Slamasztikában 1/16

- De hát ... ezt ellopta tőlem egy zsebtolvaj! Hogyan került hozzád? - kérdezte elképedve, de Beckett csak kihívóan felhúzta egy pillanatra a szemöldökét, és anélkül, hogy válaszolt volna, titokzatosan mosolyogva kiszállt az autóból.
Castle követte a nőt, de még néhány másodpercig elgondolkodva nézett ellopottnak hitt telefonjára, és azon gondolkodott, tulajdonképpen teljesen mindegy, hogyan talált rá Beckett, a lényeg az, hogy figyelt rá, ami azt jelenti, hogy fontos neki.
Alighogy a nyomozó íróasztalához léptek, máris megjelent Esposito és Ryan, kezükben egy-egy mappával.
- Utánanéztünk az áldozat pénzügyeinek - kezdte Esposito, miközben kinyitotta a mappát, és Beckett elé tette. - A fiú egy éve jelentős összeget örökölt, amin megvásárolta azt a klubot, amit Ryan-nal lenyomoztattál, de hamarosan el is adta fillérekért, az örökség másik részét pedig elosztotta tíz nagy segélyszervezetnek - mondta, és kíváncsian kutatta Beckett arcát, vajon mit szól a hír második feléhez.
- Eladományozta? - lepődött meg Kate.
- Nocsak, nocsak! Ezt "elfelejtette" elmesélni apuci és a nagyi - jegyezte meg éllel Castle, és kíváncsian nézte a pénzügyi kimutatásokat. - Vajon mi mindent titkolnak még?
A két nyomozó kérdőn nézett rájuk, ezért Beckett tömören ismertette, mit tudtak meg Norman White-tól és Julia Sunders-től.
- No, és ti mit találtatok? - kérdezte, amikor a beszámoló végére ért.
- Az öröksége kézzel fogható részétől hamar megszabadult a fiú, de ettől függetlenül volt mit a tejbe aprítania, és nem kellett volna az utcán élnie - folytatta Esposito. - Az anyja társtulajdonos volt a internetes kereskedésben is, így az ő tulajdonrészét Eric örökölte. Az éves jutalékot egy elkülönítette számlán kezelték. Elég nagy pénzmozgás volt rajta. Ebből fizette például egy méregdrága lakás bérleti díját, és a magánklinikát is, ahol a kezeléseit végezték.
Beckett szeme cikázott a pénzügyi kimutatáson, és egy ismétlődést fedezett fel.
- Van egy kifizetés, amit hetente utalt ugyanannak a cégnek - töprengett hangosan.
- Igen, észrevettem. Most járok utána. A kifizetések két hónapja kezdődtek, az utolsó pedig a halála előtt két nappal volt.
Beckett elégedetten bólintott. Első ránézésre úgy tűnt, egyre titokzatosabb Eric élete, de Kate tudta, hogy minél többet tudnak meg az áldozat életéről, annál nagyobb eséllyel fogják el a gyilkosát.
- A Demonic Angels tulajdonosa Marlon Dorn - vette át a szót Ryan a jegyzeteibe pillantva. - A New York-i meleg bárok és transzvesztita klubok nagy része az ő kezében van. Amolyan keresztapa a saját világában. Számtalan nyomozás indult ellene, de csak kilenc alkalommal jutottak el a vádemelésig.
- Gondolom, egyszer sem ítélték el - húzta el lemondóan száját Castle. - Az ilyen alakoknak vannak a legrafináltabb ügyvédei.
- Egyszer büntették pénzbírságra - sóhajtott Ryan, és gondterhelten összeráncolt homloka árulkodott arról, hogy ilyen esetekben mennyire csalódik az igazságszolgáltatásban.
- Ha egy ilyen nagykutyával rúgta össze a port Eric, nem csodálom, ha egy sikátorban végezte - jegyezte meg Castle.
- Túl sok szálnak kell utána néznünk - állapította meg Beckett, miközben tekintete végigfutott a fehér táblára írt új információkon. - Fiúk! A tiétek Eric a pénzügyei. Nézzetek utána annak a cégnek, amelyiknek rendszeresen utalt az áldozat, és nézzetek körül a bérelt lakásában! Kérdezősködjetek, mikor járt ott, látogatta-e valaki ... szóval, szedjetek össze minél több információt! A miénk Julia Sunders és a transzvesztita klub - mondta, mire a két nyomozó egyetértően bólintott.
- Mi az? Nem is nyafogtok, amiért nem a tiétek a klub? - húzta fel kihívóan a szemöldökét Castle.
Esposito és Ryan egy pillanatra egymásra nézett, aztán fenyegető testtartással közelebb léptek az íróhoz.
- Mi nem szoktunk ... kezdte Ryan.
- ... nyafogni - fejezte be Esposito a mondatot, szinte undorodva ejtve ki a szót, miközben sötétbarna szeme haragos villámokat szórt az író felé.
- Oké - emelte fel színlelt megadással a kezét Castle, de arcáról nem tűnt el a kaján vigyor. - Csak azt hittem, izgalmasnak találnátok.
- Izgalmasnak? - jelent meg mindkét nyomozó arcán egy gúnyos mosoly, és egyetértően egymásra néztek.
- Ha egy sztriptízbárba kellene menni, akkor talán irigykednénk - mondta Esposito - de a Demonic Angels-be, ahol azt sem tudod, hogy ki a férfi és ki a nő, nos haver, oda aztán nem vágyunk - nevetett gúnyosan, aztán intett Ryan-nek, és már indultak is az íróasztaluk felé.
- Higgyétek el, meg tudom állapítani, ki a nő! - szólt utánuk magabiztosan az író. -  A több száz tapasztalatom alapján kijelenthetem, hogy úgy ismerem őket, mint a tenyeremet! - lódította dicsekedve, és csak úgy dagadt a büszkeségtől, amikor a két nyomozó dühös arccal visszanézett rá. Amikor azonban Beckett felé fordult, és meglátta a nő feszes testtartását, összeszorított ajkait, az előtte heverő jelentésre szegeződő szigorú tekintetét, arcára fagyott a mosoly.
- Khm ... nem volt több száz - kezdte, és zavarában megköszörülte a torkát, de a következő pillanatban már a múltba merengő tekintettel folytatta. - Volt persze jó pár gyönyörű modell ...
- Castle! - csattant ingerülten Beckett hangja, és égnek emelte a szemét, mintha csak bosszantaná a férfi hencegése. Igen, bosszús volt, de nem Castle önelégült, dicsekvő mondatai miatt, sokkal inkább a saját érzései dühítették. Nem értette, miért vált ki belőle olyan érzelmeket az író, amiket nem tud kordában tartani. Úgy tett, mintha a számítógép monitorán megjelenő adatokat tanulmányozná, de egészen máshol kalandoztak a gondolatai. Castle gazdag, és híres író, akinek a lábai előtt hevernek a nők, legalábbis azok, akiknek csak ez a két dolog a fontos. Emellett azonban sármos is volt a férfi, csibészes mosolya és huncutul csillogó kék szeme már az első pillanatban szimpatikussá tette,  humora és szellemes történetei pedig valószínűleg az első randevún levettek a lábáról minden nőt. Vajon hányan lehettek, akik nem tudtak ellenállni ezeknek a tulajdonságainak? - tűnődött el néhány másodpercig, amitől csak még dühösebb lett magára.
Castle még nyitotta a száját, hogy rátegyen az önelégült dicsekvésre még egy lapáttal, de aztán beharapta a száját, és hallgatott. Érezte, hogy túlfeszítené a húrt. Nézte Beckett-et, és megpróbált rájönni, mi váltotta ki az ingerült hangnemet. Remélte, hogy a féltékenység volt az, de Kate-nék soha nem volt biztos semmiben. Ő nem volt nyitott könyv előtte, mint az eddigi barátnői, vagy a volt feleségei, bár, mint kiderült, őket sem ismerte igazán. Mégis, Kate Beckett egészen más volt. Csupa titokzatosság, rejtély, aminek a megfejtése igazi kihívás. Sajnálta, hogy a különleges színű, gyönyörű szemek most nem rá néznek. A megismerkedésük első pillanatában elvarázsolták azok a hol zöldesen, hol barnás fényben ragyogó szemek, és bár mindig azt hitte, általuk megfejti a nő gondolatait, mindig tévedett.
- Eric minden másnap találkozott egy idős nővel, aki egy bronzszínű Lexus-szal jelent meg a sikátor környékén. Utána kellene néznünk, milyen autója van Julia Sunders-nek - terelte a nyomozásra a szót, hogy Beckett végre figyelemre méltassa.
- Honnan tudod, hogy Lexus-t láttak a hajléktalanok?
- Az elejét egy ronda állat szájához hasonlította Bozont - rántotta meg a vállát magabiztosan az író.
- És te ebből egy Lexus-ra következtettél? - kérdezte lekicsinylően Beckett a férfi felé fordulva.
- Ja, és azt is mondta, hogy egy körben levő L betű volt az elején - vigyorodott el az író, és elégedetten látta, hogy Beckett bosszúsan elhúzza a száját. - Akkor? Megnézzük, milyen autója van Julia-nak?
Kate néhány másodpercig farkasszemet nézett a huncutul mosolygó íróval, aztán magabiztos mosollyal a szája sarkában hátradőlt a székében, és egy mozdulattal a férfi felé fordította  a monitort.
Castle egy pillanat alatt felmérte, hogy a nő megelőzte, mert a képernyőn Julia Sunders adatai mellett egy Lexus LS600h luxus limuzin képe virított.
- Tehát a nagyi volt a titokzatos látogató - csillant fel a szeme. - Tudtam, hogy titkol valamit! Pont olyan, mint Anyám! Nem hagyná, hogy bajba kerüljön az unokája, vagy ha bajban van, kihúzná a slamasztikából!
- Téged is kihúzott néhányszor, ha jól sejtem - nézett rá úgy a nyomozó, ahogy a szeretni való csibészekre szoktak.
- Engem? Ugyan! - háborodott fel erőltetett nevetéssel Castle, de mivel Kate átható tekintete elől nem tudott menekülni, széttárta a kezét, és megadta magát. - Jó, néha valóban kihúzott a bajból. Néha nevelő szándékkal nem segített, és hagyta, hogy magam keveredjek ki abból, amibe belemásztam, de hidd el, az unokájával soha nem tenne ilyet. Akkor most behozatod Julia Sunderst?
Beckett dühösen beharapta az ajkát.
- Nincs semmi a kezünkben, csak amit te hallottál a zsivány haverjaidtól. Ez nem elég arra, hogy behozassam. Előbb fel kell vennünk Bozont, és a többiek tanúvallomását ahhoz, hogy rábizonyítsuk, tartotta a kapcsolatot a fiúval.
- Nem a haverjaim - jegyezte meg durcásan az író, de a következő pillanatban már máshol jártak a gondolatai. - Miért titkolta el, hogy rendszeresen találkozott az unokájával?
Éppen egy történetet akart felvázolni az unoka és nagyanyja közös titkáról, amikor meghallották Montgomery kapitány mélyen zengő hangját.
- Beckett nyomozó! - intett fejével az irodája felé, mire Kate azonnal odasietett. - Úgy hallottam, magáncélra használta a rendőri erőket - fordult szigorú arccal a nő felé, amikor az betette maga mögött az ajtót.
Beckett meglepődött. Álmában sem gondolta, hogy a kapitány tudomására jut a kis akciója, aminek a segítségével kimentette három kétes alak kezei közül az írót. Nyelt egyet, aztán a férfi számon kérő, hatalmas barna szemeibe nézett.
- Uram, én ... - kezdte őszintén, de Montgomery kapitány a szavába vágott.
- Tudom. Megmentette az írócskánk hátsó felét - mosolyodott el alig észrevehetően. - Legközelebb azért avasson be engem is, és akkor nem tartozik senkinek szívességgel. Elvégre a közös érdekünk, hogy ne érje baj Mr. Castle-t. Ugye?
- Igen, uram - bólintott megkönnyebbülten Beckett.
- Most pedig írja meg a jelentést a késeléses ügyről, mert holnap egy konferenciára megyek, és előtte szeretném látni, hogyan állnak!
Mire Beckett kilépett a kapitány irodájából, Castle ár nem ült a jól megszokott helyén. Talán egy kávét főz - gondolta Kate, és a pihenő felé indult. Elmosolyodott, amikor meglátta a kávéfőzőgép előtt álló férfit, aki egyik kezével próbálta felgőzölni a kávét, míg másikkal a telefonját tartotta a füléhez.
- Sajnálom, elfelejtettem - mondta minden valódi sajnálkozás nélkül, inkább bosszankodva a készülékbe. - Nem dől össze a világ, ha elmarad egy dedikálás! ... Jó, nemcsak dedikálás. De akkor sem dől össze a világ, ha egy dedikálással egybekötött író-olvasó találkozó marad el! - bizonygatta hevesen. - Mondd azt, hogy beteg vagyok! Tudod, igazából tényleg beteg vagyok. Megfáztam, tüsszögök és náthás vagyok. A rajongók nem haragudni fognak, hanem sajnálnak. 
Beckett úgy gondolta, hogy a vonal túlsó végén Gina, a férfi második felesége, és egyben a kiadói ügynöke próbálja jobb belátásra bírni az ellenkező írót, aki olyan kétségbeesetten nézett felé, mintha tőle kérne segítséget.
- Mi az, hogy nem érdekel, hogy beteg vagyok? - háborodott fel, aztán felsóhajtott. - Nézd, Gina! Egy nyomozás kellős közepén vagyunk ... - kezdte, de Beckett megfogta a karját, és intett, hogy figyeljen rá. - Vá-várj egy kicsit - szólt Castle a készülékbe, és befogta a telefon mikrofonját.
- Menj el nyugodtan! Jelentést kell írnom, mert Montgomery elutazik - mondta halkan Kate, mivel tudta, hogy Castle inkább választja az író-olvasó találkozót, mint az unalmas papírmunkát.
- De el akarok menni a transzvesztita klubba veled - suttogta a férfi.
Beckett elmosolyodott.
- Este tizenegyre érted megyek - mondta, és elégedetten látta, ahogy a kék szemekben megjelenik az izgatott, boldog ragyogás.

Slamasztikában 1/15

- Olyan nagy szégyen a XXI. században, hogy nem Eric-ként, hanem Erikaként akarta élni az életét? - szólalt meg, mire egy rosszalló, és két döbbent szempár meredt rá.

- Maguk tudják? - roskadt a fotelba az idős nő összetörve.

Beckett-nek úgy tűnt, mintha másodpercek alatt éveket öregedett volna.

- Igen, tudjuk, hogy Dr. Keller páciense volt, és megkezdte a nemi átalakító műtét előtti hormonkezelést - lépett közelebb a nőhöz, miközben White-ra pillantott, aki úgy összeszorította a száját, hogy kifutott belőle a vér. - Mióta készült a műtétre?

Az asszony a vejére pillantott. Tekintetében düh és elszántság tükröződött. A férfi megérezhette, hogy nem tudja megakadályozni a nőt abban, hogy felfedje a családi titkot, ezért dühét visszafojtva, halkan szólalt meg.

- Nem ilyennek neveltük. Szégyent hozott a családra.

- Te soha nem fogadtad el olyannak, amilyen valójában volt - nézett megvetően, ugyanakkor végtelen szomorúsággal  a szemében az asszony a férfira, aztán nagyot sóhajtott, Beckett és Castle felé fordult, és a kanapéra mutatott. A nyomozó és az író nem törődve Norman White-tal, aki tehetetlen haragjában zsebre tette a kezét, és idegesen toporgott egy helyben, leültek Julia-val szemben.

- Milyen volt valójában Eric, Mrs. ... ? - kérdezte Kate meleg hangon, amikor rájött, hogy még nem is tudja az asszony nevét.

- Mrs. Sunders vagyok, Julia Sunders - mondta a nő, de rögtön folytatta is, mintha meg akarna szabadulni valami nehéz súlytól, ami a szívét nyomja. - Eric, az unokám, mindig különleges volt. Melanie, a lányom, imádta a fiát, de Norman nem viselte el, hogy különc.

- Nem különc volt, hanem abnormális, Melanie pedig még egyet is értett ezzel az ördögtől való gondolkodásban! - szakította félbe White, és fenyegetően lépett az asszony felé, de egy pillanat múlva uralkodott magán, és megtorpant. - Miért volt olyan nagy baj, hogy azt akartam, hogy a fiam legyen férfi, öltözzön úgy, mint egy férfi, és viselkedjen is úgy, mint egy férfi? De nem, Melanie hagyta, hogy már kilenc évesen felvegye az ő ruháit, nyakláncokat aggasson a nyakába, sétafikáljon a körömcipőiben, és kirúzsozza a száját! Na és, amikor Eric kamasz lett? Én megtettem mindent, hogy férfit faragjak belőle, de Melanie hagyta, hogy az aberrált ösztönei vezéreljék, és mire ment a nagy megértésével? - emelte meg a hangját egyre dühösebben a férfi. Kezét kihúzta a zsebéből, és hevesen gesztikulálni kezdett. - A liberális Amerika nem létezik! Az üzleti életben legalábbis nem! Amint elterjedt a híre, hogy a fiam lányruhákban jár, és sminkeli magát, összesúgtak a hátam mögött, és gúnyos tekintettel mértek végig.

- Ezek csak a te képzeleted szüleményei - vetette közbe Julia, mire a férfi beletúrt sűrű, ősz hajába, és megrázta a fejét.

- Nem, Julia! Ez volt a valóság, amit ti soha nem akartatok elfogadni - mondta keserűen, és úgy tűnt, feladja a harcot, hogy kivívja az igazát, mert elhallgatott. Évtizedek alatt nem sikerült közelíteni az álláspontjaikat, miért éppen most értenék meg egymást.

Hirtelen kínos csend telepedett a szobára, amit végül Julia halk, remegő hangja tört meg.

- Te már a fogantatását sem tudtad elfogadni.

Beckett és Castle szótlanul figyelték a két ember szócsatáját, amelyből kiderült a két ember ellentétes viszonya az áldozathoz, de az utolsó mondatra mindketten felkapták a fejüket.

- A lányom, Melanie nem esett teherbe, és az orvosok megállapították, hogy soha nem lehet saját gyereke, mert a méhe és a petefészkei nem fejlődtek ki rendesen, ezért nem tud kihordani egy magzatot. Mindennél jobban vágyott egy gyerekre - sóhajtott megtörten, aztán vádlón White-ra nézett. - Norman szerint betegesen vágyott rá.

- Én hittem benne, hogy gyerek nélkül is boldogok lehetünk, de ő nem volt képes elfogadni a helyzetet, és szinte megszállottan kereste a megoldást - vágott vissza a férfi, és most először, a düh mellé a keserűség is társult a hangjába. - Szerettem Melanie-t, és boldognak akartam látni, ezért hajlandó voltam elmenni vele a leghíresebb specialistáktól a kuruzslókig mindenhová, persze sikertelenül. Aztán egy nap azzal jött haza, hogy egy jósnál járt, aki megjövendölte neki, hogy egy gyönyörű kislánya lesz, de előbb megismerkedik majd egy szegény nővel, aki nagy fordulatot hoz az életébe. 

Norman White leült az anyósa melletti fotelba, tekintetét elmerengve a padlóra szegezte, mintha maga előtt látná a felidézett emlékeket. Pár másodpercig hallgatott, aztán Beckettre emelte sötétbarna szemét.

- Két hét múlva egy hajléktalan lánnyal tért haza, és előadta az addigi legképtelenebb ötletét, ami megváltoztatta az egész életünket.

Mivel a férfi elhallgatott, és csak ingatta a fejét, mintha azon töprengene, hogyan is történhetett meg ez velük, Beckett és Castle várakozóan Julia-ra nézett. Az asszony tekintete hirtelen keménnyé vált, és először hallgatag vejére, majd a nyomozóra nézett.

- Kristina Lescott volt a lány neve, huszonhat éves volt, és egészséges. Neki pénz kellett, Melanie-nak pedig gyerek - közölte szárazon.

- Béranyával hordatták ki Eric-et? - szaladt ki a kérdés önkéntelenül Castle száján, mire az asszony bólintott.

- Minden titokban zajlott, mert akkoriban ezt még tiltotta a törvény. Találtunk egy orvost, aki elvégezte a mesterséges megtermékenyítést, Kristina-val pedig aláírattunk egy nyilatkozatot, hogy lemond a gyerekről, és soha semmilyen követeléssel nem áll elő. Bár Norman nem akarta az egészet - pillantott vádlón a férfi felé.

- Nem, és most is azt mondom, hogy hiba volt! - emelte meg a hangját a férfi, és látszott rajta, hogy újra eluralkodik rajta a düh. - Semmit nem tudtunk arról a lányról! Fogalmunk sem volt, milyen genetikai állománnyal rendelkezik, és hogy milyen örökletes betegségeket hordoz. Igen, bevallom, amikor megszületett Eric, képtelen voltam magamat látni benne! Egyfolytában azon járt az agyam, mit örökölhetett attól az ismeretlen hajléktalan lánytól! Ráadásul Melanie is teljesen összezavarodott, mert kislányt jósoltak neki, és fiú született. Teltek a napok, és lassan mindketten megbarátkoztunk a helyzettel, és néhány év múlva úgy éreztem sínen van az életünk. Bosszantott ugyan, hogy Melanie úgy cicomázza, fésülgeti, szépítgeti Eric-et, mintha kislány lenne, még babaházat és babákat is vett neki, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Amikor azonban Eric serdülni kezdett, minden megváltozott.

A férfi megint elhallgatott, mintha magába akarná zárni életüknek azt a feszültségekkel teli, rossz emlékű korszakát.

- Tizenhat éves volt, amikor bejelentette, hogy ő rossz testbe született. Nőnek érzi magát, és nőként akar élni - sóhajtott nagyot Julia. - Melanie mindenben támogatta, hiszen úgy érezte, a jóslatnak be kell teljesülni. Ettől kezdve viszont pokollá vált a családi életük - sisteregtek a szavai vádlón a veje felé.

Az eddig kemény, dühös férfi teljesen összetört. Olyan halkan beszélt, hogy Beckett és Castle ösztönösen előbbre hajolt.

- Veszekedtünk. Állandóan veszekedtünk, és sosem tudtam meggyőzni, hogy ez nem normális. Gyűlöletben töltöttük a házasságunk felét Eric miatt. Talán ez vezetett ahhoz, hogy a rák lassan feleméssze a testét - sóhajtotta alig hallhatóan.

- Hogyan alakult a viszonyuk Eric-kel, miután a felesége meghalt, Mr. White? - kérdezte Beckett.

- Akkor már nyíltan vállalta, hogy jobban érzi magát női ruhákban és női parókákban, mint férfiként. Csak a transzvesztita klubokban érezte jól magát, minden estéjét ott töltötte, és onnan kerültek ki a barátai is. Válaszút elé állítottam. Vagy megszakít velük minden kapcsolatot, és normális férfiként él, vagy ne tegye be többé a lábát a házamba. Ő pedig választott - mondta összeszűkült szemekkel.

- Az édesanyja halála után, gondolom, tetemes összeget örökölt. Hogyan került a hajléktalanok közé?

- Csak néhány hónapra volt szüksége, hogy eljátssza a pénzt. Megvette a környék legmenőbb transzvesztita klubját, de úgy hallottam, pár hónap múlva fillérekért eladta. Azóta nem tudok róla semmit.

- Nem kért öntől kölcsön? - kérdezte Castle.

- Nem - ingatta meg a fejét White, aztán szigorú tekintettel az íróra nézett. - Tudta jól, hogy nem adnék neki.

- Önnel sem tartotta a kapcsolatot Eric, Mrs. Sunders? - fordult az idős nő felé Beckett.

- Nem - hajtotta le a fejét a nő nagyot sóhajtva. - Amióta Norman kitagadta, megszakított velem is minden kapcsolatot.

- Melyik transzvesztita klubot vette meg a fia, Mr. White?

- A Demonic Angels-t - húzta el a száját a férfi, mintha még attól is undorodna, hogy ki kell mondania a klub nevét.

Beckett megköszönte az együttműködésüket, biztosította a két embert, hogy értesítik őket a fejleményekről, és néhány perc múlva már az egyre sűrűsödő forgalomban araszoltak a Forddal.

- Hát, ez nem semmi történet! - tűnődött a hallottakon Castle, miközben telefonja térképén a transzvesztita klub helyét kereste, Beckett pedig a fiúkat utasította, hogy tudjanak meg minél többet a szórakozóhelyről.

Castle felnézett, hogy beazonosítsa, merre járnak, aztán az előttük levő kereszteződésre mutatott.

- Ott kell balra kanyarodni! - mondta, de amikor Beckett nem váltott sávot, meglepetten nézett újra a térképre, aztán a nő kajánul mosolygó arcán állt meg a tekintete.

- Mi az, Castle! Ennyire vágysz egy transzvesztita klubba? - nevetett rá incselkedve a nő. - Csak nem öltözöl titokban női ruhákba? Adok pár magas sarkút, ha kell!

- Csak azt hittem, egyenesen a bárba megyünk -  magyarázta egy durcás grimasz kíséretében.

- Majd este, Castle! Akkor kezdődik ott az igazi buli. Vagy nem vagy rá kíváncsi? - villant kihívóan a nő szeme.

- De, nagyon is! - vigyorodott el a férfi.

- Addig válaszd ki, melyik csini ruhádat veszed fel! - cukkolta tovább Beckett.

- Csak figyeljen, Beckett nyomozó! - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét az író, Kate pedig sóhajtott egyet, és megforgatta a szemét.

- Estig még van elég időnk. Addig jobban utána akarok járni ennek az egész béranyás dolognak, Eric biológiai anyjának, Kristina Lescott-nak, és Julia Sunders-nek is.

- Te sem hiszed, hogy nem tudott semmit az unokájáról? - kérdezte Castle. - Ha anyámra gondolok, kizárt, hogy ő hagyná, hogy Alexis eltűnjön az életéből. A nagyik már csak ilyenek! Szeretik az unokájukat, bármi is történjen. Szerintem ő követné Alexis minden lépését, mindig tudná, merre jár, és minden bajból kihúzná. Erről jut eszembe! Gondolkodtam azon, honnan tudtad, hogy Bicskáékkal vagyok, és veszélyben van az életem. A rendőrség gyakran alkalmaz látnokokat, és te is egy ilyen különleges képességekkel megáldott embertől kértél segítséget, de mivel soha nem vallanád be nekem, hogy hiszel az ilyenekben, ezért titkolózol előttem - mosolygott huncutul a nőre.

Beckett egy pillanatra lehunyta a szemét, és sóhajtott egyet, aztán miután leparkolt a kapitányság elé, az író felé fordul.

- A rendőrségnek nincsenek látnokai - szögezte le a tényt komolyan, aztán elégedett, fensőbbséges mosoly jelent meg az arcán, mert pontosan tudta, hogy azért hozakodott elő a férfi a lehetetlen történettel, hogy felbosszantsa, és végre kihúzza belőle az igazságot. - Nem kell látnok ahhoz, hogy tudjam, hülyeségekbe keveredsz - mondta, aztán benyúlt a kabátja zsebébe, és előhúzta a férfi ellopott telefonját. - Erre pedig jobban is vigyázhatnál!

Castle elnyíló szájjal bámult a kezébe tett készülékre, aztán kíváncsian a nőre nézett.

- De hát ... ezt ellopta tőlem egy zsebtolvaj! Hogyan került hozzád? - kérdezte elképedve, de Beckett csak kihívóan felhúzta egy pillanatra a szemöldökét, és anélkül, hogy válaszolt volna, titokzatosan mosolyogva kiszállt az autóból.

Slamasztikában 1/14

- Mi történt? - szólalt meg sokára. Hangja kemény volt, mintha csak egy idegenről beszélnének, de amikor leült a Beckett-el szemben levő fotelba, a nyomozó figyelmét nem kerülte el, hogy remeg a keze.

Castle hallgatta, ahogy Kate hivatalos, mégis együtt érző hangon beszámolt Erik halálának körülményeiről, és közben elismerően megállapította, milyen kiválóan kezeli az ilyen kényes helyzeteket, és csak remélni tudta, hogy a nőről mintázott főhősét, Nikki Heat-et, legalább megközelítően ilyen nagyszerű karakterré tudja formálni.

- Értem - szólalt meg rezzenéstelen arccal a férfi, amikor Beckett beszámolt a történtekről. Barázdált arcának elmélyülő ráncai arról tanúskodtak, hogy inkább dühös, mint szomorú.

- Mr. White! Tudja, hogy mit keresett a fia a hajléktalanok között? - kérdezte kissé előrehajolva a nyomozó.

- Egy éve megszakítottam minden kapcsolatot Eric-kel - vetette oda foghegyről a férfi kikerülve a kérdést. - Attól fogva nem volt többé a fiam, hogy azt az életet választotta - mondta ridegen, miközben felállt, jelezve, hogy részéről vége a beszélgetésnek. - Tudtam, hogy ez lesz a sorsa, csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be - tette hozzá. - Most pedig, ha megbocsátanak, sok elintézni valóm van - mutatott a bejárati ajtó felé, mire Castle engedelmesen felállt, de Beckett ülve maradt, és rendíthetetlen nyugalommal nézett farkasszemet White-tal.

- Mikor beszélt utoljára a fiával, Mr. White? - kérdezte.

- A feleségem temetésén - dörrent ingerülten a férfi hangja. Érződött rajta, hogy nem szokta meg, hogy ellentmondjanak neki.

- Nem is tudta, hogyan él? - szólalt meg Castle tekintetét a férfira szegezve, és lassan visszaült Beckett mellé. - Én is apa vagyok, és nem tudom elképzelni, hogy ne legyek a részese a gyerekem életének.

Norman White megállt az íróval szemben, és másodpercekig farkasszemet nézett vele, amit Castle tűrt nehezebben, mert a férfi tekintetéből sütött a harag és a keserűség.

- Gondolom, azért szemmel tartotta - törte meg a csendet szemtelenül elmosolyodva Castle, anélkül, hogy pislantott volna.

- Semmi közöm nem volt Eric-hez, nem tudom, mibe keveredett, ahogy azt sem, hogy ki ölte meg, és miért. A maguk dolga, hogy kiderítsék - szűrte ki a szavakat a fogai között, hogy dühét visszafojtsa, miközben szeme résnyire szűkült. - Akkor jöjjenek vissza, ha kihallgatási parancsuk van, vagy amikor bilincsbe verték a gyilkost!

Beckett komótosan felállt, és talányos arckifejezéssel a férfi elé lépett.

- Hamarosan találkozunk, Mr. White - mondta kissé gúnyosan a rideg tekintetű szemekbe nézve, aztán az ajtó felé indult, de pár lépés után hirtelen megfordult. - Eric White-ot leszúrták egy mocskos sikátorban, és ott hagyták a szemétben, hogy a patkányok lakmározzanak a testéből - sütött a megvetés a hangjából, szeme pedig szikrákat szórva fúródott a férfiéba. Szándékosan említette a nevén a fiút, mert úgy érezte, a férfi nem érdemli meg, hogy a fiának nevezze. - Maga szerint ilyen halált érdemelt? - húzta össze egy pillanatra a szemhéjait.

Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó, és egy elegáns, idős nő lépett be rajta. Egy kisebb vagyontérő bunda úgy állt sudár alakján, hogy a fiatal modellek is megirigyelhették volna. Arcbőrének nem kegyelmezett az idő, de a ráncok ellenére is feltűnően szépek voltak a vonásai, amelyeket csak finom smink tett még előnyösebbé. Hatalmas karimájú, vajszínű kalapjában olyan volt, mint egy idős filmcsillag, aki még mindig úgy viselkedik, mint egy dáma. Amikor élénken csillogó kék szemével a számára ismeretlen látogatókra nézett, Kate felfedezni vélte a hasonlóságot a Castle által talált képen látható nővel.

- Norman? - húzta fel kérdőn a szemöldökét, és várta, hogy a férfi bemutassa a vendégeknek.

- Beckett nyomozó és Mr. Castle a rendőrségtől jöttek, de már éppen menni készülnek - vetette oda foghegyről a férfi, de az asszony gyanakodva oldalra hajtotta a fejét, és addig magabiztos vonásaira kiült a félelem.

- Eric-kel történt valami? - fordult Beckett felé, aki szomorúan bólintott, miközben a tudatra, hogy újra el kell mondania a tragikus hírt, görcsbe rándult a gyomra.

- Eric meghalt, Julia - előzte meg a nyomozót White, mintha azt akarta volna, hogy az asszony minél kevesebbet tudjon meg a fiú haláláról.

Az idős nő megremegett, de látszólag keményen tartotta magát.

- Mi történt? - kérdezte elcsukló hangon.

- Sajnálom. Eric-et leszúrták, és nem élte túl - mondta halk, együtt érző hangon Kate, aki látta, hogy az idős nő viszony egészen más lehetett a fiúval, mint az apáé.

Mielőtt azonban több részletet is elmondhatott volna, White megfogta az asszony karját, és jelentőségteljes tekintettel a szemébe nézett.

- Majd mindent elmesélek.

Becket és Castle alig észrevehetően egymásra pillantott, aztán mivel Norman White elengedte az idős nő karját, és az ajtó felé mutatott, hogy távozzanak, a nyomozó elindult. Dühítette ugyan, hogy szinte semmit nem tudtak meg az áldozat életéről, egyelőre nem volt a kezében, amivel beszédre kényszeríthetné az apát, aki láthatóan gyűlölte a fiút, talán ki is tagadta, de nem volt hajlandó kiteregetni a családi szennyest.

- Szerette a fiút, ugye? - hallotta meg Castle hangját, mire megtorpant, és bosszankodva megfordult. Még mindig nem tudta megszokni, hogy az írót nem köti a szabályzat, és az illemszabályokat is szívesen felrúgja, ha a kíváncsisága kielégítéséről van szó. Eleinte majd felrobbant a méregtől az ilyen helyzetekben, később azonban rájött, milyen hasznosak tudnak lenni, ezek a gátlástalanul feltett kérdések, ahogy most is.

Az asszony szája halvány, keserű mosolyra húzódott.

- Az unokám volt. A mindenem - remegett meg a hangja, és először látszott rajta gyengeség.

- Julia! Ez nem tartozik rájuk! - csattant erélyesen White hangja, miközben szeme rendreutasítón villant az asszony felé.

Az idős nő pár másodpercig összeszorított szájjal hallgatott, aztán hirtelen kihúzta magát, fejét büszkén felvetette, mintha felkészült volna a csatára.

- Elég volt, Norman! - szólalt meg halkan, mégis kemény hangon. Szemét összehúzta, lágy vonásai szigorúvá váltak, és egy lépéssel közelebb lépett a férfihoz. Szinte vibrált köztük a feszültség. - Sosem bocsátom meg magamnak, hogy hagytam, hogy eddig fajuljanak a dolgok. Ha a lányom előre látta volna, milyen emberré válsz a halála után, soha nem ment volna hozzád! - nézett megvetően a férfira.

- Nem tettem semmi rosszat. Ő választotta azt az életet, amivel szégyent hozott az egész családra - vágott vissza a férfi dühtől remegő hangon. Érezhető volt, hogy egyre kevésbé tudja kordában tartani az indulatait.

Hirtelen csend telepedett a szobára. Beckett és Castle érezték, hogy Julia elbizonytalanodott, és lehet, hogy úgy gondolja, talán mégsem kellene beavatni a rendőrséget a családi titkokba, de amíg a nyomozó vacillált, az író olyan magától értetődően szólalt meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb kérdése.

- Olyan nagy szégyen a XXI. században, hogy nem Eric-ként, hanem Erikaként akarta élni az életét? - szólalt meg, mire egy rosszalló, és két döbbent szempár meredt rá. 

Slamasztikában 1/13

Arra azonban egyáltalán nem számított, ami a következő pillanatban történt.

Beckett hirtelen szembe fordult vele, és olyan közel lépett hozzá, hogy a lélegzete is elakadt. Hiába dugult be az orra a náthától, még így is érezte a diszkrét parfüm finom illatát. Fogalma sem volt, mire készül a nő.

- Ha velem akarsz tartani, öltözz fel rendesen! - csendült szigorúan Beckett hangja, de szeme elárulta, milyen jót mosolyog a férfi meglepettségén, amikor megfogta a hányavetin lógó sálat, és Castle nyaka köré tekerte, aztán egy határozott mozdulattal begombolta kabátja felső gombját is.

Mire az író felocsúdott, Beckett már újra mellette állt, és mintha mi sem történt volna, tekintetét az éppen kinyíló liftajtóra szegezte, aztán maga mögött hagyva a sóbálvánnyá változott férfit, kilépett a felvonóból a rendőrség mélygarázsába.

Kate elégedetten elmosolyodott. Tudta, hogy sikerült meglepnie az írót, ráadásul nemcsak azzal, hogy váratlanul belépett a személyes terébe, hanem a gondoskodó mozdulatokkal is. Több oka is volt, hogy megigazgatta a férfi sálját és kabátját. Egyrészt, úgy gondolta, túlságosan rájárt a rúd az utóbbi másfél napban, ezért jólesik neki egy kellemes meglepetés. Másrészt, élvezte a helyzetet. Szerette, amikor zavarba tudja hozni a férfit, és megfeszülnek az izmai, elnyílik az ajka, és kikerekedik a szeme, a lélegzete pedig elakad. Persze tisztában volt vele, hogyan fog reagálni Castle, de már felkészült a visszavágásra. Ezeket a szócsatákat is szerette. Azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a mozdulat más okból is kellemes érzéseket keltett benne, még maga elől is mélyen elrejtette.

- Csak nem félt, Beckett nyomozó? - hallotta meg a mögötte loholó író incselkedő hangját.

Kate elmosolyodott. - Ha tudná, milyen kiszámítható! - gondolta elégedetten, miközben szenvtelen arccal megfordult.

- Csak utálom, ha a tüsszögnek mellettem - húzta fel közönyösen a vállát, és amikor meglátta Castle csalódott arcát, elégedetten folytatta az útját.

A férfi néhány másodpercig hallgatott, de amikor Kate már éppen elkönyvelte volna az aprócska győzelmet, okoskodó hangon megszólalt.

- Aha. Szóval, ha tüsszögnék, akkor hazaküldenél, hiszen nem szereted, ha tüsszögnek melletted - állapította meg komolyan, aztán huncutul mosolyogva folytatta. -  Ezt pedig nem akarod.

Beckett bosszúsan beharapta az ajkát, amiért az író a maga javára fordította a helyzetet.

- Tévedsz! - fordult Castle felé szigorú tekintettel. - Tudom, hogy hiába is zavarnálak haza, úgyis itt loholnál a nyomomban, mert nem tisztelsz semmilyen szabályt és kérést, csak mész a saját fejed után. Ha pedig mindenképpen el kell viselnem a képzelgéseidet, akkor legalább a tüsszögésedet és az orrfújásodat nem akarom állandóan hallgatni.

Castle nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy a nő magabiztos arccal az autójához lép, és mintha ügyet sem vetne rá, beszáll. Annak ellenére, hogy Beckett magyarázata logikusnak tűnt, minden sejtjében érezte, hogy sokkal többről van szó, mint amit a nő állít, de nem akarta zavarba hozni azzal, hogy tovább feszegeti a témát, mert attól félt, azzal csak elriasztja. Újra látta maga előtt a neonfénytől zöldes színben tündöklő szemekben a törődést, és érezte a bensőséges mozdulatot, ahogy a finom ujjak a nyaka köré tekerik a sálat. Miközben sietve megkerülte a Fordot, elégedett mosoly ült ki az arcára, de egy pillanat alatt el is tűnt róla, ahogy elbizonytalanodott. Mi van, ha a megérzése becsapja, és az érzést csak a vágyai keltették?

Negyed óra múlva Beckett lefékezett a jó nevű környék egyik impozáns épülete előtt. Addigra Esposito átküldött minden információt felettese telefonjára, amit a White családról megtudtak. Kate tekintete gyorsan végigfutotta szövegen, aztán a kíváncsian rászegeződő kék szemekbe nézett.

- Norman White tekintélyes vagyonú üzletember, aki tíz év alatt épített fel egy akkora internetes webáruházat, ami naponta többmilliós forgalmat bonyolít le. A felesége egy éve meghalt autóbalesetben. Egy fia van, illetve volt - javította ki magát komoran.  - Az üzleti életben sok vetélytársa van, de a törvénnyel nem került összetűzésbe.

Kiszálltak az autóból, és mindketten érdeklődve néztek végig az építész hozzáértéséről tanúskodó homlokzaton, az egyedi kialakítású, zöld gránittal szegélyezett bejáraton.

- Hm. Szép - jegyezte meg elismerően Castle.

- A kérdés az, hogyan kerül egy ilyen elegáns környékről az utcára egy huszonéves fiú - húzta el a száját Beckett, aki már sokszor megtapasztalta, hogy a gazdagok világában sokszor több a gyűlölködés, az irigység, a féltékenység, az ármány és a gonoszság, mint a szegény családoknál.

Castle érezte a nő feszültségét, ezért majdnem megkérdezte, vele tartson-e, de mivel Beckett nem törődött vele, némán követte. Tudta, hogy a nyomozás legszívszorítóbb pillanata, amikor a nyomozó közli a tragikus hírt a hozzátartozókkal, ezért általában kerülte ezeket a helyzeteket. Furcsa érzése támadt. Nem annyira az ismeretlen emberek várható fájdalma miatt húzódott össze gombóccá a gyomra, hanem azért, mert nem akarta Beckett arcán látni azt a fájdalmat, amit az első ügyük alatt látott először. Noha akkor még nem tudta, mi áll a lelki kín hátterében, már akkor is érezte, hogy nagyon mély sebet hordoz a nő.

A portás elkerekedett szemekkel bámulta meg a felmutatott rendőrjelvényt, aztán készségesen adott útbaigazítást. Néhány perc múlva már az ötödik emeleti folyosó halvány barackszínű, süppedős szőnyegén lépkedtek a Norman White feliratú ajtóig. Egy középkorú, mexikói származású házvezetőnő nyitott ajtót, és az elegánsan berendezett nappaliba kísérte őket. Riadt tekintetén látszott, hogy rosszat sejt, de nem kérdezősködött. Beckett sejtette, hogy a család bizonyára tartja a sok lépés távolságot vele, és nem avatják be a magánéletükbe.

- Kérem, foglaljanak helyet! - mutatott a bézs színű bőr ülőgarnitúrára. - Mr. White azonnal fogadja önöket. Hozhatok addig egy kávét vagy egy teát? - kérdezte udvariasan.

- Köszönöm, nem - utasította el határozottan az ajánlatot Kate, mert úgy érezte összeszűkült gyomra úgysem fogadna be semmit, de ahogy az íróra tévedt a tekintete, meggondolta magát. - Egy jó forró, citromos tea jólesne neki - mutatott a tétován ácsorgó férfira, aki kíváncsian nézegetett körbe a szobában.

- Egyetlen fénykép sincs Erikről - mutatott a komódon, és a vörösen lobogó lángokat imitáló elektromos kandalló párkányán sorakozó családi fotókra, amikor a házvezetőnő magukra hagyta őket.

Beckett követte tekintetével a férfi mozdulatát, aztán érdeklődve közelebb lépett. 

- Hm. A feleségével van minden képen, és úgy látom, bejárták a világot - állapította meg, mivel a képek egy részén európai és ázsiai nagyvárosok jellegzetes épületei szolgáltak háttérként.

- Nézd csak meg ezt! - mutatott Castle egy bekeretezett képre, ami a mennyezetig érő könyvespolc szélén feküdt, mintha nem akarnák, hogy avatatlan szemek meglássák, de eltenni sem akarják. - Mintha csak azért lenne idetéve, hogy nap mint nap kézbe lehessen venni - tűnődött hangosan a férfi, és minden gátlás nélkül kezébe vette a képet.

- Castle! Tedd le! - sóhajtott Beckett, miközben égnek emelte a szemét. Még mindig nem tudta megszokni, hogy az író fesztelenül hozzányúl mindenhez. - Nincs házkutatási parancsom!

- Én nem vagyok rendőr, csak egy látogató - húzta meg a vállát szemtelenül mosolyogva az író, aztán megforgatta a képet. Pár másodpercig még oda-vissza forgatta, aztán elgondolkodva hümmögött egyet.

- Mi az? - kérdezte kíváncsian Beckett, miközben az ajtó felé pillantott, nehogy rajtakapják őket. Annyira már ismerte az írót, hogy tudja, valami szöget ütött a fejében.

- Nézd csak! A kép szélét behajtották, hogy ne látszódjon az ott levő alak, és úgy tették a keretbe. Megnézzük, kit rejt a kép? - vigyorodott el kihívóan, miközben már ki is vette a fotó hátulját takaró lapot a keretből.

Beckett-et majdnem megütötte a guta. Az ajtóra nézett, ami szerencsére nem mozdult, és lépteket sem hallott közeledni, ami csoda is lett volna, mivel az egész padlót vastag szőnyeg fedte.

- Castle! Mi a fenét csinálsz? - dühöngött suttogva, de az író rá sem hederített, és már fordította is felé a kép behajtott részét.

- Ta-tám! - vigyorgott diadalittasan a nőre. - Íme, az elrejtett gyermek!

Beckett ösztönösen közelebb lépett, hogy jobban megszemlélje a furcsa családi fotót. A kép közepén egy gyönyörű, hosszú barna hajú nő állt, szája mosolygott, de szeme szomorúan nézett a kamerába. A háta mögött álló magas, fekete hajú férfi átölelte a derekát, és hozzábújva megtámasztotta állát a nő vállán. Ahogy Castle kihajtotta a kép szélét, láthatóvá vált egy tízéves forma szép arcú, vékony, vállig érő hajú fiú, aki áhítattal néz a nőre, és mindkét kezével szorongatja az asszony kezét.

Beckett éppen megszólalt volna, amikor nyílt az ajtó, és belépett a házvezetőnő. Castle kapkodva a háta mögé rakta a kezét, hogy elrejtse a szétszedett keretet, Beckett pedig elé lépett, hogy eltakarja a férfit. Szerencséjükre a nő azzal volt elfoglalva, hogy ki ne lötyögtesse a tálcán levő gőzölgő teát, ezért nem tűnt fel neki a vendégek furcsa viselkedése.

- Mr. White üzleti megbeszélést folytat, de néhány perc múlva  a rendelkezésükre áll - mondta, miközben az asztalra tette a tálcát, aztán bólintott, és újra magukra hagyta őket.

- Castle! - pördült meg Beckett szikrákat szóró szemekkel.

- Jó, jó - méltatlankodott a férfi, de engedelmesen visszatette a képet a keretbe, és feltette a helyére. - Ismerd el, hogy ennek a képnek jelzés értéke van!

- Furcsa - ismerte el a nyomozó, de úgy gondolta, minden más megállapítás csak fantáziálás lenne megalapozott tények nélkül.

- Furcsa? Ez sokkal több, mint furcsa! - háborodott fel az író, de hirtelen az asztalon levő teára tévedt a tekintete, és csibészesen elmosolyodott.

- Hozattál nekem teát! - nézett jelentőségteljesen Beckett-re, aki a megjegyzésre megforgatta a szemét, aztán gúnyosan elmosolyodott.

- Csak azért, mert addig sem beszélsz, amíg iszol! Ja, és addig sem csinálsz hülyeségeket!

Castle oldalra hajtotta fejét, és szemtelenül mosolygott tovább, aztán leült, és belekortyolt a forró, citromos italba. Egy pillanatra behunyta a szemét, és élvezte, ahogy a meleg folyadék jótékonyan csillapítja egyre kellemetlenebbül fájó torkát, miközben arra gondolt, hogy hiába mond bármit a nő, ő pontosan tudja, miért kérte neki a teát. Márpedig, ha Beckett számon tartja, hogy megfázott, az azt jelenti, hogy fontos neki. Vagy legalábbis nem közömbös neki. 

Hirtelen kitárult az ajtó, és egy ötvenes évei végén járó férfi lépett a szobába. Méregdrága, sötétszürke, méretre szabott öltönye, fehér inge, és  acélszürke selyem nyakkendője arról árulkodott, hogy életét az üzleti életben éli. Kora ellenére, sűrű, hátra fésült haja hófehér volt, amitől még sötétebbnek tűnt mélyen ülő, barna szeme. Az arcán megjelenő mély ráncok karakteressé és szigorúvá tették vonásait. Még egy utolsó pillantást vetett a kezében tartott telefonra, aztán a zsebébe süllyesztette, és a hívatlan látogatókra emelte gyanakvóan összeszűkülő szemét.

- A portás felszólt, hogy a rendőrség keres. Ha a Morgan és Társa hozakodott elő megint azzal, hogy hamis márkajelzésű áruval kereskedek, akkor miért nem az irodámban kerestek meg? - szólalt meg rekedt, mély hangon dühösen.

- Kate Beckett nyomozó vagyok. Az úr Richard Castle - mutatkozott be nyugodt hangon Kate, mintha észre sem vette volna, hogy a férfi a köszönést is elmulasztva, nekik támadt. - A fiáról van szó - nézett szomorú, megértő tekintettel White szemébe.

- Ericről? - lepődött meg a férfi, de látszott rajta, hogy nem számít semmi tragikus hírre. - Nem teszek le érte óvadékot, bármibe is keveredett! Megmondtam neki, hogy ha nem hagyja ott az úgynevezett barátait, ha nem változik meg, és nem él ... normális életet, akkor leveszem róla a kezem, és nem a fiam többé - tört ki belőle a düh, és olyan gyűlölettel és keserűséggel ejtette ki a szavakat, hogy Castle csodálkozva húzta fel a szemöldökét, Beckett viszont csak nyugodtan várt, hogy a férfi kiadja a mérgét.

- Nem óvadékról van szó, Mr. White - mondta halk, komoly hangon Kate, mert tudta, bármilyen rossz is lehetett a férfi viszonya a fiával, egy apát mégsem érheti nagyobb fájdalom, mint a gyermeke elvesztése. - A fia tegnap éjszaka meghalt.

Norman White mintha hirtelen sóbálvánnyá változott volna, és másodpercekig csak nézett Beckett-re, mintha nem akarna hinni a fülének.

- Mi történt? - szólalt meg sokára. Hangja kemény volt, mintha csak egy idegenről beszélnének, de amikor leült a Beckett-el szemben levő fotelba, a nyomozó figyelmét nem kerülte el, hogy remeg a keze.

Slamasztikában 1/12

- Castle!- ejtette ki fenyegető hangsúllyal a nevet Beckett, mielőtt az író az ő tollával ékeskedve rászedte volna a fiúkat.
- Szóval ... - fordult a nő felé a férfi ártatlanul széttárva a karját, bár huncutul csillogó szemei elárulták, hogy készül valamire. - Csak arra gondoltam, hogy a fiúk elvégezhetnék a papírmunkát a győztes helyett.

Beckett egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, nehogy a mosolya elárulja. Még mindig meglepte, milyen könnyedén bújik ki egy szófordulattal a férfi a kínos helyzetekből. Most is úgy tett, mintha csak neki szeretett volna segíteni, holott biztosan tudta, hogy csak a fiúkat akarta bolonddá tenni.

- Aha. Na és, szerinted ki a győztes? - húzta fel a szemöldökét a nő. Szerette volna rákényszeríteni Castle-t, hogy színt valljon.

- Hát, mindenképpen az, aki felírta a táblára az Eric White nevet - tért ki az író a konkrét válasz elől talányosan mosolyogva.

Ryan és  Esposito először értetlenül figyelték felettesük és az író párbeszédét, aztán gyanakodva mindketten a táblára pillantottak.

- Beckett? - kiáltott fel a gyorsabban reagáló Ryan meglepetten, amikor felismerte a jellegzetes, szépen formált betűk alapján a kézírás tulajdonosát.

A két nyomozó kérdőn nézett a nőre, akinek halvány mosoly futott át az arcán, ami biztossá tette a ki nem mondott választ. Esposito hirtelen felocsúdott a meglepetésből, és gúnyosan elmosolyodva Castle felé fordult.

- Ezek szerint a papírmunkát te is elvégezheted a győztes helyett! - mondta, de mielőtt az író visszavághatott volna, Beckett egy dossziét nyomott Esposito kezébe, és komoly hangon közbevágott.

- Vége a gyereknapnak. Munkára fiúk! Itt van a boncolási jegyzőkönyv, és a tegnapi nyomozásomról készült jelentés - nyomta meg jelentőségteljesen a szót, ami jelezte, hogy egyedül birkózott meg a talánnyal. - Egy óra múlva én is szeretném olvasni a tiéteket! - villant a szeme.

A két nyomozón látszott, hogy majd' megeszi őket a fene, hogy megtudják, hogyan derítette ki főnökük az áldozat kilétét, amire ők nem voltak képesek, ezért kissé szégyenkezve, azonnal kinyitották a mappát, és olvasni kezdték a jelentéseket.

Beckett magában jót derülve nézte szeme sarkából a két férfi reakcióit, miközben az asztalához ült, és bekapcsolta a számítógépét.

- Mi lesz a következő lépésünk? - kérdezte izgatottan Castle, és olyan  megszokott mozdulattal telepedett le a székébe, és kortyolt bele a kávéjába, hogy Beckett-nek olyan érzése volt, mintha már évek óta minden reggel ezt tenné, holott a férfi csak néhány hónapja volt a csapattal.

- Megkeressük a családját, és elmondjuk, hogy meg megölték a fiút.

Castle mozdulata, ahogy a poharat a szájához emelte, egy pillanatra megállt, és a jókedvű kíváncsiság egy szemvillanás alatt eltűnt az arcáról. A nő megfeszülő teste, megrezzenő arcizma és keménnyé váló tekintete szinte sugározta a fájdalmát. Az író arra gondolt, senki nem érezheti át azt a kínt, amit Beckett érez, csak az, akihez csengettek már be rendőrök, és közölték együtt érző, de hivatalos hangon, hogy valaki elvette az életét annak, akit mindenkinél jobban szeretett. Ezekben a pillanatokban mindig zavarba jött. Nem tudta, hogyan reagáljon. Ismerte annyira a nőt, hogy tudja, nem közhelyes, vigasztaló frázisokra vágyik, azt, hogy kifejezze az együttérzését, pedig túl kevésnek érezte ahhoz, hogy enyhítse Kate fájdalmát.

- Megtaláljuk a gyilkosát - szólalt meg halkan, de rettentő sutának érezte a szavait.

Beckett néhány másodpercig kemény tekintettel, mereven nézte a számítógép monitorát, aztán vonásai hirtelen ellágyultak, és alig észrevehető, szomorú mosoly suhant át az arcán, és a férfira nézett.

- Igen, megtaláljuk - mondta meleg hangon, de olyan magabiztosan, hogy Castle-nek kétsége sem volt az elszántsága felől.

Noha az író gyűlölte ezeket a fájdalmas pillanatokat, amikor Kate egy ügy kapcsán újra átéli az édesanyja elvesztésének fájdalmát, de csak ilyenkor láthatta meg ennek a különleges nyomozónőnek az érzékeny, sebezhető oldalát. Vajon mit rejteget még előle? Szótlanul kortyolgatta a kávéját, és figyelte Beckett-et, ahogy visszafordult a gép felé, és olyan elmélyedve tanulmányozta a megjelenő adatokat, hogy megjelent a két kis ránc a szemöldökei között. Egyre többször töprengett azon, vajon milyen lehet a nő a magánéletben? Milyen, amikor szerelmes, amikor feltétel nélkül közel enged maghoz egy férfit? Milyen, amikor nem Kate Beckett nyomozó bőrébe bújik, hanem egyszerűen csak egy gyönyörű, érzékeny, szerelmes nő? Éppen kezdett volna meglódulni a fantáziája, amikor Ryan állt meg mellette, és kissé megbántott arccal tette le Beckett asztalára a nemrég kapott mappát.

- Castle! Te nem is vagy kíváncsi Lanie és Beckett jelentésére? -  kérdezte, miközben  felettesére pillantott.

Beckett azonnal kapcsolt, hogy a férfi azt nehezményezi, hogy az írót előbb beavatta a nyomozás eredményébe, mint őket.

- Castle-lel együtt töltöttem a fél éjszakát, veletek meg csak most találkoztam - mondta, miközben jót szórakozott Ryan elképedt tekintetén. Szándékosan fogalmazott kétértelműen, mert bár máskor bosszantotta, ha valaki többet látott az íróval való kapcsolatában a valóságnál, ezzel most rákényszerítette Castle-t, hogy elmesélje a kis éjszakai kalandját a fiúknak.

Ryan arcán a döbbenetet egy pillanat alatt felváltotta a pajkos mosoly, Esposito pedig felpattant fel a helyéről, és vigyorogva csatlakozott társához, és mindketten karba font kézzel álltak meg az író előtt. Nem feltételezték Beckett-ről, hogy ilyen nyíltan beavatná őket a magánéletébe, a szerelmi életébe pedig végképp nem, ezért sejtették, hogy valami egészen másról van szó, mint amire a szavaiból egy kívülálló következtetne.

- Szóval ti együtt töltöttétek az éjszakát? - szegezte átható kék szemét Ryan Castle-re, aki zavarában egyre kisebbre húzódott össze a székben.

- Eljött az igazság pillanata, Castle! - lépett kissé közelebb Esposito, mire az író védekezően felemelte a kezét, és zavartan elmosolyodott.

- Igazából csak egy kis időt töltöttem Beckett-tel - próbált kitérni a válasz elől, de a két férfit egyáltalán nem hatotta meg a gyenge próbálkozás, és kitartóan várták a magyarázatot.

- Khm ... szóval ... Beckett hozott ki a fogdából - nyögte ki nehezen. Tudta, hogy hiába is kezdené a hajléktalanos kalandjával, a fiúk csak arra várnak, hogy megmagyarázza, hogyan került Beckett a képbe.

- A fogdából? - húzta fel egyszerre a két nyomozó a szemöldökét, aztán elvigyorodtak.

- Gyere, tesó, igyunk egy kávét, és közben szépen beszámolsz mindenről - invitálta Álszent mosollyal az arcán Esposito az írót, Ryan pedig kinyújtott karral mutatta neki az utat.

Beckett kissé megingatta a fejét, és miközben mosolyogva utánuk nézett, arra gondolt, milyen kiszámíthatóak a férfiak. A következő pillanatban azonban már a képernyőn megjelenő adatokra koncentrált. Annak ellenére, hogy Eric White-ot hajléktalannak hitték, az adatbázis szerint a körzet egyik legelőkelőbb negyedében volt bejelentett lakcíme, volt adószáma és társadalombiztosítási száma, sőt betegbiztosítása is. Még egy kis ideig keresgélt a rendszerben, és már azt is tudta, hogy a fiúnak apja egy neves befektetési tanácsadó cég tulajdonosa, az édesanyja viszont egy éve meghalt. A munkája legnehezebb részének érezte azokat a pillanatokat, amelyek ezután vártak rá. A gondolatra, hogy oda kell állnia egy férfi elé, aki egy éve veszítette el a feleségét, és el kell mondania, hogy a fiát halálra késelték egy sikátorban, összeszorult a gyomra. Felírta az címet, aztán felkapta a kabátját, piros sálját pedig éppen a nyaka köré tekerte, amikor meghallotta Castle számonkérő hangját.

- Csak nem itt akartál hagyni? - lépett ki a pihenőből az író, akit a két, elégedetten vigyorgó nyomozó követett.

- Miért, Castle? Tegnap is elég jól boldogultam nélküled!

- És az nem számít, hogy mennyi mindent megtudtam Eric-ről? - méltatlankodott a férfi, miközben felkapta a kabátját és a sálját, majd igyekezett lépést tartani a lift felé induló nővel. - Ráadásul mennyi szenvedés árán! - tette hozzá durcás arccal, és tüsszentett egy nagyot.

- Egy kis hideg még nem szenvedés.

- Egy ideig nem is, de egész nap? Na és a bűz? Tudod te, hogy mit jelent egy olyan érzékeny orrnak, mint az enyém, a több hónapos emberszag? - háborgott, miközben megrázkódott az emlékre.

Beckett nem szólt, csak alig észrevehető mosollyal a szája sarkában belépett a liftbe, és nekitámaszkodott a hátsó falának.

- Muszáj volt elárulni a fiúknak? - zsörtölődött a férfi, miközben elfoglalta szokásos helyét a nő mellett.

- Igen, Castle, muszáj volt - felelte szenvtelenül, mert kimondottan élvezte, amikor lecsíphet egy kicsit az író egójából, de be kellett vallania, hogy azt pedig rendkívül aranyosnak találja, amikor a férfi olyan durcás arcot vág, mint egy kisfiú.

Castle bosszúsan összeszorította a száját, aztán elővette a zsebkendőjét, és kifújta egyre náthásabbá váló orrát. Mivel az irritálóan csiklandozó érzést így sem sikerült elűznie, megint nagyot tüsszentett. Arra azonban egyáltalán nem számított, ami a következő pillanatban történt.

Slamasztikában 1/11

- Azt hittem, szívesebben beszélnél róla egy forró zuhany után - húzott ki egy kulcscsomót a zsebéből, és látványosan megcsörgette a férfi orra előtt, mire Castle összeszorította a száját, és vágott egy bosszús grimaszt.

Annak ellenére, hogy a tisztaságtól csillogó fürdőszobájában zubogó forró víz képe mindennél vonzóbb volt ebben a pillanatban, jobban örült volna, ha nem Beckett a megmentője, mert így a nő élcelődésének céltáblájává vált, és úgy tűnt, sehogy sem tud felülkerekedni Beckett-en. Miközben figyelte, ahogy a vékony, törékenynek látszó ujjak elfordítják a zárban a kulcsot, hirtelen elszállt a bosszúsága. Az, hogy a nő valószínűleg figyeltette, aztán az utolsó pillanatban kihúzta a slamasztikából, most pedig bebizonyosodott, hogy a lecsukatása is csak Beckett gonoszkodó kis játéka volt, mind arra utalt, hogy fontos a számára. Ha pedig fontos neki, akkor ...

Itt jártak a gondolatai, amikor kattant a zár, és a nő a kezébe nyomott egy melegítőfelsőt, és a lába elé ejtett egy pár cipőt.

- Csak azért, nehogy az én lelkemen száradjon, ha tüdőgyulladást kapsz - fonta karba a kezét a nő, és a rácsnak támaszkodva türelmesen várta, hogy az író felöltözzön.

- Elárulod végre, hogyan találtál rám? - kérdezte Castle még mindig vacogva, mert kielégítetlen kíváncsisága nem hagyta nyugodni, de Beckett csak szenvtelenül rámosolygott, aztán hátat fordított, és elindult.

Az író gondolatai egy pillanatig elkalandoztak, aztán sietve a nő után loholt.

- Tudom már! - ragyogott fel az arca. - Kenneth Wolf a rendőrség besúgója, és értesíti a zsarukat, ha valami szokatlant észlel ... például engem. Tudtam, hogy az öreg kilóg a környezetéből! Intelligens, nem keveredik balhékba, de mindenkit ismer, és túl csendes! Ő volt az informátor - mondta lelkesen, teljes meggyőződéssel, mire Beckett megtorpant, és olyan tekintettel fordult vissza, hogy a férfinak elakadt a szava, és lehervadt a mosoly az arcáról.

- Szóval nem - állapította meg letörten, és lassan belátta, hogy csak akkor fog fény derülni a rejtélyre, ha Beckett megkönyörül rajta.

A Castle lakása felé vezető úton a férfi élénken gesztikulálva beszámolt az élményeiről, érzékletesen leírta Bicska, Bozont és Kretén figuráját, és büszkén taglalta, mi mindent tudott meg a halott fiúról. Hirtelen eszébe jutott a fiúkkal kötött fogadása.

- Ugye Esposito és Ryan még nem derítették ki az áldozat kilétét? - kérdezte reménykedve.

- Úgy érted, Eric White-ét? - fordult Castle felé Beckett, hogy lássa a férfi reakcióját, és magában jót derüljön.

- Eric White? Eric White az áldozat? De ... de hát hogyan jöttek rá előbb, mint én? - tört össze az író, és olyan arcot vágott, mint egy ötéves, akitől elvették a legkedvesebb játékát. A vesztesek keserűségét érezte, de néhány másodperc múlva megrántotta a vállát, és huncut mosoly jelent meg az arcán. - A következő regényembe beépítem a ma szerzett tapasztalataimat - közölte olyan örömmel, mintha nem hitte volna épp az előbb, hogy elvesztett egy fogadást.

Beckett szája sarkában megjelent egy alig észrevehető mosoly. Szerette a férfiban, hogy bármilyen lehangoló helyzetbe is kerül, pillanatok alatt felülkerekedik az optimizmusa, és a dolgok jó oldalát nézi.

- Nem Castle, nem jöttek rá előbb, mint te - jegyezte meg csak úgy közömbösen a nő, de közben alig várta, hogy learathassa a győzelmi babérokat.

- A-akkor hogyan? - nyílt el csodálkozásában a férfi szája, de a következő másodpercben kapcsolt. - Te? Te derítetted ki? De hát te nem is fogadtál!

- Csak nem gondoltad, hogy tétlenül nézem a kis gyerekes játékotokat arra várva, hogy előbb-utóbb valamelyikőtök sikerrel jár? Én nem fogadok, csak végzem a dolgom, Castle, és úgy látom, elég jó vagyok benne - csengett büszkén a hangja.

- A fiúk tudják már?

- Nem. Hagyom, hadd dolgoztassák még egy kicsit a szürkeállományukat - nézett a férfira, és cinkosan összemosolyogtak.

Beckett beszámolt Lanie megállapításairól, és arról, hogyan találta meg a klinikát, majd az orvost, aki Eric-et nővé akarta változtatni. Éppen az új információk végére ért, amikor leparkolt az impozáns épület előtt, amelynek egyetlen, legfelső emeleti lakásában világítottak a lámpák, jelezve, még valakit hazavárnak.

Castle közelebb hajolt az ablakhoz, és csodálkozva nézett fel a fényárban úszó ablakokra.

- Ugye nem mondtad el Anyámnak, hogy mi történt? - fordult Beckett felé kétségbeesett tekintettel.

- Miután folyamatosan keresett, nem volt választásom, de ne félj, csak annyit árultam el, hogy átfagytál, egyébként jól vagy. A teljes sztorit neked kell előadnod! Szerintem már edzett az idétlen ötleteiddel szemben - tette hozzá gonoszkodva, mire a férfi nagyot sóhajtott, de aztán magabiztosságot színlelve meghúzta a vállát.

- Tudta, hogy mire készülök.

- Aha! Arról is tudott, hogy három bűnözővel akarod tölteni az éjszakát? - húzta fel kérdőn szemöldökét Beckett, mire a férfi bosszúsan összeszorította a száját, és magadóan megrázta a fejét.

- Csináltam már nagyobb hülyeséget is, szóval ezért nem kapok nagy fejmosást - állapította meg megnyugodva Castle, aztán mielőtt kiszállt volna az autóból, a nő felé fordult, és hálásan rámosolygott.

- Köszönöm - mondta a megmentésére utalva.

Tekintetük néhány másodpercre összefonódott, és míg Castle-t a békés öröm érzése öntötte el, Beckett valami megmagyarázhatatlan izgalmat érzett, de minden idegszálával azon volt, hogy ez ne látszódjon rajta. Csak bólintott, mert maga sem értette, miért jött zavarba.

Castle elmosolyodott, és tekintetével másodpercekig fogva tartotta a nőét. Beckett meg mert volna esküdni, hogy huncut fényeket látott megcsillanni a férfi szemében, ami az utcai lámpák fényében egészen sötétkékké változott, mintha az író észrevette volna a zavarát. Megkönnyebbülten vett egy nagy levegőt, amikor Castle kiszállt a kocsiból, és elbúcsúzott tőle. Csak tudná, miért tudja azzal az ártatlan mosolyával, és egy hosszú, meleg pillantással zavarba hozni a férfi!? Még jó, hogy kiváló pókerjátékos, és el tud bújni a kemény nyomozó álarca mögé! - gondolta megnyugodva, aztán végigpörgette az este emlékeit, és elmosolyodott.

A kora reggeli hidegtől és az éjszakai kialvatlanságtól sápadtan, morcos tekintettel lépett ki a liftből a két nyomozó. Ryan behúzta nyakát a köré tekert sál jótékony melegébe, Esposito pedig a kezeit dörzsölgette, hogy felmelegedjen.

- Szerintem Castle sem derítette ki a fiú személyazonosságát - mondta reménykedve Ryan. - Biztosan hívott volna bennünket.

- Aha, vagy megvárja, hogy bejöjjünk az őrsre, ő meg mint egy győztes hadvezér bevonul, hogy mindenki lássa, jobb volt nálunk - morogta dühösen Esposito.

Ryan elképzelte a jelenetet, amitől a gondterhelten legörbült a szája, és megjelentek a ráncok a homlokán. Bár reménykedett, hogy az író ezt mégsem tenné meg velük, még nem ismerte annyira, hogy ebben biztos lehessen.

Esposito hirtelen megtorpant, és mérhetetlen düh ült ki az arcára.

- Hogy az a ... - fojtotta vissza feltörekvő haragját, és a fehér táblára mutatott magyarázatként.

Ryan követte tekintetével a mozdulatot, és elképedve bámult az áldozat képe alatti névre.

- De hát hogyan? - pislantott egy nagyot hitetlenkedve. - Az ujjlenyomata nem volt egyetlen rendszerben sem, az ingyenkonyhákon és szállásokon mindenki csak Cingár néven ismerte, a hajléktalanok pedig ha meglátnak egy rendőrt, mintha elvágták volna a nyelvüket - gondolkodott hangosan, mivel el nem tudta képzelni, hogyan jöhetett rá egy író arra, amire ők nem. Lopva körbenézett, hogy felmérje, mekkora nézőközönsége lesz Castle-nek, ha győzelme tudatában bevonul, amikor meghallotta a liftajtó nyílódását, és ösztönösen odanézett. Elakadt a lélegzete az író láttán, aki két kávéval a kezében lépett ki a felvonóból. Könyökével megbökte a mellette álló társát, hogy neki is legyen ideje reagálni Castle diadalmenetére, de meglepetésére az író leszegett fejjel közelített feléjük, és azzal volt elfoglalva, hogy ki tudja fújni az orrát úgy, hogy a két kávé is épségben maradjon.

- Vágd csak a fejünkhöz, hogy jobb vagy, mint mi - húzta ki magát dacosan Esposito.

Castle értetlenül nézett rájuk egy pillanatig, aztán amikor rájött, hogy a két nyomozó abban a hitben él, hogy ő derítette ki az áldozat nevét, letette a két papírpoharat Beckett asztalára, majd a két férfi felé fordult, és kajánul elvigyorodott.

- Szép tőletek, hogy elismeritek azt, ami egyébként is egyértelmű - húzta ki magát önelégülten, de a következő másodpercben tüsszentett egyet, és bosszúsan vette tudomásul, hogy már megint ki kell fújnia kivörösödött orrát, ezzel pedig elillan az örömteli pillanat varázsa, hogy rá tudja szedni a két nyomozót.

- Ki vele! Mi akarsz a győzelemért cserébe? - kérdezte Esposito olyan arccal, mint akinek a fogát húzzák, mert szeretett volna még azelőtt letenni a vesztesnek vélt fogadásról, mielőtt Beckett megérkezik.

Castle színpadiasan az állára tette a mutatóujját, mintha rettentően törné a fejét, aztán amikor érezte, hogy a nyomozó már nem bírja türelemmel, és mindjárt felrobban, lassan megszólalt.

- Hm ... lássuk csak! Legyen, mondjuk az, hogy ...  - kezdte, de a pihenő felől felcsattanó, jól ismert hangra egész testében összerezzent.

- Castle! - ejtette ki fenyegető hangsúllyal a nevet Beckett, mielőtt az író az ő tollával ékeskedve rászedte volna a fiúkat.

Slamasztikában 1/10

Kate Beckett tekintete szegeződött rá kicsit fölényesen, kicsit kárörvendőn, ugyanakkor huncut mosolygással ragyogva.

- Beckett? - tört fel a meglepett kiáltás Castle szájából, aztán pár másodpercig elhűlve meredt a nyomozónőre, végül pislantott egyet, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem csak a szeme káprázik. - De ... de hát hogyan kerülsz te ide?-  jött meg nagy sokára a hangja.

- Hm ... tudod Castle, egy jó rendőr mindig pontosan tudja, hol várható balhé. Egy jó nyomozó pedig azt is tudja, hogy az öntelt, vakmerő bestseller írókat mikor kell kihúzni a slamasztikából - húzta fel egy pillanatra kihívóan a szemöldökét a nő, aztán kényelmesen hátradőlt az ülésen, Ramirez járőr pedig finoman gázt adott a kocsinak, és elindultak.

Castle fejében cikáztak a gondolatok. Egy darabig szótlanul ült a hátsó ülésen, és annak ellenére, hogy még mindig egész testében reszketett, élvezte az autó szellőzőrácsain kiáramló meleg levegőt.

- Figyeltettél? - kérdezte meg egy idő után, mivel nem tudott más magyarázatot adni Beckett jelenlétére. Két dolog miatt tarthatta szemmel a nő: vagy attól félt, hogy elmarasztalja a kapitány, amiért nem vigyázott eléggé a polgármester barátjára, a híres íróra, vagy azért, mert féltette. Reménykedett, hogy inkább az utóbbiról van szó.

- Csak nem gondolod, hogy a rendőri erőket pazarlom arra, hogy figyeltesselek? - fordult hátra felháborodást színlelve a nő. - Ne képzelj olyan sokat magadról!

A férfi vágott egy bosszús grimaszt a megjegyzésre, ugyanakkor tudta, hogy Beckett nagyon is szabálytisztelő, és valószínűleg nem küld rendőröket az ő megfigyelésére komoly indok nélkül, ráadásul arról sem tudhatott, hogy hajléktalannak fogja kiadni magát. Itt tartott a töprengésben, amikor hirtelen rájött a megoldásra.

- Anyám árult el, ugye? - kérdezte lemondó gúnnyal.

- A pókerparti óta nem is láttam! Akkor beszéltem Martha-val utoljára, amikor elmondta, hogy hagytál nyerni.

Castle úgy érezte, bármit mond, mindig olyan választ kap, ami megtépázza az önérzetét.

- Akkor hogy kerültél ide?

- Te vagy az író Castle, találd ki!

Ramirez járőr hangosan elnevette magát.

- Úgy látom, ebből sehogy sem tud jól kijönni - fordult egy pillanatra az író felé.

Castle sóhajtott egy nagyot, és bosszúsan elhúzta a száját.

- Jó, megadom magam. Nem tudom kitalálni. Elárulnád végre? - kérdezte türelmetlenül.

Nem látta, hogy Beckett arcán megjelenik egy elégedett mosoly, mert mire a nő felé fordult, már felvette komoly, fensőbbséges arcvonásait.

- A zárkában lesz elég időd kitalálni - mondta, miközben minden igyekezetére szüksége volt, hogy megfegyelmezze mosolyra húzódó arcizmait.

- Mi? E-ezt nem gondolod komolyan, ugye? Csak nem akarsz lecsukatni éjszakára?

- Nem én csuklak le Castle, hanem Ramirez járőr.

- Ne már, Beckett! Te is tudod, hogy nem csináltam semmit! - háborodott fel az író, de nem tudta letagadnia a hangjából kicsendülő bizonytalanságot. - Na és a bilincs? - emelte fel a kezét.

- Azt mondtad egyszer, hogy szereted a megkötözést - villant pajzán fény a nő szemében.

- Hát, ha a hálószobámban tennéd rám, nem is bánnám - vágott vissza pimaszul a férfi, de a következő pillanatban arcára fagyott a mosoly, mert az autó hirtelen fékezett, és Beckett kiszállt, anélkül, hogy reagált volna a kihívó megjegyzésre. A férfi kétségbeesetten hajolt a rácshoz, hogy kiderítse, mi történik, amikor kinyílt a mellette levő ajtó.

- Légy jó fiú, Castle! Ha igazolni tudod magad, akkor úgyis el fognak engedni a kollégák - mondta kissé lehajolva Beckett.

- De hát te is igazolhatod, hogy én én vagyok! - berzenkedett Castle, de még a mondat végére sem ért, már be is csapódott az ajtó, Ramirez járőr pedig nagy gázt adva elindult.

Castle dühösen összeszorította a száját. Nem elég, hogy Beckett tudomást szerzett a kis akciójáról, ráadásul ki is mentette szorult helyzetéből, ennek pedig meglesz a böjtje. Első körben az, hogy Kate hagyja a fogdában peshedni addig, amíg szégyenszemre az anyja érte nem jön az irataival, később pedig biztosan talál alkalmat, hogy megszekálja a történtekkel. Egy darabig még duzzogott, miközben még mindig azon járt az agya, hogyan talált rá a nő. Mivel semmi épkézláb ötlete nem volt, taktikát váltott, és a járőrből akart minél több információt kicsikarni, de Carlos Ramirez csak szótlanul mosolygott.

- Legalább a bilincset levehetné rólam - morogta durcásan maga elé, amikor belátta, hogy vereséget szenvedett. Már csak az vigasztalta, hogy az éjszaka kellős közepén elég kihalt a 12-es őrs, és nem sok ismerőse lesz a tanúja, ahogy zokniban, megbilincselve bezárják egy zárkába.

Beckett beült a Ford-ba, beindította a motort, néhány másodpercig mosolyogva nézett az egyre távolodó rendőrautó után, aztán megtartva a viszonylag nagy távolságot, besorolt utána. Szinte látta maga előtt az író megtépázott önérzetéről tanúskodó, duzzogó arcát, és abban is biztos volt, hogy most éppen azzal próbálkozik, hogy megpuhítsa a járőrt. Még szerencse, hogy előre figyelmeztette Ramirezt, hogy be ne dőljön az író csavaros eszének, és inkább ne válaszoljon neki, mint hogy egyszer csak azt vegye észre, hogy több információt osztott meg vele, mint amennyit akart.

Miközben felvette az éjszakai forgalom ütemét, arra gondolt, Castle megérdemelné, hogy egész éjszakára a fogdában tartsa, de amióta látta, mennyire átfagyott a férfi, nem volt szíve hozzá. Lassított. Nem kell, hogy túl korán érkezzen. Ráérősen parkolt le a rendőrség mélygarázsában, aztán a lifttel először a raktárba ment, ahonnan kölcsönkért egy vastag, bolyhos belsejű melegítőfelsőt és egy pár cipőt, aztán az őrsre. Kicsit összepakolt az íróasztalán, majd leült a fehér tábla elé, és figyelmesen elolvasta az új információkat, amit Ryan és Esposito írtak fel. Elmosolyodott, mert a legfontosabb felirat hiányzott, pedig ő már rég a birtokában volt. Ellökte magát az asztaltól, és nagy betűkkel felírta az áldozat képe alá az Erik White nevet. Elégedettség töltötte el. Végre kimozdulhatnak a holtpontról! Most már kideríthetik, ki volt ez a fiatal fiú, kik szerették, kiknek okoz fájdalmat az elvesztése, kikkel állt kapcsolatban, miért akart nővé változni, és kinek áll az útjába. Az órájára pillantott, és arcán végigsuhant egy elégedett mosoly. - Ennyi elég lesz - gondolta. Felkapta a Castle szabadon bocsátást engedélyező iratokat, egy egyenruhás rendőrrel leküldte az éjszakai ügyeletesnek, aztán a pihenő felé indult. Mialatt arra várt, hogy lefőjön a kávé, még elintézett egy fontos telefonhívást. Ideje volt megnyugtatnia Martha-t. Az asszony egyfolytában hívta Castle telefonját, amikor éppen a sikátorban várta, hogy Ramirez járőr begyűjtse az írót. Akkor nem vette fel a telefont, de most úgy érezte, ideje beszámolnia arról, hogy mi történt. Miután végre sikerült meggyőznie Martha-t, hogy néhány Aspirinen és egy forró zuhanyon kívül nem lesz a fiának másra szüksége, a  raktárból kért melegítőfelsővel a vállán, a hóna alá csapott cipőkkel, és egy forrón gőzölgő kávéval a kezében a zárkák felé indult. Amikor közel ért a céljához, lelassított, majd megállt. Néhány másodpercig figyelte az írót. Castle egy rendőrségi takaróba burkolózva igyekezett felmelegedni, ami nem nagyon sikerült neki, ezért folyamatosan igazgatta a takarót, és egyik lábával a másikat dörzsölgette. Hirtelen felpillantott. Beckett fejében végigfutott a gondolat, hogy vajon a férfi hatodik érzéke lépett működésbe, és megérezte, hogy figyeli, vagy egyszerűen csak megérezte a kávé jellegzetes illatát. A kék szemek dacosan és kissé sértetten néztek rá, de Beckett-et nem hatotta meg a bánatos tekintet.

- Van magának szíve, Beckett nyomozó? - szólalt meg színpadiasan sóhajtva az író, mire a nő csak könnyedén megvonta a vállát.

- Hm, hagyhattalak volna a hajléktalanokkal is egy jó kis romos, ablaktan, jéghideg, vizeletszagú sufniban, ahol az újdonsült barátaid talán odaadták volna a régi, levetett kabátjukat takarónak, és bizonyára gondoskodtak volna arról, nehogy lelépj a vendégszeretetük elől - mondta elgondolkodva Kate, miközben szája sarkában elégedett mosoly bujkált, mert szavai hallatán a férfi önkéntelenül megborzongott.

- De ők nem bilincseltek meg - morogta Castle csak azért, hogy valamivel visszavágjon.

- Valld be, Castle! Fellélegeztél, amikor megláttad Ramirezt!

- Igen, de csak azért, mert azt hittem, a rendőrségnek az a feladata, hogy megvédje az ártatlan állampolgárokat a bűnözőktől, nem pedig az, hogy bilincsben hurcolja el, és zárja be egy cellába - méltatlankodott tovább az író, miközben tekintete a csészében gőzölgő kávéra vándorolt. - Na, jó! Egy kávéval kiengesztelhetsz a bilincs miatt, és ha kiengedsz innen, akkor megbocsátom a rendőri túlkapást is - jött meg az önbizalma, és kihívóan felhúzta a szemöldökét.

Beckett másodpercekig állta a férfi tekintetét, miközben száján alig észrevehető fensőbbséges mosoly bujkált, aztán szeme egy pillanatra összeszűkült, és egy szó nélkül sarkon fordult.

Castle elnyílt szájjal, döbbenten bámult a szálfaegyenes tartással lassan elvonuló nő után, és el kellett telnie egy kis időnek, mire tudatosult benne, hogy vereséget szenvedett. Nyelt egy nagyot, büszkeségét félretéve felpattant, és a rácshoz lépett.

Még meg sem szólalt, de Beckett érzékelte a mozgást, és anélkül, hogy megfordult volna, várakozón megállt.

- Itt hagysz? - hallotta a meg Castle hangját, ami éppen olyan bánatosan csengett, mint egy elárvult kisfiúé. Nem kellett látnia a férfi arcát ahhoz, hogy tudja, kiült rá a megbánás és a dac keveréke. Még várt. Pontosan tudta, hogy a következő pillanatban mi fog történni.

- Jó, elismerem, hülyeség volt hajléktalannak kiadni magam - tárta szét megadóan a karjait Castle, miközben vágott egy bosszús grimaszt.

Beckett elégedetten vette tudomásul a győzelmet, és megállapította, hogy emberismerete és megérzései most sem hagyták cserben. Amikor azonban megfordult, és a férfira nézett, csak szelíden elmosolyodott, és a rácson át felé nyújtotta az egyik pohár kávét. Maga sem értette, miért nem tud ellenállni ennek a kisfiús, ártatlan tekintetnek.

Castle elvette a kávét, belekortyolt, és átszellemült mosollyal, behunyt szemmel élvezte, ahogy az ital forró áramlatként melegíti fel a száját, torkát, a nyelőcsövét, majd lassan az egész testét. Még kortyolt néhányat, aztán huncutul elmosolyodott, és Beckett-re nézett.

- Nem is vagy kíváncsi, mit tudtam meg? - kérdezte kihívón, mert arra számított, hogy néhány információért cserébe kicsikarja a nyomozótól, hogy szabadon engedje. Arra számított, hogy a nő dühös lesz, vagy legalábbis bosszús a nyilvánvaló zsarolás miatt, de Beckett ehelyett fölényesen elmosolyodott.

- Azt hittem, szívesebben beszélnél róla egy forró zuhany után - húzott ki egy kulcscsomót a zsebéből, és látványosan megcsörgette a férfi orra előtt, mire Castle összeszorította a száját, és vágott egy bosszús grimaszt.

 

Slamasztikában 1/9

Egy pillanattal később azonban olyan dolog történt, amire igazán nem számított.

Kretén olyan hangerővel kezdett óbégatni, hogy Castle ijedtében a füléhez kapta a kezét. Az igazi meglepetés azonban akkor érte, amikor megértette a fejhangon rikácsolt szavakat.

- Segítség! Segítség, biztos úr! Ki akarnak rabolni! Segítség! Ne vegye el a kabátomat! Segítség! Rabló!

Néhány másodperc múlva Bicska és Bozont is ordítozni kezdett. Elengedték az író karját és felsorakoztak Kretén mellé.

Castle döbbenten kapkodta a tekintetét a három férfi és a közeledő járőr között, és eltelt egy kis idő, mire rájött, hogy mire megy ki a játék. Úgy tűnt, jól begyakorolt koreográfiát adnak elő, ahol arra a megy ki a játék, hogy az áldozatot tüntessék fel bűnözőnek. Bár úgy gondolta, Kreténnek nincs sok esze, és csak megszokásból cselekedett, ez most jól jött a három börtöntölteléknek. Valószínűleg nem először kerültek olyan helyzetbe, hogy egy rendőr éppen rajtakapta őket egy rabláson vagy lopáson, és ha bebizonyosodik a bűnösségük, akkor a múltjukat tekintve nem úszták volna meg a börtönt. Ezért kitaláltak egy színjátékot, és úgy úszták meg az intézkedést, hogy áldozatnak tettették magukat. Mire a latin származású járőr odaért hozzájuk, már mindhárom férfi vele ordibált, és jajgatva kérték ki maguknak, hogy pont tőlük, a társadalom legszerencsétlenebb számkivetettjeitől akarja elvenni az utolsó ruhadarabjukat, meg cipőjüket.

A járőr néhány méterre tőlük megállt. Rendkívül magas, megtermett férfi volt. Egyik kezét a pisztolytáskáján, a másikat a gumibotján tartotta, ezzel érzékeltette, hogy felkészült egy esetleges támadásra, vagy keményebb intézkedésre is. 

- Mi a probléma uraim? - kérdezte szigorú hangon.

Castle nyitotta a száját, de a három mákvirág megelőzte, és egymás szavába vágva, erősen gesztikulálva bizonygatták, hogy az író el akarta venni Kretén kabátját és Bozont cipőjét, mivel egy szál pulóverben és zokniban dobták ki otthonról.

- Ja, először csak könyörgött, hogy szánjuk meg, mert az apósa rajtakapta meztelen fenékkel, amint éppen egy kurvát dönget, és olyan patáliát rendezett, hogy csak néhány ruhát tudott magára kapni - mesélte Bicska.

- Aha! Puskával kergette az öreg, mivel nemcsak a lányával, hanem egy prostival is felavatta a hitvesi ágyat - bizonygatta nagy bólogatások közepette Bozont. - Még cipőt se tudott húzni, mert ha totojázik, az öreg fószer biztos seggbe lövi.

Castle levegő után kapkodva próbált közbevágni, de mindig megelőzték.

- Egy szavukat se higgye! - jutott végre szóhoz, de mire folytatta volna Kretén taszított rajta egyet.

- Nízzen ide e! - mutogatott élénken a rajta levő kabátra. - Megfagyník  enékű! Ennek meg erre fájt az a tetves foga! - rikácsolta, mire Castle nemcsak a hidegtől, hanem a képtelen jelzőtől is megborzongott. Hogyan lehet tetves egy fog? - futott át a fején, de ahogy a Kreténen levő kabátra pillantott felcsillant előtte a menekülés reménye. Eszébe jutott, hogyan igazolhatná magát annak ellenére, hogy az iratait a gardróbjában hagyott kabátjában felejtette.

- Hallgasson meg engem is! - lépett egy a járőr felé, az azonban gyanakodva méregette, és leoldotta derekáról a gumibotot, és megálljt parancsolva maga elé tartotta. 

Castle megtorpant, és megadón felemelte a kezét. Csak arra tudott gondolni, hogy a járőr kimentheti szorult helyzetéből, de ahhoz el kell vele hitetnie az igazságot.

- Csönd! - kiáltott a rendőr a három hajléktalanra, aztán szigorúan az íróra nézett. - Na, hadd halljam a maga variációját! - mondta enyhe gúnnyal a hangjában, mintha előre elkönyvelné, hogy a férfi egy mesét akar neki előadni.

Castle nagyot sóhajtott, aztán nyelt egyet, és belefogott a magyarázatba.

- Richard Castle vagyok. Tudja, a híres bestseller író - kezdte abban a reményben, hogy a rendőr ismeri a regényeit, de az csak nézett rá közönyösen.

- Ja, én meg a kormányzó vagyok álruhában - röhögte el magát Bicska, de a rendőr összeszűkült szemmel ránézett, mire elhallgatott.

- Kate Beckett nyomozóval dolgozom együtt a 12-es őrsön - folytatta Castle, amikor a férfi várakozón újra ránézett. - Tegnap történt a közelben egy gyilkosság, és hogy megtudjam, mit tudnak a hajléktalanok, akikkel az áldozat barátkozott, hajléktalannak adtam ki magam, de ők kiraboltak - próbálta tömören összefoglalni, miközben könyörgő tekintettel nézett a járőrre.

A három jómadár először tátott szájjal bámult, és elképedve hallgatták Castle szavait, aztán röhögésben törtek ki. A rendőr felemelte a kezét, hogy lecsendesítse őket, de közben nem vette le a szemét az íróról.

Castle meglátta a férfi arcán átsuhanó mosolyt, amiből arra következtetett, hogy sikerrel járt, ezért megkönnyebbülten fújta ki a visszatartott levegőt, és elmosolyodott. Öröme azonban csak egy másodpercig tartott.

- Na, ennél nagyobb sületlenséget még nem hallottam - húzta el gúnyosan a száját a járőr.

Castle hirtelen nem tudta, mit is tart sületlenségnek a férfi: azt, hogy író, vagy azt, hogy Beckett-nek segít, netán azt tartja hülyeségnek, hogy valaki beépüljön a hajléktalanok közé némi információért, mindenesetre remélte, hogy csak ez utóbbiról van szó.

- De és valóban Richard Castle vagyok - mondta Castle, miközben árgus szemekkel fürkészte a járőr arcát.

- Na, jó! Először is igazolják magukat! - kérdezte hivatalos hangon a járőr, aztán a Castle mögött settenkedve eltűnni készülő hajléktalanokra kiáltott. - Maguk is, ha nem akarják, hogy bevitessem magukat!

Bicskáék elővették az irataikat, amiket a járőr hosszasan megvizsgált, aztán egy szó nélkül visszaadta őket, aztán ismét az író felé fordult.

- Szóval? Tudja igazolni magát?

- Igen - mondta magabiztosan Castle- Iratai nem voltak ugyan, de úgy gondolta, a telefonja, ami a kabátja kis, rejtett zsebében lapul, elegendő lesz arra, hogy tisztázni tudja magát. Sőt, nemcsak a személyazonosságát tudja bebizonyítani vele, hanem azt is, hogy tényleg együtt dolgozik a nyomozókkal, hiszen csak Beckett-et  kell felhívnia. Magában vállon veregette saját magát, amiért annyira előrelátó volt, hogy a készpénzt könnyen elérhető helyre, a kabát belső zsebébe tette, mert így Kretén megelégedve a zsákmánnyal, nem tapogatta végig a kabátot, és nem lelt rá a nagy oldalzseb mellett megbúvó kicsi rejtekhelyre, ami éppen csak akkora volt, hogy a telefonját el tudta benne rejteni. - Az ott az én kabátom - mutatott határozottan a Kreténen csak lógó ruhadarabra - és ezt be is tudom bizonyítani - mondta elszántan.

- De, de ez az enyim! - visította hisztérikusan Kretén, miközben szorosan összefogta magán a kabátot.

- Ja! Ja az övé! - bizonygatta Bicska és Bozont is, de Castle rájuk sem hederített.

- Van az oldalán egy kicsi zseb, amolyan kis rejtekhely. Abban van a telefonom - folytatta. Felhívhatja akár Beckett nyomozót is, hogy igazolja a személyazonosságomat, sőt, akár a polgármestert is, akit a barátomnak mondhatok - hadarta egyre magabiztosabban, miközben elégedetten látta, hogy Bicska valószínűleg a menekülésen gondolkodik összehúzott szemöldökkel, Kretén pedig eszeveszetten tapogatja a kabát zsebeit.

A járőr egy pillanatig vacillált, aztán a hajléktalan férfira nézett, és ellenkezést nem tűrő hangon rárivallt. 

- Ide! - mutatott maga elé, mire Kretén meghunyászkodva közelebb lépett. - Vegye elő! - intett az írónak, aki a hidegtől reszketve, mégis magabiztosan lépett Kretén mellé, és kezdte kitapogatni a kis zsebet.

A férfi egy ideig izgett mozgott, hogy minél nehezebben férjen a zsebhez, amitől Castle orrát újra meg újra megcsapta a ruhák áporodott bűze és a több hónapos, tömény izzadságszag. Úgy érezte, elájul a bűztől, de amikor kitapintotta az oldalvarrás melletti kis nyílást, megérezte a győzelem ízét a szájában,  és a megmenekülés felszabadító érzését. Miközben keze becsúszott a zsebbe, elképzelte, ahogy a tisztaságtól csillogó fürdőszobájában megszabadul rossz emlékű ruháitól, és szinte érezte, ahogy a forró zuhany lemossa testéről a valódi és a képzelt piszkot, amit a nap folyamán sikerült összeszednie. Hirtelen visszazökkent a valóságba, mert az ujja nekiütközött a rejtekhely végének anélkül, hogy közben megtalálta volna a telefont. Még levegőt is elfelejtett venni, olyan kétségbeesetten tapogatta a selymes anyagot, hiába. Értetlenül bámult először a zsebre, aztán Kreténre, majd a járőrre. Összeszorult a torka.

- Eltűnt - nyögte ki nehezen, miközben végigpörgette a nap eseményeit, hátha rájön, hogyan tűnhetett el a telefonja. Behunyta a szemét, és úgy érezte, nyomban felrobban, amikor eszébe jutott egy műbőrkabátos, beesett arcú férfi, aki nekiütközött az ingyenkonyha bejáratánál, aztán megfogta a vállát, és sajnálkozva bocsánatot kért. Hát persze! A zsebtolvajok klasszikus módszere! Hogy nem vette észre? Legszívesebben a falba verte volna a fejét! Most hogyan bizonyítsa be, hogy kicsoda is valójában? Hiába töprengett, úgy érezte, nincs más fegyvere, mint a szavak és a logika ereje. Mire feleszmélt, a tagbaszakadt járőr leakasztotta a bilincset a derékszíjáról, és Castle már csak azt vette észre, hogy a halvány lámpafény megcsillan az acélon, ami a következő pillanatban a kezén csattant.

- De ezt nem gondolhatja komolyan! - háborodott fel. - Nézzen rám! Nincs karikagyűrűm, nem vagyok nős, tehát felesége sincs, akit megcsaltam, meg apósom sem, aki puskával kergetett az utcára - próbálta megcáfolni Bicska történetét, de a járőr megcsóválta a fejét.

- Majd az őrsön a kollégáim kiderítik, kicsoda maga és mit keresett itt, de nekik ne akarja beadni ezt a történetet a nyomozó bestseller íróról! Nem hiszik el! Na, induljon! - markolta meg a karját, de közben hátraszólt három, elégedetten vigyorgó férfinak. - Maguknak meg eszébe ne jusson bemenni az építkezési területre! Menjenek a hajléktalanszállóra! Nem szeretnék még egyszer találkozni magukkal éjjel az utcán! - csengtek fenyegetően a szavai, mire Bicska dacosan felszegte a fejét, Bozont csak nagyokat pislogott, Kretén pedig idétlenül vigyorogva bólogatott, aztán Bicska megfordult, társai pedig követték, és néhány másodperc múlva elnyelte őket a sötétség.

Castle a kezén levő bilincsre nézett, miközben arra gondolt, hát mégis megmenekült! Hiszen bármennyire is kínos, hogy megint az anyjának kell kiszabadítani a fogdából, még mindig jobb, mintha a három bűnözővel kellett volna töltenie a fagyos éjszakát úgy, hogy közben Bicska késének hegye az oldalának nyomódik. Nyomában a járőrrel, elindult a rendőrautó felé. Már nem érezte a lábfejét, és hallotta, ahogy összekoccannak a fogai a hidegtől.

- Hova visz? - kérdezte reszketve.

- A 12-esre.

Castle rövid időn belül, már másodszor hunyta le bosszúságában a szemét. Hát persze! Ez a terület a 12-es őrshöz tartozik. Aztán kissé megnyugodva arra gondolt, még szerencse, hogy éjszaka nem dolgoznak a nyomozók, mert az már tényleg kínos lenne, ha Beckett tudomást szerezne a kis kalandjáról, és így látná.

A járőr kinyitotta az autó hátsó ajtaját, és lenyomta Castle fejét, nehogy beverje a karosszériába.

- Pont mint a filmekben - gondolta az író, ahogy az ülésre huppant, és meglátta a két üléssor közé felszerelt sűrű rácsot. A kocsiban kellemes meleg volt, ami most a mennyországot jelentette a férfinak, ezért boldogan mosolyogva dőlt hátra az ülésen. - Már nem fagyok meg, megúsztam Bicska bicskáját, megtudtam pár információt a megkéselt fiúról, a hajléktalanokról szerzett tapasztalataimat pedig lehet, hogy felhasználom a következő könyvemben! Végül is egész jó kis kaland volt ez! Persze, azért jobb, hogy Beckett nem tud róla! - fűzte tovább a gondolatait.

Merengéséből egy zörej zökkentette ki. Amikor rájött, hogy valaki megkocogtatta az előtte magasodó fém rácsot, kíváncsian előrehajolt.

- Nocsak, nocsak, Ramirez járőr! Csak nem egy világhírű fogoly akadt a horgára? - hallotta meg a senkiével össze nem téveszthető hangot, és ahogy döbbenten még közelebb hajolt a rácshoz, meglátta a világ leggyönyörűbb szempárját. Kate Beckett tekintete szegeződött rá kicsit fölényesen, kicsit kárörvendőn, ugyanakkor huncut mosolygással ragyogva.