Slamasztikában 1/5

Álmodozva hunyta be egy pillanatra a szemét, és nem is sejtette, milyen nagyot téved.

Beckett beült a Ford-ba, és már majdnem elfordította az indítókulcsot, amikor egy pillanatra a sikátor felé pillantott. Dühösen a kormányra csapott, aztán elővette a telefonját, és a járőrök parancsnokát hívta. Jake Gordonnal nem volt ugyan napi kapcsolata, de mindig jól tudtak együtt dolgozni. Az idősödő férfi becsülte a nyomozók munkáját, de Beckett azt is érezte, hogy Gordon szimpátiáját azzal is kivívta, hogy elismeri az egyenruhások fontosságát, és mindig tisztelettel beszél a ranglétra legalján álló járőrökkel is.

- Már megint egy gyilkosság, nyomozó? - kérdezte fáradt hangon a férfi, és Kate szinte látta maga előtt, ahogy lemondóan beletúr hófehér hajába.

- Nem Jake, csak szeretném megkérni valamire - kezdte lassan, miközben megpróbálta elnyomni a kínos érzést, hogy egy kósza megérzés, és egy veszélyérzet nélküli, meggondolatlan író miatt kér szívességet a parancsnoktól. - Olyan információ birtokába jutottam, hogy a tegnapi tetthely környékén élő hajléktalanoknál balhé készülődik, aminek lehet, hogy köze van a gyilkossági ügyünkhöz és az áldozathoz. Nem akarok feltűnést, de megkérné az embereit, hogy gyakrabban kanyarodjanak arrafelé, és jelezzék, ha valami szokatlant tapasztalnak, vagy ha valami balhé tör ki a hajléktalanok között?

- Persze - válaszolt kissé meglepetten a parancsnok, de nem kérdőjelezte meg a kérés fontosságát, és egy perc múlva már kiadta az utasítást a járőreinek.

Beckett háborgó lelkiismerettel indult a kapitányság felé, amiért a rendőri erőket arra használja, hogy megvédje az öntelt írót, aki azt hiszi, a sármjával és az eszével minden helyzetből ki tudja magát vágni. Dühös volt magára, amiért meg akarja óvni Castle-t, aki láthatóan jól boldogult a tőle oly idegen világban. Miért félti egyáltalán? Mi baj érhetné? - tette fel magának sorban a kérdéseket. Az első kereszteződésben egy piros lámpa megállásra kényszerítette. Mereven bámulta az égővörös fényt, de gondolatai egészen máshol jártak. Tapasztalatból táplálkozó fantáziája képek sorát vetítette maga elé, amelyek mindegyikében valami szörnyűség érte az írót: véresre verték, megfertőzték valami súlyos betegséget okozó kórokozóval, vagy megkéselték. Amikor a lámpa zöldre váltott, hirtelen meggondolta magát, és a Lincoln Center felé fordult.

A metró aluljárójában még elég sokan igyekeztek elcsípni a következő járatot, hogy a késő esti órában minél előbb hazaérjenek, de már nyoma sem volt a nappali tumultusnak. A felszínről beáradó hideg légáramlattól fázósan húzták össze magukon a kabátot, és sietve kerülgették a takarítókat, akik igyekeztek megszabadítani a kövezetet a nappal összegyűlő szeméttől, cigarettacsikkektől és a ragacsos rágógumiktól. Két járőr igyekezett eltávolítani a zugokban megtelepedő hajléktalanokat, akik vagy fásultan beletörődve sorsukba elkullogtak, vagy hangos szóváltások közepette próbálták elérni, hogy ne kelljen összeszedni a földre terített takarójukat, és néhány reklámszatyornyi holmijukat, mivel pontosan tudták, hogy ilyen későn már egyetlen hajléktalan-szálláson sem találnak helyet.

Beckett lassan lépkedett, miközben tekintetével módszeresen felmérte a terepet. Kezdett elbizonytalanodni. A telefonhívás alapján középkorúnak képzelte a zsebtolvajt, de mivel ő nem kért tőle ismertetőjelet, már nem volt biztos abban, hogy megtalálja az emberét. Olyan férfit keresett, aki várakozva ácsorog, és valószínűleg nem olyan elesett, mint a hajléktalanok többsége, bár már abban sem volt biztos, hogy a férfi hajléktalan. Arra gondolt, talán szerencsésebb lett volna, ha a járőrökkel behozatja a kapitányságra a tolvajt, és ott vonja kérdőre, de nem akarta, hogy a fiúkban felmerüljön a kérdés, vajon miért egy gyilkossági nyomozó hallgat ki egy zsebest, ráadásul, ha kiderül, hogy Castle telefonján lovasította el a férfi, még elkezdenének kombinálni.

Úgy gondolta, a tolvaj csendesebb helyet keres az üzlet lebonyolítására, ezért az aluljáró belső részébe ment, ahol kisebb volt a forgalom, és a járőrök sem zavarták volna a férfit a zsarolásban. Hirtelen, az egyik oszlop mögötti csendes zugban, meglátta a kopott műbőrkabátos, tétován ácsorgó férfit, aki idegesen járatta vizenyős tekintetét az aluljáróba érkezőkön, miközben meg-megtapogatta koszos nadrágja zsebét, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy féltett kincse még mindig benne lapul. Beckett biztos volt abban, hogy megtalálta, az emberét. Elégedetten elmosolyodott, miközben úgy állt meg a férfi közelében, hogy el tudja majd állni az útját, ha menekülőre akarná fogni a dolgot, és elővette a telefonját. Néhány másodperc múlva meghallotta a jól ismert csengőhangot, és a szeme sarkából figyelte, ahogy a tolvaj kapkodva nyúl a zsebébe, és húzza elő Castle mobilját. Anélkül, hogy megszakította volna a hívást, bőrkabátja zsebébe csúsztatta a sajátját, és határozott léptekkel a férfi felé indult, aki összehúzta a szemöldökét, amikor meglátta a hívó felet, aztán egy pillanatig elbizonytalanodva zsíros hajába túrt, végül dühös tekintettel a füléhez emelte a készüléket és a fal felé fordult, hogy elrejtőzzön a kíváncsi tekintetek elől.

- Azt akarja, hogy kinyuvasszák a pasiját? - kérdezte visszafojtott haraggal. - Már egy órája várom! Mit gondol, meddig szobrozok itt? Hozza a zsét, különben ... - vált rikácsolóvá a hangja, ahogy egyre jobban elvesztette a türelmét.

- Különben mi lesz? - szólalt meg egy lépéssel a férfi mögött Beckett nyugodt hangon, mire az úgy fordult meg a tengelye körül, mint a búgócsiga, és döbbenten meredt a nő feltartott kezében levő jelvényre.

- Mi ... mi az? Ki maga?

- Kate Beckett gyilkossági nyomozó, NYPD - húzta fel kissé a szemöldökét a nő, szája sarkában pedig megjelent egy alig észrevehető mosoly.

- Gyi-gyilkosság? Én nem csináltam semmit - dadogta meglepetten a férfi, de a következő másodpercben nyelt egyet, és a kezében levő telefon kijelzőjére pillantott,  amin a Beckett név világított. Hirtelen  megfeszültek az izmai, és menekülőre akarta fogni a dolgot, de mindössze pár lépést tudott megtenni, mert a nyomozó számított a mozdulatra, és hanyagul oldalra nyújtotta a lábát.

A tolvaj hatalmas puffanással ért földet, és a lendülettől még métereket csúszott a mocskos kövezeten.

- Hogy az a ... - ordította fájdalmasan. - A jó büdös életbe! Mi a frászt akar tőlem? - tápászkodott fel, miközben egyik kezét fájó térdére szorította.

- Azt! - mutatott Beckett a férfi másik kezében szorongatott telefonra.

- Ho-ho-ho-hó! Várjunk csak! Mi köze magának ehhez a telefonhoz?

Kate-t egy pillanatra meglepte a logikátlan kérdés, hiszen a férfi egy lopott tárgyat nem akart odaadni egy nyomozónak.

- Talán annyi, hogy én rendőr vagyok, maga pedig ellopta ezt a telefont a tulajdonosától - mondta olyan türelmesen, mintha egy értelmi fogyatékossal beszélne.

- Én? Még hogy én, elloptam?  - mutogatott magára felháborodottan a férfi.

- Pontosan! - váltott keményebb hangra Kate, miközben megmarkolta a férfi kabátját, egy erőteljes mozdulattal a falhoz nyomta, és meglengette a férfi szeme előtt a bilincsét. - Most pedig vagy beviszem az őrsre, és ülhet a sitten pár hónapot lopásért, vagy azt csinálja, amit mondok! - nézett farkasszemet a meglepetten rábámuló férfival.

- E-ez zsarolás - nyögte panaszos hangon. 

- Abban magának úgyis nagy gyakorlata van!

- De én ... én nem ölök meg senkit - emelte fel rémülten a kezét a tolvaj. - Inkább akkor néhány hónap a sitten. Láttam ám a filmekben, hogy miket kérnek a korrupt zsaruk a szerencsétlen, bajban levő csóróktól! - bólogatott meggyőződéssel.

Beckett elengedte a férfit, mire az megkönnyebbülten sóhajtott, és lehúzkodta felcsúszott kabátját.

- Rossz filmeket néz! - jegyezte meg keserűen Beckett, miközben arra gondolt, vajon hány ember gondolkodását befolyásolja velük szemben negatívan egy olyan film, ahol a rendőr a bűnözők szintjére süllyed. - Nem kell törvénysértést elkövetnie.

A férfi megrázta a fejét.

- Nem csinálok semmit egy zsaru kedvéért. Itt a telefon, legyen vele boldog! Úgysem tudja rám bizonyítani, hogy elloptam.

Beckett állta a férfikihívó, dacos tekintetét.

- Azt lehet, hogy nem - szűrte ki fenyegetően a szavakat a foga között - de magára uszíthatom a környék összes járőrét, hogy figyeljék minden lépését.

- Hölgyem! - hallott meg a háta mögül egy határozott hangot. - Zaklatja ez az ember? 

Beckett a hang irányába fordult. Két egyenruhás állt mögötte. Az idősödő testes járőr szigorú arcot próbált vágni, de lerítt róla, hogy azért nem vitte magasabbra a ranglétrán, mert túl lágyszívű volt. A mellette álló tejfölösszájú újonc a gumibotján tartotta a kezét, mintha ezzel akarna nyomatékot adni társa szavainak.

A tolvaj ijedten kapkodta a tekintetét egyik járőrről a másikra, aztán könyörgőn Beckett-re nézett, aki megrázta a fejét.

- Mike! Ha rajtakapunk, hogy megint kizsebeltél valakit, már nem úszod meg felfüggesztettel! - figyelmeztette a tolvajt az idős rendőr.

- Nincs semmi baj biztos úr - mosolyodott el Beckett - csak meg akartam hívni egy hot dogra az urat. Ugye Mike?

- Aha - bólogatott vadul  tolvaj, és nagyot sóhajtott, amikor a két járőr folytatta útját. - Akkor most fizet egy hot dogot? - kérdezte pimaszul Beckett-re vigyorodva, de csak egy haragosan villanó tekintetet kapott cserébe. - Na, jó! Mondja! Mit kell csinálnom?