Slamasztikában 1/50

- Talán, ha nem hazudna annyiszor! - jegyezte meg Castle kioktató mosollyal a száján, ami azonnal el is tűnt róla, amikor meglátta, hogy Beckett győzelemittas tekintettel felé fordul, és jelentőségteljesen elmosolyodik.

A börtön elektromosan záródó vaskapuja halkan surrogott mögöttük, végül egy erőteljes kattanással bezáródott. Beckett határozott léptekkel haladt az autója felé, Castle pedig megpróbálta tartani vele az ütemet. Az író a megfelelő alkalomra várt, hogy beszélhessen a nyomozóval, mert bajban érezte magát a fogadást illetően, de az őrök előtt nem akart rákérdezni, később pedig percekig telefonált a nő. Ryan-nek és Esposito-nak adott utasításokat, hogy gyűjtsék be Bicska lefoglalt telefonját, és a rajta levő képek alapján derítsék ki, ki szerzett hamis iratokat Wolf-nak, mivel ha tudnák, milyen néven menekül, könnyebben a nyomára akadnának. Castle már vagy tíz perce ült szótlanul Beckett mellett az autóban, és a megfelelő pillanatra várt, hogy előhozakodjon a témával, de ez szinte lehetetlen volt, mivel a nő gondolataiba mélyedve figyelte a New York-i csúcsforgalomban hömpölygő autóáradatot, és úgy tűnt, nem fog megszólalni a közeljövőben, ő pedig hallgatásra volt kényszerítve. Persze, ha Beckett mondana vagy kérdezne valamit, akkor már reagálhatna rá, no de így? Abban bízott, hogy nem fektették le pontosan a fogadás szabályait, ezért meggyőzheti a nőt, hogy a kihallgatáson elhangzottak ne számítsanak a fogadásba.

Kate minden igyekezetével azon volt, hogy uralma alatt tartsa arcizmait, amelyek mindenáron mosolyra akartak húzódni. Miután fékezett egy nagyot, hogy besorolhasson elé egy szemtelenül tolakodó taxi, szeme sarkából újra Castle-re pillantott. Újra figyelmeztette magát, hogy komolynak és rettenthetetlennek kell látszania, mert a férfiról lerítt, mennyire kínosan érzi magát. Ujjai idegesen doboltak a combján, ajkát időnként beharapta, néha nagy levegőt vett, mintha szólni készülne, de aztán csak egy elnyomott sóhajtás lett belőle, és egyre gyakrabban jelent meg arcán a jellegzetes durcás grimasz, amihez most egy kis bosszúság is társult. Kate-nek furcsa érzése támadt: mintha jól ismerte volna a férfit, pedig még csak alig több, mint fél éve találkoztak először. Illetve ez így nem volt egészen igaz, mert évekkel ezelőtt elment az író egyik dedikálására, és órákat állt sorban, hogy egy kedves mondat és egy autogram kerüljön az egyik Derrick Storm regénye borítójára, de mivel a férfi szerencsére nem emlékszik erre a pillanatra, ez nem számítható az ismeretségük kezdetének. De miért van olyan érzése, mintha időtlen idők óta ismerné? Befordult a kapitányság utcájába, és úgy gondolta, ideje megkegyelmeznie neki.

- Ha Bicska igazat mond, akkor nem Wolf lesz az emberünk - jegyezte meg, mintha csak hangosan gondolkodna, és magában elmosolyodott, amikor meghallotta Castle megkönnyebbült sóhaját.

- Eric már halott volt, amikor Bicska rátalált, és Wolf csak utána jelent meg a színen - bólintott a férfi, miközben Beckett arcát fürkészte.

- Bár az is lehet, hogy megölte a fiút, otthagyta, és később visszament valamiért. Talán csak egy ellene szóló bizonyítékot akart eltüntetni, amikor Bicska kifigyelte.

- Nem hiszem - rázta meg a fejét Castle, és mivel Kate kérdő tekintettel felé fordult, óvatosan folytatta. - Ismerem.

- Pfff! Ugyan, Castle! Attól, hogy egy napig együtt róttátok az utcákat, még nem ismered!

- Nincs gyilkos tekintete.

- Aha! - forgatta meg a szemét a nő. - Hidd el nekem, a legtöbb gyilkosnak nincs gyilkos tekintete! Gyakran ártatlan tekintetű háziasszonyok vagy férjek az elkövetők, féltékeny szeretők, pénzzavarban levő kisemberek, és csak nagyon-nagyon ritkán futunk bele egy profi bérgyilkosba, CIA-s összeesküvésbe vagy maffialeszámolásba. Tudom, hogy ez elég kiábrándító a számodra, de a legtöbb gyilkossági ügyben nincsenek csavarok, egyszerűen az a gyilkos, akinek anyagi vagy egyéb érdeke eltenni valakit láb alól, vagy akiben a legtöbb gyűlölet van az áldozat iránt - magyarázta egyre hevesebben, hogy elfogadtassa a férfival, hogy a valóság korántsem olyan izgalmas, mint a képzelete szülte sztorik. Arra számított, hogy Castle vitába száll vele, de meglepetésére az író szótlanul nézett rá, sőt, ajkán sejtelmes mosoly játszott, szeme pedig huncutul csillogott. Kate elbizonytalanodott. Mégsem ismeri annyira? - Mi az? - csattant fel kissé ingerülten, miközben bekanyarodott a rendőrség mélygarázsába.

- Semmi - biggyesztette le a száját a férfi ártatlanságot tettetve.

- Castle!

- Csak furcsa, hogy te beszélsz sokat - mosolygott pimaszul.

Beckett szeme egy pillanatra keskeny résnyire szűkült, ajkát pedig bosszúsan összeszorította, de nem szólt. Leparkolt a kocsival, és csak akkor fordult a férfi felé, amikor már nem kellett megosztania figyelmét az író és a vezetés között.

- Ne hidd, hogy elfelejtettem a fecsegésedet Bicska kihallgatásán! - mosolyodott el gúnyos fölénnyel, és elégedetten állapította meg, hogy sikerült egy apró győzelmet bezsebelnie, mert Castle arcán a pimasz mosoly azonnal kényszeredetté vált.

- Ezt nem teheted! - próbált magabiztosságot csempészni a hangjába az író, noha tudta, kétszer is feleslegesen kotyogott. - Én csak felvázoltam Bicska gondolatait, hogy hogyan akarta fenyegetéssel megszerezni Wolf-tól az Eric-től elvett pénzt! Erre nem mondhatod, hogy felesleges volt, mert azonnal elismerte, hogy úgy volt!

- Nem is arról beszéltem - vetette oda Beckett, és mielőtt Castle ellenkezhetett volna, faképnél hagyta, és kiszállt a kocsiból. Élvezte a pillanatot, mert annak ellenére, hogy nem látta a férfi arcát, pontosan tudta, mi játszódik le benne, miközben utána lohol. Nem kellett sokáig várnia, hogy meghallja a bizonytalanul csengő, kellemes baritont.

- Nem egyeztünk meg abban, hogy a fogadás a kihallgatásokra is érvényes.

Beckett lépett még néhányat, aztán hirtelen megfordult, és tekintetét a férfira szegezte. Másodpercek alatt mérlegelte, hogy learathassa a győzelmi babérokat, vagy hagyja még egy kicsit teperni a férfit. Elégedettséggel töltötte volna el a nagyszájú író felett aratott győzelem, de túlságosan élvezte ahhoz a játékot, hogy abbahagyja. Ahogy megfordult, már tudta, hogy jól döntött.

Castle annyira meglepődött, hogy majdnem a nőnek ütközött, és arra sem volt ideje, hogy elrejtse az arcára kiülő érzelmeket, amelyekben keveredett a bosszúság a csalódottsággal és a reménnyel. Amikor tekintete a szigorúan rá szegeződő barnás-zöld szemekre siklott, ösztönösen nyelt egyet.  

- Rendben - hajolt hozzá egészen közel Beckett - de mostantól minden helyzetre áll a fogadásunk. A kihallgatásokra is! - emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját, aztán amikor a férfi beleegyezően bólintott, megfordult, és a lift felé indult. Elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy Castle hangtalanul kiált egy "igen"-t, és öklével a levegőbe csap.

Esposito és Ryan egy ütemben fordította fejét az előttük levő monitorról a lift felé, amikor meghallották a jellegzetes csilingelő hangot. Remélték, hogy végre felettesük és az író lép ki a felvonóból, mert minél több idő telt el, annál bizonytalanabbá váltak, hogy jól értelmezték-e Castle furcsa viselkedését. Esposito-nak már majdnem sikerült meggyőznie a barátját, hogy talán csak rossz napja volt az írónak, azért viselkedett szokatlanul, de Ryan csak megcsóválta a fejét. Bár nyomozóként a tényekre kellett volna hagyatkoznia, a sors érzékeny lélekkel áldotta meg, aminek következtében hitt a hatodik érzékében, ami most azt súgta, hogy valami megváltozott Beckett és Castle között.

Mivel Beckett egyenesen a fehér táblához ment, a két nyomozó felállt és követte.

- Megvan az emberünk, akitől hamis papírokat szerzett Wolf - nyújtott egy fényképet Esposito a nő felé, miközben egy lapról felolvasta, amit eddig kiderítettek. - Owen Harris kisstílű csaló, már jó néhányszor ült lopásért, betörésért, legutóbb hamis iratok eladásáért. Két hónapja szabadult. A legutóbbi ítélete elég szigorú volt, mert nem volt együttműködő. Nem köpte be, hogy ki vagy kik gyártották a hamisítványokat. Most hozzák be a járőrök - mondta, és elégedetten gyűjtött be Beckett-től egy elismerő pillantást. - Ja, és a képeket ekkor készítette Bicska - bökött az idővonalon jelölt piros pontra, amihez ákombákom betűkkel a fotó feliratot írta. 

- Montgomery kapitány elővette az FBI-os kapcsolatait, és hozzáférést kaptunk az arcfelismerő programhoz - tájékoztatta a fejleményekről felettesét Ryan. - Most a pályaudvarok és a repterek biztonsági kameráinak a felvételeit nézzük át, hátha valamelyiken felbukkan Wolf.

Beckett bólintott, aztán felírta a táblára a Bicskától kapott információkat, majd elgondolkodva fonta keresztbe a karját.

- Tegyük fel, hogy nem Kenneth Wolf a gyilkos, csak Bicskához hasonlóan ő is belebotlott Eric holttestébe, és úgy gondolta, elveszi a fiú értékeit.

- Gondolod, hogy diplomás, értelmiségi ember létére kirabolna egy hullát? - húzta el a száját Esposito.

- Ha valaki elveszti mindenét, sokszor az erkölcsi érzéke is csorbát szenved - sóhajtotta, és lehuppant Castle mellé az íróasztal szélére.

- De ha nem ő a gyilkos, akkor megint zsákutcába jutottunk - állapította meg lemondóan a nyilvánvalót Ryan. 

Pár másodpercig hallgattak, aztán amikor kezdett kínossá válni a csend, Ryan lopva az asztal szélén ülő íróra nézett. Várta, hogy Castle megcsillogtatja különleges fantáziáját, és felvázol egy őrült sztorit, hogy miért is kellett meghalnia Eric White-nak, az író azonban a szája elé tett kézzel, hallgatagon ült, és töprengve nézte a táblára írt adatokat. Könyökével észrevétlenül megbökte Esposito-t, aki egy pillanatig összevont szemöldökkel nézett rá, aztán kapcsolt, hogy ha ki akarják deríteni, mi történik felettesük és az író között, akkor árgus szemekkel kell figyelniük a reakcióikat.

- Menjünk végig újra a lehetséges gyanúsítottakon, hátha kihagytunk valamit - szólalt meg meggyőződés nélkül Beckett, mivel még az áldozat utolsó óráinak az eseményeit sem tudták kideríteni. A hajléktalanok élete olyan, mint egy árnyék: előbukkannak a semmiből, aztán észrevétlenül eltűnnek a sötétben, ráadásul magányosak. Egy hajléktalanra senki nem figyel, még egy másik hajléktalant sem érdekli, hogy él-e vagy hal. Nincs család, barátok, munkatársak, akiket érdekel a sorsa. Nem gondolta, hogy ilyen nehéz nyomon követni egy utcán élő ember napjait.

A csend újra rájuk telepedett, de most Esposito-t zavarta a legjobban.

- Mi az, Castle! Semmi agyament ötlet? - szúrt oda kissé lenézően.