Slamasztikában 1/13

Arra azonban egyáltalán nem számított, ami a következő pillanatban történt.

Beckett hirtelen szembe fordult vele, és olyan közel lépett hozzá, hogy a lélegzete is elakadt. Hiába dugult be az orra a náthától, még így is érezte a diszkrét parfüm finom illatát. Fogalma sem volt, mire készül a nő.

- Ha velem akarsz tartani, öltözz fel rendesen! - csendült szigorúan Beckett hangja, de szeme elárulta, milyen jót mosolyog a férfi meglepettségén, amikor megfogta a hányavetin lógó sálat, és Castle nyaka köré tekerte, aztán egy határozott mozdulattal begombolta kabátja felső gombját is.

Mire az író felocsúdott, Beckett már újra mellette állt, és mintha mi sem történt volna, tekintetét az éppen kinyíló liftajtóra szegezte, aztán maga mögött hagyva a sóbálvánnyá változott férfit, kilépett a felvonóból a rendőrség mélygarázsába.

Kate elégedetten elmosolyodott. Tudta, hogy sikerült meglepnie az írót, ráadásul nemcsak azzal, hogy váratlanul belépett a személyes terébe, hanem a gondoskodó mozdulatokkal is. Több oka is volt, hogy megigazgatta a férfi sálját és kabátját. Egyrészt, úgy gondolta, túlságosan rájárt a rúd az utóbbi másfél napban, ezért jólesik neki egy kellemes meglepetés. Másrészt, élvezte a helyzetet. Szerette, amikor zavarba tudja hozni a férfit, és megfeszülnek az izmai, elnyílik az ajka, és kikerekedik a szeme, a lélegzete pedig elakad. Persze tisztában volt vele, hogyan fog reagálni Castle, de már felkészült a visszavágásra. Ezeket a szócsatákat is szerette. Azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a mozdulat más okból is kellemes érzéseket keltett benne, még maga elől is mélyen elrejtette.

- Csak nem félt, Beckett nyomozó? - hallotta meg a mögötte loholó író incselkedő hangját.

Kate elmosolyodott. - Ha tudná, milyen kiszámítható! - gondolta elégedetten, miközben szenvtelen arccal megfordult.

- Csak utálom, ha a tüsszögnek mellettem - húzta fel közönyösen a vállát, és amikor meglátta Castle csalódott arcát, elégedetten folytatta az útját.

A férfi néhány másodpercig hallgatott, de amikor Kate már éppen elkönyvelte volna az aprócska győzelmet, okoskodó hangon megszólalt.

- Aha. Szóval, ha tüsszögnék, akkor hazaküldenél, hiszen nem szereted, ha tüsszögnek melletted - állapította meg komolyan, aztán huncutul mosolyogva folytatta. -  Ezt pedig nem akarod.

Beckett bosszúsan beharapta az ajkát, amiért az író a maga javára fordította a helyzetet.

- Tévedsz! - fordult Castle felé szigorú tekintettel. - Tudom, hogy hiába is zavarnálak haza, úgyis itt loholnál a nyomomban, mert nem tisztelsz semmilyen szabályt és kérést, csak mész a saját fejed után. Ha pedig mindenképpen el kell viselnem a képzelgéseidet, akkor legalább a tüsszögésedet és az orrfújásodat nem akarom állandóan hallgatni.

Castle nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy a nő magabiztos arccal az autójához lép, és mintha ügyet sem vetne rá, beszáll. Annak ellenére, hogy Beckett magyarázata logikusnak tűnt, minden sejtjében érezte, hogy sokkal többről van szó, mint amit a nő állít, de nem akarta zavarba hozni azzal, hogy tovább feszegeti a témát, mert attól félt, azzal csak elriasztja. Újra látta maga előtt a neonfénytől zöldes színben tündöklő szemekben a törődést, és érezte a bensőséges mozdulatot, ahogy a finom ujjak a nyaka köré tekerik a sálat. Miközben sietve megkerülte a Fordot, elégedett mosoly ült ki az arcára, de egy pillanat alatt el is tűnt róla, ahogy elbizonytalanodott. Mi van, ha a megérzése becsapja, és az érzést csak a vágyai keltették?

Negyed óra múlva Beckett lefékezett a jó nevű környék egyik impozáns épülete előtt. Addigra Esposito átküldött minden információt felettese telefonjára, amit a White családról megtudtak. Kate tekintete gyorsan végigfutotta szövegen, aztán a kíváncsian rászegeződő kék szemekbe nézett.

- Norman White tekintélyes vagyonú üzletember, aki tíz év alatt épített fel egy akkora internetes webáruházat, ami naponta többmilliós forgalmat bonyolít le. A felesége egy éve meghalt autóbalesetben. Egy fia van, illetve volt - javította ki magát komoran.  - Az üzleti életben sok vetélytársa van, de a törvénnyel nem került összetűzésbe.

Kiszálltak az autóból, és mindketten érdeklődve néztek végig az építész hozzáértéséről tanúskodó homlokzaton, az egyedi kialakítású, zöld gránittal szegélyezett bejáraton.

- Hm. Szép - jegyezte meg elismerően Castle.

- A kérdés az, hogyan kerül egy ilyen elegáns környékről az utcára egy huszonéves fiú - húzta el a száját Beckett, aki már sokszor megtapasztalta, hogy a gazdagok világában sokszor több a gyűlölködés, az irigység, a féltékenység, az ármány és a gonoszság, mint a szegény családoknál.

Castle érezte a nő feszültségét, ezért majdnem megkérdezte, vele tartson-e, de mivel Beckett nem törődött vele, némán követte. Tudta, hogy a nyomozás legszívszorítóbb pillanata, amikor a nyomozó közli a tragikus hírt a hozzátartozókkal, ezért általában kerülte ezeket a helyzeteket. Furcsa érzése támadt. Nem annyira az ismeretlen emberek várható fájdalma miatt húzódott össze gombóccá a gyomra, hanem azért, mert nem akarta Beckett arcán látni azt a fájdalmat, amit az első ügyük alatt látott először. Noha akkor még nem tudta, mi áll a lelki kín hátterében, már akkor is érezte, hogy nagyon mély sebet hordoz a nő.

A portás elkerekedett szemekkel bámulta meg a felmutatott rendőrjelvényt, aztán készségesen adott útbaigazítást. Néhány perc múlva már az ötödik emeleti folyosó halvány barackszínű, süppedős szőnyegén lépkedtek a Norman White feliratú ajtóig. Egy középkorú, mexikói származású házvezetőnő nyitott ajtót, és az elegánsan berendezett nappaliba kísérte őket. Riadt tekintetén látszott, hogy rosszat sejt, de nem kérdezősködött. Beckett sejtette, hogy a család bizonyára tartja a sok lépés távolságot vele, és nem avatják be a magánéletükbe.

- Kérem, foglaljanak helyet! - mutatott a bézs színű bőr ülőgarnitúrára. - Mr. White azonnal fogadja önöket. Hozhatok addig egy kávét vagy egy teát? - kérdezte udvariasan.

- Köszönöm, nem - utasította el határozottan az ajánlatot Kate, mert úgy érezte összeszűkült gyomra úgysem fogadna be semmit, de ahogy az íróra tévedt a tekintete, meggondolta magát. - Egy jó forró, citromos tea jólesne neki - mutatott a tétován ácsorgó férfira, aki kíváncsian nézegetett körbe a szobában.

- Egyetlen fénykép sincs Erikről - mutatott a komódon, és a vörösen lobogó lángokat imitáló elektromos kandalló párkányán sorakozó családi fotókra, amikor a házvezetőnő magukra hagyta őket.

Beckett követte tekintetével a férfi mozdulatát, aztán érdeklődve közelebb lépett. 

- Hm. A feleségével van minden képen, és úgy látom, bejárták a világot - állapította meg, mivel a képek egy részén európai és ázsiai nagyvárosok jellegzetes épületei szolgáltak háttérként.

- Nézd csak meg ezt! - mutatott Castle egy bekeretezett képre, ami a mennyezetig érő könyvespolc szélén feküdt, mintha nem akarnák, hogy avatatlan szemek meglássák, de eltenni sem akarják. - Mintha csak azért lenne idetéve, hogy nap mint nap kézbe lehessen venni - tűnődött hangosan a férfi, és minden gátlás nélkül kezébe vette a képet.

- Castle! Tedd le! - sóhajtott Beckett, miközben égnek emelte a szemét. Még mindig nem tudta megszokni, hogy az író fesztelenül hozzányúl mindenhez. - Nincs házkutatási parancsom!

- Én nem vagyok rendőr, csak egy látogató - húzta meg a vállát szemtelenül mosolyogva az író, aztán megforgatta a képet. Pár másodpercig még oda-vissza forgatta, aztán elgondolkodva hümmögött egyet.

- Mi az? - kérdezte kíváncsian Beckett, miközben az ajtó felé pillantott, nehogy rajtakapják őket. Annyira már ismerte az írót, hogy tudja, valami szöget ütött a fejében.

- Nézd csak! A kép szélét behajtották, hogy ne látszódjon az ott levő alak, és úgy tették a keretbe. Megnézzük, kit rejt a kép? - vigyorodott el kihívóan, miközben már ki is vette a fotó hátulját takaró lapot a keretből.

Beckett-et majdnem megütötte a guta. Az ajtóra nézett, ami szerencsére nem mozdult, és lépteket sem hallott közeledni, ami csoda is lett volna, mivel az egész padlót vastag szőnyeg fedte.

- Castle! Mi a fenét csinálsz? - dühöngött suttogva, de az író rá sem hederített, és már fordította is felé a kép behajtott részét.

- Ta-tám! - vigyorgott diadalittasan a nőre. - Íme, az elrejtett gyermek!

Beckett ösztönösen közelebb lépett, hogy jobban megszemlélje a furcsa családi fotót. A kép közepén egy gyönyörű, hosszú barna hajú nő állt, szája mosolygott, de szeme szomorúan nézett a kamerába. A háta mögött álló magas, fekete hajú férfi átölelte a derekát, és hozzábújva megtámasztotta állát a nő vállán. Ahogy Castle kihajtotta a kép szélét, láthatóvá vált egy tízéves forma szép arcú, vékony, vállig érő hajú fiú, aki áhítattal néz a nőre, és mindkét kezével szorongatja az asszony kezét.

Beckett éppen megszólalt volna, amikor nyílt az ajtó, és belépett a házvezetőnő. Castle kapkodva a háta mögé rakta a kezét, hogy elrejtse a szétszedett keretet, Beckett pedig elé lépett, hogy eltakarja a férfit. Szerencséjükre a nő azzal volt elfoglalva, hogy ki ne lötyögtesse a tálcán levő gőzölgő teát, ezért nem tűnt fel neki a vendégek furcsa viselkedése.

- Mr. White üzleti megbeszélést folytat, de néhány perc múlva  a rendelkezésükre áll - mondta, miközben az asztalra tette a tálcát, aztán bólintott, és újra magukra hagyta őket.

- Castle! - pördült meg Beckett szikrákat szóró szemekkel.

- Jó, jó - méltatlankodott a férfi, de engedelmesen visszatette a képet a keretbe, és feltette a helyére. - Ismerd el, hogy ennek a képnek jelzés értéke van!

- Furcsa - ismerte el a nyomozó, de úgy gondolta, minden más megállapítás csak fantáziálás lenne megalapozott tények nélkül.

- Furcsa? Ez sokkal több, mint furcsa! - háborodott fel az író, de hirtelen az asztalon levő teára tévedt a tekintete, és csibészesen elmosolyodott.

- Hozattál nekem teát! - nézett jelentőségteljesen Beckett-re, aki a megjegyzésre megforgatta a szemét, aztán gúnyosan elmosolyodott.

- Csak azért, mert addig sem beszélsz, amíg iszol! Ja, és addig sem csinálsz hülyeségeket!

Castle oldalra hajtotta fejét, és szemtelenül mosolygott tovább, aztán leült, és belekortyolt a forró, citromos italba. Egy pillanatra behunyta a szemét, és élvezte, ahogy a meleg folyadék jótékonyan csillapítja egyre kellemetlenebbül fájó torkát, miközben arra gondolt, hogy hiába mond bármit a nő, ő pontosan tudja, miért kérte neki a teát. Márpedig, ha Beckett számon tartja, hogy megfázott, az azt jelenti, hogy fontos neki. Vagy legalábbis nem közömbös neki. 

Hirtelen kitárult az ajtó, és egy ötvenes évei végén járó férfi lépett a szobába. Méregdrága, sötétszürke, méretre szabott öltönye, fehér inge, és  acélszürke selyem nyakkendője arról árulkodott, hogy életét az üzleti életben éli. Kora ellenére, sűrű, hátra fésült haja hófehér volt, amitől még sötétebbnek tűnt mélyen ülő, barna szeme. Az arcán megjelenő mély ráncok karakteressé és szigorúvá tették vonásait. Még egy utolsó pillantást vetett a kezében tartott telefonra, aztán a zsebébe süllyesztette, és a hívatlan látogatókra emelte gyanakvóan összeszűkülő szemét.

- A portás felszólt, hogy a rendőrség keres. Ha a Morgan és Társa hozakodott elő megint azzal, hogy hamis márkajelzésű áruval kereskedek, akkor miért nem az irodámban kerestek meg? - szólalt meg rekedt, mély hangon dühösen.

- Kate Beckett nyomozó vagyok. Az úr Richard Castle - mutatkozott be nyugodt hangon Kate, mintha észre sem vette volna, hogy a férfi a köszönést is elmulasztva, nekik támadt. - A fiáról van szó - nézett szomorú, megértő tekintettel White szemébe.

- Ericről? - lepődött meg a férfi, de látszott rajta, hogy nem számít semmi tragikus hírre. - Nem teszek le érte óvadékot, bármibe is keveredett! Megmondtam neki, hogy ha nem hagyja ott az úgynevezett barátait, ha nem változik meg, és nem él ... normális életet, akkor leveszem róla a kezem, és nem a fiam többé - tört ki belőle a düh, és olyan gyűlölettel és keserűséggel ejtette ki a szavakat, hogy Castle csodálkozva húzta fel a szemöldökét, Beckett viszont csak nyugodtan várt, hogy a férfi kiadja a mérgét.

- Nem óvadékról van szó, Mr. White - mondta halk, komoly hangon Kate, mert tudta, bármilyen rossz is lehetett a férfi viszonya a fiával, egy apát mégsem érheti nagyobb fájdalom, mint a gyermeke elvesztése. - A fia tegnap éjszaka meghalt.

Norman White mintha hirtelen sóbálvánnyá változott volna, és másodpercekig csak nézett Beckett-re, mintha nem akarna hinni a fülének.

- Mi történt? - szólalt meg sokára. Hangja kemény volt, mintha csak egy idegenről beszélnének, de amikor leült a Beckett-el szemben levő fotelba, a nyomozó figyelmét nem kerülte el, hogy remeg a keze.