Önkéntelenül elmosolyodott a felidézett emlékre, amikor kivágódott a pihenő ajtaja.
- Szia Beckett! Lanie talált valamit - dugta be fejét az ajtón Esposito, de amikor meglátta merengő tekintetű felettesét, aki láthatóan zavartan próbálta megregulázni mosolyra húzódó arcizmait, és minden igyekezetével azon volt, hogy komoly érdeklődéssel nézzen rá, megköszörülte a torkát. - Bocs, hogy így rád rontottam, de Lanie azt mondta, hogy sürgős - mentegetőzött.
- Rendben - bólintott Kate, de komótosan kortyolgatta tovább a kávét, amire oly nagy szüksége volt, és közben azon töprengett, hogyhogy nem hallotta meg sem a vezetékes, sem az íróasztalán hagyott mobiltelefon csörgését. Ennyire elvonta volna a figyelmét Castle megjelenésének az emléke?
- Khm ... szóval, sürgős - nyomta meg sürgetőn az utolsó szót Esposito, miközben türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra.
- Mire föl ez a sietség? - kérdezte szenvtelenül Kate, bár pontosan tudta az okot.
Esposito bosszúsan elhúzta a száját.
- Ryan belement egy idióta fogadásba Castle-lel, és nem szeretnék veszíteni. Ki tudja, milyen lehetetlen szívességet kér tőlünk a kis írócskád, ha veszítünk! - dohogott.
- Mi az, hogy az én írócskám? - kapta fel a fejét dühösen Beckett. - Nem tehetek róla, hogy a polgármester a barátja, és idevarrták a nyakunkba!
- Csak a te nyakadba - vigyorodott el Esposito.
Beckett szeme egy pillanatra résnyire szűkült, mire a nyomozó arcán a kaján vigyort felváltotta egy szelíd, elnéző mosoly, és elégedetten nézte, hogy főnöke végre leteszi a kávés poharat.
- Te pedig indulhatsz a tetthely környékén levő ingyenkonyhákra, valaki csak tud valamit a fiúról! - vetette oda a férfinak, és bosszúsan elindult.
Beckett a lift hátsó falának támaszkodott. Újra olyan hiányérzete támadt, mint előző reggel a tetthelyen. Akaratlanul is megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától az íróval kapcsolatos gondolatokat, és inkább az ügyön kezdett töprengeni. A fiatal férfi egészséges volt, jól táplált, bőre, körmei ápoltak, ahogy a fogai is. A halála estéjén pizzát evett és gyümölcslét ivott, a ruhái kopottak voltak, de tiszták. Lanie szerint az elkövetőnek vagy szerencséje volt, vagy jártas volt az anatómiában, mert a húsz centiméteres keskeny pengéjű késsel pontosan az artériát találta el, ami azonnali halált okozott. Az áldozat kilétéről azonban nem sikerült megtudni semmit. Ryan-ék kikérdezték a környék hajléktalanjait, tízet be is hoztak kihallgatásra, de ha tudtak is valamit, a rendőrséggel való ellenszenvüknek köszönhetően inkább hallgattak, vagy játszották a tudatlant. Az eltűnt férfiak adatbázisa sem jelentett segítséget. Reménykedett, hogy Lanie olyan információval szolgál, amin elindulhatnak, mert őt is egyre jobban nyomasztotta, hogy egy helyben topognak, és nemcsak azért, mert Montgomery kapitány gyors eredményt várt tőlük, hanem azért is, mert biztosan van valaki, aki szerette azt a férfit, akinek még a nevét sem tudják. Egy szülő, testvér, barátnő, vagy feleség várja haza, akik majd tudni akarják, mi történt, és hogy ki tette ezt azzal, akit szerettek, ő pedig nem tudja a választ. Észre sem vette, hogy úgy összeszorította az ajkait, hogy egészen elfehéredtek. Nem akart arra gondolni, hogy a megoldatlan ügyek közé kerülhet a szép arcú, fiatal férfi aktája. No és Castle? Vajon ő ki tudja deríteni az áldozat személyazonosságát? A férfi szellemes volt és szerteágazó fantáziával rendelkezett, de Beckett nem tudta elképzelni, hogyan nyerhetné meg az író a fiúkkal kötött fogadást. Vajon mit csinálhatott tegnap egész nap? Dühösen vette észre, hogy észrevétlenül újra az íróra terelődtek a gondolatai, ezért amikor belépett a boncterembe, feltűnően morcosan köszöntötte Lanie-t.
- Baj van? - nézett fel meglepve az orvosszakértő a mikroszkópból. Ismerte Kate-t, mint a tenyerét, így azonnal megérezte a feszültséget barátnője hangjában, de amint meglátta a tekintetét, már sejtette, hogy az író hozta ki a sodrából. - Szóval? - kérdezte sejtelmesen mosolyogva. - Csak nem az írófiú bosszantott fel?
- Mi? - csattant a kelleténél ingerültebben Kate hangja, mert megdöbbentette, hogy ennyire átlát rajta a barátnője. - Miből gondolod?
- Ugyan csajszi! Ő az egyetlen, aki fel tud bosszantani, és akinek az említésétől is zavarba jössz!
- Nem jövök zavarba! - ellenkezett határozottan Kate, de érezte, hogy egyre jobban kipiruló arca árulkodik valódi érzéseiről, ezért gyorsan az ügyre terelte a beszélgetést. - Azt üzented, hogy találtál valamit.
- Hallottam a fogadásról, amit a fiúk kötöttek Castle-lel. Esposito addig nyaggatott, hogy bejöttem hajnalok hajnalán elvégezni a hátralevő vizsgálatokat, hátha találok nekik valamit, nehogy néznem kelljen a lógó orrukat, ha kiderülne, hogy Castle ügyesebb náluk - sóhajtott látványosan. - Igaz is, hol jár az írófiú?
- Nem tudom, és nem is érdekel - vetette oda dühösen Kate, amiért nem tudta a beszélgetést az ügyre terelni, ráadásul Lanie feltette azt a kérdést, ami lassan egy napja foglalkoztatja. - Megtudhatom végre, hogy mit találtál? - kérdezte megenyhülve, és szinte könyörögve nézett az orvosszakértőre.
- A fiú néhány hete még szőke volt. Körülbelül három hete festette feketére a haját - lépett a boncasztalon levő holttesthez Lanie, és felhajtotta a lepedőt. - Először csak arra gondoltam, talán azért festette a haját, hogy ne ismerjék fel, de aztán feltűnt a szemöldöke - intett az élettelen test felé, mire Kate közelebb hajolt, és jobban szemügyre vette a szép, szabályos arcot.
- Kiszedték - állapította meg csodálkozva.
- Igen. Szép, ívelt formára igazították. Az ajkai is feltűnően teltek, és az egész testét szőrtelenítette. A melleiben megnőtt a zsírszövet és a kötőszövet aránya, ami gyakori a hízásra hajlamos vagy túlsúlyos férfiaknál, de a testzsírszázaléka alapján egyik sem jellemző rá. Ekkor fogtam gyanút, és végeztettem egy hormonvizsgálatot.
Beckett érezte, hogy Lanie a hatás kedvéért tart egy pillanatnyi szünetet, amiből sejtette, hogy valóban fontos dolgot talált, de türelmet erőltetett magára, és nem sürgette, csak kíváncsian felhúzta a szemöldökét.
- Szokatlanul magas az ösztrogénszintje, és az ösztrogén-tesztoszteron aránya olyan, ami a nőkre jellemző - mondta komolyan Lanie, de látszott rajta, hogy izgatottan várja a hatást.
Beckett pár másodpercig próbálta összerakni a képet a hallottak alapján.
- Nővé szeretett volna válni? - kérdezte az első döbbenet után Kate, mivel a felsoroltakra nem talált más logikus magyarázatot, de aztán tekintete a holttest borostás arcára tévedt.
- Az arcszőrzete még erős, és a melle is csak most kezdett változni, de a nemi hormonok aránya azt jelzi, hogy meg akarta változtatni a nemét - előzte meg Lanie a nyomozóban érlelődő kérdést, és elégedetten figyelte szavai hatását.
Kate szája sarkában megjelent egy reményteli mosoly. Végre volt egy nyom, amin elindulhattak.
- Köszi Lanie - szólt vissza az ajtóból, de gondolatai már azon jártak, vajon hány kórház foglalkozhat New York-ban nemi átalakító műtétet.
Martha Rodgers mindenre számított, amikor belépett a lakásba, csak az elé táruló látványra nem.
- Ááááá! - sikított fel dobhártyaszaggatón, és a szívéhez kapta a kezét. - Te jó ég, Richard! Mi a fene ez a maskara? - sóhajtott megkönnyebbülten, amikor felismerte a fiát, de rosszalló tekintettel méregette a máskor ápolt, jól öltözött férfit, aki most rongyos, szedett-vedett ruhákba burkolózva állt a nappaliban.
- Tegnap megöltek egy fiatal férfit, aki napok óta hajléktalanok között élt, úgy is öltözött, mint egy hajléktalan, de biztos, hogy nem volt az. Tegnap egész nap az interneten keresgéltem, hátha a hírekben rábukkanok egy jómódú családból eltűnt fiúra, de nem találtam semmit, ezért elmentem a környékre, hogy a hajléktalanokkal beszéljek, hátha tudnak a fiúról valamit, de szóba sem álltak velem - húzta el a száját az emlékre, amikor az első hajléktalan, akit megszólított, becsmérlően végignézett rajta, és közölte, hogy minden gazdag ember egy aljas féreg, és húzzon el a mocskos barátaihoz, ha nem akar bajba kerülni. Igaz, a férfi az "aljas féreg" helyett sokkal durvább kifejezést használt, de azt még felidézni sem akarta.
- Miért nem Beckett nyomozóval akarod kideríteni a kilétét?
- Kötöttem a fiúkkal egy fogadást ...
- Ó! Szóval megint felülkerekedett a józan eszeden az egód - ingatta meg a fejét az asszony, aztán legyintett, mintha ez teljesen természetes dolog lenne, amivel jobb nem foglalkozni. - Elárulnád, hogy mégis, mire készülsz? - bökött a foltos, rongyos ruhákra gyanakodva.
- Nos, arra gondoltam, ha így megyek a hajléktalanokhoz, akkor befogadnak maguk közé, és jobban megnyílnak - vigyorodott el elégedetten a férfi, miközben megpördült a tengelye körül, hogy anyja minden oldalról jól lássa a jelmezét.
- Jaj, Richard! Ugye tudod, hogy már megint egy őrültségbe akarsz belemenni? - kérdezte az asszony, és figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját.
- Ugyan, Anya! Csak addig játszom hajléktalant, amíg meg nem tudok valamit a halott fiúról.
Martha nézte az izgatottságtól csillogó kék szemeket, és tudta, felesleges időpocsékolás lenne, ha meg akarná győzni a fiát, ezért csak megingatta a fejét, és a szobája felé indult.
- Mindenesetre fertőtlenítsd le magad, mielőtt hazajössz! - vetette od hátra sem fordulva. - Tudod! Bolhák, poloskák, tetvek ... és adass magadnak néhány védőoltást, mielőtt lecsúszott milliomost játszol! - sorolta a veszélyforrásokat, aztán megfordult, és újra végigmérte a férfit. - És ha engem kérdezel, megjegyzem, hogy a jelmezed jó, de a sminked pocsék. Túl tiszta, jólfésült és borotvált vagy. Ha így mész ki az utcára kisfiam, csak egy hibbant bestseller írónak fognak nézni, nem pedig hajléktalannak - legyintett.
Castle magabiztos mosolya néhány másodperc alatt változott kétségbeesett grimasszá anyja szavai hallatán, végül végignézett magán, és a fürdőszobába indult. Húsz perc múlva úgy lépett ki az ajtón, hogy még az anyjának is jól meg kellett volna néznie, hogy felfedezze a kócos, zsíros hajú, fekete körmű, piszkos arcú, étel- és italfoltokkal tarkított ruhájú, rongyos férfiban a fiát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése