Slamasztikában 4/21

Merengve nézte a napsütésben szikrázó hegyoldalt, és egy hanyag mozdulattal zsebre tette a kezét.

Beckett végigmérte a két férfit, aztán tekintete elidőzött az írón. Mivel a magánnyomozó a fehér tábla túloldalára kezdte összegezni, amit a Holms ügyben megtudott, és Castle sem láthatta az arcát, minden szégyenérzet nélkül élvezte a vonzó látványt. Lehet, hogy Thomas Gardner olyan volt, mint a magazinok címlapjain feszítő tökéletes alakú, kisportolt testű, szabályos arcú, hibátlan fogsorú, álompasinak kikiáltott modellek, mégsem talált benne semmi vonzót. Pontosabban, el tudta képzelni, hogy más nőknek nagyon is vonzó lehet, sőt, talán még neki is bejönne a producer, csak hát egy nagy baj van vele ... ő nem Castle. Az író kihúzta magát, és a mozdulattól még jobban megfeszült rajta a nadrág. Kate elpirult, amikor eszébe jutott, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban vágyott a férfi közelségére és érintésére. Például sokszor tévedt tekintete az író kigombolt ingnyakára, és időzött el a kilátszó mellkas finom bőrén. Olyankor szerette volna finoman végigsimítani rajta az ujját, szerette volna egy nehéz nap után rajta nyugtatni a fejét, hozzásimulni, és érezni a melegét, puhaságát. Régen bosszantotta Castle pimasz mosolya is, leginkább azért, mert olyan ellenállhatatlan, kisfiús sármot kölcsönzött neki, amivel manipulálni akarta. Most már szereti ezt a mosolyt, és egyre gyakrabban feledkezik rá az érzéki keskeny ajkakra, és idézi fel, hogy milyen bizsergető érzés volt megcsókolni, pedig mindkét csókjuk csak a külvilágnak szólt. Milyen lenne, ha ... Kate beharapta az ajkát, és megpróbálta száműzni érzéki gondolatait. Elmosolyodott. Jól tudta, hogy a gyerekes erőfitogtatás mögött sokkal komolyabb érzések vannak. Az, hogy Castle egyértelműen féltékeny, kicsit meglepte, hiszen a férfi nem egyszer dicsekedett a "több száz" modell barátnőjével, és azt is sokszor megtapasztalta, milyen vonzerővel bír a nők körében, amit időként ki is használt. A múltjukat ismerve inkább ő lehetne féltékeny, ezért jó érzéssel töltötte el, hogy fordult a kocka. Hirtelen eszébe jutott Sheryl Holms. A színésznő nyílt flörtölésének emlékétől lehervadt arcáról a mosoly, és figyelmeztette magát, milyen veszélyes a zöldszemű szörnnyel játszadozni. Biztos volt abban, hogy ha megnyitná a szívét Rick előtt, és bevallaná az iránta érzett érzéseit, feltétel nélkül bízhatna benne. Egyrészt vágyott arra, hogy tartozzon valakihez, akivel megoszthatná örömét és legtitkosabb félelmét is, másrészt megrémítette, hogy kitárulkozzon valaki előtt.

A telefon csörgése olyan erővel törte meg a csendet, hogy összerezzent, aztán kapkodva a füléhez emelte a készüléket, miközben figyelte, hogy a három férfi várakozó tekintettel felé fordul.

- Rendben, Mr.Dickson - intett a férfinak, miután Ryan-től megtudta, hogy az tisztességes magánnyomozó hírében áll, és soha nem volt kétes ügye. Persze még így is kockázatot vállal azzal, de ebben a helyzetben nem volt sok választása. - Megnézhetik a DVD-n szereplő felvételt - mondta, miközben intett Castle-nek, hogy elindíthatja a lejátszót.

Alig jelentek meg a félhomályos szoba körvonalai a nagyméretű tévéképernyőn, Jack Dickson és Thomas Gardner egyszerre mutatott a monitorra.

- Ez Donald Holms dolgozószobája - mondták izgatott hangon egyszerre.

- Na és a férfi? Nem ismerik fel? - kérdezte Castle.

- Nem - ingatta meg a fejét Gardner, de Dickson továbbra is összevont szemöldökkel, feszülten nézte a felvételt.

- Lejátszaná még egyszer? - kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. - Nem ismerem a férfit, mégis van benne valami ismerős.

Már harmadszor tekerte vissza a Beckett a felvételt, amikor Castle hirtelen a képernyőre mutatott és felkiáltott.

- Ott! Látják? - bökött a kimerevített kép egy pontjára. - A férfi zakóján van valami felirat - mondta izgatottan csillogó szemekkel.

- Ez az! Ez volt ismerős! - csapott a homlokára Dickson. - Ez nem egy felirat, hanem egy embléma! Ilyen öltönyben vannak a kastély biztonsági emberei. A zakójuk zsebe fölé hímezték a szálloda logóját. Jól emlékszem rá, mert az egyik biztonsági őr nem akart beengedni a díjkiosztóra, mert nem volt meghívóm, és sokáig vitáztam vele. Aztán megjelent Thomas egy másik őrrel, akin ugyanolyan zakó volt. Megakadt a szemem az emblémán, mert szinte világított az arany színű varrás a lámpafényben, pont mint itt - mutatott a kimerevített képen fénylő foltra.

- De mi köze lehet egy biztonsági őrnek Donald Holms-hoz? - vonta össze a szemöldökét Beckett, mire Castle szeme felcsillant, és már kezdte is ontani az ötleteit.

- Talán egy álruhába öltözött rokon, aki meg akarta szerezni a Holms vagyont, vagy egy rosszul fizetett alkalmazott, aki bosszút akart állni zsugori főnökén, vagy ... - kezdte sorolni, de Beckett közbevágott. 

- Vagy nem neki van köze Holms-hoz, hanem a megbízójának.

- Hm. Az is lehet - adta meg magát az író. - Lehet egy biztonsági őrnek öltözött bérgyilkos is.

- Inkább simán egy biztonsági őr, akit megfizettek, hogy keverjen gyógyszereket Donald Holms italába.

- Akkor viszont csak végig kell néznünk a biztonsági cég alkalmazottait, és meglesz az emberünk - állapította meg Castle, és már lépett is a számítógéphez.

Pár perc múlva már az ötven főt foglalkoztató cég alkalmazottainak fotóit nézték, de egyik biztonsági őr sem hasonlított a felvételen látható férfihez. Kate csalódottan húzta el a száját, Castle viszont töprengve ráncolta a homlokát, miközben új feltevésen törte a fejét.

- Lehet, hogy már nem a biztonsági cég alkalmazottja az emberünk. Miért is maradna biztonsági őr, ha jól megfizették egy gyilkosságért.

Az ötlet nagyon is logikusnak tűnt, ezért Beckett Esposito-t hívta, hogy megkérje, nézzen utána a cég régi alkalmazottainak. Miközben telefonált, önkéntelenül felállt, az ablakhoz lépett, és zsebre tette a kezét. Csak akkor érezte meg a rátapadó két szempárt, amikor letette a telefont. Ahelyett, hogy bosszantották volna a vággyal teli tekintetek, elégedettséggel töltötte el, hogy bármikor el tudná csavarni egy férfi fejét, ha akarná. Ha Castle-ről van szó, mégsem él a lehetőséggel. Miért? Mitől fél? Na igen ... Castle az más. Soha, senki nem került hozzá olyan közel, mint ő, és ez az érzés egyfelől boldog megnyugvással töltötte el, másfelől ijesztő nyugtalansággal. Éppen abban a pillanatban fordult meg, amikor Castle zavarában nagyot nyelve elkapta a fenekéről a tekintetét, és olyan dühösen nézett Thomas Gardner-re, hogy majdnem felnyársalta a tekintetével. Hogy rosszallásának nyomatékot adjon, erőteljesen megköszörülte a torkát, de csak annyit ért el, hogy Gardner öntelt magabiztossággal egy gúnyos mosolyt küldjön felé, jelezve, hogy nem tudja eltántorítani a flörtöléstől. Beckett régebben élvezte ezekben a helyzetekbe Castle bosszankodását, most azonban megjelent benne egy kellemetlen érzés. Nem akarta, hogy a férfi rosszul érezze magát, ezért úgy érezte, itt az ideje véget vetni az erőfitogtatásnak.

- Egyelőre végeztünk, uraim - mondta szárazon, mire a magánnyomozó azonnal felállt és az ajtó felé indult, Gardner azonban mosolyogva állta a tekintetét.

- Ha segítségre van szüksége, csak szóljon bátran. Bármikor a rendelkezésére állok - mondta negédesen.

Castle majd felrobbant a dühtől, de csak gúnyosan elhúzta a száját.

- Boldogulunk maga nélkül is - morogta halkan, de azért úgy, hogy a producer meghallja. A szúrás azonban nem ért célt, mert Gardner visszafordult az ajtóból, és úgy intézte Beckett-hez a szavait, mintha az író ott sem lenne.

- Még jól jöhet a segítségem. Tudja, nyomozó, ha valaki igazán megismer, rájön, hogy lehet nélkülem élni, de nem érdemes - kacsintott a nőre, aztán mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszaszólt. - Este várom a medencénél.

Castle döbbenetében elnyíló szájjal nézett a producer után, aztán amikor felocsúdott, pislantott egyet.

- Na, ez után mondja valaki rám, hogy öntelt vagyok - mondta, miközben fürkészőn pillantott Beckett-re. Megnyugodva látta, hogy a nő éppen annyira megrökönyödött, mint ő.

- Hát, az biztos, hogy túlszárnyalt téged - mosolygott rá Kate. - Koncentráljunk inkább az ügyre - lépett a fehér táblához, és kezdte felírni az új információkat.

- Szóval ... akkor most bejön neked Gardner, vagy nem? - kérdezte tétován Castle, mire Beckett keze megállt írás közben, és kíváncsian hátrafordult.

- Mit gondolsz, milyen férfiak jönnek be? - kérdezte kihívóan.

Castle hátradőlt a bőrfotelben, és elgondolkodva forgatott ujjai között egy ceruzát.

- Hát ... ha meggondolom, hogy milyen pasijaid voltak, talán még Gardner is szóba jöhet - kezdte óvatosan, mivel érezte, hogy veszélyes vizeken jár, és nem akart zátonyra futni.

- Hallgatlak! - fordult Kate érdeklődve az író felé. Kezdte élvezni Castle egyre nyilvánvalóbb féltékenységgel vegyülő zavarát, amit próbált ugyan elrejteni, de Beckett ismerte minden rezdülését.

- Magasak, izmosak, barnák vagy feketék, megnyerő külsejűek ...

- Szóval, szerinted és olyan nő vagyok, akinek csak a külső számít?

- Hát, azt nem tudom, hogy mennyire volt szellemes a motoros doki, de Demming és Sorenson elég unalmasnak tűnt.

- És én mindegyikükkel szakítottam - húzta fel a szemöldökét Beckett, jelezve, hogy ha nem elég szellemi kihívás neki egy férfi, akkor nem tartja fenn vele a kapcsolatot.

- Hm. Ez igaz - bólintott megadóan Castle.

Kate karba fonta a kezét, az íróasztalnak támaszkodott, és rezzenéstelen arccal az íróra szegezte átható tekintetét, aki a helyzettől egyre kínosabban kezdte érezni magát, és már egyre jobban bánta, hogy errefelé terelte a beszélgetést.

- Ki vele Castle! Mit is gondolsz valójában?

A férfi nyelt egyet, miközben Kate szenvtelen arcát fürkészte. Nem tudta eldönteni, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy valóban mosoly bujkál a tekintetében. Csak játszik vele a nő, hogy zavarba hozza, vagy halálosan komoly választ vár? Mivel ez utóbbi következményeitől félt, igyekezett inkább elviccelni a választ, ezért csibészesen elmosolyodott.
- Hát, mivel nem lehet mindenki olyan marconán jóképű és szellemes, mint én, ezért csak szépfiú szívsebészek és unalmas FBI ügynökök közül válogathatsz - nézett huncutul csillogó szemekkel a nőre. - Ja, és pökhendi producerek közül - húzta el a száját.
Beckett egy másodpercig töprengve fürkészte a férfi arcát, aztán belement a játékba, és rosszallást színlelve égnek emelte a szemét.
- Ezzel a mondattal megközelítetted Gardner-t! Vigyázzatok, el ne ájuljatok magatoktól - ingatta meg a fejét. Hirtelen nem is tudta, örüljön vagy bánkódjon, amiért Castle nem adott komoly választ, végül úgy döntött, jobb volt ez így. Nem akart olyan beszélgetésbe keveredni, amiben végül neki is meg kell nyílnia.
Pár pillanatig kínos csend telepedett rájuk, aztán Kate a fehér táblához lépett, Castle pedig követte. Mindketten úgy tettek, mintha minden idegszálukkal a táblára írt információkra figyelnének.
- Úgy érzem egy helyben toporgunk, és nem tartunk sehová - szólalt meg Kate. Megérezte, hogy a mellette álló férfi teste megfeszül, amiből azonnal tudta, hogy nem az ügyre, hanem kettejük kapcsolatára vonatkoztatta a szavait. Gyorsan hozzá akart fűzni valamit, de Castle megelőzte.
- Tényleg így gondolod? - kérdezte halk, nagyon komoly hangon. Az imént ő volt az, aki elviccelte a témát, de Kate megjegyzése ráébresztette, hogy mennyire vágyik egy komoly beszélgetésre, és a válaszra, hogy merre is tartanak. Egyáltalán, tartanak-e valamerre, vagy csak ő reménykedik abban, hogy több lehet köztük annál, mint ...? Még azt sem tudja, mi van köztük. Barátság? Szerelem? Csak abban volt biztos, hogy ő szerelmet érez.
Kate nyelt egyet, és beharapta az ajkát, mielőtt meggondolatlanul válaszolna.
- A nyomozásunk nem tart sehová - nyomta meg az első szót ugyanolyan komolyan ejtve ki a szavakat, mint Castle. - Össze vagyunk zárva egy gyilkossal, és ahelyett, hogy egyre közelebb kerülnénk hozzá, minden új információ csak bonyolítja a helyzetet - terelte a nyomozásra a szót, így jelezte a férfinak, hogy még nem áll készen egy kettejüket érintő beszélgetésre.
Castle hirtelen türelmetlenné vált. Már nem akarta, hogy csak rébuszokban beszéljenek az érzéseikről, a kapcsolatukról, a jövőjükről. Talán az összezártság keltett benne olyan érzést, hogy itt a legjobb lehetőség pontot tenni a dolog végére, ezért nem érdekelte, hogy Beckett megint terelni akar. A nő felé fordult, és rászegezte a szemét.
- Tudod, hogyan értettem. Hova tartunk Kate? Tartunk egyáltalán valahova?  - kérdezte komolyan, aztán elhallgatott, és várakozó tekintettel várta a választ.