Változatok egy témára 8/74

Castle elvigyorodott, Ryan és Espo pedig vágott egy bosszús grimaszt, amiért nem tudtak győzelmet aratni, aztán intézkedni kezdtek, hogy két barátjuk mielőbb eljusson a kórházba.

Castle magába roskadva ült a nassaui kórház folyosóján, és szorongva várta, hogy Kate-et kihozzák a műtőből. Órák óta ugyanazt az érzelmi hullámzást élte át, és lassan belefáradt, hogy a megkönnyebbülés után mindig rátör a szorongás. A dzsipet, amivel elvergődtek a kórházig, nem éppen beteg szállítására találták ki, ráadásul most szembesült a hurrikán erejével és pusztításával. A vihar ugyan csendesedett, de így is akkora széllökések voltak, hogy imbolygott tőlük a kocsi, az özönvíz szerű esővel pedig keveredett a partra kicsapó hullámok sós vize, így tengelyig gázoltak a hordaléktól mocskos kátyúban. A közvilágítást tönkretette a hurrikán, így a sofőr a vaksötétben próbálta az úton tartani az autót, ami nem mindig sikerült neki. Egy-egy zökkenésnél látta, hogy Kate arca eltorzul a fájdalomtól, és hiába szorongatta a kezét, az egyre hidegebb lett. Úgy érezte, órákba telt, mire felbukkant előttük a kórház, a luxusszállodákon kívül az egyetlen olyan épület, amelynek fény szűrődött ki az ablakaiból. Akkor megkönnyebbült, hogy végre jó kezekbe kerül Kate, de egy perc múlva szembesült a kórházat elárasztó betegek tömegével, akik megsérültek a hurrikánban. Sem szabad orvos, sem szabad műtő nem volt, ezért még legalább fél órát várakoztak a folyosón. Tehetetlennek érezte magát. Hiába szólított meg egy-egy rohanó nővért vagy ápolót, azok rápillantottak Kate sérülésére, aztán megpróbálták megnyugtatni, hogy amint lehetőségük lesz rá, ellátják. A végén megérte, hogy a nő nyugtatta őt gyenge, de türelmes hangon, mondván, hogy kapott antibiotikumot, fájdalomcsillapítót, Dr. Perez kicserélte a szedett-vedett kötést is, és vannak nála súlyosabb sérültek. 

Egy jókora kő gördült le a szívéről, amikor meglátta a Margo Braun-ra hasonlító nővért, akit Terminátor2-nek nevezett el, amikor sérült torkát ellátták. Végre egy ismerős arcot látott!

- Mr. Castle! - húzta fel meglepetten szemöldökét a  nő, amikor felismerte. - Maga nem beszél! - mondta utasítón, aztán  szeme a hordágyon fekvő nőre siklott. - Ó, bella senora! - váltott át az anyanyelvére, miközben felemelte a takarót, hogy megnézze Kate sérülését.

Castle egy perc múlva már tehetetlenül nézte, ahogy élete szerelmét két ápoló tolja a műtő felé. Azóta reszketve várt a folyosón, mert hiába kapott Ryan-éktől egy pulóvert, nyirkos nadrágja nem engedte felmelegedni a testét. Fejét hátravetette a falnak, és a mennyezetet bámulta. Nem emlékezett a pillanatra, amikor becsukta a szemét, és néhány pillanatra elbóbiskolt a kimerültségtől, csak arra eszmélt, hogy valaki gyengéden megfogja a vállát és a nevén szólítgatja. Ryan mosolygott rá.

- Minden rendben van. Beckett-et kihozták a műtőből, és már a 202-es szobában van.

Castle felsóhajtott, és miközben egy halvány mosoly suhant át az arcán, egy pillanatra behunyta a szemét, hogy hálát adjon a Sorsnak, az Univerzumnak, vagy annak a nagyhatalmú erőnek, akiben oly sokan hisznek.

- Te viszont elég rongyul nézel ki - nézett rá homlokát ráncolva Ryan.

Castle nemet intett, de a mozdulatban nem volt semmi meggyőződés. Tekintete a szobák számozását kutatta, hogy kiderítse, merre van Kate, de amikor felállt, hirtelen megszédült, és olyan gyengének érezte magát, hogy meg kellett kapaszkodnia a szék háttámlájában. 

- Jó vagy, haver? - kérdezte aggódva Ryan, és elkapta a karját. - Jobb lesz, ha téged is megnéz egy orvos - mondta, mire Castle határozottan megrázta a fejét, és bizonytalan léptekkel elindult arra, ahol a 202-es szobát sejtette, Ryan pedig követte.

Kate kisimult, de hófehér arccal feküdt az ágyban, és hosszú, lassú lélegzetei jelezték, hogy mélyen alszik. Castle lerogyott az ágy melletti székre, és óvatosan a nő kezére kulcsolta az ujjait. A hurrikán elvonult, a viharfelhők átadták helyüket a felkelő Nap sugarainak, amelyek még erőtlenül kúsztak be az ablakon, de mégis aranyló fénnyel vonták be a két embert.

- Szeretlek - suttogta erőtlen hangon Castle.

Ryan megállt az ajtó mellett, hogy kicsit kettesben hagyja két barátját, és csak messziről nézte őket. A szobába belépő nővér elmosolyodott a megható jelenet láttán, barátságosan Ryan-re pillantott, aztán megcsóválta a fejét.

- Nem szabad beszélni - figyelmeztette Castle-t színlelt rosszallással, miközben arra gondolt, ilyen szép szerelmi jelenetet sosem lát a filmekben. Azok valahogy olyan műnek tűnnek, míg ebből a két emberből árad az igazi, semmivel össze nem hasonlítható szerelem. - Ő hamar meggyógyul - intett Kate felé. - Magának kell aludni. Sok beteg. Itt nincs ágy. Barátja viszi haza - mondta sajnálkozva a szemmel láthatóan kimerült férfinak.

Castle csak lassan jött rá, hogy a nővér arra akar kilyukadni, hogy menjen vissza a szállodába Ryan-nel, de megrázta a fejét, és elszánt tekintettel nézett az ő személyes Terminátor2-jére.

A nővér összehúzott szemekkel nézte a férfi gyanúsan csillogó kék szemét, nyúzott, kipirult arcát, a halántékán megjelenő apró verejtékcseppeket, aztán közelebb lépett, és kezét a homlokára tette.

- Itt marad! - emelte fel figyelmeztetőn a mutatóujját, aztán kiviharzott a szobából.

Ryan közelebb lépett, és megállt Beckett ágya végében.

- Visszaviszlek a szállodába. Pihenned kell. Beckett jó kezekben van.

Castle megrázta a fejét, és hogy a mozdulatnak hangsúlyt adjon, hangtalanul, de jól kivehetően a "nem" szót formálta a szájával, bár érezte, hogy nincs jól. Már nem remegett, és nem is fázott, sőt, olyan melege volt, hogy az egész teste verejtékezett. Torka egyre erősebben fájt, ami már nem az alagsori ütés következmény volt, alig bírt éber maradni, és rettentő gyengének érezte magát. Nem akart elmenni, nem akarta egyedül hagyni Kate-et. Lelkiismeret furdalása volt, amiért nem tudott rá vigyázni, amiért a kíváncsisága és a felelőtlen kalandvágya olyan események láncolatát indította el, amit nem tudott kontrollálni.

Ryan éppen nyitotta a száját, hogy megpróbálja meggyőzni, amikor egy ősz hajú, körszakállas, idős orvos lépett a szobába, akinek erőteljesen gesztikulálva, pergő spanyol nyelven magyarázott valamit a mögötte lépkedő nővér.

- Üdvözlöm, Mr. Castle - mondta tökéletes angolsággal, és barátságosan az író felé nyújtotta a kezét, aki zavartan kezet fogott vele. - Nincs semmi baj - mosolyodott el az orvos, mivel megérezte a férfi félelmét. - A felesége sérülését elláttuk. Hallottam, milyen nagyszerűen viselkedett! Ha nem állította volna el a vérzést, nagy baj lehetett volna, mert a golyó létfontosságú szervet nem ért ugyan, de egy artériát megsértett. Azt hiszem, a fertőzést is sikerült megelőzni az antibiotikum injekcióval, amit beadott neki. Most néhány óráig még aludni fog, és pár napig gyenge lesz a vérveszteségtől, de hamar fel fog épülni.

Az orvos szavai jobban megnyugtatták Castle-t, mint a nővéré vagy Ryan-é, és úgy érezte, most gördült le igazán a kő a szívéről. Ugyanakkor valami mérhetetlen gyengeség lett úrrá rajta.

- A nővérrel menjen a vizsgálóba, addig hozatok ide egy ágyat magának! - közölte olyan hangsúllyal az orvos, ami éreztette, hogy nem szoktak ellentmondani neki, aztán válaszra nem várva, kilépett a szobából.

Castle gyengéden végigsimított Kate kezén, aztán egy sóhajtás kíséretében felállt.

- Később visszajövünk - búcsúzott el Ryan, az író pedig megadóan követte a nővért a vizsgálóba.

Castle azt hitte, csak egy rutin vizsgálatról van szó, és csak meg akarnak bizonyosodni róla, hogy ő nem sérült meg, bár reménykedett, hogy az ágyat akkor is megkapja, ha kiderül, hogy kutya baja sincs, és ledőlhet pár órára, amíg Kate fel nem ébred. Arra azonban nem számított, hogy negyed óra múlva, miután az orvos megmérette a lázát, meghallgatta a tüdejét előről, hátulról, és belenézett a torkába, a nővér egy kórházi hálóinget nyújt felé, és kiveszi a kezéből a pulóvert, amit éppen fel akar venni. Kétségbeesetten rázta a fejét, de a nő nem foglalkozott az ellenkezésével, és a kezébe nyomta a hálóinget.

- Ugye nem gondolta, hogy látogatóként kap ágyat egy kórházi szobában? - mosolygott rá az idős orvos. - Irene nővér mondta, hogy lázas. Ő megbízhatóbb, mint egy lázmérő - pillantott elismerően a termetes, fekete nőre. - Nagyon gyulladt a torka és a légcsöve is, és nem szeretném, ha tüdőgyulladást kapna, úgyhogy pár napig a vendégszeretetünket élvezheti. Az arcán és a kezén levő horzsolást a nővér lefertőtleníti, és ha  a lázcsillapító ellenére is lázas lesz, akkor kap egy kis antibiotikumot, hogy legyőzzük a fertőzést.

Erőteljes kopogás hallatszott, és egy fiatal ápoló dugta be az ajtón a fejét.

- Dr. Bartolini! Új sérülteket hoztak a sürgősségire. Elkelne a segítség.

- Megyek - állt fel azonnal az orvos, de az ajtóból még visszaszólt. - Szeretem a regényeit, Mr. Castle.

Az író elmosolyodott. Megtépázott önbecsülésének jólesett egy kis dicséret. 

Fél óra múlva már az egyszemélyes kórházi szobába bezsúfolt pótágyon feküdt a kellemes, langyos zuhanytól felfrissülve, és még az sem zavarta, hogy a horzsolásait rózsaszín hipermangán oldattal fertőtlenítette le Irene nővér, amitől úgy nézett ki az arca, mint egy harcba készülő indiáné. Nézte a tőle néhány méterre fekvő Kate-et, és nem tudott betelni a látvánnyal. Pislantott néhányat, hogy nehézzé váló szemhéjait fenn tudja tartani, de néhány perc múlva, akarata ellenére  magával ragadta az álomvilág.

Kate sokáig élvezte a kellemes állapotot, amit az álom és az ébrenlét mezsgyéjén levő ringatózás jelentett. Nem fájt semmije, és kipihentnek érezte magát, mégis jólesett csukott szemmel feküdni, és élvezni a nyugalmat. A békés csendbe apró neszek törtek utat, aztán beszédfoszlányok, végül a hangok értelmet nyertek, és egy ismerős helyzet körvonalai rajzolódtak ki előtte. Mosolyra húzódott a szája.

Változatok egy témára 8/73

Amikor az utolsó gézdarabot is lefejtette, kétségbeesett arccal meredt a fiolára, a steril csomagolásban levő fecskendőre és az injekciós tűre.

Pislogott néhányat, mintha nem akarna hinni a szemének, aztán nyelt egyet. Az orvos megérezhette a bizonytalanságát, mert határozott hangon lekiabált.

- Antibiotikumot és fájdalomcsillapítót kell kapnia. Nagy a fertőzésveszély, és komoly fájdalmai lehetnek! Be kell adnia őket!

Castle bólintott, mert tudta, hogy a férfinak igaza van, csak azt nem tudta, hogyan lesz képes egy tűt beleszúrni Kate-be. A zseblámpát a nő felé fordította. Minden reménye szertefoszlott, hogy megúszhatja a számára oly félelmetes műveletet, amikor meglátta a fájdalmat a sápadt arcon, és az átvérzett kötéseket szorító kezet. Ráadásul néhány perce Kate még élénk és magabiztos volt, most pedig újra erőtlenül, a fájdalommal küszködve feküdt a törmeléken.

- Castle - suttogta elhaló hangon. - Fogadj ... szót!

Az író Kate mellé térdelt, végigsimított az arcán, és szomorkásan elmosolyodott.

- Szót fogadok - ígérte - de segítened kell - tette hozzá, amikor észrevette, hogy a nő szemei lassan lecsukódnak. Hirtelen arra gondolt, Kate-nek talán könnyebb lenne elviselni ezt a helyzetet az öntudatlanság állapotában, mégis megnyugtatta, hogy a nő tudatánál van. 

- A farizomba, vagy a combizomba kell juttatni a hatóanyagot - hallotta meg az orvos hangját. 

- Tudom - gondolta bosszankodva Castle, mivel az elmúlt években számtalanszor kapott injekciót, pontosan tudta, hova kell beadni.

Végignézett Kate-en, aztán a kis csomagot letette egy sima betondarabra. Ekkor szembesült azzal, hogy mennyire remeg. Fázott és félt. Rettegett, hogy Kate-nek komolyabb baja lesz, ha nem tudják időben kórházba juttatni, ha nem tud rajta segíteni, és attól is, hogy fájdalmat kell neki okoznia. Miközben kigombolta a nő farmerjét, a mozdulat emlékeket villantott fel.

- Szeretem, amikor vetkőztetsz - szólalt meg halkan Kate, mintha csak kitalálta volna a férfi gondoltait.

- Jobban szeretlek más miatt vetkőztetni - suttogta kényszeredett mosollyal a száján Castle, mert látta, hogy Kate gyenge ugyan, és nehezére esik éber maradni, de az kissé megnyugtatta, hogy van ereje kizökkenteni őt a félelem fogságából egy pajkos megjegyzéssel. - Meg tudod emelni kicsit a csípőd? - kérdezte aggódva, és fel sem tűnt neki, hogy erőlködve ugyan, de hallhatóan tudta kiejteni a szavakat.

Kate összeszorította a fogát, és miközben centimétereket mozdult, megpróbálta uralni az oldalában érzett hasogató fájdalmat. Nem akart gyengének látszani. Amikor magához tért, nem érzett komoly fájdalmat, de aztán hamar felmérte, hogy a lövés okozta sebek nyugalomban csak tompán fájnak, de amint megmozdul, mintha kést forgatnának bennük, és a vérveszteségtől olyan gyenge, hogy az is nagy erőfeszítésébe került, hogy a szemhéja ne maradjon csukva minden pislantás után. Nem akarta halálra rémíteni Castle-t, akin látszott, hogy az elmúlt órákban megjárta a poklot, kimerült, és rettentően fázik, ráadásul azt várják tőle, hogy győzze le a félelemét, és injekciót adjon be neki. Szeretett volna többet segíteni neki, de az ájulás határán csak arra volt képes, hogy valamennyire eltitkolja a fájdalmát és a gyengeségét a férfi elől.

Castle szeme egy pillanatig megállt a fekete, csipkés szélű bugyin, ami kiemelte a nő tökéletes alakját, kerek, nőies csípőjét, lapos, izmos hasát. Más körülmények között igencsak érzéki gondolatokat ébresztett volna benne a látvány, de most csak félelmet érzett. Önkéntelenül végigsimított Kate bársonyos tapintású combján. Nem akarta feleslegesen mozgatni a nőt, és újabb fájdalmat okozni neki, ezért úgy döntött, hogy a combizom lesz a megfelelő hely az injekcióra. Újra nyelt egyet, aztán nagyot sóhajtott, és felvette a földről az orvostól kapott csomagot. Miközben kivette a steril csomagból az injekciós tűvel felszerelt fecskendőt, megrázkódott. Tudta, hogy nem azért futott rajta végig a hideg, mert fázik, hanem mert még sosem fogta a kezében félelme tárgyát. Alig hallható nyögés ütötte meg a fülét, ami kizökkentette a kellemetlen emlékekből, amit a tű látványa hozott felszínre. Kate-re pillantott, és már nem érdekelte a kis orvosi eszköz, csak az, hogy minél gyorsabban segítenie kell. Letörte az ampulla nyakát, lassan felszívta a hatóanyagot, majd felfelé tartotta  injekciót, kicsit megpöckölte, ahogy a nővérektől és Lanie-től szokta látni, és figyelte, ahogy az apró buborékok a fecskendő tetejére vándoroltak.

- Jól csinálja, de most nyomja ki belőle a levegőt - kiabálta az orvos éppen akkor, amikor Castle elvégezte a műveletet.

- Tudom - morogta maga elé bosszúsan. Tudta, hogy az orvos csak jót akar, mégis idegesítette a kioktató hangnem, bár valószínűleg egészen mástól volt ideges.

Elérkezett a pillanat, amikor bele kellett volna szúrnia Kate combjába a tűt, és belefecskendezni a gyógyszert az izomba. Behunyta a szemét, és megpróbált úrrá lenni keze remegésén. Beleborzongott a gondolatba, hogy megtegye a gyors, határozott mozdulatot. Ugyanazt élte át, mint amikor ő kapott injekciót. Élénk képzelete most inkább átok volt, mint áldás. Látta, ahogy a ferdére vágott tűhegy szétroncsolja a hámsejteket, befurakodik a zsírsejtekbe, amik úgy pukkannak szét sikoltva, mint a léggömbök, aztán behatolnak a hosszúkás, vörös izomsejtekbe, amelyek fájdalmasan húzódnak össze.

Kate szemhéjai résén át figyelte a férfit, aki összeroskadva térdelt mellette, kezében a felfelé tartott injekciós tűvel, és olyan arcot vágott, mint egy kétségbeesett kisfiú, aki mindjárt elsírja magát. Éppen erőt akart venni magán, hogy biztassa, amikor a férfi kinyitotta a szemét, amiben olyan elszántság tükröződött, hogy Kate arcán átsuhant egy mosoly.

- Nem fog fájni, Castle - szólalt meg, hogy erőt adjon a férfinak, de úgy tűnt, mintha azt inkább elbizonytalanították volna a szavai.

- Mindig fáj - mondta letörten, aztán összeszedte minden bátorságát, és a nő combja felé fordította a tűt. Összeszorította a száját, és összehúzott szemmel próbált koncentrálni, amikor rájött, hogy azt sem tudja, hogy a combizom melyik részébe kell szúrnia a tűt. Dühösen fordult a mennyezet felé.

- Na, most segítsen! - kiáltotta volna szíve szerint az orvosnak, de csak kérdőn nézett felfelé, miközben kezét a szeme elé tartotta, hogy megvédje a lefelé világító zseblámpa fénysugaraitól.
- Elnézést - mentegetőzött Dr. Perez, amikor rájött, hogy pont az író szemébe világít, és a lámpát Kate-re irányította. - Keresse meg a comb közepét a test első oldalán, és attól a ponttól kissé oldalra kell beadni az injekciót.

Castle-nek kicsit ködös volt a meghatározás, ezért bizonytalanul rábökött Kate combján egy pontra, és kérdőn felpillantott.

- Igen, ott jó lesz. Fertőtlenítse le a bőrt! A csomagban volt fertőtlenítő - mondta az orvos, és megvárta, amíg Castle végzett, csak utána folytatta. - Az izomra merőlegesen, mélyen és határozottan szúrja az izomba, mert ha lassan nyomja a tűt, akkor nagyon fáj, és még a roszogást is hallani, ahogy ... 

Castle dühösen felemelte a kezét, hogy csendre intse az orvost, mielőtt az pontos leírást adott volna, mert az elképzelt jelenettől már émelyegni kezdett. Az elmúlt órák eseményei és félelmei nem tettek jót a türelmes énjének, de tudta, hogy szüksége van az orvosra, ezért egy pillanatra behunyta a szemét és vett egy mély lélegzetet, hogy nyugalmat tudjon magára erőltetni.
Az orvos elhallgatott. Most gondolt csak bele, mit élhet át a mélyben rekedt férfi.

- Meg tudja csinálni.  - közölte olyan magabiztosan, mintha csak azt mondaná, hogy a hétfő után kedd következik. - Képzelje el, hogy egy narancsba akar szúrni egy tűt, de nem a héj felszínébe, hanem mélyebbre, a gyümölcshúsba.

Castle sóhajtott egyet. Kate élete talán a kezében van, és ez nem játék, itt nem lehet hibázni vagy passzolni. Nem akart Kate arcára nézni. Tekintetét a hosszú, izmos combnak arra a pontjára szegezte, amit az előbb az orvosnak mutatott. Észre sem vette, hogy még levegőt sem vesz, csak felemelte az injekciót, és lendítette a kezét. 

Kate és az orvos is majdnem fellélegzett, hogy Castle le tudta győzni a félelmét és sikerrel jár, de az utolsó pillanatban, amikor a tű a bőr közelébe ért, az író mozdulata megállt.

- Jézusom! - nyögte fájdalmas arccal. - Ne-nem tudom megtenni.

- Castle - szólalt meg Kate meleg hangon, és gyengéden megfogta a férfi kezét. - Nem ismerek nagyszerűbb férfit nálad.

- Talán csak kevés férfit ismersz - formálta hangtalanul a szavakat keserű mosolyra húzva a száját, bár végtelenül jólestek neki a nő szavai. Hirtelen úgy érezte, ki kell érdemelnie, hogy Kate valóban nagyszerű férfiként gondoljon rá. Vett egy nagy levegőt, és minden elszántságát, akaraterejét, és bátorságát összeszedve beleszúrta az izomba a tűt. - Si-sikerült! - nézte döbbenten Kate combját.

- Oké, akkor most lassan és egyenletes erővel nyomja bele a hatóanyagot! - hallotta meg az orvos hangját.

Castle bólintott, miközben kapkodva vett néhány mély lélegzetet, hogy összevissza kalimpáló szívét ütemes dobogásra bírja. Óvatosan nyomni kezdte a fecskendőt, és feszülten figyelte, ahogy a folyadék lassan eltűnik belőle. Amikor kihúzta a tűt, aggódva Kate-re nézett, mert feltételezte, hogy fájdalmat okozott, de meglepetésre a nő tekintetéből szerelem és büszkeség áradt.

- Ilyen jól még senki nem adott be injekciót - füllentette Kate, aztán megkönnyebbülten becsukta a szemét.

Castle egy tiszta gézdarabot nyomott a szúrás helyére, aztán az ölébe fektette Kate-t, és szorosan átölelte. Pár pillanatra a győzelem mámorító érzése árasztotta el. Már nem remegett.

Fél óra múlva a felettük levő emelet mintha nyüzsgő méhkassá változott volna. Castle elképzelni sem tudta, hogy Espo és Ryan hogyan kerítettek a hurrikán kellős közepén ennyi idő alatt köteleket, hordágyat és egy sereg segítőkész embert. Két férfi leereszkedett hozzájuk, Kate-et egy speciális hordágyra fektették, hasonlót ahhoz, mint amit a hegyi mentők használnak, és néhány perc alatt felhúzták, aztán Castle-re is hevedert csatoltak, hogy kiszabadítsák. Mire az író felért, Dr. Martin Perez már Kate hordágya mellett guggolt, és a nőt vizsgálta, Espo pedig éppen azt magyarázta, hogy egy rendőrségi terepjárót tudott szerezni, amivel eljuttathatják a nőt a kórházba.  Hozzájuk rohant.

- Sok vért vesztett, de kapott gyógyszert. Nem lesz baj - nézett fel rá a fiatal orvos. - Az életfunkciói rendben vannak, de minél előbb kórházba kell juttatni.

Castle úgy érezte, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívéről csak azért, hogy egy másiknak átadja a helyet. 

- Hallottad, Castle? - szólalt meg gyenge hangon, halványan mosolyogva Kate - Kaptam gyógyszert, nem lesz baj.

Az író nézte a hófehér arcot, a vértelen ajkakat, és összeszorult a szíve. Kate még ebben a helyzetben is őt biztatja, pedig miatta kerültek ebben a helyzetbe. Nem szabadott volna, hogy ez történjen a nászútjukon! Sóhajtott egyet.

- Köszönöm - suttogta őszinte hálával az orvos felé fordulva.

- Ez jól fog jönni - hallotta meg Ryan hangját, aztán érezte, hogy valaki egy puha takarót terít a hátára.

- Kösz! - mosolygott hálásan a két nyomozóra.

- Ugyan - vonta meg a vállát Espo. - Ti mindig bajba keveredtek, mi meg megmentünk benneteket - pillantott cinkosan Ryan-re, aki egyetértőn bólogatott.

Castle töprengve összevonta a szemöldökét, de hirtelen nem tudott visszavágni.

- Nana! Volt azért az fordítva is - hallották meg Kate hangját, aki nem nyitotta ki a szemét, de le akarta törni a fiúk hencegését. - Jeges víz, térden lövés - emlékeztette a két férfit arra a pillanatra, amikor Lockwood karmai közül kimentették őket.

Castle elvigyorodott, Ryan és Espo pedig vágott egy bosszús grimaszt, amiért nem tudtak győzelmet aratni, aztán intézkedni kezdtek, hogy két barátjuk mielőbb eljusson a kórházba.

Változatok egy témára 8/72

Castle hunyorogni kezdett, aztán a karjaiban tartott nőre nézett. Egy szerelemmel teli, ragyogó szempár nézett rá, meleg tekintettel.

A következő pillanatban újra beborította őket a sötétség, és a barnába hajló szemek ragyogása kihunyt. Vett egy nagy levegőt, hogy legalább egy suttogást ki tudjon préselni, amikor meghallotta Kate halk hangját.

- Castle, jól vagy?

A megkönnyebbülés szétáradt a testében, és boldogan elmosolyodott a sötétben. Mintha egy hatalmas kőtömb gördült volna le a mellkasáról, és hagyná szabadon lélegezni. Vett egy nagy levegőt. Nem értette miért, de hirtelen remegni kezdett, és egy könnycsepp lassan végigcsorgott az arcán. Ha Kate magához tért, akkor nem lehet olyan nagy a baj, és talán nem fáj semmije, ha az az elsőm kérdése az, hogy ő hogy van. Sok mindent elárult a kapcsolatukról, hogy ebben a helyzetben őt félti, és nem magával foglalkozik. Gyengéden magához szorította, és egy nagyot sóhajtott.

- Meglőttek, Kate - nyögte ki nehezen, de csak akkor jött rá, hogy kétértelmű választ adott a nő kérdésére, amikor megérezte, hogy Kate mocorogni kezd az ölében. - Ne, ne! Nem ... engem. Téged ... lőttek meg. Ne ... mozogj! - préselte ki nehezen a szavakat. Érezte, hogy Kate egy másodpercre mozdulatlanná válik, aztán kezével kezdi végigtapogatni a testét.

- Kijött a golyó, és nem hiszem, hogy nagy kárt tett bennem - állapította meg az öndiagnózist Kate. A sötétben nem látta, hogy Castle bosszúsan összeszorítja a száját, és az égnek emeli a szemét, ahogy ő szokta, ha valami sületlenséget mondott a férfi. - Marion és a támadó? - kérdezte.

- A tö-törmelék ... alatt.

- Ó - lepődött meg a nyomozó, de megnyugodva vette tudomásul, hogy legalább egy újabb támadástól nem kell tartaniuk.

- Sok ... vért ... vesztettél. Ne mozogj! - próbálta szigorúan kiejteni a nehezen kiejtett szavakat az író, amikor megérezte, hogy Kate finoman végigsimít ujjaival az arcán.

- Elállítottad a vérzést. Már nincs semmi baj - hallotta a magabiztos, megnyugtató szavakat, bár hihetetlen volt, hogy valóban jól legyen a nő, amikor órákig volt eszméletlen a lövés után.

- Ne mozogj! - ismételte meg, nehogy Kate sebei újra vérezni kezdjenek a hevenyészett kötés alatt. - Sokáig ... eszméletlen ... voltál. Nem ... tudunk ... innen ... kijutni.

Kate nem mozdult. Próbálta összerakni a férfitől hallottakat. Emlékezett mindenre, ami a lövés előtt történt, de nem érette, miért vesztette el az eszméletét, ha a sérülése nem olyan súlyos. Vagy nagyobb a baj, mint amilyennek érzi? Égett az oldala és gyengének érezte magát, de semmi egyebet nem érzett. Próbálta felmérni a helyzetüket. Tényleg régóta lehetett öntudatlan, mert már sötét volt, a mennyezet egy része leszakadt, kinn még tombolt a vihar, a mélyből pedig vízcsobogást hallott. Megtapogatta földet, és megállapította, hogy egy törmelékhalom tetején fekszik Castle ölében. Érezte, hogy a férfi nadrágja csurom víz, nincs rajta ing, mert arca a hasa finom, puha bőréhez simult, ami olyan hideg volt, mint a jég. Önkéntelenül megtapogatta az oldalán levő kötést. Ing és derékszíj - állapította meg. Összeszorult a torka.

- Köszönöm - suttogta, és ujjait Castle ujjaira fonta.

- Mi-mindig.

Kate halványan elmosolyodott a sötétben, és tudta, hogy Castle arcán is ugyanolyan mosoly jelenik meg. A pillanatnyi jó érzést azonban felváltotta az aggodalom. Itt vannak egy hurrikán sújtotta városban egy alagsori csarnokban, elzárva a külvilágtól, ő megsérült, Castle reszket a hidegtől, és a vihar miatt nem számíthatnak segítségre.

- Átfagytál - szólalt meg aggódva.

- Cs-csak fázom ... egy kicsit - nyögte vacogva a férfi.

- Valamit ki kell találnunk - gondolkodott hangosan Kate, mintha nem is hallotta volna Castle szavait. - Gondolom, a bejárati ajtó a törmelék mögött van, és ahogy hallom, betört a víz a garázs felől. Mekkora a víz? - kérdezte, mert arra gondolt, arra talán ki tudnak jutni.

- Nem ... tudom - mondta elgondolkodva Castle. Döbbenten hallgatta Kate-t. Nemrég még azért imádkozott, nehogy a karjaiban haljon meg, most meg már a menekülési útvonalon töri a fejét. Ő azért nem indult a garázs felé az eszméletlen nővel, mert akkora erővel zúdult be a víz a mélygarázs felől, hogy nem tudta volna felvenni vele a versenyt, és a csobogás azt jelezte, hogy a vízszint még mindig emelkedik, bár fogalma sem volt, hogy egy vagy két méteres lehet-e. Most gondolt csak rá, hogy ha a víz nem túl magas, ki tudná vinni Kate-t a garázs felé anélkül, hogy a sebeket érné a mocskos víz. - Megnézem - suttogta, miközben óvatosan kikászálódott a nő mögül, és bizonytalanul felállt.

Egy újabb villámlás-sorozat fényében Kate látta a törmeléken óvatosan lépkedő férfi alakját, miközben megpróbált felállni. Tenyerét az oldalára szorította, de amint felült, úgy érezte, mintha kést forgattak volna meg a hasában és a derekában. A fájdalom émelygéssel és szédüléssel társult. A vérveszteség okozta gyengeséggel csak most szembesült. Még tett egy próbát, hogy feltérdeljen, de hamarosan be kellett látnia, kizárt, hogy fel tudjon állni. Már rossz ötletnek tartotta, hogy átvágjanak a vízben álló csarnokon. Éppen kiabálni akart a férfinak, hogy ne mártózzon meg feleslegesen újra a hideg vízben, amikor hangos csobbanásra, majd prüszkölésre lett figyelmes.

- Castle! - kiáltott rémülten a hang irányába, de a férfi nem válaszolt.

Kate minden idegszálával fülelt, mivel rádöbbent, hogy Castle nem tud kiabálni a sérült torka miatt, így más hangokból kell rájönnie, mi történt. A természet megkönyörült rajta, mert egy, az egész eget beborító villám fényében meglátta a törmelékre felkapaszkodó alakot.

- 2 méteres - lihegte elhaló hangon Castle, amikor lerogyott a nő mellé, aki elkeseredve becsukta a szemét. Nem tud felállni, úszni pedig még kevésbé. A sötétben pedig Castle-nek is veszélyes lenne átúszni a mélygarázsba a vízben lebegő rengeteg törmelék között.

- Espo-ék keresni fognak bennünket - mondta bizakodva, és végigsimított a férfi jéghideg, vizes hátán.

Castle bólintott, aztán megfogta Kate kezét, és reménykedve nézett fel a fejük felett tátongó lyukra. A tény, hogy Kate sérülése mégsem olyan súlyos, mint azt először hitte, olyan boldogsággal töltötte, amilyet már régen érzett, de a megkönnyebbülés mellé újabb aggodalom társult. Ha túl sokáig kell várniuk, nem fog romlani az állapota? Hallotta a halk nyögéseket, amikor a nő megpróbált megmozdulni, hogy kényelmesebb helyet találjon magának, tehát nagy fájdalmai vannak. Vajon meddig kell várniuk? - töprengett. Most tudatosult benne, hogy már folyamatosan remeg. Rettentően fázott. A vihar lehűtötte a levegőt, és a hideg, vizesen rátapadó nadrág is csak fokozta a kellemetlen érzést. Újra felpillantott a leszakadt mennyezet helyére. Elakadt a lélegzete. Pislantott egyet, és tágra nyitotta a szemét, hogy megállapítsa, vajon csak egy távoli villám cikázó fényét látja, vagy ... Nyelt egyet, és meredten figyelte a villódzó fénycsóvákat. Nem szólt Kate-nek, mert nem akart hiú reményeket kelteni a nőben azzal, hogy zseblámpák fényét látja, amíg biztos nem volt a dolgában, amikor azonban a távoli hangokat is meghallotta, megszorította a nő kezét.

Kate csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt, hogy tompítsa az egyre erőteljesebbé váló fájdalmat, amikor megérezte a szorítást. Hirtelen éberré vált, és a következő pillanatban már ő is hallotta, hogy a távolból valakik a nevüket kiáltozzák. Castle nem tud kiabálni, tehát neki kell összeszednie minden erejét, hogy jelt adjon a kereső csapatnak, ezért kezét a kötésekre szorította, és vett egy nagy levegőt.

- Itt vagyunk! - ordította torkaszakadtából, annak ellenére, hogy úgy érezte, kiszakad az oldala.

- Beckett! Castle! - ismerték fel Ryan és Espo hangját, aztán egy másodperc múlva hunyorogva néztek fel a mennyezeten tátongó lyukból rájuk szegeződő zseblámpák erős fényére.

Espo és Ryan  Miguel Sanchez-zel, a szálloda biztonsági főnökével, egy biztonsági őrrel, és a szálloda orvosával menetek az új épületszárny felé. Miguel egész úton azt hajtogatta, hogy Beckett nyomozónak és a férjének az alattuk levő üres csarnokban kell lenniük, ami most csak felülről közelíthető meg. Amikor meglátták, hogy mekkora területen szakadt le a két emeletet elválasztó födém, mindkét nyomozó arra gondolt, hogy ha valaki alatta állt, annak semmi esélye sem volt a túlélésre. Az első döbbenet után kiabálni kezdtek, és megkönnyebbülve egymásra néztek, amikor meghallották Beckett hangját, aztán lehasaltak a padlóra, a lyuk széléig kúsztak, és bevilágítottak az alattuk levő csarnokba. Mindketten sóhajtottak egyet, amikor meglátták a barátaikat.    

A fénycsóvák körbejárták a két embert, majd a csarnokot, amit elöntött a víz, és mindenütt szemét és mindenféle törmelék lebegett a tetején. 

- Jól vagytok? - kérdezte Espo, mert gyanús volt neki, hogy Beckett fekszik, Castle pedig meztelen felsőtesttel ül a betonhalom tetején.

- Meglőttek - nyögte most már erőtlenebbül Kate.

A két nyomozó döbbenten egymásra nézett, mert fogalmuk sem volt ki sebesíthette meg a nőt, és nem tudtak másra gondolni, minthogy a menekülő Marion Hartnett vitt magával pisztolyt.

- Marion? Ott van még? - járatta körbe újra a fénycsóvát a csarnokon Espo a lány után kutatva.

- Nem. Meghalt.

- Fel tudsz állni?

- Ne-nem - nyögte elhaló hangon a nő, Castle pedig kétségbeesett arccal rázta a fejét.

Ryan megérintette Espo vállát. 

- Szereznünk kell egy kötelet és hordágyat, hogy fel tudjuk őket hozni - mondta halkan, aztán az orvoshoz fordult. - Amíg hozunk segítséget, maga derítse ki, milyen súlyos a sérülése, és valahogy segítsen!

A fiatal orvos, akit a szállodai ügyeletre beosztottak, úgy érezte, mintha egy James Bond filmbe csöppent volna. Izgatott volt és tettre kész.

- Bízzon bennem - bólintott határozottan.

- Csak vigyázzon, nehogy leszakasszon még egy mennyezetdarabot! - hűtötte le a túl lelkesnek látszó zöldfülűt Espo.

- A nőt meglőtték, nagyon gyenge. A férfi egy tegnapi sérülés miatt nem tud beszélni - tájékoztatta barátságos hangon az orvost Ryan, aztán nagyon komoly arccal hozzátette: - A maga kezében vannak, amíg vissza nem jövünk.

A fiatal orvos nyelt egyet, aztán bólintott, de már senki nem foglalkozott vele. A nyomozók és a biztonsági szolgálat emberei a mentés szervezésével kezdtek foglalkozni, így egyedül maradt, hogy reményt öntsön a két, szorult helyzetben levő emberbe.

A nyomozókat utánozva a lyuk széléhez kúszott, és levilágított a sötétségbe. 

- Dr. Martin Perez vagyok - mutatkozott be, és azonnal a tárgyra tért. - Néhány kérdést kell feltennem, hogy segíteni tudjak. Mr. Castle, a barátai mondták, hogy nem tud beszélni, ezért kérem, csak a fejével jelezve válaszoljon a kérdéseimre.

Néhány perc múlva az orvos már minden lényeges dolgot tudott Beckett sérüléséről. A nagy vérveszteségen kívül a fertőzés lehetősége jelentette a legnagyobb gondot. A vérzést elállították, de mindenképpen antibiotikumra van szüksége a nőnek, mert órák óta csak egy szedett-vedett kötés takarja a sebeket, és lehet, hogy még órák telnek el, mire eljut a kórházig. Úgy érezte, hogy a nő élete az ő kezében van, ezért gondolt egyet, és a táskájából elővett egy széles hatásspektrumú antibiotikum fiolát meg egy fecskendőt. Egy köteg gézzel alaposan bebugyolálta őket, majd újra levilágított a csarnokba.

- Figyeljen Mr. Castle! - kiabált le az írónak. - Ledobok egy zseblámpát és egy csomagot. Próbálja meg elkapni! A csomagban levő gyógyszert be kell adnia Beckett nyomozónak. 

Castle arcán átsuhant egy hálás mosoly. Úgy érezte, végre történik valami, amivel segíthet Kate-en. Szerette volna megmondani az orvosnak, hogy Beckett nyomozó a felesége, és már sokkal több, mint a társa, de csak bólintott egyet, és felállt, hogy elkapja a csomagot. 

Néhány másodperc múlva már a zseblámpa fényénél bontogatta a gézt a gyógyszerről. Amikor az utolsó gézdarabot is lefejtette, kétségbeesett arccal meredt a fiolára, a steril csomagolásban levő fecskendőre és az injekciós tűre.       

Változatok egy témára 8/71

- Csak szerezzen egy terepjárót! - szólalt meg magára erőltetett nyugalommal Ryan.

Húsz perc múlva egy öreg dzsipben ültek, és előre hajolva próbáltak átlátni az esőfüggönyön. Az ablaktörlő egyenletes kattogással próbálta felvenni a harcot az üvegnek csapódó esőcseppekkel,a kocsi kerekei pedig az alvázra csapták a tengelyig érő vizet. A sötétség csak rontott a helyzeten. A reflektor fénycsóvája alig tudott áthatolni a sötétségen, így a mindent elborító vízben azt is csak sejtették, hogy egyáltalán az úton haladnak-e még. A máskor fényárban úszó város olyan volt, mit egy elhagyott kísértetek lakta település. Espo időnként a visszapillantó tükörbe pillantott, de megnyugodva  látta, hogy a mögöttük szlalomozó rendőrségi autó időnként lemarad, de mindig utoléri őket. 

- Ott! - mutatott egy távoli sötét foltra Ryan,amikor egy sorozatos villámlás fényárba borította az eget, miközben úgy kapaszkodott a folyamatosan zötykölődő autóban, hogy belefehéredtek az ujjai.

A szálloda épületének jellegzetes alakja már jól kivehető volt, csak a hozzá vezető utat kellett megtalálniuk. Espo, aki eddig nem engedte, hogy Ryan rossz érzése eluralkodjon rajta, egyre idegesebb lett. Akkor sem nyugodott meg, amikor végre megálltak az épület főbejárata előtt. Alig tudtak kiszállni az autóból, mert az alig csillapodó szél még mindig emberfeletti erővel tombolt. Egy perc alatt bőrig áztak, míg elérték az ajtót. Az eléjük táruló képen már meg sem lepődtek.A szállóvendégek mintha megszállták volna az előcsarnokot. Pánik, zűrzavar és káosz uralkodott. Percekbe telt, mire megtalálták a szálloda biztonsági embereit, akik azonban nem tudtak sok új információval szolgálni.

- Ha úgy gondolja, hogy az alagsori csarnokban vannak, akkor oda kell mennünk - nézett ellentmondást nem tűrően a zavarban levő Miguel Sanchez rendőrre Espo.

- Az egy építési terület. Az egyik emelet egy része már leszakadt, nem biztonságos a hely - nyögte ki nehezen Miguel, miközben idegesen megtörölte a szemüvegét.

- Nem érdekel! - csattant Javi hangja. - Maga csak szerezzen néhány embert, meg valami felszerelést, hogy lejuthassunk a csarnokba!

A férfi nyelt egyet. Szíve szerint ellenkezett volna, de a rászegeződő két szempárban tükröződő elszántság kétséget sem hagyott afelől, hogy mennyire le fogja járatni szakmai körökben a két New York-i nyomozó, ha nem teljesíti a kérésüket, ezért nagy nehezen bólintott.

- Jöjjenek velem! -intett, és az egyik oldallépcső felé indult. Espo és Ryan egymásra pillantott, és szó nélkül követték.    

Castle sokadszor nézett az órájára, aminek foszforeszkáló mutatói egyre gyengébb fénnyel mutatták az időt. Amióta elment az áram, a percek óráknak tűntek. Szeme egy ideig alkalmazkodott a sötétséghez, de ahogy közeledett az este, a nap gyengülő sugarai egyáltalán nem tudtak utat törni a vastag viharfelhők között, és a mennyezeten tátongó lyukon már derengés sem szűrődött be, ezért már szinte semmit nem látott. Egyedül az nyugtatta, hogy Kate egyenletesen lélegzett a karjában, de egyre nehezebben tudta megállapítani, hogy a vérzés nem indult-e újra. Elővette a telefonját, amin még mindig nem volt elérhető a szolgáltatás, de legalább lámpa gyanánt szolgált. Óvatosan elengedte egyik kezével a nő erőtlen testét, és fehér fénysugárral lassan végigpásztázott a derékszíjjal leszorított kötéseken, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor nem látott újabb vércsíkot Kate hasán és derekán. Lassan visszafordította az ölébe, és a hideg oszlopnak támaszkodva várt. Abban reménykedett, hogy a szálloda rendőre már hívott segítséget, hiszen ő látta, hogy lefelé rohannak a lépcsőn. A hurrikán azonban sokkal erősebbnek bizonyult az előrejelzettnél, ezért az is kérdéses, hogy meg tudja-e közelíteni a szállodást a segítség. Most döbbent csak rá, hogy a félelem annyira megbénította, hogy eddig nem is gondolkodott azon, hogyan került ide a fegyveres férfi, és hogy mit rejthet Marion táskája, amit az ő életük árán is meg akart szerezni. A kinézete alapján ugyanúgy lehetett volna német turista, de szögletes arcvonásai inkább szláv származásról árulkodtak. Az orosz maffia? - vetődött fel Castle-ben a kérdés, de most nem keresett válaszokat. Nem érdekelte, hogy egy maffiás elmélete igazzá válhatott, nem izgatta a fantáziáját, hogy helyére tegye Anton történetének kirakós darabjait. A tehetetlenség egyre nagyobb félelmet szült benne. Eszébe jutott, amikor a hűtőkonténerben rekedtek Kate-tel, és egymás karjaiban várták a halált vagy a megmentőiket. Helyzet részben hasonlított a mostanival: mindegyik kilátástalan volt, és tehetetlenek voltak, de amíg akkor mindkettejük élete veszélyben forgott, most egyedül Kate volt az, aki az életéért küzdött. Tudta, hogy soha nem bocsátaná meg magának, ha nem tudná megmenteni a nő életét. Gyengéden végigsimított Kate arcán, és azon gondolkodott, milyen messze lehet a nassaui kórház, hogyha innen kijutnak, mivel és hogyan tudnak odáig eljutni, amikor meghallotta a feszülő fém fülsértő csikorgását, pár másodperccel később pedig az óriási robajt mélygarázs felől. Még szinte fel sem fogta, hogy a szomszédos helyiséget elárasztó víz nyomásának engedelmeskedett a gyenge fémkapu, amikor meghallotta a jellegzetes zubogást, és megérezte, ahogy a hömpölygő áradat elborította a lábát. Még soha nem pattant fel ilyen gyorsan a talajról, és úgy kapta fel Kate-et, mintha egy pillekönnyű rongybaba lenne. A rémület, hogy már nemcsak a golyó okozta sérüléssel és a bezártsággal kell csatát vívnia, hanem a hideg, mindent elárasztó vízzel is, akkora adrenalinlöketet hozott létre, ami megsokszorozta az erejét. Karjában Kate-tel a lábszárközépig érő vízben gázolt a kisebb hegynyi törmelékkupac felé. Érezte, hogy az egész nadrágja csurom víz, ezért olyan magasra tartotta a nőt, hogy az legalább tőle ne legyen vizes, és amennyire lehet, szárazon tartsa. Amikor elérte az első jókora betondarabot, vigyázva tapogatta ki lábával a felszínét, mielőtt fellépett volna rá. Már csak az hiányzott volna, hogy elejtse Kate-et, és az a törmelékre zuhanjon! Lassan, óvatosan araszolt felfelé, egészen addig, amíg olyan magasra nem ért, ahova a víz már nem ért fel. Az egyenetlen felületre nem merte lefektetni Kate-et, ezért leültette, és mögé ült, hogy megtámassza. Átölelte a karjaival, és óvón magához szorította. Percekig várt, hogy a csarnokba betörő víz elérje a legmagasabb szintjét, hogy biztos legyen abban, nem ér fel olyan magasságba, ahol elhelyezkedtek, aztán amikor biztonságban érezte magukat, újra figyelni kezdte, ahogy a nő mellkasa alig észrevehetően emelkedik és süllyed. Becsukta a szemét, és magába szívta Kate parfümjének finom cseresznyeillatát. Beszélni akart, bátorító szavakat suttogni a nő fülébe, hátha a tudatalattija érzékeli, de csak elcsukló szótagfoszlányokat tudott kierőltetni a torkán.

- Sze...lek, kér..ek tar.. ki! Sze...lek.

Nem tudta, hogy sérült torka nem akar engedelmeskedni az akaratának, vagy azért nem tud már suttogni sem, mert egész testében reszket. Csak most tudatosult benne, hogy mennyire fázik. Cipőjében tocsogott a víz, nadrágja hidegen tapadt a lábára, meztelen felsőteste csupa libabőr volt, és úgy remegett, hogy összekoccantak a fogai. Hirtelen úgy érezte, mintha Kate feje megmozdult volna a karjaiban, de azt hitte, csak megtépázott idegrendszere játszik vele gonosz játékot.

Hirtelen hatalmas villámok özöne borította be az eget. Fényük áthatolt az emelet egész falat  beborító ablakain, és a leszakadt aljzat helyén utat találtak maguknak a mélyben levő csarnokig. A csak másodpercekig tartó világosságtól Castle hunyorogni kezdett, aztán a karjaiban tartott nőre nézett. Egy szerelemmel teli, ragyogó szempár nézett rá, meleg tekintettel.

Változatok egy témára 8/70

A pillanatnyi boldogság azonban csak pár másodpercig tartott.

Körbenézett. A lassan leülepedő porfelhőn át már látta, hogy a csarnok egyik oldalán a leszakadt mennyezet törmeléke áthatolhatatlan falat alkotott, ami úgy eltorlaszolta a fémajtót, hogy csak sejtette, merre lehet a kijárat, míg a másik oldalon levő kapu alatt egyre nagyobb erővel tört be a víz a mélygarázs felől, ráadásul a vékony acéllemez már domborodott a túloldali víz nyomásától. Kapkodva húzta elő a telefonját, hátha csoda történt, és már helyreállt a hurrikán tépázta átjátszó tornyok működése, de amikor a kijelzőre nézett, csak sóhajtott egyet. Elég kilátástalannak tűnt a helyzetük, de azzal biztatta magát, hogy voltak már hasonló helyzetekben, és mindegyiket sikerült túlélniük. Csakhogy akkor Kate-et nem találta el egy golyó. Nézte a gyönyörű, szabályos arcot, és azon gondolkodott, vajon csak a porfellegen áthatoló gyenge fény miatt látja ennyire sápadtnak, vagy a sokk okozza ezt a hófehér színt. Hirtelen észbe kapott, hogy még azt sem tudja, milyen súlyos a golyó okozta sérülés. Lélegzetvisszafojtva siklott tekintete a fehér pólón tátongó lyukra, és az azt körülvevő élénkvörös vérfoltra. Nyelt egyet, aztán megfogta a póló alját, és lassan húzni kezdte felfelé, de alig mozdult a keze, amikor meglátott egy furcsa foltot a földön, Kate dereka mellett. Egy pillanatig hitetlenkedve bámulta a sűrű, bordóba hajló folyadékot, aminek finom szürke por úszott a felszínén, aztán rémülten emelte meg egy kissé Kate testét. Úgy érezte, mintha valamelyik rémálma vált volna valóra. A golyó jobb oldalon, elöl, a bordák alatt hatolt a testbe, és hátul, derékmagasságban, egy véráztatta kimeneti seben távozott. Castle kapkodva húzta a fel a pólót, és döbbenten meredt a két roncsolt szélű, kör alakú sebre, amikből megállíthatatlanul folyt a vér. Tudta, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt az imént hitte, és hogy perceken belül segítséget kell szereznie. Felnézett a mennyezet helyén tátongó lyukra, hogy rájöjjön, milyen helyiség van felettük, és remélhet-e onnan segítséget, de abban a pillanatban, az addig pislákoló neonlámpák fényei eltompultak, majd teljesen kialudtak. Az egyetlen fényforrás a  felettük levő helyiségből beszűrődő derengés volt. Néhány másodpercbe telt, mire kitáguló pupillája alkalmazkodott a félhomályhoz, de hiába meresztette a szemét, semmi mozgást nem látott a leszakadt mennyezetrész peremén, és hiába fülelt, a szél süvítésén és az épület recsegésén-ropogásán kívül semmit nem hallott. Néhány másodperc alatt felmérte a lehetőségeit: a bejárati ajtó megközelíthetetlen a törmeléktől, a garázskapu nem sokáig áll ellen a víznek, és az hamarosan be fog törni a csarnokba, a felettük levő emeletről valószínűleg már mindenki elmenekült, nem tud segítséget hívni, mert a telefonok nem működnek, hangja pedig nincs, hogy kiabáljon. Ráadásul, ha ki is jutnának az alagsorból, a hurrikán lehetetlenné teszi, hogy mentőt hívjon, és eljussanak a kórházba. Tudta, hogy egy dolgot tehet: el kell állítania a vérzést, hogy életben tudja tartani Kate-et, amíg megérkezik a segítség. Remegett a keze és zakatolt a szíve, a gyomra pedig mintha mogyorónyira zsugorodott volna. Annak ellenére, hogy soha ilyen kétségbeesettnek nem érezte magát, egy pillanatra sem fordult meg a fejében az, hogy beletörődjön a sors akaratába. Fejében kergetni kezdték a kórházas sorozatok epizódjainak jelenetei, amelyekben egy lőtt sebet láttak el, vagy ahol az erős vérzést kellett elállítani, de egyikben sem voltak ilyen mostohák a körülmények. Kate mellett térdelt, és ahogy végignézett a mozdulatlan testen, hirtelen olyan félelem hasított bele, amilyet még soha nem érzett. Nem, nem, nem! Nem eshet pánikba! Gondolkodj, Castle! - nógatta magát, aztán vett egy nagy levegőt, gyors mozdulatokkal lerángatta magáról a fehér nyári vászoninget, hosszú csíkokra szabdalta, majd kioldotta a derékszíját, és kicibálta a farmerja övtartójából. Kissé az oldalára fordította Kate-et,  két ruhadarabot szorosan felcsavart, aztán egyiket a nő  hasán, másikat a hátán levő sebre szorította. Perceken keresztül nyomta a vérzés helyére az anyagot, egészen addig, amíg a vér nem tudott magának utat törni, és lassan alvadni kezdett. Már teljesen átázott a fehér anyag, és az ujjai ragadtak Kate vérétől, amikor úgy érezte, sikerrel járt, ezért a sebekre az elázott ruhadarabok fölé újat hajtogatott, a nadrágszíját áthúzta Kate dereka alatt, és rögzítette vele a kötéseket. Nyelt egyet. Összeszorult a torka, ahogy végignézett a szedett-vedett kötözésen, és elárasztotta a tehetetlenség kínzó érzése, hogy ennél többet nem tud tenni. Ösztönösen meg akarta simogatni Kate arcát, de amikor meglátta véres ujjait és tenyerét, lehanyatlott a keze. Leült Kate mellé, hátát megtámasztotta a jókora oszlop oldalán, aztán gyengéden felemelte az ernyedt testet, és az ölébe fektette a nőt.  A félelem és a kétségbeesés mellé düh és lelkiismeret furdalás társult. Miért kellett ennek történni velük? Miért nem lehetett egy szép, romantikus nászútjuk? Miért űzte a kíváncsiság, hogy részt vegyen Anton gyilkosának kézre kerítésében? Miért nem vitte a feleségét biztonságos helyre, amikor természeti katasztrófa közeledett, ahogy egy jó férjnek illene?

- Bocsáss meg! Kate, kérlek, maradj velem! Maradj velem, Kate! Kérlek, bocsáss meg! - préselte ki erőlködve az alig hallható szavakat, miközben akaratlanul is ringatta ölében a nőt, mintha a lágy mozdulat megnyugtatná mindkettejüket, de hiába reménykedett, hogy Kate szempillája megrebben, és kinyitja a szemét.  Már a sírással küszködött. Összeszorította a száját, és pislantott néhányat, hogy kicsordulni kívánkozó könnyeit kordában tartsa. Az órájára pillantott. Azon töprengett, hogy vajon mennyi időnek kell eltelni, hogy keressék őket, de arra nem mert gondolni, hogy életben tudja-e tartani addig ezt a csodálatos, különleges nőt, akit igaz szerelemmel szeret. Hallgatta a felettük levő emeletről beszűrődő hangokat: a szél süvítését, az esőcseppek őrült kopogását a nagy üvegfelületeken, a villámlásokat követő égzengést, az óceán távoli morajlását. Még soha nem érezte magát ennyire elveszettnek és tehetetlennek.

Espo fél szemmel barátjára sandított, és magában elmosolyodott. Ryan nyitott könyv volt előtte. Ismerte azt az aggodalmaskodó tekintetet és a jellegzetes szemöldökráncolást, amikor kétségek gyötrik, és bizonytalan, hogy a lelkiismeretének megfelelően döntött-e egy helyzetben. A nyomozó a kávéját kortyolgatta, és le sem tagadhatta volna, hogy valami nyugtalanítja.

- Rossz ötlet volt Beckett-et belerángatni a letartóztatásba - szólalt meg, miközben egyik lábáról a másikra állt.

- Ne parázz, tesó! - nézett rá Javi fölényes mosollyal. - Amióta Jenny és Sarah Grace van neked, azóta mindent túlaggódsz.

- Hm. Nem aggódok túl semmit, csak lehet, hogy felelősségteljesebbé tettek - húzta ki magát Ryan, aztán az órájára nézett. - Már két órája nincs velük kapcsolatunk.

- Na és? A hurrikán szétcincálta a telefonvonalakat.

- De mi van, ha Marion Hartnett letartóztatásakor történt valami? - aggodalmaskodott tovább Ryan.

- Én is sajnálom, hogy a vihar miatt vissza kellett fordulnunk, és itt rekedtünk a kapitányságon, de mi baj történhetett volna? A szálloda rendőre csak le tud tartóztatni egy huszonéves lányt anélkül, hogy valami gikszer történne! - rántott egyet a vállán Javi. - lehet, hogy Beckett-ék ott sem voltak a letartóztatáskor. - Lehet, hogy Beckett ott sem volt, amikor Marion csuklójára kattintották a bilincset.

- Szerinted Castle kibírná, hogy kimaradjon belőle?

- Hm ... ez igaz - húzta el a száját Javi, aztán bosszankodva gondolt arra, hogy Ryan sötét gondolatai lassan átragadnak rá. - De Beckett biztosan nem hagyja, hogy valami hülyeséget csináljon - próbálta nyugtatgatni magát.

- Csak azt nem értem, miért maradtak a szigeten - csóválta meg a fejét Ryan, amikor a nassaui kapitányság egyik rendőre lépett az irodába. Tekintete idegesen siklott egyik férfiról a másikra, mintha nem tudná eldönteni, kinek számoljon be valami kellemetlen eseményről.

Ryan rosszat sejtve pattant fel a székéből, Espo pedig előrehajolva, kérdőn nézett rá.

- Történt valami, Juan? - kérdezte Ryan.

- A rádión bejelentkezett az egyik emberünk, akinek sikerült eljutnia a szállodába, ahol a gyanúsítottjuk tartózkodott - nyögte ki nehezen az egyenruhás.

- És? - kérdezte a két nyomozó egyszerre.  

- Hát, a szálloda rendőre szerint Marion Hartnett meglépett, de a maguk nyomozónője és a férje üldözőbe vették - mondta Juan, aztán zavartan elhallgatott.

Ryan Espo-ra pillantott, mintha érzékeltetni akarta volna, hogy lám, érdemes hallgatni a megérzéseire.

- Bökje már ki, hogy mi van! - csattant ingerülten Espo hangja, miközben ő is felállt.

- Hát ... szóval, eltűntek - nyögte ki a férfi riadt tekintettel.

- Mi az, hogy eltűntek?

- A gyanúsított a földszint felé menekült, Beckett nyomozóék pedig követték, de ott nyomuk sincs.

- És ha nem a földszintig mentek? - töprengett a homlokát ráncolva Ryan, de Juan csak nézett rájuk kétségbeesett szemekkel, és nyelt egyet.

- A jó ég áldja meg, Juan! Merre mehettek még? - vesztette el a türelmét Javi, mivel egyre rosszabb érzése támadt.

- A lépcső az alagsori gépházba vezet. Onnan csak egy ajtó nyílik egy üres csarnokba, de az egy olyan épületrész, amit most építenek a szállodához. Mellette van a mélygarázs, felette viszont még csak a félig kész szerkezete van meg az új szállodaszárnynak. 

- Ott vannak? - kérdezte Ryan fojtott hangon, mivel sejtette, hogy azért írja ennyire körül a helyszínt a helyi kollégájuk, mert valami baj történt.

- Nem tudjuk. A hurrikán akkora hullámokat keltett, hogy a víz betört a mélygarázsba, és megrongálta a most épülő falak tartószerkezetét, és egy helyen leszakadt egy emelet. A törmelék eltorlaszolta az alagsori csarnok bejáratát, így az emberünk nem tudott odajutni. Szóval, ha Beckett nyomozóék ott vannak, akkor ...

Nem kellett, hogy befejezze a mondatot ahhoz, hogy a két nyomozó érezze a helyzet súlyosságát. Egymásra néztek.

- Oda kell mennünk - mondták egyszerre, de Juan megingatta a fejét.

- Nem tudnak. A szálloda környékén fél méter magas víz áll, és még rettentő nagy a szél. Legalább egy óra kell, hogy a hurrikán csillapodjon.

- Egy óra? - döbbent meg Ryan, és újra az órájára pillantott. - Egy óra múlva sötét lesz - állapította meg vészjóslóan, aztán jelentőségteljesen Javi-ra nézett, aki pontosan tudta, mire gondol a társa.

- Nézze, Juan!  - lépett egészen közel a férfihoz Espo. Barna szemében a harag tüze égett, és hangja kioktató és fenyegető volt egyszerre. - Ha Beckett és Castle sikerrel jártak volna, akkor már rég átadták volna Mariont a szálloda rendőrének, vagy jelentkeztek volna, hogy hol vesztették el a nyomát. Ha nem adtak életjelt magukról, az azt jelzi, hogy bajban vannak. Szóval nem érdekel a maguk nyamvadt hurrikánja, sem a félméteres víz az utcákon, és nehogy azt mondja, hogy nem tud szerezni egy nyamvadt terepjárót! - sisteregtek a szavai.

- Pe-persze - dadogta ijedten Juan, miközben védekezően maga elé emelte a kezét. - De nem tudok maguk mellé embert adni - tette hozzá sajnálkozva.

- Csak szerezzen egy terepjárót! - szólalt meg magára erőltetett nyugalommal Ryan.

Változatok egy témára 8/69

Csak egy dolgot érzékelt az agya: látta, ahogy Kate kezével az oldalához kap,  ahol egy jókora vörös folt jelent meg fehér pólóján, térde behajlik, és teste ernyedten csuklik össze. 

Castle úgy érezte, mintha lassított felvételt látna. A néhány másodperc alatt lejátszódó események minden pillanata beleégett az agyába: Kate arcának fájdalmas rándulása, lecsukódó szemhéjai, előrebillenő feje, az arcába hulló hajtincsek lágy mozgása, a hang, ahogy a teste tehetetlenül földet ér. Az ereiben áramló adrenalin azonban a legnagyobb készültségi fokozatra kapcsolta az idegsejtjeit. Vészhelyzetben volt, ezért agya ösztönösen a veszélyt próbálta feltérképezni és kivédeni. Miközben izmai megfeszültek, és négykézlábra emelkedve Kate felé vetette magát, tekintete a fegyveres férfit kereste. Csak az vezérelte, hogy megvédje azt a nőt, akit mindennél jobban szeret, aki boldoggá teszi, aki megváltoztatta, és aki nélkül nem tudja elképzelni az életét. Az egyedüli fedezéket az a hatalmas oszlop jelentette, aminek a tövében Kate eszméletlenül feküdt, de érezte, hogy az túl messze van ahhoz, hogy a magatehetetlen nőt biztonságba helyezhesse mögötte, az idegen pedig már felé fordította a pisztolyt, és célzott. Már csak abban reménykedett, hogy elég messze van a férfitól, és ha mozog, nehezebb célpontot jelent, és akkor talán sikerül megúszni a halálos találatot, bár tudta, hogy fegyvertelenül esélye sincs a támadóval szemben, de az életösztöne nagyobb volt annál, minthogy holmi statisztikai esélylatolgatással foglalkozzon. Noha egyértelmű volt, hogy a támadójuk nem akar egyiküknek sem kegyelmezni, mégis, ha lett volna hangja, biztosan beszélni kezdett volna, hogy elterelje a férfi figyelmét, vagy meggyőzze, hogy miért is rossz üzlet a számára, ha megöli őket, de most még a szavakat sem használhatta fegyverként. Még egy erőteljes mozdulatot tett, hogy elérje az oszlopot, amivel elterelte a férfi figyelmét Kate-ről, ugyanakkor kissé távolabb is került tőle. Nem érdekelte, hogy a vetődés eredményeként teste újra fájdalmasan ütközött a kemény betonnal, csak túl akarta élni a pillanatot, hogy aztán túlélhesse a következőt, egészen addig, amíg ki nem talál valamit, vagy segítség nem érkezik, hogy aztán megmenthesse Kate-t. A bal arcát, karját, tenyerét és a combját végighorzsolta a beton, de az adrenalin elnyomta az égető fájdalmat, és csak azt érzékelte, hogy Kate még mindig túl messze van tőle ahhoz, hogy biztonságba helyezze. Aztán meghallotta a lövés dörrenését. Azt hitte, hogy az érzékei játszanak vele, mert a hang sokkal erősebb volt egy egyszerű pisztolylövésnél, inkább olyan volt, mintha valami felrobbant volna. Amikor már nem csúszott a földön a teste, akkor érezte meg az egész épület rezgését, amit vészjósló morajlás követett, aztán olyan fülsiketítő hangot adott ki a feszülő, recsegő, ropogó épület, mintha fém csúszott volna fémen. Ösztönösen felnézett, és meglátta a csarnok mennyezetét átszelő repedést, ami rettentő gyorsan vált egyre hosszabbá és egyre szélesebbé. A vakolat óriási darabokban kezdett hullani, és a talajhoz csapódva hatalmas porfelhőt kavart. Castle a fegyveres férfira pillantott, aki néhány másodpercig döbbenten nézett felfelé, aztán megmarkolta az ingét, a szája elé húzta, és a törmeléken átbukdácsolva egyenesen Kate felé haladt. Az író egy pillanatig nem értette a szándékát, hiszen az egyetlen veszélyforrást az összeomlóban levő épületen kívül ő jelentette, de a támadót mintha már nem érdekelte volna, hogy életben van. Aztán rájött: a táska kell neki, ami Kate mellett hever a földön. Hirtelen nem tudta mit tegyen. Rettegve futott végig a fején, hogy a férfi csak úgy, a biztonság kedvéért még egyszer Kate-re lő, amikor a táskához ér, viszont ha megpróbálja rávetni magát, akkor valószínűleg mindkettejük életét megpecsételi. Ösztönei azt súgták, próbálja meg minden erejével megvédeni a szerelmét, akkor is, ha az öngyilkosság, ezért vett egy hatalmas lélegzetet, és lesz, ami lesz alapon, felállt. Reménykedett benne, hogy az egyre vastagabb porfelhő jótékonyan eltakarja, de felkészült arra is, hogy a férfi le akarja lőni. Arra azonban nem számított, ami a következő másodpercekben történt.

Az egész épület megrázkódott, az imént keletkezett repedés széles réssé tágult, aztán a mennyezet egy hatalmas darabon leszakadt. Betontömbök zúdultak le a magasból, és csapódtak irgalmatlan erővel a földbe, aztán mintha egy láthatatlan erő húzná, a leszakadó mennyezetet két tartóoszlop is követte, és fülsiketítő robajlással dőltek le. 

Castle-t már semmi nem érdekelte, csak az, hogy megvédje Kate-et. A nőhöz rohant, és szinte rávetette magát, hogy a testével óvja meg a mindent beborító törmeléktől. Még látta, hogy a fegyveres férfi hitetlenkedő tekintettel felpillantott, aztán rá nézett, és még tett feléjük néhány lépést, amikor egy jókora betontörmelék halom maga alá temette. 

A testével takarta, és óvón ölelte Kate-et. Szorosra zárt szemekkel és összeszorított szájjal várt. Várta, hogy az idegtépő robajnak vége legyen, hogy abbamaradjon az újra és újra a betonba csapódó kövek és fémdarabok félelmet keltő hangja, az egymásnak feszülő erők által keltett rezgés, amitől remegett a talaj. Nem akart a halálra gondolni. Nem akart arra sem gondolni, hogy a nő, akit a testével véd, talán már nem is él. Lassan alább hagyott az őrületes zaj, a törmelékdarabok megtalálták végső helyüket a földön, és az épület szerkezete lassan kezdett nyugalmi állapotba kerülni. Castle az orrában érezte a porladó beton szagát, bőrén a mindent vastagon beborító port, amitől csak résnyire tudta nyitni a szemét, és amitől azonnal köhögni kezdett, mihelyt egy nagyobb lélegzetet vett, de ezek nem érdekelték, mert minden idegszálával feszülten figyelt. Közel hajolt Kate máskor cseresznyepiros, érzéki ajkához, amely most olyan színtelen volt, mintha kifutott volna belőle a vér.  Semmi mást nem akart érezni, mint egy apró légáramlatot, ahogy a nő tüdejéből kiáradó levegő megsimogatja a bőrét, de nem érzett semmit. Kétségbeesetten kezdte simogatni az arcát, ami olyan fehér volt, mintha nem lenne benne élet. Tekintete a fehér pólón egyre nagyobb foltban terjeszkedő, élénkpiros vérre vándorolt. Még sohasem érzett ilyen félelmet. Még Montgomery kapitány temetésén sem, amikor ugyanígy tartotta a karjában a haldokló nőt. Akkor sokan segítettek, a mentő is percek alatt a helyszínre érkezett, és jól képzett orvosok tettek meg minden tőlük telhetőt, hogy megtörténjen a csoda, most azonban egy hurrikán sújtotta szigeten vannak egy éppen összeomló szálloda alagsorában, aminek az egyetlen kijáratát eltorlaszolta a lezuhanó törmelék, ráadásul senki sem sejti, hogy itt vannak. Reszketett a félelemtől.

- Kate! Kérlek! Maradj velem! Kate! - suttogta. Sérült torkában erőlködtek a hangszálak, hogy kipréseljék a reszelős, halk, remegő hangot. Úgy érezte, mintha a szavak jelentenék az utolsó reményt, hogy ne veszítse el a nőt. Újra végigsimított a gyönyörű arcon, mintha abban reménykedne, hogy az érintésre ugyanúgy reagál, mint oly sok reggel, amikor cirógatva ébresztgette, de a csoda nem történt meg. Nyelt egyet, visszafojtotta a levegőt, és Kate mellkasára hajtotta a fejét. Még soha nem várta annyira, hogy meghalljon egy hangot, mint most. Semmi mást nem kívánt jobban soha az életben, mint azt, hogy hallja a bordák alatt ütemesen dobbanó szív életet jelentő ritmusát. Füle a póló puha anyagához ért, de semmi nem törte meg a csendet. Behunyta a szemét, és fülét kétségbeesetten a nő mellkasára nyomta. Még soha nem hallott ennél szebb zenét.

- Hát élsz! - tört fel torkából a megkönnyebbült sóhaj, amikor a gyenge, de ütemes szívdobogást meghallotta. Egész testében remegett. Kapkodva vett néhány mély lélegzetet, és kézfejét végighúzta poros arcán, hogy letörölje a könnyeit. A pillanatnyi boldogság azonban csak pár másodpercig tartott.  

Változatok egy témára 8/68

Azt azonban nem vette észre, hogy a Marion szobája melletti ajtó résnyire nyílik, és egy rideg szempár feszülten figyeli őket.

Beckett kettesével vette a lépcsőfokokat, ennek ellenére még mindig nem látta Mariont. Egy pillanatra megállt, és áthajolt a korláton, hátha meglátja, mennyi előnye van a lánynak, mivel már a földszint felé közeledtek. Nem üldözné ilyen elszántan, ha Marion nem vitte volna magával a táskáját. Feltételezte, hogy ha csak a börtön elől akart volna menekülni a lány, akkor nem törődött volna a táskával, hanem csapot-papot otthagyva rohant volna, így azonban azt feltételezte, hogy a táska terhelő bizonyítékot tartalmaz. Miközben szem kutatón siklott végig a lefelé vezető lépcsősoron, azon gondolkozott, hova akar szökni a lány. A szabadba biztosan nem, mert ebben az ítéletidőben az maga lenne az öngyilkosság, de a hatalmas szállodában egy ideig könnyedén elbújhat előlük, és megsemmisítheti a bizonyítékot. Hirtelen rádöbbent, hogy már nem hallja a cipőkopogást, csak egy emelettel feljebb Castle sietős lépteit. Feszülten figyelt, és már éppen tovább akart menni, amikor meglátta Marion kezét, ahogy a korlátba kapaszkodik, aztán a fejét. A lány egyenesen rá nézett, szemében düh és elszántság csillogott. Kate mozdult előbb, de mivel most már látta, hogy Marionnak két emeletnyi előnye van, szinte száguldott lefelé. Az fordult meg a fejében, hogy ekkora sebességnél elég lenne egy rossz lépés ahhoz, hogy kitörje a nyakát. Amikor elkerülte a földszintet, és még mindig hallotta a lefelé haladó cipőkopogást, megkönnyebbült. Ha a lány kilépett volna a tágas előcsarnokba, könnyen elvegyülhetett volna a sok ember között, ráadásul az előcsarnokból számos folyosó vezetett különböző irányokba, volt amelyiken az étteremhez, másikon egy butiksorhoz lehetett jutni, de olyan is volt, amelyik az óceán élővilágát bemutató óriási akváriumhoz vezetett. Egy nehéz fémajtó éles csattanását hallotta. Dühösen gondolt arra, hogy az alagsor teljesen ismeretlen a számára, ami tele van a szállodát ellátó berendezésekkel, és az egész olyan lehet, mint egy óriási labirintus. Amikor a szürkére festett, "Belépni tilos!" feliratú ajtóhoz ért, vett egy nagy levegőt, és miközben arra gondolt, hogy máskor a fegyverét előreszegezve szokott belépni a hasonló helyekre, kinyitotta az ajtót.

Castle bármennyire is igyekezett, nem tudta tartani a tempót Kate-tel. Mivel nem látta a két nőt, időnként megállt, hogy rájöjjön, még mindig lefelé haladnak-e. Amikor elért az alagsor gépházába vezető ajtóhoz, néhány másodpercre megállt. Előrehajolva megtámaszkodott a térdén, és igyekezett nem össze-vissza kapkodni a levegőt. Többször kellene a konditeremben használnom a futópadot - gondolta az oxigénhiánnyal küszködve, aztán a piros betűs, figyelmeztető feliratra nézett, és nagyot nyelt, miközben önkéntelenül megtapogatta a nyakát. Nem fűződtek kellemes emlékei az alagsorba vezető ajtókhoz. Óvatosan lépett be a csövekkel, vezetékekkel és zúgó, dohogó gépekkel teli óriási csarnokba. Még szerencse, hogy Marion nem a mélygarázs felé vette az útját, mert azt már valószínűleg elöntötte a víz, - állapította meg - a gépházat viszont olyan biztonságosra építették, hogy ellenálljon az óceán betörésének, hiszen az áram- és vízellátást és a belső kommunikációs rendszert minden körülmények között fenn akarták tartani. Szeme ide-oda járt, miközben lassan lépkedett előre, de a két nőt sehol sem látta, és a gépek zúgásán ívül más hangot sem hallott. Már azt hitte, sosem ér végig a zegzugos helyiségen, amikor megkerült egy óriási elektromos kapcsolószekrényt, és egy újabb szürke fémajtót pillantott meg. Hol vagytok? - kérdezte magában, amikor kinyitotta az ajtót, de amint elé tárult a szinte üres csarnok, már tudta a választ.

Néhány perccel korábban Kate úgy lépett be az ajtón, hogy arra számított, megint egy berendezésekkel zsúfolt, átláthatatlan helyiséget kell módszeresen átkutatnia Marion után, ezért amikor meglátta a számtalan oszlop által tagolt, de szinte üres csarnokot, már érezte a győzelem ízét. Egyetlen óriási, felhúzható kaput látott a baloldali falon, amin a "Kijárat a mélygarázsba" felirat állt, és az alján szivárgott be a víz.  A lány valószínűleg ugyanúgy meglepődött, mint ő, mert innen nem tudott tovább menekülni, és elbújni is csak az egyik oszlop mögött lehetett. Beckett hangtalanul lépkedett a sima, beton aljzaton, és minden oszlop mögé benézett.

- Marion! - kiáltotta határozottan. - Jöjjön elő! Innen nem tud elmenekülni, és csak ront a helyzetén! Anton becsapta és kihasználta. A bíró számításba fogja venni, hogy milyen sérelem érte - próbálta meggyőzni a lányt, de hiába járt a tekintete körbe, Marion nem lépett elő a rejtekhelyéből. Kate lépett egyet a következő oszlopsor felé. Hiába készült fel minden eshetőségre, mégis meglepte, amikor Marion, egy artikulátlan ordítás kíséretében előugrott az oszlop takarásából, és mint egy dúvad, teljes erejéből nekirohant. Mindketten a földre zuhantak. Kate érezte, ahogy csípője a kemény betonnak csapódik, miközben tenyerével és karjával próbálta csillapítani az esés erejét. Látta a fölé magasodó lány eszelős tekintetét, a féktelen dühtől eltorzult arcát, összeszorított fogsorát, ami kilátszott vicsorgó szájából, miközben megpróbált kitérni a folyamatos ökölcsapások elől. Néhány ütés eltalálta ugyan, de sikerült elkapnia az éppen újra lecsapni készülő kéz csuklóját. Innentől már nem volt nehéz dolga. A számtalanszor begyakorolt mozdulatok, amellyel le lehet szerelni egy támadót, most is jó szolgálatot tettek, és néhány másodperc múlva már Marion megadóan feküdt hason a földön, Beckett pedig mellette térdelt, és szorosan fogta a lány hátracsavart kezét. Fújt néhányat, hogy rendezze a légzését, és éppen végighúzta kézfejét felrepedt, vérző száján, amikor meghallotta a fémajtó nyílódását. Felnézett, és Castle alakját pillantotta meg. Még ebből a távolságból is látta, hogy először meglepett arcot vág a férfi, aztán elégedetten, sőt, büszkén elmosolyodik.

- Igyekeznél egy kicsit? Azt hiszem, egy vadmacskát fogtam - intett fejével a földre szorított nő felé, és mosolyogva figyelte, hogy Castle elvigyorodik, és futni kezd felé. Egy perc múlva már a férfi derékszíjával megkötözték a dühösen vonagló lányt.

- Te akartál annyira nyomozni, akkor most vigyázz a gyilkosra! - játszott kicsit kárörvendő mosoly Kate arcán, miközben nézte, ahogy Castle a karjánál fogva, haladásra próbálja kényszeríteni Mariont, aztán lehajolt az egyik oszlop mellett fekvő táskáért, és kíváncsian húzta el rajta a cipzárt. Figyelmét annyira lekötötte a táska tartalma, hogy nem vette észre a kinyíló fémajtót.

Castle erősebben markolta meg Marion karját, mert a lány megtorpant. Azt hitte, a lány megint csak ellenkezni akar, aztán feltűnt neki, hogy az megrettenve bámul előre. Az ajtó felé nézett, és a szívverése is elállt. Egy magas, szikár férfi állt velük szemben, és egyenesen rájuk szegezte a fegyverét. Ha nem ilyen körülmények között találkoztak volna, észre sem vennék a turisták között a farmeros, hawaii inges, jellegtelen arcú, szőke férfit, aki inkább nézett ki német nyaralónak, mint bérgyilkosnak. Egyedül rideg tekintetű, kék szeme nem illett a képbe. Castle Kate-re pillantott, aki elnyíló ajkakkal, csodálkozva nézte Marion táskájának tartalmát, és mit sem sejtett a veszélyről. Kiáltani akart a nőnek, de csak egy elhaló suttogás tört fel a torkából. Rémülten látta, hogy a férfi szeme összehúzódik, miközben kissé magasabbra emeli a fegyvert, és Mariont veszi célba. Taszított egyet a lányon, amikor a lövés eldörrent. Nem nézte meg, hogy sikerült-e megmentenie a lányt, mert Kate felé rohant. Nyitotta a száját, de csak egy elhaló hang jött ki a torkán. Látta, hogy Kate döbbenten néz fel a dörrenésre, aztán a tekintetük találkozott, és miközben a nő az oszlop mögé próbált lépni,  torkaszakadtából kiáltott.

- Feküdj, Castle!

Kate felé vetette magát, amikor újabb lövés dörrent. Teste teljes erővel csapódott a betonhoz, de nem érezte a fájdalmat. Csak egy dolgot érzékelt az agya: látta, ahogy Kate kezével az oldalához kap,  ahol egy jókora vörös folt jelent meg fehér pólóján, térde behajlik, és teste ernyedten csuklik össze.

Változatok egy témára 8/67

Nyelt egyet, és megpróbált a regény szövegére koncentrálni, amikor hirtelen úgy érezte, mintha földrengés lenne: az épület érezhetően megingott. 

Castle széttárt karokkal, terpeszállásba lépve próbálta megtartani az egyensúlyát, aztán ijedten pillantott Kate-re. Meg akarta nyugtatni, ezért a fiókos szekrényhez lépett, ahova a nő a beszélő fordítógépet dugta, és rövid kutatás után győzelemittasan a magasba emelte a kis gépet, aztán Kate bosszús fújtatása ellenére pötyögni kezdett rajta.

- Ez csak egy kis széllökés - szólalt meg a géphang, Castle pedig felnézett, és reménykedve várta a megerősítést, hogy valóban csak a rendkívüli erejű széltől lengett ki a meglehetősen magas épület.

- Te hitted el, hogy csak egy gyenge, vagy közepes erejű hurrikán jön - vonta meg a vállát közönyösen Kate, bár a látszólagos nyugalmat alig bírta magára erőltetni - és ha jól emlékszem, te akartál itt maradni és hurrikánvadászt játszani - villant kihívóan a szeme, mire a férfi vágott egy grimaszt, aztán aggódva lépett közelebb az ablakhoz.

- Még sosem láttam ilyennek a tengert - írta, miközben rácsodálkozott a rendkívüli látványra. - Bár, talán biztonságosabb egy természetfilmben nézni egy ilyet - intett a háborgó óceán felé a fejével.

Kate komótosan felkelt a kanapéról, és Castle mellé állva lenézett a hatalmas vízfelületre. Az ablaküvegen végigzúduló esőfüggönyön át is láthatóak voltak a hihetetlenül magas hullámok, amelyek feléjük közeledve lassan emelkedtek, aztán a felső részük előrebukott, és belecsapódott az alsó, nyugodtabb vízfelszínbe, aztán hatalmas, felhabzó áradatként zúdult ki a partra. A szél olyan irdatlan erővel süvített, amit eddig el sem tudtak képzelni.

Kate átment a hálószobába, ahonnan belátta a város egy részét. Megdöbbenve figyelte, ahogy a pálmafák leveleit leszabja a szél, megtépázza az épületek tetőszerkezetét, és magával repít minden mozdítható tárgyat. Ami igazán félelmetessé tette a vihart, az a partra zúduló víz nagysága és ereje volt. A máskor békés parti sávot szinte letarolták a szárazföldre betörő hullámok. Ahol előző nap még gyönyörű, gondozott parkok, kávézók és éttermek sora állt, most a földdel vált egyenlővé minden. Hordaléktól zavaros víz kavargott mindenütt, felszínén az összedőlt vagy megrongált épületek darabjai, berendezései, használati tárgyak és törmelék lebegett. 

- Olyan, mint egy katasztrófafilm - hallotta meg Kate a mögé lépő író kezében levő fordítógép hangját.

- Ez a valóság, Castle - figyelmeztette éllel.

A férfi nyelt egyet, és bár a szemében a csodálat és az izgalom mellett megjelent a félelem, ez utóbbi érzést nem oszthatta meg a nővel, elvégre ő akart a szigeten maradni.

- Lehet, hogy tévedtek a meteorológusok - húzta el a száját Kate, és csak remélni tudta, hogy a recepciós szerint varázslatos szálloda kibírja a természet erőinek gonosz játékát. Gondolatait a telefonja csengése meg zavart, aminek most különösen örült, mert az, hogy még egyáltalán működött a mobil hálózat, azt jelentette, hogy a sziget más részein nem ilyen nagy a vihar. Az öröme azonban hamar tovaszállt, amikor meghallotta Espo alig hallható, szakadozó hangját. Csak nagy nehezen tudták kivenni a recsegés-ropogásból a szavait.

- Megjött a videó ... Marion váltotta ki a nyugtatót ... Anton szállás... recepciós felismerte  ... a szőke parókás képről ... A rendőrségen vagyunk. Nem tudunk ... - kiabálta a nyomozó.

- Ebben a viharban nem tud megszökni - mondta Kate, de mivel Espo nem reagált rá, hangosabban megismételte a mondatot.

- El... a bizonyítékot. Van ... rendőr a szállodá... letartóz... lezárnia a szob... - hallották egyre szakadozottabban Javi hangját, aztán a készülék teljesen néma lett.

Kate megpróbálta visszahívni a nyomozót, de hamar feladta a próbálkozást, mert egyértelmű volt, hogy a vihar győzött a telefonhálózattal szemben. Néhány másodpercig elgondolkodva nézte a használhatatlan készüléket, aztán Castle-re pillantott. A férfi töprengő arcot vágott, és bár szeme élénken csillogott, csalódottan ingatta a fejét.

- Mi az Castle? Nem is örülsz? Bejött az elméleted!

Az író elégedetten elmosolyodott, de a következő pillanatban elhúzta a száját, és írni kezdett a gépén.

- Ha a regényemben a barátnő lenne a gyilkos, senki nem venné a könyveimet. Akkor most megyünk, és letartóztatjuk? - csillogott újra izgatottan a szeme.

- Nem Castle, mi nem tartóztatjuk le - hűtötte le Beckett. - Megkeressük a szálloda rendőrét vagy biztonsági emberét, mert velünk ellentétben, neki joga van intézkedni Marion ellen - mondta, miközben az ajtó felé indult. Apró kis mosoly jelent meg a szája sarkában, amikor meghallotta a férfi szaporázó lépteit a háta mögött.

Ahogy kiléptek a folyosóra, azonnal megérezték a kitörő pánik előszelét. Mire elértek a biztonsági főnök irodájáig, találkoztak riadt tekintetű fiatal párral, síró, ijedt kisgyereküket szorongató anyával, dühöngő idős férfival, aki folyamatosan az előrejelzést készítő meteorológusokat és a médiát szidta. Mindenki a recepció felé tartott, leginkább azért, hogy megtudják, a szálloda melyik részében lehetnének a legnagyobb biztonságban. Időbe telt, mire az egyetlen rendőrt előkerítették, akinek hirtelen annyi dolga akadt, mint máskor egy év alatt. Beckett bemutatkozott, és éppen vázolni akarta a helyzetet, amikor az alacsony, ötvenes évei végén járó, pocakos férfi a szavába vágott.

- Hívtak a kapitányságról. Parancsot kaptam, hogy tartóztassam le Marion Hartnett-et, és zárjam le a szobáját, nehogy meg tudjon semmisíteni valamit, ami bizonyíték lehet egy gyilkossági ügyben. Azt is mondták, hogy várjam meg magukat - pislogott zavartan, aztán lekapta aranykeretes szemüvegét, és idegesen törölgetni kezdte a zsebkendőjével.

Kate sejtette, hogy Miguel Sanchez karrierjének csúcsát a besurranó tolvajok elfogása jelenthette, és még sosem vett részt gyilkossági ügyben, de nem akarta éreztetni a férfival a hozzá nem értését.

- Megengedné, hogy magával tartsunk? Tudja, a férjem krimiíró, és odavan a letartóztatásokért - mutatott Castle-re, aki felhúzta a szemöldökét, és felöltötte legmegnyerőbb mosolyát.

- Hát, nem bánom, elvégre maga egy gyilkossági nyomozó - mondta közönyösen a férfi, miközben feltette a szemüvegét, de Kate figyelmét nem kerülte el, hogy egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját.

Tíz perc múlva már Marion szobája előtt álltak. Sanchez őrmester idegességében a derékszíját igazgatta, aztán egyik kezével önkéntelenül végigsimított a pisztolytáskáján, a másikat végighúzta verejtékcseppes homlokán. Vett egy mély lélegzetet, és végre bekopogott az ajtón.

Marion Hartnett meglepődve nézett végig a három emberen, aztán mosolyt erőltetett az arcára. és beljebb tessékelte őket.

- Elfogták Anton gyilkosát? - kérdezte ártatlan arccal.

- Hát, tulajdonképpen épp most fogjuk el! - mosolygott jelentőségteljesen Beckett Marionra, aki néhány másodpercig állta a tekintetét, aztán Sanchez őrmesterre nézett. A férfi elkezdte a letartóztatás hivatalos szövegét, amikor mindannyiuk meglepetésére a lány néhány lépéssel az ajtónál termett, miközben felkapta a táskáját.

Kate eszmélt elsőnek, de mire ki tudta kerülni a tétován toporgó, meglepett Sanchez-t, és kilépett a folyosóra, sehol sem látta Marion-t. A lift felé pillantott, de az éppen felfelé közeledett, tehát a lány biztosan nem azzal menekült. Látta, hogy Sanchez őrmester megpróbál segítséget hívni, de azt is, hogy milyen remegő kézzel szorongatja az adóvevőt, amiből azonnal tudta, hogy nem számíthat a férfira. A lépcsőház felé indult. Hallotta a néhány emelettel lejjebb kopogó cipők hangját, maga mögött pedig, ahogy Castle kapkodja a levegőt. Azt azonban nem vette észre, hogy a Marion szobája melletti ajtó résnyire nyílik, és egy rideg szempár feszülten figyeli őket.