Slamasztikában 1/4

- Mi az, Ricky fiú! Csak nem beijedtél egy kis fogadástól? - kérdezte csipkelődve, miközben jót derült, mert maga előtt látta az író arcára kiülő bosszús grimaszt, de amikor meghallotta a telefon hangszórójából hallatszó hangot, egy szempillantás alatt tűnt el arcáról a mosoly. 
- He-he! Maga egy nő, kisanyám? Én meg azt hittem, hogy a Beckett valami fószer - szólt a készülékbe gúnyosan röhögve egy alkoholmámoros férfihang. - Kit keres, mi? Tán azt a fickót, akit ippen most cincál szít a Bicska meg a Kretén?
Beckett egy pillanatig levegőt is elfelejtett venni, aztán amikor meghallotta a férfi horkantás szerű nevetését, megrázkódott. Az egyszerre tudatosult benne, hogy Castle telefonja valószínűleg egy zsebtolvajnál van, de az utolsó mondat hallatán görcsbe rándult a gyomra. Düh és félelem járta át egyszerre. Abban biztos volt, hogy az írónak nincs semmi veszélyérzete, ráadásul hajtja a kíváncsiság, ezért hajlamos hülyeségekbe is belemenni. Máskor ez a tulajdonsága csak bosszantotta, most azonban dühös volt rá, bár a dühöt inkább az okozta, hogy a helyzet előcsalogatott belőle egy különös érzést: a féltést. Magának sem akarta bevallani, mennyire vonzza a férfi, aki néha öntelt, egoista seggfejnek mutatkozik, mégis van valami csibészes sárm a huncut mosolyában, aminek nem tud ellenállni.
- Hol van? - kérdezte kemény hangon, mire a férfi csak horkantott egyet.
- Miért kisanyám? Talán idegyüssz, osztán te lísz a Terminátor, he? Csak nem meg akarod menteni a manyus seggit?
- Mennyit akar? - csattant fel ridegen Beckett. Természetesen esze ágában sem volt fizetni egy zsebtolvajnak, de tudta, hogy egy kis pénz ígérete megoldja a férfi nyelvét.
Néhány másodpercnyi hallgatás után már nyoma sem volt a röhögős horkantásoknak, és némi bizonytalanság után a tolvaj belement az alkuba.
- Hát ... gyüjjön a Lincoln Centernél levő metróaluljáróba! - mondta. - De ha meglátom, hogy zsernyákokat hoz magával, akkor nem lesz üzlet - próbált fenyegetőzni.
- Egyedül megyek - mondta Kate magabiztosan, miközben arra gondolt, milyen könnyű becsapni valakit, ráadásul a férfi még csak nem is sejti, hogy éppen egy nyomozóval beszél. Amikor meghallotta a címet, már azt is tudta, hol keresse az írót. Eric White holttestét a Lincoln Centertől néhány utcányira találták meg, ezért valószínű, hogy Castle a környéken kérdezősködött, ami nem tetszett néhány helyi rosszfiúnak.
- Öt lepedőért megmondom, hun keresse a fickót - mondta izgatottan a férfi, aztán újra horkantva elnevette magát - de lehet, hogy akkor má nem lesz fickós.
Beckett idegesen beharapta a szája szélét. Ha nem Castle-ről lett volna szó, biztos lett volna abban, hogy a tolvaj csak ijesztgetni akar egy rémült nőt, akitől pénzt akar kicsikarni, de mivel az író fogadást kötött a fiúkkal, és mindenáron ki akarta deríteni az áldozat személyazonosságát, lehet, hogy túl veszélyes vizekre evezett.
- Rendben. Hosszú piros szövetkabátban leszek, kék sállal - mondta, miközben felkapta a  fekete bőrkabátját, és a lift felé sietett. Esze ágában sem volt a megbeszélt helyre menni addig, amíg körül nem nézett a tetthely környékén. Szinte biztos volt abban, hogy ott találja az írót, de abban már csak reménykedett, hogy nyomozói tapasztalata és női megérzése nem hagyja cserben, és a tolvaj nem mond igazat.
Tíz perc múlva már lassan araszolt a szűk utcákban, ahová alig szűrődött be a nagy forgalmú utak fényáradata. A ritkán álló lámpák többségén egy-egy törött izzó jelezte a vandálok szórakozásának eredményét, így a kukák és a tűzlétrák által vetett alaktalan árnyékoktól minden sokkal félelmetesebb volt, mint napközben. Beckett leállította az autót, és gyalog indult az egyik sikátor felé, amelynek kiszélesedő végében fényeket látott. Miközben hangtalanul lépkedett a repedezett bitumenen, megborzongott a hideg esti szélben, és összébb húzta magán a kabátot, aztán ösztönösen az oldalán levő Glock-ra tette a kezét. A kemény fém tapintása megnyugtatta, bár egyre többször fordult meg a fejében, hogy talán nem volt jó ötlet egyedül jönnie, és hogy szólnia kellett volna Esposito-nak és Ryan-nek. Ahogy az utca vége felé közeledett, már tudta, honnan származnak a fények. Hajléktalanok egy csoportja gyújtott meg valamit egy jókora olajoshordóban, és a a tüzet körülállva melegedtek. Hirtelen harsány nevetés ütötte meg a fülét, ami nem volt éppen jellemző a fásult, vagy éppen alkoholmámorban bambuló hajléktalanokra. A tűz körül álló négy férfi közül hármat jól ki tudott venni, a negyedik azonban hátal állt neki, és csak annyit tudott megállapítani róla, hogy magas, erőteljes felépítésű férfi, aki kopott kabátjában, megrogyott szárú, a szükségesnél egy számmal nagyobb nadrágjában csak annyiban lógott ki a sorból, hogy nem volt rajta sapka, így haját össze-vissza kócolta a szél. A többiek lyukas, kinyúlt sapkában dideregtek, ujj nélküli kesztyűbe bujtatott kezüket a tűz közelébe tartották, hogy jobban átmelegedjen. A háttal álló férfi erőteljesen gesztikulálva mesélt valamit, a többiek pedig feszült figyelemmel hallgatták. Az egyik, borostás arcú férfi elvigyorodott, és könyökével megbökte mellette álló, bozontos szakállú társát, aki egy pillanattal később kapcsolt, aztán mindketten harsány nevetésben törtek ki, miközben harmadik társuk hangtalan vigyorra húzta hiányos fogsorú száját.  Beckett néhány méterrel még közelebb lépett, hogy hallja is a különös társaságot, de vigyázott, hogy az egyik málladozó vakolatú épület leengedett tűzlétrájának jótékony takarásában maradjon. Pupillája tágra nyílt a félhomályban, és feszülten figyelt, mert a háttal álló férfi ismerős mozdulatai különös érzést keltettek benne. Hirtelen alábbhagyott a nevetés, és meghallotta a jellegzetes, kellemes csengésű baritont.
- Castle! - sziszegte dühösen a fogai között. Már biztos volt abban, hogy a szedett-vedett ruha az írót takarja, aki éppen egy kitalált történettel szórakoztatja a három, nem éppen bizalomgerjesztő kinézetű hajléktalant. Úgy érezte felrobban a méregtől. Castle-nek láthatóan semmi baja, sőt, bizonyára élvezi a saját kis színjátékát, amelyben a hajléktalan királyság meghódításában ért el győzelmet, miközben ő aggódva szelte át a fél várost, hogy megmentse. Miért is féltette egyáltalán? - kérdezte dühtől fortyogva magától. - Elvégre az író felnőtt férfi, így ha önszántából akar bajba keveredni, hát csak rajta! - gondolta, miközben olyan erővel szorította össze a fogait, hogy azok megcsikordultak. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy előlép a rejtekhelyéről, aztán meggondolta magát. Ha már a frászt hozta rá a férfi, akkor csak bűnhődjön azzal, hogy hagyja neki a hajléktalant játszani még egy ideig. Telefonon úgysem tudják értesíteni, hogy már megállapította az áldozat kilétét, azt meg a világ minden kincséért sem vallaná be, hogy iderohant, hogy megmentse a talán nem is léterő Bicska és Kretén nevű alvilági alakoktól! Még a végén messzemenő következtetéseket vonna le belőle az író, amivel csak megerősítené az amúgy is egeket döngető egóját. Ráadásul Esposito és Ryan is rajta élcelődne, hogy annyira félti a firkászt, hogy egyszemélyes hadseregként indult a megmentésére.
Sóhajtott egyet, és csendesen visszasietett a kocsijához.

Castle szeme diadalittasan csillogott. Úgy érezte, lassan a nehéz fiúk is befogadják. Délelőtt Kenneth Wolf elkísérte minden olyan zugba, ahol hajléktalanok húzták meg magukat. Az öreg, aki alig egy évvel ezelőtt még méregdrága éttermekben vacsorázott, gyönyörű belvárosi lakásában szerető feleség várta haza, jól menő ügyvédi irodája annyi pénzt termelt, amiből futotta minden luxusra, az iroda szomszédságában bérelt apartmanjában pedig egy fiatal, gyönyörű testű szerető hozta olyan lázba a vágyait, amit a felesége mellett már régen nem érzett, mindenkit ismert ebben a számkivetett világban, és Castle úgy érezte, megbecsülésnek örvend a hajléktalanok között. Valószínűleg még az egyszerűbb lelkek is elismerték az intelligenciáját, ami sütött minden mondatából.  
Noha Castle időnként próbálta a beszélgetést úgy irányítani, hogy kiszedje az öregből, hogy mi volt az a rossz döntés, ami miatt romba dőlt az élete, a rafinált ügyvéd hamar átlátott a szitán, és azonnal bezárkózott. Az áldozatról is csak annyit tudott meg, hogy Cingárnak szólították, és többen is látták, hogy időnként megjelent a környéken egy méregdrága bronzszínű autó, és a fiú néhány mondatot vált a hátsó ülésen utazó idős nővel. Az öreg által emlegetett arrogáns fickóknak viszont, akikkel a fiú barátkozott, híre hamva sem volt. Délután betértek egy ingyenkonyhára, ahol Cingár is meg szokott fordulni. Castle ugyan meg akarta hívni egy ebédre az ügyvédet, de az felvilágosította, milyen rossz ötlet lenne ilyen ruhában megjelenniük bárhol, ahol normális ételt adnak, mert valószínűleg kidobnák őket, mielőtt bármit kérhetnének, ráadásul a többi hajléktalan hamar kiszúrná, hogy van pénze, akkor pedig semmilyen információval nem szolgálnának neki, sőt, valószínűleg meglopnák. Maradt tehát az ingyenkonyha, ahol a forró ételek gőze keveredett az áporodott emberszaggal, amitől az író gyomra azonnal felfordult, és egy falatot sem bírt lenyelni a fura kinézetű levesből. Estére már olyan éhes volt, hogy úgy érezte, kilyukad a gyomra, és rettentően fázott, mivel egész nap a jeges szélben rótták az utcákat és parkokat. Éppen azon gondolkodott, hogy befejezi a színjátékot, amikor feltűnt a három hajléktalan, akikről az öreg beszélt: a Bicska névre hallgató, rideg tekintetű, nagydarab, borostás férfi, aztán Bozont, aki nevét valószínűleg bozontos, a zsírtól és ételmaradékoktól csimbókokban lógó szakálláról kapta, és a bárgyún bámuló Kretén, akire akkor illet igazán a ráaggatott név, amikor elvigyorodott, és füléig húzódó szájában láthatóvá vált foghíjas ínye. A három férfi ellenségesen, mégis érezhető tisztelettel viselkedett az öreggel, aki úgy mutatta be őt, mint a védencét. Érezte, hogy előbb el kell magát fogadtatnia, és csak akkor hozakodhat elő a kérdéseivel, ha már a bizalmukba fogadták. Büszke volt magára, mert egy óra múlva már egy hordóban meggyújtott szemétkupac körül melegedtek, és a három hajléktalan jóízűen nevetett a sztorijain, amihez persze az is kellett, hogy az öreg tanácsára megkínálja őket egy üveg olcsó vodkával. Áldotta a fantáziáját és az anyjától örökölt előadó képességét, mert ez a kettő kellett ahhoz, hogy egy sor bugyuta, de csattanós végű történetet olyan élvezetesen el tudja mesélni, hogy a marcona fickók kezdeti arroganciája elillanjon.
- Húzd meg Andersen! - nyújtotta felé az üveget már harmadszor Bicska.
- Rick vagyok - emelte fel szerényen a kezét Castle, jelezve, hogy nem illeti meg a nagy mesemondó neve, és hogy most sem akar inni.
- Ne kéresd magad Andersen! - nyomta meg a ragadványnevet jelentőségteljesen a nagydarab férfi, jelezve, hogy ha ő ezt a nevet adta, akkor így fogják hívni. - Vagy rühelled az új barátaidat? - csendült enyhe fenyegetés a hangjában, és hogy nyomatékot adjon a kérdésnek, egészen közel hajolt az íróhoz, aki megcsapott a soknapos izzadságszaggal keveredő bűzös lehelet. Gyomra abban a pillanatban összerándult, és olyan erős hányinger tört rá, amilyet még soha nem tapasztalt. Gyorsan kikapta Bicska kezéből az üveget, és bármennyire is undorodott attól, hogy a három férfi után igyon az üvegből, hátrébb lépett, hogy ne érezze a gyomorforgató bűzt, és ne lássák a fintort az arcán, amikor néhány kortynyi húz a vodkából. Remélte, hogy az égető alkohol segít lecsillapítani a hányingert, és Bicska is megnyugszik, hogy elfogadta az italt, ami egyébként elég paradox helyzet volt, hiszen a vodkát ő vette.
- Gyere! Te hoztál piát, mi meg adunk vacsorát - veregette hátba Bozont a túl gyorsan lenyelt italtól köhögőrohammal küszködő írót. - Csak egy kis sót kéne szerezni a patkánysülthöz - mondta komoly arccal, mire Castle kétségbeesett arccal kapta kezét a szája elé.
Bicska és Bozont gúnyos röhögésben tört ki.
- Megszívattuk! Megszívattuk! - csapkodta a térdét Kretén, aki szokásához híven addig csak hangtalanul vigyorgott.
- Látszik, hogy új fiú vagy a placcon - csapott a hátára újra Bozont, amitől Castle azt hitte, beszakad a tüdeje, és egy pillanatig levegőt sem kapott. - Csak akkor sütünk patkányt, ha nem tudunk jobb kaját szerezni. De mindig tudunk. Igaz, Bicska? - nézett fel megtermett barátjára, aki láthatóan a csapat vezéregyénisége volt.
- Miénk a kínai kifőzde maradéka - húzta ki magát Bicska büszkén.
Castle biztos volt benne, hogy nem szép szóval vívta ki a maradék ételhez való jogot a hajléktalanok körében, de most csak az érdekelte, hogy éppen a tetthely felé tartanak, és lassan az áldozatra terelheti a szót. Az éhgyomorra megivott vodkától kissé bizonytalan léptekkel szegődött a különös csapat nyomába, de az ital jótékonyan felmelegítette átfagyott testét. Bizakodva gondolt arra, hogy ha ügyes lesz, hamarosan megtudja, amiért álruhát öltött, és akkor mehet haza, megszabadulhat a rongyos ruháktól, vehet egy forró fürdőt és ehet egy ínycsiklandó vacsorát. Álmodozva hunyta be egy pillanatra a szemét, és nem is sejtette, milyen nagyot téved.   

Slamasztikában 1/3

Húsz perc múlva úgy lépett ki az ajtón, hogy még az anyjának is jól meg kellett volna néznie, hogy felfedezze a kócos, zsíros hajú, fekete körmű, piszkos arcú, étel- és italfoltokkal tarkított ruhájú, rongyos férfiban a fiát.

A földszinten kiszállt a liftből, és éppen inteni akart Joe-nak, a mindig mosolygó portásnak, de meglepve vette észre, hogy az dühösen rohan felé.

- Hogy került maga ide? - kérte számon haragos tekintettel, aztán ujjával ellentmondást nem tűrőn a kijárat felé mutatott. - Hívom a rendőrséget, ha nem takarodik innen azonnal!

Castle önkéntelenül védekezőn felemelte a kezét.

- Ho-ho-ho! Joe! Én vagyok az!

A portás megtorpant, és gyanakodva méregette az ismerős hangú alakot, de néhány másodpercnek el kellett telni ahhoz, hogy felismerje a híres írót a rongyokban.

- Mr. Castle? - kérdezte kissé előrehajolva, bizonytalanul. Még mindig nem akart hinni a szemének. - Maga az?

Az író elvigyorodott, mert a portás reakciójánál nem kellett meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy tökéletesre sikerült az álcája.

- Mit gondol, Joe? Hihető, hogy hajléktalan vagyok? - fordult egyet a tengelye körül széttárt karokkal.

- Hát, simán kidobtam volna, az biztos - bólogatott a portás. - Jelmezbálba igyekszik, Mr. Castle? - kérdezte, mivel más indokot nem talált a különös kinézetre.

- Nem, csak egy fogadás miatt be akarok épülni a hajléktalanok közé, hogy információkat szerezzek egy gyilkossággal kapcsolatban. Szóval, igazi hajléktalannak kell kinéznem.

Joe árgus szemekkel kezdte vizsgálni a írót, mielőtt véleményt mondott volna.

- Hát, a kinézete tökéletes - bólintott elismerően, de aztán elégedetlenül megingatta a fejét.

- Mi az? - nézett magán végig az író, hogy rájöjjön, mi nem nyerte el a férfi tetszését.

- Túl jó az illata, és kiejtése is árulkodik, hogy maga egy iskolázott ember, no meg a szóhasználata is túl választékos.

Castle már bánta, hogy reggel lezuhanyozott, ráadásul egy intenzív illatú tusfürdőt használt, de ezen már nem tudott változtatni.

- A két utóbbin tudok segíteni - kacsintott a portásra, aztán kissé elváltoztatott hangon szólalt meg. - Hé, maga e! Mit akar má éntűlem? Tán böki a csipás szemit a fizimiskám? Mingyá kihíjja a zsernyákokat, he? Jóóóvan na! Mék má. Nem köll megijennyi, hogy rontom a puccos levegőjit! - zsörtölődött, de amikor meglátta Joe csodálkozva elnyíló száját, elvigyorodott. - Így már jobb? - kérdezte, mire a férfi elnevette magát.

- Igen, Mr. Castle, határozottan jobb, de ha még ennél is tökéletesebb akar lenni, akkor valamivel nyomja el ezt a férfias tusfürdőillatot.

Az író az elkövetkező órában megélte, amit egy hajléktalan nap mint nap átél: megvető tekinteteket, odavetett gyalázkodó szavakat, érezte, ahogy az emberek nagy ívben kerülik ki, és mindenki távolabb húzódik tőle. Hiába intett, a taxik lassítás nélkül húztak el mellette még akkor is, amikor egy százdollárost kezdett lebegtetni, és csak akkor állt meg egy, amikor Joe megszánta, mellé állt a járdára, és ő intett. Igaz, a taxis még így is gyanakodva méregette, és azzal gyanúsította, hogy biztosan lopta a pénzt, de végül morogva, és egész úton a visszapillantó tükörbe pillantva, elvitte a tetthely közelébe. Lassan sétált a keskeny sikátor felé, hogy felmérje, hol töltik a napjaikat és az éjszakáikat a hajléktalanok. Meglepően sokan voltak. Legtöbbjük az aluljárókban húzták meg magukat földre terített mocskos takarókon, mások a sikátorok kukái közé készítettek maguknak kartonpapírból fekvőhelyet, és az időjárás viszontagságai ellen pléhdarabokból védelmet nyújtó fedelet. Délelőtt volt, de a többségük csak most kezdett feltápászkodni szedett-vedett fekhelyükről, némelyek pedig még mindig alkoholmámorban aludtak, hónuk alatt szorongatva az olcsó lőrét tartalmazó üvegüket. Ahogy körbenézett, tekintete megállt egy öregemberen, aki éppen egy bevásárlókocsiba gyömöszölt egy jobb napokat látott női műszőrme bundát, amit valószínűleg fekhelynek vagy takarónak használt az éjszaka folyamán. Az öreg sálat kötött a fejére, de hogy le ne csússzon, egy zsírfoltos puhakalapot húzott fölé, amitől elég különös látványt nyújtott. Hosszú haja kilógott a fura fejfedő alól, ráncos arcát szinte teljesen befedte a sűrű, ősz szőrzet. Ami azonban felkeltette Castle érdeklődését, azok az élénken csillogó szürke szemek voltak, amelyek fáradtan mérték végig, mégis érdeklődést és öntudatot sugároztak. Nem akarta letámadni kérdéseivel az öreget, ezért a közelében levő konténer szeméthalmában kezdett turkálni, mintha valami hasznosítható szemetet vagy élelmet keresne. Legalább lesz egy kis szagom - vigasztalta magát, miközben megpróbált kicsi levegőket venni, hogy minél kevésbé érezze a bűzt, és megakadályozza, hogy háborgó gyomra megszabaduljon a reggelire elfogyasztott sonkás tojástól. Csalódott arcot vágva rogyott a kuka mellé, és gyomrát fogva, felhúzott térdekkel nyögött egyet. Érezte, hogy a színjátéka, amit a hányingerrel küszködve nem volt nehéz eljátszania, felkelti az öreg érdeklődését. A férfi megállt mellette, és a kocsijára támaszkodva gyanakvón méregette.

- Éhes? - kérdezte némi várakozás után.

Castle szenvedő arccal bólintott, amit a következő pillanatban meg is bánt, mert megrémült a gondolatra, hogy az öreg esetleg ad neki valami kukából kihalászott, romlott ételt, de az csak az utca másik vége felé intett.

- Arra van egy kínai kifőzde. Ha szerencséje van, talál még valami ehetőt a tegnap esti maradékból, de vigyázzon fiam, mert éhenkórász patkányok is szép számmal fordulnak elő az étterem környékén - mondta, miközben szúrós szemmel méregette Castle-t.

- Azt hallottam, tegnap ott öltek meg valakit. Nincs lezárva a terület?  - kérdezte az író ártatlanul pislogva, miközben azon töprengett, ki lehet az öreg hajléktalan, aki olyan szép kiejtéssel beszélt, mint egy angol tanár, és a rászegeződő tekintetből sugárzott az értelem és az érdeklődő figyelem. Egyáltalán nem volt beszűkült tudatú, fásult vagy érdektelen.

- Már elmentek a rendőrök. Kihallgattak mindenkit a környéken.

- Na és, megvan a gyilkos? - játszotta a tudatlant az író.

Az öreg megcsóválta a fejét.

- Itt sokan, sok mindent tudnak, de senki nem akar bajba kerülni, ezért inkább hallgatnak. A fiú okos volt, de kilógott a sorból, ezért sokan nem szerették.

- Kilógott a sorból? - kérdezett vissza kíváncsian Castle.

- Pont úgy, ahogy maga - futott át egy mosoly az öreg arcon, mire az író nyelt egyet zavarában, és csalódottan gondolt arra, hogy máris lebukott, de nem volt ideje magyarázkodásba kezdeni, mert haragos kiabálással csörtetett feléjük két hajléktalan, egy középkorú férfi, és egy meghatározhatatlan korú nő, aki egy nyikorgó kerekű kiskocsit ráncigált maga után.

- Hé, maga ottan! Maga, maga! - ordított a nő Castle-re mutogatva. - Hordja el azt a tetves seggit a helyünkről! - közeledett dúlva-fúlva, aztán a mellette kullogó férfit kezdet csapkodni. - Nem megmondtam te félnótás, hogy foglald a helyet, mer gyün egy illen ágrúszakadt, akinek még egy vacak kocsija sincsen, és ideeszi a fene a mi konténerünk mellé?

- É-én nem akarom elfoglalni a helyüket - mentegetőzött Castle, miközben igyekezett minél gyorsabban feltápászkodni, és a konténer falához lapulva kijönni a sarokból a vehemens nőszemély haragja elől.    

- Azér ám, kispofám! Mer a végin még úgy jársz, mint az a szépfiú tegnap íjjel, és mire észreveszed magad, már egy kés lóg ki a hasadbul - fenyegetőzött a nő, de szavai elárulták, hogy nem tudja pontosan, hogyan is halt meg a fiú. - Na, vonszúd el a tetves segged! - intett egy fokkal halkabban, mivel érezte, hogy nyert játszmája van.

- Nem valami fantáziadús a kifejezőkészsége - morogta maga elé Castle a szóismétlésekre utalva, miközben kihátrált a konténer mellől. Az öreg hajléktalanra pillantott, aki maga előtt tolva holmijával megrakott bevásárlókocsiját, komótos léptekkel indult el az utca vége felé. Meg mert volna esküdni, hogy az öreg alig észrevehetően intett a fejével, hogy kövesse. Messze elhagyták a zsörtölődő asszonyságot és a társát, amikor az öreg megszólalt.

- Nem is olyan könnyű hajléktalant játszani, ugye?

- M-mi? Játszani? - nevette el magát kényszeredetten Castle.

- Ugyan, fiam! Még emlékszem az Old Spice illatára, de azt nem osztogatják sem a hajléktalanszállóban sem a közfürdőben - mosolygott elnézően az öreg. - Na, ki vele! Ki maga? Újságíró?

Castle érezte, hogy nem maradt más választása, mint felfedni a jó megfigyelőképességű öreg előtt a kilétét, így aztán vett egy nagy levegőt, és belekezdett. Amikor végzett, kíváncsian fordult a férfi felé.

- Na és maga? Biztos, hogy tanult ember. Hogyan lett magából hajléktalan? 

A férfi másodpercekig hallgatott, aztán nehézen préselve ki ajkai közül a szavakat, megszólalt.

- Az nem egy érdekfeszítő történet. Legyen elég annyi, hogy hoztam egy rossz döntést, aminek a következtében életem dominói sorban dőltek el - mondta elmerengve, aztán vett egy nagy levegőt. - Valóban tudni akarja, miért volt itt az a szerencsétlen fiú? Jól gondolja meg a választ, mert akikkel egész nap együtt lógott, a hajléktalan társadalom szemete. Agresszívek, érzéketlenek és gátlástalanok. Engem eltűrnek, de ha valamivel kihúzza náluk a gyufát, nem tudom megvédeni tőlük - nézett komolyan az íróra.

- Igen - bólintott határozottan Castle egy pillanatnyi vacillálás után abban a reményben, hogy az öreg információval szolgálhat, ő pedig megnyerheti a fogadást, és nem mellékesen elkápráztathatja Beckett-et.

- De aztán ne mondja, hogy nem figyelmeztettem!

- Nem fognak rájönni, hogy ... - mutatott magán végig Castle aggódva, mire az öreg sóhajtva megállt.

- Nem azt mondtam, hogy okosak. Ha gyanút fognak, mondja azt, hogy egy nő megijedt magától, és szemközt fújta a dezodorjával.

Castle összevonta a szemöldökét az ötletre, mert a nők a legkevésbé sem szoktak megijedni tőle, sőt ...

- De egy női dezodornak nem Old Spice illata van - hívta fel az öreg figyelmét a logikátlanságra, de az csak megvonta a vállát.

- Mondtam, hogy nem okosak.

Beckett letette a telefont, hátradőlt a székében, és elégedett mosollyal az arcán forgatta meg a kezében tartott kis papírlapot, amin az Eric White név állt. Az órájára nézett, aztán az ablak felé fordult. Kinn már sötétedett. Elég sokáig tartott mire minden olyan kórházat és magánrendelőt végigtelefonált, ahol nemi átalakító műtét elvégzését vállalják, de adni akart egy kis időt Castle-nek és a fiúknak, hogy versenghessenek. Mivel az írót egész nap nem érte el telefonon, Esposito-éknak sem szólt Lanie felfedezéséről, hogy ne szerezzenek előnyt Castle-lel szemben, hiszen az nem lett volna tisztességes. Karpowski viszont éppen végzett egy üggyel, így őt kérte meg, hogy segítsen kideríteni, melyik orvos kezelte a megkéselt fiút, és negyed órával ezelőtt sikerrel is jártak. Most már szívesen megnézte volna a három férfi arcát, amikor bejelenti, hogy ő nyomozta ki elsőnek az áldozat kilétét. Tudta, hogy a fiúk munkaideje hamarosan lejár, így perceken belül meg fognak jelenni az őrsön, de Castle-nek telefonálnia kell, ha el akarja neki újságolni, hogy már érvénytelen a fogadása. A pihenő felé indult, hogy igyon egy kávét. Miközben a telefont a füléhez emelte, eszébe jutott, hogy napközben hányszor próbálta elérni sikertelenül a férfit, ráadásul az vissza sem hívta, ami felettébb szokatlan volt. Akkor nem volt ideje töprengeni rajta, de most hirtelen rossz érzés fogta el, mert a készülék már sokadszorra csengett ki. Megkönnyebbült, amikor meghallotta a telefon jellegzetes hangját, ami jelezte, hogy fogadták a hívást.

- Mi az, Ricky fiú! Csak nem beijedtél egy kis fogadástól? - kérdezte csipkelődve, miközben jót derült, mert maga előtt látta az író arcára kiülő bosszús grimaszt, de amikor meghallotta a telefon hangszórójából hallatszó hangot, egy szempillantás alatt tűnt el arcáról a mosoly.

Slamasztikában 1/2

Önkéntelenül elmosolyodott a felidézett emlékre, amikor kivágódott a pihenő ajtaja.

- Szia Beckett! Lanie talált valamit - dugta be fejét az ajtón Esposito, de amikor meglátta merengő tekintetű felettesét, aki láthatóan zavartan próbálta megregulázni mosolyra húzódó arcizmait, és minden igyekezetével azon volt, hogy komoly érdeklődéssel nézzen rá, megköszörülte a torkát. - Bocs, hogy így rád rontottam, de Lanie azt mondta, hogy sürgős - mentegetőzött.

- Rendben - bólintott Kate, de komótosan kortyolgatta tovább a kávét, amire oly nagy szüksége volt, és közben azon töprengett, hogyhogy nem hallotta meg sem a vezetékes, sem az íróasztalán hagyott mobiltelefon csörgését. Ennyire elvonta volna a figyelmét Castle megjelenésének az emléke?

- Khm ... szóval, sürgős - nyomta meg sürgetőn az utolsó szót Esposito, miközben türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra. 

- Mire föl ez a sietség? - kérdezte szenvtelenül Kate, bár pontosan tudta az okot.

Esposito bosszúsan elhúzta a száját.

- Ryan belement egy idióta fogadásba Castle-lel, és nem szeretnék veszíteni. Ki tudja, milyen lehetetlen szívességet kér tőlünk a kis írócskád, ha veszítünk! - dohogott.

- Mi az, hogy az én írócskám? - kapta fel a fejét dühösen Beckett. - Nem tehetek róla, hogy a polgármester a barátja, és idevarrták a nyakunkba!

- Csak a te nyakadba - vigyorodott el Esposito.

Beckett szeme egy pillanatra résnyire szűkült, mire a nyomozó arcán a kaján vigyort felváltotta egy szelíd, elnéző mosoly, és elégedetten nézte, hogy főnöke végre leteszi a kávés poharat.

- Te pedig indulhatsz a tetthely környékén levő ingyenkonyhákra, valaki csak tud valamit a fiúról! - vetette oda a férfinak, és bosszúsan elindult.

Beckett a lift hátsó falának támaszkodott. Újra olyan hiányérzete támadt, mint előző reggel a tetthelyen. Akaratlanul is megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától az íróval kapcsolatos gondolatokat, és inkább az ügyön kezdett töprengeni. A fiatal férfi egészséges volt, jól táplált, bőre, körmei ápoltak, ahogy a fogai is. A halála estéjén pizzát evett és gyümölcslét ivott, a ruhái kopottak voltak, de tiszták. Lanie szerint az elkövetőnek vagy szerencséje volt, vagy jártas volt az anatómiában, mert a húsz centiméteres keskeny pengéjű késsel pontosan az artériát találta el, ami azonnali halált okozott. Az áldozat kilétéről azonban nem sikerült megtudni semmit. Ryan-ék kikérdezték a környék hajléktalanjait, tízet be is hoztak kihallgatásra, de ha tudtak is valamit, a rendőrséggel való ellenszenvüknek köszönhetően inkább hallgattak, vagy játszották a tudatlant. Az eltűnt férfiak adatbázisa sem jelentett segítséget. Reménykedett, hogy Lanie olyan információval szolgál, amin elindulhatnak, mert őt is egyre jobban nyomasztotta, hogy egy helyben topognak, és nemcsak azért, mert Montgomery kapitány gyors eredményt várt tőlük, hanem azért is, mert biztosan van valaki, aki szerette azt a férfit, akinek még a nevét sem tudják. Egy szülő, testvér, barátnő, vagy feleség várja haza, akik majd tudni akarják, mi történt, és hogy ki tette ezt azzal, akit szerettek, ő pedig nem tudja a választ. Észre sem vette, hogy úgy összeszorította az ajkait, hogy egészen elfehéredtek. Nem akart arra gondolni, hogy a megoldatlan ügyek közé kerülhet a szép arcú, fiatal férfi aktája. No és Castle? Vajon ő ki tudja deríteni az áldozat személyazonosságát?  A férfi szellemes volt és szerteágazó fantáziával rendelkezett, de Beckett nem tudta elképzelni, hogyan nyerhetné meg az író a fiúkkal kötött fogadást. Vajon mit csinálhatott tegnap egész nap? Dühösen vette észre, hogy észrevétlenül újra az íróra terelődtek a gondolatai, ezért amikor belépett a boncterembe, feltűnően morcosan köszöntötte Lanie-t.

- Baj van? - nézett fel meglepve az orvosszakértő a mikroszkópból. Ismerte Kate-t, mint a tenyerét, így azonnal megérezte a feszültséget barátnője hangjában, de amint meglátta a tekintetét, már sejtette, hogy az író hozta ki a sodrából. - Szóval? - kérdezte sejtelmesen mosolyogva. - Csak nem az írófiú bosszantott fel?

- Mi? - csattant a kelleténél ingerültebben Kate hangja, mert megdöbbentette, hogy ennyire átlát rajta a barátnője. - Miből gondolod?

- Ugyan csajszi! Ő az egyetlen, aki fel tud bosszantani, és akinek az említésétől is zavarba jössz!

- Nem jövök zavarba! - ellenkezett határozottan Kate, de érezte, hogy egyre jobban kipiruló arca árulkodik valódi érzéseiről, ezért gyorsan az ügyre terelte a beszélgetést. - Azt üzented, hogy találtál valamit.

- Hallottam a fogadásról, amit a fiúk kötöttek Castle-lel. Esposito addig nyaggatott, hogy bejöttem hajnalok hajnalán elvégezni a hátralevő vizsgálatokat, hátha találok nekik valamit, nehogy néznem kelljen a lógó orrukat, ha kiderülne, hogy Castle ügyesebb náluk - sóhajtott látványosan. - Igaz is, hol jár az írófiú?

- Nem tudom, és nem is érdekel - vetette oda dühösen Kate, amiért nem tudta a beszélgetést az ügyre terelni, ráadásul Lanie feltette azt a kérdést, ami lassan egy napja foglalkoztatja. - Megtudhatom végre, hogy mit találtál? - kérdezte megenyhülve, és szinte könyörögve nézett az orvosszakértőre.

- A fiú néhány hete még szőke volt. Körülbelül három hete festette feketére a haját - lépett a boncasztalon levő holttesthez Lanie, és felhajtotta a lepedőt. - Először csak arra gondoltam, talán azért festette a haját, hogy ne ismerjék fel, de aztán feltűnt a szemöldöke - intett az élettelen test felé, mire Kate közelebb hajolt, és jobban szemügyre vette a szép, szabályos arcot.

- Kiszedték - állapította meg csodálkozva.

- Igen. Szép, ívelt formára igazították. Az ajkai is feltűnően teltek, és az egész testét szőrtelenítette. A melleiben megnőtt a zsírszövet és a kötőszövet aránya, ami gyakori a hízásra hajlamos vagy túlsúlyos férfiaknál, de a testzsírszázaléka alapján egyik sem jellemző rá. Ekkor fogtam gyanút, és végeztettem egy hormonvizsgálatot.

Beckett érezte, hogy Lanie a hatás kedvéért tart egy pillanatnyi szünetet, amiből sejtette, hogy valóban fontos dolgot talált, de türelmet erőltetett magára, és nem sürgette, csak kíváncsian felhúzta a szemöldökét.

- Szokatlanul magas az ösztrogénszintje, és az ösztrogén-tesztoszteron aránya olyan, ami a nőkre jellemző - mondta komolyan Lanie, de látszott rajta, hogy izgatottan várja a hatást.

Beckett pár másodpercig próbálta összerakni a képet a hallottak alapján.

- Nővé szeretett volna válni? - kérdezte az első döbbenet után Kate, mivel a felsoroltakra nem talált más logikus magyarázatot, de aztán tekintete a holttest borostás arcára tévedt.

- Az arcszőrzete még erős, és a melle is csak most kezdett változni, de a nemi hormonok aránya azt jelzi, hogy meg akarta változtatni a nemét - előzte meg Lanie a nyomozóban érlelődő kérdést, és elégedetten figyelte szavai hatását.

Kate szája sarkában megjelent egy reményteli mosoly. Végre volt egy nyom, amin elindulhattak.

- Köszi Lanie - szólt vissza az ajtóból, de gondolatai már azon jártak, vajon hány kórház foglalkozhat New York-ban nemi átalakító műtétet.

Martha Rodgers mindenre számított, amikor belépett a lakásba, csak az elé táruló látványra nem. 

- Ááááá! - sikított fel dobhártyaszaggatón, és a szívéhez kapta a kezét. - Te jó ég, Richard! Mi a fene ez a maskara? - sóhajtott megkönnyebbülten, amikor felismerte a fiát, de rosszalló tekintettel méregette a máskor ápolt, jól öltözött férfit, aki most rongyos, szedett-vedett ruhákba burkolózva állt a nappaliban.

- Tegnap megöltek egy fiatal férfit, aki napok óta hajléktalanok között élt, úgy is öltözött, mint egy hajléktalan, de biztos, hogy nem volt az. Tegnap egész nap az interneten keresgéltem, hátha a hírekben rábukkanok egy jómódú családból eltűnt fiúra, de nem találtam semmit, ezért elmentem a környékre, hogy a hajléktalanokkal beszéljek, hátha tudnak a fiúról valamit, de szóba sem álltak velem - húzta el a száját az emlékre, amikor az első hajléktalan, akit megszólított, becsmérlően végignézett rajta, és közölte, hogy minden gazdag ember egy aljas féreg, és húzzon el a mocskos barátaihoz, ha nem akar bajba kerülni. Igaz, a férfi az "aljas féreg" helyett sokkal durvább kifejezést használt, de azt még felidézni sem akarta.

- Miért nem Beckett nyomozóval akarod kideríteni a kilétét?

- Kötöttem a fiúkkal egy fogadást ...

- Ó! Szóval megint felülkerekedett a józan eszeden az egód - ingatta meg a fejét az asszony, aztán legyintett, mintha ez teljesen természetes dolog lenne, amivel jobb nem foglalkozni. - Elárulnád, hogy mégis, mire készülsz? - bökött a foltos, rongyos ruhákra gyanakodva.

- Nos, arra gondoltam, ha így megyek a hajléktalanokhoz, akkor befogadnak maguk közé, és jobban megnyílnak - vigyorodott el elégedetten a férfi, miközben megpördült a tengelye körül, hogy anyja minden oldalról jól lássa a jelmezét.

- Jaj, Richard! Ugye tudod, hogy már megint egy őrültségbe akarsz belemenni? - kérdezte az asszony, és figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját.

- Ugyan, Anya! Csak addig játszom hajléktalant, amíg meg nem tudok valamit a halott fiúról.

Martha nézte az izgatottságtól csillogó kék szemeket, és tudta, felesleges időpocsékolás lenne, ha meg akarná győzni a fiát, ezért csak megingatta a fejét, és a szobája felé indult.

- Mindenesetre fertőtlenítsd le magad, mielőtt hazajössz! - vetette od hátra sem fordulva. - Tudod! Bolhák, poloskák, tetvek ... és adass magadnak néhány védőoltást, mielőtt lecsúszott milliomost játszol! - sorolta a veszélyforrásokat, aztán megfordult, és újra végigmérte a férfit. - És ha engem kérdezel, megjegyzem, hogy a jelmezed jó, de a sminked pocsék. Túl tiszta, jólfésült és borotvált vagy. Ha így mész ki az utcára kisfiam, csak egy hibbant bestseller írónak fognak nézni, nem pedig hajléktalannak - legyintett.

Castle magabiztos mosolya néhány másodperc alatt változott kétségbeesett grimasszá anyja szavai hallatán, végül végignézett magán, és a fürdőszobába indult. Húsz perc múlva úgy lépett ki az ajtón, hogy még az anyjának is jól meg kellett volna néznie, hogy felfedezze a kócos, zsíros hajú, fekete körmű, piszkos arcú, étel- és italfoltokkal tarkított ruhájú, rongyos férfiban a fiát.

Slamasztikában 1/1

Hajnalodott, de a mocskos sikátor szűk falai közé még nem tudott utat törni a gyenge napfény. A félhomályt kihasználva két megtermett patkány merészkedett elő rejtekhelyéről, a kínai kifőzde hátsó kijárata mellé állított szemetes konténer mögül, és érdeklődve kezdték szaglászni a kicsavart testtel fekvő férfi mellett elterülő vértócsát. A kocsonyássá dermedő, egyre sötétebbé váló folyadék azonban csak rövid ideig kötötte le a figyelmüket, és pár másodperc múlva már a holttest ütött-kopott nadrágján indultak felfedező útra. Alig értek a jobb napokat látott, rongyos kabáthoz, amikor összerezzentek a kicsapódó vasajtó fémes csattanására, és egy szemvillanás alatt tűntek el újra a konténer nyújtotta menedékbe.

Az ajtón kilépő ázsiai fiú ki sem látott a kezében tartott dobozhalom mögül, ezért az ösztöneire hagyatkozva indult a konténer felé imbolygó rakományával. Váratlanul megbotlott, és egyensúlyát vesztve elterült a földön, az üres kartondobozok pedig puffanva értek földet. Hangosan káromkodva tápászkodott fel, és elkezdte bosszúsan leverni nadrágjáról a port, de a mozdulata hirtelen megállt, és tátott szájjal, döbbenten bámult az előtte fekvő, élettelen testre. Pislantott néhányat, mintha nem akarna hinni a szemének, aztán rémülten kiabálva rohant vissza a kifőzdébe.

Fél óra múlva rendőrségi autók villogóinak fénye cikázott a házfalakon, a szűk utcát sárga szalaggal zárták le  a kéretlen bámészkodók elől,  helyszínelők kutattak nyomok után, a holttest mellett pedig Dr. Lanie Parish orvosszakértő guggolt.

Kate Beckett nyomozó becsapta a kék Ford ajtaját, és határozott léptekkel indult a tetthely felé. Miközben tekintetét körbejáratta, és minden apró részletet elraktározott az agya a helyszínről, elégedetten állapította meg, hogy Esposito és Ryan már a lehetséges tanúkat hallgatják ki. A két férfi csak egy alig észrevehető bólintással üdvözölte, de közben feszült figyelemmel hallgatták a kifőzde személyzetéhez tartozó két kínai szakácsot. Minden olyan volt, mint régebben, amikor megérkezett egy tetthelyre, mégis furcsa hiányérzete támadt, és az bosszantotta a legjobban, hogy pontosan tudta, hogy mi, illetve ki okozza ezt az érzést. Néhány másodpercig elmerengett a hónapokkal ezelőtti napon, amikor a polgármester jóvoltából megnyerte a pimasz írót a csapata mellé. Már akkor dühös volt, amikor Montgomery kapitány közölte, hogy addig szegődhet a nyomába a férfi, ameddig neki tetszik, de amikor meglátta Castle öntelt, ugyanakkor csibészes mosolyát, és a kacsintással felérő mozdulatot, ahogy egy pillanatra felhúzta  a szemöldökét, úgy érezte, nyomban felrobban. Most azonban csak mosolygott az emléken, és azon tűnődött, miért bosszantja, hogy akarata ellenére vonzza a férfi, bár ez utóbbi tényt magának is csak titkon vallotta be. Önkéntelenül körbenézett, mintha arra számítana, hogy az egyik parkoló autó mögül felbukkan az író, bár tudta, hogy ennek szemernyi esélye sincs, hiszen nem értesítették az ügyről. Még az újságok is lehozták a hírt, hogy Richard Castle, a híres bestseller író a nyugati part nagyvárosaiban tart író-olvasó találkozókat, hogy népszerűsítse Derrick Storm regényeit, és beharangozza új sorozatát, amelynek főhőse egy okos, szexi New York-i nyomozónő lesz. Beckett úgy gondolta, Castle már San Diego-ban lehet, a körút utolsó állomásán, de erről az ügyről biztosan lemarad, bár valószínűleg nem is nagyon érdekelné egy hajléktalan ügye, akit nagy valószínűséggel az egyik ivócimborája késelt meg néhány korty alkoholért. Bosszantotta, hogy hiányzik neki az író pimasz mosolya, megjegyzései és az egész jelenléte, ezért sietve átbújt a sárga szalag alatt, és az orvosszakértőhöz lépett

- Szia Lanie. Mit kaptunk? - kérdezte, miközben figyelmesen siklott végig tekintete az áldozaton.

- Késelés. Húszas évei közepén járó, fehér férfi. Egyetlen szúrással végeztek vele - húzta szét a véres kabátot a holttesten, hogy Beckett is láthassa a halál okát. - A penge valószínűleg átvágta az aortát, és azonnal meghalt. A halál éjfél és éjjel két óra között állhatott be. A többit majd a boncolás után - sóhajtott szomorúan Lanie. - Hogyan lesz egy ilyen helyes fiatal fiúból hajléktalan? - merengett el a szabályos, szép vonású arcra nézve.

Beckett nem szólt semmit, mert figyelmét lekötötte az áldozat kinézete és a ruházata közti szembetűnő ellentét. A fiatal férfi borostás volt, de a bőre ápoltnak tűnt, elnyíló ajkai közt látszott hófehér fogsora, ami olyan szabályos volt, hogy a nyomozó kételkedett abban, hogy a természet alkotta, nem pedig egy drága fogszabályzó. A fekete, erős szálú, sűrű haj kócosan lógott a homlokába, de Kate figyelmét nem kerülte el, hogy milyen divatosra vágta a fodrász, és bár a ruhája olyan gyűrött, szakadt és foltos volt volt, mint a hajléktalanoké, nem látszott koszosnak, és a jellegzetes, áporodott testszagot sem érezte. Közelebb hajolt a holttesthez, hogy más bizonyítékot is találjon a gyanújának.

- A keze piszkos, de a körmei ápoltak, finom a tenyér és a kézfej bőre - mondta ki hangosan a megállapításait, aztán jelentőségteljesen Lanie-re nézett, aki csodálkozva felhúzta a szemöldökét.

- Azt akarod mondani, hogy ...

- Igen - bólintott Kate. - Biztos, hogy ... - kezdte, de ebben a pillanatban a háta mögül meghallott egy senkiével össze nem téveszthető hangot.

- ... nem hajléktalan - fejezte be a mondatot magától értetődően Castle, és huncutul mosolyogva nézett a meglepve felé forduló nyomozóra.

Beckett megpróbálta elrejteni az arcára kívánkozó mosolyt, amikor meglátta a mögé lopózó, zsebre tett kezű, magabiztosságot sugárzó írót, de amikor meglátta rászegeződő, átható tekintetű kék szemeket, összevonta a szemöldökét.

- Azt hittem, még San Diego-ban vagy - jegyezte meg szenvtelenül, hogy elrejtse a zavarát, mert úgy érezte, hogy a férfi a lelkéig lát, és pontosan tudja, ennyire örül a jelenlétének.

- Hm. Számon tartottad, hogy San Diego a körutam utolsó állomása? - billentette oldalra a fejét incselkedve a férfi, mire Kate szeme alig észrevehetően összeszűkült egy pillanatra. A férfi még pár másodpercig fogva  tartotta tekintetével a nőét, aztán mintha a finom célzásnak nem is lenne jelentősége, a holttest mellé lépett, és végigmutatott rajta. - Túl ápolt és tiszta ahhoz, hogy hajléktalan legyen - állapította meg, de gondolatai még azon jártak, hogy Beckett tudta, hogy mikor merre jár, ami azt jelzi, hogy fontos a számára, sőt, talán már hiányolta is. Persze a nő arra nem számított, hogy a menedzsere a két hétre tervezett körutat az utolsó pillanatban egy nappal lerövidítette, hogy meg tudjon jelenni egy New York-i jótékonysági estélyen. - Szóval? Mit keres egy jóvágású, gazdag fiú hajléktalannak öltözve egy sikátorban? - terelte vissza gondolatait az ügyre.

Kate összevont szemöldökkel nézett újra a holttestre. Valami elkerülte volna a figyelmét?

- Miből gondolod, hogy gazdag volt? - kérdezte Lanie csodálkozva, miközben árgus szemekkel figyelte barátnője és a sármos író minden rezdülését.

- Két gyűrűt is viselt - mutatott Beckett a holttest ujjain látható két világos foltra, miközben bosszankodva gondolt arra, hogy Castle előbb észrevette ezt a nyilvánvaló tényt, mint ő, aztán a feléjük siető Ryan felé fordult.

- Castle? - nézett csodálkozva az íróra. - Beckett azt mondta, csak holnap jössz meg San Diego-ból.

- Hát, gondoltam, szerzek nektek egy örömteli meglepetést, és előbb hazajövök - vigyorodott el az író, és jelentőségteljesen a száját dühösen összeszorító Beckett-re pillantott.

- Ryan! - csattant Kate hangja erélyesen. Sürgetni akarta a nyomozót, hogy térjen a lényegre, mielőtt Castle azt hinné, mindig vele foglalkoztak, amíg a nyugati parton járt. Úgyis az egekig ér a férfi egója, nem kell, hogy még vele kapcsolatban is elszálljon magától.

Ryan észbe kapott, és nagy levegőt véve belekezdett az eddig kiderített információk megosztásába.

- Az áldozatnál nem voltak iratok, és az ujjlenyomata sincs benn a rendszerben, ezért egyelőre nem ismerjük a személyazonosságát. A kifőzde szakácsai hajnali ötkor kezdenek, de egyikük sem látott vagy hallott semmit, és állítják, hogy tegnap este óta nem jártak a konténereknél - foglalta össze a lényeget, aztán a noteszébe pillantott. - Egy magát Nostradamus-nak nevező hajléktalan szerint az áldozat néhány napja jelent meg a környéken, de mivel nem hallgatta meg a jóslatait, ő nem állt vele szóba.

- Kérdezzétek ki a környék hajléktalanjait, én utána járok, nem jelentette-e be a családja az eltűnését - adta ki a parancsot Beckett, aztán elgondolkodva hozzátette: - Ha nem tudjuk meg, ki ő, nem sok esélyünk lesz elkapni a gyilkosát.

- Nem lesz egyszerű azonosítani - nézett sajnálkozva a fiatal férfi holttestére. - Ha egyáltalán sikerül - húzta el a száját.

Castle összevonta a szemöldökét. Nem volt jellemző, hogy a csapat valamelyik tagja ilyen pesszimistán álljon egy ügyhöz.

- Miért ne sikerülne?- kérdezte meglepetten.

- Hát, tudod Castle, túl sok hajléktalant temettek el Jon Doe-ként az utóbbi években, szóval, a tapasztalat beszél belőlem - nézett magabiztosan az író szemébe a nyomozó.

- Csakhogy ő nem volt hajléktalan - mutatott a holttestre Castle, mire Ryan zavartan Beckett-re pillantott, aki egyetértően bólintott.

- Oké, de akkor sem lesz könnyű kideríteni, hogy ki volt - erősködött Ryan.

- Fogadjunk! - jelent meg egy ravaszkás mosoly Castle arcán, miközben a kezét a férfi felé nyújtotta, az pedig elszánt arccal, összeszorított szájjal állta a kihívó tekintetet, és határozottan az író tenyerébe csapott.

- Egy hétvégére a miénk a Ferrari - mondta.

- Rendben, de ha én derítem ki előbb, hogy kicsoda, akkor kérhetek tőletek egy szívességet! - mosolygott talányosan Castle, de Ryan bólintott.

- Na, jó! Munkára! - szólat meg határozottan Beckett, hogy véget vessen a két férfi vetélkedésének, és a kocsija felé indult. Néhány méter megtétele után meglepve tapasztalta, hogy nem hallja az oly jellegzetes léptek hangját maga mögött, ezért visszafordult. - Nem jössz? - kérdezte a holttest mellett ácsorgó írótól.

- Nem. Menj csak! Nekem ki kell találnom, ki ez a fiú.

Beckett égnek emelte a szemét, és kissé csalódottan az autója felé indult.

Éppen huszonnégy órája kapták az értesítést a sikátorban történt késelésről, és Beckett keserűen állapította meg, hogy alig tudtak meg valamit, az áldozat kilétét pedig teljes homály fedte, pedig a fiúk talán még sosem igyekeztek ennyire adatokat gyűjteni. Szeme az íróasztala mellett álló, üresen árválkodó székre tévedt. Sóhajtott egyet, és hogy elűzze az álmosságát, a pihenő felé indult egy kávéért. Még csak hajnalodott, és a kihalt kapitányságon, ahol napközben oly nyüzsgő volt az élet, most visszhangoztak a léptei. Mialatt lefőtt a forró fekete, behunyt szemmel támaszkodott a pultnak, és mélyen beszívta a jellegzetes illatot. Alig aludt néhány órát, ezért minden sejtje koffeinre áhítozott. Talán soha nem örült ennyire Castle kényes ízlésének, ami miatt az író megajándékozta a gyilkosságiakat egy szuper kávéfőzőgéppel, mivel most mindennél jobban esett neki a forrón gőzölgő, tökéletes aromájú ital. Miközben a habosra gőzölt lattét itta, végigpergette az előző reggel eseményeit. Maga sem értette, miért kelt benne olyan jó érzést, hogy felidézi a férfi csibészes mosolyát, huncut tekintetét. Önkéntelenül elmosolyodott a felidézett emlékre, amikor kivágódott a pihenő ajtaja.

Köszönet

Kedves Olvasóim!

Bevallom, néhány napja még nem gondoltam, hogy itt és most fejezem be ezt a történetet. Akik régebb óta olvassák a történeteimet, talán tudják, hogy nincs előre megírt vázlatom, és egy-egy új részt mindig a pillanatnyi gondolataim, érzéseim alakították.  Most is megírhattam volna  a kórházban töltött napokat, vagy a Palawanra érkezést, és talán kedvenceink belekeveredhettek volna még néhány lehetetlen kalandba, de leültem a gép elé, és úgy éreztem, itt és most kell befejeznem.

Köszönöm, hogy annak ellenére is kitartottatok és olvastátok az írásomat, hogy ritkán és kiszámíthatatlanul tudtam csak kitenni a folytatásokat! Örülök, hogy részesei voltatok képzeletbeli, Castle-világba tett utazásomnak, és remélem, hogy tudtam pár kellemes percet szerezni egy-egy fárasztó nap végén!

Nos, az utolsó mondatot mindenki értse úgy, ahogy a legjobban esik a lelkének! Én is azt teszem!

Most úgy érzem, ennyi volt bennem, legalábbis egyelőre, de ki tudja, mit hoz a jövő. Azt írtam, számomra ez a rész sorozatzáró volt, de nem búcsúzom, mert én nyitva hagyó típus vagyok, így bármi előfordulhat (ráadásul K.B rámutatott, hogy szerinte hogy is értsem ezt a szót).  

K.B, Drága Barátom! :)

Sosem hittem volna, hogy egy tévésorozatnak, illetve a fanfiction írásnak köszönhetek egy olyan barátságot, amit csak egy szóval tudok jellemezni: lélekemelő. Úgy érzem, jobb ember lettem attól, hogy beengedtél a világodba, és attól, hogy elfogadott, befogadott a családod.

Szeretném hinni, hogy olyan örömöt szereztem Neked a történetemmel, mint amilyet a tiéd okozott nekem. Sokat, nagyon sokat jelentett, hogy minden rész után megosztottad velem a véleményed.

Köszönök mindent!

Változatok egy témára 8/77

Castle elgondolkodva az orvosra mosolygott, de aztán a nővérre pillantott, és vágott egy grimaszt, végül tekintete megállt a rászegeződő ragyogó, zöldes-barna szemeke, amelyek ugyanúgy elvarázsolták, mint az első találkozásukkor.

Kate Beckett boldog volt. Eleinte kicsit szokatlan volt ez a fajta nyugalom és csend, de Castle gondoskodott arról, hogy ne unatkozzon. A Palawanhoz tartozó, civilizációtól elzárt, aprócska sziget egyesítette a természet csodálatos szépségeit a békés nyugalommal. Felemelte a napernyővel és narancskarikával díszített poharat, ajkai közé vette a spirálisan csavarodó, neon-zöld szívószálat, és jóízűt kortyolt a férfi által készített limonádéból. Egy pillanatra behunyta a szemét, és úgy élvezte a trópusi meleget enyhítő friss gyümölcsízt, aztán megigazította bikini felsője pántját, bár a világ elől eldugott kis szigeten nem volt rajtuk kívül senki. Feljebb húzódzkodott a napozóágyon, és kicsit feljebb tolta az árnyékot adó, széles karimájú kalapot a homlokából, hogy újra gyönyörködhessen a tájban, és láthassa a férfit, akivel le szeretné élni az életét. Már három napja voltak a szigeten, de nem tudott betelni a természet szépségével, ami minden napszakban más színekkel, hangokkal és érzésekkel kápráztatta el. A parti szél simogatva fodrozta a csendes ringatózást is abbahagyó óceánt, a madarak elcsendesedtek, mintha nem akarnák megtörni a nyugalmat, a pálmafák levelei is csak alig hallhatóan susogtak. A Nap a látóhatár felé közeledett, ezért hosszúra nyúló sugaraitól aranyszínben csillogott a nemrég még zöldeskék óceán víztükre, az égen halvány rózsaszínben pompáztak a bárányfelhők, a part sziklaszirtjeit borító buja zöld növényzet közül pedig vakító fehéren bukkantak elő a mészkősziklák. A látóhatár felett vibráló napkorong csak a férfi sziluettjét engedte érzékelni, de Kate így is látta, hogy Castle mozdulatlanul állt a combközépig érő vízben, felemelt kezében botot tartott, és feszülten nézte a vizet.

Elmosolyodott. Kíváncsi volt, meddig tart ki a férfi az elképzelése mellett, hogy azt a halat eszik vacsorára, amit ő ejt a szigonyként használt, hegyesre faragott bottal. Megnyugtatta a tudat, hogy a mögötte álló, kizárólag természetes anyagokból készült luxusnyaraló egy finomságokkal megrakott hűtőszekrényt rejt, így akkor sem maradnak éhen, ha Castle-nek nem sikerül a mutatvány, bár jobban örült volna, ha legalább egy hal a szigony végére kerül. Szerette látni a férfi önfeledt, gyermeki örömét, diadalittas mosolyát, csillogó szemét egy-egy siker kapcsán, még akkor is, ha ez azzal járt, hogy ilyenkor egy kicsit mindig nőtt az egója. Irene nővér úgyis jókora darabot csípett le belőle minden egyes napon a nassaui kórházban - gondolta. Elmerengett az emlékeken. Meghatotta, hogy a napokon keresztül magas lázzal és gyengeséggel küzdő férfi mennyire féltette még akkor is, amikor ő már sokkal jobban volt nála, és az is, hogy legyőzte az injekciótól való félelmét csak azért, hogy minél előbb indulhassanak Palawanra, bár ebben bizonyára nagy szerepe volt a Castle által csak Terminátor2-nek nevezett határozott, szókimondó Irene nővérnek is - mosolyodott el az emlékek hatására. Mivel ígéretet tettek Martha-nak és Jim-nek, hogy csak akkor utaznak a Fülöp-szigetekre, ha mindketten jól lesznek, ráadásul ezt az ígéretet Dr. Bartolini be is tartatta velük, egy hétig tűrték a kórház vendégszeretetét, aminek azonban meglett a kellemes eredménye. Mire Pablo, a fiatal filippino fiú kihozta őket egy csónakkal a Palawanhoz tartozó lakatlan szigetre, már csak az oldalán levő, golyó okozta sebeket fedő ragtapasz, és Castle sápadtsága árulkodott az átélt kalandról. 

A férfi éppen teljes erővel a vízbe szúrta a botot, de amikor meglátta, hogy nincs a végén semmi, dühösen csapott vele egyet, aztán új támadásra készülve felemelte. Kate ugyanúgy megmosolyogta, mint a megérkezésükkor. Eszébe jutott, hogy milyen bosszús és izgatott volt egyszerre a férfi. Először nem akarta elhinni, hogy villany ugyan van a házi áramfejlesztőnek köszönhetően, de nincs internet, sőt, a mobiltelefonok sem működnek, és tízpercenként kapta elő az iPhone-ját, hogy meggyőződjön, valóban el vannak zárva a civilizációtól. Ilyenkor aztán hol kétségbeesett, mert élénk fantáziája mindenféle rémséget előrevetített, ami megtörténhet velük a szigeten, hol lázas izgalomba jött a helyzettől, és azt tervezte, hogyan fognak Robinson Crusoe-ként élni a szélcsendes kis öböl partján. Ilyenkor még Kate sem tudta lelombozni azzal, hogy nem kell házat ácsolnia és bogyókat gyűjteniük, hiszen a pálmafák árnyékában álló faház, ugyan messziről olyan, mint egy kunyhó, de közelebbről megszemlélve szembetűnő az minőségi anyagok felhasználása, az egyszerű, de elegáns berendezés pedig egyértelműen a luxusról tanúskodott. Nem is beszélve a konyhában és a hűtőszekrényben felhalmozott étvágygerjesztő finomságokról! Most  ugyanazt a bosszúságot és izgatottságot látta a férfin, pedig a lemenő Nap fényében csak a sziluettjét látta. Még néhány percig figyelte, ahogy minden figyelmét a kristálytiszta vízben úszkáló halakra fordítja, aztán a napozóágy melletti asztalkáról levett egy dossziét, és érdeklődve kinyitotta. Anton Volkov nyomozati jelentését egy órával azelőtt hozta Pablo, aki estefelé mindennap megjelent a lélekvesztőjén, hogy feltöltse a készleteiket, megjavítsa, ha valami elromlott, és elhozza a városból azokat a dolgokat, amiket  a vendégek kérnek. Amikor a fiú megérkezett, Castle érdeklődve szemlélte, hogy milyen ételeket hozott, de amikor meglátta a frissen fogott halakat, közölte, hogy ehelyett hozhatott volna valami mást, mert halat ő is tud fogni, mivel látta a tévében, hogyan halásznak az Óceánia szigetein élő bennszülöttek. Pablo csak hitetlenkedve pislogott néhányat, Kate viszont elmosolyodott, amin Castle megsértődött, és közölte, hogy csak figyeljen, mert vacsorára azt a halat fogják enni, amit ő fog, és durcás arccal otthagyta őket. Mivel a férfi azóta a vacsora előteremtésén fáradozott, fogalma sem volt arról, hogy Pablo egy vékony csomagot is hozott, amit a helyi rendőrfőnök küldött. Amikor Kate meglátta Ryan és Espo jelentését az Anton Volkov ügyről, bosszúsan a tenger felé siető férfi után nézett. Castle valószínűleg rávette a fiúkat, hogy ha lezárták a nyomozást, küldjék el az anyagot Puerto Princesa rendőrségére, ők meg majd továbbítják neki a szigetre. Először bosszankodott, hiszen a kórházban töltött napok alatt Espo-ék már beszámoltak arról, hogy Marion Hartnett túlélte, hogy egy csomó törmelék rázuhant, köszönhetően annak, hogy Castle félre lökte amikor a födém rájuk szakadt, de akkor még nem volt kihallgatható állapotban a lány. Kiderült az is, hogy Marion táskája több millió dollárnyi készpénzt rejtett, amit az elárasztott csarnok vizéből halásztak ki. Valószínűleg a pénzt akarta megszerezni az orosz maffia bérgyilkosa, akit Ivan Borozin néven azonosítottak. A férfi azonnal meghalt, esélye sem volt a túlélésre, így sajnos nem tudták kiszedni belőle, ki volt a megrendelő. Kate azt hitte, hogy Castle megelégszik ennyi információval, de úgy látszik, tévedett. Először bosszantotta, hogy még a világ másik felén fekvő kis szigeten is egy gyilkossággal foglalkozzanak, de be kellett vallania, hogy ő is kíváncsi volt a teljes történetre, ezért arra  gondolt, majd ha Castle befejezi a halvadászatot, együtt elolvassák. Most azonban úgy érezte, sohasem jön el ez az idő, mert vagy a halak úsztak túl gyorsan, vagy Rick volt túl ügyetlen, és úgy tűnt, még egy darabig nem kerül sor az iratra. Kíváncsisága azonban egyre erősebbé vált, ezért felült, az ölébe tette a papírokat, és olvasni kezdte.

Castle egyre fáradtabbnak érezte magát, és egyre gyakrabban uralkodott el rajta a kudarc keserű érzése. Már vagy századszor szúrta nagy erővel a botot a vízbe, és mint oly sokszor, most is meg volt győződve arról, hogy eltalálta az ezüstös pikkelyű, fickándozó kis halat, de most is tévedett. Vágott egy lemondó grimaszt, amikor meglátta az üres botvéget, és dühösen a vízre csapott. Szeme sarkából a parton napozó Kate felé pillantott. Tudni akarta, vajon Kate tanúja volt-e újbóli sikertelenségének, de úgy látta, mintha belemerült volna valami érdekfeszítő olvasmányba. Remélte, hogy nem megint James Patterson egyik regényét olvassa, mert azt is nehezen emésztette meg, hogy az író sikeresebb nála, de amikor Kate az ő könyveit olvasta, és láthatóan élvezte minden sorát, az mindig egy újabb pofon volt az önbecsülésének. Magában persze megértette a nőt, hiszen be kellett vallania, hogy Patterson írásai valóban lenyűgözőek, mégis kudarcként élte meg, hogy Kate-t nemcsak az ő történetei varázsolják el. Vett egy nagy levegőt, aztán lassan kifújta, mintha egy nagy csatára készülne, és úgy gondolta még tesz néhány próbát, mielőtt elismerné, hogy ha egy igazi lakatlan szigeten laknának, bizony nagy gondot okozna a táplálék megszerzése. Még a végén gyümölcsökön meg bogyókon kellene élniünk, mint azon a néhány napon, amikor Pi készítette náluk az ebédet vagy a vacsorát. Megrázkódott a fiú emlékére, aztán megkönnyebbülten sóhajtott, amiért Alexis szakított vele. Még egyszer Kate felé nézett, aztán összeszedte az utolsó energiáit, és feszült figyelemmel kémlelte a sekély vízben úszkáló halakat. Kinézett magának egyet, ami kicsit nagyobb volt a többinél, és megpróbálta kiszámítani a mozgását, aztán amikor úgy érezte, hogy pontosan ismeri a cikázás koreográfiáját, lecsapott. 

Kate az utolsó bekezdést olvasta, amikor meghallotta Castle diadalittas kiáltását. Felnézett, és elmosolyodott a látványra. A férfi terpeszállásban állt, egyik kezével magasba tartotta a botot, aminek a végén jól látható volt a zsákmány, a másikkal a levegőbe csapott.

- Juhúúúú! - hallotta Kate a felszabadult kiáltást. Azt hitte, Castle egyenesen hozzá rohan, hogy eldicsekedjen a sikerével, de a férfi lehúzta a botról a halat, és újra lesbe állt.

Alig telt el negyed óra, Castle mezítláb, nagyokat lépkedve a süppedő, finom szemcséjű homokban, közeledett Kate felé, kezében büszkén lóbálta a négy, damilra felfűzött halat.
A nő titkon végigjáratta szemét a naplementében felé közeledő férfin. Vékony térdnadrágja vizesen tapadt a combjára és a csípőjére, fehér inge pedig a mellkasára, haja kócosan állt a szélrózsa minden irányába. Igyekezett uralkodni az arcizmain, hogy el ne árulják, mennyire elvarázsolja a látvány, de ami mindig levette a lábáról, az a férfi mosolya volt, amiben minden érzelme tükröződött: a siker öröme, a büszkeség, de legfőképpen a boldogság, hogy elkápráztathatja élete szerelmét.

Rick megállt a napozóágy mellett, és kissé felemelte a halakat.

- Nos, Mrs. Castle? Meghívhatom egy vacsorára? - kérdezte incselkedve.

- Hát, egészen el leszek bűvölve, ha még tüzet is tud rakni, Mr. Castle - válaszolta szerelmesen csillogó szemekkel Kate, de amikor meglátta a férfi öntelt mosolyát, kihívóan hozzátette: - természetesen gyufa nélkül.
Castle vágott egy bosszús grimaszt, de a következő pillanatban már fel is ragyogott a tekintete.
- Még szerencse, hogy  láttam a MacGycer összes részét - vigyorodott el magabiztosan.
Egy óra múlva már a kis öböl peremén álló sziklák szélárnyékában ültek a homokra terített pléden, és forgatták a nyársra tűzött halakat az izzó parázs felett. A lassan rájuk telepedő sötétségben egyre erősebbnek tűnt a tűz meleg, vöröslő fénye. Az időnként felcsapó lángok fénye hullámzó táncot lejtett a két ember arcán. Eleinte hétköznapi dolgokról beszélgettek, aztán az érintetlen sziget szépségeiről, meg arról, hogy a hét végére már kellően erősek lesznek mindketten ahhoz, hogy felfedezzék a nagy sziget, Palawan szépségeit, hogy búvárkodjanak, és végigcsónakázzanak a világ leghosszabb földalatti hajózható vízfolyásán, aztán hirtelen elcsendesedtek, és csak hallgatták a tűz pattogását, és a feltámadó szél által keltett hullámok hangját. Kate egy ideig forgatta a lassan ropogósra sülő halat, aztán beharapta az alsó ajkát, és Castle-re nézett. A férfi elmerengve mosolygott, miközben egy bottal megpiszkálta a hamvadó tüzet. Kate meggyőződése volt, hogy Castle ugyanarra gondol, mint ő, de látszott rajta, hogy nem tudja, előhozakodjon-e vele, ezért hogy bátorítsa, játékosan végigsimított a férfi combján. Az író ránézett, és zavartan elmosolyodott, aztán mintha bátorságot gyűjtene, nyelt egyet.
- Pablo nem hozott mást Puerto Princesa-ból, csak az ennivalót? - próbált közönyösséget erőltetni a hangjára Castle. Már percek óta azon töprengett, hogyan is feledkezhetett meg arról, hogy valószínűleg ma küldték Ryan-ék a palawani rendőrségre Anton gyilkossági aktáját, de amikor Pablo megérkezett, annyira elvonták a figyelmét a halak, hogy elfelejtett rákérdezni. Kate nem tudott a fiúkkal kötött egyezségéről, és bár nem akarta eltitkolni a nő elől az aktát, nem akarta, hogy előbb kerüljön a kezébe. Alighogy feltette a kérdést, rádöbbent, mekkora hibát követett el. Kate szeméből eltűnt a szerelmes vágyakozás, a mosoly az arcára fagyott, és zavartan elkapta a tekintetét.
- Miért? Vártál valamit? - kérdezte éllel a nő, és Castle nem tudta eldönteni, hogy a csalódás érződik ki a hangjából, amiért szétrombolt egy romantikusnak ígérkező helyzetet, vagy a harag, amiért nem szólt neki az aktáról. Úgy érezte, jobban jár, ha bevallja az igazat.
- Hát, esetleg egy ... egy iratot - nyögte ki nehezen, miközben megpróbálta állni Kate számon kérő tekintetét.
- Hm. Egy iratot? Mégis, miféle iratot? - húzta fel a nő a szemöldökét, mintha semmiről nem tudna.
- Még Nassauban megkértem Ryan-t és Espo-t, hogy ... - kezdte bűnbánóan pislogva.
- ... küldjék el a jelentést - fejezte be a mondatot Kate. Képtelen volt haragudni a férfira, hiszen nagyon is jól emlékezett a pillanatra, amikor az első közös ügyük idején azt mondta Castle, hogy mindig van történet, és ő azt ismerni akarja. Később az vezetett sok-sok ügy megoldásához, hogy mindig látni akarta a kerek egész történetet,  és ez is azok közé a tulajdonságai közé tartozott, amiért beleszeretett.
- Igen, mert ... - kezdett magyarázkodni a férfi - ... mert történet mindig van - húzta sajnálkozó mosolyra a száját.
Kate pár másodpercig nézte, ahogy az éjszakai fényekben sötétkékké váló szemekben narancssárga csillagokként tükröződik a parázs fénye, aztán elnézően elmosolyodott.
- Én már ismerem Anton történetét - mondta incselkedve, mire a hatás nem maradt el. Castle kivette a nyársat a tűzből, és izgatottan közelebb hajolt.
- Te ... te már olvastad a jelentést?
- Elmeséljem vagy elolvasod?
Castle szeme huncutul villant.
- Az ezeregy éjszaka vár ránk Seherezádé. Mesélj a hercegednek! - mondta, miközben elfeküdt a puha homokra terített pléden, és fejét Kate ölébe hajtotta.
A nő sóhajtott egyet, és az ég felé emelte a tekintetét, aztán gyengéd mozdulattal kisimította a férfi haját a homlokából.
- Seherezádé nem is hercegnek, hanem egy gonosz királynak mesélt, hogy ne végeztesse ki. Nem gondolod, hogy nem éppen szívderítő ez a hasonlat?
- Igaz - ismerte be a férfi, de aztán csibészesen elmosolyodott. - De a végén szerelmes lett a király Seherezádéba.
- Ez csak legenda, Castle - hűtötte le Kate.
- De egy happy end-es legenda.
- Na, jó - zárta le a szócsatát Kate, és belekezdett Anton Volkov ügyébe. - Marion Hartnett vallomást tett, így már tudjuk, hogy csak eljátszotta, hogy szerelmes a kisemberbe, ahogy Anton is csak megjátszotta a szerelmet. Csakhogy a titkokra fény derült. Marion rájött, hogy Anton Lena Petrovval akar megszökni, és neki egy fillér sem üti a markát a póker nyereményből, és a Lionel King megzsarolásából származó pénzből. Az összeget azonban Anton felvette a közös számlájukról, amiből arra következtetett, hogy most meg akar szökni Lenaval. Ekkor döntött úgy, hogy elteszi láb alól a fiút, és megszerzi a pénzt. Dr. Benedict Segeltől szerzett receptet, így jutott nagy dózisú nyugtatóhoz, és mivel Anton New York-ba ment a szerencsétlen tigriskaland után, ő is elutazott, és akkora adag gyógyszert adott a fiúnak, hogy az néhány percen belül meghalt. A jókora bőröndöt egy ócskapiacon vette, hogy ne lehessen hozzá kötni, és az éjszaka leple alatt a holttesttől is megszabadult a Centrál Parkban levő tónál. Átkutatta Anton motelszobáját, hogy kiderítse, hol van a pénz, de csak néhány nap múlva jött rá, hogy a bűvész is New York-ban járt, és mivel szoros barátság fűzte a fiúhoz, feltételezte, hogy Anton rábízta a pénzt. Követte a férfit, és rájött a bérelt lakás titkára. Mivel érezte, hogy szorul a hurok a nyaka körül, a hurrikán előtti este betört a lakásba, és megtalálta a pénzt. Meglepődött, hogy sokkal nagyobb összeg volt a rejtekhelyen, mint amit Anton mondott neki, de még csak nem is sejtette, hogy ezzel a húzással magára haragítja az orosz maffiát. Ivan Borozin neve nem volt ismeretlen az FBI előtt. Minden piszkos munkát elvállalt a maffiának, de soha nem tudták bebizonyítani, hogy kinek dolgozik, így azt sem tudjuk meg, milyen pénzzel tartozott az oroszoknak Anton - fejezte be a történetet Kate. - Remélem, kielégítettem a kíváncsiságodat!
- Hát, a maffiás rész már fekete folt marad, azt hiszem - sóhajtott beletörődve Castle, aztán huncut csillogás jelent meg a szemében. - Van valami más, amire sokkal kíváncsibb vagyok.
- Igen? - nézett rá értetlenséget színlelve Kate. - Mire vagy kíváncsi?
Castle elfordította a fejét, és egy leheletnyi csókot adott a nő oldalán levő sebhelyre.
- Arra, hogy fájnak-e még a sebek, és elég erős vagy-e már? - kérdezte komolyan, mivel a jelentős vérveszteség legyengítette a nő szervezetét. Miközben a válaszra várt, kétségek gyötörték, hogy jól látta-e az imént, és valóban a vágy csillogott a nő szemében, amikor végigsimított a combján. Nem szeretkeztek azóta, hogy Kate megsérült. Amióta megszabadultak a kórháztól, és a szigetre jöttek, csak apró csókok és ölelések, simogatások jelezték a fizikai érintés igényét, de egyikük sem mert kezdeményezni, és átlépni a határt, ami után már nincs visszaút, mert attól tartottak, hogy a másik még nincs olyan jól, hogy élvezné az együttlétet. Most azonban Castle úgy érezte, Kate egyértelmű jelzést adott, csak ő későn eszmélt.
- A sebek? - kérdezett vissza döbbenten Kate, mivel Castle minden nap megkérdezte, mennyire gyógyul a lövés helye, és ő már napok óta hangoztatja, hogy nem fáj. - Nem, nem fájnak, de ez tudod, és igen, én elég erős vagyok - mondta magabiztosan, mire a férfi izgatottan felült, hogy jobban láthassa a nő reakcióit.
- Szóval ... akkor te már ... - nyelt egyet, és vágyakozva nézett Kate meglepett arcára.
- Igen. De én azt hittem, hogy te nem vagy még elég erős, hogy ...
- Én? Én erős vagyok - bizonygatta Castle felháborodva.
- Akkor? - húzta fel egy pajkos mosoly kíséretében a szemöldökét Kate.
- Akkor ... mire is várunk? - viszonozta a mosolyt a férfi. Szemében már nemcsak a szerelem, hanem a vágy is csillogott. Végigsimított a nő vállán, aztán Kate a kezébe fogta az arcát, gyengéden magához vonta, és megcsókolta. Ajkuk engedelmesen nyílt szét, hogy az édes élvezet megbizsergesse minden sejtjüket. 
Kate hallotta, hogy Castle belenyög a csókba. Elmosolyodott. Szerette ezt a hangot hallani. Percekig játszott édes játékot az ajkuk, aztán Kate kibontakozott az ölelő karokból, felállt, és a kezét nyújtotta Castle felé. A férfi elmosolyodott, hogy a karcsú, vékony nő segítse fel a földről, de megfogta Kate kezét. Egymást ölelve, simogatva, egy-egy csókra megállva közeledtek a nyaraló felé, amikor Castle gondolt egyet, és ölbe kapta a meglepett nőt.
- Elvégre ez is a nászutunk - mosolygott huncutul, miközben átlépték a küszöböt. - No meg így láthatod, hogy elég erős vagyok!
- Nem ilyen erőre gondoltam - incselkedett Kate, amikor Rick lefektette az ágyra.
- Csak figyeljen, Mrs. Castle! - helyezkedett óvatosan a nő fölé a férfi úgy, hogy feszülő ágyékát a csípőjéhez nyomta.
- Hiszek magának, Mr. Castle - suttogta Kate, miközben még közelebb húzta a férfit, hogy megcsókolja.
Lassan szeretkeztek. Úgy érezték, mintha minden csóknak, minden érintésnek olyan különleges jelentősége lenne, mint az első szeretkezésükkor. Ugyanúgy, mint akkor, most is lassan engedték át az uralmat a vágynak a szerelem fölött. Ujjaik és ajkuk sokáig kényeztette a másik legérzékenyebb pontjait, mert azt akarták, hogy minden érintés érzéki és bizsergető legyen, de aztán eljött az a pont, amikor már egyikük sem vágyott másra, mint hogy eljuttassák egymást az érzékek mennyországába. A torkukból feltörő boldog sóhaj, és verejtékező testük remegése jelezte a gyönyört, amit egymás karjaiban átéltek.
Kate a hanyatt fekvő férfi mellkasán nyugtatta a fejét, és hallgatta lassuló szívdobogását, miközben érezte az erős, mégis finom és gyengéd kéz simogatását a hátán.
- Ez ... maga volt a csoda - szólalt meg rekedtes hangon Castle, és egy előrehulló hajtincset simított ki Kate arcából. - Köszönöm.
A nő felemelte a fejét, és a férfira mosolygott.
- Mindig - válaszolt a számukra oly nagy jelentőségű szóval.
Egyikük sem sejtette, hogy Castle téved, mert kettejük igazi csodája éppen most van születőben.

/VÉGE/

 

Változatok egy témára 8/76

Castle nyelt egyet, és segélykérőn Beckett-re nézett.
- Tudod, Martha ... - kezdte megfontoltan Kate, mivel nem akarta elhallgatni az igazságot, ugyanakkor a férfit sem szerette volna kínos helyzetbe hozni, de elakadt a szava, mert az asszony megálljt parancsolva feltartotta a kezét.

- Drágám! Esposito nyomozó beszámolt a történtekről. Tudom, hogy meglőttek, csak órák múlva kerültél kórházba, és sok vért vesztettél. Valósággá vált, amitől Jim azóta retteg, amióta megkaptad a jelvényedet, én pedig azóta, hogy láttalak összecsuklani Montgomery kapitány temetésén. Az első géppel jöttünk, amit a vihar után indítottak, mert ... tudod, egy telefon már nem elég, hogy megnyugodjunk - mosolygott szomorúan Kate-re, miközben szeretettel megfogta a karját. - Te most estél át egy műtéten, és örömmel látom, hogy jól vagy, de pihenned kell. Majd Richard elmeséli,  hogyan kötött ki melletted egy kórházi szobában - mondta jelentőségteljesen Martha, aztán átható, kék szemét a fiára szegezve folytatta: - és arra is magyarázatot ad, miért üldöztetek a nászutatokon egy gyilkost, és hogy miért maradtatok egy hurrikán sújtotta szigeten. - Ki vele Richard, nem kell kímélned! Mibe keveredtél?

Castle zavartan pislogott, és olyan bűnbánó arcot vágott, mint egy csínytevésen kapott ötéves. Nem elég, hogy itt az egész családjuk, így nem szépíthet a történteken, még be sem tudja vallani a hülyeségét, mert véletlenül egy biztonsági őrrel keveredett ökölpárbajba a  bűvész helyett, akit a gyilkosnak hitt.

- Nem ... beszélhetek - nyögte ki reszelős, alig hallható hangon a szavakat. 

- Nem beszélhetsz? - emelkedett fel Martha szemöldöke, miközben rosszallóan megingatta a fejét. - Mi vagy te? Talán 007-es ügynök, hogy titkokat kell őrizned? - kérdezte félreértve a helyzetet, de mivel Castle egyre riadtabban pislogott, az asszonyban erősödött egy addig elfojtott rossz érzés. - Mondd, hogy nem játszottál James Bondot!

Kate úgy érezte, itt az idő, hogy megmentse Rick-et, az igazság meg előbb vagy utóbb úgyis kiderül.

- Üldöztünk egy gyanúsítottat, és Castle-t véletlenül torkon ütötte egy biztonsági őr - mondta.

- Hm. Véletlenül, mi? - nézett feddőn a férfira, de mivel az még mindig nem szólt, elgondolkodva idézte fel az előbb hallott információkat, és néhány másodperc múlva elhűlve kapkodta a levegőt. - Megsérült a torkod? Ezért nem beszélhetsz? - kérdezte döbbenten, mire a férfi egy pillanatnyi habozás után bólintott.

- Csak néhány napig kell kímélni a torkát - szólalt meg gyorsan Kate, mielőtt még az asszony megrémülne - és ha lemegy a duzzanat, visszajön a hangja.

Martha-nak először elnyílt a szája meglepetésében, aztán elmosolyodott.

- Richard drágám, tudom, hogy ez neked szörnyű - simított végig színlelt együttérzéssel fia karján - de nézd a dolog jó oldalát! Katherin-nek lesz pár nyugodt napja, amikor nem idegesíted az elméleteiddel.

Castle sértődötten összeszorította a száját, amitől olyan volt, mint egy duzzogó, meg nem értett kisfiú.

Kate egy másodpercig érezte a csipkelődés okozta örömöt, de aztán felülkerekedett benne egy sokkal erősebb érzés.

- Az az igazság, hogy már egy nap után hiányoznak a fantáziaszüleményei - nézett végtelen szeretettel az íróra. 

- Ó, drágám! - hajtotta oldalra tettetett rosszallással a fejét Martha. - Ha simogatod az egóját, a végén nem fogsz vele bírni!

- Attól nem félek - mosolygott magabiztosan Kate az asszonyra, aztán mindketten elnevették magukat, amikor meglátták Castle felháborodott, bosszús ábrázatát.

A pillanatnyi jókedvben azonban csak addig tartott, amíg észre nem vették a verejtékcseppeket a férfi halántékán, egyre hosszabbá váló pislantásait, és az arcán átsuhanó fájdalmat, amikor nyelt.

- Feküdj le, Rick!

- Feküdj le, Richard! - parancsolt a férfira a két nő egyszerre. Csodálkozva egymásra pillantottak, Castle pedig kicsit sértődötten összevonta a szemöldökét, amiért anyja átvette a szerepét, mivel eddig azt hitte, csak az ő gondolatai járnak egy srófra Kate-ével.

- Ez egy jó tanács, Mr. Castle, érdemes lenne megfogadnia! - lépett a szobába Dr. Bartolini. Barátságos mosolyát szigorú tekintettel ötvözte, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy a jó tanács tulajdonképpen parancs, amit Castle is érzett, ezért kapkodva bebújt az ágyába.

- Örülök, hogy jól van - mosolygott az orvos Kate-re - mert jött valaki, aki nagyon aggódott magáért - lépett oldalra, hogy utat adjon a beteg számára oly kedves látogatónak.

Jim Beckett szó nélkül az ágyhoz lépett, és hosszan magához ölelte a lányát. Martha látta, hogy a férfi becsukja a szemét, hogy elrejtse könnyei csillogását.

- Semmi baj sincs, Apa! - suttogta Kate a férfi fülébe.

- De igen, van - nyelt egyet Jim Beckett, hogy elrejtse hangja remegését, miközben kibontakozott az ölelésből, hogy lánya szemébe nézhessen. - Azt hittem, csak akkor kell félnem, ha dolgozol. Nem gondoltam, hogy még a nászutatokon is gyilkosokat hajkurászol.

Castle bűnbánó arccal felemelte a kezét, jelezve, hogy az egész helyzet miatta alakult ki, miközben remélte, hogy Jim nem védi olyan nagy hévvel a lányát, mint ahogy ő tenné a helyében. Behúzott nyakkal felkészült arra, hogy a férfi rázúdítja a haragját, de Dr. Bartolini megszólalt, így Jim haragját megúszta egy összevont szemöldökkel, és egy gyilkos tekintettel. 

- Mondtam az édesapjának, hogy ha minden rendben lesz a sebekkel, és a vérképe is elfogadható lesz, akkor holnapután kiengedjük, de otthon is sokat kell pihennie, mert sok vért vesztett - magyarázta az orvos Kate-nek. - A férje állapota viszont romlott. Csak akkor engedhetem el, ha lejjebb megy a láza, és otthon tudják folytatni a kezelést.

- Természetesen otthon mi vigyázunk rájuk - jelentette ki Martha magabiztosan, miközben Jim-re pillantott, aki egyetértően bólintott - és gondoskodunk róla, hogy megkapják a kezelést.

Kate és Castle csak kapkodták a tekintetüket a három ember között,  amiért azok dönteni akarnak helyettük, miközben mindkettejük fejében képek sora futott végig, ahogy New York-ban Martha és Jim túlzott aggódása ágyfogságra kényszeríti őket. Kate egyáltalán nem kívánta apja féltő gondoskodását, Castle pedig egyenesen rettegett az anyjáétól. Egymásra pillantottak, és mintha Castle olvasott volna a nő gondolataiban, bólintott.

- Khm ... még nem megyünk New York-ba. Egy hetet Palawanon töltünk - mondta Kate határozottan - és vigyázunk egymásra - tette hozzá kissé bizonytalanabbul, mivel a történtek nem azt mutatták, hogy tudnának egymásra vigyázni.

Jim csak összevonta a szemöldökét az ötletre, Martha viszont hangot adott az aggodalmainak. 

- Palawan gyönyörű hely, maga a paradicsom - szólalt meg az orvos, mintha az égiek küldték volna a megmentésükre. - Beteg nászutasok kiválóan tudnak ott gyógyulni - jelent meg cinkos mosoly a szája sarkában.

Jim Beckett meglepetten húzta fel a szemöldökét, aztán rámosolygott a lányára, Martha viszont lemondóan sóhajtott, és megingatta a fejét.

A szolid, idős nővér lépett be a szobába, az orvos pedig kitessékelte a látogatókat a folyosóra, hogy megvizsgálhassa a két beteget.

- Köszönjük - nézett hálásan az orvosra Kate, Castle pedig egyetértése jeléül bólintott egyet.

- Harminckét éve Palawanon voltunk nászúton a feleségemmel, és kevés olyan boldog házasság van, mint a miénk. Szóval, maguknak sem fog ártani az a hely - mosolygott Kate-re, aztán Castle ágya mellé lépett. - Hallottam, hogy egy kis gondja akadt az injekcióval - nézett az íróra sokatmondóan. - Ha át akarja élni a csodát a gyönyörű feleségével, akkor szót kell fogadnia a nővéreknek, hogy meggyógyuljon, és minél előbb indulhassanak.

Castle elgondolkodva az orvosra mosolygott, de aztán a nővérre pillantott, és vágott egy szomorkás grimaszt, végül tekintete megállt a rászegeződő ragyogó, zöldes-barna szemeken, amelyek ugyanúgy elvarázsolták, mint az első találkozásukkor. 

Változatok egy témára 8/75

A békés csendbe apró neszek törtek utat, aztán beszédfoszlányok, végül a hangok értelmet nyertek, és egy ismerős helyzet körvonalai rajzolódtak ki előtte. Mosolyra húzódott a szája.

- Mr. Castle!  Ha azt hiszi, nem találkoztam még hisztis beteggel, nagyon téved! - hallott egy halk, de erélyes női hangot. Ki sem kellett nyitnia a szemét, hogy tudja, milyen arcot vág a "hisztis" jelzőre a férfi.  - Ha szégyenlős egy nő előtt, akkor beküldöm Diego-t, ha fél, akkor Irene nővért, mert neki egy beteg sem mer ellet mondai, de higgye el, velem jobban jár - próbálta meggyőzni a nővér a férfit. 

Kate egy pillanatig derült a hallottakon, aztán villámként hasított bele a félelem, hogy Castle-nek valami baja van, ha egy nővér nyaggatja. Most tudatosult benne, hogy őt megműtötték, és a férfinak látogatóként kellene jelen lenni, de a hallottak ellentmondtak ennek. Úgy érezte, mintha ólomból lennének a szemhéjai, ezért először csak résnyire tudta nyitni a szemét, de ez is elég volt ahhoz, hogy egy szempillantással felmérje a helyzetet. Késő délután lehetett. A hurrikán elvonult, mert az ablakon áradt be az aranyló napfény, az égszínkék égen pedig még egy fátyolfelhő sem volt. Az eredetileg egyszemélyes szobába betoltak még egy ágyat, amin Rick feküdt kórházi hálóingben, és dacos tekintettel nézett egy idős, ősz hajú, szelíd tekintetű nővérre, aki türelmesen várt a válaszra, miközben feljebb tolta aranykeretes szemüvegét az orrán. 

Castle megrázta a fejét, és feljebb húzta magán a takarót, mire a nővér sóhajtott egyet.

- Tudom, hogy ha beszélhetne, azt mondaná, hogy semmi baja, de maga is tudja, hogy ez nem igaz. A láza sokkal magasabb, mint az éjszaka volt, fáj a torka, nehezen lélegzik, verejtékezik, és gyenge, mint a harmat. Sokkal jobb lesz a közérzete, ha megkapja ezt - emelte fel kissé a kezét, így Kate meglátta a benne tartott injekciót. - Szóval, hagyjuk a hisztit, és legyen olyan kemény legény, mint amikor megmentette a felesége életét!

Kate döbbenten hallgatta a nővér szavait, aztán felrémlett előtte, mennyire remegett a férfi a vízzel elárasztott csarnokban, emlékezett mennyire borsózott a bőre, csurom víz nadrágja hűtötte a testét, ráadásul miatta még egyszer megmártózott a hideg vízben. Látta, hogy a nővér utolsó szavainál Castle szemében megjelenik valami mély fájdalom, nyel egyet, aztán rá néz.

- Fogadj szót, Clark Kent! - mosolygott a férfira, akinek abban a pillanatban megváltozott az arckifejezése: szerelem és megkönnyebbülés vegyült egy cseppnyi aggódással a halvány mosolyban, és féltő szeretetet a sugárzó tekintetben.

Castle úgy érezte, mintha napok óta erre a pillanatra várt volna, holott csak 18 órával ezelőtt sérült meg Kate, és estek csapdába. A nő hangjában nyoma sem volt a gyengeségnek, inkább olyan volt, mint amikor egy hosszú, nyugodt éjszaka után kipihenten ébred, és évődik vele; arcáról eltűnt a sápadtság, ajka is kezdte visszanyerni cseresznyepiros színét, szeme élénken csillogott. A majdnem tragikussá váló események tükrében Castle-nek végtelenül jólesett, hogy a nő Superman-hez hasonlítja úgy, hogy a hős hétköznapi nevét használja. Úgy érezte, mintha ő is egy átlagember lenne a külvilág számára, de Kate szemében ő volna a megmentő hős. Kate Beckett hőse. Soha nem vágyott ennél nagyobb dicséretre.

- Hm. Superman? - szólalt meg hitetlenkedve a nővér, akinek ezzel sikerült megtörnie a varázst, amiért Castle bosszankodva vágott egy grimaszt. - Örülök, hogy felébredt! - fordult az idős nő Kate felé. - Hogy érzi magát?

- Én ... egészen jól - mocorgott egy kicsit, hogy kipróbálja, mennyire fájnak az oldalán összevarrt sebek, aztán komolyan a nővérre nézett, miközben fejével Castle felé intett. - Mennyi a láza?

- 39,6 fok. Közel áll egy tüdőgyulladáshoz, úgyhogy mindenképpen kell ez - mutatott injekcióra - de nem boldogulok a félős Superman-nel - pillantott az író felé.

Kate néhány pillanatig nézte a duzzogó férfit, aki szólásra nyitotta a száját, aztán bosszankodva becsukta, amiért még ellenkezni sem tud.

- Nekem meddig kell maradnom? - kérdezte Kate érdeklődve.

- Ha nem lázasodik be, akkor két-három nap múlva.

- És neki, ha tüdőgyulladást kap?

- Az legalább egy hét, de inkább tíz nap - bólogatott komoly arccal a nővér. 
Kate figyelte, hogyan jelenik meg a kíváncsiság és a felismerés Castle szemében, és már tudta, hogy elérte a célját.

- Nos, Castle? - nézett kihívóan a férfira, szája sarkában egy kis árulkodó mosollyal. - Akarsz velem Palawan-ra jönni, vagy inkább ezekkel a kedves nővérekkel akarod tölteni a nászutadat?

- Irene nővér társaságát kimondottan élvezné - kontrázott rá a nővér. - Ő megismertetné magával az együttműködő beteg fogalmát.

Castle először dühösen elhúzta a száját, és a nővérre pillantott, aztán szeme megállapodott Kate tekintetén, amiben már nem volt kihívás, csak mérhetetlen szeretet. Sóhajtott egyet, aztán anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust, kitakarózott és oldalra fordult.

A nővér nem tett semmilyen megjegyzést. Megérezte a két embert összekötő különleges erőt, amit csak nagyon ritkán tapasztalt meg az élete során. Nem akarta hogy a pillanat varázsa elillanjon, ezért szó nélkül felhajtotta a férfi hálóingét, kicsit lehúzta a bokszerét, és fertőtlenítőt fújt a bőrre.

- Lazítson! - mondta halkan, amikor a beteg összeszorított szájára, ökölbe szorított kezére, és a megfeszülő farizomra nézett, majd amilyen finoman csak tudta, beadta az injekciót. - Tényleg kezd hasonlítani Clark Kent-hez - jegyezte meg a nővér minden gúny vagy csipkelődés nélkül, miközben lefertőtlenítette a szúrás helyét, és felhúzta az alsónadrágot.

Castle vett egy nagy levegőt, aztán megkönnyebbülten kifújta, miközben hálásan nézte Kate gyönyörű, mosolygó arcát, aztán bocsánatkérő arckifejezéssel a nővérre pillantott, aki viszonozta a mosolyt, majd csendesen kiment a szobából.

Castle váratlanul felkelt, és Kate ellenkezésével nem törődve, a nő ágya szélére ült. Ujjait a törékeny női kézre kulcsolta, és olyan komolyan nézett rá, ahogy csak nagyon ritkán tette.

- Tudom, hogy szeretsz - előzte meg a száját nyitó férfit Kate, miközben elmosolyodott. - Én is szeretlek. Tudom azt is, hogy lelkiismeret furdalásod van - tette hozzá, és jólesően látta a csodálkozást megjelenni Castle vonásain, amiért megint nyitott könyv volt előtte. - Igen, igazad van, rossz ötlet volt itt maradni, és beleütni az orrunkat egy nyomozásba a nászutunkon - folytatta feddőn, miközben figyelte a férfiban lejátszódó reakciókat. Amikor meglátta a bűnbánó tekintetet, és a lelkiismeret furdalás okozta rossz érzést kiülni az arcára, elmosolyodott, és gyengéden megcirógatta a kezét. Nem akarta tovább kínozni, ezért néhány másodperc múlva folytatta. - De ennek köszönhetjük, hogy Anton gyilkosának kilétére fény derült, és ártalmatlanná tettünk egy bérgyilkost.

Egymásra mosolyogtak, aztán Castle óvatosan Kate fölé hajolt, és lágyan megcsókolta. Ajkuk puhán találkozott, és amíg élvezték az édes érintést, nem is vették észre, hogy kinyílt a szoba ajtaja.

-  Na igen, ezt kell csinálni egy nászúton, mármint ezt is, na de nem egy kórházi szobában! - hallották meg Martha rosszalló hangját, mire Castle szégyenlősen kiegyenesedett, és zavarában a hajába túrt.

- Martha?! - nézett a szélvészként belépő nőre Kate meglepetten. - Hogy kerülsz te ide?

- Csak nem gondoltátok, hogy titokban maradhat a kis akciótok? Ne nézzetek olyan rémülten! Nem zavarjuk meg a nászutatokat, csak látni akartuk, hogy minden rendben van veletek!

Kate és Castle egymásra pillantott, aztán mindketten az ajtó felé néztek, mivel Martha többes számban beszélt, feltételezték, hogy valaki jött vele.

- Jim most beszél az orvossal - adott választ az asszony a fel nem tett kérdésre, aztán aggódó tekintettel végigmérte a fiát. - Richard! Te is megsérültél? - tette a szívére a kezét.

- Nem, csak megfázott, és lázas - válaszolt a férfi helyett Kate tömören, mivel nem akarta megrémíteni Martha-t a tüdőgyulladás veszélyével, de nem tudta megnyugtatni az asszonyt, mert az gyanakodva méregette a hálóingét zavartan húzkodó írót.

- Miért vagy ilyen csendben Richard? - lépett közelebb, és olyan átható tekintettel nézett a fiára, hogy az tudta, nincs menekvés, minden hülyeségét be kell vallania az anyjának.

Castle nyelt egyet, és segélykérőn Beckett-re nézett.