna rá, no de így? Abban bízott, hogy nem fektették le pontosan a fogadás szabályait, ezért meggyőzheti a nőt, hogy a kihallgatáson elhangzottak ne számítsanak a fogadásba.

Kate minden igyekezetével azon volt, hogy uralma alatt tartsa arcizmait, amelyek mindenáron mosolyra akartak húzódni. Miután fékezett egy nagyot, hogy besorolhasson elé egy szemtelenül tolakodó taxi, szeme sarkából újra Castle-re pillantott. Újra figyelmeztette magát, hogy komolynak és rettenthetetlennek kell látszania, mert a férfiról lerítt, mennyire kínosan érzi magát. Ujjai idegesen doboltak a combján, ajkát időnként beharapta, néha nagy levegőt vett, mintha szólni készülne, de aztán csak egy elnyomott sóhajtás lett belőle, és egyre gyakrabban jelent meg arcán a jellegzetes durcás grimasz, amihez most egy kis bosszúság is társult. Kate-nek furcsa érzése támadt: mintha jól ismerte volna a férfit, pedig még csak alig több, mint fél éve találkoztak először. Illetve ez így nem volt egészen igaz, mert évekkel ezelőtt elment az író egyik dedikálására, és órákat állt sorban, hogy egy kedves mondat és egy autogram kerüljön az egyik Derrick Storm regénye borítójára, de mivel a férfi szerencsére nem emlékszik erre a pillanatra, ez nem számítható az ismeretségük kezdetének. De miért van olyan érzése, mintha időtlen idők óta ismerné? Befordult a kapitányság utcájába, és úgy gondolta, ideje megkegyelmeznie neki.

- Ha Bicska igazat mond, akkor nem Wolf lesz az emberünk - jegyezte meg, mintha csak hangosan gondolkodna, és magában elmosolyodott, amikor meghallotta Castle megkönnyebbült sóhaját.

- Eric már halott volt, amikor Bicska rátalált, és Wolf csak utána jelent meg a színen - bólintott a férfi, miközben Beckett arcát fürkészte.

- Bár az is lehet, hogy megölte a fiút, otthagyta, és később visszament valamiért. Talán csak egy ellene szóló bizonyítékot akart eltüntetni, amikor Bicska kifigyelte.

- Nem hiszem - rázta meg a fejét Castle, és mivel Kate kérdő tekintettel felé fordult, óvatosan folytatta. - Ismerem.

- Pfff! Ugyan, Castle! Attól, hogy egy napig együtt róttátok az utcákat, még nem ismered!

- Nincs gyilkos tekintete.

- Aha! - forgatta meg a szemét a nő. - Hidd el nekem, a legtöbb gyilkosnak nincs gyilkos tekintete! Gyakran ártatlan tekintetű háziasszonyok vagy férjek az elkövetők, féltékeny szeretők, pénzzavarban levő kisemberek, és csak nagyon-nagyon ritkán futunk bele egy profi bérgyilkosba, CIA-s összeesküvésbe vagy maffialeszámolásba. Tudom, hogy ez elég kiábrándító a számodra, de a legtöbb gyilkossági ügyben nincsenek csavarok, egyszerűen az a gyilkos, akinek anyagi vagy egyéb érdeke eltenni valakit láb alól, vagy akiben a legtöbb gyűlölet van az áldozat iránt - magyarázta egyre hevesebben, hogy elfogadtassa a férfival, hogy a valóság korántsem olyan izgalmas, mint a képzelete szülte sztorik. Arra számított, hogy Castle vitába száll vele, de meglepetésére az író szótlanul nézett rá, sőt, ajkán sejtelmes mosoly játszott, szeme pedig huncutul csillogott. Kate elbizonytalanodott. Mégsem ismeri annyira? - Mi az? - csattant fel kissé ingerülten, miközben bekanyarodott a rendőrség mélygarázsába.

- Semmi - biggyesztette le a száját a férfi ártatlanságot tettetve.

- Castle!

- Csak furcsa, hogy te beszélsz sokat - mosolygott pimaszul.

Beckett szeme egy pillanatra keskeny résnyire szűkült, ajkát pedig bosszúsan összeszorította, de nem szólt. Leparkolt a kocsival, és csak akkor fordult a férfi felé, amikor már nem kellett megosztania figyelmét az író és a vezetés között.

- Ne hidd, hogy elfelejtettem a fecsegésedet Bicska kihallgatásán! - mosolyodott el gúnyos fölénnyel, és elégedetten állapította meg, hogy sikerült egy apró győzelmet bezsebelnie, mert Castle arcán a pimasz mosoly azonnal kényszeredetté vált.

- Ezt nem teheted! - próbált magabiztosságot csempészni a hangjába az író, noha tudta, kétszer is feleslegesen kotyogott. - Én csak felvázoltam Bicska gondolatait, hogy hogyan akarta fenyegetéssel megszerezni Wolf-tól az Eric-től elvett pénzt! Erre nem mondhatod, hogy felesleges volt, mert azonnal elismerte, hogy úgy volt!

- Nem is arról beszéltem - vetette oda Beckett, és mielőtt Castle ellenkezhetett volna, faképnél hagyta, és kiszállt a kocsiból. Élvezte a pillanatot, mert annak ellenére, hogy nem látta a férfi arcát, pontosan tudta, mi játszódik le benne, miközben utána lohol. Nem kellett sokáig várnia, hogy meghallja a bizonytalanul csengő, kellemes baritont.

- Nem egyeztünk meg abban, hogy a fogadás a kihallgatásokra is érvényes.

Beckett lépett még néhányat, aztán hirtelen megfordult, és tekintetét a férfira szegezte. Másodpercek alatt mérlegelte, hogy learathassa a győzelmi babérokat, vagy hagyja még egy kicsit teperni a férfit. Elégedettséggel töltötte volna el a nagyszájú író felett aratott győzelem, de túlságosan élvezte ahhoz a játékot, hogy abbahagyja. Ahogy megfordult, már tudta, hogy jól döntött.

Castle annyira meglepődött, hogy majdnem a nőnek ütközött, és arra sem volt ideje, hogy elrejtse az arcára kiülő érzelmeket, amelyekben keveredett a bosszúság a csalódottsággal és a reménnyel. Amikor tekintete a szigorúan rá szegeződő barnás-zöld szemekre siklott, ösztönösen nyelt egyet.  

- Rendben - hajolt hozzá egészen közel Beckett - de mostantól minden helyzetre áll a fogadásunk. A kihallgatásokra is! - emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját, aztán amikor a férfi beleegyezően bólintott, megfordult, és a lift felé indult. Elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy Castle hangtalanul kiált egy "igen"-t, és öklével a levegőbe csap.

Esposito és Ryan egy ütemben fordította fejét az előttük levő monitorról a lift felé, amikor meghallották a jellegzetes csilingelő hangot. Remélték, hogy végre felettesük és az író lép ki a felvonóból, mert minél több idő telt el, annál bizonytalanabbá váltak, hogy jól értelmezték-e Castle furcsa viselkedését. Esposito-nak már majdnem sikerült meggyőznie a barátját, hogy talán csak rossz napja volt az írónak, azért viselkedett szokatlanul, de Ryan csak megcsóválta a fejét. Bár nyomozóként a tényekre kellett volna hagyatkoznia, a sors érzékeny lélekkel áldotta meg, aminek következtében hitt a hatodik érzékében, ami most azt súgta, hogy valami megváltozott Beckett és Castle között.

Mivel Beckett egyenesen a fehér táblához ment, a két nyomozó felállt és követte.

- Megvan az emberünk, akitől hamis papírokat szerzett Wolf - nyújtott egy fényképet Esposito a nő felé, miközben egy lapról felolvasta, amit eddig kiderítettek. - Owen Harris kisstílű csaló, már jó néhányszor ült lopásért, betörésért, legutóbb hamis iratok eladásáért. Két hónapja szabadult. A legutóbbi ítélete elég szigorú volt, mert nem volt együttműködő. Nem köpte be, hogy ki vagy kik gyártották a hamisítványokat. Most hozzák be a járőrök - mondta, és elégedetten gyűjtött be Beckett-től egy elismerő pillantást. - Ja, és a képeket ekkor készítette Bicska - bökött az idővonalon jelölt piros pontra, amihez ákombákom betűkkel a fotó feliratot írta. 

- Montgomery kapitány elővette az FBI-os kapcsolatait, és hozzáférést kaptunk az arcfelismerő programhoz - tájékoztatta a fejleményekről felettesét Ryan. - Most a pályaudvarok és a repterek biztonsági kameráinak a felvételeit nézzük át, hátha valamelyiken felbukkan Wolf.

Beckett bólintott, aztán felírta a táblára a Bicskától kapott információkat, majd elgondolkodva fonta keresztbe a karját.

- Tegyük fel, hogy nem Kenneth Wolf a gyilkos, csak Bicskához hasonlóan ő is belebotlott Eric holttestébe, és úgy gondolta, elveszi a fiú értékeit.

- Gondolod, hogy diplomás, értelmiségi ember létére kirabolna egy hullát? - húzta el a száját Esposito.

- Ha valaki elveszti mindenét, sokszor az erkölcsi érzéke is csorbát szenved - sóhajtotta, és lehuppant Castle mellé az íróasztal szélére.

- De ha nem ő a gyilkos, akkor megint zsákutcába jutottunk - állapította meg lemondóan a nyilvánvalót Ryan. 

Pár másodpercig hallgattak, aztán amikor kezdett kínossá válni a csend, Ryan lopva az asztal szélén ülő íróra nézett. Várta, hogy Castle megcsillogtatja különleges fantáziáját, és felvázol egy őrült sztorit, hogy miért is kellett meghalnia Eric White-nak, az író azonban a szája elé tett kézzel, hallgatagon ült, és töprengve nézte a táblára írt adatokat. Könyökével észrevétlenül megbökte Esposito-t, aki egy pillanatig összevont szemöldökkel nézett rá, aztán kapcsolt, hogy ha ki akarják deríteni, mi történik felettesük és az író között, akkor árgus szemekkel kell figyelniük a reakcióikat.

- Menjünk végig újra a lehetséges gyanúsítottakon, hátha kihagytunk valamit - szólalt meg meggyőződés nélkül Beckett, mivel még az áldozat utolsó óráinak az eseményeit sem tudták kideríteni. A hajléktalanok élete olyan, mint egy árnyék: előbukkannak a semmiből, aztán észrevétlenül eltűnnek a sötétben, ráadásul magányosak. Egy hajléktalanra senki nem figyel, még egy másik hajléktalant sem érdekli, hogy él-e vagy hal. Nincs család, barátok, munkatársak, akiket érdekel a sorsa. Nem gondolta, hogy ilyen nehéz nyomon követni egy utcán élő ember napjait.

A csend újra rájuk telepedett, de most Esposito-t zavarta a legjobban.

- Mi az, Castle! Semmi agyament ötlet? - szúrt oda kissé lenézően.