Slamasztikában 1/32

- Úgy értitek, hogy rám nem emlékszik?

Kate a válla alatti kötésre, majd a karjába kötött infúzióra pillantott, és hálát adott az orvostudománynak, hogy már kifejlesztettek olyan fájdalomcsillapítót, ami megszabadította ez elviselhetetlen fejfájástól. Bár sejtette, hogy az a békés nyugalom, ami eluralkodott rajta, ugyanennek a szernek a hatása, de azt sem bánta. Könnyűnek és gondtalannak érezte magát, mégsem kívánt felkelni, talán mert ösztönösen tudta, hogy ha függőlegesbe kerülne, visszatérne a mindent felülíró fájdalom a tarkójában. Elmosolyodott. Eszébe jutott Ryan gondterhelten ráncolt homloka, aggódó tekintete, ami szöges ellentétben állt Esposito meleg, barna, megnyugtatón csillogó szemeivel és optimistán mosolygó arcával. Örült a fiúknak. Tudta, hogy az életét is rájuk bízhatná, és bár nem mutatta, jólesett neki, hogy féltik, ráadásul megtudta, mi is történt valójában vele. Emlékezett Bicska támadására, de aztán egy időre elvesztette az eszméletét, ráadásul a feje annyira hasogatott, hogy mire a mentőbe került, a fájdalom teljesen átvette akarata felett az uralmat. Na és ott volt Castle! Mit kezdjen ezzel a helyzettel? Pont az írónak kellett megmentenie az életét? Most aztán újra próbálkozhat lassan letörni az egekig érő egóját! Egy pillanatra bosszúsan összeráncolta a homlokát a gondolatra, aztán elmosolyodott. Furcsa volt látni a képzelet világában élő férfit, ahogy James Bondként vetődik egy késes, elmebetegként viselkedő bűnözőre. Mintha két, egymással szöges ellentétben álló világ ütközött volna.

Még mindig mosoly játszott az arcán, amikor halk kopogást hallott. 

Castle szorongva nyomta le a kilincset, és csak abban reménykedett, hogy a fiúk csak a bolondját járatták vele, amikor nagyban bólogattak a kérdésére, hogy Beckett őt felejtette-e el. Még Ryan arcáról sem tudta leolvasni, hogy a sajnálkozás miatt vág olyan furcsa képet, vagy feltörekvő nevetését akarja elfojtani, amikor Esposito azt ecsetelte, mennyire sajnálja, hogy újra kezdheti a teperést, hogy elnyerje Beckett szimpátiáját, vagy legalább azt, hogy elviselje. Érezte a kissé gúnyos hangsúlyt, de az inkább megerősítette abban, hogy a nő valóban nem emlékszik rá. Vett egy nagy levegőt, miközben lassan benyitott a szobába. Amikor meglátta Beckett-et, minden kétsége feledésbe merült. Nem érzett mást, csak megkönnyebbülést, és felszabadult örömöt. A nő kisimult arccal, halványan mosolyogva, éber tekintettel nézett rá, ezért felbátorodva belépett. A fiúk szereztek neki egy mankót, mielőtt magára hagyták a folyosón, így most kissé ügyetlenül egyensúlyozva bicegett az ágy felé. 

Kate nem lepődött meg az író látogatásán, mert Ryan-ék mondták, hogy összeszedett néhány zúzódást, és még itt van a kórházban. Egy pillanatra zavarba jött a saját érzéseitől. Más helyzetben talán dühös lett volna magára, amiért nemcsak egyszerűen örül a férfi jelenlétének, hanem egyenesen várta, hogy megjelenjen, de így, hogy éppen csak megmenekült egy veszélyes helyzetből, hagyta, hogy a kellemes érzés eluralkodjon rajta.

Castle zavarában megköszörülte a torkát, és a mankóját ide-oda igazgatva próbált megállni az ágya mellett.

- Örülök, hogy jól vagy! - mondta halk, rekedtes hangon, de szelíd szeretettel mosolyogva, de talán mivel Beckett nem reagált azonnal az őszinte mondatra, a férfi aggódva kezdte fürkészni az arcát. - Ugye, emlékszel arra, hogy mi történt? - kérdezte összehúzott szemekkel.

Kate-et nem lepte meg a kérdés, mert eszébe jutott, hogy Esposito azon poénkodott, milyen rémült volt Castle, amikor felmerült a memóriavesztés lehetősége. A férfira pillantott. A szorongva várakozó tekintet és a beharapott alsó ajak arra utalt, hogy nem véletlenül tette fel a kérdést, és már egészen biztos volt abban, hogy a két nyomozó alaposan megtréfálta az írót. Hirtelen mintha az ördög bújt volna bele, úgy érezte, jó móka lesz, ha csatlakozik hozzájuk. 
- Hm ... igen ... - kezdett bele távolba révedő tekintettel bizonytalanul, miközben úgy tett, mintha erősen gondolkodna.  - Vagyis ... emlékszem, hogy Eric White gyilkossági ügyében nyomoztam, és egy Bicska nevű hajléktalant hallgattam ki, aztán inni akartam egy kávét, és a pihenőbe indultam. Valaki a nevemet kiáltotta, mire megfordultam. Csak azt érzékeltem, hogy az a nagydarab hajléktalan készül valamire, de aztán megláttam a kést, amit a magasszárú cipőjéből húzott elő. Láttam, hogy felegyenesedik, és a magasba lendíti a kést. Aztán ... aztán lesújtott - mondta. Pár másodpercre elhallgatott, és elgondolkodva Castle-re nézett. - Emlékszem magára - bólintott magabiztosan. - Maga vetődött rá arra az őrültre. Megmentette az életemet - mondta tágra nyílt szemekkel nézve az először megkönnyebbülten elmosolyodó, aztán döbbenten rámeredő íróra.

Castle eleinte bosszankodott, hogy Esposito rá tudta szedni, holott Beckett minden apró részletre emlékszik, de a nő utolsó mondatai megzavarták. Miért beszél róla magázódva? Értetlenül pislogott egyet, de amikor a nő folytatta, még a szája is elnyílt meglepetésében.

- Igazi rendőrvetődés volt. Maga is nyomozó, ugye? Most helyezték a tizenkettesekhez?

- É-én nem vagyok rendőr - nyögte Castle, miközben azt kívánta, bárcsak inkább megtréfálták volna a fiúk!

- Á! Szóval FBI ügynök - ragyogott fel Beckett arca, mintha valami nagy felfedezést tett volna, miközben magában egyre jobban derült az elképedt férfin. 
- Ne csináld Beckett! Tudom, hogy csak meg akarsz leckéztetni - nevetett erőltetetten Castle, de amikor Beckett értetlenül megrázta a fejét, elkomorult.  - Ez nem jó vicc - mondta, aztán olyan arccal, mint aki lassan elfogadja a megváltoztathatatlant, nyelt egyet. - Tényleg nem ismersz meg? 
Beckett szíve már majdnem megesett a férfin, mégis jólesett még egy kicsit kínoznia, mert úgy érezte, ezzel visszavághat a pimasz bosszantásokért. Úgy tett, mintha erősen gondolkodna, aztán hirtelen felderült az arca. 
- Ó igen! Tényleg ismerem! - lelkendezett, mintha megtalálta volna a bölcsek kövét, amivel sikerült megkönnyebbült mosolyt csalnia Castle arcára, bár a férfi nem értette, miért magázza még mindig Beckett. - Maga Richard Castle, a bestseller író! Azért nem ismertem meg eddig, mert a könyvei borítóján sármosan mosolyog, most viszont inkább egy ijedt kisfiúra emlékeztet. Igen, ismerem magát! Emlékszem, hogy éppen abban a könyvesboltban dedikált, amelyikbe betértem a legújabb James Patterson könyvért - mondta könnyedén, bár az író arcát látva kezdte úgy érezni, hogy túllőtt a célon, ezért jónak látta, ha simogatja a férfi hiúságát egy kis dicsérettel. - Író létére szép vetődés volt! James Bond is megirigyelhette volna! A legtöbb embernek meg sem fordult volna a fejében, hogy a földre teperjen egy késsel hadonászó hajléktalant.
- Hát, lehet, hogy nekik több eszük van - vágott egy grimaszt Castle. - A bűze még mindig az orromban van - rázkódott meg látványosan, aztán az orrához húzta a pulóverjét, és elfintorodva morgott maga elé. - Azt hiszem, ezt sem veszem fel többé.
Még néhány másodpercig szomorúan gondolt arra, hogy Beckett számára feledésbe merült az együtt töltött idő, ami tele volt évődéssel, humorral, szellemi kihívással, de leginkább valami megmagyarázhatatlan vonzalommal, de mire tekintetét a nőre emelte, felülkerekedett optimista énje. Újra azt az izgalmat érezte, mint amikor az első közös ügyük után eldöntötte, hogy meg akarja fejteni ennek a különleges nőnek a rejtélyét, és el akarja hódítani a szívét. A gondolatra, hogy most sokkal könnyebb dolga lesz, hiszen míg Beckett nem emlékszik kettejük izgalmas, ugyanakkor pajkos játékára, ő már pontosan tudja, hogyan reagál a nő az egyes helyzetekben.
- Igen, Richard Castle vagyok! - húzta ki magát magabiztosan.
Mialatt az író lehajtott fejjel a ruháját szagolgatta, Kate elmosolyodott, és arra gondolt, itt az idő, hogy megkegyelmezzen neki, és elárulja, hogy nincs semmiféle memóriavesztése. Már nyitotta a száját, amikor a férfi felemelte a fejét, és ránézett. Már nemegyszer tapasztalta, hogy Castle hangulata pillanatok alatt tud optimistává változni, mégis meglepődött a mosolygó arcon, amiről lerítt a határtalan önbizalom, és a kék szemeken, amelyek ugyanolyan pimaszul csillogtak, mint amikor Montgomery kapitány bejelentette, hogy az író háttérkutatásokat folytat, és addig marad az őrsön, ameddig ő akar. Mint mindig, most is ugyanazt a reakciót váltotta ki belőle ez a tekintet és ez a mosoly: bosszúságot, kihívást és izgalmat. Pontosan tudta, mire gondol a férfi, ezért már esze ágában sem volt felfedni az igazat.
- Na és mit keresett az őrsön, Mr. Castle? - kérdezte kihívóan.

Slamasztikában 1/31

- Agyrázkódása van, de mindenképpen CT vizsgálat kell ahhoz, hogy megállapítsuk, nincs-e vérömleny vagy szivárgó vérzés a koponyán belül, és hogy milyen fokú a memóriavesztése.

A nyomozók és  kapitány  szótlanul bólintottak, jelezve, hogy megértették a hallottakat, aztán aggódó arccal nézték, ahogy Beckett karjába bekötik az infúziót, aztán hordágyra teszik és betakarják. Csak Castle nem bírta ki, hogy rá ne kérdezzen a félelmére, amit az orvos szavai váltottak ki belőle.

- Ha találnak vérömlenyt, annak mi lesz a következménye?

- Ne szaladjunk a vizsgálatok elé! - mondta megnyugtató hangon az orvos - az író felé fordulva. - Felelőtlenség lenne bármit mondanom ebben a helyzetben.

- Na és a memóriavesztés? Mire nem emlékszik? Csak átmeneti állapot, vagy végleges? - sorolta idegesen a kérdéseket, mire az orvos halványan elmosolyodott.

- Nyugodjon meg! Minden rendben lesz! Az agyrázkódás gyakran jár memóriavesztéssel, de ha nincs nagyobb baj, néhány nap alatt minden rendbe jön. Maga jól van? - kérdezte, miközben összeszűkült szemmel fürkészte Castle sápadt arcát, verejtékező homlokát.

- I-igen - válaszolt bizonytalanul az író, mert most, hogy valamelyest megnyugodott, és az adrenalin már nem nyomta el testének fizikai tüneteit, hirtelen megérezte, mennyire fáj és ég a jobb térde és a csuklója, és az is tudatosult benne, hogy reszket a lába, és kiverte a hideg veríték. -  Csak-csak egy hajléktalan volt a támadó, és én rávetődtem. Azóta nem megy ki a bűze az orromból - vágott egy kényszeredett fintort, miközben önkéntelenül megdörzsölte fájó csuklóját, és fájdalmasan felszisszent, mert súlyát meggondolatlanul a jobb lábára helyezte.

- Castle, maga is jókorát esett - nézett rá szigorú tekintettel Montgomery kapitány, aztán az orvos felé fordult. - Vigyék be, és nézzék meg, nem lett-e valami baja!

- De ... - kezdett volna ellenkezni az író, hirtelen azonban meggondolta magát. Igaz, hogy vonzó lehetőség volt, hogy az őrsön marad, és sütkérezik a bátor megmentő szerepben, de az, hogy elkísérheti Beckett-et a kórházba, mellette lehet, talán még a kezét is megfoghatja, egyedülálló lehetőség volt.

- Menjen! - csattant Montgomery hangja erélyesen. - Még a végén leveszi a fejemet a polgármester, hogy nem vigyáztam eléggé az írócskájára!

Castle meg mert volna esküdni, hogy az éllel kiejtett szavak ellenére huncut csillogást lát a kapitány szemében. Hálás volt a férfinak, mert a parancsa miatt úgy tűnt, hogy ő ugyan kemény legény, akinek meg sem kottyan egy kis csetepaté, de hát ha Montgomery parancsolja, nincs mit tenni, mennie kell. Arról nem is beszélve, hogy Beckett mellett lehet!

Az orvos biztatón megfogta a vállát, ő pedig engedve a szelíd erőszaknak, a hordágyat toló ápolók után bicegett. Most érezte csak, mennyire hasogat a térde.

A liftben megállt Beckett hordágya mellett, és nézte a csukott szemmel fekvő nőt, és összeszorult a szíve. Eddig nem is gondolt bele, milyen veszélyeket rejthet a nyomozói munka. Az akciókban persze érezte, hogy bármi megtörténhet, de a fegyverek, a golyóálló mellények és az összetartó csapatmunka látványa mindig megnyugtató hatást keltett benne. Az, hogy a kapitányság területén érjen egy nyomozót támadás, meg sem fordult a fejében. Észrevette, hogy Beckett arcán végigfut a fájdalom. Ekkor tudatosult benne, hogy a nő azért fekszik csukott szemmel, hogy könnyebben elviselje a fájdalmat.

- Kap fájdalomcsillapítót? - bökött az infúzióra.

- Igen. Nemsokára hatni fog - bólintott az orvos, aztán úgy tette fel a kérdést, mint aki biztos a válaszban. - Maguk társak, ugye?

Castle vacillált, pedig szíve szerint határozottan rávágta volna az igent. Az jutott eszébe, vajon Beckett mit válaszolna erre a kérdésre. Elütné egy kissé gúnyos mosollyal, vagy éllel odavetné, hogy ő csak egy kolonc, akit a polgármester a nyakára ültetett, azt mondaná, hogy csak egy kíváncsi író, aki mindenbe beleüti az orrát csak azért, hogy őt idegesítse, vagy talán ...?

- Én ... én csak ... szóval író vagyok, és anyagot gyűjtök Beckett nyomozó mellett - ejtette ki nehezen a szavakat. Érezte, hogy Kate egyre szívesebben vonja be a nyomozásokba, és egyre gyakrabban csak tetteti, hogy bosszantják az elméletei és az egész jelenléte, mégsem akarta áltatni magát azzal, hogy a nő társának tartja. Alighogy kiejtette a szavakat, Beckett szemhéja megrebbent, majd lassan kinyílt, és a nő ránézett. A barnászöld szempár csodálkozva tágult nagyra, és Castle úgy érezte, mintha a nő meglepve méregetné. Arra gondolt, talán azért, mert nem ilyen válaszra számított. Néhány másodpercig összefonódott a tekintetük, mint ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban, de az írót mégis olyan különös érzés fogta el, amit még sosem érzett. Zavarában elmosolyodott, de a nő komoly maradt, amitől még furcsábbnak érezte a pillanatot.

- De lehetek a társad, ha akarod - mondta incselkedve, de olyan meleg hangon, hogy senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy halálosan komolyan gondolja.

A lift zökkenve megállt, és Castle csalódottan vette tudomásul, hogy sosem tudhatja meg, hogy Beckett hogyan reagált volna a szavaira, mert az egyik ápoló sietve kitolta a hordágyon a nőt a mentőhöz, míg ő a másik segítségével bicegett utánuk. Szomorúan vette tudomásul, hogy mire bevánszorgott a kocsiba, a nő megint csukott szemmel feküdt, és a kórházig nem is nyitotta ki a szemét.

Nagyot sóhajtott, amikor Beckett-et betolták az egyik vizsgálóba. Hirtelen eszébe jutott, hány és hány olyan filmet látott, amikor az aggódó hozzátartozók félelemmel teli arccal állnak a kórházi folyosón, és tehetetlenül nézik, ahogy az orvosok és ápolók a műtőbe tolják a szerettüket, és becsukódik a kétszárnyú csapóajtó mögöttük. Nem gondolta, hogy ilyen szörnyű érzés. Optimista volt, de a mentőorvos szavait nem tudta kiűzni a fejéből, és akarata ellenére egyre többször fordult meg a fejében, hogy mi lesz, ha a CT vérömlenyt mutat ki. Az is aggasztotta, hogy Beckett csak egyszer szólalt meg a magához térése óta. Mereven nézte a már mozdulatlan ajtót, aztán megérezte az egyik ápoló kezét a vállán.

- Jöjjön a vizsgálóba, Mr. Castle! - terelte be az egyik ajtón a fiatal férfi.

Hiába mondta, hogy nincs semmi baja, csak összeverte kicsit a térdét, és valószínűleg meghúzódott a csuklója, amikor Bicskával együtt földet ért, senki nem foglalkozott az ellenkezésével. Közölték vele, hogy mivel a mentő hozta be, követniük kell az orvosi protokollt, tehát meg fogják vizsgálni, és minden szükséges vizsgálatot elvégeznek. A szúrós tekintetű, borostás, morcos arcot vágó ügyeletes orvos éppen akkor lépett be egy orvosi kartonnal a kezében, amikor az író közölte, hogy csak adjanak egy zacskó jeget, mondják meg, hol találja Beckett nyomozót, és már itt sincs.

- Nem megy sehova - szólat meg az orvos halkan, mégis olyan ellentmondást nem tűrőn, hogy az író meglepetésében megtorpant. A férfi lehuppant egy székre, és szenvtelenül nézett a bal lábán egyensúlyozó, tenyerével óvva fájó csuklóját dörzsölgető íróra. Látszott rajta, hogy már vagy tizenhat órája talpon van, és egyáltalán nincs kedve vitatkozni egy kriminális beteggel.

- De ... - kezdett bele Castle, az orvos tekintetétől  azonban egy pillanatra elakadt a szava.

- A nyomozót elvitték CT vizsgálatra, utána összevarrják a válla alatti vágást, maga meg letolja a nadrágját és felfekszik a vizsgálóágyra, hogy megnézhessem a térdét - mondta egy szuszra az orvos.

Castle nyitotta a száját, hogy magyarázkodni kezdjen, aztán meggondolta, és szótlanul kezdte kicsatolni a farmerja övét. Igaza volt az orvosnak. Hiába várakozna a folyosón, addig, amíg Beckett-et meg nem vizsgálják, és el nem látják, úgysem láthatja.

- Ezzel a lábban akart maga lelépni? - vetette oda olyan haraggal vegyes gúnnyal az orvos, ami Castle-t Dr. House karakterére emlékeztette. Nem sokáig töprengett azon, hogy ez a hasonlóság jó lesz-e neki, vagy rossz, mert döbbenten látta meg lila véraláfutásokkal tarkított, jókorára dagadt térdét, amin még egy vérző horzsolás is éktelenkedett. Már semmi ellenvetése nem volt a vizsgálattal szemben.

Egy óra múlva, amikor végre ellátták a sérüléseit, türelmetlenül nézett az órájára. A horzsolást lefertőtlenítették, a lábát és a kezét megröntgenezték. Az egyik kéztőcsontja sérült, amikor a tenyerével próbálta tompítani az esés erejét, ezért a könyökétől a tenyere közepéig begipszelték a kezét, a térdére pedig kapott egy jeges tömlőt, aztán a nővér egy olyan kerekesszékbe ültette, amin volt egy tartószerkezet, hogy ne kelljen behajlítani a lábát.

- Amíg a barátnőjére vár, maradjon ebben - ütögette meg a kerekesszék támláját a fiatal, barátságos mosolyú nővér.

- Nem a barátnőm - húzta szomorkás mosolyra a száját Castle.

- Nem? Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy az!

- Miért? - fordult hátra csodálkozva az író, miközben a nővér az ajtó felé tolta.

- Hát, mert csaknem a sírba tette Dr. Morrisont azzal, hogy ötpercenként rákérdezett, hogy meddig tart a CT vizsgálat, mennyi idő, mire kiértékelik, hogy jók-e a kórház sebészei, meg hogy milyen emlékezetvesztéssel járhat egy eséstől származó koponyasérülés. Ja, és percenként nézett az órájára, ahogy most is - nevette el magát a nő.

- Én csak ... - kezdte a mentegetőzést Castle, mert felidézve az elmúlt óra eseményeit, be kellett látnia, hogy a nővérnek igaza van. Talán nem volt véletlen, hogy Dr. Morrison olyan erővel vágta be az ajtót, amikor kilépett a vizsgálóból, hogy beleremegtek a falak. Nem tudta befejezni a mondatot, mert mintha csak megérezte volna az orvos, hogy róla beszélnek, beviharzott az ajtón, és megállt Castle tolószéke előtt. Pár másodpercig farkasszemet nézett az íróval, és látszott rajta, hogy majd' szétveti a düh, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Csak tudnám, hogy bírja ki magát Beckett nyomozó - sóhajtotta.

- J-jól van? - nyelt egyet idegességében az író.

- Megnyugodhat, még vagy hatvan évig idegesítheti - mondta éllel az orvos, aztán a nővérhez fordult. - Őt vigye a 448-asba!

- De ... - emelte fel begipszelt jobb kezét Castle ellenkezve, mert esze ágában sem volt a kórházban maradni egy térdzúzódás és egy begipszelt kéz miatt, de a nővér a vállára tette a kezét és kissé megszorította, jelezve, hogy hallgasson, aztán közelebb hajolt hozzá.

- Abba szobába vitték Beckett nyomozót - suttogta, miközben kitolta az ajtón.

Mintha egy mázsás súly gördült volna le az orvos és a nővér szavai hallatán a szívéről. Igazán azonban csak akkor nyugodott volna meg, ha a saját szemével látta volna, hogy Beckett jól van, ezért amikor felértek a negyedik emeletre, szeme cikázva kereste a 448-as számú ajtót. Éppen kiszámolta, hogy a folyosó végén levő szobában van Beckett, amikor az egyik ajtón Esposito és Ryan léptek ki.

- Köszönöm, innen már boldogulok - villantott egy hálás mosolyt a nővérre, aki mosolyogva bólintott, és magára hagyta.

- Te jó ég Castle! Veled meg mi történt? - csodálkozott rá már messziről Esposito.

- Tudod! Egy rendőrökkel teli őrsön én terítettem le Beckett támadóját - vágott vissza  élcelődve  Castle, miközben megvonta a vállát, de a következő pillanatban elkomolyodott. - Beckett jól van?

A két nyomozó jelentőségteljesen egymásra pillantott, de egyikük sem válaszolt. Castle érezte, ahogy újra összeszűkül a gyomra, és zakatolni kezd a szíve.

- M-mi van vele? - kérdezte, és érezte, hogy megremeg a hangja.

Esposito az ajkát harapdálta, Ryan pedig idegesen hátrasimította a haját, de végül szomorú tekintettel az íróra nézett.

- Hát ... Beckett igazából jól van. A CT eredmények jók lettek, a vágást is összevarrták, de azért van egy kis probléma - nyögte ki nehezen

- Probléma? Milyen probléma? - kérdezte előrehajolva a kerekesszékben, mintha azzal sürgetni tudná a választ.

Ryan gondterhelten ráncolta a homlokát, aztán Esposito-ra pillantott, aki bátorítón bólintott egyet.

- Khm ... szóval ... az agyrázkódás miatt az emlékezete ...

- Nem emlékszik valamire? - noszogatta Castle a nyomozót.

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy valakire - nézett rá együtt érzőn Ryan, Esposito pedig bánatos arccal bólogatott.

Castle agya lázasan próbálta összerakni az információkat. Néhány másodperc múlva rájött, hogy mire céloznak a fiúk. Ajkai elnyíltak, de egy pillanatig elfelejtett levegőt venni, olyan sokként érte a hír.

- Úgy értitek, hogy rám nem emlékszik?

Slamasztikában 1/30

Castle a néhány másodperc alatt lejátszódó eseményeket mintha lassított felvételként látta volna, minden pillanata belevésődött az agyába. Látta, hogy Bicska botladozni kezd, és mintha vissza akarná nyerni az egyensúlyát, kitépi karját az egyenruhás szorításából, előrehajol, és összebilincselt kezeivel magasszárú cipőjénél matat. Abban a pillanatban, amikor a férfi hosszú szövetkabátja szétnyílt, fémes csillanást látott, és meghallotta, ahogy a rugó kilöki a pengét a kés nyeléből. 
Csak néhány századmásodpercnek kellett eltelnie, hogy rájöjjön, mire készül a férfi, mégis, ez a szemvillanásnyi idő most rendkívül nagy jelentőséggel bírt.

- Beckett - ordította torkaszakadtából, miközben megpróbálta néhány lépéssel áthidalni azt a hat-hét méter távolságot, ami elválasztotta Bicskától. Érzékelte, hogy a nő megfordul, és döbbent tekintettel néz rá, az egyenruhás őr pedig a hajléktalan felé nyúl, hogy felegyenesítse, de a férfi egy mozdulattal lerázta magáról, és két hatalmas lépéssel Beckett mellett termett. Castle látta, hogy az őr a pisztolytáskája felé kap, de érezte, hogy nem lesz elég ideje, hogy megfékezze Bicskát. A férfi erejét megsokszorozta a düh, és elvette az eszét, mert szeme eszelős tekintettel tapadt Beckett-re, torkából fülsértő ordítás szakadt fel, és az összebilincselt kezeiben szorongatott bicskát a magasba lendítette. Az író még látta, hogy Beckett szeme kitágul, és csak annyi ideje marad, hogy egyet hátralépjen, és védekezve maga elé emelje a karját. Ösztönösen tudta, hogy nem éri el időben a támadót, mégis elrugaszkodott a talajtól, és rávetette magát. Kezei csak Bicska derekát érték el, de a váratlan ütközéstől a férfi elveszítette ugyan az egyensúlyát és meginogott, de ennek ellenére lesújtott a késsel. Castle nem tudta, hogy célt ért-e a szúrás. Az ereiben áramló adrenalin megsokszorozta izmai erejét, lábai a talajnak feszültek, és még egyet lökött Bicskán. Mindketten a földre kerültek. A nagydarab hajléktalan úgy dőlt el, mint egy zsák, Castle pedig félig fölé zuhant. Arca a mocskos kabátba fúródott, érezte Bicska orrfacsaró bűzét, de csak arra figyelt, hogy a földön tartsa az őrjöngve kapálózó férfit, amíg segítséget nem kap. Teljes súlyával ránehezedett, mert annak a teste alá szorultak összebilincselt kezei, és mindenáron meg akart fordulni, ezért Castle minden izmát megfeszítette, hogy megakadályozta azt. Amikor érezte, hogy erőfölényben van, felemelte a fejét, és tekintetével Beckett-et kereste. Élete során sok izgalmas, félelmetes, sőt veszélyes helyzetbe keveredett már, de még sosem érezte, hogy a szíve ilyen vadul kalapál a mellkasában, mint amikor meglátta a földön fekvő nőt. Teste ernyedt volt, piros felsőjén, a jobb válla alatt pedig egy bordó, nedves folt növekedett, ahogy a pamutszálak magukba itták a vért. Castle úgy érezte, mintha az előbb még őrülten zakatoló szíve egy pillanatra megállt volna, amikor meglátta a nő mennyezetre meredő, mozdulatlan, nyitott szemét. Kiáltani akart, de először nem jött ki hang a torkán.

- Beckett! - hagyta el a száját második levegővételre is csak suttogás.

Mintha a nő megérezte volna a rémületét, lassan becsukta a szemét, és vett egy olyan mély lélegzetet, hogy Castle tisztán látta, ahogy megemelkedik a mellkasa. Abban a pillanatban, hogy tudatosult benne, hogy Kate él, hirtelen eljutott érzékeihez az őrsöt betöltő hangzavar. Bicska artikulátlan ordítása, az egyenruhás rendőr, Ryan és Esposito kiabálása, akik fegyvert fogtak a földön dühöngő férfira. Már nem érdekelte Bicska. Elengedte a férfit, és egy pillanat múlva már a nő mellett térdelt. Rémülten nézett a falfehér arcra, a máskor élettel teli, most azonban fakó ajkakra, aztán az egyre csak terülő vérfoltra. Érezte, hogy minden idegsejtje vibrál, és alig észrevehetően, de egész testében remeg.

- Mentőt! Hívjanak mentőt! - kiabált a feléjük siető embereknek, aztán óvatosan kisimította a nő arcából az előrehullott hajszálakat, és a nyaka alá nyúlva kissé felemelte fejét a kemény padlóról. Tekintete újra a vérfoltra vándorolt, hogy megállapítsa, milyen mély a szúrás okozta seb, de meglepetésére a pamut felsőn nem egy lyukat, hanem egy tíz centis vágást látott.

- Mi történt? - hallott meg egy erőtlen suttogást, amelyben alig ismerte fel Kate hangját. A gyönyörű, zöldesbarna szemek kissé fátyolos tekintettel szegeződtek rá.

- Beckett! - sóhajtott a férfi, és megkönnyebbülten elmosolyodott. - Rád támadt Bicska, de mindjárt itt lesz az orvos - mondta, de inkább magát nyugtatta, mint a tisztuló tekintetű nőt. Hirtelen arra gondolt, milyen szürreális helyzetbe kerültek. A földön térdelve a karjaiban tartja a gyönyörű nyomozónőt, és egyszerre járja át a félelem és a különös, boldogító izgalom. Érezte Kate testének melegét, orrába pedig bekúszott a finom, mégis mámorító parfüm illata. Még soha nem volt ilyen közel a nőhöz. Próbálta kizárni a külvilágot, és elraktározni a pillanat emlékét.

Beckett-nek kellett néhány másodperc a támadás után, hogy agya a helyére tegye az eseményeket. Élesen emlékezett Castle kiáltására, Bicska magasba lendülő kezére, az író kamikaze mozdulatára, ahogy taszít egyet a hajléktalanon, aztán az égető fájdalomra, ahogy felhasítja a kés pengéje a bőrét, és a tehetetlen zuhanásra. Feltételezte, hogy beütötte a fejét, mert rettentően fájt a tarkója. Egy időre biztosan elvesztette az eszméletét, mert nem tudta, hogyan ért földet. Még próbálta összerakni az emlékeket, amikor Castle mellé térdelt, végigsimított az arcán, és karját a nyaka alá csúsztatva megemelte a fejét. A máskor huncutul csillogó szemeknek és a pimasz mosolyra húzódó keskeny ajkak most aggódást, sőt, félelmet tükröztek. Ami azonban ennél is jobban meglepte, az volt, hogy milyen természetesnek és biztonságot adónak érezte a gyengéd mozdulatokat. A férfi közelsége jóleső érzéssel töltötte el, és pont ettől meg is rettent. Szabadulni akart, mielőtt az érzelmei átvennék az irányítást, ezért megpróbált felülni.

- Ne, ne, ne, ne, ne! Megszúrt az az eszelős! - próbálta szelíd erőszakkal fekve tartani Castle, miközben egyre többen sereglettek köréjük.

Bicskát két egyenruhás a zárkák felé taszigálta, Esposito és Ryan pedig a fegyverüket visszatéve a tokjába, feléjük indult.

- Beckett, jól vagy? - hallották meg a két férfi aggódó hangját egyszerre.

- Nincs jól!

- Jól vagyok - vágta rá Castle és Beckett az ellentmondásos választ. Találkozott a tekintetük, és úgy érezték, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Beckett eszmélt előbb. - Nincs semmi bajom, csak megvágott és fellökött az az idióta - mondta dühösen, és miközben tenyerét a vérző vágásra szorította, megpróbált felállni. Néhány másodperc múlva már tudta, hogy nem volt jó ötlet. Szédült, és hányinger tört rá. Hirtelen meghallott egy keményen csengő, mégis meleg hangot.

- Feküdjön vissza, Beckett! - lépett mellé Montgomery kapitány, aki Bicska ordítozására jött ki az irodájából, de eddig azzal volt elfoglalva, hogy a férfi ne követhessen el újabb őrültséget. - Ne játssza a kemény zsarut! Már úton van a mentő. Majd az orvos megmondja, hogy fickándozhat-e - mondta ellentmondást nem tűrőn, de szeretettel.

Castle hálás volt a kapitánynak, mert nem kerülte el figyelmét a Beckett arcán megjelenő fájdalom, hófehér arcszíne, újra fátyolossá váló tekintete. Esposito elhessegette a jó szándékú, bámészkodó kollégáit, Ryan pedig hozott egy csomag kötszert, amit a vérző felületre tettek. Úgy tűnt, hogy nincs nagyobb baj, az írónak mégis rossz érzése támadt, és megkönnyebbült, amikor kinyílt a lift ajtaja, és meglátta a hordágyat cipelő mentősöket. 

Egy perc múlva már remegő lábakkal állt, és néhány méteres távolságból figyelte, ahogy a mentőorvos megnézi Beckett pupillareflexét, és néhány egyszerű vizsgálattal próbálja kizárni az idegrendszeri sérülést. Hallotta, hogy a férfi kérdéseket tesz fel Kate-nek, de a nő olyan halkan válaszolt, hogy nem értette. Végül az orvos bevágta a véres pamutfelső nyakát, hogy a vágott sebhez férjen, és új gézlapokat helyezett rá. A mellette álló kapitányra, Ryan-re és Esposito-ra nézett, akik éppoly aggódva és feszülten figyeltek, mint ő. Amikor Beckett-et feltették a hordágyra, mindannyian közelebb léptek a feléjük forduló orvoshoz.

- A vágás nem súlyos, de össze kell varrni - intézte Montgomery kapitányhoz szavait az középkorú, fáradt tekintetű férfi. - Jobban aggaszt, hogy jókora ütés érte a koponyát. Agyrázkódása van, de mindenképpen CT vizsgálat kell ahhoz, hogy megállapítsuk, nincs-e vérömleny vagy szivárgó vérzés a koponyán belül, és hogy milyen fokú a memóriavesztése.

Slamasztikában 1/29

- Készülj Andersen! - húzta fel Beckett egy pillanatra a szemöldökét, miközben sejtelmes mosoly jelent meg a szája sarkában.
Castle megtorpant, és szemöldökét ráncolva próbálta megfejteni a nő célzást sugalló szavait. Másodperceknek kellett eltelni, hogy rájöjjön, mire gondolt Beckett.

- Behozatod Bicskát? 

- Találkozhatsz az összes haveroddal - szúrta oda csipkelődve a nő, és magában jól szórakozott az író arcán megjelenő grimaszon, aztán szólt a fiúknak, hogy hozzák be a három hajléktalant, akikhez az áldozat hozzácsapódott.

- Ne már, Beckett! Nem lehet ilyen egyszerű! - sopánkodott Castle, miközben követte a nyomozót a fehér táblához, és ott leült az íróasztal szélére.

- Már a legelején valamelyik hajléktalanra kellett volna legjobban gyanakodnunk - csengett bosszúsan a nő hangja, miközben kezdte felírni a Hugh Boltontól hallott információkat a táblára. - Még ha te valami csavaros ügyre számítottál is, a legkézenfekvőbb, hogy a pénzért szúrták le. Tudom, hogy ez neked túl unalmas, de hidd el, a legtöbb esetben semmi csavar nincs egy ügyben. Ha nem lett volna ilyen különleges élete a fiúnak, biztos, hogy azonnal a hajléktalanok között kerestük volna a gyilkost.

Castle lemondóan elhúzta a száját, de nem szólt semmit, hanem megpróbált egy frappáns elméletet gyártani. A megfigyelőben kitalált sztoriját elvetette, mert arra úgyis csak egy szemforgatást kapott volna Beckett-től, most azonban olyannal akart előrukkolni, ami minden vallomással és ténnyel összeegyeztethető, mégsem olyan unalmas, minthogy egy hajléktalan legyen az elkövető. Hiába akart koncentrálni, mert szeme akaratlanul is követte a táblára író, kecsesen előrehajoló nő mozdulatait. Tekintete először a szabályos arcon időzött el, meg a szép ívű szemöldökök között megjelenő két kis ráncon, amelyeket már az első ügyük során felfedezett. Pislogott néhányat, hogy gondolatait visszaterelje az ügyre, de mire észbe kapott, már a nő szűk farmerba bújtatott hosszú, izmos combján siklott felfelé a tekintete, aztán megállapodott a nőiesen kerek csípőn. Észre sem vette, hogy elnyílt a szája a túlságosan is vonzó, a fantáziáját a szándékától egészen más irányba mozgató formák látványától, és csak akkor kapott észbe, amikor Beckett mintha megérezte volna, hogy nézi, hirtelen hátranézett.

Egy pillanatra mindketten zavarba jöttek, de ezt Castle tudta kevésbé palástolni, mert gyorsan becsukta a száját, elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha elmélyülten figyelné az új feliratokat a táblán.  Beckett meglepődött, de nem azon, hogy a férfi titokban megbámulta nőies domborulatait, hanem az elhomályosuló kék szemekben látott vágyon. Elmosolyodott az író ösztönös reakcióján, és büszke volt magára, hogy ő nem kapta el a tekintetét.

- Nos? - kérdezte kihívón.

- Nos, mi? - pislogott értetlenül Castle, aztán észbe kapott, és megvonta a vállát. - Van több elméletem is, de egyik sem nyerné el a tetszésedet - füllentette.

- És ez téged mikor akadályozott meg abban, hogy előadd őket? 

- Hm ... soha - rántotta meg pimaszul mosolyogva vállát a férfi, de aztán elkomorodott. - Még ... nem áll össze egészen a mexikói maffiás elméletem - vallotta be kényszeredetten, aztán az órájára pillantott. - Késő van. Azt hiszem, már nem várom meg, hogy a fiúk visszaérjenek Bicskáékkal - próbálta közömbösen kiejteni a szavakat.

- Mi az Castle!? Csak nem beijedtél, hogy újra cipő és kabát nélkül maradsz? - csipkelődött a nő jót derülve a férfi látható riadtságán.

- Ha-ha! Nagyon vicces! Csak arra gondoltam, jobb lenne, ha reggel hallgatnánk ki őket, mert a bíróság úgysem veszi figyelembe a borgőzös állapotban tett vallomást. Már vagy két liter lőrét benyakaltak. Meg aztán éhes is vagyok.

Beckett egy pillanatig elgondolkodott.

- Akkor az éjszakát egy zárkában töltik, amíg ki nem józanodnak - mondta, de ki nem csúszott volna a száján, hogy az írónak igaza van, semmi értelme este kihallgatni Bicskát, Bozontot és Kretént, nehogy az egekig nőjön az egója. Az órájára nézett. - Rendeltem egy kis kínait, mindjárt hozzák. Megosztom veled, ha akarod - mondta anélkül, hogy meggondolta volna a szavai következményeit. Amikor meglátta, hogy Castle hitetlenkedve kissé oldalra billenti a fejét, mintha nem akarna hinni a fülének, szeme összeszűkül és furcsán csillog, ajkai pedig alig észrevehetően elnyílnak, már tudta, hogy a férfi nagyobb jelentőséget tulajdonított a szavainak a kelleténél. - Csak nem venném a lelkemre, ha itt az őrsön halnál éhen - jegyezte meg évődve, aztán kicsit gúnyosan hozzátette: - Persze, biztosan jobb kajákhoz szokott a gyomrod a csípős szószos csirkemellcsíkoknál.

Castle csak egy másodpercig vacillált. Egyáltalán nem vágyott találkozni a három jómadárral, akik tulajdonképpen kirabolták, és ha Beckett nem küldi a megmentésére a járőrt, ki tudja, mit tettek volna vele, de úgy érezte, nagy hiba lenne kihagyni a lehetőséget, hogy a nővel töltsön még egy kis időt, ráadásul úgy, hogy nem ő csikarta ki a meghívást.

- Shitake gomba is lesz hozzá? - kérdezte ártatlan tekintettel, és úgy tett, mintha megfontolná az ajánlatot, de Beckett átlátott rajta, és sóhajtva megforgatta a szemét.

Negyed óra múlva jóízűen falatoztak a papírdobozból, miközben Castle ecsetelte, milyen jó üzletet kötött vele Marcus Long, Beckett pedig hol érdeklődve, hol elnéző mosollyal hallgatta, ahogy az író fényezni akarta magát előtte.

- Nem azt akartad mondani, hogy te milyen jó üzletet kötöttél vele? - szúrt oda évődve, de a férfi határozottan megrázta a fejét.

- Gondold csak el! Ha megjelenik az első Nikki Heat regényem, fel fog robbanni a könyvpiac! Marcus Long pedig lépéselőnyben lesz a többi terjesztővel szemben, tehát jókora haszon fogja ütni a markát - bólintott magabiztosan.

Beckett összeszűkült szemekkel fürkészte az önelégülten mosolygó férfit. 

- Neked soha nincsenek kétségeid, ha rólad van szó? - kérdezte rosszallóan.

- Nincsenek - húzta még szélesebb mosolyra a száját az író.

Kate egy pillanatig azon töprengett, miért idegesíti és vonzza egyszerre ez az önelégült, mégis csibészes mosoly, és a hozzá társuló, huncutul csillogó szemek. Nem akarta bevallani magának, hogy nem a mosoly, és a tekintet idegesíti, hanem a tudat, hogy mennyire vonzzák.

Kinyílt a pihenő ajtaja, és Ryan dugta be rajta a fejét.

- Meghoztuk őket.

Beckett felállt, és sietős léptekkel követte a nyomozót, míg Castle kelletlenül indult utánuk. Ryan belepillantott a kezében levő dossziéba.

- Bicskát, azaz John Gray-t az egyes kihallgatóba vitettem, mert ő kihallgatható állapotban van, a másik kettőt pedig egy zárkába, mert merev részegek.

- Kösz! Most csak ráijesztek egy kicsit, amiért nem volt együttműködő, amikor a gyilkosság utáni reggelen kihallgattátok - mondta ravasz mosollyal a szája sarkában Beckett, és már lépett is be a kihallgatószobába.

Castle megszokásból követte, de aztán megtorpant, és inkább a megfigyelőbe lépett be. Úgy gondolta, ráér majd holnap reggel, a kihallgatáson találkozni a férfival.

Bicska olyan mocskosnak látszott, hogy Castle már a látványtól rosszul volt. Emlékezetében élénken élt a férfiból áradó bűz, amiben keveredett az áporodott izzadtság, a romlott szusi és a dohos penészszag. Bár a tükörablak elválasztotta a valódi szagtól, ösztönösen a szája elé kapta a kezét, mert már az emlékre is fordult egyet a gyomra. Együttérzéssel nézett Beckett-re, aki szenvtelen arccal lépett a szobába, és egy pillanatra megjelent arcán az undor, megfegyelmezte vonásait, és a lehető legtávolabb sétált Bicskától, majd karba tett kézzel, a tükörablaknak támaszkodva állt meg vele szemben. A nagydarab férfi lehajtott fejjel ült, mintha nem érdekelné, hogy mi történik körülötte, csimbókokban előre lógó haja részben takarta borostás arcát, de rideg tekintetű, vizenyős szemeit egyenesen Beckett-re szegezte.

Castle megborzongott. Emlékezett erre az eltökélt, eszelős tekintetre. Nyelt egyet, és ujjával megtapogatta a nyakán levő sebtapaszt, ami a férfi bicskájától származó vágást fedte. Már bánta, hogy nem tartott Beckett-tel. Noha tudta, hogy a járőr, aki bekísérte Bicskát a kihallgatóba, az előírásoknak megfelelően megmotozta a férfit, nehogy fegyver legyen nála, és bilincs is volt a kezén, valamiért mégis rossz érzése támadt. Vágott egy grimaszt, amikor arra gondolt, ha Beckett tudná, hogy azon gondolkodik, hogy ő védené meg veszély esetén, tenne egy gúnyos megjegyzést. Teljesen jogosan, hiszen a nő egy jól irányzott ütéssel vagy rúgással le tud teríteni még egy akkora darab férfit is, mint Bicska. Sóhajtott egyet, de a következő pillanatban már az kötötte le a figyelmét, hogy csak a vékony üveg választja el a nő hátától. Közelebb lépett, és ujjait finoman végighúzta az üvegen, mintha megcirógatná a gerince mentén. Hallgatta, ahogy Beckett felvázolja Bicskának a nem túl rózsás helyzetet, amibe került, és közben figyelte, hogy a hallgatag férfi tekintete egyre eszelősebbé válik, száját dühösen összeszorítja, és olyan szorosan kulcsolja össze az ujjait, hogy kosztól feketéllő körmei egyre világosabbá válnak.

- Semmi közöm a fiú halálához - szűrte ki fogai között visszafojtott dühvel a szavakat.

- Nagy volt a kísértés, ugye? - kérdezte Beckett nyugodt hangon. - Mostanában nem látott annyi pénzt, mint amivel a fiú meg akarta venni a bizalmát, igaz?

- Nem tom, mirül beszíl - vágta oda.

- Mit csinált a pénzzel John? Jól eldugta, nehogy a haverjai rájöjjenek, hogy köze van Eric White halálához?

- Nem öltem meg Cingárt!

- Meglátjuk, akkor is ilyen magabiztos lesz-e, amikor leteszem maga elé a bizonyítékokat - csengett enyhe gúny a nő hangjában, amivel még jobban felhergelte a férfit. - Gondolja meg! Ha nem lesz együttműködő, akkor egész életében a sitten rohadhat!

Bicska akkorát csapott öklével az asztalra, hogy az megremegett.

- Azt hiszik, hogy rám húzhatják a vizes lepedőt? - kiabált most már torkaszakadtából. 

- Reggelig eldöntheti, hogy megéri-e tagadni - mondta Beckett, és ellökte magát az üvegtől.

Castle éppen megkönnyebbülten sóhajtott egyet, hogy a nőnek nem kell tovább egy légtérben lenni azzal a kiszámíthatatlan eszelőssel, amikor Esposito lépett a megfigyelőbe.

- Éppen most lett vége a műsornak - mondta Castle.

- Tudod, ki ez a fickó? - kérdezte komoly arccal Esposito, miközben a tükörüveg másik oldalán ülő férfira mutatott, aki összeszűkült szemekkel nézett az ajtó felé lépkedő Beckett után.

Castle megrázta a fejét.

- Most dobta ki a rendszer, hogy már háromszor ült súlyos testi sértésért. Minden esetben megszúrta az áldozatát, egyszer pedig egy gyilkosság vádlottja volt, de bizonyítékok hiányában felmentették. 

Az író ijedten nézett a kihallgató szoba felé, de megnyugodva látta, hogy egy egyenruhás rendőr megbilincseli a férfit, és a karjánál fogva az ajtó felé vezeti.

- Szóljunk Beckett-nek! - mondta, mire a nyomozó bólintott, és követte az írót.

Castle kilépett a megfigyelőből, és azonnal megpillantotta Beckett sudár alakját, ahogy elgondolkodva a pihenő felé lépked. Elmosolyodott. A következő pillanatban mozgást érzékelt a szeme sarkából, ezért ösztönösen arra nézett. Az egyenruhás rendőr vezette a zárkához Bicskát. Alig pár lépésre lehettek Beckett-től, amikor olyan dolog történt, amire egyikük sem számított.
Castle a néhány másodperc alatt lejátszódó eseményeket mintha lassított felvételként látta volna, minden pillanata belevésődött az agyába. Látta, hogy Bicska botladozni kezd, és mintha vissza akarná nyerni az egyensúlyát, kitépi karját az egyenruhás szorításából, előrehajol, és összebilincselt kezeivel magasszárú cipőjénél matat. Abban a pillanatban, amikor a férfi hosszú szövetkabátja szétnyílt, fémes csillanást látott, és meghallotta, ahogy a rugó kilöki a pengét a kés nyeléből.