Slamasztikában 1/4

- Mi az, Ricky fiú! Csak nem beijedtél egy kis fogadástól? - kérdezte csipkelődve, miközben jót derült, mert maga előtt látta az író arcára kiülő bosszús grimaszt, de amikor meghallotta a telefon hangszórójából hallatszó hangot, egy szempillantás alatt tűnt el arcáról a mosoly. 
- He-he! Maga egy nő, kisanyám? Én meg azt hittem, hogy a Beckett valami fószer - szólt a készülékbe gúnyosan röhögve egy alkoholmámoros férfihang. - Kit keres, mi? Tán azt a fickót, akit ippen most cincál szít a Bicska meg a Kretén?
Beckett egy pillanatig levegőt is elfelejtett venni, aztán amikor meghallotta a férfi horkantás szerű nevetését, megrázkódott. Az egyszerre tudatosult benne, hogy Castle telefonja valószínűleg egy zsebtolvajnál van, de az utolsó mondat hallatán görcsbe rándult a gyomra. Düh és félelem járta át egyszerre. Abban biztos volt, hogy az írónak nincs semmi veszélyérzete, ráadásul hajtja a kíváncsiság, ezért hajlamos hülyeségekbe is belemenni. Máskor ez a tulajdonsága csak bosszantotta, most azonban dühös volt rá, bár a dühöt inkább az okozta, hogy a helyzet előcsalogatott belőle egy különös érzést: a féltést. Magának sem akarta bevallani, mennyire vonzza a férfi, aki néha öntelt, egoista seggfejnek mutatkozik, mégis van valami csibészes sárm a huncut mosolyában, aminek nem tud ellenállni.
- Hol van? - kérdezte kemény hangon, mire a férfi csak horkantott egyet.
- Miért kisanyám? Talán idegyüssz, osztán te lísz a Terminátor, he? Csak nem meg akarod menteni a manyus seggit?
- Mennyit akar? - csattant fel ridegen Beckett. Természetesen esze ágában sem volt fizetni egy zsebtolvajnak, de tudta, hogy egy kis pénz ígérete megoldja a férfi nyelvét.
Néhány másodpercnyi hallgatás után már nyoma sem volt a röhögős horkantásoknak, és némi bizonytalanság után a tolvaj belement az alkuba.
- Hát ... gyüjjön a Lincoln Centernél levő metróaluljáróba! - mondta. - De ha meglátom, hogy zsernyákokat hoz magával, akkor nem lesz üzlet - próbált fenyegetőzni.
- Egyedül megyek - mondta Kate magabiztosan, miközben arra gondolt, milyen könnyű becsapni valakit, ráadásul a férfi még csak nem is sejti, hogy éppen egy nyomozóval beszél. Amikor meghallotta a címet, már azt is tudta, hol keresse az írót. Eric White holttestét a Lincoln Centertől néhány utcányira találták meg, ezért valószínű, hogy Castle a környéken kérdezősködött, ami nem tetszett néhány helyi rosszfiúnak.
- Öt lepedőért megmondom, hun keresse a fickót - mondta izgatottan a férfi, aztán újra horkantva elnevette magát - de lehet, hogy akkor má nem lesz fickós.
Beckett idegesen beharapta a szája szélét. Ha nem Castle-ről lett volna szó, biztos lett volna abban, hogy a tolvaj csak ijesztgetni akar egy rémült nőt, akitől pénzt akar kicsikarni, de mivel az író fogadást kötött a fiúkkal, és mindenáron ki akarta deríteni az áldozat személyazonosságát, lehet, hogy túl veszélyes vizekre evezett.
- Rendben. Hosszú piros szövetkabátban leszek, kék sállal - mondta, miközben felkapta a  fekete bőrkabátját, és a lift felé sietett. Esze ágában sem volt a megbeszélt helyre menni addig, amíg körül nem nézett a tetthely környékén. Szinte biztos volt abban, hogy ott találja az írót, de abban már csak reménykedett, hogy nyomozói tapasztalata és női megérzése nem hagyja cserben, és a tolvaj nem mond igazat.
Tíz perc múlva már lassan araszolt a szűk utcákban, ahová alig szűrődött be a nagy forgalmú utak fényáradata. A ritkán álló lámpák többségén egy-egy törött izzó jelezte a vandálok szórakozásának eredményét, így a kukák és a tűzlétrák által vetett alaktalan árnyékoktól minden sokkal félelmetesebb volt, mint napközben. Beckett leállította az autót, és gyalog indult az egyik sikátor felé, amelynek kiszélesedő végében fényeket látott. Miközben hangtalanul lépkedett a repedezett bitumenen, megborzongott a hideg esti szélben, és összébb húzta magán a kabátot, aztán ösztönösen az oldalán levő Glock-ra tette a kezét. A kemény fém tapintása megnyugtatta, bár egyre többször fordult meg a fejében, hogy talán nem volt jó ötlet egyedül jönnie, és hogy szólnia kellett volna Esposito-nak és Ryan-nek. Ahogy az utca vége felé közeledett, már tudta, honnan származnak a fények. Hajléktalanok egy csoportja gyújtott meg valamit egy jókora olajoshordóban, és a a tüzet körülállva melegedtek. Hirtelen harsány nevetés ütötte meg a fülét, ami nem volt éppen jellemző a fásult, vagy éppen alkoholmámorban bambuló hajléktalanokra. A tűz körül álló négy férfi közül hármat jól ki tudott venni, a negyedik azonban hátal állt neki, és csak annyit tudott megállapítani róla, hogy magas, erőteljes felépítésű férfi, aki kopott kabátjában, megrogyott szárú, a szükségesnél egy számmal nagyobb nadrágjában csak annyiban lógott ki a sorból, hogy nem volt rajta sapka, így haját össze-vissza kócolta a szél. A többiek lyukas, kinyúlt sapkában dideregtek, ujj nélküli kesztyűbe bujtatott kezüket a tűz közelébe tartották, hogy jobban átmelegedjen. A háttal álló férfi erőteljesen gesztikulálva mesélt valamit, a többiek pedig feszült figyelemmel hallgatták. Az egyik, borostás arcú férfi elvigyorodott, és könyökével megbökte mellette álló, bozontos szakállú társát, aki egy pillanattal később kapcsolt, aztán mindketten harsány nevetésben törtek ki, miközben harmadik társuk hangtalan vigyorra húzta hiányos fogsorú száját.  Beckett néhány méterrel még közelebb lépett, hogy hallja is a különös társaságot, de vigyázott, hogy az egyik málladozó vakolatú épület leengedett tűzlétrájának jótékony takarásában maradjon. Pupillája tágra nyílt a félhomályban, és feszülten figyelt, mert a háttal álló férfi ismerős mozdulatai különös érzést keltettek benne. Hirtelen alábbhagyott a nevetés, és meghallotta a jellegzetes, kellemes csengésű baritont.
- Castle! - sziszegte dühösen a fogai között. Már biztos volt abban, hogy a szedett-vedett ruha az írót takarja, aki éppen egy kitalált történettel szórakoztatja a három, nem éppen bizalomgerjesztő kinézetű hajléktalant. Úgy érezte felrobban a méregtől. Castle-nek láthatóan semmi baja, sőt, bizonyára élvezi a saját kis színjátékát, amelyben a hajléktalan királyság meghódításában ért el győzelmet, miközben ő aggódva szelte át a fél várost, hogy megmentse. Miért is féltette egyáltalán? - kérdezte dühtől fortyogva magától. - Elvégre az író felnőtt férfi, így ha önszántából akar bajba keveredni, hát csak rajta! - gondolta, miközben olyan erővel szorította össze a fogait, hogy azok megcsikordultak. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy előlép a rejtekhelyéről, aztán meggondolta magát. Ha már a frászt hozta rá a férfi, akkor csak bűnhődjön azzal, hogy hagyja neki a hajléktalant játszani még egy ideig. Telefonon úgysem tudják értesíteni, hogy már megállapította az áldozat kilétét, azt meg a világ minden kincséért sem vallaná be, hogy iderohant, hogy megmentse a talán nem is léterő Bicska és Kretén nevű alvilági alakoktól! Még a végén messzemenő következtetéseket vonna le belőle az író, amivel csak megerősítené az amúgy is egeket döngető egóját. Ráadásul Esposito és Ryan is rajta élcelődne, hogy annyira félti a firkászt, hogy egyszemélyes hadseregként indult a megmentésére.
Sóhajtott egyet, és csendesen visszasietett a kocsijához.

Castle szeme diadalittasan csillogott. Úgy érezte, lassan a nehéz fiúk is befogadják. Délelőtt Kenneth Wolf elkísérte minden olyan zugba, ahol hajléktalanok húzták meg magukat. Az öreg, aki alig egy évvel ezelőtt még méregdrága éttermekben vacsorázott, gyönyörű belvárosi lakásában szerető feleség várta haza, jól menő ügyvédi irodája annyi pénzt termelt, amiből futotta minden luxusra, az iroda szomszédságában bérelt apartmanjában pedig egy fiatal, gyönyörű testű szerető hozta olyan lázba a vágyait, amit a felesége mellett már régen nem érzett, mindenkit ismert ebben a számkivetett világban, és Castle úgy érezte, megbecsülésnek örvend a hajléktalanok között. Valószínűleg még az egyszerűbb lelkek is elismerték az intelligenciáját, ami sütött minden mondatából.  
Noha Castle időnként próbálta a beszélgetést úgy irányítani, hogy kiszedje az öregből, hogy mi volt az a rossz döntés, ami miatt romba dőlt az élete, a rafinált ügyvéd hamar átlátott a szitán, és azonnal bezárkózott. Az áldozatról is csak annyit tudott meg, hogy Cingárnak szólították, és többen is látták, hogy időnként megjelent a környéken egy méregdrága bronzszínű autó, és a fiú néhány mondatot vált a hátsó ülésen utazó idős nővel. Az öreg által emlegetett arrogáns fickóknak viszont, akikkel a fiú barátkozott, híre hamva sem volt. Délután betértek egy ingyenkonyhára, ahol Cingár is meg szokott fordulni. Castle ugyan meg akarta hívni egy ebédre az ügyvédet, de az felvilágosította, milyen rossz ötlet lenne ilyen ruhában megjelenniük bárhol, ahol normális ételt adnak, mert valószínűleg kidobnák őket, mielőtt bármit kérhetnének, ráadásul a többi hajléktalan hamar kiszúrná, hogy van pénze, akkor pedig semmilyen információval nem szolgálnának neki, sőt, valószínűleg meglopnák. Maradt tehát az ingyenkonyha, ahol a forró ételek gőze keveredett az áporodott emberszaggal, amitől az író gyomra azonnal felfordult, és egy falatot sem bírt lenyelni a fura kinézetű levesből. Estére már olyan éhes volt, hogy úgy érezte, kilyukad a gyomra, és rettentően fázott, mivel egész nap a jeges szélben rótták az utcákat és parkokat. Éppen azon gondolkodott, hogy befejezi a színjátékot, amikor feltűnt a három hajléktalan, akikről az öreg beszélt: a Bicska névre hallgató, rideg tekintetű, nagydarab, borostás férfi, aztán Bozont, aki nevét valószínűleg bozontos, a zsírtól és ételmaradékoktól csimbókokban lógó szakálláról kapta, és a bárgyún bámuló Kretén, akire akkor illet igazán a ráaggatott név, amikor elvigyorodott, és füléig húzódó szájában láthatóvá vált foghíjas ínye. A három férfi ellenségesen, mégis érezhető tisztelettel viselkedett az öreggel, aki úgy mutatta be őt, mint a védencét. Érezte, hogy előbb el kell magát fogadtatnia, és csak akkor hozakodhat elő a kérdéseivel, ha már a bizalmukba fogadták. Büszke volt magára, mert egy óra múlva már egy hordóban meggyújtott szemétkupac körül melegedtek, és a három hajléktalan jóízűen nevetett a sztorijain, amihez persze az is kellett, hogy az öreg tanácsára megkínálja őket egy üveg olcsó vodkával. Áldotta a fantáziáját és az anyjától örökölt előadó képességét, mert ez a kettő kellett ahhoz, hogy egy sor bugyuta, de csattanós végű történetet olyan élvezetesen el tudja mesélni, hogy a marcona fickók kezdeti arroganciája elillanjon.
- Húzd meg Andersen! - nyújtotta felé az üveget már harmadszor Bicska.
- Rick vagyok - emelte fel szerényen a kezét Castle, jelezve, hogy nem illeti meg a nagy mesemondó neve, és hogy most sem akar inni.
- Ne kéresd magad Andersen! - nyomta meg a ragadványnevet jelentőségteljesen a nagydarab férfi, jelezve, hogy ha ő ezt a nevet adta, akkor így fogják hívni. - Vagy rühelled az új barátaidat? - csendült enyhe fenyegetés a hangjában, és hogy nyomatékot adjon a kérdésnek, egészen közel hajolt az íróhoz, aki megcsapott a soknapos izzadságszaggal keveredő bűzös lehelet. Gyomra abban a pillanatban összerándult, és olyan erős hányinger tört rá, amilyet még soha nem tapasztalt. Gyorsan kikapta Bicska kezéből az üveget, és bármennyire is undorodott attól, hogy a három férfi után igyon az üvegből, hátrébb lépett, hogy ne érezze a gyomorforgató bűzt, és ne lássák a fintort az arcán, amikor néhány kortynyi húz a vodkából. Remélte, hogy az égető alkohol segít lecsillapítani a hányingert, és Bicska is megnyugszik, hogy elfogadta az italt, ami egyébként elég paradox helyzet volt, hiszen a vodkát ő vette.
- Gyere! Te hoztál piát, mi meg adunk vacsorát - veregette hátba Bozont a túl gyorsan lenyelt italtól köhögőrohammal küszködő írót. - Csak egy kis sót kéne szerezni a patkánysülthöz - mondta komoly arccal, mire Castle kétségbeesett arccal kapta kezét a szája elé.
Bicska és Bozont gúnyos röhögésben tört ki.
- Megszívattuk! Megszívattuk! - csapkodta a térdét Kretén, aki szokásához híven addig csak hangtalanul vigyorgott.
- Látszik, hogy új fiú vagy a placcon - csapott a hátára újra Bozont, amitől Castle azt hitte, beszakad a tüdeje, és egy pillanatig levegőt sem kapott. - Csak akkor sütünk patkányt, ha nem tudunk jobb kaját szerezni. De mindig tudunk. Igaz, Bicska? - nézett fel megtermett barátjára, aki láthatóan a csapat vezéregyénisége volt.
- Miénk a kínai kifőzde maradéka - húzta ki magát Bicska büszkén.
Castle biztos volt benne, hogy nem szép szóval vívta ki a maradék ételhez való jogot a hajléktalanok körében, de most csak az érdekelte, hogy éppen a tetthely felé tartanak, és lassan az áldozatra terelheti a szót. Az éhgyomorra megivott vodkától kissé bizonytalan léptekkel szegődött a különös csapat nyomába, de az ital jótékonyan felmelegítette átfagyott testét. Bizakodva gondolt arra, hogy ha ügyes lesz, hamarosan megtudja, amiért álruhát öltött, és akkor mehet haza, megszabadulhat a rongyos ruháktól, vehet egy forró fürdőt és ehet egy ínycsiklandó vacsorát. Álmodozva hunyta be egy pillanatra a szemét, és nem is sejtette, milyen nagyot téved.   

Slamasztikában 1/3

Húsz perc múlva úgy lépett ki az ajtón, hogy még az anyjának is jól meg kellett volna néznie, hogy felfedezze a kócos, zsíros hajú, fekete körmű, piszkos arcú, étel- és italfoltokkal tarkított ruhájú, rongyos férfiban a fiát.

A földszinten kiszállt a liftből, és éppen inteni akart Joe-nak, a mindig mosolygó portásnak, de meglepve vette észre, hogy az dühösen rohan felé.

- Hogy került maga ide? - kérte számon haragos tekintettel, aztán ujjával ellentmondást nem tűrőn a kijárat felé mutatott. - Hívom a rendőrséget, ha nem takarodik innen azonnal!

Castle önkéntelenül védekezőn felemelte a kezét.

- Ho-ho-ho! Joe! Én vagyok az!

A portás megtorpant, és gyanakodva méregette az ismerős hangú alakot, de néhány másodpercnek el kellett telni ahhoz, hogy felismerje a híres írót a rongyokban.

- Mr. Castle? - kérdezte kissé előrehajolva, bizonytalanul. Még mindig nem akart hinni a szemének. - Maga az?

Az író elvigyorodott, mert a portás reakciójánál nem kellett meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy tökéletesre sikerült az álcája.

- Mit gondol, Joe? Hihető, hogy hajléktalan vagyok? - fordult egyet a tengelye körül széttárt karokkal.

- Hát, simán kidobtam volna, az biztos - bólogatott a portás. - Jelmezbálba igyekszik, Mr. Castle? - kérdezte, mivel más indokot nem talált a különös kinézetre.

- Nem, csak egy fogadás miatt be akarok épülni a hajléktalanok közé, hogy információkat szerezzek egy gyilkossággal kapcsolatban. Szóval, igazi hajléktalannak kell kinéznem.

Joe árgus szemekkel kezdte vizsgálni a írót, mielőtt véleményt mondott volna.

- Hát, a kinézete tökéletes - bólintott elismerően, de aztán elégedetlenül megingatta a fejét.

- Mi az? - nézett magán végig az író, hogy rájöjjön, mi nem nyerte el a férfi tetszését.

- Túl jó az illata, és kiejtése is árulkodik, hogy maga egy iskolázott ember, no meg a szóhasználata is túl választékos.

Castle már bánta, hogy reggel lezuhanyozott, ráadásul egy intenzív illatú tusfürdőt használt, de ezen már nem tudott változtatni.

- A két utóbbin tudok segíteni - kacsintott a portásra, aztán kissé elváltoztatott hangon szólalt meg. - Hé, maga e! Mit akar má éntűlem? Tán böki a csipás szemit a fizimiskám? Mingyá kihíjja a zsernyákokat, he? Jóóóvan na! Mék má. Nem köll megijennyi, hogy rontom a puccos levegőjit! - zsörtölődött, de amikor meglátta Joe csodálkozva elnyíló száját, elvigyorodott. - Így már jobb? - kérdezte, mire a férfi elnevette magát.

- Igen, Mr. Castle, határozottan jobb, de ha még ennél is tökéletesebb akar lenni, akkor valamivel nyomja el ezt a férfias tusfürdőillatot.

Az író az elkövetkező órában megélte, amit egy hajléktalan nap mint nap átél: megvető tekinteteket, odavetett gyalázkodó szavakat, érezte, ahogy az emberek nagy ívben kerülik ki, és mindenki távolabb húzódik tőle. Hiába intett, a taxik lassítás nélkül húztak el mellette még akkor is, amikor egy százdollárost kezdett lebegtetni, és csak akkor állt meg egy, amikor Joe megszánta, mellé állt a járdára, és ő intett. Igaz, a taxis még így is gyanakodva méregette, és azzal gyanúsította, hogy biztosan lopta a pénzt, de végül morogva, és egész úton a visszapillantó tükörbe pillantva, elvitte a tetthely közelébe. Lassan sétált a keskeny sikátor felé, hogy felmérje, hol töltik a napjaikat és az éjszakáikat a hajléktalanok. Meglepően sokan voltak. Legtöbbjük az aluljárókban húzták meg magukat földre terített mocskos takarókon, mások a sikátorok kukái közé készítettek maguknak kartonpapírból fekvőhelyet, és az időjárás viszontagságai ellen pléhdarabokból védelmet nyújtó fedelet. Délelőtt volt, de a többségük csak most kezdett feltápászkodni szedett-vedett fekhelyükről, némelyek pedig még mindig alkoholmámorban aludtak, hónuk alatt szorongatva az olcsó lőrét tartalmazó üvegüket. Ahogy körbenézett, tekintete megállt egy öregemberen, aki éppen egy bevásárlókocsiba gyömöszölt egy jobb napokat látott női műszőrme bundát, amit valószínűleg fekhelynek vagy takarónak használt az éjszaka folyamán. Az öreg sálat kötött a fejére, de hogy le ne csússzon, egy zsírfoltos puhakalapot húzott fölé, amitől elég különös látványt nyújtott. Hosszú haja kilógott a fura fejfedő alól, ráncos arcát szinte teljesen befedte a sűrű, ősz szőrzet. Ami azonban felkeltette Castle érdeklődését, azok az élénken csillogó szürke szemek voltak, amelyek fáradtan mérték végig, mégis érdeklődést és öntudatot sugároztak. Nem akarta letámadni kérdéseivel az öreget, ezért a közelében levő konténer szeméthalmában kezdett turkálni, mintha valami hasznosítható szemetet vagy élelmet keresne. Legalább lesz egy kis szagom - vigasztalta magát, miközben megpróbált kicsi levegőket venni, hogy minél kevésbé érezze a bűzt, és megakadályozza, hogy háborgó gyomra megszabaduljon a reggelire elfogyasztott sonkás tojástól. Csalódott arcot vágva rogyott a kuka mellé, és gyomrát fogva, felhúzott térdekkel nyögött egyet. Érezte, hogy a színjátéka, amit a hányingerrel küszködve nem volt nehéz eljátszania, felkelti az öreg érdeklődését. A férfi megállt mellette, és a kocsijára támaszkodva gyanakvón méregette.

- Éhes? - kérdezte némi várakozás után.

Castle szenvedő arccal bólintott, amit a következő pillanatban meg is bánt, mert megrémült a gondolatra, hogy az öreg esetleg ad neki valami kukából kihalászott, romlott ételt, de az csak az utca másik vége felé intett.

- Arra van egy kínai kifőzde. Ha szerencséje van, talál még valami ehetőt a tegnap esti maradékból, de vigyázzon fiam, mert éhenkórász patkányok is szép számmal fordulnak elő az étterem környékén - mondta, miközben szúrós szemmel méregette Castle-t.

- Azt hallottam, tegnap ott öltek meg valakit. Nincs lezárva a terület?  - kérdezte az író ártatlanul pislogva, miközben azon töprengett, ki lehet az öreg hajléktalan, aki olyan szép kiejtéssel beszélt, mint egy angol tanár, és a rászegeződő tekintetből sugárzott az értelem és az érdeklődő figyelem. Egyáltalán nem volt beszűkült tudatú, fásult vagy érdektelen.

- Már elmentek a rendőrök. Kihallgattak mindenkit a környéken.

- Na és, megvan a gyilkos? - játszotta a tudatlant az író.

Az öreg megcsóválta a fejét.

- Itt sokan, sok mindent tudnak, de senki nem akar bajba kerülni, ezért inkább hallgatnak. A fiú okos volt, de kilógott a sorból, ezért sokan nem szerették.

- Kilógott a sorból? - kérdezett vissza kíváncsian Castle.

- Pont úgy, ahogy maga - futott át egy mosoly az öreg arcon, mire az író nyelt egyet zavarában, és csalódottan gondolt arra, hogy máris lebukott, de nem volt ideje magyarázkodásba kezdeni, mert haragos kiabálással csörtetett feléjük két hajléktalan, egy középkorú férfi, és egy meghatározhatatlan korú nő, aki egy nyikorgó kerekű kiskocsit ráncigált maga után.

- Hé, maga ottan! Maga, maga! - ordított a nő Castle-re mutogatva. - Hordja el azt a tetves seggit a helyünkről! - közeledett dúlva-fúlva, aztán a mellette kullogó férfit kezdet csapkodni. - Nem megmondtam te félnótás, hogy foglald a helyet, mer gyün egy illen ágrúszakadt, akinek még egy vacak kocsija sincsen, és ideeszi a fene a mi konténerünk mellé?

- É-én nem akarom elfoglalni a helyüket - mentegetőzött Castle, miközben igyekezett minél gyorsabban feltápászkodni, és a konténer falához lapulva kijönni a sarokból a vehemens nőszemély haragja elől.    

- Azér ám, kispofám! Mer a végin még úgy jársz, mint az a szépfiú tegnap íjjel, és mire észreveszed magad, már egy kés lóg ki a hasadbul - fenyegetőzött a nő, de szavai elárulták, hogy nem tudja pontosan, hogyan is halt meg a fiú. - Na, vonszúd el a tetves segged! - intett egy fokkal halkabban, mivel érezte, hogy nyert játszmája van.

- Nem valami fantáziadús a kifejezőkészsége - morogta maga elé Castle a szóismétlésekre utalva, miközben kihátrált a konténer mellől. Az öreg hajléktalanra pillantott, aki maga előtt tolva holmijával megrakott bevásárlókocsiját, komótos léptekkel indult el az utca vége felé. Meg mert volna esküdni, hogy az öreg alig észrevehetően intett a fejével, hogy kövesse. Messze elhagyták a zsörtölődő asszonyságot és a társát, amikor az öreg megszólalt.

- Nem is olyan könnyű hajléktalant játszani, ugye?

- M-mi? Játszani? - nevette el magát kényszeredetten Castle.

- Ugyan, fiam! Még emlékszem az Old Spice illatára, de azt nem osztogatják sem a hajléktalanszállóban sem a közfürdőben - mosolygott elnézően az öreg. - Na, ki vele! Ki maga? Újságíró?

Castle érezte, hogy nem maradt más választása, mint felfedni a jó megfigyelőképességű öreg előtt a kilétét, így aztán vett egy nagy levegőt, és belekezdett. Amikor végzett, kíváncsian fordult a férfi felé.

- Na és maga? Biztos, hogy tanult ember. Hogyan lett magából hajléktalan? 

A férfi másodpercekig hallgatott, aztán nehézen préselve ki ajkai közül a szavakat, megszólalt.

- Az nem egy érdekfeszítő történet. Legyen elég annyi, hogy hoztam egy rossz döntést, aminek a következtében életem dominói sorban dőltek el - mondta elmerengve, aztán vett egy nagy levegőt. - Valóban tudni akarja, miért volt itt az a szerencsétlen fiú? Jól gondolja meg a választ, mert akikkel egész nap együtt lógott, a hajléktalan társadalom szemete. Agresszívek, érzéketlenek és gátlástalanok. Engem eltűrnek, de ha valamivel kihúzza náluk a gyufát, nem tudom megvédeni tőlük - nézett komolyan az íróra.

- Igen - bólintott határozottan Castle egy pillanatnyi vacillálás után abban a reményben, hogy az öreg információval szolgálhat, ő pedig megnyerheti a fogadást, és nem mellékesen elkápráztathatja Beckett-et.

- De aztán ne mondja, hogy nem figyelmeztettem!

- Nem fognak rájönni, hogy ... - mutatott magán végig Castle aggódva, mire az öreg sóhajtva megállt.

- Nem azt mondtam, hogy okosak. Ha gyanút fognak, mondja azt, hogy egy nő megijedt magától, és szemközt fújta a dezodorjával.

Castle összevonta a szemöldökét az ötletre, mert a nők a legkevésbé sem szoktak megijedni tőle, sőt ...

- De egy női dezodornak nem Old Spice illata van - hívta fel az öreg figyelmét a logikátlanságra, de az csak megvonta a vállát.

- Mondtam, hogy nem okosak.

Beckett letette a telefont, hátradőlt a székében, és elégedett mosollyal az arcán forgatta meg a kezében tartott kis papírlapot, amin az Eric White név állt. Az órájára nézett, aztán az ablak felé fordult. Kinn már sötétedett. Elég sokáig tartott mire minden olyan kórházat és magánrendelőt végigtelefonált, ahol nemi átalakító műtét elvégzését vállalják, de adni akart egy kis időt Castle-nek és a fiúknak, hogy versenghessenek. Mivel az írót egész nap nem érte el telefonon, Esposito-éknak sem szólt Lanie felfedezéséről, hogy ne szerezzenek előnyt Castle-lel szemben, hiszen az nem lett volna tisztességes. Karpowski viszont éppen végzett egy üggyel, így őt kérte meg, hogy segítsen kideríteni, melyik orvos kezelte a megkéselt fiút, és negyed órával ezelőtt sikerrel is jártak. Most már szívesen megnézte volna a három férfi arcát, amikor bejelenti, hogy ő nyomozta ki elsőnek az áldozat kilétét. Tudta, hogy a fiúk munkaideje hamarosan lejár, így perceken belül meg fognak jelenni az őrsön, de Castle-nek telefonálnia kell, ha el akarja neki újságolni, hogy már érvénytelen a fogadása. A pihenő felé indult, hogy igyon egy kávét. Miközben a telefont a füléhez emelte, eszébe jutott, hogy napközben hányszor próbálta elérni sikertelenül a férfit, ráadásul az vissza sem hívta, ami felettébb szokatlan volt. Akkor nem volt ideje töprengeni rajta, de most hirtelen rossz érzés fogta el, mert a készülék már sokadszorra csengett ki. Megkönnyebbült, amikor meghallotta a telefon jellegzetes hangját, ami jelezte, hogy fogadták a hívást.

- Mi az, Ricky fiú! Csak nem beijedtél egy kis fogadástól? - kérdezte csipkelődve, miközben jót derült, mert maga előtt látta az író arcára kiülő bosszús grimaszt, de amikor meghallotta a telefon hangszórójából hallatszó hangot, egy szempillantás alatt tűnt el arcáról a mosoly.

Slamasztikában 1/2

Önkéntelenül elmosolyodott a felidézett emlékre, amikor kivágódott a pihenő ajtaja.

- Szia Beckett! Lanie talált valamit - dugta be fejét az ajtón Esposito, de amikor meglátta merengő tekintetű felettesét, aki láthatóan zavartan próbálta megregulázni mosolyra húzódó arcizmait, és minden igyekezetével azon volt, hogy komoly érdeklődéssel nézzen rá, megköszörülte a torkát. - Bocs, hogy így rád rontottam, de Lanie azt mondta, hogy sürgős - mentegetőzött.

- Rendben - bólintott Kate, de komótosan kortyolgatta tovább a kávét, amire oly nagy szüksége volt, és közben azon töprengett, hogyhogy nem hallotta meg sem a vezetékes, sem az íróasztalán hagyott mobiltelefon csörgését. Ennyire elvonta volna a figyelmét Castle megjelenésének az emléke?

- Khm ... szóval, sürgős - nyomta meg sürgetőn az utolsó szót Esposito, miközben türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra. 

- Mire föl ez a sietség? - kérdezte szenvtelenül Kate, bár pontosan tudta az okot.

Esposito bosszúsan elhúzta a száját.

- Ryan belement egy idióta fogadásba Castle-lel, és nem szeretnék veszíteni. Ki tudja, milyen lehetetlen szívességet kér tőlünk a kis írócskád, ha veszítünk! - dohogott.

- Mi az, hogy az én írócskám? - kapta fel a fejét dühösen Beckett. - Nem tehetek róla, hogy a polgármester a barátja, és idevarrták a nyakunkba!

- Csak a te nyakadba - vigyorodott el Esposito.

Beckett szeme egy pillanatra résnyire szűkült, mire a nyomozó arcán a kaján vigyort felváltotta egy szelíd, elnéző mosoly, és elégedetten nézte, hogy főnöke végre leteszi a kávés poharat.

- Te pedig indulhatsz a tetthely környékén levő ingyenkonyhákra, valaki csak tud valamit a fiúról! - vetette oda a férfinak, és bosszúsan elindult.

Beckett a lift hátsó falának támaszkodott. Újra olyan hiányérzete támadt, mint előző reggel a tetthelyen. Akaratlanul is megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától az íróval kapcsolatos gondolatokat, és inkább az ügyön kezdett töprengeni. A fiatal férfi egészséges volt, jól táplált, bőre, körmei ápoltak, ahogy a fogai is. A halála estéjén pizzát evett és gyümölcslét ivott, a ruhái kopottak voltak, de tiszták. Lanie szerint az elkövetőnek vagy szerencséje volt, vagy jártas volt az anatómiában, mert a húsz centiméteres keskeny pengéjű késsel pontosan az artériát találta el, ami azonnali halált okozott. Az áldozat kilétéről azonban nem sikerült megtudni semmit. Ryan-ék kikérdezték a környék hajléktalanjait, tízet be is hoztak kihallgatásra, de ha tudtak is valamit, a rendőrséggel való ellenszenvüknek köszönhetően inkább hallgattak, vagy játszották a tudatlant. Az eltűnt férfiak adatbázisa sem jelentett segítséget. Reménykedett, hogy Lanie olyan információval szolgál, amin elindulhatnak, mert őt is egyre jobban nyomasztotta, hogy egy helyben topognak, és nemcsak azért, mert Montgomery kapitány gyors eredményt várt tőlük, hanem azért is, mert biztosan van valaki, aki szerette azt a férfit, akinek még a nevét sem tudják. Egy szülő, testvér, barátnő, vagy feleség várja haza, akik majd tudni akarják, mi történt, és hogy ki tette ezt azzal, akit szerettek, ő pedig nem tudja a választ. Észre sem vette, hogy úgy összeszorította az ajkait, hogy egészen elfehéredtek. Nem akart arra gondolni, hogy a megoldatlan ügyek közé kerülhet a szép arcú, fiatal férfi aktája. No és Castle? Vajon ő ki tudja deríteni az áldozat személyazonosságát?  A férfi szellemes volt és szerteágazó fantáziával rendelkezett, de Beckett nem tudta elképzelni, hogyan nyerhetné meg az író a fiúkkal kötött fogadást. Vajon mit csinálhatott tegnap egész nap? Dühösen vette észre, hogy észrevétlenül újra az íróra terelődtek a gondolatai, ezért amikor belépett a boncterembe, feltűnően morcosan köszöntötte Lanie-t.

- Baj van? - nézett fel meglepve az orvosszakértő a mikroszkópból. Ismerte Kate-t, mint a tenyerét, így azonnal megérezte a feszültséget barátnője hangjában, de amint meglátta a tekintetét, már sejtette, hogy az író hozta ki a sodrából. - Szóval? - kérdezte sejtelmesen mosolyogva. - Csak nem az írófiú bosszantott fel?

- Mi? - csattant a kelleténél ingerültebben Kate hangja, mert megdöbbentette, hogy ennyire átlát rajta a barátnője. - Miből gondolod?

- Ugyan csajszi! Ő az egyetlen, aki fel tud bosszantani, és akinek az említésétől is zavarba jössz!

- Nem jövök zavarba! - ellenkezett határozottan Kate, de érezte, hogy egyre jobban kipiruló arca árulkodik valódi érzéseiről, ezért gyorsan az ügyre terelte a beszélgetést. - Azt üzented, hogy találtál valamit.

- Hallottam a fogadásról, amit a fiúk kötöttek Castle-lel. Esposito addig nyaggatott, hogy bejöttem hajnalok hajnalán elvégezni a hátralevő vizsgálatokat, hátha találok nekik valamit, nehogy néznem kelljen a lógó orrukat, ha kiderülne, hogy Castle ügyesebb náluk - sóhajtott látványosan. - Igaz is, hol jár az írófiú?

- Nem tudom, és nem is érdekel - vetette oda dühösen Kate, amiért nem tudta a beszélgetést az ügyre terelni, ráadásul Lanie feltette azt a kérdést, ami lassan egy napja foglalkoztatja. - Megtudhatom végre, hogy mit találtál? - kérdezte megenyhülve, és szinte könyörögve nézett az orvosszakértőre.

- A fiú néhány hete még szőke volt. Körülbelül három hete festette feketére a haját - lépett a boncasztalon levő holttesthez Lanie, és felhajtotta a lepedőt. - Először csak arra gondoltam, talán azért festette a haját, hogy ne ismerjék fel, de aztán feltűnt a szemöldöke - intett az élettelen test felé, mire Kate közelebb hajolt, és jobban szemügyre vette a szép, szabályos arcot.

- Kiszedték - állapította meg csodálkozva.

- Igen. Szép, ívelt formára igazították. Az ajkai is feltűnően teltek, és az egész testét szőrtelenítette. A melleiben megnőtt a zsírszövet és a kötőszövet aránya, ami gyakori a hízásra hajlamos vagy túlsúlyos férfiaknál, de a testzsírszázaléka alapján egyik sem jellemző rá. Ekkor fogtam gyanút, és végeztettem egy hormonvizsgálatot.

Beckett érezte, hogy Lanie a hatás kedvéért tart egy pillanatnyi szünetet, amiből sejtette, hogy valóban fontos dolgot talált, de türelmet erőltetett magára, és nem sürgette, csak kíváncsian felhúzta a szemöldökét.

- Szokatlanul magas az ösztrogénszintje, és az ösztrogén-tesztoszteron aránya olyan, ami a nőkre jellemző - mondta komolyan Lanie, de látszott rajta, hogy izgatottan várja a hatást.

Beckett pár másodpercig próbálta összerakni a képet a hallottak alapján.

- Nővé szeretett volna válni? - kérdezte az első döbbenet után Kate, mivel a felsoroltakra nem talált más logikus magyarázatot, de aztán tekintete a holttest borostás arcára tévedt.

- Az arcszőrzete még erős, és a melle is csak most kezdett változni, de a nemi hormonok aránya azt jelzi, hogy meg akarta változtatni a nemét - előzte meg Lanie a nyomozóban érlelődő kérdést, és elégedetten figyelte szavai hatását.

Kate szája sarkában megjelent egy reményteli mosoly. Végre volt egy nyom, amin elindulhattak.

- Köszi Lanie - szólt vissza az ajtóból, de gondolatai már azon jártak, vajon hány kórház foglalkozhat New York-ban nemi átalakító műtétet.

Martha Rodgers mindenre számított, amikor belépett a lakásba, csak az elé táruló látványra nem. 

- Ááááá! - sikított fel dobhártyaszaggatón, és a szívéhez kapta a kezét. - Te jó ég, Richard! Mi a fene ez a maskara? - sóhajtott megkönnyebbülten, amikor felismerte a fiát, de rosszalló tekintettel méregette a máskor ápolt, jól öltözött férfit, aki most rongyos, szedett-vedett ruhákba burkolózva állt a nappaliban.

- Tegnap megöltek egy fiatal férfit, aki napok óta hajléktalanok között élt, úgy is öltözött, mint egy hajléktalan, de biztos, hogy nem volt az. Tegnap egész nap az interneten keresgéltem, hátha a hírekben rábukkanok egy jómódú családból eltűnt fiúra, de nem találtam semmit, ezért elmentem a környékre, hogy a hajléktalanokkal beszéljek, hátha tudnak a fiúról valamit, de szóba sem álltak velem - húzta el a száját az emlékre, amikor az első hajléktalan, akit megszólított, becsmérlően végignézett rajta, és közölte, hogy minden gazdag ember egy aljas féreg, és húzzon el a mocskos barátaihoz, ha nem akar bajba kerülni. Igaz, a férfi az "aljas féreg" helyett sokkal durvább kifejezést használt, de azt még felidézni sem akarta.

- Miért nem Beckett nyomozóval akarod kideríteni a kilétét?

- Kötöttem a fiúkkal egy fogadást ...

- Ó! Szóval megint felülkerekedett a józan eszeden az egód - ingatta meg a fejét az asszony, aztán legyintett, mintha ez teljesen természetes dolog lenne, amivel jobb nem foglalkozni. - Elárulnád, hogy mégis, mire készülsz? - bökött a foltos, rongyos ruhákra gyanakodva.

- Nos, arra gondoltam, ha így megyek a hajléktalanokhoz, akkor befogadnak maguk közé, és jobban megnyílnak - vigyorodott el elégedetten a férfi, miközben megpördült a tengelye körül, hogy anyja minden oldalról jól lássa a jelmezét.

- Jaj, Richard! Ugye tudod, hogy már megint egy őrültségbe akarsz belemenni? - kérdezte az asszony, és figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját.

- Ugyan, Anya! Csak addig játszom hajléktalant, amíg meg nem tudok valamit a halott fiúról.

Martha nézte az izgatottságtól csillogó kék szemeket, és tudta, felesleges időpocsékolás lenne, ha meg akarná győzni a fiát, ezért csak megingatta a fejét, és a szobája felé indult.

- Mindenesetre fertőtlenítsd le magad, mielőtt hazajössz! - vetette od hátra sem fordulva. - Tudod! Bolhák, poloskák, tetvek ... és adass magadnak néhány védőoltást, mielőtt lecsúszott milliomost játszol! - sorolta a veszélyforrásokat, aztán megfordult, és újra végigmérte a férfit. - És ha engem kérdezel, megjegyzem, hogy a jelmezed jó, de a sminked pocsék. Túl tiszta, jólfésült és borotvált vagy. Ha így mész ki az utcára kisfiam, csak egy hibbant bestseller írónak fognak nézni, nem pedig hajléktalannak - legyintett.

Castle magabiztos mosolya néhány másodperc alatt változott kétségbeesett grimasszá anyja szavai hallatán, végül végignézett magán, és a fürdőszobába indult. Húsz perc múlva úgy lépett ki az ajtón, hogy még az anyjának is jól meg kellett volna néznie, hogy felfedezze a kócos, zsíros hajú, fekete körmű, piszkos arcú, étel- és italfoltokkal tarkított ruhájú, rongyos férfiban a fiát.

Slamasztikában 1/1

Hajnalodott, de a mocskos sikátor szűk falai közé még nem tudott utat törni a gyenge napfény. A félhomályt kihasználva két megtermett patkány merészkedett elő rejtekhelyéről, a kínai kifőzde hátsó kijárata mellé állított szemetes konténer mögül, és érdeklődve kezdték szaglászni a kicsavart testtel fekvő férfi mellett elterülő vértócsát. A kocsonyássá dermedő, egyre sötétebbé váló folyadék azonban csak rövid ideig kötötte le a figyelmüket, és pár másodperc múlva már a holttest ütött-kopott nadrágján indultak felfedező útra. Alig értek a jobb napokat látott, rongyos kabáthoz, amikor összerezzentek a kicsapódó vasajtó fémes csattanására, és egy szemvillanás alatt tűntek el újra a konténer nyújtotta menedékbe.

Az ajtón kilépő ázsiai fiú ki sem látott a kezében tartott dobozhalom mögül, ezért az ösztöneire hagyatkozva indult a konténer felé imbolygó rakományával. Váratlanul megbotlott, és egyensúlyát vesztve elterült a földön, az üres kartondobozok pedig puffanva értek földet. Hangosan káromkodva tápászkodott fel, és elkezdte bosszúsan leverni nadrágjáról a port, de a mozdulata hirtelen megállt, és tátott szájjal, döbbenten bámult az előtte fekvő, élettelen testre. Pislantott néhányat, mintha nem akarna hinni a szemének, aztán rémülten kiabálva rohant vissza a kifőzdébe.

Fél óra múlva rendőrségi autók villogóinak fénye cikázott a házfalakon, a szűk utcát sárga szalaggal zárták le  a kéretlen bámészkodók elől,  helyszínelők kutattak nyomok után, a holttest mellett pedig Dr. Lanie Parish orvosszakértő guggolt.

Kate Beckett nyomozó becsapta a kék Ford ajtaját, és határozott léptekkel indult a tetthely felé. Miközben tekintetét körbejáratta, és minden apró részletet elraktározott az agya a helyszínről, elégedetten állapította meg, hogy Esposito és Ryan már a lehetséges tanúkat hallgatják ki. A két férfi csak egy alig észrevehető bólintással üdvözölte, de közben feszült figyelemmel hallgatták a kifőzde személyzetéhez tartozó két kínai szakácsot. Minden olyan volt, mint régebben, amikor megérkezett egy tetthelyre, mégis furcsa hiányérzete támadt, és az bosszantotta a legjobban, hogy pontosan tudta, hogy mi, illetve ki okozza ezt az érzést. Néhány másodpercig elmerengett a hónapokkal ezelőtti napon, amikor a polgármester jóvoltából megnyerte a pimasz írót a csapata mellé. Már akkor dühös volt, amikor Montgomery kapitány közölte, hogy addig szegődhet a nyomába a férfi, ameddig neki tetszik, de amikor meglátta Castle öntelt, ugyanakkor csibészes mosolyát, és a kacsintással felérő mozdulatot, ahogy egy pillanatra felhúzta  a szemöldökét, úgy érezte, nyomban felrobban. Most azonban csak mosolygott az emléken, és azon tűnődött, miért bosszantja, hogy akarata ellenére vonzza a férfi, bár ez utóbbi tényt magának is csak titkon vallotta be. Önkéntelenül körbenézett, mintha arra számítana, hogy az egyik parkoló autó mögül felbukkan az író, bár tudta, hogy ennek szemernyi esélye sincs, hiszen nem értesítették az ügyről. Még az újságok is lehozták a hírt, hogy Richard Castle, a híres bestseller író a nyugati part nagyvárosaiban tart író-olvasó találkozókat, hogy népszerűsítse Derrick Storm regényeit, és beharangozza új sorozatát, amelynek főhőse egy okos, szexi New York-i nyomozónő lesz. Beckett úgy gondolta, Castle már San Diego-ban lehet, a körút utolsó állomásán, de erről az ügyről biztosan lemarad, bár valószínűleg nem is nagyon érdekelné egy hajléktalan ügye, akit nagy valószínűséggel az egyik ivócimborája késelt meg néhány korty alkoholért. Bosszantotta, hogy hiányzik neki az író pimasz mosolya, megjegyzései és az egész jelenléte, ezért sietve átbújt a sárga szalag alatt, és az orvosszakértőhöz lépett

- Szia Lanie. Mit kaptunk? - kérdezte, miközben figyelmesen siklott végig tekintete az áldozaton.

- Késelés. Húszas évei közepén járó, fehér férfi. Egyetlen szúrással végeztek vele - húzta szét a véres kabátot a holttesten, hogy Beckett is láthassa a halál okát. - A penge valószínűleg átvágta az aortát, és azonnal meghalt. A halál éjfél és éjjel két óra között állhatott be. A többit majd a boncolás után - sóhajtott szomorúan Lanie. - Hogyan lesz egy ilyen helyes fiatal fiúból hajléktalan? - merengett el a szabályos, szép vonású arcra nézve.

Beckett nem szólt semmit, mert figyelmét lekötötte az áldozat kinézete és a ruházata közti szembetűnő ellentét. A fiatal férfi borostás volt, de a bőre ápoltnak tűnt, elnyíló ajkai közt látszott hófehér fogsora, ami olyan szabályos volt, hogy a nyomozó kételkedett abban, hogy a természet alkotta, nem pedig egy drága fogszabályzó. A fekete, erős szálú, sűrű haj kócosan lógott a homlokába, de Kate figyelmét nem kerülte el, hogy milyen divatosra vágta a fodrász, és bár a ruhája olyan gyűrött, szakadt és foltos volt volt, mint a hajléktalanoké, nem látszott koszosnak, és a jellegzetes, áporodott testszagot sem érezte. Közelebb hajolt a holttesthez, hogy más bizonyítékot is találjon a gyanújának.

- A keze piszkos, de a körmei ápoltak, finom a tenyér és a kézfej bőre - mondta ki hangosan a megállapításait, aztán jelentőségteljesen Lanie-re nézett, aki csodálkozva felhúzta a szemöldökét.

- Azt akarod mondani, hogy ...

- Igen - bólintott Kate. - Biztos, hogy ... - kezdte, de ebben a pillanatban a háta mögül meghallott egy senkiével össze nem téveszthető hangot.

- ... nem hajléktalan - fejezte be a mondatot magától értetődően Castle, és huncutul mosolyogva nézett a meglepve felé forduló nyomozóra.

Beckett megpróbálta elrejteni az arcára kívánkozó mosolyt, amikor meglátta a mögé lopózó, zsebre tett kezű, magabiztosságot sugárzó írót, de amikor meglátta rászegeződő, átható tekintetű kék szemeket, összevonta a szemöldökét.

- Azt hittem, még San Diego-ban vagy - jegyezte meg szenvtelenül, hogy elrejtse a zavarát, mert úgy érezte, hogy a férfi a lelkéig lát, és pontosan tudja, ennyire örül a jelenlétének.

- Hm. Számon tartottad, hogy San Diego a körutam utolsó állomása? - billentette oldalra a fejét incselkedve a férfi, mire Kate szeme alig észrevehetően összeszűkült egy pillanatra. A férfi még pár másodpercig fogva  tartotta tekintetével a nőét, aztán mintha a finom célzásnak nem is lenne jelentősége, a holttest mellé lépett, és végigmutatott rajta. - Túl ápolt és tiszta ahhoz, hogy hajléktalan legyen - állapította meg, de gondolatai még azon jártak, hogy Beckett tudta, hogy mikor merre jár, ami azt jelzi, hogy fontos a számára, sőt, talán már hiányolta is. Persze a nő arra nem számított, hogy a menedzsere a két hétre tervezett körutat az utolsó pillanatban egy nappal lerövidítette, hogy meg tudjon jelenni egy New York-i jótékonysági estélyen. - Szóval? Mit keres egy jóvágású, gazdag fiú hajléktalannak öltözve egy sikátorban? - terelte vissza gondolatait az ügyre.

Kate összevont szemöldökkel nézett újra a holttestre. Valami elkerülte volna a figyelmét?

- Miből gondolod, hogy gazdag volt? - kérdezte Lanie csodálkozva, miközben árgus szemekkel figyelte barátnője és a sármos író minden rezdülését.

- Két gyűrűt is viselt - mutatott Beckett a holttest ujjain látható két világos foltra, miközben bosszankodva gondolt arra, hogy Castle előbb észrevette ezt a nyilvánvaló tényt, mint ő, aztán a feléjük siető Ryan felé fordult.

- Castle? - nézett csodálkozva az íróra. - Beckett azt mondta, csak holnap jössz meg San Diego-ból.

- Hát, gondoltam, szerzek nektek egy örömteli meglepetést, és előbb hazajövök - vigyorodott el az író, és jelentőségteljesen a száját dühösen összeszorító Beckett-re pillantott.

- Ryan! - csattant Kate hangja erélyesen. Sürgetni akarta a nyomozót, hogy térjen a lényegre, mielőtt Castle azt hinné, mindig vele foglalkoztak, amíg a nyugati parton járt. Úgyis az egekig ér a férfi egója, nem kell, hogy még vele kapcsolatban is elszálljon magától.

Ryan észbe kapott, és nagy levegőt véve belekezdett az eddig kiderített információk megosztásába.

- Az áldozatnál nem voltak iratok, és az ujjlenyomata sincs benn a rendszerben, ezért egyelőre nem ismerjük a személyazonosságát. A kifőzde szakácsai hajnali ötkor kezdenek, de egyikük sem látott vagy hallott semmit, és állítják, hogy tegnap este óta nem jártak a konténereknél - foglalta össze a lényeget, aztán a noteszébe pillantott. - Egy magát Nostradamus-nak nevező hajléktalan szerint az áldozat néhány napja jelent meg a környéken, de mivel nem hallgatta meg a jóslatait, ő nem állt vele szóba.

- Kérdezzétek ki a környék hajléktalanjait, én utána járok, nem jelentette-e be a családja az eltűnését - adta ki a parancsot Beckett, aztán elgondolkodva hozzátette: - Ha nem tudjuk meg, ki ő, nem sok esélyünk lesz elkapni a gyilkosát.

- Nem lesz egyszerű azonosítani - nézett sajnálkozva a fiatal férfi holttestére. - Ha egyáltalán sikerül - húzta el a száját.

Castle összevonta a szemöldökét. Nem volt jellemző, hogy a csapat valamelyik tagja ilyen pesszimistán álljon egy ügyhöz.

- Miért ne sikerülne?- kérdezte meglepetten.

- Hát, tudod Castle, túl sok hajléktalant temettek el Jon Doe-ként az utóbbi években, szóval, a tapasztalat beszél belőlem - nézett magabiztosan az író szemébe a nyomozó.

- Csakhogy ő nem volt hajléktalan - mutatott a holttestre Castle, mire Ryan zavartan Beckett-re pillantott, aki egyetértően bólintott.

- Oké, de akkor sem lesz könnyű kideríteni, hogy ki volt - erősködött Ryan.

- Fogadjunk! - jelent meg egy ravaszkás mosoly Castle arcán, miközben a kezét a férfi felé nyújtotta, az pedig elszánt arccal, összeszorított szájjal állta a kihívó tekintetet, és határozottan az író tenyerébe csapott.

- Egy hétvégére a miénk a Ferrari - mondta.

- Rendben, de ha én derítem ki előbb, hogy kicsoda, akkor kérhetek tőletek egy szívességet! - mosolygott talányosan Castle, de Ryan bólintott.

- Na, jó! Munkára! - szólat meg határozottan Beckett, hogy véget vessen a két férfi vetélkedésének, és a kocsija felé indult. Néhány méter megtétele után meglepve tapasztalta, hogy nem hallja az oly jellegzetes léptek hangját maga mögött, ezért visszafordult. - Nem jössz? - kérdezte a holttest mellett ácsorgó írótól.

- Nem. Menj csak! Nekem ki kell találnom, ki ez a fiú.

Beckett égnek emelte a szemét, és kissé csalódottan az autója felé indult.

Éppen huszonnégy órája kapták az értesítést a sikátorban történt késelésről, és Beckett keserűen állapította meg, hogy alig tudtak meg valamit, az áldozat kilétét pedig teljes homály fedte, pedig a fiúk talán még sosem igyekeztek ennyire adatokat gyűjteni. Szeme az íróasztala mellett álló, üresen árválkodó székre tévedt. Sóhajtott egyet, és hogy elűzze az álmosságát, a pihenő felé indult egy kávéért. Még csak hajnalodott, és a kihalt kapitányságon, ahol napközben oly nyüzsgő volt az élet, most visszhangoztak a léptei. Mialatt lefőtt a forró fekete, behunyt szemmel támaszkodott a pultnak, és mélyen beszívta a jellegzetes illatot. Alig aludt néhány órát, ezért minden sejtje koffeinre áhítozott. Talán soha nem örült ennyire Castle kényes ízlésének, ami miatt az író megajándékozta a gyilkosságiakat egy szuper kávéfőzőgéppel, mivel most mindennél jobban esett neki a forrón gőzölgő, tökéletes aromájú ital. Miközben a habosra gőzölt lattét itta, végigpergette az előző reggel eseményeit. Maga sem értette, miért kelt benne olyan jó érzést, hogy felidézi a férfi csibészes mosolyát, huncut tekintetét. Önkéntelenül elmosolyodott a felidézett emlékre, amikor kivágódott a pihenő ajtaja.