Hiába ült nekik háttal a nő, pontosan tudták, milyen kiismerhetetlen, átható tekintettel néz a férfira, miközben felteszi az első kérdést.
- Mr. White! Elfogtuk Kenneth Wolf-ot, azt a hajléktalant, aki azon a bizonyos éjszakán kirabolta a fiát, de még néhány részletet a helyére kell tennünk. A segítségünkre lenne ebben?
Norman White mélyen ülő, barna szeme kissé gyanakodva összehúzódott, de barázdált, karakteres arca nem árult el semmilyen érzelmet.
- Természetesen, bár nem értem, hogyan segíthetnék önöknek. Ha megvan a gyilkos, miért kell az én tanúvallomásom? Már mondtam, hogy egy éve, a feleségem temetésén láttam utoljára Eric-et.
- Nos, hogy pontos legyek, Wolf elvette a fia pénzét, de nem ő ölte meg - hajolt kissé közelebb a férfihoz a nyomozónő.
White nem rezzent. Pár másodpercig farkasszemet nézett Beckett-tel, aztán hátradől a székben.
- Akkor most csak az időmet rabolják? - csattant ingerülten a hangja
- Tudjuk, hogy nehéz ez önnek, Mr. White - szólalt meg meleg, együtt érző hangon Castle. - Én is apa vagyok, ezért megértem, hogy mindennél fontosabb önnek, hogy megtaláljuk a gyermeke gyilkosát - mondta behízelgően.
A szavakra a férfi kapcsolt, hogy nem éppen úgy viselkedik, mint egy apa. Beletúrt hátrafésült ősz hajába, és vett egy nagy levegőt.
- Természetesen fontos, de nem értem, miben tudnék segíteni. Ha nem az a hajléktalan volt a gyilkos, akkor valaki a klubból?
Beckett, mintha nem is hallotta volna a férfit, belelapozott az előtte heverő iratokba.
- Tudjuk, hogy azon az éjszakán megjelent a környéken az ön Lexus személyautója - mondta hivatalos hangon, és egy képet tett a férfi elé, aki közelebb hajolva futó pillantást vetett a kocsi fotójára, de bármennyire is látszott érdektelennek, összeszűkülő szeme, megránduló ajka jelezte, hogy nem hagyja hidegen a tény.
- Igen, ez az én kocsim, amit az anyósom használ. Csak nem hiszik, hogy neki köze van Eric halálához?
- Tudta, hogy Julia Sunders rendszeresen látogatta és segítette a fiát? - kérdezte Castle ártatlan arccal, de hangja vádlón csengett, jelezve, hogy az idős nő volt az egyetlen, akire a fiú támaszkodhatott.
White hallgatott néhány másodpercig.
- Hova akarnak kilyukadni? - kérdezte végül kemény, ellenséges hangon. - Julia el tudta fogadni Eric különcségeit, én viszont nem. Ezt a tényt soha nem tagadtam.
- Valóban, ezt már akkor is kifejtette, amikor közöltük, hogy a fiát megölték - mondta gúnyosan Castle. - Mondja csak! Szerette valaha Eric-et? Amikor még kicsi volt, és ártatlanul nézett a világba, vagy amikor felnézett magára, mint egy hibátlan, mindenható lényre? Tudja, a gyerekek egy ideig meg vannak győződve arról, hogy a szüleik hibátlanok, és hogy mindennél jobban szeretik őt.
- Mire célozgat? Attól, hogy nem tudtam elfogadni, hogy nővé akarja magát operáltatni, még nem voltam rossz apa - emelte fel hangját a férfi. Villámokat szóró sötét szeme, elmélyülő ráncai tükrözték egyre nagyobb feszültségét, de Castle mintha ez nem érzékelte volna, nyugodt hangon folytatta.
- Szégyellte, igaz? Olyan macsó férfit akart belőle faragni, aki letarolja az ellenfeleit az üzleti életben, de Eric nem ilyen volt, és nem is akart ilyen lenni. Először csak bántotta, hogy nem tudja a képmására formálni, nem tud vele megjelenni az üzlettársai előtt, de amikor Eric nyíltan vállalta a másságát, és fontos elhatározásra jutott a nemváltást illetően, a haragja gyűlöletbe csapott át.
Beckett figyelte, hogyan találnak célba Castle szavai. Az író mesterien tudta felvázolni akár az áldozat, akár a gyilkos érzelmeit, így pontosan rá tudott világítani az indítékra. Elégedetten nyugtázta, hogy Norman White kőszikla nyugalma már a múlté, feszültsége lassan dühbe csap át, és csak pillanatokra van szükség, hogy kitörjön. Itt volt az ideje, hogy színre lépjen.
- Mr. White. A sofőrje megmutatta a Lexus útjairól készített menetlevelet. Eric halálának éjszakáján valaki megtett az autóval egy huszonnégy kilométeres utat, ami pont annyi, mint a lakása és a tetthely közti távolság kétszerese.
- Na és? Valaki használta a kocsimat. Talán az anyósom ment vele, hogy pénzt vigyen Eric-nek.
- Nos, az anyósa általában kétnaponta tette meg ezt az utat, minden esetben a sofőrrel. Abban az időpontban viszont Julia Sunders egy partin volt, a sofőrje pedig a hasfájós kisfiával várakozott a sürgősségin, szóval mindkettőjüknek biztos alibije van.
- Arra célozgatnak, hogy én voltam a Lexus-szal a sikátorban? - kérdezte felháborodva White, de hiába várta a választ, Beckett és Castle összekulcsolt kézzel, hallgatagon néztek a szemébe, és vártak. A férfi érezte, hogy változtatnia kell a taktikáján, hogy a végsőkig tagad. Dühösen az asztalra ütött az öklével.
- Igen, odamentem akkor éjjel! Akár mennyire is dühös voltam rá, fiam volt. Ki akartam hozni abból a fertőből, és észhez akartam téríteni, de nem tudtam.
- Ezért leszúrta - folytatta a mondatot Castle.
- Mi? Dehogy! Kiabáltam vele, ő meg makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy marad. Végül feladtam, és otthagytam, de biztosíthatom magukat, hogy amikor eljöttem, Eric még élt. Jobb lenne, ha nem vádaskodnának, hanem előkerítenék azt a hajléktalant, vagy valamelyik féltékeny transzvesztita barátját, aki leszúrta! - dühöngött most már nyíltan a férfi. - Ha alaptalanul vádaskodnak, feljelentem az egész kapitányságot - tette hozzá sziszegve.
- Amíg ön az irodájában volt, a kollégáimmal házkutatást tartottunk a lakásában - szólalt meg nyugodt hangon Beckett, akit egyáltalán nem hatott meg White kirohanása. - Házvezetőnője elmondása alapján hiányzik a gardróbjából az a szürke öltönye, amit Eric halálának napján viselt.
- Na és? Mit bizonyít ez?
- Ez semmit - ismerte el Beckett.
- Hogyan szabadult meg tőle? - kíváncsiskodott Castle. - A vérfoltokat nagyon nehéz nyom nélkül eltüntetni. Biztosra akart menni, és a kukába dobta? Vagy elégette? Hm. Drága öltöny lehetett. Biztosan sajnálta, de nem annyira, mint a cipőjét. Méretre szabott olasz bőrcipő, elegáns, kényelmes, egy vagyonba került, és könnyen tisztítható.
- Hívják az ügyvédemet! - csattant fel a férfi, miközben tekintetével szinte felnyársalt az írót.
- Az öltönyét nem találtuk meg, de a cipőjét igen - vette át a szót Beckett. - Lehet, hogy könnyen tisztítható, de a talpán megtaláltuk Eric vérét, ahogy a Lexus vezetőülésének szőnyegén is. - Várt egy pillanatot, hogy meglássa Norman White arcán a dühös beletörődést, amikor rájön, hogy nincs menekülés, és csak akkor folytatta. - Az esküdtek egy fiút fognak látni, aki követni akarta a vágyait, az érzéseit, önmagát, és a zsarnok apát, aki megfosztotta az élettől - sisteregtek megvetően a szavai.
Norman White hallgatott pár másodpercig, aztán konok arccal Beckett-re nézett.
- Ezt maguk nem érthetik. Nem érdekelt, hogy milyen életet él, hogy kik a barátai, hogy elszórta a pénzét, sőt, még az sem, hogy nővé akarta operáltatni magát, de azt nem hagyhattam, hogy megkeresse a biológiai anyját.
Beckett és Castle borzongva hallgatta, hogyan süt a gyűlölet a férfi hangjából.
- Nem tudta, hogy a fia haldoklott, és csak egy májdonor menthette volna meg? - kérdezte elképedve az író. - Azért kereste az igazi anyját, mert abban reménykedett, hogy ő alkalmas lenne donornak.
Norman White-nak egy arcizma sem rezdült.
- Szóval, tudta - vonta le megvető hangsúllyal a következtetést Beckett a reakcióból.
- Nem hagyhattam, hogy megtalálja azt a nőt - közölte érzelemmentes hangon a férfi. - Elmentem hozzá akkor este. Megalázkodtam. Ígértem neki pénzt, és hogy bejuttatom a legjobb magánklinikára, de hajthatatlan maradt. Hiába mondtam neki, hogy tönkreteszi a család maradék jó hírnevét, ha kiderül, hogy huszonhat éve megfizettünk egy hajléktalan nőt, hogy kihordja a gyerekünket. Már nem viseltem volna el semmilyen botrányt.
- Eric viszont hathatatlan volt - jegyezte meg Castle. - Nem hitt magának, hiszen már rég elvesztette a bizalmát.
- Kiabált, hogy hagyjam békén, és amikor az autó felé akartam húzni, ellökött. Elöntötte az agyamat a düh, és előkaptam a zsebkésemet. Nem akartam bántani, csak jobb belátásra akartam bírni, mert nem törődött sem velem, sem a cég jó hírével.
- Miért törődött volna? Soha nem szerette. Megvetette és gyűlölte.
Beckett közelebb hajolt a férfihoz, és egyenesen a szemébe nézett.
- Bármilyen magyarázattal áll elő, maga nem más, mint egy lelketlen gyerekgyilkos apa - mondta halkan, aztán felállt, és büszke tartással az ajtó felé indult, amikor meghallotta Castle hangját.
- Tudja, én apa vagyok, de maga soha nem volt az.
Esposito és Ryan elégedetten egymásra nézett a tükörfal mögött.
- Bírom, ahogy Beckett vezeti a kihallgatást - szólalt meg Esposito elismerően. - Még azt is bírom, hogy teret ad Castle-nek.
- Aha, jól kiegészítik egymást - jegyezte meg Ryan kissé szomorkásan. Egyre jobban kedvelte az írót, és sejtette, hogy bejön neki Beckett, de újra eszébe jutott a kihallgatott telefonbeszélgetés, amiből arra következtetett, hogy a nő nem fog elmenni vele vacsorázni. Legalábbis ma este nem.
Kiléptek a megfigyelőből, és Beckett-ék után siettek.
- Látod, Castle, nem minden ügy olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. Felesleges volt hajléktalannak öltöznöd az ügy miatt - csipkedte meg az írót Eposito - mert a tettes végig az orrunk előtt volt.
- Hát, én nem bánom - vonta meg a vállát az író. - Sok tapasztalattal gazdagodtam.
- Szerencse, hogy nem gazdagodtál pár szúrt sebbel, fagyási sérülésekkel, vagy néhány tetűvel és bolhával - szúrt oda mosolyogva Beckett is a férfinak, aki az élősködők említése hallatán ösztönösen megvakarta a füle tövét.
- Igaz, de nem voltam veszélyben, mert volt, aki kihúzzon a slamasztikából - vigyorodott el pimaszul Castle, mire a nő válaszul csak égnek emelte a tekintetét.
- Akkor most álljunk neki jelentést írni? - kérdezte nagyokat pislogva Ryan. A mondattal szerette volna a fogadásra terelni a szót, aminek a végkifejlete már igencsak izgatta a fantáziáját.
Beckett az órájára pillantott. Letelt a huszonnégy óra. Amikor felnézett, két kíváncsi, és egy reményteli szempár nézett rá várakozón.
- Szólok Montgomery kapitánynak, hogy holnap délelőtt Castle segít megírni a jelentést, úgyhogy fiúk, szabad az estétek. Ma este már én sem megyek sehova - mondta sejtelmesen mosolyogva.
A két nyomozó egymásra nézett, Castle arcán pedig a bizakodó mosolyt felváltotta a bizonytalanság, és értetlenkedve dörzsölte meg a homlokát.
- Szóval, akkor te nyerted a fogadást - vigyorodott el Esposito, akinek kételye sem volt, hogy a dilettáns íróval szemben nem veszíthet kemény, okos felettese, Ryan viszont csak kényszeredett mosolyra húzta a száját, és egy együtt érző pillantást küldött Castle felé.
- Ha szabad az esténk, akkor gyere cimbora! - csapott Esposito barátja vállára. - Meghívlak egy sörre!
Castle hallgatagon várta, hogy a két nyomozó elmenjen. Csalódott volt. Beckett nem megy el otthonról sehova. Ez a mondat egyértelművé tették, hogy a nőnek eszében sincs vacsorázni menni vele. Még a kihallgatás előtt is abban a hitben ringatta Beckett, hogy kompromisszummal ugyan, de megnyerte a fogadást. Nem értette, mi változott azóta.
- Túl sokat beszéltem Norman White kihallgatásán? - kérdezte, hogy magyarázatot találjon a nő döntésére.
- Hát, igaz, hogy sokat beszéltél, de ezek az eszmefuttatások kellenek ahhoz, hogy a tettes rájöjjön, hogy a fejébe látunk, és ismerjük az indítékait - válaszolta szelíden a nő.
- Akkor miért vesztettem?
Beckett nézte a férfi arcát, ami inkább hasonlított egy megbántott, csalódott kisfiúéra, mint egy világhírű bestseller íróéra.
- Miből gondolod, hogy vesztettél? - húzta fel a szemöldökét kérdőn.
Castle teljesen összezavarodott. A zöldes-barna szemekben játékos huncutság csillogott, a mosolyra húzódó ajkak pedig nem tükröztek semmi gúnyt.
- Azt mondtad, hogy ma este nem mész sehova. Gondoltam, akkor nem akarsz eljönni velem vacsorázni.
- Elismerem, hogy kibírtál egy napot felesleges beszéd nélkül, még ha néha kísértésbe is estél. Szóval megnyerted a fogadást. A néhány kisiklás miatt mondtam, hogy segíthetnél megírni a mostani ügy jelentését.
- A-akkor mégis eljössz velem vacsorázni? - csillant fel a remény a férfiban, miközben próbálta összehozni Beckett kijelentését, miszerint megnyerte a fogadást, de ma nem megy sehova. - Szóval csak ma nem jössz el? Vagy csak nem akartad, hogy a fiúk tudjanak a vacsoránkról?
- Castle! Te vagy az, aki minden szavamra emlékszik - állítólag. Hogyan is szólt a fogadásunk pontosan?
Az író megint elbizonytalanodott, amit csak tetézett Beckett talányos arckifejezése, sejtelmes mosolya. Próbált koncentrálni, hogy felidézze a fogadás pillanatát.
- Vagy én írom meg három ügy jelentését, vagy te eljössz velem vacsorázni - mondta magabiztosan, de amikor Beckett megrázta a fejét, elbizonytalanodott.
- Egy vacsorát ígértem Castle, nem azt, hogy elmegyek veled vacsorázni.
A férfi nagyot sóhajtott, és egy pillanatra becsukta a szemét.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy mindketten vacsorázunk, de nem együtt? - nézett fel megrovóan a nőre.
Beckett elnevette magát. Élvezte, hogy egy kicsit cincálhatja a férfi egoista, magabiztos énjét, de úgy érezte, itt az idő, hogy megkönyörüljön rajta.
- Nem, de áruld el, te hogyan képzelted el ezt a vacsorát!
- Hát, igazság szerint, már lefoglaltam egy asztalt ma estére a Q3-ban, és összeállíttattam egy isteni menüt - sóhajtott ábrándos tekintettel a férfi.
- Hát, azt nyugodtan lemondhatod. Valaki biztosan örülni fog, hogy soron kívül egy asztalhoz jut.
Castle nagyot sóhajtott.
- Ugye tudod, hogy most kegyetlen játékot játszol velem? - nézett megrovóan a nőre, és amikor az huncut mosolyra húzta a száját, hozzátette: - És még élvezed is.
- Igen, Castle, jó veled játszadozni - ismerte el Beckett, mielőtt beavatta volna a tervébe a férfit. - Nyertél, és én ígértem egy vacsorát, de fáradt vagyok ahhoz, hogy kiöltözzek, megcsináljam a hajam és a sminkem, és kényelmetlen tűsarkúban feszengjek egy elegáns étteremben.
- De hát mindig irreálisan magas sarkú cipőben jársz - kotyogta közbe a férfi, de el is hallgatott, amikor meglátta a nő szúrós tekintetét.
- Szóval, nem akarok elmenni veled, de arra gondoltam, ehetnénk nálam. Összeütök valami finomat, te meg megnézheted, hogyan él egy gyilkossági nyomozó.
Beckett pontosan tudta, milyen reakciót fognak kiváltani a férfiból a szavai. Nem csalódott. Castle szája először elnyílt meglepetésében, aztán felcsillant a szeme, és mire a mondat végére ért, sejtette, hogy a férfi vad fantáziája már a vacsora végénél jár, és gondolatban már tovább szőtte az este lehetséges folytatását a hálószoba irányában, ezért mielőtt Castle többet akarna, mint ő, gyorsan folytatta.
- Egy vacsora, Castle! Jó, ha tudod, hogy otthon is van egy fegyverem!
- Értem, Beckett nyomozó! - bólogatott engedelmesen a férfi, de az arcára kiülő pimasz, ugyanakkor boldog mosoly érzékeltette, milyen nagy jelentőséget tulajdonít a vacsorának. - A bort én viszem - tette hozzá határozottan.
- Rendben - egyezett bele Beckett, aztán az íróasztalán sorakozó dossziékat kezdte összerakni, és mintha csak úgy mellesleg mondaná, szólt oda a férfinak. - Kilencre legyél nálam.
- Igen is, Beckett nyomozó - bólintott boldogan a férfi, aztán felkapta a kabátját, és elindult a lift felé.
Kate a tekintetével követte, miközben igyekezett elnyomni hirtelen rátörő kislányos izgalmat, és komolyságot erőltetve magára, megingatta a fejét.
Castle a tükör előtt állt, nézte frissen borotvált, jól fésült képmását, és azon töprengett, mi kellene ahhoz, hogy levegye Beckett-et a lábáról. Megszokta, hogy sármos mosolya és szellemes megjegyzései elegek ahhoz, hogy az ujja köré csavarjon egy nőt, de tudta, hogy Kate Beckett-nél ez vajmi kevés. Kate titokzatos volt, okos, szellemes, igazi kihívás, és ez olyan lázba hozta, amilyet még soha nem érzett. Sóhajtott, aztán levetette az imént felvett inget, és a farmerhez egy kék pulóvert húzott, elvégre egy laza, otthoni vacsorára megy, nem egy étterembe. Örült, hogy anyja és a lánya elmentek valami új Broadway darab nyílt próbájára, és nem húzzák ki belőle, hogyan érte el, hogy együtt vacsorázzon a nyomozónővel. Martha biztosan tett volna valami csípős megjegyzést, hogy nem a vonzerejével, hanem egy fogadással ért célt. Simított még egyet a haján, aztán felkapta a zamatos bordeaux-i vörösbort.
Fél óra múlva már Beckett lakásának ajtaja előtt állt. Olyan izgatottnak érezte magát, mint egy kamasz fiú az első randija előtt, noha Beckett egyértelműen a tudtára adta, hogy ez csak egy vacsora, nem randi. Ránézett az órájára, ami pont kilencet mutatott. Vett egy nagy levegőt, lassan kifújta, aztán határozottan kopogtatott. Csak pár másodpercet kellett várnia, és az ajtó kinyílt.
- Szia Castle! - mosolygott rá Beckett.
- Szia - mondta, és zavarában felemelte a vörösbort, jelezve, hogy nem felejtette el, miközben tekintete végigsiklott a szűk farmerbe bújtatott hosszú lábakon és a kerek csípőn, a bő pólón átsejlő kerek melleken, és a széles csónakkivágásnak köszönhetően fedetlen, hibátlan bőrű vállakon. Egy pillanatra ráfeledkezett a finom sminkre, ami kiemelte a gyönyörű szemek különleges színét, és élettel töltötte meg az érzéki ajkakat.
- Gyere, már kész a vacsora! - tessékelte beljebb a nő.
- Aha, érzem. Finom illata van, szerintem ez ... - mondta elismerően, és miközben beljebb lépett, mélyen beszívta a finom, fűszeres illatokat, hogy ki tudja találni, mit készített a nő. A következő pillanatban azonban elakadt a szava, és földbe gyökerezett a lába. A szépen megterített asztalnál ülő két ember cinkosan Beckett-re mosolygott, aztán rá nevetett.
- Pasta Carbonara! - tárta szét a kezét színpadiasan Martha.
- Beckett nyomozó kivallatta a Nagyit, hogy mi a kedvenced - tette hozzá Alexis.
Castle, aki az első sokk után végre szóhoz jutott, kérdőn nézett Beckett-re.
- De hát, mit keresnek ők itt? - kérdezte kétségbeesett tekintettel.
- Gondoltam, ez egy tökéletes alkalom, hogy egy kicsit megismerjen az édesanyád és a lányod, hogy lássák, kinek a felügyelete alatt játszol rendőrösdit - válaszolta szemrebbenés nélkül Kate.
- Ne félj fiacskám, csak vacsorára maradunk, a borozgatást meghagyjuk kettőtöknek - legyintett Martha, de a mondat végén átható, kék szemét jelentőségteljese fiára szegezte.
- Ne lógasd az orrod Castle, elvégre a kedvencedet készítettem! Na, gyere! Minden férfi arra vágyik, hogy nők gyűrűjében lehessen, nem!? - szúrta oda pajkosan Kate.
- Fogadjunk, hogy már a fogadásról is meséltél nekik - ült le durcásan morogva az asztalhoz Castle.
- Persze, hogy mesélt! - lelkendezett Martha. - Ha túl sokat beszélsz, otthon is bevezetjük ezt a fogadás dolgot.
- Nos? Jöhet az a pasta carbonara, Mr. Andersen? - kacsintott mosolyogva az íróra Beckett, és elégedetten látta, hogy a férfi már csak játssza a durcás kisfiút, mert a szája sarkában mosoly bujkál, és szemében megjelent a huncut csillogás.
- Ezek után kétszer is meggondolom, hogyan szóljon pontosan a fogadásunk szövege - mondta még bosszankodást színlelve, aztán mert egy jó adag tésztát, és élvezettel megkóstolta. - Beckett nyomozó! Ez majdnem olyan tökéletes, mint az enyém! - mondta elismeréssel, mire a három nő egymásra nézett, és sóhajtva megingatták a fejüket.
Castle elmosolyodott. Hát, igen! Kate Beckett úgy meg tudja lepni, ahogy egy nő sem. Már nem bosszantotta, hogy az elképzelt, kettesben töltött vacsorából semmi sem lesz, elvégre az, hogy Kate meghívta az anyját és a lányát, azt is jelentheti, hogy fontosabb a számára, mint egy kotnyeles író, aki ráakaszkodott a nyomozásokban. Mire a pasta carbonara utolsó falatját is lenyelte, kezdte egészen más színben látni ezt a közös vacsorát. Talán sokkal többet jelent, mintha kettesben lettek volna? Igen, határozottan úgy érezte, hogy többet jelent. Azt sem bánta, hogy a vacsora közben a három nő finoman rajta élcelődött, és újra felelevenítették a hajléktalan kalandjait. Beckett önfeledt nevetése, lánya csodálkozó tekintete, anyja elnéző mosolya mindent megért.
- Na, gyere, drágám! Hagyjuk, hogy apád egy kicsit kiélvezze a nyereményét!
- szólt szélesen gesztikulálva Martha Alexis-nek, miközben felállt, aztán Kate felé fordult. - Köszönjük a mennyei vacsorát! És azt is, hogy vigyázol rá - mondta elkomolyodva fia felé intve. - Tudom, milyen őrültségekre képes.
- De Anya! Felelősségteljes felnőtt férfi vagyok - kérte ki magának Castle, de amikor meglátta a három nő összeráncolt szemöldökét és rosszalló tekintetét, hozzátette: - Sikerült felnevelnem Alexis-t, és megmenteni anyámat az éhhaláltól.
- Igaz! - adta meg magát Martha, aki végtelenül becsülte fiát, amiért jó apa, és segítőkész fiú volt, amikor őt kisemmizte az utolsó pasija.
Amikor kettesben maradtak, Castle kinyitotta a bort, töltött a nappali asztalán várakozó két pohárba, és meggyújtotta mellettük álló gyertyákat. Miközben Beckett kezébe adta a poharat, ujjai végigsimították a nőét. Az érintés apó volt, alig érezhető, mégis mindketten nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki, mint amennyi egy kívülálló gondolna. A hirtelen beállt csendben kissé zavarba jöttek, és sután koccintottak.
- A sikeres nyomozásra - mondta Beckett, hogy a munkára terelve oldja a feszültséget.
- A meglepetés erejére - mosolyodott el Castle.
- Majdnem dugába dőlt a tervem, mert későn vettem észre, hogy Ryan hallja, amikor Édesanyáddal beszéltem, és nem tudtam, sikerült-e úgy irányítanom a mondataimat, hogy ne sejtse meg, miről van szó, és ne fecsegje el neked.
- Sikerült. Hidd el, igazi volt a megdöbbenésem - húzta el a száját a férfi.
- Remélem, nem bánod.
Kate kutatva figyelte Castle minden rezdülését. Annyiszor hagyta kételyek között a vacsorával kapcsolatban, most már nem akarta, hogy csalódás legyen neki.
- Hát, amikor megláttam Anyát és Alexis-t, kisebb gutaütést kaptam - vallotta be a férfi, aztán őszinte mosollyal az arcán Beckett-re nézett. - Így utólag már tudom, hogy így volt teljes a vacsora. Örülök, hogy jobban megismerhettétek egymást, nem csak az én leírásaimon, elmondásaim alapján.
- Főleg, hogy a te fantáziád sokszor túl élénk, és nem biztos, hogy pontosan olyannak írsz le bennünket, amilyenek vagyunk.
- No de Beckett nyomozó! Hiszen meggyőződhetett róla, hogy Anyám és Alexis pont olyan, mint amilyennek leírom őket!
- Na és engem milyennek szoktál leírni? - húzta fel a szemöldökét a nő.
Castle nézte a kérdőn rászegeződő zöldes szemeket, amelyekben apró csillagokként tükröződtek a gyertyák fényei. Hirtelen elbizonytalanodott. Ha őszintén elmondja, mennyi tulajdonságát megfigyelte, mennyi dolgot talál csodálatosnak vonzónak vagy izgalmasnak benne, akkor Kate talán bezárkózik előtte, és elveszti a lehetőséget, hogy valaha több legyen köztük barátságnál. A pillanat viszont intimebb volt annál, hogy elviccelje. Nyelt egyet, és lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat.
- Kate Beckett nyomozó elhivatott, kitartó, okos. Kemény a bűnözőkkel szemben, együtt érző az áldozatok családjával. Jó irányító, korrekt főnök. Az esze vezérli, nem az érzelmei - kezdte, de amikor látta, hogy a nő elkomolyodik a szavai hallatán, mosolyogva folytatta. - Ja, és szeret csapdát állítani ártatlan, jóhiszemű bestseller íróknak.
Kate-et meglepte Castle leírása, és már kezdett zavarba jönni, amikor a férfi nem hazudtolta meg önmagát, és eleresztett egy kis élcelődést. Most kimondottan örült neki. Nem akarta, hogy az író csak a kemény oldalát lássa. Megforgatta a szemét, és jóleső érzéssel nyugtázta, hogy Castle mennyire várta ezt a reakciót.
- Tudod Castle, csak annak érdemes csapdát állítani, akiről tudjuk, hogy bele fog esni - vágott vissza mosolyogva, miközben arra gondolt, mennyivel oldottabbnak érzi ezek miatt az évődések miatt a nyomozásokat.
- Hohó, Beckett nyomozó! Lesz még olyan, hogy az a csapda fordítva sül el - vigyorgott magabiztosan Castle. - Lehet, hogy még ma este csapdába esik!
- Ugye emlékszel, hogy pisztollyal alszom? - mondta színlelt fenyegetéssel Kate, aztán mindketten elmosolyodtak, és belekortyoltak a napsütötte lejtők szőlőinek zamatát őrző borba.
Mindketten tudták, hogy egy kellemes, éjszakába nyúló beszélgetés vár rájuk, semmi több, de érezték, hogy ez a vacsora, és a meghitt, kettesben töltött percek különleges jelentőséggel fognak bírni mindkettejük életében.
/VÉGE/
