Változatok egy témára 3/4

Vajon ő hozzátartozó? Igen - állapította meg magában: Castle a társa, hozzá tartozik.
Felnézett az orvosra, és szinte itta minden szavát.
- Rendbe fog jönni - kezdte a férfi a legfontosabbal. Kate és Alexis egyszerre sóhajtott fel, de még mindig az orvos arcát kutatták tekintetükkel. - Nincs belső sérülése és koponyatörése sem, de két jobb oldali bordája eltört, két baloldali pedig megrepedt, eltört az orra és a jobb kézfejében az egyik kézközépcsont. Sok, ütéstől származó zúzódás van a hasán. Beszakadt a bal dobhártyája, és kisebb agyrázkódása is van, aminek következtében a rövidtávú memóriája sérült.
- Láthatjuk? Magához tért? - kérdezte a két nő egyszerre.
- Igen. Igen - nézett a lányra, majd a nyomozóra az orvos. - A 335-ös szobában helyezték el. Kérem, hogy ne zavarják sokáig. Nagy fájdalmai vannak, ezért erős fájdalomcsillapítókat kap.
- Dr. Davidsonról tud valamit? - kérdezte Beckett aggódva.
- Még tart a műtét, sajnos többet nem tudok - mondta az orvos, és már sietett is tovább.
- Köszönjük - szólt utána Kate. Mire megfordult, Alexis már elindult megkeresni a 335-ös szobát, de az ajtó előtt megtorpant. Sietve indultak utána Lanievel. Kate bátorítóan a lányra nézett és kinyitotta az ajtót.
Mintha egy vasmarok összeszorította volna a szívét. Még sosem látta ilyen elesettnek a férfit. Mindig tele volt életerővel, tervekkel, energiával, életkedvvel. Néha ráfeledkezett, mennyire élvezi az életet az író. Most kicsit zavart, fájdalmas tekintettel feküdt az ágyban, fülén és orrán kötés, karjába lassan csepegett az infúzió, jobb keze könyökig gipszben, mellkasán bordasín. Az ajtó nyílására megmozdította a fejét, de arca azonnal eltorzult a fájdalomtól. A mellette álló nővér kedvesen, de határozottan rászólt.
- Ne fickándozzon Mr. Castle! - mondta, miközben a férfi fejét visszafordította a párnán úgy, hogy a sérült fülén feküdjön. - Maradjon így, hogy kifelé folyjon a vér a füléből. Legyen jó fiú! Átadom kicsit a látogatóinak - szólt Beckették felé pislantva, és kiment a szobából.
- Apa! -  lépett hozzá Alexis, megfogta apja kezét, hangja elcsuklott, a sírással küszködött.
- Semmi baj kicsim - szólalt meg a férfi gyenge, rekedt hangon, és biztatóan megszorította lánya kezét. Beckettre nézett. - Mi történt? - kérdezte.
- Azt hittem, tőled megtudom. Eszméletlenül találtam rátok, és hívtam a mentőket. - Kate a férfi arcát kutatta, majd tekintete végigsiklott a lila foltokkal tarkított testén. - Nagyon fáj?
- Csak ha levegőt veszek - mosolyodott el erőtlenül.
- Jó kezekben vagy, és mindjárt hatni fog a fájdalomcsillapító - szólalt meg biztatón Lanie. - Ugye tudod, hogy a frászt hoztad ránk? Mire emlékszel?
- Josh eljött hozzám. Beengedtem és leültünk a nappaliban, aztán ..., aztán ... nem emlékszem - nézett kétségbeesve a három nőre.
- Agyrázkódásod van, azért nem emlékszel - nyugtatta Lanie.
- Mi van Josh-sal? - kérdezte, de Kate látta, hogy a férfi egyre nagyobbakat pislog, valószínűleg nyugtatót is kap a fájdalomcsillapító mellé. Nem akarta felizgatni ezért csak annyit mondott: - Még a műtőben van.
Castle csak bólintott és becsukta a szemét. Már félig belesüppedt a fájdalommentes álomvilágba, de Kate értette a halk motyogás minden szavát.
- Kate ... én ... nem akarom ... hogy ... te ... Josh-sal. Én ..., én ... sze... - mélyen szuszogva elaludt. Alexis és Lanie kérdőn néztek  a nyomozóra, aki zavartan gondolt arra, mit akarhatott mondani Castle. Az ajtó nyílódása mentette meg. A nővér nézett be, egyenesen Beckettnek szánva a szavakat:
- Kihozták a műtőből Dr. Davidsont Beckett nyomozó.
Kate bólintott. Még egyszer végignézett az alvó férfin, aztán Laniehez fordult.
- Ugye vigyázol rá? - kérdezte, mire a nő csak bólintott, bár egy pillanatig eltöprengett, hogy Castlere vagy Alexisre gondol-e a barátnője.
Kate rohant a nővér után, és a folyosón meglátta, ahogy az intenzív szobába tolják Josht, egy műtősruhás orvos pedig felé tart.
- Beckett nyomozó vagyok, Dr. Davidson a ... barátom - lépett az orvos elé kérdő tekintettel.
- A műtét sikerült, a golyót eltávolítottuk, de sok vért vesztett, emiatt életveszélyes állapotban van. A következő 24 óra a legkritikusabb időszak. Holnap már okosabbak leszünk.
- Értem - mondta Kate, és a rettegés újra úrrá lett rajta. - Bemehetek hozzá?
- Csak néhány percre. Nyugalomra van szüksége.
A nő bólintott, és lassan belépett a szobába. Azt hitte, rosszabb már nem lehet, mint az előbb, amikor meglátta Castlet, de tévedett. A hely félelemmel töltötte el. Josh a szoba közepén álló ágyban feküdt falfehér arccal, teste tele volt rakva érzékelőkkel, és mindkét oldalon gépek vették körül, hangjuk betöltötte a csendes szobát. Úgy hatott, mintha nem csak jeleznék az életjeleket, hanem a gépek tartanák életben a beteget.
Kate leült az ágy mellé és félve megfogta Josh kezét. Csak nézte a férfit, torkát összeszorította a félelem, és hagyta hogy arcán végigcsorogjon a szeméből kibuggyanó két könnycsepp. Tehetetlenül várt, hátha megmozdul Josh keze, vagy a szempillája, de semmi nem zavarta meg a szívmonitor egyenletes pittyegését. Nézte a férfi arcát, amin most nem látszott semmilyen érzelem. Emlékeiben látta maga előtt a kedves mosolyt, amivel levette a lábáról. Aztán egy másik mosoly jelent meg gondolataiban, egy huncut, csintalan, kisfiús mosoly, aminek szintén nem tudott ellenállni. Gondolatai elkalandoztak. Mit akart mondani Castle mielőtt elaludt? És egyáltalán, mit akart megbeszélni a két férfi, amikor nincs semmi közös az életükben. Nincs semmi, kivéve őt. Vajon róla akartak beszélni? Elhessegette a gondolatot. Megsimogatta Josh kezét, hátrasimította a homlokába hulló fekete hullámos hajtincset, majd határozott léptekkel elhagyta a szobát. Beszélnie kell Espositoval. Ki kell deríteni, ki tette ezt a számára oly kedves két emberrel! Elindult a lift felé, de megtorpant. Visszafordult. Úgy érezte, hogy még egyszer látnia kell Castlet, mielőtt elmegy. Halkan nyitott be a szobába, de meglepetésére az infúziót igazgató nővéren kívül nem volt az írónál senki. A nővér meglátta a csodálkozó tekintetét, és suttogva megszólalt:
- Itt volt az édesanyja, beszélt az orvossal, aztán elvitte a kislányt. Azt hiszem szállodába mentek. Dr. Parish az orvosi pihenőben van. - Castlere pillantott, aztán újra Katere. - Ő holnap már sokkal jobban lesz. Ez gyógyító alvás - mosolyodott el.
Kate hálásan bólintott, majd elindult a nővérpulthoz, ahol a lelkére kötötte az ügyeletesnek, hogy azonnal értesíti, ha bármelyik férfi állapotában változás állna be.
Fogott egy taxit, hazament, felvett egy farmert, inget, bőrdzsekit, magához vette a fegyverét, és elszánt tekintettel indult a 12-es őrsre.

Változatok egy témára 3/3

Egy pillanatig tétovázott, aztán beszállt a Josht szállító kocsiba.

Az úton fogta a férfi kezét, aggódó tekintettel nézte egyre fehérebb, élettelen arcát, és figyelte a mentőorvos minden reakcióját, amikor az életjelenségeket mutató műszereket tanulmányozta. Időnként kinézett a szélvédőn, és ráfeledkezett az előttük haladó másik mentőre. Legalább egy kórházba mennek! Aztán az orvosra nézett.

- Meg tudná kérdezni a másik kocsiban levő kollégáit, hogy van a társam? - kérdezte reménykedve.

Az orvos bólintott, és bekapcsolta a rádiót. Váltott néhány szót a másik orvossal, majd úgy fordított a készüléket, hogy Beckett is jól hallja  választ.

"Az állapota stabil, de most is eszméletlen. Úgy látom, hogy berepedt a dobhártyája, azért vérzik a füle, nem érzek koponyasérülést, de csak a CT után mondhatok biztosat. A bordái és az orra biztosan eltört. A keringése és a vérnyomása rendben, de nem lehet kizárni a belső vérzést és a belső szervek sérülését."- hallatszott a rádióból. 

Kate sóhajtott. Legalább nem súlyosbodott a helyzet. Amióta Lanie az agysérülés lehetőségét mondta, nem tudta kiverni a gondolatot a fejéből, és rettegve gondolt arra, hogy Castlenek esetleg szellemi nihilben, vegetálva kell leélnie az életét. 

Megérkeztek. A mentőket már egy egész csapat várta a kórház hátsó bejáratánál. Kate a nyüzsgő, jól működő, összeszokott munkát végző gépezetben kívülállónak és haszontalannak érezte magát. Ránézett az előttük álló mentőautóra, aminek éppen akkor csukták be a hátsó ajtaját. Tehát Castlet már betolták az épületbe - vonta le az egyszerű következtetést. Josht átvették a kórházi orvosok, szakkifejezések sora röpködött a levegőben, és rohantak vele a műtő felé. A nő tehetetlenül nézte, ahogy bezáródik előtte a műtőbe vezető ajtó. Az első dermedtség után megfordult, és sietve a nővérpulthoz lépett, hogy kiderítse, hova vitték Castlet. A kedves mosolyú nővér csak annyit tudott, hogy vizsgálatokra vitték, üljön le a váróban, és mihelyt tudnak valamit, szólni fognak. Egy darabig tétován álldogált, aztán szót fogadott a nővérnek. Magába roskadva ült le, fejét kezébe temette. Néhány órával ezelőtt nem gondolta volna, hogy itt fog ülni egy kórház várótermében vadító ruhában, kisminkelve, elegáns magassarkúban, és egyszerre két férfi életéért retteg. 

Valaki finoman megérintette a vállát. Úgy nézett fel, mint akit áramütés ért: azt hitte, egy orvos az.

- Hé! Minden rendben lesz! Mindketten erős fickók - mondta nyugodt hangon, biztató tekintettel Esposito. - Tudsz már valamit?

Kate megrázta a fejét. - Josht bevitték a műtőbe, Castlet pedig CT vizsgálatra. Találtatok valamit?-  kérdezte bizakodva, hátha megoldódik a rejtély, ami ehhez a helyzethez vezetett.

-Igen. A Castle kezében levő pisztolyból nem lőttek. - Szinte érezte, ahogy a nő szívéről legördül egy óriási kő: az legalább biztos, hogy nem Castle lőtte le Josht. - A bal kezében volt a fegyver, pedig ő jobbkezes. Két napja vette hivatalosan, és belegravíroztatott egy szöveget - nézett jelentőségteljesen Beckettre.
- Mit? - kérdezte összehúzott szemöldökkel a nő.
- "Hogy megvédhesd az életünket. Mindig. C." Mond ez neked valamit?
- Nem ... - mondta bizonytalanul, de közben arra gondolt, hogy a fegyvert ajándéknak szánta a férfi, olyan valakinek, aki megvédheti. Fülébe csengtek az elmúlt három évben oly sokszor elhangzó szavak: "köszönöm", "mindig". Nem merte kimondani, amit gondolt, de Espo kimondta helyette:
- Holnap lesz a születésnapod Beckett! - Nem kellett többet mondania, mindketten tudták, hogy Castle Katenek vette a fegyvert és ajándéknak szánta.
- Van más is - folytatta a nyomozó, miközben Beckett szemében egyre jobban lángolt kíváncsiság tüze. - A portás elmondása szerint Castle fél egy körül ért haza, és alig negyed óra múlva megérkezett Josh. A portásnak úgy tűnt, hogy megbeszélték a találkozót. Azt viszont nem tudja, hogy ment-e a lakásba rajta kívül valaki, mert bejött az előtérbe egy vajúdó nő, sikongatva, kiabálva, egy pillanat alatt felfordulást okozva. A portás a nővel volt elfoglalva, mentőket hívott, de amíg el nem vitték a nőt, bárki bemehetett észrevétlenül.
- Elterelés - szólalt meg Beckett, mire Espo egyetértően bólintott. - Az a kérdés, hogy Castlere vagy Joshra akartak-e támadni.
- Most szerzik be a kollégák a térfigyelő kamerák képeit. Talán lesz rajtuk használható információ. Mennem kell Beckett. Megleszel? - kérdezte féltőn a férfi.
- Persze. Hívj, ha megtudsz valamit! - hangja keményen hangzott, de szemében látszott, hogy kétségek gyötrik.
A nyomozó sietve távozott, és Kate újra egyedül maradt a félelmeivel. Felállt és a nővérpulthoz ment, de mielőtt bármit kérdezhetett volna, a nővér megrázta a fejét jelezve, hogy nincs új hír.
- Mi történt Apával? - hallott egy kétségbeesett hangot a lift felől. Még oda sem nézett, már felismerte a hang tulajdonosát. Alexis kétségbeesett arccal rohant felé, nyomában Ryannel.
- Most vizsgálják! Rendbe fog jönni - próbálta nyugtatni a lányt, de Alexis megérezte a hangjában bujkáló bizonytalanságot, és félelme dühbe csapott át.
- Veled volt? Belerángattad valami veszélyes helyzetbe? - nézett vádlón Beckettre, aki csak most jött rá, hogy Ryan nem mondta el a lánynak, hogy mi történt.
- Nem. Figyelj rám! Leülünk a váróban, és elmondok mindent, amit tudok - mondta határozottan, mire csak egy bólintás volt a válasz.
Ryan is figyelt, amíg a nő elmondta a tényeket, hiszen neki is csak részleges információi voltak. Kate nem titkolt el semmit Alexis elől. Tudta, hogy okos, és hogy az apja a legfontosabb ember az életében, aki soha nem hazudott neki, így ő sem teheti.
- Most mi lesz? - kérdezte kétségbeesve, miután próbálta megemészteni a hallottakat.
- Megvárjuk, hogy mit mond az orvos. Ne félj, itt leszek veled! - próbálta nyugtatni Kate a lányt, de közben arra gondolt, elkelne valaki, aki őt nyugtatja. Mintha csak valóra vált volna a gondolata, az ajtón Lanie lépett be. Hálásan nézet rá. - Telefonálok nagyanyádnak. Már biztosan nagyon ideges.
Nem volt egyszerű úgy elmondani Marthanak az eseményeket, hogy az asszonyon ne uralkodjon el a rettegés. Tudta, hogy bármilyen bohémnek látszik, Martha sokat megélt, kemény nő volt, de ilyen helyzetet még soha nem élt át, imádta a fiát, ezért Kate nem tudta kiszámítani a reakcióját. Megijedt, amikor befejezte a történtek ismertetését, és a vonal másik végén csend volt.
- Martha?

- Azonnal indulok. Kérlek vigyázz Alexisre! - szólalt meg nagy sokára az asszony, és letette a telefont.

Kate sóhajtott egyet, aztán visszament a váróba, ahol Lanie ölelte Alexist és próbált lelket önteni bele. Ryan hívást kapott Espotól, hogy elkelne a segítsége, ezért sietve elbúcsúzott. A percek óráknak tűntek. Szótlanul, a saját félelmeikkel küzdve várakoztak. Minden ajtónyílásra felkapták a fejüket, míg számtalan csalódás után végre a belépő orvos rájuk nézett. Mindhárman felugrottak.

- Richard Castle hozzátartozói? - kérdezte az orvos.
- Igen - vágta rá Alexis és Kate egyszerre. A nyomozó hirtelen elkapta a tekintetét és a földre bámult. Vajon ő hozzátartozó? Igen - állapította meg magában: Castle a társa, hozzá tartozik.

Változatok egy témára 3/2

Miközben gyors léptekkel belépett a szobába, a telefonjáért nyúlt és reszkető kézzel tárcsázta a 911-et, remegő hangon sóhajtotta maga elé: - Mi történt veletek?

A szíve olyan ütemben vert az elé táruló látványtól, hogy úgy érezte, mintha a mellkasán kívül dobogna. A földön két férfi feküdt mozdulatlanul: az ajtóhoz közelebb Castle hason, arccal a földön, bal kezében egy pisztolyt tartva, tőle néhány méterrel beljebb Josh az oldalán, alatta egy lassan terülő vértócsában. Miközben a mentőket hívta, Beckett leguggolt Castle mellé, nyakára tette az ujjait, és rettegve várta a szív lüktető érzését a férfi nyaki verőerében. - Élsz - sóhajtott fel megkönnyebbülten, de már lépett is Josh-hoz, aki szemmel láthatóan súlyosabban sérült. Igyekezett tényszerűen sorolni a mentő diszpécserének a helyszínt és a sérülések súlyosságát, bár maga sem volt velük tisztában. Megmozdította Josh testét, így látta, hogy a vér egy hasi lőtt sebből szivárog, pulzusa gyenge volt, fején számos ütéstől eredő sérülés látszott.

Kate hallotta a saját hangját, hogy ingerülten sürgeti a mentősöket, de most nem érdekelte a jómodor. Kinyomta a telefont, a konyhába rohant és felkapott egy tisztának látszó konyharuhát. Tudta, hogy el kell állítania a vérzést, különben nem éri meg a férfi a mentők kiérkezését. Miközben rányomta Josh vérző sebére, Espot hívta.

- Szia Kate! Azt hittem Josh-sal randizol - szólt bele a nyomozó meglepetten. Feltételezte, hogy egy romantikus estén csak valami rendkívüli dolog miatt telefonál neki Beckett. - Valami baj van?

- Segítened kell Javi! Itt vagyok Castle lakásán. Ő itt fekszik eszméletlenül, ha jól látom nagyon megverték, a kezében pisztoly van. Josht meglőtték és megverték, nagyon vérzik. Hívtam a mentőket. Te gyere azonnal, és szólj Ryannek, hogy ne hozza haza Alexist, nehogy így lássa az apját és Josht. Majd értesítjük, hogy melyik kórházba menjenek - hadarta szinte egy lélegzettel a nő.

- Azonnal ott vagyok! - vágta rá Espo. Nem kérdezett semmit, bár az elmondottakból fogalma sem volt, hogy mi történhetett. Kérdések cikáztak a fejében. Mit keresett Josh az írónál? Kate látta-e, hogy mi történt? Castlenek az orvossal volt találkozója? Miért van nála fegyver? Egy dolgot tudott biztosan, azt hogy Beckettnek szüksége van rá, és ő segíteni fog bármi történt.
Kate ránézett a kezére: csupa vér volt és remegett. Megsimogatta Josh arcát, hátrasimította a haját. Nem tudta eldönteni, hogy élesztgesse a férfit, vagy hagyja a fájdalom nélküli öntudatlanságban. Végül csak halkan szólítgatta.
- Josh! Josh! Tarts ki kérlek! Mindjárt itt lesznek a mentők, nem lesz semmi baj, csak tarts ki! - Az utolsó mondatnál már a néhány méterre mozdulatlanul fekvő Castle felé fordult, mintha neki, vagy neki is szánná a szavakat. Látta, ahogy nagyon lassan, és ugyan csak egy centit, de emelkedik és süllyed mellkasán az ing. Lélegzik! Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, hogy ésszerűen tudjon gondolkodni, és legyőzze a rátörő pánikot. Segítenie kell, amíg megjönnek a mentők! Josh nagyon vérzett. Amint megemelte a konyharuhát, a sebből azonnal kibuggyant a vér, így azonban nem tudta megnézni, hogy milyen súlyosak Castle sérülései. Rettegése és tehetetlensége dühöt szült. Miért nincsenek már itt a mentők? Agyában úgy száguldottak a gondolatok, mint cikázó villámok a viharos égbolton. Mi a fenét csinált a két férfi? Egyáltalán miért találkoztak? Csak nem miatta? Féltékenység? Castle kezében a pisztoly! Miért volt nyitva az ajtó? Volt még itt valaki rajtuk kívül?
Bár nem volt hívő, most mégis behunyt szemmel adott hálát az égnek, amikor meghallotta a mentők és a rendőrautók szirénáját.
Néhány perc múlva Esposito lépett be az ajtón, mögötte Lanie, majd a mentősök két hordággyal. Az egyik mentőorvos elhúzta Beckettet a sérült mellől. - Most már átvesszük - nézett biztatóan a nőre. Espo megfogta a karját, és a szemébe nézett. Még sohasem látott rettegést Beckett tekintetében.
- Szóltam Lanienek is, hátha tud segíteni. - Éreztetni akarta a nővel, hogy nincs egyedül. A mosogatóhoz húzta, hogy mossa meg a kezét, de Kate csak tartotta a víz alá a tenyerét, miközben szeme ide-oda járt a két férfi között. A hangzavarból csak szófoszlányokat érzékelt. Most érte el a félelem szülte gyengeség, lába remegett, úgy érezte nem kap levegőt. Egy pillanatra behunyta a szemét és mély lélegzetet vett, mint aki abban reménykedik, hogy csak egy rossz álmot látott. Ahogy kinyitotta a szemét, a rideg valóság tárult elé. Tekintete megállapodott az írón, a társán, azon a férfin, akivel annyi életveszélyes helyzetet élt túl, aki elkápráztatta nem mindennapi fantáziájával, aki szellemi kihívást jelentett, akivel megvoltak a kialakult szokásaik, aki mindent tudott az anyja gyilkosságáról, aki róla mintázta a főhősét, aki nagyszerű apa és fiú volt egyszerre, akivel élmény volt minden együtt töltött pillanat... , aki most mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt a hátán, orrából és füléből vér szivárgott.  Lanie, egy mentőorvos és egy ápoló térdelt mellette. Kigombolták, majd széthúzták a mellkasán és a hasán az ingét. Az orvos szemén látszott, ahogy koncentrál a sztetoszkópban hallott szívhangokra, Lanie pedig felhúzta a szemhéját és egy kis lámpával a szemébe világítva ellenőrizte a pupillareflexet. Aztán mint aki megérzi, hogy nézik, Kate felé fordult, tekintetük találkozott. A nyomozó csak végtelen szomorúságot látott barátnője szemében. Újra Castlere nézett, mintha azt várná, hogy felpattan, és huncut mosollyal megszólal, hogy csak tréfa volt az egész, de a férfi nem mozdult. Az orvos finom mozdulatokkal tapogatta végig a fejét, arcát, a bordáit és a hasát.
Elkapta a tekintetét, és Joshra nézett. Az orvos már nyomókötést tett a sebre és bekötötte az infúziót. Josh jó ember és nagyszerű orvos. A kapcsolatuk bensőséges, kellemes és kiszámítható volt. A férfi elkötelezett volt a hivatásában, hittel és szenvedéllyel művelte. Egy más világot, más életformát képviselt, és ez üdítően hatott Katere, aki a nap nagy részében rendőrökkel volt körülvéve. Castle ugyan más volt, de vele is mindig bűnügyeket oldott meg. Jól érezte magát Josh-sal, és bár az utóbbi időben érezte, hogy a férfi magasabb szintre akar lépni a kapcsolatukban, neki megfelelt a jelenlegi állapot.
- Beckett! Beckett! - szólítgatta Espo, és amikor végre elérte, hogy a nő ránézzen, próbálta tartani a szemkontaktust vele. - Rendben lesz minden. Most már jó kezekben vannak. Fel kell tennem néhány kérdést, mielőtt kiérnek a többiek és a helyszínelők.
- Oké. Tudom mit akarsz kérdezni. Nem voltam itt, fogalmam sincs, hogy mi történt, és egyikük sem mondta, hogy találkozni akarnak. Josh nem jött a randira, Martha pedig telefonált, hogy aggódik Castleért, mert nem tudja utolérni, ezért idejöttem, de nem tudom, hogy Josh mit keresett itt. Az ajtó nyitva volt, és itt találtam őket. Azt sem tudom, hogy miért volt Ricknél fegyver - hadarta kicsit összefüggéstelenül. Közben figyelte, ahogy a két sérültet hordágyra teszik és elindulnak velük.
- Mennem kell Javi - mondta rá sem nézve a nyomozóra. Odalépett a Josht ellátó orvoshoz, elkapta a karját és kérdőn nézett rá.
- Mielőbb meg kell műteni, sok vért vesztett, de nem ért létfontosságú szervet a golyó - mondta sietve az orvos, mire Kate csak bólintott. Elengedte a férfi karját, és Laniehez lépett, aki éppen felegyenesedett Castle hordágya mellől, és fejével intett, hogy vihetik a beteget. Kate még egyszer végigsimította a férfit a szemével mielőtt elindultak vele, aztán a barátnőjére nézett.
- Lanie! Mondd, hogy nem lesz baja! - kérte kemény arckifejezéssel, de szemében félelemmel teli könyörgés csillogott.
- Nagyon megverték - mondta fájdalmas arccal a kórboncnok. Megfogta Beckett két karját, mintha attól félne, hogy a nő összeesik, pedig Kate Beckettnél keményebb nővel nem találkozott. - Két bordája és az orra eltört, lehet, hogy több bordája megrepedt, a hasa tele van zúzódással, de amíg nem csinálnak ultrahang vizsgálatot, nem lehet tudni, hogy nincs-e belső sérülése. - Elhallgatott. Kate érezte, hogy még van rosszabb is, de nem meri elmondani a nő.
- Lanie?! - Beckett szeme szikrákat szórt. Utálta, ha gyengének nézik. Tudni akarta az igazat.
- Vérzik a füle. Ez agysérülés jele is lehet - mondta ki végre az orvos a legnagyobb félelmét, majd gyorsan hozzátette: - a pupillareflex jó, és ez biztató jel.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál - mondta és már rohant is a mentősök után. Nézte, ahogy beteszik a két férfit egy-egy rohamkocsiba. Egy pillanatig tétovázott, aztán beszállt a Josht szállító kocsiba.

Változatok egy témára 3/1

Beckett fortyogott a dühtől. Ezt az estét már vagy egy hete megtervezték Josh-sal, és nagyon készült rá. Bár mindketten tudták, hogy terveiket keresztülhúzhatja egy sürgős műtét vagy egy váratlan gyilkosság, előre eltervezték az este minden percét. Nem értette, miért nem tudja felhívni az orvost. Ő már készen állt, a tükörben megszemlélve magát elégedettség töltötte el: a ruha jó, a smink és a haja is rendben. Már rég indulniuk kellett volna, de a férfinak se híre, se hamva, a telefonja pedig ki sem cseng. Kiállítás, mozi, étterem. Kate rajongott az impresszionista festészetért, ezért szerette volna megnézni a kedvenc képeit is felsorakoztató kiállítást. Mosoly bujkált a szája sarkában, amikor arra gondolt, hogy Castle-lel soha nem beszéltek erről, a férfi mégis úgy jellemezte a róla mintázott karakterét, Nikki Heat-et, mint  aki erősen vonzódik a festészet ezen irányzatához. Aztán moziba mentek volna, mivel Josh még nem látta a Tiltott bolygót, ő meg szívesen megnézte volna újra. Eszébe jutott, amikor Castle-lel látta a filmet, milyen jót derült a férfi gyerekes rajongásán. Hirtelen elkomolyodott. Miért jut eszébe minden eseményről az író, hiszen Josh az, akivel egy romantikus estére készül? De miért nem jön már? Még várt öt percet, aztán egy újabb sikertelen hívás után a kórház számát ütötte be.
- Kate Beckett vagyok és Dr. Davidson-t keresem - szólt a készülékbe, amikor bejelentkezett a kórház .
- Ó Beckett nyomozó, üdvözlöm! Jennifer vagyok, Dr. Davidson asszisztense. Azt hittem, már a kiállításon vannak! A doktor úr nagyon készült az estére, és már jó néhány órája elment - csiripelte kedvesen a nővér.
- Nem hívták be véletlenül egy sürgős műtétre? - kérdezte idegesen Kate.
- Nem, biztosan nem. Én tudnék róla - mondta határozottan a nő. Aztán eszébe jutott valami. - Azt mondta siet, mert még egy fontos megbeszélnivalója van valakivel, mielőtt magához megy. Megpróbáljam elérni a mobilján?
- Nem, köszönöm, majd megoldom - zárta le  a beszélgetést a nyomozó. Letette a telefont és leroskadt egy székre. Feltétel nélkül megbízott Josh-ban. Tudta, hogy soha nem csapná be a férfi, ha már nem érezne iránta szerelmet, megmondaná a szemébe. Egyre idegesebb lett. Valaminek történni kellett, hogy nem jött és nem lehet elérni sem. Épp azon töprengett, hogy elinduljon-e a férfi lakására, amikor megszólalt a telefonja. Villámgyorsan felkapta a készüléket, de meglepetésére nem Josh volt a hívó, hanem Martha.
- Valami baj van Martha? - kérdezte feszülten, miután üdvözölte a nőt.
- Ó Kate! Nem tudod hol lehet Richard?
- Sajnálom Martha, dél óta nem láttam, akkor jöttem el az őrsről, de úgy tudom ő is haza indult. De mi a baj? - kérdezte meglepetten, és közben valami rossz érzés kerítette hatalmába.
- Alexis most jön haza a táborból, Richard megígérte, hogy kimegy elé az állomásra, de órák óta nem tudja elérni. Én Hamptons-ban vagyok, és már végig hívtam az összes lehetséges helyet, ahol ilyentájt megfordulhat, de senki sem látta, a telefonja pedig csak azt hajtogatja, hogy az "előfizető jelenleg nem kapcsolható". Sosem csinált ilyet. Ha valahova elment, mindig hagyott üzenetet, vagy visszahívott bennünket. Ne haragudj, hogy zavarlak, de egyre idegesebb vagyok, és nem tudom kihez forduljak.
- Felhívom a fiúkat az őrsön, hátha ők tudnak róla - próbált nyugodt hangon megszólalni Kate, de Martha idegessége rá is átragadt. Castle bohém volt, de a lányát és az anyját sosem hozná ilyen helyzetbe, főleg, hogy Alexis-nek is ígéretet tett. Mi a fene történt? Ma mindenki eltűnik?
- Az őrsöt már hívtam, ott azt mondták, hogy néhány perccel utánad elment. Azt mondta Esposito nyomozónak, hogy találkoznia kell valakivel, mielőtt az állomásra megy.
Kate-nek most már folyamatosan rossz érzése volt. Castle eltűnése kísértetiesen hasonlított Josh-éra. Nem vezérelhetik az érzései, a tényeket kell néznie. A két férfi tulajdonképpen nem számít eltűntnek, hiszen kb. hét órája látták őket utoljára. Viszont mindkettejüket valaki olyan személy várta, aki fontos neki, és egyikőjük telefonja sem érhető el. Rájött, hogy Martha válaszra vár, ezért gyorsan megszólalt:
- Ne idegeskedj Martha! Meg fogom találni. - De ha egy nőcskével hentereg, én kitekerem a nyakát - gondolta dühösen. - Szólok Ryan-nek, hogy menjen el Alexis-ért és vigye haza. Minden rendben lesz - próbálta nyugtatni az asszonyt.
Kate gondolt egyet, felkapta a kabátját és a kocsikulcsot. Először Castle lakására megy, hátha a férfi csak elfeledkezett a lányáról valami kis szöszi cicababa miatt, és nem akarta, hogy Alexis esetleg ezzel szembesüljön. Utána Josh-hoz megy.
Nem volt túl nagy forgalom, így elég hamar ott állt Castle lakásának ajtaja előtt. Kopogni akart, de az ajtó megmozdult, ahogy behajlított ujja hozzáért. Meglepődött és ösztönösen az oldalához nyúlt, de múzeumba készült, így a fegyvere nem volt nála. Adrenalinszintje megemelkedett. Miért van nyitva? Lassan hajtotta befelé az ajtót, miközben ő maga oldalra lépett, hátha illetéktelen behatolóval találja szembe magát, ezért megpróbált észrevétlen maradni. Az ajtó teljesen kinyílt, de semmi mozgást nem észlelt, ezért óvatosan benézett a lakásba.
Pupillája kitágult, a szívverése egy pillanatra kihagyott az eléje táruló látványtól. Mindenre számított, csak erre nem.
- Jézusom! - kiáltott fel rémülten. Miközben gyors léptekkel belépett a szobába, a telefonjáért nyúlt és reszkető kézzel tárcsázta a 911-et, remegő hangon sóhajtotta maga elé: - Mi történt veletek?

Változatok egy témára 2/8

Dühében földhöz vágta az összegyűrt cetlit, és a száját összeszorítva préselte ki a szavakat: - Hogy tehetted ezt velem Beckett?

Felöltözött, és éppen nyitni akarta az ajtót, amikor kopogtak. A küszöbön Dr. Moore állt.

- Látom jobban van - mondta barátságosan, - de még ágyban lenne a helye.

- Beckettnek meg mellettem lenne a helye!

Az orvos meglepve hallotta ki a dühöt a férfi hangjából. 

- Gondoskodik ő magáról, akkor is, ha nem tud róla - védte a nőt. - Mielőtt elment, megkért, hogy vigyázzak magára: segítsek ha fájdalmai lennének, és ne engedjem, hogy valami hülyeséget csináljon.

- Nem azt várom tőle, hogy gondoskodjon rólam, vagy ápoljon, hanem hogy egyszer az életben vegyen komolyan!- fakadt ki az író. - Maga talán nem tudja, de aki az éjjel meg akart ölni bennünket, az egy Pochenko nevű orosz bérgyilkos volt, aki a maffia takarítója, aki eltűnteti az útból a nemkívánatos személyeket. Írtam egy regényt, amiben egy Pochenko nevű bérgyilkos meg akarja ölni Nikki Heatet - akit Beckettről mintáztam - de ő egy forró vasalóval "kivasalja" az arcát. Az alvilág azt hitte, hogy az igazi Pochenkoról mintáztam a könyvbeli pancsert, és ezért nevetség tárgya lett. Bosszút akart rajtunk állni, amiért nevetségessé tettük a munkaadói előtt. Elfogták, és Beckett képes volt engem itt hagyni, és egyedül kihallgatni! Ez az én ügyem! Miattam jött ide és akart megölni bennünket! - magyarázott egyre indulatosabban. - Szinte minden kihallgatáson ott voltam vele! Hogy hagyhat ki most belőle? - kiabált most már dühösen, szemében harag és csalódottság látszott. Aztán kérdőn az orvosra nézett és halkabban hozzátette: - Miért nem bízik bennem?

- Mondta, hogy mérges lesz - szólalt meg türelmesen a doktor. - Csak magát védi. Fizikailag nincs jól, személyesen érintett az ügyben, ezért valószínűleg nem sülne ki semmi jó abból, ha ott lenne. Ráadásul a szabályzat is tiltja, és ha valami olyan történne a kihallgatáson, amit a védőügyvéd sérelmez, akkor maga repülne a rendőrségről, és soha többet nem dolgozhatna együtt Katetel. Ahogy elnézem, ezt maga sem akarhatja!  

Egy kicsit elhallgatott, hagyta, hogy Castle megeméssze a hallottakat, és egy kicsit megnyugodjon. Csak néhány órával ezelőtt találkozott az íróval, de abban biztos volt, hogy sokkal többet jelent a nőnek, mint eddig bármelyik férfi az életében. Látta, hogy Castle eltöpreng a hallottakon és nem ellenkezik. Ez jó jel.

- Törődik magával, és ez fontos dolog. Ne szúrja el azzal, hogy a sértett büszkeségét hagyja felülkerekedni a valódi érzésein! - nézett mélyen az orvos Castle szemébe. Az író alig ismerte a férfit, mégis olyan ismerősen csengtek a mondatai és a hangsúlyai. Aztán rájött: mintha csak az anyját hallaná! Halkan, komolyan, ésszerűen formálva a gondolatokat, más megvilágításba helyezi a dolgokat, mint amilyennek ő látja. Elgondolkodtatták a férfi szavai, de a csalódást és a megbántottságot nem tudták feledtetni akkor sem, amikor már belátta, hogy Beckett ésszerűen cselekedett.

- Akkor is szólhatott volna! - mondta még mindig durcásan.

- És maga szót fogadott volna? - mosolyodott el az orvos, és válasz sem várva folytatta. - Na látja, ezért nem szólt.

- Bemegyek az őrsre - zárta le a beszélgetést Castle.
- Ne csináljon hülyeséget! Gondoljon arra, hogy mi forog kockán! - figyelmeztette az idős férfi. - Tessék, ezt tegye el! Szüksége lesz rá - nyújtott felé egy doboz fájdalomcsillapítót.
- Köszönöm - mondta Castle, és mindketten tudták, hogy nem csak a gyógyszerre mondja.
Néhány perc múlva az író már az utcán állt. Megborzongott a hűvös szélben. Látta, hogy a mellette elhaladó gyerekek megbámulják még mindig dagadt száját és szemét, ami egyre sötétebb lilában pompázott, de legalább nem fájt, nem úgy, mint a feneke és a combja. Némelyik szúrásnyom begyulladhatott, mert minden lépésnél úgy érezte, mintha még mindig benne lennének e tüskék. Leintett egy taxit, kinyitotta az ajtaját, aztán tanácstalanul álldogált. Hogyan üljön be? Gondolt egyet, és odaszólt a sofőrnek.
- Ne kérdezzen semmit, csak hajtson a 12-es rendőrőrsre!
A sofőr nem szólt semmit, csak elkerekedett szemmel nézte a visszapillantó tükörben, ahogy utasa négykézláb bemászik a hátsó ülésre, és ahelyett, hogy leülne, térdelve marad. Aztán megrándította a vállát, sóhajtott egy kicsit, aztán elindult. Tempósan vezetett. Volt már néhány fura utasa, de térdelve még senki nem utazott vele. Gyakran nézett a tükörbe: ki tudja nem valami lökött-e e pasi, jobb lesz mielőbb megszabadulni tőle. Megkönnyebbült, amikor a férfi rendezte a számlát, sőt, tisztességes borravalót is adott, és hátrálva kimászott a kocsiból.
Castle fülében akkor is az orvos szavai csengtek ("csak magát védi", "törődik magával"), amikor kilépett a liftből. Látta, hogy sokan felé fordulnak, sugdolózni kezdenek, barátságosan rámosolyognak, de nem állt meg, csak morcos arckifejezéssel Beckett asztala felé indult, esélyt sem akart adni, hogy megszólítsák. Bár fájdalmas volt minden lépés, igyekezett úgy menni, hogy ne vegyék észre a sérülését. Reménykedett benne, hogy legalább azt nem mesélte el Kate az őrsön, hogy beleesett a kaktuszba! Most nehezen tűrte volna, ha poénkodnak rajta. Körülnézett, de sem Katet, sem a fiukat nem látta, ezért a kihallgató melletti szobába lépett. Espo és Ryan az asztalon ültek az egyik oldalon átlátszó tükörrel szemben, és Beckettet figyelték, ahogy Pochenkot puhítja. Az ajtó nyílódására mindketten odanéztek, amikor meglátták a belépő írót felpattantak és megölelték.
- Castle! Öregem! Nagy voltál! Gyere, ülj le és nézd meg, hogyan szedi ízekre Beckett azt a mocskot!
- Kösz, de inkább állok - mondta komolyan, és összehúzott szemöldökkel nézett át a tükrön.
Ryan csodálkozva fürkészte Castle arcát. Valami történt, mert a férfi nem úgy viselkedett, ahogy megszokták.
Hallgatagon figyelték, ahogy Beckett néhány perc alatt sarokba szorította a gyanúsítottat. Határozott volt és kemény, de ez nem volt újdonság a három férfi számára, ahogy a színtiszta logika sem, amivel nem hagyott kiutat Pochenkonak. Castle azon lepődött meg, hogy semmi személyes érzelmet nem lehetett felfedezni a nőn. Talán igaza volt. Ő nem tudott volna ilyen hideg fejjel részt venni a kihallgatáson.
- Igazi profi, ugye? - nézett rá kérdőn Ryan, mire Castle csak bólintott.
A kihallgatás véget ért, az orosz aláírta a beismerő vallomást és éppen kivezették. Rick nem vette le a szemét a nőről, aki mintha megérezte volna, hogy figyelik, a tükör felé nézett. A férfi csak nézte a gyönyörű zöld szempárt, és nem értette, hogyan haragudhatott rá. Aztán a nő elfordult, összeszedte az iratokat és elindult kifelé. Castle is kilépett a megfigyelőből. Kate megtorpant, amikor meglátta a férfit, és bár látta, hogy rendkívül komoly, ő mégis elmosolyodott.
- Örülök, hogy jobban vagy! - kezdte, és mielőtt az író kinyithatta volna a száját, már folytatta is. - Ezt kellett tennem Castle. Így volt helyes. Ne haragudj! - Tekintetével kutatta a férfiét, és bár érezte, hogy sértődött, remélte, hogy nem bántotta meg.
- Tudod, nem esett jól, hogy otthagytál ... akarom mondani ... kihagytál az ügyből - szólalt meg hosszú hallgatás után. A tudatalattija játszott vele, hogy eltévesztette a szót? Igazából az fájt neki, hogy Kate egyedül hagyta? - futott végig az agyán. - Nem haragszom. Igazad volt. Jobb, hogy így történt!
-Oké, örülök, hogy így érzel! Pochenko rács mögé kerül, többé nem jelent veszélyt. Gyere, megírom a jelentést, aztán mehetünk!
Beckett leült az asztalához, de a férfi csak tipródott a széke mellett fájdalmas arckifejezéssel. A nő felnézett, és azonnal kapcsolt.
- Á, a papírmunka megvár! Gyere, menjünk! - szája sarkában huncut mosoly villant.
Amikor leértek a garázsba, Kate kinyitotta az autója hátsó ajtaját, a férfire nézett, és mosolyogva intett a szemével.
- Na, mássz be Chuck Norris!
- Ne merjen kinevetni Beckett nyomozó - duzzogott most már a régi Castle. - Hova viszel? - kérdezte aztán.
- Haza. Martha randija már véget ért, nincs miért nálam lenned.
- Honnan tudod? És ha még otthon van egy férfival? - Castle beleborzongott a gondolatba.
- Felhívtam, és elmeséltem mi történt, mielőtt még a hírekből tudná meg. Már vár rád, és izgatottan készül arra, hogy ápolhasson.
- Jaj ne! - nyögött fájdalmasan a gondolatra a férfi. - Tudod te mit jelent ez? Napokig nem enged felkelni, jéggé fog fagyasztani a borogatással és látni akarja minden sebemet! - nézett kétségbeesve a nőre. - Beckett ezt nem teheted velem, miután megmentettem az életedet!
Kate leállította a kocsit, és szelíden a szemébe nézett.
- Te is tudod, hogy ez a helyes.
- Igen, de akkor is ... - morgolódott még egy kicsit.
- Na gyere, felkísérlek!
Castle ajtaja előtt álltak, de mielőtt Kate bekopogott volna, a férfi megfogta a kezét, és kihasználva, hogy még kettesben vannak, belenézett a csodás szempárba és szomorkás mosollyal megszólalt:
- Köszönöm.
- Bármikor! - mosolygott vissza rá a nő.

(Vége)

Változatok egy témára 2/7

- Álmaidban! - csattant a nő hangja határozottan. - Te az ágyban alszol, én meg a kanapén.

- Már az is boldoggá tesz, hogy elmondhatom magamról, Kate Beckett nyomozó ágyában fekhettem - nézett a nőre ártatlan szemekkel. 

- Castle! - emelte meg a hangját Beckett. A száján volt, hogy visszavág a kis titkával, de meggondolta. Lesz még rá jobb alkalom, amikor előhozakodhat vele! Ki tudja mikor kell kordában tartania a férfit? - Aludjunk egyet, holnap hosszú nap vár ránk - zárta le a vitát. Kicserélte az ágyneműket, megvárta, amíg Castle elhelyezkedik az ágyban, aztán betakarta. Végignézett az oldalán fekvő, mocorgó, nyakig betakart írón: olyan, mint egy nyughatatlan kisgyerek, aki nem akar elaludni - gondolta. - De olyan ártatlan is? - tette fel magának a kérdést.

- Mit fészkelődsz annyit? - nézett rá feddőn.

- Csak olyan helyzetet kezesek, amelyikben semmim sem fáj, de azt hiszem ez egy lehetetlen küldetés - nyögött minden mozdulatnál. Kate szó nélkül kiment a szobából. Rick felnézett. - Biztosan elege lett a nyafogásomból - állapította meg szomorúan. - Nem is csodálkozhatok rajta: idejöttem a nyakára és majdnem megölték. Az éjszaka történéseit elnézve még szerencse, hogy nem dobott ki. Szerencsésebb lett volna, ha szállodába megyek - sóhajtott csendesen. Még próbálkozott úgy feküdni, hogy se a bordái, se a szúrások ne fájjanak, de ha ez sikerült, akkor a kézfeje lüktetett, a bal szemhéját pedig alig tudta kinyitni. Lassan beletörődött a helyzetbe, és inkább nem mozdult. Ekkor kinyílt az ajtó és Kate lépett be rajta, egyik kezében friss jeges zacskókkal, a másikban egy gyógyszeres üveggel és egy kanállal.

- Hoztam fájdalomcsillapítót, hogy tudj aludni, meg jeget a bordádra és az arcodra - szólt gyengéden. 

Rick meglepődött. Nem tudott elég hálás lenni a nőnek a gondoskodásért. Zavarában csak nézett rá szótlanul, beszédes szemekkel. A tekintetben benn volt a bocsánatkérés és a köszönet is. Kate szavak nélkül is értette.

- Sajnos csak gyerekeknek készült fájdalomcsillapító van itthon, de dupla adag egy nagy gyereknek is használni fog - mosolygott.

- Gyerek gyógyszer? Mit titkol Beckett nyomozó? - lepődött meg a férfi.

- Néhány hete Apa összeszedett az utcán egy hajléktalan nőt a kisgyerekével. Az asszonynak tudtunk éjjelre szállást szerezni, de a kisfiú hétvégére nálam maradt, mert csak hétfőn tudtuk megnyugtatóan elrendezni a sorsát úgy, hogy az édesanyjával maradhasson. Fájt a foga, és Dr. Moore ezt a szirupot adta. Ma éjjel nem akarom még egyszer zavarni, úgy hogy be kell érned ezzel. Próbálj meg felülni!

Castle nehézkesen megtámaszkodott a könyökén, miközben Kate egy kanálnyi szirupot töltött ki.

- Ááá - mondta mosolyogva a nő, mint amikor egy kisgyereket akarnak rávenni, hogy nyissa ki a száját.

A férfi engedelmesen kitátotta a száját, Kate pedig a kanál tartalmát óvatosan beletöltötte, mire Castle rettentő fintort vágva cikákolni kezdett.

- Te jó ég! Meg akarsz mérgezni? Brrr! - rázkódott össze a rossz íztől. - Ilyet adni a gyerekeknek emberkínzás! - panaszkodott.

Beckett csak mosolygott. - Tom jobban bírta. Ő nem nyafogott, csak megköszönte, hogy segíteni akarok.

Rick elszégyellte magát. Rázkódott még egyet, de nem panaszkodott tovább, inkább megpróbált visszafeküdni. A nő felhajtotta a takarót és finoman az oldalán levő duzzadt vörös foltra tette a jeget. Látta, hogy Castle lélegzete is elállt a hidegtől, és erősen belemarkolt a lepedőbe, de nem jajgatott. A másik zacskót Kate elgondolkodva dobálgatta a kezében.

- Ezt az arcodra szántam, de ha akarod, akkor a hátsódra teszem - csillant pajkos fény a szemében.
- Nagyon vicces - húzta el a száját Rick, elvette a jeget és bedagadt szemére tette. Még duzzogott egy kicsit, de amikor a nő újra betakarta, hálásan ránézett, és csak annyit mondott: - Köszönöm!
- Aludj jól! - búcsúzott el Beckett, és behajtotta maga mögött az ajtót.
Mindketten éberen feküdtek egy darabig, és most már nem a Pochenko által előidézett eseményeket, hanem az előbbi kicsit komikus, ugyanakkor intim jelenet mozzanatait idézték fel. Az emlék kellemes volt, ezért adrenalin fűtötte idegrendszerük lassan megnyugodott, és átadta helyét a pihentető alvásnak.
Beckett a telefon rezgésére ébredt. Pár másodpercbe telt, mire tudata elhagyta a mély alvás békés világát, és érzékelte a zizegő hangot. Aztán mint a szélvihar törtek elő az éjszakai emlékek, és erre kinyitotta a szemét. Világos volt. Kinyomta a telefon ébresztőjét, és minden fáradtság nélkül felkelt. - Úgy látszik tudok intenzíven aludni - gondolta. Halkan benyitott a hálóba, és megállt az ágy végében. Castle egyenletesen szuszogva aludt az ágyában. Nézte a férfit. Olyan békésen alszik, mint egy ártatlan kisgyerek. Tudta, hogy sok arcát látta már, mégsem ismeri igazán. Hogy lehet, hogy mégis feltétel nélkül megbízik benne? Elkalandoztak a gondolatai. Rég volt már, hogy egy izmos férfitest feküdt az ágyában, és mivel tudta, hogy mi rejlik a paplan jótékony takarásában, pajzán gondolatai támadtak. Eszébe jutott, amikor éjjel meglátta a szinte meztelen férfit, és huncutul elmosolyodott. Mielőtt még fantáziája olyan helyre repítette volna, amibe saját maga is belepirul, gyorsan kilépett a szobából, és becsukta az ajtót.
Felöltözött, bekapott pár falatot és főzött egy kávét. Amíg a forró életerőt adó nedűt kortyolta, írt pár sort Castlenek. Nem szívesen hagyta magára a férfit, de be kellett mennie az őrsre. Tudta, hogy mérges lesz rá az író, hogy kihagyja Pochenko kihallgatásából, de azt is tudta, hogy Ricket az érzelmei vezérelnék, és elfogult lenne az orosszal szemben. Ráadásul fizikailag sincs jó, gyógyulnia kell, semmi keresnivalója az őrsön amíg jobban nem lesz. Hagyott egy kulcsot az üzenet mellett, és sietve elment.
Egy óra múlva Rick békésen ingadozott az ébrenlét és az alvás határán. Tudata őrizni akarta ezt a kellemes állapotot, de teste az ébredést sürgette. Az első érzése az volt, hogy éhes; aztán megmozdult, és az éhség mellé csatlakozott a fájdalom. Nyögött egyet és kinyitotta a szemét. Azaz kinyitotta volna, ha bedagadt szemhéja engedelmeskedik. Hallgatózott. Ha Beckett még alszik, nem akarta zavarni, de egyre sürgetőbbé vált, hogy felkeresse a mosdót. Vett egy mély lélegzetet, és a lehető leghalkabban felkelt és kinyitotta az ajtót. A kanapén összehajtva állt az ágynemű, a nőnek pedig semmi nyoma. Felgyorsult a szívverése: csak nem hagyta itt? Talán csak átment Dr. Moorehoz - töprengett reménykedve, amíg meg nem találta az üzenetet. Dühében földhöz vágta az összegyűrt cetlit, és a száját összeszorítva préselte ki a szavakat: - Hogy tehetted ezt velem Beckett?

Változatok egy témára 2/6

A férfi átballagott a másik oldalra, és óvatosan hasra feküdt az ágyon. Csak ekkor gondolt rémülten arra, hogy mi is vár rá a következő percekben.

Oldalra fordult és kétségbeesve nézett a nőre.

- Kimennél Beckett?

- Csak nem vagy szégyenlős? Mindig azt hittem, hogy szereted, ha egy nő vetkőztet - mosolygott rá Kate. Hangjában nem volt gúny, csak incselkedés.

- Csak ha én is vetkőztethetem őt - vágott vissza Castle, - de itt elég egyoldalúnak és fájdalmasnak indult a buli!

- Pedig szívesen kényeztetnélek! A szemöldökcsipeszemmel kiválóan tudnám húzogatni a tüskéket! Neked semmit nem kellene tenned, csak sikítozva élvezni a helyzetet. Persze ha nem akarod, hogy lássam a szexi kis hátsódat, akkor nem tudlak eljuttatni a mennyországba!

- Még megbánja ezt a képzeletbeli kínzást Beckett nyomozó - mondta tettetett fenyegetőzéssel a hangjában a férfi. - Szexi kis hátsó? Micsoda pajzán gondolatai vannak, nyomozó?

Az orvos hol a nőre, hol az íróra pislantott. Más helyzetben jól szórakozott volna a szópárbajon, de most orvosi feladata van, és ha Kate benn marad, a férfi kínos helyzetbe kerül. Azt pedig tapasztalatból tudta, hogy a beteg csak akkor együttműködő, ha biztonságban érzi magát.

- Hozz jeget! - szólt Kate-nek, feloldva ezzel a kialakult patthelyzetet.

Még néhány másodpercig kihívón néztek egymás szemébe, aztán Kate pislantott, és a szája sarkában bujkáló mosollyal a konyha felé indul. 

- Köszönöm - nézett hálásan Castle az orvosra.

- Szívesen. Tudja, Kate nagyon hasonlít a feleségemre: gyönyörű, szellemes, örök kihívás. Minden együttérzésem barátom! Nem lesz egyszerű megszerezni, de mindent megér, higgye el! 43 éve boldog izgalomban telik minden napom!

- De ... mi ... nem ... - dadogta az író.

- Tudom, tudom. De látom, amit látok! - mosolygott titokzatosan a doktor. - De most nézzük a tüskéket, mert legalább húsz van belőlük. Szegény Mrs. Collins, ha tudná mi lett az évek óta féltve gondozott kaktusza sorsa!

Kate a jeget tette zacskókba, közben az este történései peregtek a szeme előtt. olyan, mint egy fejezet Castle valamelyik regényéből - legalábbis olyan valószerűtlen - gondolta. Összerezzent. A hálószoba felől fájdalmas kiáltás hallatszott. Önkéntelenül lépett egyet a szoba felé, de aztán megállt. Elég a baja a férfinak, nem kell, hogy még kínos is legyen neki. Türelmetlenül várt, amíg a nyögések és aúúú-zások abba nem maradtak, és csak akkor lépett be a szobába, amikor biztos volt benne, hogy Andrew minden tüskét kiszedett a férfiból. Megtorpant. Arra számított, hogy az orvos már végzett, ehelyett meglepő látvány tárult a szeme elé. Castle hason feküdt az ágyon, bokszere a térdhajlatig lehúzva, az orvos pedig éppen fertőtlenítővel kenegette a szúrásnyomokat. Dr. Moore ránézett, mire a nő fülig vörösödött és elkapta a tekintetét. Zavartan az orvosra nézett, aki elmosolyodott, mutatóujját a szája elé tette, és fejével intett, hogy csendesen menjen ki.

Kate hátralépett, halkan behúzta az ajtót, aztán a falnak támaszkodott és alsó ajkát beharapva elmosolyodott. Tudta, hogy az orvos diszkrét, soha nem árulja el Rick-nek, hogy meglátta szinte meztelenül.

- Kate! Hozhatnád a jeget, és egy tiszta alsót a barátod táskájából - szólt ki az orvos a szobából.

A nő már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen a "barátod" szó miatt, de aztán mégsem szólt. Nincs abban semmi rossz, hiszen ők a szó legnemesebb értelmében barátok. Kinyitotta Castle táskáját: egy farmer, két ing, borotválkozó szerek, és két bokszeralsó. Hány napra készültél Rick? - mormolta maga elé.

Fogta az alsónadrágot és belépett a szobába. Egy kicsit gonoszkodni akart a férfival, de amikor meglátta, hogy milyen fájdalmas arccal álldogál az ágy mellett, nem volt szíve hozzá.

- Tessék - nyújtotta felé a ruhadarabot. Castle elvette, de nem mozdult. Aztán nagy sokára megszólalt.

- Elfordulnál, Kate?

- Ja ..., persze - fordult meg zavartan a nő. Hallotta, ahogy mögötte nehézkesen alsót cserél a férfi, és hogy elterelje a figyelmét, az orvoshoz fordult. 

- Minden rendben Andrew?

- Igen - válaszolt, miközben táskájába rakta az orvosi eszközöket. - Fektesd le, tegyél jeget az arcára és a bordáira. A kezén maradjon a kötés néhány napig. A szúrásokkal nem lesz teendő, de ha begyulladna, akkor le kell fertőtleníteni. Ha megbocsájtasz, akkor én most mennék. Kimerítő volt az éjszaka.

- Köszönök mindent - nézett jelentőségteljesen Kate a férfira, miközben kikísérte.

- Neked nem tudok nemet mondani,olyan vagy mint az én drága Elisabeth-em - búcsúzott el az orvos.

Beckett visszament a hálóba, és meglepődve látta, hogy Castle még mindig az ágy mellett álldogál.

- Most miért nem feküdtél még le? - pirított a férfira.

- Nem tudtam hova fekhetek - válaszolt bizonytalanul. Kate elnevette magát.

- Azt hiszed, olyan gonosz vagyok, hogy a kanapéra száműznélek ilyen állapotban, vagy azt, hogy befekhetsz mellém az ágyba?

- Ha lehet, inkább a második variációt választanám - nézett Kate-re reménykedve a férfi.

- Álmaidban! - csattant a nő hangja határozottan. - Te az ágyban alszol, én meg a kanapén.

Változatok egy témára 2/5

- És mit keres az éjszaka kellős közepén a szobádban Castle?-  kérdezte csodálkozva, kaján vigyorral az arcán.

- Csak kölcsön adtam neki a kanapémat, amíg Martha randizik a lakásában - nézett rájuk Beckett szúrós szemmel.

- Persze, persze! - játszották az ártatlant vigyorogva a fiúk. - Tudjuk mi, hogy egy szálloda sincs New Yorkban!

- Mi sem akarjuk, hogy egy ilyen "csóró" író az utcán aludjon! - kontrázott rá Ryan is.

- Meg akart ölni bennünket ez a Pochenko nevű alak - mondta komolyan Kate, mire a nyomozók arcáról is eltűnt a vigyor.

Esposito és Ryan tudta, hogy több van a két ember között, mint amit saját maguknak bevallanak, ezért szerették néha ugratni őket, és időnként jólesett valami kétértelmű vagy csípős megjegyzést tenni, amivel bosszanthatják Beckettet, de más a helyzet, ha bajban vannak. Barátok, társak, akik feltétel nélkül bíznak egymásban. Tűzön-vízen át kiállnak egymásért.  

Beckett nagy vonalakban, tényszerűen beszámolt az eseményekről, a nyomozók pedig szorgalmasan jegyzeteltek.

- Kérdezzétek ki a szomszédokat, én szerzek Castle-nek orvost, aztán reggel bemegyek az őrsre és kihallgatjuk Pochenkot - utasította a fiúkat, aztán kiviharzott az ajtón.
 - Castle! Máskor jobban meggondolhatnád, hogyan nevezed el a szereplőidet - feddte meg az írót a két férfi olyan arccal, ahogy a kisfiára haragudni nem tudó apuka. - Még szerencse, hogy jól sült el a dolog! Ugye tudod, hogy kicsináltunk volna, ha Beckettnek valami baja esett volna! - mondta Espo, szája sarkában mosoly, de a szemében fenyegetés villant.
- Jól vagy? - kérdezte aztán együtt érzően Ryan.
Castle fancsali arccal épp válaszra nyitotta a száját, amikor az ajtóban megjelent Beckett egy idős, orvosi táskát szorongató férfival.
- Ti mit kerestek még itt? Nem adtam munkát? - korholta le a fiúkat, akik sűrű mentegetőzés közben gyorsan eltűntek. - Castle, te meg miért ne feküdtél már le? - nézett rá megrovóan.
- Hát ... ümm ... szóval nem tudok - mondta kétségbeesve a férfi.
- Mi az, hogy nem tudsz? - méregette csodálkozva a nő. - Az úr Dr. Andrew Moore a szomszédom, orvos, és szeretném, ha megvizsgálna.
- Azt hiszem, - kezdte bizonytalanul Castle - beleestem egy kaktuszba.
Kate egy pillanatig csak nézte a férfi ijedt, fájdalmas arcát, aztán eszébe jutott Mrs. Collins, ahogy a kaktuszait öntözgeti, majd Castle az összetört cseréphalom közepén.
- Azt akarod mondani, hogy tele vagy kaktusz tüskével? - húzta össze a szemöldökét, mire a férfi csak bólintott egyet.
Kate odalépett hozzá, megfogta a vállait és megfordította. Végignézett a férfi hátán, aztán a bokszeren megállt a tekintete. Előfordult már, hogy titkon megbámulta Castle izmos, szexi hátsóját, de most csak szomorúan nézte, hogy kisebb-nagyobb tüskék állnak ki a férfi alsónadrágjából, és néhol átitatta a vér a szövetet. Aztán ahogy lejjebb vándorolt a szeme meglátta, hogy a combja hátsó részén ugyan az a helyzet. Az orvosra nézett. Az idős orvos nem volt éppen boldog az éjszaka eseményeitől, ráadásul mire megnyugodott volna, Kate arra kérte, hogy vizsgálja meg a sérült társát. Hiába ellenkezett, hogy már nem praktizál, a nő csak erősködött, ő meg nem tudott neki ellenállni, hiszen úgy szerette, mintha az unokahúga lenne. Félt, hogy valami lőtt sebet kell ellátni, már a legrosszabbra gondolt, amikor meglátta a szoba közepén zavartan toporgó írót. Felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, közben a nő arcát fürkészte: nagyon fontos lehet neki ez a férfi, ha ilyen hévvel ráncigálta hozzá.
- Nézzen rám Mr. Castle! - szólalt meg barátságosan. Megszemlélte az író felrepedt száját, megdagadt szemhéját, aztán megtapogatta a vérző kézfejét.
- Ah ... ah ... - kapkodta a levegőt szaggatottan Castle fájdalmában, és Kate-re nézett, mintha segítséget várna tőle.
- Nincs eltörve, de be kell kötözni. A szemére és a szájára jeget teszünk, akkor nem dagad tovább, és nem fog annyira fájni - nézett a beteg szemébe biztatóan. - Kate, segíts neki levenni a pólót! - nézett a nőre.
Beckett bizonytalanul a férfi elé lépett, aztán leküzdve a zavarát kicsit kacéran a szemébe nézett.
- Látod Castle, eljött a pillanat, amire vártál: levetkőztetlek - mondta most már kihívóan, mire az írónak a szava is elakadt. - Vagy nem ez volt a hátsó szándékod, amikor kitaláltad a kis történetedet Martha-ról és a képzeletbeli barátjáról?
- De ... de hiszen én igazat mondtam, és nem volt semmi hátsó szándékom - mentegetőzött.
- Na, emeld a kezed - mosolygott Kate, és megfogta a póló két oldalát. Castle engedelmesen a magasba tartotta a karját, és ahogy a nő húzta felfelé a ruhadarabot, veszélyesen közel került a férfi meztelen mellkasához. Kate érezte a Rick bőréből áradó meleget, a férfi pedig a nő simogató leheletét. Egy pillanatra elakadt a lélegzetük. Az orvos megköszörülte a torkát, mire a mozdulat folytatódott, és az író most már egy szál bokszerben álldogált. Bordáin több helyen megduzzadt, vörös foltok éktelenkedtek. A doktor megszemlélte és finoman megtapogatta a bordákat.
- Vegyen mély levegőt, és kicsit tartsa benn! - utasította a beteget.
Castle arca eltorzult a fájdalomtól, pedig az orvos alig ért a bőréhez.
- Úgy gondolom nincs eltörve, csak megzúzódott. Túléli, és a jég csodákra képes - veregette meg Castle vállát.
- Kate, van egy rendes ágyad, ahova lefekhetne? A kanapé túl rövid - állapította meg Dr. Moore.
- Persze, a hálóban - mondta kelletlenül a nő, és már látta az elkerülhetetlent: Castle be fog feküdni az ágyába. A kellemetlen gondolatra még rátett egy lapáttal, amikor meglátta az író huncut vigyorát.
- Meg ne szólalj Castle, mert megbánod! - villant fenyegetően gyönyörű zöld szeme. Aztán szavait az orvosnak szánva, de még mindig az író szemébe nézve folytatta. - Nem kell kímélnie Andrew, ő kemény legény.
- Na várjon csak Beckett nyomozó! Fog még Nikki Heat kínos helyzetbe kerülni! - próbált visszavágni Castle, de arcán már nyoma sem volt a mosolynak.
Az orvos mosolyogva megcsóválta a fejét. Látta a vonzódást a két ember között, és nem értette Katet, miért nem szerzi meg magának a férfit, aki láthatóan odavan érte. Sokszor beszélgettek, és ő mindig nyíltan elmondta a véleményét: nem az az élet rendje, hogy egy értékes, okos, gyönyörű nő egyedül, vagy felszínes kapcsolatokban éljen. Mindenkinek szüksége van szerető társra, és az "ej, ráérünk arra még" nem jó taktika. Persze Kate mindig talált kifogást vagy magyarázatot, hogy miért is nincs mellette egy férfi, de sosem haragudott az orvosra a szentbeszédekért.
A hálószobába lépve Castle körülnézett. Megpróbált minden apróságot az agyába vésni, hogy később fel tudja idézni a szoba minden részletét. Meleg, barátságos, nőies - állapította meg. A nagy franciaágy még őrizte a nő nyomát. Castle arra az oldalra indult, ahonnan Kate kiszállt az ágyból, de a nő megköszörülte a torkát, és az ágy érintetlen részére mutatott. A férfi átballagott a másik oldalra, és óvatosan hasra feküdt az ágyon. Csak ekkor gondolt rémülten arra, hogy mi is vár rá a következő percekben.
 

Változatok egy témára 2/4

A szobát hirtelen vakító fény, és a támadó ordítása árasztotta el.

Pochenko a szeméhet kapott, és leráncigálta az éjjellátót, ami szinte fénybombát csinált a nappali izzójának fényéből. Szinte égette a hirtelen kigyúlt fény. Beckett és Castle szeme hamarabb alkalmazkodott a világossághoz, de a nyomozó hiába tartotta előre a fegyverét, nem tudott lőni, mert Castle félig takarta a támadót. Pochenko tudta, hogy kiszolgáltatott helyzetbe került, ezért elkezdett vaktában lövöldözni, majd megmarkolta Rick karját és maga elé rántotta.

- Dobja el a fegyvert! -szólt Kate kemény, ellentmondást nem tűrő hangon, két kézzel célra tartva a fegyverét.

- Ezt maga sem gondolja komolyan - vágott vissza az orosz, most már egyik karjával átkarolta Castle nyakát, másikkal a bordái közé nyomta a pisztoly csövét. Még mindig hunyorgott. Felmérte a helyzetet: rosszul lát, létszámfölényben vannak vele szemben, a nő zsaru, tehát jó lövő, viszont van egy túsza. Castlet magához szorítva hátrálni kezdett a bejárati ajtó felé.
Beckett kényszerítette magát, hogy minden idegszálával Pochenkot figyelje, de egy pillanatra mégis Castle tekintetét kereste. Jó fiú - gondolta magában, amikor a férfi szemében a félelem helyett az elszántság tüzét látta csillogni.
- Állj! Egy lépést se, különben az író barátocskája még donornak sem lesz jó! - sziszegte a foga között Pochenko.- Azt hittem, a könyvében legalább az ágyjelenetnek volt valós alapja - gúnyolódott.
Castle érezte az orosz leheletét. Megpróbálta kitalálni, hogyan segíthetne Beckettnek lelőni a férfit, de a nyakán levő szorítás egyre erősebb lett, még a levegővétel is nehézséget okozott, és egyenlőre nem volt semmi ötlete.
Pochenko egyre távolodott a nyomozótól, aki nem merte Castle életét kockáztatni, ezért csak egy helyben topogott.
- Még nincs késő Pochenko! Nem esett senkinek sem baja, a betörést sem jelentem - próbálta az időt húzni a nő, és remélte, hogy a pisztolylövések miatt a szomszédok már értesítették a rendőrséget.
- Nem fog meghatni a dumájával! Előbb vagy utóbb úgyis kicsinálom magukat! - fenyegetőzött, miközben kihátrált a folyosóra.
Rick érezte, hogy a férfi jobbra-balra forgatja a fejét, körülnézett, hogy üres-e a folyosó. A szorítás enyhült, érezte, hogy itt az idő. Karját meglendítette, és amilyen erővel csak tudta, könyökét fogvatartója oldalába vágta. Pochenko felnyögött a fájdalomtól és ösztönösen a bordáihoz kapott. Castle kiszabadult, és abban a pillanatban lebukott, hogy Beckett lőni tudjon.
A bérgyilkos nem volt olyan amatőr, mint amilyennek az előző percekben látszott. szempillantás alatt tudta, hogy a túsz nélkül élő céltáblává válik, ezért ahogy Castle kiszabadult, oldalra vetette magát és tüzelt. Kate is lőtt. Castle rémülten nézett a nőre, de látta, hogy semmi baja. Fejét Pochenko felé kapta, aki fájdalmas arccal fogta a combját.
- Maga győzött - nézett magadóan a kemény tekintetű nyomozóra, és letette a fegyvert. Beckett óvatosan közelebb lépett, és messzebb rúgta a fegyvert. Castlere pillantott, és megnyugodva állapította meg, hogy jól van. Ekkor lendült az orosz karja, kiverte a nő kezéből a fegyvert, és még azzal a mozdulattal halántékon ütötte.Castle rémülten látta, ahogy Kate szeme lecsukódik és élettelenül zuhan a földre. Elöntötte a tehetetlen düh, és gondolkodás nélkül Pochenkora vetette magát. Ütések záporoztak! Az orosz sérült volt, de képzettebb mint az író, így hamarosan fölénybe került. Az utolsó támadásra készült, amivel elintézheti az írót, amikor felhangzottak a szirénák. Tudta, hogy az egyetlen menekülési lehetősége a tető felé van, így amíg Castle próbált életet lehelni magába, ő feltápászkodott és a tetőre tartó lépcső felé vette az irányt. Már az tetőre nyíló ajtó előtt állt, amikor meghallotta a lépteket. Megfordult, és meglepetésére az író felé lendülő öklével találta magát szembe, amit épp hogy csak ki tudott kerülni. Castle ökle csak súrolta a fejét, majd éles csattanással a vasajtónak ütközött. Felordított a fájdalomtól! Poshenko egy jobb horoggal arcon ütötte, amitől elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt esett, egyenesen a sarokban álló virágtartó közepébe.
A szirénák egyre hangosabban vijjogtak. Pochenko a férfira nézett: most nincs ideje foglalkozni vele. Kilépett a tetőre és bezárta maga mögött az ajtót.
Beckett első érzése a fejébe hasító éles fájdalom volt. Mély levegőt vett és kinyitotta a szemét. Hirtelen törtek rá az emlékek. Castle! Megrémült. Felült és körülnézett, de nem látta a férfit. Felállt, de úgy érezte, mintha kést forgatnának az agyában. Nekitámaszkodott a falnak, amíg a szédülés el nem múlt. A rendőrautók szirénái elviselhetetlenül visítottak a fülében. Menekül - állapította meg. Óvatosan kikémlelt a folyosóra, de nem látott senkit. Ekkor résnyire kinyílt a szomszéd lakás ajtaja, és Dr. Moore kémlelt ki rajta. Beckettet meglátva csak annyit mondott: - A tetőre! - intett fejével felfelé.
Kate imbolyogva futott a lépcsőn felfelé, amíg meg nem látta a törött virágcserepek között eszméletlenül fekvő Castlet. Feje majdnem szétrobbant a fájdalomtól, szíve vadul zakatolt a félelemtől. A férfi mellé térdelt, fejét óvatosan az ölébe tette, lágyan simogatni kezdte az arcát miközben szólítgatta:
- Castle! Rick! Térj magadhoz kérlek! - élesztgette. Kezdett eluralkodni rajta a rettegés, hogy valami nagyobb baj van, amikor az író végre megmozdult. A mozdulatot azonnal egy fájdalmas nyögés követte, aztán kinyitotta a szemét, és belemerült a valaha látott leggyönyörűbb szempárba.
- Szia Kate! -szólalt meg rekedtes, gyenge hangon. A nő elmosolyodott.
- Na gyere Rambo, segítek felállni! - mondta együtt érzőn, de mosolyogva. Tudta, hogy sok ütés tarkíthatja a férfi testét. Nyújtotta a kezét, de Castle a segítség ellenére alig tudott felállni, minden mozdulatnál feljajdult és eltorzult az arca a fájdalomtól, Kate pedig kutató tekintettel méregette.
- Mi fáj ennyire Castle, hogy egyfolytában au-zol és nyögdécselsz?
- Inkább azt kérdezd, hogy mi nem fáj! - mondta rosszallóan az író.
- Mi történt? Hol van Pochenko?
- Leütött, aztán gondolom a tetőre menekült.
Castle Beckett vállát átölelve támaszkodott a nőre. Nem így képzelte az első ölelést! Ahelyett, hogy élvezné a mozdulatot, minden idegszálát leköti lüktető kézfeje, a combjában és a hátsójában érzett millió tűszúrásra emlékeztető, és az oldalában és az arcán érzett tompa, feszítő fájdalom.
Végre levergődtek Beckett lakásáig. Addigra már előmerészkedtek a lakók, félelmüket legyőzte a kíváncsiságuk, mindenki próbálta kideríteni, hogy mi történt. Záporoztak feléjük a kérdések, és a ház kezdett egy felbolydult méhkashoz hasonlítani. Kate igyekezett megnyugtatni mindenkit, hogy nincs baj, és már itt vannak a rendőrök, de most csak az érdekelte, hogy mielőbb nyugalomba helyezhesse a megvert férfit. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor becsukta maga mögött a lakás ajtaját. és az ágyhoz támogatta az írót.
- Feküdj le, én hozok segítséget - mondta bátorítón, de közben azon töprengett nem kellene-e inkább mentőt hívnia. Aztán mégis úgy döntött, hogy először megnézeti Dr. Moore-ral, és elindult az ajtó felé. Kopogtak. Türelmetlenül tárta ki az ajtót, aztán sóhajtva elmosolyodott, amikor a küszöbön meglátta két aggódó tekintetű társát.
- Szia Beckett! Elmesélnéd, hogy mi a fene történt? A lakók lövöldözést jelentettek a lakásodból, a kollégák meg most fogták el a tetőn az orosz alvilág egyik kivégző emberét! - zúdította az információkat a nőre Esposito. Ekkor Ryan megbökte a könyökével, fejével pedig a szoba közepén pólóban és egy szál boxerban álldogáló férfi felé intett.
- És mit keres az éjszaka kellős közepén a szobádban Castle?-  kérdezte csodálkozva, kaján vigyorral az arcán.

Változatok egy témára 2/3

Figyelmét egy halk roszogó hang vonta magára, ami a bejárati ajtó felől hallatszott, és olyan volt, mint amikor lassan elfordítanak egy ajtógombot.

Fülelt. Csend volt. Talán csak az érzékei játszanak vele. Rémálom után rémhallás - gondolta. Fejét visszatette a párnára, mély levegőt vett és becsukta a szemét. Aztán újra meghallotta a beazonosíthatatlan zajt. Halk volt, de az éjjeli csendben tisztán hallható. Még a lélegzete is elállt. Szívverése felgyorsult, érzékei kitisztultak és megsokszorozódott felfogó képességük. Szinte érezte, ahogy száguld az ereiben az adrenalin.  A bejárati ajtó felé nézett, pupillája hatalmasra tágult a sötétben, de nem látta, inkább csak sejtette, hogy lassan nyílik az ajtó. A gondolatok őrült sebességgel cikáztak a fejében. Valaki betört Beckett lakásába! Mit csináljak? Ha megmozdulok észrevesz, pedig rám biztosan nem számít! Meg akarja támadni Katet? Vagy meg akarja ölni? Lehet nála fegyver? Hogyan szóljak Beckettnek? Aztán döntött: lesz, ami lesz! Óvatosan felhajtotta a takarót, lelépett a padlóra és közben imádkozott, hogy ne reccsenjen meg a súlya alatt. Nem egyenesedett fel. Összegörnyedve próbált észrevétlen maradni, és a lehető leghalkabban próbált a bejárati ajtó felé lépni, miközben próbálta felidézni, hogy volt-e a kanapé közelében olyan tárgy, amit fegyverként használhatna.Körbetapogatott, de csak a telefonja akadt a kezébe. Ez ám a fegyver! - gondolta elkeseredetten, mégis a markába szorította.  Megtorpant, hallgatózott. Semmi. Mozdulatlanná dermedt és várt. Semmi. Talán a képzelete játszott vele - bizonytalanodott el. Légzése lassan visszaállt a normális ütemre. Még jó, hogy nem kiabáltam fel Beckettet, tiszta idiótának tartott volna. Még egy pillanatig várt - és ekkor meghallotta! Éles, jellegzetes kattanó hang volt közvetlenül a füle mellett. Sokszor hallotta ezt a hangot, amióta Beckettel volt, de sosem ilyen rettentő hangosan. Aztán megérezte a fegyver hideg csövét is, ahogy a tarkójának nyomódik.
- Ne féljen Mr. Castle! Még nem ölöm meg. Előbb játszunk egy kicsit - suttogta egy férfihang erős orosz akcentussal.
- Mit akar tőlem? - kérdezte Castle hangosabban. Az első pillanatban érzett rémület után próbált nyugalmat erőltetni magára, miközben  megnyomta a telefon gyorshívóját, ami Beckett számára volt beállítva. Csak remélni tudta, hogy a támadó nem veszi észtre a kijelző fényét, amit azzal próbált csökkenteni, hogy a  készüléket a lábához szorította, és hogy a nő telefonjának hangja nem hallatszik ki a hálószobából.  - Ki maga?
- A nevem Pochenko. Mond ez magának valamit? - hangjából sütött a gyűlölet.
- Pochenko? - kérdezte hitetlenkedve Castle. - Magát úgy hívják,  mint a könyvem egyik szereplőjét? Ezért nyom pisztolyt a fejemhez? - próbált egyre hangosabban beszélni, és imádkozott, hogy Beckett hallja, amit mond.
Ez nem lehet igaz! - gondolta dühösen Kate, amikor felébredve a telefon rezgésére, meglátta a kijelzőn Castle nevét. - Nem elég, hogy tönkretette az estémet és elfoglalta a nappalimat, képes a szomszéd szobából felhívni az éjszaka közepén. Felvette, de nem szólt bele, számolni akart tízig, mielőtt lehordja a férfit. Aztán meghallotta a furcsa, tompa hangokat. Felült, és minden idegszálával figyelt, hogy megértse a beszédet:
- Ezért nyom pisztolyt a fejemhez? Nem tetszett a karakter, akinek véletlenül ugyan az a neve, mint a magáé? Ezért akar megölni?
- Maga miatt senki lettem! Az alvilág elismert hóhéra voltam. Ha útban volt valaki, én eltakarítottam. A megbízóim tudták, hogy pontos vagyok, megbízható és sohasem végzek fél munkát. Aztán maga megírta a kis könyvecskéjét, amiben egy tehetetlen idiótának ábrázol. A sajtó azt harsogta, hogy a regény valós eseményeken alapul, és a megbízóim ezt úgy értették, hogy én vagyok a könyvbeli Pochenko, akit legyőz egy nő, ráadásul egy vasalóval. Nevetség tárgya lettem. Egy senki. Most bebizonyítom, hogy minden gond nélkül ki tudok iktatni két embert!
Kate felült, miközben egy hang nélkül kivette az éjjeliszekrényből a fegyverét. Kibiztosította és az ajtóhoz lopózott. Kinyomta a telefont, fülét az ajtó lapjára nyomta.
- Örülök, hogy az alvilágban is népszerű a könyvem! - próbált jópofáskodni kínjában az író. - Arról igazán nem tehetek, hogy magának nem hisznek a munkaadói. Ha akarja elmehetek hozzájuk, és elmondom, hogy a képzeletbeli és a valódi Pochenkonak semmi köze nincs egymáshoz- mondta ártatlan hangon.
- Azt hiszi, hogy most humoros? Majd akkor legyen ilyen jókedvű, amikor a szeme láttára vasalom ki a kis barátnője arcát! - hangja keményen és kegyetlenül szólt.
Kate szeme összeszűkült. - Kis barátnője? - na csak várj! - suttogta maga elé.
Vett egy mély levegőt, hátrébb lépett, lassan lenyomta a kilincset és résnyire nyitotta  az ajtót. Az elé táruló látvány hihetetlen volt. A nappaliban sötét volt, de tisztán látta a két férfi alakját a szoba közepén. A Castle mögött álló férfi magas volt, erőteljes felépítésű, és a tartásán látszott, hogy fegyvert nyom az író tarkójához. Beckett pislogott néhányat, hátha jobban lát, ekkor látta meg a támadó fején levő különleges szerkezetet. Éjjellátó - állapította meg. Már tudta, hogy mit kell tennie! Óvatosan kinyújtotta a kezét az ajtó résén. Amikor elérte a villanykapcsolót minden idegszála megfeszült. Felkattintotta a villanyt! A szobát hirtelen vakító fény, és a támadó ordítása árasztotta el.

Változatok egy témára 2/2

- Itt vagyok az ajtód előtt. Beengednél?

Beckett mérgesen kinyomta a telefont, és ösztönösen az ajtó felé indult, hogy kinyissa. 

- Miért nem lehet egy nyugodt estém? - morogta maga elé. - De ha valami lehetetlen dolog miatt kellett kiszállnom a mennyországból, akkor lelövöm! - azzal dühösen kitárta az ajtót.

Castle egy utazótáskával a kezében állt megdermedve az ajtó előtt, és olyan szemekkel mérte végig a nőt, mint aki egy hihetetlen égi jelenséget lát. Az ámulattól tátva maradt a szája, aztán huncut fény csillant  a szemében.

Beckett összehúzott szemöldökkel és összeszorított szájjal nézett rá, és csak akkor döbbent rá, hogy egy szál törülközőben van, amikor meglátta a Castle szemében megcsillanó vágyat.

- Mit akarsz Castle? Remélem alapos okod van, hogy kiugrasztottál a kádból! - megpróbált nyíltan beszélni, hogy helyzeti előnybe kerüljön a meglepetéstől megszólalni  még mindig nem tudó férfival szemben. - Most mi van? Azt hittem láttál már nőt törülközőben! - húzta fel kihívón a szemöldökét, közben a fürdőszoba felé vette az irányt, hogy legalább egy köntöst vegyen magára.

- Hát, téged még nem! - nyelt egy nagyot Castle, és invitálás nélkül követte a nőt a nappaliba.

Kate felvette a köntösét, és amikor kilépett a fürdőből kérdőn nézett a szoba közepén toporgó férfira.

- Segítenél rajtam? - nézett rá esdeklőn az író, amitől Beckettnek rossz érzése támadt, és ijedt tekintettel a férfi felé lépett. 

- Valami baj történt? Bajba kerültél? - kérdezte aggódva.
- Hát ... elég nagy baj az nekem, hogy nincs hol aludnom - mondta kétségbeesett arcot vágva.
- Miii? - döbbent meg a nő, és ahogy szeme az utazótáskára tévedt, már le is esett neki, hogy mi a helyzet. - Nálam akarsz aludni? - kérdezte felháborodottan.
- Csak egy éjszakáról lenne szó! - fogta könyörgőre a dolgot a Castle. - Tudod milyen az anyám! Elüldözött egy másik férfi kedvéért a saját lakásomból! Nincs hova mennem - játszotta a kidobott, elhagyott férfi szerepét. - A társam vagy, nem akarhatod, hogy a híd alatt aludjak! - nézett tettetett kétségbeeséssel Beckettre.
Kate hirtelen nem tudta, hogy dühös legyen, vagy elnevesse magát az átlátszó színjátékon, de egyre inkább érezte, hogy nem tud ellenállni a férfinak, hát elmosolyodott.
- Na mesélj, én meg főzök egy kávét!
Miközben Castle mesélt, a nőt figyelte összeszűkült, sóvárgó szemmel. Haja fel volt kötve, így kilátszott kecses, bársonyos bőrű nyaka, a köntösön átsejlett karcsú, nőies alakja. Amikor szeme az izmos vádlikhoz ért, majd lejjebb vándorolt, meglepődött. Megszokta, hogy Kate szinte mindig irreálisan magas sarkú cipőkben jár, ezért csalt mosolyt az arcára a szőrös, rózsaszín nyuszis mamusz.
- Kate! Mondd, hogy nálad alhatok! Nem akarok a saját városomban szállodába menni - fogta könyörgőre.
Beckett agy darabig nem szólt, hagyta könyörögni a férfit. Komoly, elgondolkodó arcot vágott, mintha mérlegelné a hallottakat, bár már régen döntött.
- Na jó! - mondta, mint akinek a fogát húzzák. - De csak azért, mert én is alhattam nálad, amikor felrobbant a lakásom. Tiéd a kanapé. Jobb ha tudod, hogy rosszul döntöttél: a szállodai ágyak sokkal kényelmesebbek.
Castle csak vigyorgott, elvégre elérte a célját. Beckettnél fog aludni!
- Fáradt vagyok, lefekszem. A szobám tabu Castle. Ha be mered tenni a lában lelőlek!- mondta a nő komolyan, gyönyörű szeméből sütött a fenyegetés.
- Megértettem Beckett nyomozó - szalutált mosolyogva a férfi, bár egy kicsit csalódott volt: azt hitte, hogy több időt tölthet a nővel. Megágyazott, majd belépett a fürdőszobába. Megint elmosolyodott. A kád még tele volt a habfürdős vízzel, mellette egy asztalkán egy pohár bor és az ő könyve. Elképzelte, ahogy a nő ellazulva fekszik a kádban kezében a borral és a könyvvel. Még a lélegzete is elállt az elképzelt jelenet láttán. Mély levegőt vett, aztán lassan kifújta. Jó lesz, ha mielőbb lezuhanyozik és lehűti magát egy kis hideg vízzel - gondolta.
Perceken keresztül forgolódott, de nem talált egyetlen kényelmes pozíciót sem a kanapén. Már megint igaza volt Beckettnek! Egy darabig hallgatózott, hátha hall valami zajt a hálószoba felől, de csak saját mocorgását hallotta. Bezzeg ő alszik, mint a bunda! Legalább azt láthatnám, hogy milyen pozícióban alszik - gondolta morcosan. Egy darabig még fülelt, aztán felszínes, nyugtalan álomba merült. Álmában anyja vagy huszadmagával mulatozott a lakásában, folyt a pezsgő, a bútorok szétszórva, a zene elviselhetetlen hangerővel szólt, aztán belépett Alexis két fiúval az oldalán, az egyik fiú szeme majd kiguvadt, úgy nézte a lány melleit, a másik keze a lány derekáról egyre lejjebb vándorolt ... Zihálva ébredt, gombóccal a torkában, testét kiverte a veríték. Csak néhány másodperc múlva tudatosult benne, hogy Beckett nappalijában van. Na szép! Kikönyörögtem az itt alvást, hogy rémálmaim legyenek, és hogy kitörjön a nyakam - dörzsölgette meg az elmerevedett testrészt.
A mozdulat megállt. Figyelmét egy halk roszogó hang vonta magára, ami a bejárati ajtó felől hallatszott, és olyan volt, mint amikor lassan elfordítanak egy ajtógombot.

Változatok egy témára 2/1

A szobára csendes félhomály borult, csak a laptop monitora világított sejtelmesen. Rick a külvilágról megfeledkezve ütötte a billentyűzetet, teljesen elmerülve a második Nikki Heat könyv egyik jelenetének megírásában, ahol Nikki és Rook éppen összevesznek. Nem szerette, ha megzavarták miközben száguldottak agyában a képzelt események, mert később már soha nem az eredeti szavakkal tudott fogalmazni, és ilyenkor mindig elégedetlen volt. Ezért aztán bosszúsan nézett fel, amikor kivágódott a dolgozószoba ajtaja és az anyja viharzott be rajta.

- Ó Richard drágám! A segítségedre lenne szükségem! - harsogta a díva rá sem hederítve fia felháborodott tekintetére.

- De Anya! Írok! Mi olyan fontos, hogy rám törsz mint egy hurrikán? - fájdalmas arca beletörődést tükrözött. Tudta, hogy ha valamit el akar érni a nő, nincs olyan földi erő, ami megakadályozhatná célja elérésében. Sóhajtva becsukta a laptopot és hátradőlt. - A hitelkártyám kellene egy új ruhához? - kérdezte éllel.

Martha csak összeszorította a száját és összeszűkült szemmel nézett a fiára, de nem reagált a megjegyzésre. Ismerte Ricket, tudta, hogy az hozza ki a legrosszabbat belőle, ha írás közben zavarják, így meg sem lepődött a bosszús megjegyzésen. Leült az íróasztal szélére, vett egy mély levegőt, és belekezdett.

- Elmennél ma éjszakára itthonról? 

- De ... de Anya! Csak nem arra készülsz, amire inkább gondolni sem akarok? - olyan fancsali képet vágott, mint akire most dobtak egy varangyot.

- Ugyan már kisfiam! Ne légy prűd! Még nem vagyok hulla! Élek és élvezni akarom az élet minden ...

- Nem, nem! Nem akarom hallani! - vágott a szavába Castle.

- Ne ijedj meg! Találkoztam Jonathan Wales-szel, aki a partneren volt egy sorozat néhány epizódjában még a te időd előtt. Akkoriban találkozgattunk egy ideig. Forró és szenvedélyes hetek voltak - merengett a régmúltba álmodozó tekintettel. Ábrándozását Rick rosszalló torokköszörülése törte meg. - Azt mondta a tv nem az ő világa, ezért Los Angelesbe költözött filmes karriert csinálni,  én meg egy jó kis szerepet kaptam a Brodway-n. Túl nagy volt a távolság. Néhány év múlva hallottam, hogy feladta a színészetet, és sikeres üzletember lett a filmforgalmazás területén, megnősült és két szép gyereke született. 

- És most feltűnt a láthatáron - állapította meg Castle. Nem tudta, hogy örüljön, vagy inkább megrémüljön. Szerette boldognak látni az anyját, olyankor kivirult és ragyogott (igaz, néha elviselhetetlenül pörgött), de amikor csalódott - és sokszor volt ilyen -  majd megszakadt érte a szíve. 

- Néhány hete egy partin találkoztunk. Kiderült, hogy a felesége két éve meghalt, a gyerekei átvették tőle az üzletet, ő pedig visszaköltözött New Yorkba, és azt mondta, hogy sose felejtett el.

Rick az utolsó szavaknál elhúzta a száját. Nem akarta letörni a lelkesedését, de meg akarta kímélni egy újabb csalódástól.

- Na jó - mondta mégis megadóan. - Csak tudnám hova menjek? Ezért vettem egy luxuslakást, hogy szállodában töltsem az éjszakát? - méltatlankodott. - Csak aztán ne rosszalkodjatok fiatalok! - kacsintott cinkosan mosolyogva az anyjára.

- Köszönöm drágám! Csak el akarom kápráztatni egy kettesben töltött vacsorával - indult kifelé a nő.

- A mentőknek szóltál már? - szólt utána, élcelődve anyja főzőtudományán.

Martha egy pillanatra megállt, de jobbnak látta, ha nem reagál a csipkelődésre ebben a helyzetben. Castle megcsóválta a fejét. - Micsoda erkölcsi fertő! Még jó, hogy Alexis táborban van - morogta maga elé, de közben jólesően mosolygott.

Kikapcsolta a laptopot, ma már úgy sem tudja folytatni az írást. Gondolkodott hova menjen. Sok szállodában lakott már a könyvbemutató körutak alatt, de New Yorkban még soha nem szállt meg, hiszen ott volt a lakása. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve döntött. Nincs rá sok esély, de egy próbát megér - gondolta. Gyorsan összepakolta a legszükségesebb holmijait, és hogy anyjának ne legyen lehetősége faggatni, csak felkiabált az emeletre:

- Anya! Elmentem! Tiszta a terep! - azzal sietősen becsukta maga mögött a bejárati ajtót.

Beckett fáradt volt, ezért mindennél többre értékelte a testét simogató forró vizet, amit bársonyossá tett az illóolajoktól nyár illatú habfürdő. Egy darabig mozdulatlanul feküdt a kádban, minden idegszálával élvezte a kellemes, pihentető pillanatot, aztán felült, kezébe vette Castle legújabb könyvét, egy pohár bort, és átadta magát az élvezeteknek. Olvasta a férfi minden könyvét, volt amelyiket többször is, de ez más volt. Itt a róla mintázott nyomozónő volt a főszereplő. Néha meglepve vette észre, mennyi hasonlóság van Nikki és közte, és pironkodva vont párhuzamot Rook és Castle között. A könyv közepéig még a kettejük kapcsolata is kísértetiesen hasonlított a valóságra, de aztán jött a fülledt erotikájú szexjelenet. Először kimondhatatlanul bosszantotta az író szemtelensége, hogy összehozta a főszereplőket, ráadásul a tudta nélkül, de aztán be kellett vallania magának, hogy fantáziáját igen csak megmozgatta az igencsak bizsergető jelenet, és legalább tízszer olvasta el.

Kopogtak. Aztán újra. Kate nem mozdult. Nincs az a hatalom, ami kiszállíthatna a kádból - gondolta mérgesen. A kopogás egyre türelmetlenebbé vált, aztán egyszer csak abbamaradt. Kate fülelt, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Figyelmét újra a könyv kötötte le, de csak néhány sort olvasott, amikor türelmetlen csengésbe kezdett a telefonja. Letette a könyvet és várt. Hiába. A hívó kitartó volt. Egyre idegesebbé vált: lehet, hogy valami baj történt? Kiszállt a kádból, maga köré csavart egy törülközőt, és kiment a nappaliba a telefonért. Amikor meglátta a kijelzőn megjelenő nevet, megforgatta a szemeit és bosszúsan beleszólt:

- Mit akarsz Castle?

- Itt vagyok az ajtód előtt. Beengednél?

Változatok egy témára 1/19

Kate visszament a szobába, leült az ágy szélére, és ahogy felnézett, tekintete elmerült az író szomorú kék szemében.

- Örülök, hogy gyógyulsz! Ha úgy érzed, hogy szükséged van valamire, vagy segíteni kell valamiben, rám számíthatsz otthon is - mondta komolyan. Remélte, hogy uralni tudja annyira a hangját, hogy ne remegjen. 

- Tudom. - Castle hangja melegen búgott. Átjárta a nő lelkét, meghittséget és bizalmat sugárzott.

Hosszan néztek egymás szemébe zavar és gátlások nélkül, a tekintetük beszédesebb volt a szavaknál. Élvezték a pillanatot.

Castle keze Kate felé megmozdult, mire a nő teste megfeszült és lehajtotta a fejét.

- Készítek valamit vacsorára. Ha segítség kell a mosakodáshoz, szólj! - Hangja egyszerűen csak szomorú volt, nem volt benne sem incselkedés, sem érzékiség.

Castle nézte, ahogy becsukódik az ajtó. Hát ennyi volt - gondolta. - Vagy mégsem? Lehet, hogy ez a két nap csak valaminek a kezdete? Egy dologban volt csupán biztos, abban, hogy nem közömbös a nő számára. Elmosolyodott. Nem tudta, hány lépcső vezet Kate szívéig, de az elsőn túl van. Már egészen jól mozgott, a sebek nem fájtak, csak húzódtak. Elindult a fürdőszobába, közben azon töprengett, kérjen-e segítséget Katetől. Újra át szerette volna élni az intim pillanatot, de tudta, hogy túl átlátszó lenne a szándéka, és nem akarta elijeszteni a nőt. Ha közelített hozzá, ő mindig bezárkózott, és nem akarta, hogy az a láthatatlan ajtó végérvényesen becsukódjon. Azt hiszem, csak akkor érhetem el a célom, ha Kate maga tárja ki nekem azt az ajtót - gondolta, és belépett a fürdőbe.
Kate hallotta, hogy Castle a fürdőszobába megy, de nem nézett hátra. Nem igazodott ki a férfin, pedig mindig büszke volt arra a nyomozói képességére, hogy szinte belelát a gyanúsítottak lelkébe. Rick játékos volt és szellemes, és talán ezért érezte meg nehezen, hogy mikor gondol valamit komolyan, mikor csipkelődik csak a poén kedvéért, és mikor van vele valami célja. Kedvelte a férfit. Igen, ez a jó szó rá, kedvelem - gondolta elégedetten. Hallotta a vízcsobogást. Remélte, hogy nem kér segítséget az író, mert ha most kerülne vele olyan helyzetbe mint reggel, akkor talán olyat tenne, amit később megbánna. Szája sarkában megjelent egy apró, ám annál huncutabb mosoly, amikor maga elé képzelte az ajtó mögött boxerban (vagy boxer nélkül?) mosakodó férfit.
A vacsora elkészült, Beckett épp a szalvétákat hajtotta össze, amikor friss, férfias tusfürdő illata csapta meg az orrát.
- Már megint osonsz, és engem nézel - mondta szelíden anélkül, hogy megfordult volna.
- Szeretem nézni Beckett nyomozót a konyhában - szólalt meg Castle, -  nem mindennapi látvány, és üdítően karakteridegen - mosolygott ellenállhatatlanul.
- Csak azt ne mondd, hogy még itthon is tanulmányozol!
- Miért? Sokkal többet megtudtam rólad egy nap alatt, mint az őrsön egy hónap alatt!
- Mégis mit? -nézett rá érdeklődve a nő, miközben tálalta a vacsorát, majd ő is asztalhoz ült.
- Hát ... - tétovázott az író, nehogy olyat mondjon, amivel elronthatja az utolsó együtt töltött estét - például jól tudsz főzni: ez a csirke mennyei! Gondoskodó vagy és türelmes: engem is elviselsz. Érzékenyebb és érzelmesebb vagy, mint amilyennek kifelé mutatod magad: erről tanúskodik a lakásod berendezése, színei és tárgyai. Nem vagy szemérmes: minden zavar nélkül végigmértél, amikor egy szál alsógatyában voltam. Üm ...- hallgatott el gyorsan, amikor meglátta, hogy a Beckett arcán látható elégedett, jóleső mosoly eltűnt, és helyette zavarral vegyes bosszúság ült ki rá.
A nő elpirult. Már az is bosszantotta, hogy nem tud uralkodni arca színén, hát még az, hogy az író még akkor is észrevette lopva tett kíváncsi pillantásait, amikor látszólag alig volt benne élet. Legjobb védekezés a támadás - gondolta, és megpróbálta a férfi érzékeny pontját, a hiúságát célba venni.
- Csak azért néztelek hosszabban, mert sehol nem találtam a kockákat a hasadon! - mondta összehúzott szemöldökkel, gonosz kis mosollyal a szája sarkában, miközben magában felidézte a pillanatot, amikor levetkőztette Castlet. Igazából meglepődött milyen izmos: bár látszott a férfin, hogy mostanában nem látogatta a konditermet, széles mellkasa, izmos karja, háta, lábai arról tanúskodtak, hogy valamikor komolyan sportolt. Ráadásul Kate szerette a szép férfitestet, de ez nem azt jelentette, hogy a csupa izom, szálkásított pasikért lenne oda. - Szerencsére Castle nem tudja, hogy legszívesebben a hasán levő bársonyosan sima, puha bőrt simogatnám meg  - gondolta pajzánul.
- Ez övön aluli volt - védekezett morcosan az író.
- Ne panaszkodj! A végén kiderül, hogy készakarva szúrattad meg magad, csak hogy engem tanulmányozhass!
Cinkosan egymásra mosolyogtak. Mindketten örültek, hogy a szokásos évődéssel zárták le a vacsorát és az estét. Ez az ő játékuk. Két ember, aki fürkészi a másikat, és addig feszegeti a határokat, míg a másik el nem árul valódi énjéről valami apróságot.
- Aludj jól Castle!
- Te is Beckett!- búcsúztak el egymástól.
Nyitott szemmel feküdtek az ágyban, és ugyan azok a gondolatok keringtek a fejükben. Legfőképpen az, hogy csak egy ajtó választja el őket egymástól. Azt is érezték, hogy ez az ajtó egyenlőre várkapuként magasodik közöttük, és mindketten azt várták, hogy a másik nyissa ki azt.
Az éjszaka nyugtalanul telt, amit Beckett a kényelmetlen kanapéra, Castle a húzódó sebekre fogott.
Az első napsugarak ébren találták a két embert. Hajnal volt még. Egyikük sem akart felkelni, nehogy mocorgásával felébressze a másikat. Aztán hét órakor Beckett nem bírta tovább a forgolódást, halkan felkelt, lezuhanyozott és főzött egy kávét.
Castle hallotta a halk zörejeket, de csak akkor kelt fel, amikor megérezte a kávé illatát. Most gondolt bele, hogy két napja nem ivott kávét, és hirtelen vágyat érzett, hogy Beckett társaságában igyon a forró, illatosan gőzölgő fekete nedűből. Máris hiányzott neki a rituálévá vált kávézás a nővel. De ez most más volt, mint az őrsön. Mindketten feszengtek, és zavarukat leplezve csak semmitmondó dolgokról beszélgettek.
- Akkor  összepakolok - zárta le az inkább kínos, mint kellemes helyzetet Castle.
- Majd én összerakom a holmijaidat, te addig próbálj felöltözni.
Hamarosan a liftben álltak egymás mellett szótlanul. Castle a hátsó falnak támaszkodva arra gondolt, hogy máskor mennyire szerette a liftben kettesben töltött pillanatokat, de most csak csalódottsággal  vegyes szomorúságot érzett.
Az autóban Kate néha oldalra pislantott a mellette csendben ülő férfira, de az oldalra fordulva nézett ki az ablakon.
Castle lakása kongott az ürességtől. Kate elbizonytalanodott, talán mégsem kellene egyedül hagynia a férfit.
- Megleszel egyedül? - szemében látható volt a kételkedés.
- Persze - válaszolt Rick erőltetett mosollyal az arcán.
- Segítek kipakolni, és rendelek ennivalót, te addig feküdj le.
- Nem. Jól vagyok, inkább megpróbálok írni egy kicsit.
Beckett nem ellenkezett, csak megadóan bólintott. Kipakolta a ruhákat, és közben elmerengett, mennyivel izgalmasabb volt, amikor először járt a hálószobában és kutatott a férfi holmijai között.
Amikor visszament a nappaliba, szembe találta magát Castle átható tekintetével.
- Nem lesz semmi baj, el tudom magam látni - szólalt meg, mintha olvasna a nő gondolataiban.
- Tudom. Majd hívlak.
Kate kilépett az ajtón, megállt, majd a falnak támaszkodva  sóhajtott. Nem sejtette, hogy az ajtó túloldalán ugyan az a jelenet játszódik le. Az ajtó megint ott magasodott közöttük.
Eltelt egy hét. Beckett néha felhívta a férfit, udvariasan érdeklődött a hogyléte felől. Tudta, hogy Alexis és Martha már otthon vannak és vigyáznak rá. Ahogy teltek a napok, azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban feledkezik rá az íróasztala mellett álló üres székre. Igyekezett a legújabb ügyük papírmunkájára koncentrálni, de minden apróság elvonta a figyelmét. Most éppen a lift kinyíló ajtajának hangjára nézett fel. A szíve eszeveszett dobogásba kezdett.
Castel szokásos csibészes mosolyával az arcán, két kávéval a kezében, bicegve lépett ki a liftből. Ahogy észrevették az őrs dolgozói, egyből kitört az éljenzés, tapsolás. Esposito és Ryan megrohanták, gratuláltak, megölelték. A férfi udvariasan fogadta az elismerő szavakat, de szemével Katet kereste.
- Mr. Castle, azt hiszem a kollégák tiszteletbeli rendőrré fogadták - lépett ki irodája ajtaján Montgomery kapitány, és kezet fogott az íróval. - Na, menjen, a társa már nagyon várja! - kacsintott.
A tömeg feloszlott, mindenki folytatta megkezdett munkáját.
Beckett a székében hátradőlve mosolyogva figyelte. Castle egy pillanatra megállt, letette a nő elé az egyik kávét, és leült a székébe.
Tekintetük összefonódott. Szavak nélkül is érezték, hogy új időszámítás kezdődik az életükben.
- Köszönöm Kate! - szólalt meg meleg hangon a férfi. Mindketten elmosolyodtak, mert tudták a választ:
- ALWAYS!

(VÉGE)

Változatok egy témára 1/18

Csak állt az ágy végében, nézte az édesen alvó férfit, és egyre csak apja szavai zakatoltak a fejében: "különleges férfi".

Össze volt zavarodva. Még sosem érzett ilyen káoszt, ha egy férfival való kapcsolatáról volt szó. Lelke mélyén nem akarta, hogy túl gyorsan gyógyuljon az író, szerette volna, ha egy ideig a közelében tudhatja. - Te jó ég, Kate Beckett! Micsoda gondolataid vannak! Fájdalmat és szenvedést kívánsz neki, csak hogy magad mellett tarthasd? De miért akarod, hogy itt legyen? - korholta saját magát. Gyorsan elhessegette a gondolatot, még mielőtt meg kellene válaszolnia a fejében kavargó kérdéseket. Legfőképpen azt, hogy mitől fél? Még egy pillantást vetett a férfire, aztán halkan kiment, és nekiállt elkészíteni az ebédet.

Castle néhány óra múlva kipihenten ébredt a mély, gyógyító alvásból. Egy darabig csak feküdt mozdulatlanul, és élvezte a békés, félálom szerű állapotot. Aztán tudatosult benne, hogy finom illatok keltették életre érzékeit, és vele együtt jött a kellemetlen érzés is: éhes. A konyhából beszűrődő illatok és zajok arra utaltak, hogy Kate főz. Még sosem látta a nőt főzni, és az életvitelét végiggondolva nehezen is tudta elképzelni, mint konyhatündért. Ezt látnia kell! Óvatosan kelt fel az ágyból, nem akart már megint valami galibát. Felvette a köntösét, halkan kinyitotta az ajtót és kikukucskált. Nem akarta, hogy meglepetésben legyen része, ha Beckett apja esetleg még itt lenne. Senkit sem látott, hát halkan elindult a konyha felé. Megállt, és csak figyelte a nőt, aki a tűzhely mellett állva elmélyülten kevergette a wokban készülő ételt. Kellemes látvány - gondolta Castle, - ilyen lenne feleségként, aki vacsorával várja haza a családját. Kate lehúzta az edényt a tűzről és megfordult.
Á! - kiáltott fel. - A frászt hozod az emberre Castle! Miért kell osonnod állandóan - célzott az előző éjszakára.
- Nem akartalak megijeszteni, csak jó volt nézni, ahogy főzöl - mosolygott szelíden az író.
A nő gyorsan elkezdte kitenni a tányérokat. Most nem akart a férfi kék szemébe nézni. Félt, hogy saját vágyódását látja benne viszont.
- Látom jobban vagy.
- Igen. Biztosan nincs lázam és a sebek sem fájnak - mondta kicsit szomorkásan. Néhány pillanatig töprengett, elmondja-e Katenek Lanie véleményét. - Lanie azt mondta, holnap akár haza is mehetek - folytatta bátortalanul, miközben a nőre sandított.
Kate keze egy megállt a levegőben, aztán letette a tányért és a férfi felé fordulva komoly hangon szólalt meg.
- Jó látni, hogy gyógyulsz. - Egy pillanatra elhallgatott, elkezdte igazgatni a tányérokat, és a férfinak háttal állva folytatta. Nem akart a szemébe nézni. - Azt hiszem, már tényleg el tudod magad látni, nincs miért tovább maradnod. Holnap reggel segítek hazaköltözni.
Csend telepedett közéjük. Fogalmuk sem volt arról, hogy ugyanazok a gondolatok emésztik mindkettőjüket: jó lenne még egy kis időt egymás társaságában tölteni, de egyikük sem mert lépni, mert mindketten bizonytalanok voltak a saját, de legfőképpen a másik érzelmeiben.
Az ebédnél csak hétköznapi dolgokról beszélgettek: az ügyről, arról, hogy Lanie milyen jó orvos és barát, hogy mit fog szólni Montgomery kapitány a történtekről ...
Castle lassan beletörődött, hogy holnap mennie kell, de egy dolgot feltétlenül meg akart kérdezni Katetől.
- Mit szólt az apád ahhoz, hogy itt talált? Tudod, örülök, hogy megismerkedtünk, de nem így képzeltem el az első találkozásunkat!
A nő elmosolyodott az emlék hatására, no és Castle zavarától.
- Tudod, apám tiszteletben tartja a magánéletemet. Ha lett volna köztünk valami, akkor sem kellene félned, legfeljebb azt mondaná, hogy rossz ízlésem  van - mosolygott sejtelmesen a férfira. - De ő jó megfigyelő, hidd el, látta rajtad, hogy ártalmatlan vagy!
- Ilyen ramatyul nézek ki? - kérdezte tettetett háborodással. - Vagy nem látszom elég férfiasnak ahhoz, hogy a lánya pasijának nézzen?
- Csak nézz a tükörbe, és meglátod a választ - incselkedett a kétértelmű mondattal Kate, majd végigmérte a férfit. - Mindig jól állt a kék, de nem monokliként a szemeden és az orrodon!
- Vicces, nagyon vicces - duzzogott Castle.
- Na, gyerünk az ágyba! - nevetett a nő.
- Mindig arra vártam, hogy egyszer ezt mondja nekem Beckett nyomozó - incselkedett most az író.
Beckett összeszorította a száját, aztán csak annyit morgott: - Jól feladtam a labdát!
- Ne haragudj, de ezt nem hagyhattam ki - nézett a nő szemébe szelíd mosollyal, - és köszönöm az ebédet, nagyon finom volt.
- Pihenj néhány órát, gyógyulnod kell - zárta le a beszélgetést Beckett.
Jólesett neki a dicséret. Ritkán főzött ugyan, de jól. Édesanyjától minden fortélyt megtanult. Elgondolkodott a szülei kapcsolatán. Két rendkívül különböző ember, akiket fantasztikusan mély szeretet kötött össze. Mi is nagyon különbözünk Castlelel - állapította meg, aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. - De az is biztos, hogy nem lehet unatkozni mellette.
A délután gyorsan eltelt. Castle aludt, Beckett elrakodott, olvasott kicsit, aztán a könyvön ő is elszunyókált. Kopogásra ébredt.
- Szia Lanie - köszöntötte a belépő orvost. Máskor mindig örült barátnője látogatásának, de most csak arra tudott gondolni, hamarosan ő fogja kimondani, hogy hazaviheti Castlet.
- Jobban van - mondta szárazon.
- Nem is örülsz neki? - nézett rá kérdőn Lanie.
- De! Persze, hogy örülök - háborodott fel Kate. Nem szabad, hogy észrevegyék a vonzódását! Lanie állandóan fürkészi a mozdulataikat, nézéseiket, mondataikat. Nem akarta, hogy többet lásson az orvos valóságnál, sőt jobb lenne, ha a valóságot sem látná.
- Jó, jó, elhiszem!
Halkan léptek a szobába, ahol Castle még mindig aludt.
- Olyan édesen alszik, ugye Kate?- nézett Lanie sejtelmesen barátnőjére.
- Miért akarsz állandóan összeboronálni vele? - suttogta felháborodva a nyomozó.
- Én is hallom ám! - szólalt meg meglepetésükre csukott szemmel a férfi.
Beckett elvörösödött, és szikrázó szemmel nézett Laniere, aki állta a tekintetét. - Akkor is édesen alszik! - makacskodott.
- Azt hittem megvizsgálni jöttél, nem pedig az alvását minősíteni - kapta az epés megjegyzést Beckettől.
- Jó, jó! Na had nézzelek! -lépett a beteghez.
Kate ugyan még fortyogott az előbbi párbeszéd miatt, figyelmét egyre jobban lekötötte Lanie arckifejezésének vizsgálata. Titkon reménykedett, hogy gondterheltnek látja, és nem engedi hazamenni a férfit.
Castle szó nélkül tűrte a vizsgálatot. Megfordult a fejében, hogy produkál valami tünetet, mondjuk szédülést játszik, vagy azt mondja, hogy fáj a feje, vagy egyszerűen csak jajgat, de nem tette. Nem akarta kikényszeríteni Kate figyelmét. Azt szerette volna, ha a nő őiránta, Richard Castle iránt mutat valami érdeklődést, nem pedig egy beteg iránt. Bármelyik más nőnél eljátszotta volna a "nagy halált", de Kate Beckettet nem akarta becsapni, nem trükkökkel akarta megszerezni. Sóhajtott. Érezte, hogy ez egy hosszú, nagyon sok erőfeszítést igénylő játék lesz.
- Rendben vagy Castle - törte meg a csendet Lanie. - A gyógyszert szedd tovább, és szerintem holnap már el tudod látni magad, úgy hogy hazamehetsz.  Mi az,  nem is örültök? - kérdezte, ahogy a két szomorú arcra nézett.
- De. Persze. - mondták egyszerre, de egyikük hangjából sem csendült meggyőződés.
- Jó is lesz, ha hazamehetek, Beckett nyomozónak már úgyis az idegeire megyek - nézett a két nőre az író egy halvány mosoly kíséretében.
Kate hálás volt, hogy megpróbálta egy poénnal oldani a feszültséget a férfi, mert neki még ehhez sem volt ereje.
- Sajnos rohannom kell. A éjjel még vigyázz rá! Ha valami baj van, a boncteremben megtalálsz - búcsúzott el Lanie.
Kate visszament a szobába, leült az ágy szélére, és ahogy felnézett, tekintete elmerült az író szomorú kék szemében.