Fülelt. Csend volt. Talán csak az érzékei játszanak vele. Rémálom után rémhallás - gondolta. Fejét visszatette a párnára, mély levegőt vett és becsukta a szemét. Aztán újra meghallotta a beazonosíthatatlan zajt. Halk volt, de az éjjeli csendben tisztán hallható. Még a lélegzete is elállt. Szívverése felgyorsult, érzékei kitisztultak és megsokszorozódott felfogó képességük. Szinte érezte, ahogy száguld az ereiben az adrenalin. A bejárati ajtó felé nézett, pupillája hatalmasra tágult a sötétben, de nem látta, inkább csak sejtette, hogy lassan nyílik az ajtó. A gondolatok őrült sebességgel cikáztak a fejében. Valaki betört Beckett lakásába! Mit csináljak? Ha megmozdulok észrevesz, pedig rám biztosan nem számít! Meg akarja támadni Katet? Vagy meg akarja ölni? Lehet nála fegyver? Hogyan szóljak Beckettnek? Aztán döntött: lesz, ami lesz! Óvatosan felhajtotta a takarót, lelépett a padlóra és közben imádkozott, hogy ne reccsenjen meg a súlya alatt. Nem egyenesedett fel. Összegörnyedve próbált észrevétlen maradni, és a lehető leghalkabban próbált a bejárati ajtó felé lépni, miközben próbálta felidézni, hogy volt-e a kanapé közelében olyan tárgy, amit fegyverként használhatna.Körbetapogatott, de csak a telefonja akadt a kezébe. Ez ám a fegyver! - gondolta elkeseredetten, mégis a markába szorította. Megtorpant, hallgatózott. Semmi. Mozdulatlanná dermedt és várt. Semmi. Talán a képzelete játszott vele - bizonytalanodott el. Légzése lassan visszaállt a normális ütemre. Még jó, hogy nem kiabáltam fel Beckettet, tiszta idiótának tartott volna. Még egy pillanatig várt - és ekkor meghallotta! Éles, jellegzetes kattanó hang volt közvetlenül a füle mellett. Sokszor hallotta ezt a hangot, amióta Beckettel volt, de sosem ilyen rettentő hangosan. Aztán megérezte a fegyver hideg csövét is, ahogy a tarkójának nyomódik.
- Ne féljen Mr. Castle! Még nem ölöm meg. Előbb játszunk egy kicsit - suttogta egy férfihang erős orosz akcentussal.
- Mit akar tőlem? - kérdezte Castle hangosabban. Az első pillanatban érzett rémület után próbált nyugalmat erőltetni magára, miközben megnyomta a telefon gyorshívóját, ami Beckett számára volt beállítva. Csak remélni tudta, hogy a támadó nem veszi észtre a kijelző fényét, amit azzal próbált csökkenteni, hogy a készüléket a lábához szorította, és hogy a nő telefonjának hangja nem hallatszik ki a hálószobából. - Ki maga?
- A nevem Pochenko. Mond ez magának valamit? - hangjából sütött a gyűlölet.
- Pochenko? - kérdezte hitetlenkedve Castle. - Magát úgy hívják, mint a könyvem egyik szereplőjét? Ezért nyom pisztolyt a fejemhez? - próbált egyre hangosabban beszélni, és imádkozott, hogy Beckett hallja, amit mond.
Ez nem lehet igaz! - gondolta dühösen Kate, amikor felébredve a telefon rezgésére, meglátta a kijelzőn Castle nevét. - Nem elég, hogy tönkretette az estémet és elfoglalta a nappalimat, képes a szomszéd szobából felhívni az éjszaka közepén. Felvette, de nem szólt bele, számolni akart tízig, mielőtt lehordja a férfit. Aztán meghallotta a furcsa, tompa hangokat. Felült, és minden idegszálával figyelt, hogy megértse a beszédet:
- Ezért nyom pisztolyt a fejemhez? Nem tetszett a karakter, akinek véletlenül ugyan az a neve, mint a magáé? Ezért akar megölni?
- Maga miatt senki lettem! Az alvilág elismert hóhéra voltam. Ha útban volt valaki, én eltakarítottam. A megbízóim tudták, hogy pontos vagyok, megbízható és sohasem végzek fél munkát. Aztán maga megírta a kis könyvecskéjét, amiben egy tehetetlen idiótának ábrázol. A sajtó azt harsogta, hogy a regény valós eseményeken alapul, és a megbízóim ezt úgy értették, hogy én vagyok a könyvbeli Pochenko, akit legyőz egy nő, ráadásul egy vasalóval. Nevetség tárgya lettem. Egy senki. Most bebizonyítom, hogy minden gond nélkül ki tudok iktatni két embert!
Kate felült, miközben egy hang nélkül kivette az éjjeliszekrényből a fegyverét. Kibiztosította és az ajtóhoz lopózott. Kinyomta a telefont, fülét az ajtó lapjára nyomta.
- Örülök, hogy az alvilágban is népszerű a könyvem! - próbált jópofáskodni kínjában az író. - Arról igazán nem tehetek, hogy magának nem hisznek a munkaadói. Ha akarja elmehetek hozzájuk, és elmondom, hogy a képzeletbeli és a valódi Pochenkonak semmi köze nincs egymáshoz- mondta ártatlan hangon.
- Azt hiszi, hogy most humoros? Majd akkor legyen ilyen jókedvű, amikor a szeme láttára vasalom ki a kis barátnője arcát! - hangja keményen és kegyetlenül szólt.
Kate szeme összeszűkült. - Kis barátnője? - na csak várj! - suttogta maga elé.
Vett egy mély levegőt, hátrébb lépett, lassan lenyomta a kilincset és résnyire nyitotta az ajtót. Az elé táruló látvány hihetetlen volt. A nappaliban sötét volt, de tisztán látta a két férfi alakját a szoba közepén. A Castle mögött álló férfi magas volt, erőteljes felépítésű, és a tartásán látszott, hogy fegyvert nyom az író tarkójához. Beckett pislogott néhányat, hátha jobban lát, ekkor látta meg a támadó fején levő különleges szerkezetet. Éjjellátó - állapította meg. Már tudta, hogy mit kell tennie! Óvatosan kinyújtotta a kezét az ajtó résén. Amikor elérte a villanykapcsolót minden idegszála megfeszült. Felkattintotta a villanyt! A szobát hirtelen vakító fény, és a támadó ordítása árasztotta el.
- Ne féljen Mr. Castle! Még nem ölöm meg. Előbb játszunk egy kicsit - suttogta egy férfihang erős orosz akcentussal.
- Mit akar tőlem? - kérdezte Castle hangosabban. Az első pillanatban érzett rémület után próbált nyugalmat erőltetni magára, miközben megnyomta a telefon gyorshívóját, ami Beckett számára volt beállítva. Csak remélni tudta, hogy a támadó nem veszi észtre a kijelző fényét, amit azzal próbált csökkenteni, hogy a készüléket a lábához szorította, és hogy a nő telefonjának hangja nem hallatszik ki a hálószobából. - Ki maga?
- A nevem Pochenko. Mond ez magának valamit? - hangjából sütött a gyűlölet.
- Pochenko? - kérdezte hitetlenkedve Castle. - Magát úgy hívják, mint a könyvem egyik szereplőjét? Ezért nyom pisztolyt a fejemhez? - próbált egyre hangosabban beszélni, és imádkozott, hogy Beckett hallja, amit mond.
Ez nem lehet igaz! - gondolta dühösen Kate, amikor felébredve a telefon rezgésére, meglátta a kijelzőn Castle nevét. - Nem elég, hogy tönkretette az estémet és elfoglalta a nappalimat, képes a szomszéd szobából felhívni az éjszaka közepén. Felvette, de nem szólt bele, számolni akart tízig, mielőtt lehordja a férfit. Aztán meghallotta a furcsa, tompa hangokat. Felült, és minden idegszálával figyelt, hogy megértse a beszédet:
- Ezért nyom pisztolyt a fejemhez? Nem tetszett a karakter, akinek véletlenül ugyan az a neve, mint a magáé? Ezért akar megölni?
- Maga miatt senki lettem! Az alvilág elismert hóhéra voltam. Ha útban volt valaki, én eltakarítottam. A megbízóim tudták, hogy pontos vagyok, megbízható és sohasem végzek fél munkát. Aztán maga megírta a kis könyvecskéjét, amiben egy tehetetlen idiótának ábrázol. A sajtó azt harsogta, hogy a regény valós eseményeken alapul, és a megbízóim ezt úgy értették, hogy én vagyok a könyvbeli Pochenko, akit legyőz egy nő, ráadásul egy vasalóval. Nevetség tárgya lettem. Egy senki. Most bebizonyítom, hogy minden gond nélkül ki tudok iktatni két embert!
Kate felült, miközben egy hang nélkül kivette az éjjeliszekrényből a fegyverét. Kibiztosította és az ajtóhoz lopózott. Kinyomta a telefont, fülét az ajtó lapjára nyomta.
- Örülök, hogy az alvilágban is népszerű a könyvem! - próbált jópofáskodni kínjában az író. - Arról igazán nem tehetek, hogy magának nem hisznek a munkaadói. Ha akarja elmehetek hozzájuk, és elmondom, hogy a képzeletbeli és a valódi Pochenkonak semmi köze nincs egymáshoz- mondta ártatlan hangon.
- Azt hiszi, hogy most humoros? Majd akkor legyen ilyen jókedvű, amikor a szeme láttára vasalom ki a kis barátnője arcát! - hangja keményen és kegyetlenül szólt.
Kate szeme összeszűkült. - Kis barátnője? - na csak várj! - suttogta maga elé.
Vett egy mély levegőt, hátrébb lépett, lassan lenyomta a kilincset és résnyire nyitotta az ajtót. Az elé táruló látvány hihetetlen volt. A nappaliban sötét volt, de tisztán látta a két férfi alakját a szoba közepén. A Castle mögött álló férfi magas volt, erőteljes felépítésű, és a tartásán látszott, hogy fegyvert nyom az író tarkójához. Beckett pislogott néhányat, hátha jobban lát, ekkor látta meg a támadó fején levő különleges szerkezetet. Éjjellátó - állapította meg. Már tudta, hogy mit kell tennie! Óvatosan kinyújtotta a kezét az ajtó résén. Amikor elérte a villanykapcsolót minden idegszála megfeszült. Felkattintotta a villanyt! A szobát hirtelen vakító fény, és a támadó ordítása árasztotta el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése