- Mi az, Ricky fiú! Csak nem beijedtél
egy kis fogadástól? - kérdezte csipkelődve, miközben jót derült, mert
maga előtt látta az író arcára kiülő
bosszús grimaszt, de amikor meghallotta a telefon hangszórójából
hallatszó hangot, egy szempillantás alatt tűnt el arcáról a mosoly.
- He-he! Maga egy nő, kisanyám? Én meg azt hittem, hogy a Beckett valami fószer - szólt a készülékbe gúnyosan röhögve egy alkoholmámoros férfihang. - Kit keres, mi? Tán azt a fickót, akit ippen most cincál szít a Bicska meg a Kretén?
Beckett egy pillanatig levegőt is elfelejtett venni, aztán amikor meghallotta a férfi horkantás szerű nevetését, megrázkódott. Az egyszerre tudatosult benne, hogy Castle telefonja valószínűleg egy zsebtolvajnál van, de az utolsó mondat hallatán görcsbe rándult a gyomra. Düh és félelem járta át egyszerre. Abban biztos volt, hogy az írónak nincs semmi veszélyérzete, ráadásul hajtja a kíváncsiság, ezért hajlamos hülyeségekbe is belemenni. Máskor ez a tulajdonsága csak bosszantotta, most azonban dühös volt rá, bár a dühöt inkább az okozta, hogy a helyzet előcsalogatott belőle egy különös érzést: a féltést. Magának sem akarta bevallani, mennyire vonzza a férfi, aki néha öntelt, egoista seggfejnek mutatkozik, mégis van valami csibészes sárm a huncut mosolyában, aminek nem tud ellenállni.
- Hol van? - kérdezte kemény hangon, mire a férfi csak horkantott egyet.
- Miért kisanyám? Talán idegyüssz, osztán te lísz a Terminátor, he? Csak nem meg akarod menteni a manyus seggit?
- Mennyit akar? - csattant fel ridegen Beckett. Természetesen esze ágában sem volt fizetni egy zsebtolvajnak, de tudta, hogy egy kis pénz ígérete megoldja a férfi nyelvét.
Néhány másodpercnyi hallgatás után már nyoma sem volt a röhögős horkantásoknak, és némi bizonytalanság után a tolvaj belement az alkuba.
- Hát ... gyüjjön a Lincoln Centernél levő metróaluljáróba! - mondta. - De ha meglátom, hogy zsernyákokat hoz magával, akkor nem lesz üzlet - próbált fenyegetőzni.
- Egyedül megyek - mondta Kate magabiztosan, miközben arra gondolt, milyen könnyű becsapni valakit, ráadásul a férfi még csak nem is sejti, hogy éppen egy nyomozóval beszél. Amikor meghallotta a címet, már azt is tudta, hol keresse az írót. Eric White holttestét a Lincoln Centertől néhány utcányira találták meg, ezért valószínű, hogy Castle a környéken kérdezősködött, ami nem tetszett néhány helyi rosszfiúnak.
- Öt lepedőért megmondom, hun keresse a fickót - mondta izgatottan a férfi, aztán újra horkantva elnevette magát - de lehet, hogy akkor má nem lesz fickós.
Beckett idegesen beharapta a szája szélét. Ha nem Castle-ről lett volna szó, biztos lett volna abban, hogy a tolvaj csak ijesztgetni akar egy rémült nőt, akitől pénzt akar kicsikarni, de mivel az író fogadást kötött a fiúkkal, és mindenáron ki akarta deríteni az áldozat személyazonosságát, lehet, hogy túl veszélyes vizekre evezett.
- Rendben. Hosszú piros szövetkabátban leszek, kék sállal - mondta, miközben felkapta a fekete bőrkabátját, és a lift felé sietett. Esze ágában sem volt a megbeszélt helyre menni addig, amíg körül nem nézett a tetthely környékén. Szinte biztos volt abban, hogy ott találja az írót, de abban már csak reménykedett, hogy nyomozói tapasztalata és női megérzése nem hagyja cserben, és a tolvaj nem mond igazat.
Tíz perc múlva már lassan araszolt a szűk utcákban, ahová alig szűrődött be a nagy forgalmú utak fényáradata. A ritkán álló lámpák többségén egy-egy törött izzó jelezte a vandálok szórakozásának eredményét, így a kukák és a tűzlétrák által vetett alaktalan árnyékoktól minden sokkal félelmetesebb volt, mint napközben. Beckett leállította az autót, és gyalog indult az egyik sikátor felé, amelynek kiszélesedő végében fényeket látott. Miközben hangtalanul lépkedett a repedezett bitumenen, megborzongott a hideg esti szélben, és összébb húzta magán a kabátot, aztán ösztönösen az oldalán levő Glock-ra tette a kezét. A kemény fém tapintása megnyugtatta, bár egyre többször fordult meg a fejében, hogy talán nem volt jó ötlet egyedül jönnie, és hogy szólnia kellett volna Esposito-nak és Ryan-nek. Ahogy az utca vége felé közeledett, már tudta, honnan származnak a fények. Hajléktalanok egy csoportja gyújtott meg valamit egy jókora olajoshordóban, és a a tüzet körülállva melegedtek. Hirtelen harsány nevetés ütötte meg a fülét, ami nem volt éppen jellemző a fásult, vagy éppen alkoholmámorban bambuló hajléktalanokra. A tűz körül álló négy férfi közül hármat jól ki tudott venni, a negyedik azonban hátal állt neki, és csak annyit tudott megállapítani róla, hogy magas, erőteljes felépítésű férfi, aki kopott kabátjában, megrogyott szárú, a szükségesnél egy számmal nagyobb nadrágjában csak annyiban lógott ki a sorból, hogy nem volt rajta sapka, így haját össze-vissza kócolta a szél. A többiek lyukas, kinyúlt sapkában dideregtek, ujj nélküli kesztyűbe bujtatott kezüket a tűz közelébe tartották, hogy jobban átmelegedjen. A háttal álló férfi erőteljesen gesztikulálva mesélt valamit, a többiek pedig feszült figyelemmel hallgatták. Az egyik, borostás arcú férfi elvigyorodott, és könyökével megbökte mellette álló, bozontos szakállú társát, aki egy pillanattal később kapcsolt, aztán mindketten harsány nevetésben törtek ki, miközben harmadik társuk hangtalan vigyorra húzta hiányos fogsorú száját. Beckett néhány méterrel még közelebb lépett, hogy hallja is a különös társaságot, de vigyázott, hogy az egyik málladozó vakolatú épület leengedett tűzlétrájának jótékony takarásában maradjon. Pupillája tágra nyílt a félhomályban, és feszülten figyelt, mert a háttal álló férfi ismerős mozdulatai különös érzést keltettek benne. Hirtelen alábbhagyott a nevetés, és meghallotta a jellegzetes, kellemes csengésű baritont.
- Castle! - sziszegte dühösen a fogai között. Már biztos volt abban, hogy a szedett-vedett ruha az írót takarja, aki éppen egy kitalált történettel szórakoztatja a három, nem éppen bizalomgerjesztő kinézetű hajléktalant. Úgy érezte felrobban a méregtől. Castle-nek láthatóan semmi baja, sőt, bizonyára élvezi a saját kis színjátékát, amelyben a hajléktalan királyság meghódításában ért el győzelmet, miközben ő aggódva szelte át a fél várost, hogy megmentse. Miért is féltette egyáltalán? - kérdezte dühtől fortyogva magától. - Elvégre az író felnőtt férfi, így ha önszántából akar bajba keveredni, hát csak rajta! - gondolta, miközben olyan erővel szorította össze a fogait, hogy azok megcsikordultak. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy előlép a rejtekhelyéről, aztán meggondolta magát. Ha már a frászt hozta rá a férfi, akkor csak bűnhődjön azzal, hogy hagyja neki a hajléktalant játszani még egy ideig. Telefonon úgysem tudják értesíteni, hogy már megállapította az áldozat kilétét, azt meg a világ minden kincséért sem vallaná be, hogy iderohant, hogy megmentse a talán nem is léterő Bicska és Kretén nevű alvilági alakoktól! Még a végén messzemenő következtetéseket vonna le belőle az író, amivel csak megerősítené az amúgy is egeket döngető egóját. Ráadásul Esposito és Ryan is rajta élcelődne, hogy annyira félti a firkászt, hogy egyszemélyes hadseregként indult a megmentésére.
Sóhajtott egyet, és csendesen visszasietett a kocsijához.
Castle szeme diadalittasan csillogott. Úgy érezte, lassan a nehéz fiúk is befogadják. Délelőtt Kenneth Wolf elkísérte minden olyan zugba, ahol hajléktalanok húzták meg magukat. Az öreg, aki alig egy évvel ezelőtt még méregdrága éttermekben vacsorázott, gyönyörű belvárosi lakásában szerető feleség várta haza, jól menő ügyvédi irodája annyi pénzt termelt, amiből futotta minden luxusra, az iroda szomszédságában bérelt apartmanjában pedig egy fiatal, gyönyörű testű szerető hozta olyan lázba a vágyait, amit a felesége mellett már régen nem érzett, mindenkit ismert ebben a számkivetett világban, és Castle úgy érezte, megbecsülésnek örvend a hajléktalanok között. Valószínűleg még az egyszerűbb lelkek is elismerték az intelligenciáját, ami sütött minden mondatából.
Noha Castle időnként próbálta a beszélgetést úgy irányítani, hogy kiszedje az öregből, hogy mi volt az a rossz döntés, ami miatt romba dőlt az élete, a rafinált ügyvéd hamar átlátott a szitán, és azonnal bezárkózott. Az áldozatról is csak annyit tudott meg, hogy Cingárnak szólították, és többen is látták, hogy időnként megjelent a környéken egy méregdrága bronzszínű autó, és a fiú néhány mondatot vált a hátsó ülésen utazó idős nővel. Az öreg által emlegetett arrogáns fickóknak viszont, akikkel a fiú barátkozott, híre hamva sem volt. Délután betértek egy ingyenkonyhára, ahol Cingár is meg szokott fordulni. Castle ugyan meg akarta hívni egy ebédre az ügyvédet, de az felvilágosította, milyen rossz ötlet lenne ilyen ruhában megjelenniük bárhol, ahol normális ételt adnak, mert valószínűleg kidobnák őket, mielőtt bármit kérhetnének, ráadásul a többi hajléktalan hamar kiszúrná, hogy van pénze, akkor pedig semmilyen információval nem szolgálnának neki, sőt, valószínűleg meglopnák. Maradt tehát az ingyenkonyha, ahol a forró ételek gőze keveredett az áporodott emberszaggal, amitől az író gyomra azonnal felfordult, és egy falatot sem bírt lenyelni a fura kinézetű levesből. Estére már olyan éhes volt, hogy úgy érezte, kilyukad a gyomra, és rettentően fázott, mivel egész nap a jeges szélben rótták az utcákat és parkokat. Éppen azon gondolkodott, hogy befejezi a színjátékot, amikor feltűnt a három hajléktalan, akikről az öreg beszélt: a Bicska névre hallgató, rideg tekintetű, nagydarab, borostás férfi, aztán Bozont, aki nevét valószínűleg bozontos, a zsírtól és ételmaradékoktól csimbókokban lógó szakálláról kapta, és a bárgyún bámuló Kretén, akire akkor illet igazán a ráaggatott név, amikor elvigyorodott, és füléig húzódó szájában láthatóvá vált foghíjas ínye. A három férfi ellenségesen, mégis érezhető tisztelettel viselkedett az öreggel, aki úgy mutatta be őt, mint a védencét. Érezte, hogy előbb el kell magát fogadtatnia, és csak akkor hozakodhat elő a kérdéseivel, ha már a bizalmukba fogadták. Büszke volt magára, mert egy óra múlva már egy hordóban meggyújtott szemétkupac körül melegedtek, és a három hajléktalan jóízűen nevetett a sztorijain, amihez persze az is kellett, hogy az öreg tanácsára megkínálja őket egy üveg olcsó vodkával. Áldotta a fantáziáját és az anyjától örökölt előadó képességét, mert ez a kettő kellett ahhoz, hogy egy sor bugyuta, de csattanós végű történetet olyan élvezetesen el tudja mesélni, hogy a marcona fickók kezdeti arroganciája elillanjon.
- Húzd meg Andersen! - nyújtotta felé az üveget már harmadszor Bicska.
- Rick vagyok - emelte fel szerényen a kezét Castle, jelezve, hogy nem illeti meg a nagy mesemondó neve, és hogy most sem akar inni.
- Ne kéresd magad Andersen! - nyomta meg a ragadványnevet jelentőségteljesen a nagydarab férfi, jelezve, hogy ha ő ezt a nevet adta, akkor így fogják hívni. - Vagy rühelled az új barátaidat? - csendült enyhe fenyegetés a hangjában, és hogy nyomatékot adjon a kérdésnek, egészen közel hajolt az íróhoz, aki megcsapott a soknapos izzadságszaggal keveredő bűzös lehelet. Gyomra abban a pillanatban összerándult, és olyan erős hányinger tört rá, amilyet még soha nem tapasztalt. Gyorsan kikapta Bicska kezéből az üveget, és bármennyire is undorodott attól, hogy a három férfi után igyon az üvegből, hátrébb lépett, hogy ne érezze a gyomorforgató bűzt, és ne lássák a fintort az arcán, amikor néhány kortynyi húz a vodkából. Remélte, hogy az égető alkohol segít lecsillapítani a hányingert, és Bicska is megnyugszik, hogy elfogadta az italt, ami egyébként elég paradox helyzet volt, hiszen a vodkát ő vette.
- Gyere! Te hoztál piát, mi meg adunk vacsorát - veregette hátba Bozont a túl gyorsan lenyelt italtól köhögőrohammal küszködő írót. - Csak egy kis sót kéne szerezni a patkánysülthöz - mondta komoly arccal, mire Castle kétségbeesett arccal kapta kezét a szája elé.
Bicska és Bozont gúnyos röhögésben tört ki.
- Megszívattuk! Megszívattuk! - csapkodta a térdét Kretén, aki szokásához híven addig csak hangtalanul vigyorgott.
- Látszik, hogy új fiú vagy a placcon - csapott a hátára újra Bozont, amitől Castle azt hitte, beszakad a tüdeje, és egy pillanatig levegőt sem kapott. - Csak akkor sütünk patkányt, ha nem tudunk jobb kaját szerezni. De mindig tudunk. Igaz, Bicska? - nézett fel megtermett barátjára, aki láthatóan a csapat vezéregyénisége volt.
- Miénk a kínai kifőzde maradéka - húzta ki magát Bicska büszkén.
Castle biztos volt benne, hogy nem szép szóval vívta ki a maradék ételhez való jogot a hajléktalanok körében, de most csak az érdekelte, hogy éppen a tetthely felé tartanak, és lassan az áldozatra terelheti a szót. Az éhgyomorra megivott vodkától kissé bizonytalan léptekkel szegődött a különös csapat nyomába, de az ital jótékonyan felmelegítette átfagyott testét. Bizakodva gondolt arra, hogy ha ügyes lesz, hamarosan megtudja, amiért álruhát öltött, és akkor mehet haza, megszabadulhat a rongyos ruháktól, vehet egy forró fürdőt és ehet egy ínycsiklandó vacsorát. Álmodozva hunyta be egy pillanatra a szemét, és nem is sejtette, milyen nagyot téved.
- He-he! Maga egy nő, kisanyám? Én meg azt hittem, hogy a Beckett valami fószer - szólt a készülékbe gúnyosan röhögve egy alkoholmámoros férfihang. - Kit keres, mi? Tán azt a fickót, akit ippen most cincál szít a Bicska meg a Kretén?
Beckett egy pillanatig levegőt is elfelejtett venni, aztán amikor meghallotta a férfi horkantás szerű nevetését, megrázkódott. Az egyszerre tudatosult benne, hogy Castle telefonja valószínűleg egy zsebtolvajnál van, de az utolsó mondat hallatán görcsbe rándult a gyomra. Düh és félelem járta át egyszerre. Abban biztos volt, hogy az írónak nincs semmi veszélyérzete, ráadásul hajtja a kíváncsiság, ezért hajlamos hülyeségekbe is belemenni. Máskor ez a tulajdonsága csak bosszantotta, most azonban dühös volt rá, bár a dühöt inkább az okozta, hogy a helyzet előcsalogatott belőle egy különös érzést: a féltést. Magának sem akarta bevallani, mennyire vonzza a férfi, aki néha öntelt, egoista seggfejnek mutatkozik, mégis van valami csibészes sárm a huncut mosolyában, aminek nem tud ellenállni.
- Hol van? - kérdezte kemény hangon, mire a férfi csak horkantott egyet.
- Miért kisanyám? Talán idegyüssz, osztán te lísz a Terminátor, he? Csak nem meg akarod menteni a manyus seggit?
- Mennyit akar? - csattant fel ridegen Beckett. Természetesen esze ágában sem volt fizetni egy zsebtolvajnak, de tudta, hogy egy kis pénz ígérete megoldja a férfi nyelvét.
Néhány másodpercnyi hallgatás után már nyoma sem volt a röhögős horkantásoknak, és némi bizonytalanság után a tolvaj belement az alkuba.
- Hát ... gyüjjön a Lincoln Centernél levő metróaluljáróba! - mondta. - De ha meglátom, hogy zsernyákokat hoz magával, akkor nem lesz üzlet - próbált fenyegetőzni.
- Egyedül megyek - mondta Kate magabiztosan, miközben arra gondolt, milyen könnyű becsapni valakit, ráadásul a férfi még csak nem is sejti, hogy éppen egy nyomozóval beszél. Amikor meghallotta a címet, már azt is tudta, hol keresse az írót. Eric White holttestét a Lincoln Centertől néhány utcányira találták meg, ezért valószínű, hogy Castle a környéken kérdezősködött, ami nem tetszett néhány helyi rosszfiúnak.
- Öt lepedőért megmondom, hun keresse a fickót - mondta izgatottan a férfi, aztán újra horkantva elnevette magát - de lehet, hogy akkor má nem lesz fickós.
Beckett idegesen beharapta a szája szélét. Ha nem Castle-ről lett volna szó, biztos lett volna abban, hogy a tolvaj csak ijesztgetni akar egy rémült nőt, akitől pénzt akar kicsikarni, de mivel az író fogadást kötött a fiúkkal, és mindenáron ki akarta deríteni az áldozat személyazonosságát, lehet, hogy túl veszélyes vizekre evezett.
- Rendben. Hosszú piros szövetkabátban leszek, kék sállal - mondta, miközben felkapta a fekete bőrkabátját, és a lift felé sietett. Esze ágában sem volt a megbeszélt helyre menni addig, amíg körül nem nézett a tetthely környékén. Szinte biztos volt abban, hogy ott találja az írót, de abban már csak reménykedett, hogy nyomozói tapasztalata és női megérzése nem hagyja cserben, és a tolvaj nem mond igazat.
Tíz perc múlva már lassan araszolt a szűk utcákban, ahová alig szűrődött be a nagy forgalmú utak fényáradata. A ritkán álló lámpák többségén egy-egy törött izzó jelezte a vandálok szórakozásának eredményét, így a kukák és a tűzlétrák által vetett alaktalan árnyékoktól minden sokkal félelmetesebb volt, mint napközben. Beckett leállította az autót, és gyalog indult az egyik sikátor felé, amelynek kiszélesedő végében fényeket látott. Miközben hangtalanul lépkedett a repedezett bitumenen, megborzongott a hideg esti szélben, és összébb húzta magán a kabátot, aztán ösztönösen az oldalán levő Glock-ra tette a kezét. A kemény fém tapintása megnyugtatta, bár egyre többször fordult meg a fejében, hogy talán nem volt jó ötlet egyedül jönnie, és hogy szólnia kellett volna Esposito-nak és Ryan-nek. Ahogy az utca vége felé közeledett, már tudta, honnan származnak a fények. Hajléktalanok egy csoportja gyújtott meg valamit egy jókora olajoshordóban, és a a tüzet körülállva melegedtek. Hirtelen harsány nevetés ütötte meg a fülét, ami nem volt éppen jellemző a fásult, vagy éppen alkoholmámorban bambuló hajléktalanokra. A tűz körül álló négy férfi közül hármat jól ki tudott venni, a negyedik azonban hátal állt neki, és csak annyit tudott megállapítani róla, hogy magas, erőteljes felépítésű férfi, aki kopott kabátjában, megrogyott szárú, a szükségesnél egy számmal nagyobb nadrágjában csak annyiban lógott ki a sorból, hogy nem volt rajta sapka, így haját össze-vissza kócolta a szél. A többiek lyukas, kinyúlt sapkában dideregtek, ujj nélküli kesztyűbe bujtatott kezüket a tűz közelébe tartották, hogy jobban átmelegedjen. A háttal álló férfi erőteljesen gesztikulálva mesélt valamit, a többiek pedig feszült figyelemmel hallgatták. Az egyik, borostás arcú férfi elvigyorodott, és könyökével megbökte mellette álló, bozontos szakállú társát, aki egy pillanattal később kapcsolt, aztán mindketten harsány nevetésben törtek ki, miközben harmadik társuk hangtalan vigyorra húzta hiányos fogsorú száját. Beckett néhány méterrel még közelebb lépett, hogy hallja is a különös társaságot, de vigyázott, hogy az egyik málladozó vakolatú épület leengedett tűzlétrájának jótékony takarásában maradjon. Pupillája tágra nyílt a félhomályban, és feszülten figyelt, mert a háttal álló férfi ismerős mozdulatai különös érzést keltettek benne. Hirtelen alábbhagyott a nevetés, és meghallotta a jellegzetes, kellemes csengésű baritont.
- Castle! - sziszegte dühösen a fogai között. Már biztos volt abban, hogy a szedett-vedett ruha az írót takarja, aki éppen egy kitalált történettel szórakoztatja a három, nem éppen bizalomgerjesztő kinézetű hajléktalant. Úgy érezte felrobban a méregtől. Castle-nek láthatóan semmi baja, sőt, bizonyára élvezi a saját kis színjátékát, amelyben a hajléktalan királyság meghódításában ért el győzelmet, miközben ő aggódva szelte át a fél várost, hogy megmentse. Miért is féltette egyáltalán? - kérdezte dühtől fortyogva magától. - Elvégre az író felnőtt férfi, így ha önszántából akar bajba keveredni, hát csak rajta! - gondolta, miközben olyan erővel szorította össze a fogait, hogy azok megcsikordultak. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy előlép a rejtekhelyéről, aztán meggondolta magát. Ha már a frászt hozta rá a férfi, akkor csak bűnhődjön azzal, hogy hagyja neki a hajléktalant játszani még egy ideig. Telefonon úgysem tudják értesíteni, hogy már megállapította az áldozat kilétét, azt meg a világ minden kincséért sem vallaná be, hogy iderohant, hogy megmentse a talán nem is léterő Bicska és Kretén nevű alvilági alakoktól! Még a végén messzemenő következtetéseket vonna le belőle az író, amivel csak megerősítené az amúgy is egeket döngető egóját. Ráadásul Esposito és Ryan is rajta élcelődne, hogy annyira félti a firkászt, hogy egyszemélyes hadseregként indult a megmentésére.
Sóhajtott egyet, és csendesen visszasietett a kocsijához.
Castle szeme diadalittasan csillogott. Úgy érezte, lassan a nehéz fiúk is befogadják. Délelőtt Kenneth Wolf elkísérte minden olyan zugba, ahol hajléktalanok húzták meg magukat. Az öreg, aki alig egy évvel ezelőtt még méregdrága éttermekben vacsorázott, gyönyörű belvárosi lakásában szerető feleség várta haza, jól menő ügyvédi irodája annyi pénzt termelt, amiből futotta minden luxusra, az iroda szomszédságában bérelt apartmanjában pedig egy fiatal, gyönyörű testű szerető hozta olyan lázba a vágyait, amit a felesége mellett már régen nem érzett, mindenkit ismert ebben a számkivetett világban, és Castle úgy érezte, megbecsülésnek örvend a hajléktalanok között. Valószínűleg még az egyszerűbb lelkek is elismerték az intelligenciáját, ami sütött minden mondatából.
Noha Castle időnként próbálta a beszélgetést úgy irányítani, hogy kiszedje az öregből, hogy mi volt az a rossz döntés, ami miatt romba dőlt az élete, a rafinált ügyvéd hamar átlátott a szitán, és azonnal bezárkózott. Az áldozatról is csak annyit tudott meg, hogy Cingárnak szólították, és többen is látták, hogy időnként megjelent a környéken egy méregdrága bronzszínű autó, és a fiú néhány mondatot vált a hátsó ülésen utazó idős nővel. Az öreg által emlegetett arrogáns fickóknak viszont, akikkel a fiú barátkozott, híre hamva sem volt. Délután betértek egy ingyenkonyhára, ahol Cingár is meg szokott fordulni. Castle ugyan meg akarta hívni egy ebédre az ügyvédet, de az felvilágosította, milyen rossz ötlet lenne ilyen ruhában megjelenniük bárhol, ahol normális ételt adnak, mert valószínűleg kidobnák őket, mielőtt bármit kérhetnének, ráadásul a többi hajléktalan hamar kiszúrná, hogy van pénze, akkor pedig semmilyen információval nem szolgálnának neki, sőt, valószínűleg meglopnák. Maradt tehát az ingyenkonyha, ahol a forró ételek gőze keveredett az áporodott emberszaggal, amitől az író gyomra azonnal felfordult, és egy falatot sem bírt lenyelni a fura kinézetű levesből. Estére már olyan éhes volt, hogy úgy érezte, kilyukad a gyomra, és rettentően fázott, mivel egész nap a jeges szélben rótták az utcákat és parkokat. Éppen azon gondolkodott, hogy befejezi a színjátékot, amikor feltűnt a három hajléktalan, akikről az öreg beszélt: a Bicska névre hallgató, rideg tekintetű, nagydarab, borostás férfi, aztán Bozont, aki nevét valószínűleg bozontos, a zsírtól és ételmaradékoktól csimbókokban lógó szakálláról kapta, és a bárgyún bámuló Kretén, akire akkor illet igazán a ráaggatott név, amikor elvigyorodott, és füléig húzódó szájában láthatóvá vált foghíjas ínye. A három férfi ellenségesen, mégis érezhető tisztelettel viselkedett az öreggel, aki úgy mutatta be őt, mint a védencét. Érezte, hogy előbb el kell magát fogadtatnia, és csak akkor hozakodhat elő a kérdéseivel, ha már a bizalmukba fogadták. Büszke volt magára, mert egy óra múlva már egy hordóban meggyújtott szemétkupac körül melegedtek, és a három hajléktalan jóízűen nevetett a sztorijain, amihez persze az is kellett, hogy az öreg tanácsára megkínálja őket egy üveg olcsó vodkával. Áldotta a fantáziáját és az anyjától örökölt előadó képességét, mert ez a kettő kellett ahhoz, hogy egy sor bugyuta, de csattanós végű történetet olyan élvezetesen el tudja mesélni, hogy a marcona fickók kezdeti arroganciája elillanjon.
- Húzd meg Andersen! - nyújtotta felé az üveget már harmadszor Bicska.
- Rick vagyok - emelte fel szerényen a kezét Castle, jelezve, hogy nem illeti meg a nagy mesemondó neve, és hogy most sem akar inni.
- Ne kéresd magad Andersen! - nyomta meg a ragadványnevet jelentőségteljesen a nagydarab férfi, jelezve, hogy ha ő ezt a nevet adta, akkor így fogják hívni. - Vagy rühelled az új barátaidat? - csendült enyhe fenyegetés a hangjában, és hogy nyomatékot adjon a kérdésnek, egészen közel hajolt az íróhoz, aki megcsapott a soknapos izzadságszaggal keveredő bűzös lehelet. Gyomra abban a pillanatban összerándult, és olyan erős hányinger tört rá, amilyet még soha nem tapasztalt. Gyorsan kikapta Bicska kezéből az üveget, és bármennyire is undorodott attól, hogy a három férfi után igyon az üvegből, hátrébb lépett, hogy ne érezze a gyomorforgató bűzt, és ne lássák a fintort az arcán, amikor néhány kortynyi húz a vodkából. Remélte, hogy az égető alkohol segít lecsillapítani a hányingert, és Bicska is megnyugszik, hogy elfogadta az italt, ami egyébként elég paradox helyzet volt, hiszen a vodkát ő vette.
- Gyere! Te hoztál piát, mi meg adunk vacsorát - veregette hátba Bozont a túl gyorsan lenyelt italtól köhögőrohammal küszködő írót. - Csak egy kis sót kéne szerezni a patkánysülthöz - mondta komoly arccal, mire Castle kétségbeesett arccal kapta kezét a szája elé.
Bicska és Bozont gúnyos röhögésben tört ki.
- Megszívattuk! Megszívattuk! - csapkodta a térdét Kretén, aki szokásához híven addig csak hangtalanul vigyorgott.
- Látszik, hogy új fiú vagy a placcon - csapott a hátára újra Bozont, amitől Castle azt hitte, beszakad a tüdeje, és egy pillanatig levegőt sem kapott. - Csak akkor sütünk patkányt, ha nem tudunk jobb kaját szerezni. De mindig tudunk. Igaz, Bicska? - nézett fel megtermett barátjára, aki láthatóan a csapat vezéregyénisége volt.
- Miénk a kínai kifőzde maradéka - húzta ki magát Bicska büszkén.
Castle biztos volt benne, hogy nem szép szóval vívta ki a maradék ételhez való jogot a hajléktalanok körében, de most csak az érdekelte, hogy éppen a tetthely felé tartanak, és lassan az áldozatra terelheti a szót. Az éhgyomorra megivott vodkától kissé bizonytalan léptekkel szegődött a különös csapat nyomába, de az ital jótékonyan felmelegítette átfagyott testét. Bizakodva gondolt arra, hogy ha ügyes lesz, hamarosan megtudja, amiért álruhát öltött, és akkor mehet haza, megszabadulhat a rongyos ruháktól, vehet egy forró fürdőt és ehet egy ínycsiklandó vacsorát. Álmodozva hunyta be egy pillanatra a szemét, és nem is sejtette, milyen nagyot téved.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése