- Na, jó! Mondja! Mit kell csinálnom?
- Azért ez égő - lépett be dohogva a kapitányság épületébe Esposito, akit Ryan lehorgasztott fejjel követett. - Egy csomó mindent megtudtunk a srácról, csak éppen azt nem, hogy kicsoda.
- Még nem vesztettük el a fogadást, elvégre Castle sem tudta még kideríteni - próbálta feléleszteni a reményt barátjában Ryan.
- Honnan tudod?
- El tudod képzelni, hogy ne hívott volna fel bennünket, csak azért, hogy öntelten vigyorogva az orrunk alá ne dörgölje, hogy jobb volt nálunk?
- Igaz - bólintott Esposito kissé megnyugodva, miközben beléptek a liftbe.
Hallgatagon álltak egymás mellett, és várták, hogy felérjenek a kapitányság szintjére. Most Ryan bizonytalanodott el.
- Mi van, ha ott ül az őrsön a kis székében, és vigyorogva vár ránk? Szinte látom, ahogy pattanásig feszülnek a gombok az ingén a büszkeségtől - nézett homlokát ráncolva, kétségbeesett tekintettel Esposito-ra.
- Hm. De miért várt volna estig, ha fel is hívhatott volna bennünket?
- Hát ... hogy Beckett előtt arathassa le a babérokat.
- Beckett előtt? - meredt értetlenül Esposito a társára.
- Ugyan, Javi! Ne mondd, hogy te nem veszed észre, hogy mi van köztük!
- Miért? Mi van köztük? - vonta meg a vállát a nyomozó. - Castle pimaszkodik, fölényeskedik és okoskodik, amivel Beckett agyára megy, de a polgármesterrel szemben nincs esélye, hogy megszabaduljon tőle.
Ryan elképedve nézett barátjára, és hitetlenkedve csóválta meg a fejét, amiért az nem vette észre, hogy szinte vibrál a levegő, ha Castle és Beckett egy légtérbe van, de nem tudta elmondani az észrevételét, mert a lift zökkenve megállt, és az ajtó kinyílt. Mindketten szorongva pillantottak felettesük asztala felé, de sem Beckett, sem az író nem ült a szokásos helyén. Megkönnyebbülten pillantottak egymásra, bár csodálkoztak, hogy Beckett úgy ment el a kapitányságról, hogy sem utasítást, sem üzenetet nem kaptak tőle.
- Lehet, hogy Beckett is beszállt a fogadásba, és javában nyomoz? - merült fel a gondolat Esposito-ban, és kérdőn nézett Ryan-re, aki megrázta a fejét.
Töprengésüket a Beckett asztalán álló telefon csörgése szakította félbe. A két férfi egymásra nézett, aztán mivel ez nem egy magántelefon volt, Ryan felvette, és bemutatkozott.
- Üdvözlöm, nyomozó. Jake Gordon vagyok. Beckett nyomozót keresem - hallotta meg a kemény, mégis barátságos hangot.
- Ööö ... sajnos nem tudom adni, de szívesen átadom az üzenetét, ha szükséges - mondta Ryan készségesen.
- Rendben. Beckett nyomozó arra kért, hogy értesítsem, ha valami balhé készül kitörni a hajléktalanok között a tegnapi tetthelyük környékén. Az egyik járőröm most jelentette, hogy egy eddig nem látott hajléktalan férfi jelent meg a környéken, és a legkiszámíthatatlanabb bandához csapódott. Tisztes távolságból szemmel tartja őket, mert az a tapasztalatunk, hogy amikor a három jómadarat nézte ki valaki magának társaságnak, abból soha nem sült ki semmi jó. Ja, és üzenem Beckett nyomozónak, hogy jók a megérzései - foglalta össze a férfi komolyan, de a hangján hallatszott, hogy az utolsó mondatnál elmosolyodott.
- Átadom - bólintott önkéntelenül Ryan, és elgondolkodva tette helyére a telefont.
- Mi az? - lépett közelebb érdeklődve Esposito, aki ismerte annyira a barátját, hogy tudja, valami igencsak meglepő információ birtokába jutott.
- Beckett megfigyelteti a hajléktalanokat, ahol felbukkant egy ismeretlen férfi - csillogott huncut fény Ryan égszínkék szemében, miközben értetlenül pislogó társára nézett.
Esposito néhány másodpercig nem értette, miért ejti ki olyan jelentőségteljesen társa a szavakat, aztán hirtelen hátrahőkölt meglepetésében, és a lélegzete is elakadt.
- Csak ... csak nem azt gondolod, hogy Castle beépült a hajléktalanok közé?
- Miért?
- Mert az őrültség!
- Na és? Castle képes az őrültségekre - vonta meg magabiztosan a vállát Ryan. - Gondolj bele! Ő nem hallgathatja ki a tanúkat, nem hozhatja őket a kihallgatóba. Ha információt akar kiszedni a hajléktalanokból, akkor úgy kell tennie, mintha közéjük tartozna.
- Na és Beckett? Azért kérte a járőröket, hogy figyeljék a környéket, hogy vigyázzon Castle-re? - ingatta még mindig hitetlenkedve a fejét Esposito.
- Mondtam, hogy Beckett-nek egyáltalán nem közömbös - vigyorodott el Ryan, de a vigyor az arcára fagyott, amikor egy jól ismert hangot hallott meg a háta mögött.
- Ki nem közömbös nekem?
Ryan megpróbálta pislogás nélkül állni felettese átható tekintetét, de volt egy olyan érzése, hogy a nő átlát rajta.
- Csak ... a ... fogadásunkról beszélgettünk - fejezte be a mondatot magabiztosan, és jóleső érzés árasztotta el, hogy ki tudta vágni magát. - Arról, hogy neked sem közömbös, hogy nyernek-e az embereid egy civillel szemben.
- Na és, nyernek? - húzta fel várakozón a szemöldökét Beckett.
- Egyelőre nem találtunk semmit - vallotta be egy bosszús grimasz kíséretében Esposito.
Beckett néhány másodpercig nézte két kiváló nyomozóját, ahogy szégyenkezve élik meg a pillanatot, aztán alig észrevehető mosoly suhant át az arcán.
- Nekem az a fontos, hogy minél előbb kiderítsük, hogy ki az áldozat, mert csak így juthatunk el a gyilkoshoz, és szolgáltathatunk igazságot - mondta komolyan, aztán a fehér táblához lépett, és az áldozat képe alá felírta az Eric White nevet. Amikor megfordult, a két nyomozó tátott szájjal bámult rá. - Remélem, reggelig kicsodálkozzátok magatokat, mert még el kell fognunk a fiú gyilkosát - vetette oda kissé fölényes mosollyal. - Ja, és ezt is olvassátok el! - nyomta a két meglepett férfi kezébe a boncolási jegyzőkönyvet, és az áldozat kórházi jelentését a nemi átalakító műtétről, aztán mosolyogva a lift felé indult. Alig tett meg néhány métert, amikor Ryan felocsúdott a meglepetésből, és utána szólt.
- Beckett! Jake Gordon parancsnok üzeni, hogy jók a megérzéseid.
Kate arcáról egy szempillantás alatt tűn el a mosoly. Szinte érezte, ahogy a vérébe lökődő adrenalin elárasztja a testét, amitől minden izma és minden idegsejtje készenlétbe áll. Meglepte, hogy még valamit érez: félelmet, dühöt és bosszúságot. Félelmet, hogy az írónak valami baja történt annak ellenére, hogy vigyázni akart rá, dühöt, amiért egyáltalán vigyáznia kell rá, és bosszúságot, amiért a fiúk előbb-utóbb rájönnek arra, hogy az író hatással van rá.
- Történt valami? - fordult meg lassan, hogy legyen ideje felölteni kemény, érzelemmentes nyomozó arcát, és igyekezett úgy kiejteni a szavakat, hogy ne hallatsszon ki belőle az idegesség.
- Még nem, de megjelent egy új hajléktalan a környéken, és a legbalhésabb fickók társaságát keresi - mondta közömbös hangsúllyal Ryan, de Beckett figyelmét nem kerülte el a kék szemekben csillogó kihívó, huncut csillogás.
- Kösz - bólintott Kate, és mielőtt a fiúk még megkérdezhették volna, hogy miért kérte a terület megfigyelését, belépett a liftbe. Amint becsukódott az ajtó, sóhajtott egy nagyot, elővette telefonját, és Jake Gordon parancsnokot hívta.
Bicska felszegett fejjel, mint egy vezérbika haladt a kis csapat élén a kínai kifőzde hátsó ajtaja felé. A sor végén Kretén már sokadszor nyújtotta a kiürülő félben levő vodkás üveget Castle felé, de az író felemelte a kezét és megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kér többet. Egész nap nem evett, így szervezete táplálék után áhítozva azonnal magába szívta az alkoholt, és az néhány perc alatt a véráramba kerülve megtette hatását. Castle-nek figyelnie kellett minden lépésére, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és időnként azt vette észre, hogy ugyanolyan idétlenül vigyorog, mint a mellette haladó, bárgyú Kretén. A nappal kihalt sikátorban a konténerek között itt is, ott is meghúzódott egy-egy hajléktalan. A délelőtt látott nagyszájú nő és szótlan társa is bevackolta magát egy kartondobozokból álló tákolmányba, és gyanakodva mérte végig Castle-t, mintha megint attól tartana, hogy a férfi el akarja foglalni nehezen megszerzett "otthonát". Az író tétován lépkedett újdonsült ismerősei mögött, ám amikor egy jól megtermett patkány futott el olyan közel a lábához, hogy majdnem rálépett, esetlenül ugrott egyet, és akkorát sikoltott, hogy visszhangzott tőle a sikátor.
Minden szem rászegeződött, és valaki rosszallóan, más gúnyosan mosolyogva, vagy éppen gyanakodva nézett rá.
- Ha-ha - nevette el magát kínosan feszengve, miközben gyorsan leengedte mellkasára szorított kezét. - Csak egy vacsorának való - próbálta megjátszani, hogy csak poénkodott az előbb, hogy mentse, ami menthető.
Bicska morcos arcot vágva vakarta meg borostás állát, és lekicsinylő tekintettel mérte végig Castle-t, aztán megcsóválta a fejét, és mivel a kifőzdéhez értek, intett társának, hogy szerezze meg a vacsorájukat.
Bozont megdöngette öklével a széles acélajtót, mire az hamarosan kinyílt, és egy fiatal kínai fiú egy dobozt nyomott a kezébe.
- Látod, Andersen, aki ügyes, annak nem kell a szemétben turkálni kaja után, és patkányt sem kell sütnie! - vette el a dobozt Bicska a társától, diadalittasan kihúzta magát, és a papírfedelet felhajtva az író felé mutatta a doboz tartalmát.
Castle elnyílt szájjal bámulta a jókora ételadagot. Bicska az elismerésnek tudta be a reakcióját, pedig valójában azon töprengett, hányféle ételt kutyulhattak össze. Volt ott az üvegtésztán, szójaszószos párolt zöldségeken, és az édes-savanyú mártásos rizsen át a narancsos kacsasültből maradt lerágott csontokig minden, ami egy olcsó kínai étteremben létezik. Az ételmaradékból felszálló fura szagú gőz megcsapta az orrát, amitől üres gyomra összehúzódott, és csak nehezen tudta megállni, hogy ne öklendezzen.
- Mi az? Talán nem tetszik? - vonta össze sűrű, fekete szemöldökét haragosan Bicska.
- De, de ... csak ... csak ... - kezdett kétségbeesetten mentegetőzni, de a férfi nem várta meg a magyarázkodást, hanem elnevette magát.
- Olyan vagy, mint az a Cingár gyerek, akit tegnap valaki éppen itt nyuvasztott ki.
- Az, pont olyan - nevette el magát Bozont is, bár látszott rajta, fogalma sincs, mire céloz a főnökének fogadott Bicska, és szokásához híven hátba vágta az írót.
- Te is új fiú vagy, aki jobb élethez szokott, mi? - méregette Bicska árgus szemekkel. - Jól tudsz mesélni, Andersen, bírom a szövegedet, szóval velünk maradhatsz. Csak aztán nehogy te is úgy végezd, mint a Cingár! - telepedett le az egyik konténer tövébe a férfi, Bozont és Kretén pedig mellételepedtek.
Castle úgy érezte, itt az idő, hogy valami fontos információ birtokába jusson a megölt fiúval kapcsolatban, ezért kissé bizonytalan egyensúlyérző szervének segítve, belekapaszkodott a konténer szélébe, aztán nehézkesen Bicska mellé ült a földre.
- Cingár is új fiú volt? - kérdezte mintegy mellékesen.
- Az. Már az első nap kiszúrtam, hogy nem szokott az utcához - mondta önelégülten Bicska.
- És miért került ide? Kidobta az asszony? - puhatolózott az író.
- Á! Nem volt annak nője szerintem még sose! Tudod, olyan szépbeszédű volt, mint te! Az ilyenekre nem buknak a spinék - röhögte el magát a férfi, miközben koszos ujjaival beletúrt a paradicsomos mártásban tocsogó tésztába, és úgy tömte magába, hogy borostáin is maradt néhány piros tésztacafrang.
Castle magában fortyogva elhúzta a száját, és nyelt egyet, nehogy visszavágjon a megjegyzésre, amit személyes sértésnek vett.
- Szóval, akkor miért került az utcára? - próbálta visszaterelni a témához a beszélgetést.
- Azt nem tudom, de mindenkinek az agyára ment, mert állandóan valami mesés örökségről hadovált, és hogy majd ad belőle nekünk, ha segítünk megtalálni egy öreg fószert. Na persze! - horkantott fel lenézően, aztán Castle felé fordult, miközben kézfejét végighúzta ételmaradékos borostáján, aztán kabátja zsebéből elővett egy rugós bicskát, egy gombnyomással kipattintotta a pengét, és a dobozban levő egyetlen darab húsba. - Csak aztán nehogy te is megzakkanjál! Ez itt a valóság, kisapám! Itt nincsenek kincsek, és nem örököl senki vagyonokat. Itt farkastörvények uralkodnak. Vagy megszerzed magadnak amit akarsz, vagy kinyuvadsz! - lengette meg Castle orra előtt a bicskára szúrt húsdarabot.
- Ja! A Cingár gyerekben is megforgatták a kést - röhögte el magát Bozont, miután újra kortyolt egyet az üveg fenekén lötyögő vodkából.
- Megkéselték? - kérdezte ártatlan csodálkozást színlelve Castle.
- Aha! Reggelre már a patkányok lakomáztak a véribül - szólalt meg az este folyamán másodszor Kretén, akinek olyan fülsértően visító röhögése volt, hogy az író megborzongott. - Ja, kivérzett a kölyök. Mire odaértünk, már egy csepp se vót benne - mesélte meggondolatlanul.
- Ti láttátok a hullát? - kérdezte Castle, miközben akaratlanul is megakadt a szeme a Bicska kezében ágaskodó késen.
- Láttuk - bólintott Bicska, aztán bekapta a késére szúrt húst, majd Castle felé fordult. - A kaja kéne, vagy a bicskát bámulod? - kérdezte teli szájjal, és összeszűkült szemével fenyegetőn méregette az írót.
- É-én csak a húst néztem - mondta nagyot nyelve, mintha fájna a foga az ínycsiklandónak egyáltalán nem mondható mócsingos maradékra, és reménykedett, hogy a férfi nem fogott gyanút, és nem jön rá, hogy azon töpreng, nem a gyilkos eszközzel falatozik-e a hajléktalan. Tévedett.
Bicska néhány másodpercig fontolgatta a választ, aztán vizenyős szemében eszelős fény gyúlt, és a kést hirtelen Castle nyakához szorította.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése