Slamasztikában 1/3

Húsz perc múlva úgy lépett ki az ajtón, hogy még az anyjának is jól meg kellett volna néznie, hogy felfedezze a kócos, zsíros hajú, fekete körmű, piszkos arcú, étel- és italfoltokkal tarkított ruhájú, rongyos férfiban a fiát.

A földszinten kiszállt a liftből, és éppen inteni akart Joe-nak, a mindig mosolygó portásnak, de meglepve vette észre, hogy az dühösen rohan felé.

- Hogy került maga ide? - kérte számon haragos tekintettel, aztán ujjával ellentmondást nem tűrőn a kijárat felé mutatott. - Hívom a rendőrséget, ha nem takarodik innen azonnal!

Castle önkéntelenül védekezőn felemelte a kezét.

- Ho-ho-ho! Joe! Én vagyok az!

A portás megtorpant, és gyanakodva méregette az ismerős hangú alakot, de néhány másodpercnek el kellett telni ahhoz, hogy felismerje a híres írót a rongyokban.

- Mr. Castle? - kérdezte kissé előrehajolva, bizonytalanul. Még mindig nem akart hinni a szemének. - Maga az?

Az író elvigyorodott, mert a portás reakciójánál nem kellett meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy tökéletesre sikerült az álcája.

- Mit gondol, Joe? Hihető, hogy hajléktalan vagyok? - fordult egyet a tengelye körül széttárt karokkal.

- Hát, simán kidobtam volna, az biztos - bólogatott a portás. - Jelmezbálba igyekszik, Mr. Castle? - kérdezte, mivel más indokot nem talált a különös kinézetre.

- Nem, csak egy fogadás miatt be akarok épülni a hajléktalanok közé, hogy információkat szerezzek egy gyilkossággal kapcsolatban. Szóval, igazi hajléktalannak kell kinéznem.

Joe árgus szemekkel kezdte vizsgálni a írót, mielőtt véleményt mondott volna.

- Hát, a kinézete tökéletes - bólintott elismerően, de aztán elégedetlenül megingatta a fejét.

- Mi az? - nézett magán végig az író, hogy rájöjjön, mi nem nyerte el a férfi tetszését.

- Túl jó az illata, és kiejtése is árulkodik, hogy maga egy iskolázott ember, no meg a szóhasználata is túl választékos.

Castle már bánta, hogy reggel lezuhanyozott, ráadásul egy intenzív illatú tusfürdőt használt, de ezen már nem tudott változtatni.

- A két utóbbin tudok segíteni - kacsintott a portásra, aztán kissé elváltoztatott hangon szólalt meg. - Hé, maga e! Mit akar má éntűlem? Tán böki a csipás szemit a fizimiskám? Mingyá kihíjja a zsernyákokat, he? Jóóóvan na! Mék má. Nem köll megijennyi, hogy rontom a puccos levegőjit! - zsörtölődött, de amikor meglátta Joe csodálkozva elnyíló száját, elvigyorodott. - Így már jobb? - kérdezte, mire a férfi elnevette magát.

- Igen, Mr. Castle, határozottan jobb, de ha még ennél is tökéletesebb akar lenni, akkor valamivel nyomja el ezt a férfias tusfürdőillatot.

Az író az elkövetkező órában megélte, amit egy hajléktalan nap mint nap átél: megvető tekinteteket, odavetett gyalázkodó szavakat, érezte, ahogy az emberek nagy ívben kerülik ki, és mindenki távolabb húzódik tőle. Hiába intett, a taxik lassítás nélkül húztak el mellette még akkor is, amikor egy százdollárost kezdett lebegtetni, és csak akkor állt meg egy, amikor Joe megszánta, mellé állt a járdára, és ő intett. Igaz, a taxis még így is gyanakodva méregette, és azzal gyanúsította, hogy biztosan lopta a pénzt, de végül morogva, és egész úton a visszapillantó tükörbe pillantva, elvitte a tetthely közelébe. Lassan sétált a keskeny sikátor felé, hogy felmérje, hol töltik a napjaikat és az éjszakáikat a hajléktalanok. Meglepően sokan voltak. Legtöbbjük az aluljárókban húzták meg magukat földre terített mocskos takarókon, mások a sikátorok kukái közé készítettek maguknak kartonpapírból fekvőhelyet, és az időjárás viszontagságai ellen pléhdarabokból védelmet nyújtó fedelet. Délelőtt volt, de a többségük csak most kezdett feltápászkodni szedett-vedett fekhelyükről, némelyek pedig még mindig alkoholmámorban aludtak, hónuk alatt szorongatva az olcsó lőrét tartalmazó üvegüket. Ahogy körbenézett, tekintete megállt egy öregemberen, aki éppen egy bevásárlókocsiba gyömöszölt egy jobb napokat látott női műszőrme bundát, amit valószínűleg fekhelynek vagy takarónak használt az éjszaka folyamán. Az öreg sálat kötött a fejére, de hogy le ne csússzon, egy zsírfoltos puhakalapot húzott fölé, amitől elég különös látványt nyújtott. Hosszú haja kilógott a fura fejfedő alól, ráncos arcát szinte teljesen befedte a sűrű, ősz szőrzet. Ami azonban felkeltette Castle érdeklődését, azok az élénken csillogó szürke szemek voltak, amelyek fáradtan mérték végig, mégis érdeklődést és öntudatot sugároztak. Nem akarta letámadni kérdéseivel az öreget, ezért a közelében levő konténer szeméthalmában kezdett turkálni, mintha valami hasznosítható szemetet vagy élelmet keresne. Legalább lesz egy kis szagom - vigasztalta magát, miközben megpróbált kicsi levegőket venni, hogy minél kevésbé érezze a bűzt, és megakadályozza, hogy háborgó gyomra megszabaduljon a reggelire elfogyasztott sonkás tojástól. Csalódott arcot vágva rogyott a kuka mellé, és gyomrát fogva, felhúzott térdekkel nyögött egyet. Érezte, hogy a színjátéka, amit a hányingerrel küszködve nem volt nehéz eljátszania, felkelti az öreg érdeklődését. A férfi megállt mellette, és a kocsijára támaszkodva gyanakvón méregette.

- Éhes? - kérdezte némi várakozás után.

Castle szenvedő arccal bólintott, amit a következő pillanatban meg is bánt, mert megrémült a gondolatra, hogy az öreg esetleg ad neki valami kukából kihalászott, romlott ételt, de az csak az utca másik vége felé intett.

- Arra van egy kínai kifőzde. Ha szerencséje van, talál még valami ehetőt a tegnap esti maradékból, de vigyázzon fiam, mert éhenkórász patkányok is szép számmal fordulnak elő az étterem környékén - mondta, miközben szúrós szemmel méregette Castle-t.

- Azt hallottam, tegnap ott öltek meg valakit. Nincs lezárva a terület?  - kérdezte az író ártatlanul pislogva, miközben azon töprengett, ki lehet az öreg hajléktalan, aki olyan szép kiejtéssel beszélt, mint egy angol tanár, és a rászegeződő tekintetből sugárzott az értelem és az érdeklődő figyelem. Egyáltalán nem volt beszűkült tudatú, fásult vagy érdektelen.

- Már elmentek a rendőrök. Kihallgattak mindenkit a környéken.

- Na és, megvan a gyilkos? - játszotta a tudatlant az író.

Az öreg megcsóválta a fejét.

- Itt sokan, sok mindent tudnak, de senki nem akar bajba kerülni, ezért inkább hallgatnak. A fiú okos volt, de kilógott a sorból, ezért sokan nem szerették.

- Kilógott a sorból? - kérdezett vissza kíváncsian Castle.

- Pont úgy, ahogy maga - futott át egy mosoly az öreg arcon, mire az író nyelt egyet zavarában, és csalódottan gondolt arra, hogy máris lebukott, de nem volt ideje magyarázkodásba kezdeni, mert haragos kiabálással csörtetett feléjük két hajléktalan, egy középkorú férfi, és egy meghatározhatatlan korú nő, aki egy nyikorgó kerekű kiskocsit ráncigált maga után.

- Hé, maga ottan! Maga, maga! - ordított a nő Castle-re mutogatva. - Hordja el azt a tetves seggit a helyünkről! - közeledett dúlva-fúlva, aztán a mellette kullogó férfit kezdet csapkodni. - Nem megmondtam te félnótás, hogy foglald a helyet, mer gyün egy illen ágrúszakadt, akinek még egy vacak kocsija sincsen, és ideeszi a fene a mi konténerünk mellé?

- É-én nem akarom elfoglalni a helyüket - mentegetőzött Castle, miközben igyekezett minél gyorsabban feltápászkodni, és a konténer falához lapulva kijönni a sarokból a vehemens nőszemély haragja elől.    

- Azér ám, kispofám! Mer a végin még úgy jársz, mint az a szépfiú tegnap íjjel, és mire észreveszed magad, már egy kés lóg ki a hasadbul - fenyegetőzött a nő, de szavai elárulták, hogy nem tudja pontosan, hogyan is halt meg a fiú. - Na, vonszúd el a tetves segged! - intett egy fokkal halkabban, mivel érezte, hogy nyert játszmája van.

- Nem valami fantáziadús a kifejezőkészsége - morogta maga elé Castle a szóismétlésekre utalva, miközben kihátrált a konténer mellől. Az öreg hajléktalanra pillantott, aki maga előtt tolva holmijával megrakott bevásárlókocsiját, komótos léptekkel indult el az utca vége felé. Meg mert volna esküdni, hogy az öreg alig észrevehetően intett a fejével, hogy kövesse. Messze elhagyták a zsörtölődő asszonyságot és a társát, amikor az öreg megszólalt.

- Nem is olyan könnyű hajléktalant játszani, ugye?

- M-mi? Játszani? - nevette el magát kényszeredetten Castle.

- Ugyan, fiam! Még emlékszem az Old Spice illatára, de azt nem osztogatják sem a hajléktalanszállóban sem a közfürdőben - mosolygott elnézően az öreg. - Na, ki vele! Ki maga? Újságíró?

Castle érezte, hogy nem maradt más választása, mint felfedni a jó megfigyelőképességű öreg előtt a kilétét, így aztán vett egy nagy levegőt, és belekezdett. Amikor végzett, kíváncsian fordult a férfi felé.

- Na és maga? Biztos, hogy tanult ember. Hogyan lett magából hajléktalan? 

A férfi másodpercekig hallgatott, aztán nehézen préselve ki ajkai közül a szavakat, megszólalt.

- Az nem egy érdekfeszítő történet. Legyen elég annyi, hogy hoztam egy rossz döntést, aminek a következtében életem dominói sorban dőltek el - mondta elmerengve, aztán vett egy nagy levegőt. - Valóban tudni akarja, miért volt itt az a szerencsétlen fiú? Jól gondolja meg a választ, mert akikkel egész nap együtt lógott, a hajléktalan társadalom szemete. Agresszívek, érzéketlenek és gátlástalanok. Engem eltűrnek, de ha valamivel kihúzza náluk a gyufát, nem tudom megvédeni tőlük - nézett komolyan az íróra.

- Igen - bólintott határozottan Castle egy pillanatnyi vacillálás után abban a reményben, hogy az öreg információval szolgálhat, ő pedig megnyerheti a fogadást, és nem mellékesen elkápráztathatja Beckett-et.

- De aztán ne mondja, hogy nem figyelmeztettem!

- Nem fognak rájönni, hogy ... - mutatott magán végig Castle aggódva, mire az öreg sóhajtva megállt.

- Nem azt mondtam, hogy okosak. Ha gyanút fognak, mondja azt, hogy egy nő megijedt magától, és szemközt fújta a dezodorjával.

Castle összevonta a szemöldökét az ötletre, mert a nők a legkevésbé sem szoktak megijedni tőle, sőt ...

- De egy női dezodornak nem Old Spice illata van - hívta fel az öreg figyelmét a logikátlanságra, de az csak megvonta a vállát.

- Mondtam, hogy nem okosak.

Beckett letette a telefont, hátradőlt a székében, és elégedett mosollyal az arcán forgatta meg a kezében tartott kis papírlapot, amin az Eric White név állt. Az órájára nézett, aztán az ablak felé fordult. Kinn már sötétedett. Elég sokáig tartott mire minden olyan kórházat és magánrendelőt végigtelefonált, ahol nemi átalakító műtét elvégzését vállalják, de adni akart egy kis időt Castle-nek és a fiúknak, hogy versenghessenek. Mivel az írót egész nap nem érte el telefonon, Esposito-éknak sem szólt Lanie felfedezéséről, hogy ne szerezzenek előnyt Castle-lel szemben, hiszen az nem lett volna tisztességes. Karpowski viszont éppen végzett egy üggyel, így őt kérte meg, hogy segítsen kideríteni, melyik orvos kezelte a megkéselt fiút, és negyed órával ezelőtt sikerrel is jártak. Most már szívesen megnézte volna a három férfi arcát, amikor bejelenti, hogy ő nyomozta ki elsőnek az áldozat kilétét. Tudta, hogy a fiúk munkaideje hamarosan lejár, így perceken belül meg fognak jelenni az őrsön, de Castle-nek telefonálnia kell, ha el akarja neki újságolni, hogy már érvénytelen a fogadása. A pihenő felé indult, hogy igyon egy kávét. Miközben a telefont a füléhez emelte, eszébe jutott, hogy napközben hányszor próbálta elérni sikertelenül a férfit, ráadásul az vissza sem hívta, ami felettébb szokatlan volt. Akkor nem volt ideje töprengeni rajta, de most hirtelen rossz érzés fogta el, mert a készülék már sokadszorra csengett ki. Megkönnyebbült, amikor meghallotta a telefon jellegzetes hangját, ami jelezte, hogy fogadták a hívást.

- Mi az, Ricky fiú! Csak nem beijedtél egy kis fogadástól? - kérdezte csipkelődve, miközben jót derült, mert maga előtt látta az író arcára kiülő bosszús grimaszt, de amikor meghallotta a telefon hangszórójából hallatszó hangot, egy szempillantás alatt tűnt el arcáról a mosoly.