Slamasztikában 1/12

- Castle!- ejtette ki fenyegető hangsúllyal a nevet Beckett, mielőtt az író az ő tollával ékeskedve rászedte volna a fiúkat.
- Szóval ... - fordult a nő felé a férfi ártatlanul széttárva a karját, bár huncutul csillogó szemei elárulták, hogy készül valamire. - Csak arra gondoltam, hogy a fiúk elvégezhetnék a papírmunkát a győztes helyett.

Beckett egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, nehogy a mosolya elárulja. Még mindig meglepte, milyen könnyedén bújik ki egy szófordulattal a férfi a kínos helyzetekből. Most is úgy tett, mintha csak neki szeretett volna segíteni, holott biztosan tudta, hogy csak a fiúkat akarta bolonddá tenni.

- Aha. Na és, szerinted ki a győztes? - húzta fel a szemöldökét a nő. Szerette volna rákényszeríteni Castle-t, hogy színt valljon.

- Hát, mindenképpen az, aki felírta a táblára az Eric White nevet - tért ki az író a konkrét válasz elől talányosan mosolyogva.

Ryan és  Esposito először értetlenül figyelték felettesük és az író párbeszédét, aztán gyanakodva mindketten a táblára pillantottak.

- Beckett? - kiáltott fel a gyorsabban reagáló Ryan meglepetten, amikor felismerte a jellegzetes, szépen formált betűk alapján a kézírás tulajdonosát.

A két nyomozó kérdőn nézett a nőre, akinek halvány mosoly futott át az arcán, ami biztossá tette a ki nem mondott választ. Esposito hirtelen felocsúdott a meglepetésből, és gúnyosan elmosolyodva Castle felé fordult.

- Ezek szerint a papírmunkát te is elvégezheted a győztes helyett! - mondta, de mielőtt az író visszavághatott volna, Beckett egy dossziét nyomott Esposito kezébe, és komoly hangon közbevágott.

- Vége a gyereknapnak. Munkára fiúk! Itt van a boncolási jegyzőkönyv, és a tegnapi nyomozásomról készült jelentés - nyomta meg jelentőségteljesen a szót, ami jelezte, hogy egyedül birkózott meg a talánnyal. - Egy óra múlva én is szeretném olvasni a tiéteket! - villant a szeme.

A két nyomozón látszott, hogy majd' megeszi őket a fene, hogy megtudják, hogyan derítette ki főnökük az áldozat kilétét, amire ők nem voltak képesek, ezért kissé szégyenkezve, azonnal kinyitották a mappát, és olvasni kezdték a jelentéseket.

Beckett magában jót derülve nézte szeme sarkából a két férfi reakcióit, miközben az asztalához ült, és bekapcsolta a számítógépét.

- Mi lesz a következő lépésünk? - kérdezte izgatottan Castle, és olyan  megszokott mozdulattal telepedett le a székébe, és kortyolt bele a kávéjába, hogy Beckett-nek olyan érzése volt, mintha már évek óta minden reggel ezt tenné, holott a férfi csak néhány hónapja volt a csapattal.

- Megkeressük a családját, és elmondjuk, hogy meg megölték a fiút.

Castle mozdulata, ahogy a poharat a szájához emelte, egy pillanatra megállt, és a jókedvű kíváncsiság egy szemvillanás alatt eltűnt az arcáról. A nő megfeszülő teste, megrezzenő arcizma és keménnyé váló tekintete szinte sugározta a fájdalmát. Az író arra gondolt, senki nem érezheti át azt a kínt, amit Beckett érez, csak az, akihez csengettek már be rendőrök, és közölték együtt érző, de hivatalos hangon, hogy valaki elvette az életét annak, akit mindenkinél jobban szeretett. Ezekben a pillanatokban mindig zavarba jött. Nem tudta, hogyan reagáljon. Ismerte annyira a nőt, hogy tudja, nem közhelyes, vigasztaló frázisokra vágyik, azt, hogy kifejezze az együttérzését, pedig túl kevésnek érezte ahhoz, hogy enyhítse Kate fájdalmát.

- Megtaláljuk a gyilkosát - szólalt meg halkan, de rettentő sutának érezte a szavait.

Beckett néhány másodpercig kemény tekintettel, mereven nézte a számítógép monitorát, aztán vonásai hirtelen ellágyultak, és alig észrevehető, szomorú mosoly suhant át az arcán, és a férfira nézett.

- Igen, megtaláljuk - mondta meleg hangon, de olyan magabiztosan, hogy Castle-nek kétsége sem volt az elszántsága felől.

Noha az író gyűlölte ezeket a fájdalmas pillanatokat, amikor Kate egy ügy kapcsán újra átéli az édesanyja elvesztésének fájdalmát, de csak ilyenkor láthatta meg ennek a különleges nyomozónőnek az érzékeny, sebezhető oldalát. Vajon mit rejteget még előle? Szótlanul kortyolgatta a kávéját, és figyelte Beckett-et, ahogy visszafordult a gép felé, és olyan elmélyedve tanulmányozta a megjelenő adatokat, hogy megjelent a két kis ránc a szemöldökei között. Egyre többször töprengett azon, vajon milyen lehet a nő a magánéletben? Milyen, amikor szerelmes, amikor feltétel nélkül közel enged maghoz egy férfit? Milyen, amikor nem Kate Beckett nyomozó bőrébe bújik, hanem egyszerűen csak egy gyönyörű, érzékeny, szerelmes nő? Éppen kezdett volna meglódulni a fantáziája, amikor Ryan állt meg mellette, és kissé megbántott arccal tette le Beckett asztalára a nemrég kapott mappát.

- Castle! Te nem is vagy kíváncsi Lanie és Beckett jelentésére? -  kérdezte, miközben  felettesére pillantott.

Beckett azonnal kapcsolt, hogy a férfi azt nehezményezi, hogy az írót előbb beavatta a nyomozás eredményébe, mint őket.

- Castle-lel együtt töltöttem a fél éjszakát, veletek meg csak most találkoztam - mondta, miközben jót szórakozott Ryan elképedt tekintetén. Szándékosan fogalmazott kétértelműen, mert bár máskor bosszantotta, ha valaki többet látott az íróval való kapcsolatában a valóságnál, ezzel most rákényszerítette Castle-t, hogy elmesélje a kis éjszakai kalandját a fiúknak.

Ryan arcán a döbbenetet egy pillanat alatt felváltotta a pajkos mosoly, Esposito pedig felpattant fel a helyéről, és vigyorogva csatlakozott társához, és mindketten karba font kézzel álltak meg az író előtt. Nem feltételezték Beckett-ről, hogy ilyen nyíltan beavatná őket a magánéletébe, a szerelmi életébe pedig végképp nem, ezért sejtették, hogy valami egészen másról van szó, mint amire a szavaiból egy kívülálló következtetne.

- Szóval ti együtt töltöttétek az éjszakát? - szegezte átható kék szemét Ryan Castle-re, aki zavarában egyre kisebbre húzódott össze a székben.

- Eljött az igazság pillanata, Castle! - lépett kissé közelebb Esposito, mire az író védekezően felemelte a kezét, és zavartan elmosolyodott.

- Igazából csak egy kis időt töltöttem Beckett-tel - próbált kitérni a válasz elől, de a két férfit egyáltalán nem hatotta meg a gyenge próbálkozás, és kitartóan várták a magyarázatot.

- Khm ... szóval ... Beckett hozott ki a fogdából - nyögte ki nehezen. Tudta, hogy hiába is kezdené a hajléktalanos kalandjával, a fiúk csak arra várnak, hogy megmagyarázza, hogyan került Beckett a képbe.

- A fogdából? - húzta fel egyszerre a két nyomozó a szemöldökét, aztán elvigyorodtak.

- Gyere, tesó, igyunk egy kávét, és közben szépen beszámolsz mindenről - invitálta Álszent mosollyal az arcán Esposito az írót, Ryan pedig kinyújtott karral mutatta neki az utat.

Beckett kissé megingatta a fejét, és miközben mosolyogva utánuk nézett, arra gondolt, milyen kiszámíthatóak a férfiak. A következő pillanatban azonban már a képernyőn megjelenő adatokra koncentrált. Annak ellenére, hogy Eric White-ot hajléktalannak hitték, az adatbázis szerint a körzet egyik legelőkelőbb negyedében volt bejelentett lakcíme, volt adószáma és társadalombiztosítási száma, sőt betegbiztosítása is. Még egy kis ideig keresgélt a rendszerben, és már azt is tudta, hogy a fiúnak apja egy neves befektetési tanácsadó cég tulajdonosa, az édesanyja viszont egy éve meghalt. A munkája legnehezebb részének érezte azokat a pillanatokat, amelyek ezután vártak rá. A gondolatra, hogy oda kell állnia egy férfi elé, aki egy éve veszítette el a feleségét, és el kell mondania, hogy a fiát halálra késelték egy sikátorban, összeszorult a gyomra. Felírta az címet, aztán felkapta a kabátját, piros sálját pedig éppen a nyaka köré tekerte, amikor meghallotta Castle számonkérő hangját.

- Csak nem itt akartál hagyni? - lépett ki a pihenőből az író, akit a két, elégedetten vigyorgó nyomozó követett.

- Miért, Castle? Tegnap is elég jól boldogultam nélküled!

- És az nem számít, hogy mennyi mindent megtudtam Eric-ről? - méltatlankodott a férfi, miközben felkapta a kabátját és a sálját, majd igyekezett lépést tartani a lift felé induló nővel. - Ráadásul mennyi szenvedés árán! - tette hozzá durcás arccal, és tüsszentett egy nagyot.

- Egy kis hideg még nem szenvedés.

- Egy ideig nem is, de egész nap? Na és a bűz? Tudod te, hogy mit jelent egy olyan érzékeny orrnak, mint az enyém, a több hónapos emberszag? - háborgott, miközben megrázkódott az emlékre.

Beckett nem szólt, csak alig észrevehető mosollyal a szája sarkában belépett a liftbe, és nekitámaszkodott a hátsó falának.

- Muszáj volt elárulni a fiúknak? - zsörtölődött a férfi, miközben elfoglalta szokásos helyét a nő mellett.

- Igen, Castle, muszáj volt - felelte szenvtelenül, mert kimondottan élvezte, amikor lecsíphet egy kicsit az író egójából, de be kellett vallania, hogy azt pedig rendkívül aranyosnak találja, amikor a férfi olyan durcás arcot vág, mint egy kisfiú.

Castle bosszúsan összeszorította a száját, aztán elővette a zsebkendőjét, és kifújta egyre náthásabbá váló orrát. Mivel az irritálóan csiklandozó érzést így sem sikerült elűznie, megint nagyot tüsszentett. Arra azonban egyáltalán nem számított, ami a következő pillanatban történt.