- Agyrázkódása van, de mindenképpen CT vizsgálat kell ahhoz, hogy megállapítsuk, nincs-e vérömleny vagy szivárgó vérzés a koponyán belül, és hogy milyen fokú a memóriavesztése.
A nyomozók és kapitány szótlanul bólintottak, jelezve, hogy megértették a hallottakat, aztán aggódó arccal nézték, ahogy Beckett karjába bekötik az infúziót, aztán hordágyra teszik és betakarják. Csak Castle nem bírta ki, hogy rá ne kérdezzen a félelmére, amit az orvos szavai váltottak ki belőle.
- Ha találnak vérömlenyt, annak mi lesz a következménye?
- Ne szaladjunk a vizsgálatok elé! - mondta megnyugtató hangon az orvos - az író felé fordulva. - Felelőtlenség lenne bármit mondanom ebben a helyzetben.
- Na és a memóriavesztés? Mire nem emlékszik? Csak átmeneti állapot, vagy végleges? - sorolta idegesen a kérdéseket, mire az orvos halványan elmosolyodott.
- Nyugodjon meg! Minden rendben lesz! Az agyrázkódás gyakran jár memóriavesztéssel, de ha nincs nagyobb baj, néhány nap alatt minden rendbe jön. Maga jól van? - kérdezte, miközben összeszűkült szemmel fürkészte Castle sápadt arcát, verejtékező homlokát.
- I-igen - válaszolt bizonytalanul az író, mert most, hogy valamelyest megnyugodott, és az adrenalin már nem nyomta el testének fizikai tüneteit, hirtelen megérezte, mennyire fáj és ég a jobb térde és a csuklója, és az is tudatosult benne, hogy reszket a lába, és kiverte a hideg veríték. - Csak-csak egy hajléktalan volt a támadó, és én rávetődtem. Azóta nem megy ki a bűze az orromból - vágott egy kényszeredett fintort, miközben önkéntelenül megdörzsölte fájó csuklóját, és fájdalmasan felszisszent, mert súlyát meggondolatlanul a jobb lábára helyezte.
- Castle, maga is jókorát esett - nézett rá szigorú tekintettel Montgomery kapitány, aztán az orvos felé fordult. - Vigyék be, és nézzék meg, nem lett-e valami baja!
- De ... - kezdett volna ellenkezni az író, hirtelen azonban meggondolta magát. Igaz, hogy vonzó lehetőség volt, hogy az őrsön marad, és sütkérezik a bátor megmentő szerepben, de az, hogy elkísérheti Beckett-et a kórházba, mellette lehet, talán még a kezét is megfoghatja, egyedülálló lehetőség volt.
- Menjen! - csattant Montgomery hangja erélyesen. - Még a végén leveszi a fejemet a polgármester, hogy nem vigyáztam eléggé az írócskájára!
Castle meg mert volna esküdni, hogy az éllel kiejtett szavak ellenére huncut csillogást lát a kapitány szemében. Hálás volt a férfinak, mert a parancsa miatt úgy tűnt, hogy ő ugyan kemény legény, akinek meg sem kottyan egy kis csetepaté, de hát ha Montgomery parancsolja, nincs mit tenni, mennie kell. Arról nem is beszélve, hogy Beckett mellett lehet!
Az orvos biztatón megfogta a vállát, ő pedig engedve a szelíd erőszaknak, a hordágyat toló ápolók után bicegett. Most érezte csak, mennyire hasogat a térde.
A liftben megállt Beckett hordágya mellett, és nézte a csukott szemmel fekvő nőt, és összeszorult a szíve. Eddig nem is gondolt bele, milyen veszélyeket rejthet a nyomozói munka. Az akciókban persze érezte, hogy bármi megtörténhet, de a fegyverek, a golyóálló mellények és az összetartó csapatmunka látványa mindig megnyugtató hatást keltett benne. Az, hogy a kapitányság területén érjen egy nyomozót támadás, meg sem fordult a fejében. Észrevette, hogy Beckett arcán végigfut a fájdalom. Ekkor tudatosult benne, hogy a nő azért fekszik csukott szemmel, hogy könnyebben elviselje a fájdalmat.
- Kap fájdalomcsillapítót? - bökött az infúzióra.
- Igen. Nemsokára hatni fog - bólintott az orvos, aztán úgy tette fel a kérdést, mint aki biztos a válaszban. - Maguk társak, ugye?
Castle vacillált, pedig szíve szerint határozottan rávágta volna az igent. Az jutott eszébe, vajon Beckett mit válaszolna erre a kérdésre. Elütné egy kissé gúnyos mosollyal, vagy éllel odavetné, hogy ő csak egy kolonc, akit a polgármester a nyakára ültetett, azt mondaná, hogy csak egy kíváncsi író, aki mindenbe beleüti az orrát csak azért, hogy őt idegesítse, vagy talán ...?
- Én ... én csak ... szóval író vagyok, és anyagot gyűjtök Beckett nyomozó mellett - ejtette ki nehezen a szavakat. Érezte, hogy Kate egyre szívesebben vonja be a nyomozásokba, és egyre gyakrabban csak tetteti, hogy bosszantják az elméletei és az egész jelenléte, mégsem akarta áltatni magát azzal, hogy a nő társának tartja. Alighogy kiejtette a szavakat, Beckett szemhéja megrebbent, majd lassan kinyílt, és a nő ránézett. A barnászöld szempár csodálkozva tágult nagyra, és Castle úgy érezte, mintha a nő meglepve méregetné. Arra gondolt, talán azért, mert nem ilyen válaszra számított. Néhány másodpercig összefonódott a tekintetük, mint ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban, de az írót mégis olyan különös érzés fogta el, amit még sosem érzett. Zavarában elmosolyodott, de a nő komoly maradt, amitől még furcsábbnak érezte a pillanatot.
- De lehetek a társad, ha akarod - mondta incselkedve, de olyan meleg hangon, hogy senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy halálosan komolyan gondolja.
A lift zökkenve megállt, és Castle csalódottan vette tudomásul, hogy sosem tudhatja meg, hogy Beckett hogyan reagált volna a szavaira, mert az egyik ápoló sietve kitolta a hordágyon a nőt a mentőhöz, míg ő a másik segítségével bicegett utánuk. Szomorúan vette tudomásul, hogy mire bevánszorgott a kocsiba, a nő megint csukott szemmel feküdt, és a kórházig nem is nyitotta ki a szemét.
Nagyot sóhajtott, amikor Beckett-et betolták az egyik vizsgálóba. Hirtelen eszébe jutott, hány és hány olyan filmet látott, amikor az aggódó hozzátartozók félelemmel teli arccal állnak a kórházi folyosón, és tehetetlenül nézik, ahogy az orvosok és ápolók a műtőbe tolják a szerettüket, és becsukódik a kétszárnyú csapóajtó mögöttük. Nem gondolta, hogy ilyen szörnyű érzés. Optimista volt, de a mentőorvos szavait nem tudta kiűzni a fejéből, és akarata ellenére egyre többször fordult meg a fejében, hogy mi lesz, ha a CT vérömlenyt mutat ki. Az is aggasztotta, hogy Beckett csak egyszer szólalt meg a magához térése óta. Mereven nézte a már mozdulatlan ajtót, aztán megérezte az egyik ápoló kezét a vállán.
- Jöjjön a vizsgálóba, Mr. Castle! - terelte be az egyik ajtón a fiatal férfi.
Hiába mondta, hogy nincs semmi baja, csak összeverte kicsit a térdét, és valószínűleg meghúzódott a csuklója, amikor Bicskával együtt földet ért, senki nem foglalkozott az ellenkezésével. Közölték vele, hogy mivel a mentő hozta be, követniük kell az orvosi protokollt, tehát meg fogják vizsgálni, és minden szükséges vizsgálatot elvégeznek. A szúrós tekintetű, borostás, morcos arcot vágó ügyeletes orvos éppen akkor lépett be egy orvosi kartonnal a kezében, amikor az író közölte, hogy csak adjanak egy zacskó jeget, mondják meg, hol találja Beckett nyomozót, és már itt sincs.
- Nem megy sehova - szólat meg az orvos halkan, mégis olyan ellentmondást nem tűrőn, hogy az író meglepetésében megtorpant. A férfi lehuppant egy székre, és szenvtelenül nézett a bal lábán egyensúlyozó, tenyerével óvva fájó csuklóját dörzsölgető íróra. Látszott rajta, hogy már vagy tizenhat órája talpon van, és egyáltalán nincs kedve vitatkozni egy kriminális beteggel.
- De ... - kezdett bele Castle, az orvos tekintetétől azonban egy pillanatra elakadt a szava.
- A nyomozót elvitték CT vizsgálatra, utána összevarrják a válla alatti vágást, maga meg letolja a nadrágját és felfekszik a vizsgálóágyra, hogy megnézhessem a térdét - mondta egy szuszra az orvos.
Castle nyitotta a száját, hogy magyarázkodni kezdjen, aztán meggondolta, és szótlanul kezdte kicsatolni a farmerja övét. Igaza volt az orvosnak. Hiába várakozna a folyosón, addig, amíg Beckett-et meg nem vizsgálják, és el nem látják, úgysem láthatja.
- Ezzel a lábban akart maga lelépni? - vetette oda olyan haraggal vegyes gúnnyal az orvos, ami Castle-t Dr. House karakterére emlékeztette. Nem sokáig töprengett azon, hogy ez a hasonlóság jó lesz-e neki, vagy rossz, mert döbbenten látta meg lila véraláfutásokkal tarkított, jókorára dagadt térdét, amin még egy vérző horzsolás is éktelenkedett. Már semmi ellenvetése nem volt a vizsgálattal szemben.
Egy óra múlva, amikor végre ellátták a sérüléseit, türelmetlenül nézett az órájára. A horzsolást lefertőtlenítették, a lábát és a kezét megröntgenezték. Az egyik kéztőcsontja sérült, amikor a tenyerével próbálta tompítani az esés erejét, ezért a könyökétől a tenyere közepéig begipszelték a kezét, a térdére pedig kapott egy jeges tömlőt, aztán a nővér egy olyan kerekesszékbe ültette, amin volt egy tartószerkezet, hogy ne kelljen behajlítani a lábát.
- Amíg a barátnőjére vár, maradjon ebben - ütögette meg a kerekesszék támláját a fiatal, barátságos mosolyú nővér.
- Nem a barátnőm - húzta szomorkás mosolyra a száját Castle.
- Nem? Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy az!
- Miért? - fordult hátra csodálkozva az író, miközben a nővér az ajtó felé tolta.
- Hát, mert csaknem a sírba tette Dr. Morrisont azzal, hogy ötpercenként rákérdezett, hogy meddig tart a CT vizsgálat, mennyi idő, mire kiértékelik, hogy jók-e a kórház sebészei, meg hogy milyen emlékezetvesztéssel járhat egy eséstől származó koponyasérülés. Ja, és percenként nézett az órájára, ahogy most is - nevette el magát a nő.
- Én csak ... - kezdte a mentegetőzést Castle, mert felidézve az elmúlt óra eseményeit, be kellett látnia, hogy a nővérnek igaza van. Talán nem volt véletlen, hogy Dr. Morrison olyan erővel vágta be az ajtót, amikor kilépett a vizsgálóból, hogy beleremegtek a falak. Nem tudta befejezni a mondatot, mert mintha csak megérezte volna az orvos, hogy róla beszélnek, beviharzott az ajtón, és megállt Castle tolószéke előtt. Pár másodpercig farkasszemet nézett az íróval, és látszott rajta, hogy majd' szétveti a düh, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Csak tudnám, hogy bírja ki magát Beckett nyomozó - sóhajtotta.
- J-jól van? - nyelt egyet idegességében az író.
- Megnyugodhat, még vagy hatvan évig idegesítheti - mondta éllel az orvos, aztán a nővérhez fordult. - Őt vigye a 448-asba!
- De ... - emelte fel begipszelt jobb kezét Castle ellenkezve, mert esze ágában sem volt a kórházban maradni egy térdzúzódás és egy begipszelt kéz miatt, de a nővér a vállára tette a kezét és kissé megszorította, jelezve, hogy hallgasson, aztán közelebb hajolt hozzá.
- Abba szobába vitték Beckett nyomozót - suttogta, miközben kitolta az ajtón.
Mintha egy mázsás súly gördült volna le az orvos és a nővér szavai hallatán a szívéről. Igazán azonban csak akkor nyugodott volna meg, ha a saját szemével látta volna, hogy Beckett jól van, ezért amikor felértek a negyedik emeletre, szeme cikázva kereste a 448-as számú ajtót. Éppen kiszámolta, hogy a folyosó végén levő szobában van Beckett, amikor az egyik ajtón Esposito és Ryan léptek ki.
- Köszönöm, innen már boldogulok - villantott egy hálás mosolyt a nővérre, aki mosolyogva bólintott, és magára hagyta.
- Te jó ég Castle! Veled meg mi történt? - csodálkozott rá már messziről Esposito.
- Tudod! Egy rendőrökkel teli őrsön én terítettem le Beckett támadóját - vágott vissza élcelődve Castle, miközben megvonta a vállát, de a következő pillanatban elkomolyodott. - Beckett jól van?
A két nyomozó jelentőségteljesen egymásra pillantott, de egyikük sem válaszolt. Castle érezte, ahogy újra összeszűkül a gyomra, és zakatolni kezd a szíve.
- M-mi van vele? - kérdezte, és érezte, hogy megremeg a hangja.
Esposito az ajkát harapdálta, Ryan pedig idegesen hátrasimította a haját, de végül szomorú tekintettel az íróra nézett.
- Hát ... Beckett igazából jól van. A CT eredmények jók lettek, a vágást is összevarrták, de azért van egy kis probléma - nyögte ki nehezen
- Probléma? Milyen probléma? - kérdezte előrehajolva a kerekesszékben, mintha azzal sürgetni tudná a választ.
Ryan gondterhelten ráncolta a homlokát, aztán Esposito-ra pillantott, aki bátorítón bólintott egyet.
- Khm ... szóval ... az agyrázkódás miatt az emlékezete ...
- Nem emlékszik valamire? - noszogatta Castle a nyomozót.
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy valakire - nézett rá együtt érzőn Ryan, Esposito pedig bánatos arccal bólogatott.
Castle agya lázasan próbálta összerakni az információkat. Néhány másodperc múlva rájött, hogy mire céloznak a fiúk. Ajkai elnyíltak, de egy pillanatig elfelejtett levegőt venni, olyan sokként érte a hír.
- Úgy értitek, hogy rám nem emlékszik?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése