2018. október 7., vasárnap

Slamasztikában 4/27

- Készülj Castle! Most láthatsz fürdőruhában! - kacsintott alig észrevehetően a levegőt venni is elfelejtő, elnyíló szájú íróra.
Mire Castle arcán a döbbenetet felváltotta az izgalom, Kate már el is tűnt a fürdőszobában. Olyan kíváncsiság  lett úrrá a férfin, mint kamaszkorában, amikor hormonjai özönvíz szerűen árasztották el minden sejtjét, és felkorbácsolták benne az első, égető vágyat a szebbik nem iránt. Képzelete elszabadult, és egymást követő képsorok sokasága játszódott le a szeme előtt, amelyekben csak egyetlen közös pont volt: Beckett minden képsoron igézően gyönyörű volt. Lélegzetét visszafojtva meredt az ajtóra, várva, hogy melyik fantáziaképe fog megelevenedni. Úgy érezte, az idő ólomlábakon jár, és kínjában éppen sóhajtott egy nagyot, amikor végre kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Csalódottan meresztette a szemét a vastag, fehér köntösbe burkolózó nőre, aztán hitetlenkedve összehúzta, hátha csak rosszul lát.
Kate megborzolta kibontott haját, miközben elsuhant a tátott szájú író mellett, de a következő lépésnél megtorpant, és kérdőn nézett vissza.
- Mi az, Castle? Te nem jössz? 
- D-de ... csak azt hittem, hogy fürdőruhában leszel - árulta el akaratlanul csalódása okát, aztán, hogy zavarát leplezze, ártatlan arccal széttárta a karját. - Én csak kíváncsi voltam, hogy bikinit vettél, vagy egyrészest.
Kate elmosolyodott, és mintha nem vette volna észre a férfi zavarát, hanyagul megvonta a vállát.
- Egyiket sem. Nincs rajtam fürdőruha - mondta sokat sejtető hangsúllyal, miközben kihívóan felhúzta a szemöldökét, amivel azonnal elérte a kívánt hatást, mert Castle tekintete elhomályosult, és nyelt egy nagyot. Egy másodpercig még élvezte, hogy milyen vágyat tud kelteni a férfiban, de hirtelen ráeszmélt, hogy veszélyes játékba kezdett. - Ez most komoly? - kérdezte dühösen, bár a haragja inkább szólt magának, mint az írónak. - Egy díjkiosztóra jöttem, ráadásul csak egy estére. Szerinted fürdőruhát is pakoltam a táskámba? 
- A-akkor ...
- A wellness részlegen van egy üzlet, ahol a helyzetre való tekintettel, mindenki választhat magának fürdőruhát, ha úszni szeretne.
Castle nézte az ajtó fel lépkedő nőt. A tudat, hogy a köntös alatt valószínűleg nem visel semmit, szinte megbabonázta. Nagy, hangtalan sóhajjal kiengedte tüdejéből a másodpercek óta benntartott levegőt és a nő után sietett. Csak pár lépéssel maradt le, ami elég volt ahhoz, hogy már csak Beckett elégedett mosolyát lássa, mielőtt az orra előtt csukódott a liftajtó. Bosszúsan nyomogatta a felvonó hívó gombját, holott tudta, már elkésett. Dühösen fújtatott egyet, aztán a lépcső felé vette az irányt. Alig ért egy emelettel lejjebb, amikor a fordulóban beleütközött Elvira Sott-ba. Castle érezte, ahogy a madárcsontú idős írónő teste az övének nyomódik, aztán meginog, és hogy ne veszítse el az egyensúlyát, belemarkol az ingébe, amitől annak felső gombja reccsenve leszakadt, és pattogva talált utat magának a nő földre esett táskájának szétszóródott kacatjai között.
- Óh! Richard! A szívbajt hozza rám!
- Bocsásson meg, kérem! Cs ... csak lekéstem a liftet, és ... mindegy - próbált magyarázkodni Castle, aztán aggódó tekintettel végignézett a törékeny nőn. - Nincs semmi baj? Nem ütöttem meg?
- Áh! Dehogy! - legyintett Elvira Scott, aztán kacéran elmosolyodott, és megpaskolta Castle mellkasát. - Tudja, hogy milyen régen kerültem ilyen közel egy jóképű férfihoz? Ha ilyen ijedt arcot vág, még azt hiszem, hogy nem vagyok az esete! - nevette el magát. - Na, igyekezzen! Ne is törődjön egy ilyen hóbortos öregasszonnyal! Ms. Beckett bizonyára jobban megdobogtatja a szívét, mint én - mondta sejtelmesen mosolyogva, aztán leguggolva szedegetni kezdte a földön szétszóródott holmijait.
- Nem! Dehogy! Mi-miből gondolja? - kérdezte zavartan a férfi, miközben lehajolt, hogy segítsen a nőnek felszedni a táskája tartalmát.
- Drágám! Az életem felét azzal töltöttem, hogy elemeztem a nők és a férfiak kapcsolatát, hogy minél hitelesebben tudjam megírni a romantikus regényeimet! Én látom, hogy izzik maguk között a levegő. Na és az a tangó!
Castle egy pillanatra a távolba révedt tekintettel elmerengett az emléken, amikor a táncparketten a karjaiban tartotta Kate-et, ezért nem érzékelte Elvira mozgását, így amikor újra a földre nézett, arca az éppen felemelkedő nő fejének ütközött. Fájdalmasan nyögött fel, és felrepedt szájához kapta a kezét.
- Te jó ég! Nekünk aztán nincs szerencsénk egymással! - nézett sajnálkozva Castle-re Elvira. - Nagyon fáj?
- Á! Semmiség - legyintett a férfi kényszeredett mosollyal, miközben zsebkendőt szorított vérző alsó ajkára.
- Remélem, azért nem fosztottam meg egy édes csóktól - kacsintott az asszony, aztán sürgetően intett. - Na, igyekezzen, mert lekési azt a csókot.  
Castle vágyakozva gondolt arra, milyen jó lenne, ha csak sérült szája lenne akadálya egy Beckett-től kapott csóknak, aztán búcsúzásképpen bólintott, és sietve folytatta az útját. Zihálva ért a földszintre, és próbálta megtalálni a kastély uszodája felé vezető utat, miközben tekintete ide-oda cikázva próbálta felfedezni Beckett alakját. A nőt nem látta, de a medencéhez vezető ajtót végre megtalálta. Egy pillanatra megtorpant, és végignézett magán. Nem éppen úszáshoz volt öltözve, ezért keresni kezdte az üzletet, amiről Beckett beszélt. Remélte, hogy még a nő is ott van, és éppen egy bikinit próbál. Képzelete újra meglódult, de tudta, hogy ha igyekszik, akkor a fantáziája szülte kép hamarabb valósággá válik, mintha csak álmodozik. Hiába nézett be az oldalra vezető folyosókra is, sehol nem látta az üzletet, ahol egy fürdőnadrágot szerezhetne, ezért nem törődve azzal, hogy farmerban, ingben, zakóban és utcai cipőben van, benyitott az uszoda feliratú ajtón, de egy lépés múlva megtorpant az elé táruló lenyűgöző látványtól.
A kastély elegáns, mahagóni és bársony borította, kissé ódon hangulatú termeivel ellentétben a medencét rejtő tér mintha egy sci-fi filmből került volna ide. A sötétkékre festett mennyezetet több száz apró égő borította, és úgy borult gömbhéjként a feszített víztükrű medence fölé, mint a csillagos égbolt. Az egész déli oldalt kitöltő üvegfalon át félelmetes, ugyanakkor szemet gyönyörködtető látvány tárult Castle elé. A viharban hajladozó, zöldellő fenyvesek, a sötét égbolt alatt vakítóan fehérlő, havas hegycsúcsok, a völgyben elterülő Aspen kigyúló fényei, amelyek csap pislákoló lángokként próbálták felvenni a versenyt a Nap látóhatár alá bukó sugaraival, amelyek vakító narancssárgán törtek utat a komor, fekete felhők között. A beszűrődő derengő fény, az íves oldalú medence partján sorakozó gyertyák hajladozó lángjai és a mennyezet apró fénypontjai misztikus hangulatot teremtettek. A medence vize sötétkékké vált a különös megvilágításban, ugyanakkor minden apró hullám csillogva tükrözte vissza a különböző irányból jövő, eltérő színű fénysugarakat. Castle arra gondolt, hogy olyan lélegzetelállító hangulatot tudott varázsolni az áramkorlátozás miatt kirakott rengeteg gyertya, hogy Dave Mitshell-nek érdemes lenne meggondolnia, hogy állandóan így működtesse a medencét. Egyedül a  parton magasodó pálmafák nem nyerték el a tetszését, mert hiába próbáltak trópusi hangulatot varázsolni, inkább idegenül hatottak az üvegfalon túli, téli világban. 
Castle szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, és tekintetével Beckett-tet kezdte keresni. A nyugágyakon néhány idősebb vendég hevert, a medence szélén Tommy üldögélt lábát a vízbe lógatva, Thomas Gardner pedig elszántan rótta a hosszakat. Pár fiatal újságíró úszkált nevetgélve a a túloldalon, akik láthatóan nem bánták, hogy a kastély foglyai lettek pár napra, hiszen az ölükbe pottyant luxusnyaralást a lapkiadójuk vagy a tévétársaságuk fizette. Az író éppen csalódottan elhúzta a száját, amikor váratlanul két puha kéz fogta be hátulról a szemét. Érezte, hogy egy női test szorosan a hátához simul, és hogy a mögötte álló meleg lehelete megcsiklandozza a nyakát. Elmosolyodott. Ha Beckett ezt akarja játszani, hát csak játssza! Ő benne van!
- Hm ... talán nem akarod, hogy fürdőruhában lássalak? - kérdezte pimasz hangsúllyal. - Ez egy nyilvános fürdő, szóval, látni foglak - tette hozzá magabiztosan, de mivel a nő nem szólalt meg, mégis elbizonytalanodott. - Á! Az a baj, hogy én ruhában vagyok? Csak pár percet adj, és ígérem, szerzek egy fürdőnadrágot, ha az kell ahhoz, hogy lássalak!
Elégedetten vette tudomásul, hogy célba ért, mert a mögötte álló nő lassan végigsimított az arcán, miközben levette a szeméről a kezét.
- Akkor megfordulhatok? - kérdezte Castle izgatottan.
- Ssss! Csukd be a szemed! - suttogta fülébe a nő, miközben lassan maga felé fordította a férfit.
Castle engedelmesen behunyta a szemét, és megfordult. Tele volt izgatott várakozással, és türelmetlenül várta az engedélyt, hogy kinyithassa a szemét, de be kellett ismernie, hogy Beckett ezzel a kis játékkal jobban felkeltette a kíváncsiságát és a vágyait mintha csak simán belépett volna az uszodába, ő meg minden akadály nélkül végignézhetett volna a nő tökéletes alakján. Hirtelen elakadt a lélegzete. Meleg, puha ujjak simítottak végig csukott szemhéján, az arcán és a nyakán, majd kihasználva, hogy Elvira Scott leszabta az inggombját, bebújtak az inge alá, és akadálytalanul elindultak lefelé a mellkasán. Nagyot nyelt. Hihetetlen volt, hogy Beckett, aki mindig tudatosította benne, hogy nem akarja átlépni a határt, ami a barátságot elválasztotta a szerelemtől, most olyan érzékien simogatja, hogy majd kiugrik tőle a szíve, ráadásul érezte, hogy a nő közelebb lép hozzá, melle a mellkasának nyomódik, ujját érzékien végighúzza felrepedt ajkán. Behunyt szemmel állt, ajkai elnyíltak, és minden idegszálával várta a csodát, hogy Kate megcsókolja. Határozott kezek ölelték, túrtak tarkója sűrű hajszálai közé, és húzták egyre közelebb azokhoz az ajkakhoz, amelyek egyszer már elvarázsolták annak ellenére, hogy akkor csak azért csókolta meg Beckett, hogy eltereljék egy őrszem figyelmét. Meglepte, hogy a nő ajka milyen határozottan, majdhogynem erőszakosan, minden finomságot és érzékiséget mellőzve, vad vágyakozással tapad az övére. Megzavarodott. Egészen más érzésre számított. A csoda, amit oly sokszor elképzelt, nem történt meg. Kissé csalódottan nyitotta ki a szemét, hogy Beckett szemébe nézve rájöjjön, nem csak gonosz játékot akar-e játszani vele. 
Kate mosolyogva nyomta le az uszodába vezető ajtó kilincsét. Amikor pár perce felpróbálta az egyszerű, fekete bikinit, tudta, hogy tökéletes választás. Kiváló szabásának köszönhetően kiemelte nőies domborulatait, hosszú combját, karcsú derekát. Nem akarta bevallani magának, de titkon el akarta varázsolni Castle-t. Szerette volna, ha a férfinak leesik az álla, és elnyíló szájjal, lélegzet visszafojtva nézne rá. Sosem akarta ezt a hatást elérni egy férfinál sem, most mégis jóleső érzés lett volna így látni az írót. Feltételezte, hogy mire a medencéhez ér, Castle már ott vár rá, ezért izgatottan lépett be az ajtón. Szemének kellett pár másodperc, hogy az öltöző rideg neonja után hozzászokjon a lobogó gyertyalángok aranyló fényéhez. Mindenre számított, csak az elé táruló látványra nem.      

2018. július 31., kedd

Slamasztikában 4/26

- Ha megtudják, hogy már két hullával kell osztozniuk a kastélyon, nem a telefon hiányától fognak pánikba esni - szólalt meg mögöttük egy öblös férfihang. 
A biztonsági szolgálat főnöke cinikus mosollyal nézett végig a háborgó vendégeken, akik lassan elcsendesedtek, és bízva Mitshell szavaiban, beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Rövidre nyírt tüskés hajával, árgus tekintettel vizslató szemével és divatjamúlt konfekcióöltönyével le sem tagadhatta volna, hogy az egyenruhások csapatába tartozik.
- Azt hiszem, ideje beszélnünk, nyomozó - fordult Beckett felé.
- Nos, én is úgy gondolom, Mr. Murray - bólintott Kate.    
Órák múlva hallgatagon ültek a félhomályba burkolózó 13-as szobában. Beckett bosszankodva harapta be az alsó ajkát, James Murray pedig sóhajtva dőlt hátra a székben. Csak Castle járkált kitartóan a szobában, mintha az segítene a rejtély megoldásában. Hiába avatták be a biztonsági főnököt a nyomozásba, ő sem tudott érdemi információval szolgálni. Fields-et alig ismerte, de jó ajánlólevelei voltak, és úgy tűnt, hogy hibátlanul végzi a munkáját. Ezért volt gyanús, amikor nem jelent meg az eligazításon, holott már letelt a szolgálata. Már minden oldalról végigmentek a létező össze nyomon és lehetőségen, de nem kerültek közelebb a gyilkos kilétéhez.
- Valamit nem veszünk észre - jegyezte meg Castle töprengve, miközben megállt az ablaknál, és összevont szemmel próbált átlátni a zuhogó esőn, amibe egyre több hópehely keveredett, ahogy hűlni kezdett a levegő. - Olyan zavaros ez az ügy, mint az a sáros, latyakos hóolvadékra, ami kis erekké duzzadva keres utat magának a hegyoldalon, hogy hordalékával elárasztva a völgyet, a hegy lábánál lassú patakká szelídüljön - merengett el az elé táruló látványon.
- Ő mindig így beszél? - húzta fel kérdőn a szemöldökét Murray, miközben hüvelykujjával Castle felé bökött.
- Csak néha. Tudja, az írói fantázia - magyarázta elnéző mosollyal Beckett, de aztán elkomolyodott. - Lehet, hogy valamiről nincs információnk, ami kellene ahhoz, hogy összeálljon a kép, é s most, hogy megszakadt az összeköttetés a külvilággal, nem is lesz - mondta lemondóan, hiszen most már Esposito-éktól sem várhatott új nyomot.
- Ha igazuk van, és Donald Holms különös halálának köze van a mi két hullánkhoz, akkor csak olyan ember segíthet, aki jól ismerte az öreg Holms-ot - vélekedett Murray. - Talán kiszedhetünk belőle valami új infót.
Beckett úgy gondolta, a biztonsági főnöknek igaza van. Kell tenniük még egy próbát.
- Tudom is, hogy ki lehet az - állt fel, és elszántan az ajtó felé indult.
Castle meglepetten követte a tekintetével, miközben zakatolt az agya, hogy kitalálja, kit akar kihallgatni Kate.
- Beckett, ugye nem ...? - kezdte meglepetten, de a nő a szavába vágott.
- De igen, Castle! Sheryl Holms az egyetlen a kastélyban, aki többet tudhat annál, mint amit elmondott.
Castle-t meglepte Beckett reakciója. A nő feszült volt, ingerült, és szikrákat szórt a szeme. Ennyire idegesíti, hogy ő nem hisz a színésznő bűnösségében, vagy féltékeny?
- Csak azt akartam mondani, ... - kezdte nyugodtan, lassan ejtve ki a szavakat, hogy legyen ideje kitalálni, miképpen folytathatná a kérdést anélkül, hogy Beckett-et magára haragítaná - ... hogy ugye nem feledkeztél meg Dave Mitshell-ről sem?
Kate zavartan nyelt egyet. Utálta, hogy elvesztette az önuralmát, és hagyta, hogy reakciója elárulják az érzelmeit. Hiába akarta tagadni, keserű féltékenység mardosta, valahányszor Castle elfogultan védte a színésznőt.
- Nem felejtettem el, hogy barátok voltak - nyögte ki száraz hangon. Úgy érezte, ösztönei cserben hagyták, mert nem tudta eldönteni, hogy Castle csak menteni akarja a bőrét, vagy valóban nem Sheryl-re, hanem Mitshell-re gondolt. Az író ártatlanul csillogó szeme állta a tekintetét, de az arca apró rezdülése gyanút keltett benne.
- Várjon! - állt fel hirtelen Murray is, amivel megmentette a lebukástól az írót. - Van egy emberem, aki attól a cégtől szerződött hozzám, mint Fields. Régebben jött át, és úgy vettem észre, hogy nem ismerik egymást, de ha ő is dolgozott a Holms családnál, akkor talán látott vagy hallott valamit, ami fontos lehet.
- Oké. Vele kezdünk. Ki az embere?
Murray válasz helyett egy adóvevőt húzott ki a zsebéből, és utasító hangon beleszólt.
- Marcus! Gyere a 13-as szobába!
A készülékben először csak recsegés-ropogás hallatszott, aztán egy fiatal férfihang szólalt meg.
- Valami baj van, főnök? Éppen most telt le a műszakom, és hát ... szóval ...
- Dorothy megvár - emelte tekintetét a mennyezet felé Murray. - Csak pár perc, és repülhetsz a karjaiba - tette hozzá kissé gúnyosan, és a zsebébe csúsztatta az adóvevőt.
Hamarosan egy magas, kisportolt alakú fiatal férfi lépett a szobába. Ébenfekete, hullámos haja, kreol bőre, erős szemöldöke és markáns vonásai mediterrán ősökre utaltak, amit csak erősített szokatlanul nagy, szép vágású barna szeme.
- Marcus Bellini - mutatta be Murray a fiatalembert Beckett-éknek. - Megbízhatnak benne.
 Marcus meglepetten nézett főnökére, majd a nyomozóra.
- Történt valami? - kérdezte tétován.
Beckett néhány másodpercig vacillált, hogy beavassák-e a férfit a gyilkosságokba, aztán úgy döntött, ebben a zárt világban jobb, ha minél kevesebben tudnak a gyilkosságokról, és meghagyják a vendégeket és a személyzetet is abban a hitben, hogy baleset történt.
- A segítségét szeretném kérni, Marcus. Foglaljon helyet! - szólalt meg lágy hangon, miközben barátságosan a fiatalemberre mosolygott, amivel azonnal elnyerte a bizalmát és oldotta a feszültséget. - Tudja, úgy hozta a véletlen, hogy megtudtam, Ön régebben annál a biztonsági cégnél dolgozott, amelyik ellátta a Holms család védelmét.
- I-igen, de hogy jön ez most ide? - értetlenkedett a férfi.
- Tudja, az édesapám jóban volt Donald Holms-szal, és nem tudja megemészteni a barátja különös halálát. Mivel nyomozó vagyok, megígértem neki, hogy egy kicsit utánajárok a dolognak - füllentette olyan meggyőzően Kate, hogy Castle meglepve pillantott rá. -  Itt ragadtam a kastélyban, és megtudtam, hogy maga is itt van, szóval, gondoltam összekötöm a kellemetlent a hasznossal.
- Ó! Szóval erről van szó! Már azt hittem, valami nincs rendben Benett Jonson balesete körül - sóhajtott megkönnyebbülten Marcus, és mivel csak főnöke és a nyomozó rezzenéstelen arcát figyelte, nem tűnt fel neki, hogy az író elgondolkodva fürkészi a nőt. - Mire kíváncsi?
- Bármire, ami szokatlan volt a Holms házban. Veszekedések, hívatlan látogatók, idegenek feltűnése vagy csak a hangulat megváltozása.
Marcus elgondolkodva simogatta meg fekete, egyenletesre nyírt borostáját.
- Sok mendemonda kapott szárnyra, amikor az öreg meghalt, de ezeket bizonyára ön is hallotta. A rendőrség mindenki kihallgatott, és mivel öngyilkosságot állapítottak meg, a szóbeszéd is elült lassan. Miért nem Field-set kérdezik? Ő korábban ott dolgozott, mint én ... bár haragudott Mr. Holms-ra, mert ő rúgatta ki a régi cégünktől - merengett el egy pillanatra.
- Majd arra is sort kerítünk - mondta szárazon Murray.
- Kik fordultak meg a Holms házban? - terelte vissza az ügyre Marcus gondolatait Kate.
- Hát, sok üzletember, a Holmes szállodák igazgatói, rokonok. Sheryl Holms kisasszony is megjelent időnként. Tudják, a színésznő, aki a díjátadó háziasszonya volt - mondta csillogó szemekkel.
- Milyen kapcsolata volt Ms. Holms-nak a nagyapjával?
- Hát milyen lehetne egy ilyen lánnyal? - tárta szét csodálkozva a karját Marcus. - Csupa élet, mindig mosolyog, és mindig volt az alkalmazottakhoz egy kedves szava - lelkendezett.
- Gondolom, magához is - ejtette ki éllel a szavakat Beckett, bár igyekezett elnyomni a dühöt, amiért úgy tűnt, minden férfit le tudott venni a lábáról a színésznő.
- Igen, néha percekig is elbeszélgetett velem - olvadozott az emléken Marcus. - Tudja, ő mindenkit elvarázsol, aki a közelébe kerül.
- Azt észrevettem - jegyezte meg Kate. Nem kellett Castle-re pillantania, hogy tudja, az író érti a célzást.
- Ha a házban járt, az öreg Holms szinte kivirult. Látszott rajta, hogy az unokája a mindene. Sokáig azt hittem, hogy Ms. Holms bármikor az ujja köré tudná csavarni a nagyapját, és hogy nem tudna olyat kérni tőle, amit az nem teljesítene, de amikor a kisasszony utoljára ott járt, dühösen rohant el, Mr. Holms pedig mogorván kizavart az irodájából, amikor meg akartam vele beszélni az utazása biztosítását.
Murray és Beckett jelentőségteljesen összenézett.
- Veszekedtek? - csapott le az információra Kate.
- Hát, nem kiabáltak, ha erre gondol, mert azt hallottam volna, de valamiben nem értettek egyet, az biztos.
- Van olyan ember a kastélyban Ms. Holms-on kívül, aki járt Donald Holms-nál?
- Hm ... igen. Az utóbbi időben többször is megjelent Mr. Holms-nál a kastély tulajdonosa, Dave Mitshell. Először azt hittem, jó barátok, de később elég fagyos volt a hangulat köztük. Egyszer hallottam, hogy vitatkoznak ... és ha belegondolok, úgy emlékszem, ezután már csak egyszer járt ott Mr. Mitshell, pont azelőtt, hogy Sheryl Holms olyan dühösen távozott a nagyapjától.
- Hova akart utazni Mr. Holms? - szólalt meg váratlanul Castle, de mivel mindenki kérdőn nézett rá, magyarázni kezdett. - Azt mondta, meg akarta beszélni Donald Holms-szal az utazás biztosítását. Hova akart utazni?
- A Trefort Bank igazgatójával volt találkozója. Gondolom, valami komoly pénzügyi tranzakcióról lehetett szó, mert nagyon feszült volt.
- Nem hallott valamit a veszekedésekből, vitákból?
Marcus a főnökére pillantott.
- A biztonsági cégeknél dolgozók diszkrét emberek. Semmi közünk a megbízóink magánéletéhet, csak az a dolgunk, hogy megvédjük őket és az értékeiket - mondta a jól begyakorolt szöveget, mint a kisiskolás a bemagolt leckét, de amikor látta, hogy Murray megengedőn biccent, folytatta. - Hát, csak azt hallottam, amikor Sheryl kisasszonnyal veszekedett a nagyapja, hogy nem tetszett neki valami filmrendező, vagy producer, aki főszerepet ígért az unokájának. Mr. Holms azt mondta, hogy a fickónak rossz híre van, és jobb, ha nem fogadja el az ajánlatot Sheryl, mert csak botrányba fogja keverni, és szégyent hoz a családjára.
- Nem emlékszik, hogy hívták a rendezőt? - csapott le az információra Castle.
- Valami ... Gardner ... azt hiszem - mondta bizonytalanul Marcus, miközben lopva az órájára nézett. - Ha nincs több kérdésük, akkor én mennék - mosolyodott el kényszeredetten, jelezve, hogy reményei szerint a randevúra hívott csinos szobalány már epekedve várja.
Castle szeme kikerekedett, és jelentőségteljesen Beckett-re nézett, aki elgondolkodva húzta össze a szemöldökét.
- Rendben. Köszönjük a segítségét - intett a fiatalembernek, aki felcsillanó szemekkel, sietve indult az ajtó felé, de hirtelen megtorpant.
- Ja, és egyszer járt a Holms házban az az idős, vékony,ezüstös hajú regényírónő is ... tudják ... hogy is hívják ... - törte a fejét bosszús arccal, de a következő pillanatban felragyogott a szeme. - A díjkiosztón a maguk asztalnál ült - mutatott Beckett-re és Castle-re.
- Elvira Scott? - ejtette ki döbbenten egyszerre a nevet a két ember.
- Igen, igen! Ő! Csak egyszer járt ott, azért feledkeztem meg róla majdnem - mondta Marcus mentegetőzve, aztán sietve elbúcsúzott, hogy minél előbb mehessen Dorothy-hoz.
A biztonsági főnök várakozón nézett a láthatóan meglepődött nyomozóra és az íróra.
- Mennek valamire Marcus információival? Ismerik ezeket az embereket?
- Igen - szólalt meg szűkszavúan Beckett anélkül, hogy Murray-re nézett volna. A férfi megérezte, hogy a nyomozó nem akarja vele megosztani a gondolatait, ezért lassan felállt, és az ajtó felé indult.
- Ha találnak valamit, ami a gyilkoshoz vezet, vagy a segítségemre van szükségük, szóljanak! Gondom lesz rá, hogy Fields holttestét ne találják meg. Nem tenne jót a hangulatnak, ha kiderülne a halála. 
- Köszönöm - bólintott egyetértően Beckett. - Az embereitől óvatosan tudjon meg minél többet Fields-ről!
- Természetesen! Jelentkezem, ha találok valamit. Most el kell igazítanom az embereimet, mert ha egy biztonsági őrnek van rémálma, akkor az az áramszünet, és a telekommunikáció hiánya. Még jó, hogy a mi adóvevőink működnek - sóhajtotta.
Beckett bólintott, Castle pedig a férfit az ajtóig kísérte, és alig várta, hogy becsukja mögötte az ajtót. Amikor végre kettesben maradt Beckett-tel, győzelemittasan a levegőbe csapott.
- Gardner! Tudtam, hogy valami nincs rendben azzal az emberrel! A nyálas, behízelgő modora, aztán a kis meséje, amit meg akart velünk etetni!
Beckett nézte a férfit, és magában elmosolyodott. Tudta, hogy a reakciójában sokkal nagyobb szerepet játszik a féltékenység, mint a bizonyítható tények.
- Ne felejtsd el, hogy Sheryl-lel is veszekedett az öreg Holms - próbálta lehűteni az írót, de a tekintetén látta, hogy zakatol az agya, és csak a saját történetének a kiagyalásával volt elfoglalva. - No és ott van még  Dave Mitshell és Elvira Scott is - tette hozzá, de Castle csak legyintett.
- Ugyan! Mitshell gazdag könyvkiadó, aki most már ezzel a kastéllyal a szállodaláncok közé is betör, Elvira Scott meg egy jó humorú, édes idős hölgy, akinek a gyilkosan metsző logikája a legveszélyesebb fegyvere - ellenkezett háborogva Castle. - Na de Gardner! Na, ő egy minden hájjal megkent fickó.
Beckett elnyomott egy sóhajtást, és karba font kézzel, türelmesen nézett az íróra.
- Már ki is találtad az egész sztorit, ugye? A gonosz producer, aki el akarja csábítani az ártatlannak látszó kis színésznőt, de mivel a terve útjába áll a nagypapa, hát felbérel egy biztonsági embert, és megmérgezteti az öreget. Sajnos erre rájön a barátja, Benett Jonson, így őt is elteszi láb alól. Már csak Fields, a biztonsági őr tudja a titkát, aki zsarolni kezdi, így hát tőle is megszabadul.
Castle észre sem vette, hogy elnyílt a szája a csodálkozástól.
- Hm. Nem is rossz, de én arra gondoltam, hogy ...
- Mindegy, hogy mire gondoltál, mert nincs bizonyítékunk - vágott a szavába a nő. - Viszont azt hiszem, újra el kellene beszélgetnünk Sheryl Holms-szal és Thomas Gardner-rel is.
- Hívjuk őket ide? - húzta el a száját Castle, mivel egyáltalán nem tetszett neki az ötlet. - Nem valami biztonságos, hogy egyedül legyünk Gardner-rel. Jobb lett volna, ha a biztonsági főnök marad, amíg sarokba szorítod azt a szoknyapecér gyilkost.
Beckett megforgatta a szemét, amiért a férfi csak Gardner-rel volt elfoglalva, Sheryl Holms-t pedig már megint kizárta a gyanúsítottak közül, de a következő pillanatban felcsillant a szeme.  - Nem hívjuk ide. Sokkal jobbat tudok annál! - mosolygott titokzatosan, miközben az órájára nézett. - Csak ártatlan beszélgetést fogunk folytatni vele.
- Hol?
- Ott, ahova meghívást kaptam tőle - húzta fel egy pillanatra kihívóan a szemöldökét.
Castle pár másodpercig értetlenül bámult rá, aztán amikor rájött, milyen tervet fontolgat a nő, kikerekedtek a szemei, és nyelt egyet.
Kate hátravetette a fejét, beletúrt leomló hajzuhatagába, aztán kicsit kacéran visszanézett a férfira, miközben a fürdőszoba felé indult
- Készülj Castle! Most láthatsz fürdőruhában! - kacsintott alig észrevehetően a levegőt venni is elfelejtő, elnyíló szájú íróra.   


2018. május 25., péntek

Slamasztikában 4/25

- Hát, lehet, hogy olyan emlékezetes lesz ez a pár nap, hogy sok év múlva is megemlegetjük - ejtette ki a szavakat elgondolkodva Castle, miközben reményteljes, meleg mosoly játszott a szája sarkában.
Képzeletben már látta, ahogy egy csillagfényes éjszakán, a hamptons-i ház teraszán lágyan ringatóznak a hintaágyban, és miközben gyönyörködnek az óceán fehéren fodrozódó hullámaiban, gyengéden magához vonja Kate-t. Aztán kirohan a házból egy édes kislány, meg egy csibészes  tekintetű kisfiú, és hízelegve követelik, hogy meséljék el a kastélyos történetet, ők pedig nagyot sóhajtva, amiért már századszor kell előadniuk a történteket, boldogan idézik fel ezeket a pillanatokat.
- Gyere, Castle! - rántotta vissza a valóságba Beckett utasító hangja.
- Itt hagyjuk? - mutatott döbbenten a hullára.
- Jobb, ha  a gyilkos abban a hitben van egy ideig, hogy nem találtuk meg Fields-et. Amíg biztonságban érzi magát, addig nem öl - adott magyarázatot döntésére Beckett, és miután visszarakott néhány ládát a véres hullát rejtő dobozra, az ajtó felé indult. - Espo-ékkal megnézetem, hogy a vendégek közül kinek van kilenc milliméterese. A bemeneti seb alapján úgy saccolom, azzal ölték meg. Pár óráig még biztosan nem fedezi fel itt senki a hullát. Végig kell gondolnom, kiben bízhatunk annyira, hogy beavassuk az újabb gyilkosságba. Ki kell derítenünk azt is, milyen fegyvere van a biztonságiaknak, mert az áldozatunk pisztolytáskája üres, tehát a gyilkosnak lett még egy fegyvere.
Már az ajtóhoz ért, amikor észrevette, hogy Castle még mindig a vértócsa mellett álldogál.
- Mi az? - kérdezte kíváncsian, mert a férfi elgondolkodó tekintetén látta, valami nem hagyja nyugodni.
- Honnan tudja a gyilkos, hogy mikor érezheti biztonságban magát? Honnan tudta, hogy Fields a képbe került?
- Lehet, hogy csak el akar varrni minden szálat, vagy ...
- ... vagy információja van arról, hogy hol tartunk. Ha járt a Dave Mitshell-től kapott irodánkban, akkor minden adatunkat ismeri.
- A kérdés az, hogy kik járhattak ott?
Kate először fellelkesült, és már kezdte volna sorolni a neveket, aztán lemondóan fújtatott. 
- Ha ügyes az emberünk, szerezhetett kulcsot is az irodához, elvégre ez egy szálloda, tele pótkulcsokkal. Van a recepción, a karbantartóknál, a takarító személyzetnél és a biztonságiaknál is. 
Castle elhúzta a száját. Beckettnek igaza volt, ezzel nem jutottak közelebb az elkövetőhöz.
Fél óra múlva Kate zsebre tette a telefont, és korgó gyomrának engedelmeskedve az ebédlő felé vette az irányt. Amíg Ryan-ék utána néznek, hogy milyen fegyverekkel rendelkeznek a kastélyban tartózkodók, éppen meg tudnak ebédelni. Tekintete gyorsan végigfutott a svédasztal finomságain, aztán egy tavaszi sajttekercset tartalmazó tányérral a kezében körbenézett. Hamar kiszúrta az írót, aki ugyanannál az asztalnál ült, ahol előző nap ettek. Elmosolyodott, amikor látta, milyen élvezettel szívja be az előételnek választott töltött gomba ínycsiklandó illatát, miközben tekintete meg-megállt az ebédjüket fogyasztó vendégek valamelyikén.
- Attól, hogy megpróbálod megállapítani, ki viselkedik szerinted gyanúsan, nem lesz meg a gyilkosunk - lépett az asztalhoz Beckett.
- Miért? Nézd meg például azt a szürke öltönyös fickót! - bökött villájával a tőlük jobbra álló asztal felé Castle. - Gyöngyözik a homloka, és már ötödször néz idegesen az ajtó felé.
- Talán csak melege van, és a feleségét várja, aki le fogja szúrni, amiért a túlsúlya ellenére három kalóriabomba desszertet halmozott fel maga előtt.
- Hm. Az is lehet - látta be Castle, amikor a férfi habzsolni kezdte az egyik édességet, miközben újra oldalra sandított. - Na és John Colman? Olyan fondorlatosan gondolkodó sorozatgyilkosról írt az utolsó regényében, hogy csak azért nem előzött meg az eladási listán, mert ki sem dugja a fejét az odújából, és nem reklámozza a könyvét. 
Beckett a terem sarkában magányosan falatozó, különc krimiíróra pillantott.
- Csak azért, mert egy kicsit fura, még nem gyilkos.
- Kicsit? - háborodott fel a jelzőn az író. - Nézd meg azt a pofaszakállt, meg a bozontos szemöldökét! Arról nem is beszélve, hogy olyan, mintha a lelkembe látna azokkal az őrült tekintetű szemeivel - rázkódott meg látványosan. - Képzeld csak el, hogy ez az őrült, de zseniális író egyszer csak úgy dönt, hogy nemcsak a papírlapokon gyilkol, hanem kipróbálja, el tudja-e követni a tökéletes sorozatgyilkosságot! Olyan áldozatokat keres, akiknek van valami köze egymáshoz, hogy tévútra vezessen minket, miközben neki semmi kapcsolata nincs az áldozatokkal.
Kate elmosolyodott. Szerette Castle élénk fantáziáját még akkor is, ha sokszor semmi köze nem volt a történeteinek az ügyhöz.  
- Na, és mi lenne a célja itt a kastélyban? Hány embert akar megölni? - kérdezte, mintha komolyan venné Castle agyszüleményét.
- Ki tudja? Talán mindannyiunkat el akar tenni láb alól - töprengett komoran a férfi.
- Ugyan Castle! Ha mindenkit kinyírna, azonnal rájönnének az ideérkező rendőrök, hogy az egyetlen túlélő a gyilkos!
-  Miért kell tönkretenned a logikáddal a szép elméletemet? - morgott durcás arccal az író, aztán sóhajtva, amiért Kate nem értékelte eléggé az ötletét, bekapott egy falatot a gombából.
- Ráadásul John Colman-nak ideje sem lenne elég, hogy mindenkivel végezzen néhány nap alatt - folytatta Kate szenvtelen arccal, miközben férfi vonásait fürkészte. - Bár, ha mérgező gombára cserélte az előétel alapanyagát, elég sok áldozata lenne pár perc alatt.
Alig ejtette ki a szavakat, Castle cikákolva próbált megszabadulni a már félig lenyelt töltött gombától.
Kate hangosan felnevetett.
- Ugye, ezt te sem hiszed?
Castle vágott egy bosszús grimaszt, amiért a nő kellőképpen meg tudta ijeszteni, aztán, hogy a köhögőrohamtól megszabaduljon, ivott pár korty ásványvizet.
- Nem, dehogy - nyögte ki nehezen, de azért gyanakodva a különc író felé pillantott, és eltolta maga elől a gombát.
Beckett elnyomott egy elégedett mosolyt a férfi reakcióján, aztán elkomorodott. 
- Remélem, Ryan-ék találnak valamit, ami előbbre viszi az ügyet! Utálom ezt a helyzetet.
- Amíg telefonáltál, összeírtam, kik láthatták a fehér táblánkat, és kik rendelkezhettek információval arról, hogy hol tartunk a nyomozásban - nyitotta meg a telefonja jegyzeteit Castle, és a nő elé csúsztatta a készüléket.
Beckett végigfuttatta tekintetét a listán, amelyen néhány nevet aláhúzott a férfi.
- Azokat jelölted meg, akikhez történetet is tudsz kreálni, hogy miért követhettek el gyilkosságokat? - pillantott fel, majd amikor a férfi bólintott, dühösen összevonta a szemöldökét. - Ez komoly, Castle? - bökött a névsor alján, aláhúzás nélkül szereplő névre.
- Ugyan már, Beckett! Sheryl-t már tisztáztuk. Nincs indítéka, és olyan őszintének tűnt!
Beckett nyelt egyet, majd pár másodpercig levegőt sem vett, nehogy dühe elárulja, milyen érzékenyen érinti, hogy Castle ilyen elfogult a színésznővel. Vett egy mély lélegzetet, és lassan, de nyomatékosan ejtette ki a szavakat.
- Színésznő, tehát akkor tűnik őszintének, amikor akar, főleg, ha egy befűzhető férfival van dolga, akit akkor vezet meg, amikor csak akar. Indítéka pedig lehet akkor is, ha mi nem tudunk még róla.
Castle tudta, hogy Beckett kiszúrja a színésznő nevét, csak azt nem tudta, hogyan fog reagálni. Mindenképpen érzelmeket akart előcsalogatni Kate-ből, és még azt sem bánta, ha ezek között lesz a düh is. Érezte a nőből áradó feszültséget és a gúnyos hangsúly mögött megbúvó haragot is. Éppen válaszolni akart, amikor megcsörrent a telefonja, a kijelzőn pedig megjelent anyja negyven évvel ezelőtti, végzet asszonyát idéző képe.
- Jaj, Richard! Még mindig nem szabadultatok ki arról a szörnyű helyről?
Az asszony túlzóan sajnálkozó hangját hallva, Castle nyugalmat erőltetett magára, és türelmesen válaszolt.
- Egy ötcsillagos kastélyban vagyunk Anya, nem egy viskóban.
- Tudom, tudom, de egy gyilkossal vagytok összezárva.
- Honnan tudsz te egyáltalán a gyilkosról?
- Ó, kisfiam! Egy anya előtt semmi sem maradhat titokban!
- A fiúk voltak, ugye?
- Az lényegtelen!
Castle szinte látta maga előtt, ahogy anyja színpadiasan legyint, miközben kissé hátraszegi a fejét.  
- Tény, hogy van egy gyilkos a kastélyban, de ne felejtsd el, hogy senkinek nincs oka, hogy megöljön - magyarázta türelmesen, miközben Beckett-re nézett, aki bosszúsan megforgatta a szemét, jelezve, hogy ebben azért nem lenne annyira biztos.
- Még szerencse, hogy Katherine is veled van, mert képes lennél valami hülyeséget csinálni.
- Nem csinálok semmilyen hülyeséget, Anya! - morgott sértődötten a férfi, miközben szemével követte Kate-et, aki felállt, és a svédasztal felé indult, hogy kiválassza a főételt. A nő visszapillantott rá, és együtt érzőn elmosolyodott, amiért esélye sincs megúszni az anyai aggódást.
- Nagyon szúrós vagy - szólalt meg pár pillanatnyi hallgatás után halk, komoly hangon Martha. - Valami baj van, ugye? - kérdezte.
Castle kitartóan hallgatott, de érezte, hogy anyja hatodik érzékét nem tudja becsapni, mivel Martha türelmesen várt az őszinte válaszra.
- Nem tudom. Azt hittem ... azt hittem, a sors zárt össze bennünket, hogy Kate végre színt valljon, és adjon valami jelet, hogy érdemes-e várnom rá, vagy kiderüljön, hogy félreértettem, és csak hiú reményeket kergetek - buktak ki belőle a szavak, és önkéntelenül árulta el legtitkosabb félelmét.
- Az érzelmeitek nem attól alakulnak vagy változnak, hogy össze vagytok-e zárva egy kastélyban, vagy szabadon élhettek New Yorkban. Nem sürgetheted Katherine-t, de azt, hogy meddig vársz rá, neked kell eldöntened.
- Tudom, de ... - egy pillanatra elakadt a szava, mert Beckett, két tál étellel a kezében, közeledett az asztalhoz. - ... Tudom, hogy vannak hibáim - kezdte újra a mondatot, mintha anyjának mondaná a telefonba, de átható tekintetét nem vette le Kate-ről. - Sokszor idegesítő vagyok, és szeretem megszegni a szabályokat, de vannak jó tulajdonságaim is: például feltétel nélkül tudok szeretni és türelmesen várni, bár lehet, hogy valakinek ezek nem jelentenek sokat. Ennek ellenére nem hiszem, hogy ezekért a rossz tulajdonságaimért lennék egy gyilkos célpontja, szóval nem kell izgulnod - mondta, mintha csak anyja aggodalmát akarná csitítani, miközben árgus szemekkel figyelte Kate minden rezdülését. Úgy tűnt, a nő először nem sejtette meg a szavak mögött megbúvó célzást, mert nyugodtan leült, miközben az egyik tányért Castle elé csúsztatta, de amikor a férfira nézett, a mozdulata egy pillanatra megállt, aztán nyelt egyet, és elkapta a tekintetét.
Martha megérezte, hogy a szavak nem neki szólnak, ezért halkan szólt a készülékbe.
- Boldog vagy mellette ebben a várakozós állapotban, vagy ez már csak szenvedés? Ezt kell végiggondolnod! 
- Tudom - mondta elcsukló hangon a férfi. Nem akarta, hogy Kate fültanúja legyen a kételyeinek, ezért ideje volt lezárnia a beszélgetést. Magabiztosságot erőltetett magára, miközben kissé önelégülten Kate-re mosolygott. - Ne félts Anya! Beckett vigyáz rám, és meg őrá.
Kate nem akart különösebb jelentőséget tulajdonítani a férfi korábbi szavainak, és inkább elhessegette a gondolatot, hogy azoknak mi lehetett a mögöttes tartalma. Nem akart a Castle-vel kapcsolatos érzéseivel foglalkozni, és emiatt egyre fojtogatóbbnak érezte a bezártságot is. 
- Azt hiszem, meg kell bíznunk valakiben ahhoz, hogy előbbre tudjunk lépni - terelte az ügyre a szót, arra gondolva, hogy be kell avatniuk az újabb hulla titkába valakit, de Castle félreértette a szavait.
A férfi hátradőlt a székben, és meglepetten nézett Beckett-re. Csalódottan állapította meg, hogy míg ő az életét is rá merné bízni a nőre, addig az nem bízik meg benne feltétel nélkül.
- A biztonságiak főnökét mégis be kell avatnunk a második gyilkosságba is, elvégre elvesztette az egyik emberét, és előbb-utóbb úgyis keresni kezdené - folytatta Kate nyugodtan. Mivel közben jóízűen falatozni kezdett, és figyelmét lekötötte az étel, nem érzékelte sem Castle érzelmi hullámvölgyét, sem a megkönnyebbült sóhaját, amikor rájött, hogy félreértette a nő szavait.
- Igen, ez jó ötlet - nyomott el egy felszabadult mosolyt a férfi, aztán megszemlélte az elé tett tányéron sorakozó finom falatokat. - Kösz, hogy nekem is hoztál ebből a mennyei eledelből - szívta be a steak fűszeres illatát.
- Ráadásul ebben gomba sincs - jegyezte meg Kate a korábbi ugratására utalva.
Abban a pillanatban, hogy Castle meghallotta a nő jellegzetes, incselkedő, csipkelődő hangsúllyal kiejtett szavait, és meglátta a szája sarkában megbúvó szeretettel teli mosolyt, úgy érezte, hirtelen minden visszaállt a régi kerékvágásba, ami megnyugvással és örömmel töltötte el. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy tudja, még mindig boldogsággal tölti el minden Kate-tel töltött pillanat, még akkor is, ha ez várakozással vegyül.
- Szükségünk lesz néhány szövetségesre a nyomozásban, hogy előbbre lépjünk. A biztonságiak főnökének van rendőri múltja, és az Espo-éktól kapott információk alapján nem állt semmilyen kapcsolatban Donald Holms-szal, ezért kicsi az esélye, hogy pont ő legyen a gyilkosunk.
- A főhadiszállásunkat pedig át kellene tennünk a szobánkba - vetette fel Castle. - Eléggé feltűnő, hogy egy irodában töltjük a fél napot, és odahívatunk valakiket. Még az is gyanút fog, akihez nem ért el a gyilkosság híre.
- Rendben, de semmi fehér tábla! A laptopon tárolunk mindent, azt meg biztonságos helyre tesszük, ha nem vagyunk a szobában.
- Na és mit mondjunk, miért hívatjuk a biztonsági főnököt?
- Van egy elveszett gyűrű sztorink, nem? - mosolyodott el Kate, mire Castle elvigyorodott, aztán rosszallást színlelve, megingatta a fejét.
- Igaz is! Elveszteni egy méregdrága eljegyzési gyűrűt! Ez nem túl jó előjel a közös jövőnkre nézve Beckett kisasszony - játszotta a megbántott vőlegényt.
Fél óra múlva már a Dave Mitshell-től kapott irodában szedték össze az üggyel kapcsolatos anyagokat. Hamarosan leürült a fehér tábla, a kinyomtatott jelentések az iratmegsemmisítő martalékaivá váltak, és minden összegyűjtött adat Beckett laptopjára került. A döbbent Mitshell-nek megköszönték az együttműködést, de azt hitették el vele, hogy nem nyomoznak tovább, mivel hamarosan javul az időjárás, jönnek a a helyi rendőrök, akik majd hivatalos nyomozást folytatnak, ezért nincs szükség az irodára. 
Míg Beckett, hóna alatt a minden adatot rejtő laptoppal, kikulcsolta a szobájuk zárját, Castle összeszűkült szemekkel, hitetlenkedve bámulta az ajtón díszelgő 13-as számot.
- Hova lett az egyesem? - kérdezte megbántott kisfiús arccal, mivel a nagy gonddal odarajzolt egyes számnak csak hűlt helye volt.
- Biztos a takarítók súrolták le - pillantott fel Kate, és nem tulajdonítva jelentőséget a dolognak, belépett a szobába. Amikor észrevette, hogy a férfi nem követi, hanem tanácstalanul álldogál a folyosón, elnézően elmosolyodott. - Mindegy, hogy 13-as vagy 131-es szám van az ajtón Castle. Minden rajtunk múlik, nem a szerencsén vagy a sorson.
- Azért nyugodtabb lennék, ha más szám lenne az ajtónkon - morogta a férfi. Kelletlenül belépett a szobába, és éppen abban a pillanatban hatalmasat dörrent az ég, a szél pedig süvítve verte olyan erővel a hatalmas esőcseppeket az ablaknak, hogy azok csattanva porladtak permetté. Castle összerezzent. Az ablakhoz lépett, és hitetlenkedve nézte, ahogy a vastag hóréteg elnyeli az eső nagy részét, de leömlő víz helyenként már sáros patakokat vájt a fehér hólepelbe. Rossz érzését csak növelte a gondolat, hogy ebben az évszakban meglehetősen szokatlan, hogy a havazást egyik napról a másikra heves esőzés váltsa fel.  Nem kívánta, hogy valami szerencsétlenség történjen velük, de ha mégis, akkor a nő orra alá fogja dörgölni, hogy ő megmondta ... Nagyot sóhajtott, és megpróbálta baljós érzéseit száműzni, hogy figyelmét az gyilkosságok megoldására tudja irányítani.
Hamarosan rájöttek, hogy a fésülködő asztal nem tudja az íróasztal szerepét betölteni, mivel Beckett-et idegesítette a hatalmas tükör, amiben állandóan saját magát látta, ezért inkább a baldachinos ágyra telepedett. Törökülésbe húzta a lábait, és az ölébe tette a laptopot.
- Mi az? - nézett fel az íróra, aki tanácstalanul álldogált az ágy végében.
- Se ... semmi - húzta fel a vállát a férfi, de közben azon töprengett, hogy csak leüljön az ágy szélére, vagy telepedjen Beckett mellé. Az utóbbira vágyott, de túl bizalmasnak érezte ezt a helyzetet. Összeérne a válluk, érezné a nő testének melegét és az illatát. Olyanok lennének törökülésben egymás mellett ülve egy baldachinos ágy közepén, mint egy házaspár, akik egymás bizalmasai. 
Beckett elmosolyodott magában, amiért Castle ügyetlenül próbálta leplezni a zavarát.
- Húzd le a cipődet! Utálom, ha valaki cipővel ül fel az ágyra - jegyezte meg, mintegy jelet adva a férfinak, hogy nyugodtan telepedjen mellé.
Castle szeme felcsillant, lerúgta a cipőjét, és vigyázva, nehogy Kate-hez érjen, mellételepedett. A helyzet nem egészen olyan volt, mint amilyennek képzelte, mert elbódította ugyan a finom cseresznyeillat, de olyan mereven ült, hogy pár perc múlva már érezte elmerevedő izmait.
- Megjött Espo e-mailje - élénkült fel Beckett, de a lelkesedése hamar alább hagyott, amikor kiderült, hogy mindössze egy embernek volt engedéllyel kilenc milliméteres pisztolya a kastélyban tartózkodók közül, de az nem más, mint az első áldozat, Benett Jonson.
- Kezdjük az elejéről! Nézzük át újra Donald Holms halálának aktáit, Benett Jonson pénzügyeit, az eddigi tanúvallomásokat! Talán valami felett átsiklottunk - mondta bizakodva Castle.
- Rendben, de utána idehívjuk a biztonságiak főnökét. Lassan ideje lesz beavatni a második gyilkosságba.
Már órák óta a laptop monitorán olvasták az eddigi információkat, de semmi újra nem bukkantak. Késő délután volt, de a kinti viharfelhők miatt már sötétbe borult a szoba. Beckett a férfira pillantott. A monitor éles fényétől a máskor lágy vonású arc markánssá vált, amiről Kate-nek eszébe jutott, hogyan szokta magát jellemezni Castle. Most tényleg marconán jóképűnek látszott, ugyanakkor fáradtnak és feszültnek tűnt, ezért úgy gondolta, itt az ideje egy kis pihenőnek.
- Tartsunk egy kis szünetet, aztán hívjuk a biztonsági főnököt! - hajtotta le a laptop monitorát, aztán nagyot nyújtózva leszállt az ágyról.
Castle fájdalmas arccal tapogatta a derekát, miközben megpróbálta kinyújtani elmacskásodott lábait.
- Azt hiszem, nem nyomozó munkára tervezték ezt az ágyat - nyögte.
- Fáj valamid? - csodálkozott Kate, mivel ő nem érezte kényelmetlennek az ágyat.
- Á! Csak nem tudok megmozdulni, úgy begörcsölt a derekam - mondta olyan hangsúllyal Castle, mintha ez semmiség lenne.
Beckett-ben most tudatosult, milyen mereven és mozdulatlanul ült mellette órákon keresztül a férfi. Nem kellett sokig töprengenie az okán. Halványan elmosolyodott.
- Feküdj hasra! Megmasszírozom, attól helyrejön - ejtette ki szerető gondoskodással a szavakat, de abban a pillanatban meg is rettent. Eddig mindig tudatosította a férfiban, hogy nem akarja közel engedni magához, most meg ő ajánl fel egy, a kelleténél intimebb helyzetet.
Castle pupillája hatalmasra tágult, de nemcsak a sötétségtől, hanem a csodálkozástól is. Észrevétlenül nyelt egyet, kihúzta ingét a nadrágjából, és nehézkesen hasra fordult. Képzelete meglódult, és már szinte érezte, ahogy a meghitt félhomályban Kate finom ujjai siklanak a bőrén. A tökéletes idillhez már csak egy andalító melódia hiányzott, és az egész jelenet filmbe illő lett volna. Álmodozásából egy kattanó hang és a szemét hunyorgásra kényszerítő erős fény zökkentette ki.
- Nem kellett volna felkapcsolni - jegyezte meg bosszankodva. A következő pillanatban tudatosult benne, hogy a valóság még csak hasonlítani sem fog a képzelete szülte érzésekhez. Kate nem húzta fel az ingét, hanem azon keresztül nyomta meg olyan erőteljesen a gerince melletti izomköteget, hogy Castle hangosan feljajdult.
- Azt hittem masszírozni akarsz, nem rokkanttá tenni - méltatlankodott, de Kate-et nem hatották meg a szavai, mert továbbra is határozott és erőteljes mozdulatokkal lazította el a görcsösen összehúzódó izmokat. 
- Ne nyafogj! Mindjárt jobb lesz - csitította a férfit szigorú hangon, de közben mosolyogva nézett végig az erőteljes férfitesten.
Pár perc múlva Castle érezte, hogy valami megváltozott: Kate mozdulatai lágyabbá és bensőségesebbé váltak. Behunyta  a szemét, és élvezte a könnyedén sikló, finom ujjak érintését, de mintha a nő is megérezte volna, hogy meghittebbé váltak a mozdulatai, mert hirtelen abbamaradt a masszírozás.
- Most már rendben leszel - mondta, és gyorsan a nyomozásra terelte a szót. - Ideje idehívni a biztonsági főnököt. Csak tudnám, hova tettem a telefonom - mérgelődött, és a fésülködő asztal felé indult.
Castle óvatosan felállt és megmozgatta a tagjait, miközben kíváncsian fürkészte Beckett vonásait. Nem tudta eldönteni, hogy valóban zavarban van-e a nő, vagy csak a képzelete játszik vele csalfa játékot. Várta, hogy Kate újra felé forduljon, amikor hirtelen sötétbe borult a szoba. Megtorpant és várt. Hallotta, hogy Beckett az ajtó felé lépked, és fel-le kapcsolgatja a villanykapcsolót, de nem történt semmi. Pupillája hiába tágult óriásira, a koromfekete sötétségből nem rajzolódott ki egyetlen tárgy halvány körvonala sem. Előre nyújtotta a karjait, és jobbra-balra tapogatózva, óvatosan indult a hang irányába. Nehezen érzékelte, hogy mekkora utat tett meg, és már épp megfordult a fejében, hogy talán rossz irányba halad, amikor keze megérintett valamit. Megtorpant, de amikor rájött, hogy mi, vagyis inkább ki képezi az akadályt, a szívverése is elállt. A selymes ing anyaga alatt érezte Kate puha bőrét, aztán egy pillanattal később a megfeszülő hasizmokat. Miközben még közelebb lépett, tenyere önkéntelenül simult a nő derekára. Érezte, hogy Kate teste megfeszül, de nem mozdul. Lassan vett egy mély lélegzetet, hogy minél hosszabban érezze a semmivel össze nem téveszthető cseresznyeillatot. Az arcát megcirógató meleg levegőtől megborzongott. Tudta, hogy a véletlen soha vissza nem térő alkalommal ajándékozta meg, amit ki kell használnia, hogy megtudja, mit érez iránta Kate. Gyengéden, mégis határozottan tartotta a karjában, miközben alig észrevehetően közelebb lépett.
- Castle! - jött ki fojtottan Kate torkán a hang, de örült, hogy egyáltalán meg tudott szólalni. Először csak meglepte a férfi közelsége, az érintése azonban szinte áramütésként érte. Bosszantották a reakciói. Józan akart maradni, de egyre gyakrabban reagált Castle közelségére olyan intenzíven a teste és az érzelmei, hogy nem tudta őket irányítani. Hallotta a hatalmas sóhajt, ahogy a férfi lassan beszívja a levegőt,  érezte a derekára simuló, egyre magabiztosabb kezeket, az apró mozdulatot, ahogy olyan közel lép hozzá, hogy érzékelte a testéből áradó meleget. Átfutott a fején, hogy nem a kellemes bizsergéstől rémült meg, hanem Castle szándékától, amit a koromsötétség ellenére pontosan érzett. Zavarában megköszörülte a torkát.
- Castle! - hagyta el most már határozottan a szó a száját. - Megtaláltál, szóval most már inkább a telefonod keresd!
- Pe-persze - nyelt egyet csalódottan az író, és leengedve a karját, hátrébb lépett. Telefonja a zsebében lapult, így hamarosan a kijelző éles fénye tört utat a sötétségbe.
Beckett úgy kerülte meg Castle-t, hogy véletlenül se érjen hozzá. Végigtapogatta a fotel támláján heverő blézerét, kivette zsebéből a telefonját, aztán felkapta a laptopot, és az ajtó felé indult.
- Gyere, nézzük meg, mi történt!
- Egy sötétségbe borult kastély, tomboló vihar, a lakók elzárva a külvilágtól, plusz egy gyilkos és két hulla ... Hát, ha horrort akarnék írni, pont ilyen helyszínnel indítanám a történetet - szólalt meg vészjóslóan az író, miközben a folyosóra lépett, és behúzta maga mögött az ajtót. - Na meg egy 13-as számú szoba!
- Castle! Ezzel nem segítesz! - szólt rá szigorúan Beckett, és az étterem felé indult, mivel feltételezte, hogy Dave Mitshell ott fogja tájékoztatni a vendégeket az újabb kellemetlenségről. 
A vihar megrongálhatta a kastély villamos vezetékeit, de csak néhány percre volt szükség, hogy a generátorok működésbe lépjenek, ezért mire az étteremhez értek, az épület újra fénybe borult. 
Dave Mitshell a színpadon állva nyugtatgatta az izgatott vendégsereget, bizonygatva, hogy biztonságban vannak a kastélyban, csupán az internetről és a televíziós szolgáltatásról kell lemondaniuk, mivel villany lesz, de néhány korlátozást léptetnek életbe az áramhasználattal kapcsolatban, hogy biztosan kitartsanak a generátorok, amíg elcsitul a vihar. A bejelentést persze általános morgolódás kísérte, és egyszerre többen is afelől érdeklődtek, milyen korlátozásokra gondol.
Beckett a füléhez emelte a telefont, feszülten figyelt, aztán dühösen zsebre tette a készüléket.
- Éééés a telefon sem működik! - szűrte a fogai között. - Ezt vajon miért felejtette el mondani?
- Talán csak nem akart pánikot - mentegette az idős férfit Castle, miközben a fejével színpad felé intett, ahol Mitshell-t ostromolták a kétségbeesett, dühös vendégek.
- Ha megtudják, hogy már két hullával kell osztozniuk a kastélyon, nem a telefon hiányától fognak pánikba esni - szólalt meg mögöttük egy öblös férfihang.


2018. március 17., szombat

Slamasztikában 4/24

- Szóval? Mit keresnek itt? Nem látták az ajtón, hogy "Idegeneknek belépni tilos!"? Vendégek nem jöhetnek ide.
Kate már átkozta magát, amiért nem hívatta inkább az irodába a biztonságiak főnökét, hogy kikérdezze a John Fields álnevet használó új beosztottjáról. Több biztonsági őrt is kihallgattak, amikor felfedezték Benett Jonson holttestét, de mivel megpróbálták azt a látszatot kelteni, hogy baleset történt, csak néhányan tudták, hogy egy gyilkost keresnek, és Beckett azt akarta, hogy ez maradjon is így. Felmerült benne az is, hogy az elkövető nincs egyedül, és az is, hogy gyanakszik, és figyeli őket, így jobbnak látta, ha nem hívnak senkit az irodába, inkább ők derítik fel a terepet. Talán a gyilkossal való összezártság tette gyanakvóbbá az átlagnál, de nem bízott senkiben, még a biztonsági szolgálat embereiben sem. Az előtte tornyosuló tagbaszakadt fickó azonban elbizonytalanította. Már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy Castle-vel kettesben indultak körülszimatolni. Az egyetlen embert, akiben bízott, és akire az életét is rábízta volna, talán éppen most sodorta veszélybe. Nyitni akarta a száját, amikor Castle felháborodást színlelve, dühös tekintettel a férfi elé lépett. 
- Még hogy nem lehetünk itt? - kérdezte felháborodottam. - Eltűnt a menyasszonyom gyémántköves eljegyzési gyűrűje! Tudja maga, mennyi időmbe telt, mire eljutottam addig, hogy az ujjára húzhattam azt a gyűrűt? - emelte meg a hangját egyre indulatosabban. - Arról nem is beszélve, hogy természetesen nem egy átlagos gyűrűről van szó! Ez a gyűrű kifejezte mindazt, amit érzek iránta! Hát milyen biztonsági szolgálat a maguk cége, ha még azt sem tudják elérni, hogy az értékeink biztonságban legyenek?
A trikós izomkolosszusnál csak Kate lepődött meg jobban, amiért Castle-nek éppen egy ilyen sztori jutott eszébe, mivel azonban ő tudta, hogy az egész csak színjáték, gyorsan megpróbált a jelenethez illő, dühvel vegyes szomorúságot ölteni az arcára. A lófarkos férfi azonban meglepődve hőkölt hátra a dühös vendég elől, aki váratlanul rázúdította a haragját.
- Nyugodjon meg uram! - emelte fel nyugtatóan a kezét. - Talán csak valami szokatlan helyre tették a gyűrűt. Segítünk megkeresni.
- Szokatlan helyre? Mit gondol? Hova lehet tenni egy gyűrűt egy szállodai szobában? Segítenek megkeresni? Azt hiszi, nem kerestük már mindenütt? - hadonászott dühösen Castle.
Beckett úgy érezte, az író kicsit túljátssza a szerepét, ezért belekarolt, hogy lefogja a kezét, ami azt a látszatot keltette, mintha minden reménye a férfiban lenne. Castle meglepődve fordult felé, és egy pillanatra kiesett a szerepéből, de Kate átvette tőle a történet fonalát.
- Hidd el Cicuskám, én vigyáztam a gyűrűre - bizonygatta hízelgő hangon, miközben ártatlanul megrebegtette a szempilláit. - Csak akkor húztam le az ujjamról, amikor a folyosón megmutattam Laura Morrisnak, az egyik vendégnek. Fel is próbálta, hogy megnézze, hogy áll az ő ujján. Aztán beléptem a szobába, és beletettem a fésülködőasztalon levő ékszeres dobozba.
- Miért nem húzta vissza az ujjára? - értetlenkedett a biztonsági őr.
Kate nem számított a logikus kérdésre, ezért segélykérőn pillantott Castle-re.
- Ööö ... hát ... -
- Az én hibám - sóhajtott az író. - Eltévesztettem a méretet. A gyűrű túl nagy volt ... vagy Kate ujja túl vékony ... szóval én mondtam, hogy amíg nem igazíttatom méretre, inkább ne hordja, nehogy elvesszen. Tudja, nem lett volna jó ómen a jövőnkre nézve. És most tessék. Mégis elveszett - mondta magába roskadva.
- Biztos, hogy ellopták - bizonygatta Kate, és hogy meggyőzze a nagydarab biztonsági őrt, nagyokat bólogatott, és ujját a férfi mellkasának bökte. - Azt is tudom, ki segíthetne. Az egyik társa ott volt a szobánk közelében. Ő biztosan látta, kik járkáltak arra. Olyan mackós, kopaszodó férfi volt, és hallottam, hogy a főnöke Fields-nek szólította.
- Oké, oké, hölgyem! - hátrált a férfi, miközben cikázó tekintetén látszott, hogy azon töpreng, a két vendég közül vehemens férfi, vagy rámenős menyasszony a kriminálisabb-e. - Mindjárt szólok Fields-nek, hogy segítsen maguknak - mondta, miközben előkapta a telefonját, és pár lépést odébb sétált.
- Most mi legyen? - suttogta izgatottan Castle.
- Csak játszd a szereped! A többit bízd rám - formálta hang nélkül a szavakat Kate.
A biztonsági őr türelmetlenül dobolt a lábával, de mivel hiába várta, hogy Fields felvegye a telefont, bosszúsan elhúzta a száját, és zsebre dugta a telefont.
- Nézzék! A raktárhoz van beosztva, de még fél óra hátra van a szolgálati idejéből. Ha lejár a műszakja, odaküldöm a szobájukhoz, és segít megkeresni azt a gyűrűt.
Beckett látta a férfin, hogy minden vágya, hogy megszabaduljon tőlük, és mivel nem látta értelmét a maradásnak, finoman húzni kezdte Castle-t.
- Gyere Cicus! Majd jön az a biztonsági őr, és segít megkeresni a gyűrűt. Ne szomorkodj! Biztosan meglesz - simított végig vigasztalón Castle arcán, miközben jót derült a reakcióján. Tudta, hogy utálja, ha Cicusnak szólítja, ezért nem csodálkozott az arcán megjelenő durcás kifejezésen, de amikor megsimogatta, a férfi annyira meglepődött, hogy az ajkai is elnyíltak.
- I-igen ... biztosan - dadogta, és hagyta, hogy Beckett maga után húzza.
Amikor visszaértek a földszinti előtérbe, Castle a szívére tett kézzel nagyot sóhajtott.
- Hú,ez meleg volt! Láttad, mekkora bicepsze volt? Na és az a tigris!
- Hm. Az egészen szép munka volt - merengett el Kate.
Castle megtorpant.
- Neked tetszenek a tetkók?
- Van, akinek jól áll - vonta meg a vállát.
- De ... vonzónak találod? - kérdezte félve Castle, miközben lelki szemei előtt már látta, ahogy Beckett becitálja egy szalonba, és rá akarja beszélni, hogy tetováltasson magára egy tigrist vagy egy sárkányt, amiket csak vagy ezer szúrással tudnak megrajzolni. Megrázkódott a gondolatra.
Beckett rosszallóan összevonta a szemöldökét.
- Engem nem a tetoválások vonznak egy férfiban, hanem a személyisége - mondta kissé sértődötten, aztán a szája sarkában megjelent egy apró mosoly. - Van, aki sokkal jobban tetszik tetoválás nélkül.
Castle a nő arcát fürkészte, hogy megbizonyosodjon róla, nem értette félre a célzást, aztán zavarában megköszörülte a torkát.
- Hát, mindenkinek van olyan őrült időszaka, amikor varrat magára valamit, amit aztán megbán - mondta rekedt hangon.
Beckett pár másodpercig döbbenten nézett a férfira, aztán mosolyogva megingatta a fejét.
- Van egy tetkód, amit egy átmulatott éjszakának köszönhetsz? - kérdezte.
Castle vágott egy grimaszt, miközben bólintott.
- Amikor megkaptam az első regényem után járó honoráriumot, őrült bulit szerveztem a kollégiumban. Másnap arra ébredtem, hogy szétrobban a fejem és sajog a ... Szóval ... igen, volt rajtam egy friss tetoválás. Egy napomba került, hogy kiderítsem, mit ábrázol - morogta még mindig bosszankodva az emléken.
- Na, és mit ábrázol? - kérdezte Kate, de abban a pillanatban, hogy kiejtette a szavakat, már tudta, hogy magas labdát adott a férfinak, mert az huncutul elmosolyodott.
- Megmutatom, ha te is a tiédet - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét.
- Előbb meg kellene találnunk a biztonsági őrünket - figyelmeztette Kate, de a szavaival nem sikerült letörölni a férfi arcára kiülő pimasz mosolyt. - Gyere! Nézzük meg a hangárnál! - indult el Beckett, de Castle nem követte.
- Szóljunk Dave Mitshell-nek vagy a biztonsági főnöknek, hogy keríttesse elő!
- Nem, Castle! Nem bízom senkiben. Egyre több ember tud a gyilkosságról, és ez egy zárt közösségben nem szerencsés. Csak egy fura elméletünk van mindenféle bizonyíték nélkül, és ez az elmélet is egyre szövevényesebb. Ha Fields sáros Donald Holms megmérgezésében, valószínűleg megfizették érte. Akkor pedig lehet, hogy itt van a megbízója a kastélyban, nekünk pedig fogalmunk sincs, ki az. Ezért nem bízom senkiben.
- Szóval, tovább játsszuk az előadásunkat?
- Egyelőre igen - bólintott Kate, aztán anélkül, hogy a férfira nézett volna, elindult. A történet, amit Castle előadott az alagsorban, túlságosan veszélyes téma volt. Sem komolyan, sem viccelődve nem akart róla beszélni.
- Remélem, legalább tetszett a sztori - jegyezte meg halkan Castle, és lépteit szaporázva követte a nőt.
A raktárba nyíló acél ajtó csikorogva nyílt ki. Beckett a csípőjén megbúvó pisztolyon tartotta a kezét, miközben tekintete gyorsan, de módszeresen végigpásztázta a csarnokot, amelynek betonpadlóján megszámlálhatatlan doboz és láda sorakozott. A hatalmas helyiség túloldalán két konyhai kisegítő zöldségeket pakolt egy ládába, aztán anélkül, hogy észrevették volna a két hívatlan látogatót, sietve vitték a szakácsoknak. Amikor becsapódott mögöttük a fém ajtó, Beckett és Castle egyedül maradt a csarnokban. Az író fázósan hajtotta fel zakója gallérját, miközben azon töprengett, hol kellene tartózkodnia a biztonsági őrnek, mivel sehol nem látta.
A ládák és dobozok labirintussá változtatták a terepet, ami rossz érzést keltett Beckett-ben. Lassan előhúzta a fegyverét, és előre szegezve elindult, hogy megkerüljön egy magasra rakott ládaoszlopot.
- Maradj mögöttem! - utasította súgva Castle-t, aki egy ideig engedelmesen követte, de aztán feltűnt neki, hogy a ládákat és a kartondobozokat mindenhol egymástól elkülönítve, mérnöki pontossággal rakták össze, a raktár bal oldalán egy jókora dobozra össze-vissza halmozták a ládákat. Nyitotta a száját, hogy Beckett után szóljon, aztán meggondolta magát, és osonva a rendetlenül összerakott ládák felé indult.
Beckett úgy érezte magát, mint az akadémián, amikor a gyakorlaton váratlanul felbukkanó alakokról kellett a másodperc századrésze alatt eldönteni, hogy veszélyt jelentenek-e, és ha igen, akkor ugyanilyen gyorsan ki is kellett iktatni őket. Most ugyanolyan feszülten koncentrált, mint akkor. Minden pillanatban arra számított, hogy egy láthatatlan beugróból felbukkan valaki fegyverrel a kezében. Összerezzent, amikor egészen más történt, mint amire felkészült.
- Beckett! - hallotta meg Castle hangját a távolból. Nyelt egyet, és a hang irányába fordult. A férfi tőle vagy húsz méterre egy ládákkal beborított jókora doboz előtt állt, és jelentőségteljesen a földre mutatott.
- Nem azt mondtam, hogy maradj mögöttem? - vonta össze dühösen a szemöldökét, miközben az író felé indult. Amikor a férfi által mutatott pontra nézett, azonnal megfeledkezett a bosszúságáról. A betonon szétterülő vértócsa bőrszerű, megalvadó félben levő,  sötétbordó felülete csillogott a hideg neonlámpák fényétől. A tócsa egészen a kartondobozig nyúlt, aminek egyik oldala úgy szívta magába a vörös folyadékot, mint egy vérre szomjazó vámpír. Beckett ledobott pár üres ládát a dobozról, hogy hozzáférjen, aztán Castle-re nézett. A férfi bólintott, megfogta a karton tetejét, és miközben Kate a dobozra fogta a Glock-ot, oldalra rántotta.
- Azt hiszem megtaláltuk a biztonsági őrünket - állapította meg Beckett, amikor meglátta a doboz alatt fekvő, mellkason lőtt férfit, aki minden kétséget kizáróan a Benett Jonson szobájában talált titkos felvétel főszereplője volt.
- Jobb lett volna, ha nem festem az ördögöt a falra, azzal a Tíz kicsi négerrel ... vagy indiánnal, mert úgy tűnik, úgy szaporodnak a hullák, mint Agatha Christie krimijében - nyelt egyet Castle. - Idegesít, hogy nem tudom, melyik volt az eredeti cím - bosszankodott. 
- Engem meg az, hogy már megint nincs gyanúsítottunk - szűrte a fogai között dühösen Kate.
Mintha csak még jobban bosszantani akarták volna az égiek, hirtelen nagyot dörrent az ég, és olyan süvítő hangot adó,  viharos erejű szél támadt, hogy megremegtette a raktár ablakait.
- Azt hiszem, még egy darabig össze leszünk zárva - nézett Castle jelentőségteljesen Beckett-re, aki pontosan tudta, hogy a férfi úgy érzi, kapott még egy kis haladékot az égiektől, hogy dűlőre vigye a kettejük dolgát.
- Egy gyilkossal is össze leszünk még egy darabig zárva - figyelmeztette Kate, de mivel a férfinak a szempillája se rezzent, megpróbálta elterelni a szót a különleges helyzetről. - Féltem, hogy egy unalmas díjkiosztóra hozol, de ilyen izgalmakra nem számítottam.
- Hát, lehet, hogy olyan emlékezetes lesz ez a pár nap, hogy sok év múlva is megemlegetjük - ejtette ki a szavakat elgondolkodva Castle, miközben reményteljes, meleg mosoly játszott a szája sarkában.
 

2018. február 19., hétfő

Slamasztikában 4/23

Tudta, hogy Beckett pontosan átérzi Sheryl helyzetét, de rendőrként nem fogja beavatni a nyomozásba, amíg gyanúsítottnak tartja. Kíváncsian várta, ki kerül ki győztesen a párbajból.  
A két nő pislogás nélkül tartotta a szemkontaktust vagy egy percig. Castle csak kapkodta tekintetét, hogy észre vegye, hogy a barnászöld szemek vagy a kékek adják fel előbb a harcot, vagy meglássa, melyik ajak mozdul előbb szólásra. A következő pillanatban Beckett szeme alig észrevehetően összeszűkült, ajka pedig résnyire nyílt.
- A nyomozást bízza rám - mondta halkan, mégis olyan határozottan, hogy érződött, nem érdemes ellenkezni vele. Hirtelen olyan közel hajolt a színésznőhöz, hogy az meglepetésében kissé hátrébb húzta a fejét és nagyot pislantott. - Maga pedig akár ártatlan, akár nem, bízhat abban, hogy kiderítem, ki a nagyapja és Benett Jonson gyilkosa. Az utóbbi esetben nem várom el, hogy nekem drukkoljon - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét, és halvány mosollyal a szája sarkában folytatta. - Ja, és egy jó tanács! Ha ártatlan, akkor se akarjon önjelölt Sherlock Holmes lenni, mert a végén még az áldozatok sorában találja magát!
Sheryl pár másodpercig dühtől összeszűkült szemekkel és remegő ajkakkal meredt a nyomozónőre, akinek nem kellett sem megemelnie a hangját, sem fenyegetőzni ahhoz, hogy éreztesse a fölényét, anélkül is sugárzott belőle a magabiztosság és az elszántság. A színésznő nyelt egyet, aztán megadva magát, sarkon fordult. Az ajtónál megtorpant, és visszafordult.
- Ajánlom, hogy betartsa az ígéretét! - szűrte dühösen a szavakat a fogai között, aztán kilépett a szobából, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy Castle összerezzent.
- Huh! Sosem gondoltam, hogy megnyerheti a farkasszem párbajt az, aki először szólal meg - mosolygott elismerően Kate-re.
- Nem is! Az nyeri meg, aki tovább bírja pislogás nélkül - kacsintott a férfira, mire az töprengő arccal próbálta felidézni, melyik nő pislantott előbb. Annyira meglepte, hogy Beckett törte meg a feszült csendet, hogy nem figyelt a szemkontaktusra.
- Á! Persze! - csapott a homlokára, amikor felidézte Shreyl meghátrálásának pillanatát. Beckett azonban nem foglalkozott az íróval. Gondolatait újra a nyomozás, és a bezártságuk foglalkoztatta.
-Az a gyanúm, hogy még meggyűlik vele a bajunk. Nem lenne jó, ha magánakcióba kezdene, vagy olyan dologba ütné az orrát, amibe nem kellene.
- Ráadásul mindig a legrosszabbkor jelenik meg - tette hozzá komoly arccal Castle, miközben a nő arcát fürkészte. Látta, hogy Kate nyel egyet, és egy pillanatra beharapja az ajkát, de azonnal rendezte a vonásait, és nem hagyta, hogy Castle célzása az elmaradt beszélgetésre, és a megválaszolatlanul maradt kérdésére terelje a beszélgetést.
- Valami elkerüli a figyelmünket - állt meg a fehér tábla előtt Beckett. - Kevés az információnk is. Ha feltételezzük, hogy a két haláleset összefügg, és Benett Jonson gyilkosa a felvétel miatt ölt, akkor abból kell kiindulnunk, hogy miért akarta valaki Donald Holms halálát.
- Ha megtaláljuk az indítékot, meglesz a gyilkosunk is - bólintott Castle, aztán alig hallhatóan hozzátette: - és a válasz is a kérdésekre.
Kate úgy tett, mintha nem érzékelné, hogy a férfi kettejük kapcsolatának kérdéseire célzott volna. Az íróasztalhoz lépett, és felvette a vendégek és a kastélyban dolgozók neveit tartalmazó papírt. Tudta, hogy Espo és Ryan gőzerővel dolgozik azon, hogy összefüggést keressen a listán szereplő emberek és Holms halála között, és a biztonsági cég volt alkalmazottainak is utána járnak, mégis türelmetlen volt.
- Próbáljuk meg a mindenható internetet! Nézzük meg, ki is volt Donald Holms! - vetette fel Castle, és átült az íróasztal mögötti székbe.
- Azt hiszed, ha Espo-ék nem találnak érdemleges információt a pénzügyi jelentésekben, vallomásokban és a rendőrségi adatbázisokban, akkor a Facebook a segítségünkre lehet? - kérdezte döbbenten Beckett, de Castle rá sem hederített a gúnyos felhangra. Izgatottan keresett rá a milliomos nevére, és villámgyorsan nézte végig a rengeteg találatot. Időnként meg-megnyitott egy oldalt, és átfutotta az újságcikkeket, amelyek többsége Holms haláláról, a sikkasztási ügyről, befektetésekről vagy jótékonysági estekről tudósított. Beckett egy ideig a férfi mögött állva nézte a képernyőn felbukkanó cikkeket, aztán idegesen az ablakhoz lépett, és a fiúkat hívta, bár tudta, ezzel csak azt a hatást éri el, hogy Espo-ék úgy érzik, sürgeti őket. Nem is állnának távol a valóságtól - ismerte el magában Kate, de megőrjítette a tehetetlen várakozás. 
- Szia Beckett! Mi az? Működik a telepátia? - szólt a telefonba Espo. Elégedetten csengő hangja arról árulkodott, hogy találtak valamit. - Éppen most akartalak hívni, mert a biztonsági cég embere jó nyomnak bizonyult. Átküldöm egy bizonyos George Levin anyagát. A fickó annál a cégnél dolgozott, amit Donald Holms bízott meg az irodái biztosítására. A cég főnöke szerint Levin egy kisebb csapattal a Holms család házainak, lakásainak a védelmével volt megbízva. Egy nap váratlanul hívatta Holms, és közölte, hogy felbontja a szerződést a céggel. Azt mondta, eljátszották a bizalmát, és inkább olyan céget bíz meg a család és az irodák védelmével, akik nem ütik bele az orrukat a magánügyeikbe. A főnök állítja, hogy az emberei semmilyen szabálytalanságot nem követtek el, egyedül Levint kapták rajta a háziak azon, hogy olyan helyiségekben is járt, ahova nem volt belépési engedélyük. George Levin egy hét múlva már annak a biztonsági cégnek az alkalmazottja volt, amelyik a kastélyt és a díjkiosztó biztonságáról is gondoskodik.
Miközben a férfi beszélt, Beckett szeme végigfutott a kastély alkalmazottainak névsorán, de nem találta a George Levin nevet.
- De ... - kezdte, de Espo a szavába vágott.
- Tudom, nincs ilyen nevű biztonsági őr. Azért is hívtalak ilyen soká, mert egy kis időbe telt, mire kiderítettük, hogy az új munkát egy nemrég meghalt barátja irataival vállalta. Az emberetek most John Fields névre hallgat.
- Ez az! - nyugtázta visszafogott örömmel Kate  sikert, mert a név ott feketéllett a kezében levő papíron. - Köszi Espo! Hívj, ha megtudtok valamit!
Castle felkapta a fejét, és kérdőn nézett a nőre, aki elszánt tekintettel új hívást indított a telefonján. 
Néhány perc múlva már Dave Mitshell mutatta nekik a kastély alaprajzán, hogy hol vannak elszállásolva a biztonsági szolgálat emberei, és hogy az épület mely pontjainak a biztosítását kérték.
- Találtak egy gyanúsítottat? - kérdezte az idős férfi aggodalmaskodó arccal.
- Igen - vágta rá büszkén Castle, mire Beckett egy szúrós pillantást küldött felé, jelezve, hogy nem kell kifecsegnie minden információt.
- Csak beszélni szeretnénk valakivel - próbált helyesbíteni Kate, de Mitshell csillogó tekintetéből látta, hogy nem tudta elaltatni a kíváncsiságát.
- Az egyik biztonsági őrre gyanakszanak? - kérdezte, mintha nem is hallotta volna a nyomozónő szavait.
- Nem, csak a segítségüket akarjuk kérni, hogy ha arra kerül a sor, segítsenek elfogni a tettest - hazudott ártatlan tekintettel Castle, hogy jóvá tegye az előbbi fiaskót. 
- Igen - erősítette meg Beckett. - Szóval, a főnökkel szeretnénk beszélni. Őt is itt találjuk? - bökött a kastély alaprajzának nyugati szárnyára, mire Mitshell bólintott.
- Szívesen odakísérem önöket.
- Köszönöm, de megtaláljuk - hárította el a szívélyes ajánlatot Kate. Megvárta, amíg a férfi mögött becsukódik az ajtó, aztán sóhajtva az égnek emelte a szemét.
- Egyszer, csak egyszer megérhetem, hogy ne fecsegj?
- De ... de hát ő Dave Mitshell, a házigazda. Tud a gyilkosságról, és senkinek nem fogja elmondani a történteket, mert az ártana a kastély hírének - tárta szét a kezét az író.
- Akkor sem kell megosztanunk vele mindent. Minél kevesebben ismerik a helyzetet és azt, hogy nyomozunk, annál nagyobb biztonságban vagyunk. Ha megijesztjük a gyilkost, olyan lesz, mint egy sarokba szorított vad, aki félelmében támad.
Castle jobbnak látta, ha nem mentegetőzik, ezért csak vágott egy bűnbánó grimaszt, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Beckett már nem foglalkozik vele, hanem kezében a kastély tervrajzával, az ajtó felé indul.
- Gyere! Keressük meg az emberünket! Zárd be az ajtót! Nem szeretném, ha valaki hozzáférne az információinkhoz.
Castle próbált lépést tartani az öles léptekkel haladó nővel, aki néha az alaprajzra pillantva céltudatosan haladt a nyugati szárny alagsorában levő, kissé dohos szagú, sötét folyosón. A magasabb szinteken tapasztalható luxusnak itt nyoma sem volt. A mennyezet alatti keskeny ablakokon alig szűrődött be a kinti napfény, a falak alsó részén felhólyagzó festék és a szürkés szín árulkodott a vízszigetelés hiányosságairól, szőnyeg hiányában pedig láthatóvá váltak a régimódi járólapok repedései.
- Nem kellene erősítést hívnunk? - aggodalmaskodott az író, miközben tekintete a kopár falak egysíkúságát megszakító, kopottas ajtókat pásztázta, mintha arról félne, valamelyik kinyílik, és rájuk támad a felvételen látszó nagydarab, kopasz gyanúsított. 
- Itt nincs erősítés - vetette oda szárazon a nyilvánvaló tényt Kate, aztán megállt, és komoly arccal megfordult. - Ne csinálj semmi hülyeséget! - nézett szigorúan Castle-re. - Itt van a fegyverem, de csak akkor akarom használni, ha muszáj. Egyelőre csak ki akarom deríteni, hol van Levin, vagyis Filds, ahogy most hívja magát, de előbb tudnom kell, bízhatok-e a biztonságiak főnökében. Szóval, nyugi Castle! Nem akcióba viszlek.
- Pedig semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy akcióba vigyél - sóhajtott a kelleténél nagyobbat szomorúságot színlelve a férfi. Huncutul csillogó szeme elárulta, hogy nemcsak arra az akcióra utal, amire a nő.
Beckett egy pillanatra behunyta a szemét, és türelmet erőltetve magára úgy tett, mintha nem értené a célzást, holott pontosan tudta, az incselkedés mögött komoly érzelmek állnak.
- Csak egymásra számíthatunk, úgyhogy kérlek, most az egyszer legyél komoly - mondta jelentőségteljesen.
Castle nézte a komoly tekintetű gyönyörű szemeket, amelyek a félhomályban egészen sötét árnyalatúvá váltak. Arra gondolt, Kate szemének színe éppen olyan megfejthetetlen titok, mint a nő a maga.
- Oké - bólintott, de alig indultak tovább, újra megszólalt. - Mi a terved? Mert van terved, ugye? - kérdezte gyanakodva.
- Majd ... improvizálunk - rántott egyet a vállán hanyagul Beckett, de a férfi megérezte hangjában a tanácstalanságot.
- Improvizálunk? Ugyan mit?
- Te vagy az író, majd kitalálod - pillantott rá kihívóan a nő, amire Castle egy bosszús grimasszal válaszolt.
- Tudnál egy kicsit halkabban lépkedni? Olyan hangosan kopog a cipőd, hogy a gondolataimat sem hallom - suttogta.
- Nem kell osonnunk, Castle! Mi csak két vendég vagyunk.
- Aha! És mit keresünk az alagsorban? Talán eltévedtünk? - kérdezte gúnyosan, jelezve, hogy ez elég átlátszó magyarázat lenne.
- Mondjuk, segítséget akarunk kérni a biztonságiaktól.
- Ugyan miért? Hogy megvédjenek egy gyilkostól, akinek a létezéséről nem is tudhatnak? - morgott tovább a férfi. - Kezdem úgy érezni magam, mint amikor gyerekkoromban Anyám elvitt a vidámparkba, az Elvarázsolt kastélyba.
- Ott is dohos szag volt?
- Nem. Ott is gombóc volt a torkomban.
- Ahhoz képest, hogy gombóc van a torkodban, elég sokat beszélsz - mosolyodott el elnézően Kate. Tudta, a beszéd oldja a férfi feszültségét, amit nem is csodált, elvégre hamarosan egy lehetséges gyilkos közelében lesznek. 
Már majdnem a folyosó végére értek, amikor hirtelen kinyílt a mellettük levő ajtó, és egy tagbaszakadt, bezselézett haját szoros lófarokba kötő, melegítőnadrágot és fehér atlétatrikót viselő izomkolosszus lépett eléjük.
Beckett megtorpant, Castle pedig a szívéhez kapott ijedtében.
- Maguk meg mit keresnek itt? - morrantott rájuk a férfi. Haragos tekintetét félelmetessé tette összevont, vastag szemöldöke, ami olyan fényes volt, mintha azt is bezselézte volna. Miközben látványosan dörzsölte össze a kezét, megfeszültek hatalmas bicepszei, amelyeken egy tetovált tigris és egy sárkány hirdette viselőjük veszélyességét. Castle hitetlenkedve bámult a jókora izomkötegre, ami az összehúzódástól óriási dudorrá változott a férfi felkarján, a mozdulattól pedig úgy tűnt, mintha a művészien rátetovált tigris ugrani készülne. A férfi követte Castle tekintetét, és büszkén újra megfeszítette a bicepszét.
- Szóval? Mit keresnek itt? Nem látták az ajtón, hogy "Idegeneknek belépni tilos!"? Vendégek nem jöhetnek ide!