Csak egy dolgot érzékelt az agya: látta, ahogy Kate kezével az oldalához kap, ahol
egy jókora vörös folt jelent meg fehér pólóján, térde behajlik, és teste
ernyedten csuklik össze.
Castle úgy érezte, mintha lassított felvételt látna. A néhány másodperc alatt lejátszódó események minden pillanata beleégett az agyába: Kate arcának fájdalmas rándulása, lecsukódó szemhéjai, előrebillenő feje, az arcába hulló hajtincsek lágy mozgása, a hang, ahogy a teste tehetetlenül földet ér. Az ereiben áramló adrenalin azonban a legnagyobb készültségi fokozatra kapcsolta az idegsejtjeit. Vészhelyzetben volt, ezért agya ösztönösen a veszélyt próbálta feltérképezni és kivédeni. Miközben izmai megfeszültek, és négykézlábra emelkedve Kate felé vetette magát, tekintete a fegyveres férfit kereste. Csak az vezérelte, hogy megvédje azt a nőt, akit mindennél jobban szeret, aki boldoggá teszi, aki megváltoztatta, és aki nélkül nem tudja elképzelni az életét. Az egyedüli fedezéket az a hatalmas oszlop jelentette, aminek a tövében Kate eszméletlenül feküdt, de érezte, hogy az túl messze van ahhoz, hogy a magatehetetlen nőt biztonságba helyezhesse mögötte, az idegen pedig már felé fordította a pisztolyt, és célzott. Már csak abban reménykedett, hogy elég messze van a férfitól, és ha mozog, nehezebb célpontot jelent, és akkor talán sikerül megúszni a halálos találatot, bár tudta, hogy fegyvertelenül esélye sincs a támadóval szemben, de az életösztöne nagyobb volt annál, minthogy holmi statisztikai esélylatolgatással foglalkozzon. Noha egyértelmű volt, hogy a támadójuk nem akar egyiküknek sem kegyelmezni, mégis, ha lett volna hangja, biztosan beszélni kezdett volna, hogy elterelje a férfi figyelmét, vagy meggyőzze, hogy miért is rossz üzlet a számára, ha megöli őket, de most még a szavakat sem használhatta fegyverként. Még egy erőteljes mozdulatot tett, hogy elérje az oszlopot, amivel elterelte a férfi figyelmét Kate-ről, ugyanakkor kissé távolabb is került tőle. Nem érdekelte, hogy a vetődés eredményeként teste újra fájdalmasan ütközött a kemény betonnal, csak túl akarta élni a pillanatot, hogy aztán túlélhesse a következőt, egészen addig, amíg ki nem talál valamit, vagy segítség nem érkezik, hogy aztán megmenthesse Kate-t. A bal arcát, karját, tenyerét és a combját végighorzsolta a beton, de az adrenalin elnyomta az égető fájdalmat, és csak azt érzékelte, hogy Kate még mindig túl messze van tőle ahhoz, hogy biztonságba helyezze. Aztán meghallotta a lövés dörrenését. Azt hitte, hogy az érzékei játszanak vele, mert a hang sokkal erősebb volt egy egyszerű pisztolylövésnél, inkább olyan volt, mintha valami felrobbant volna. Amikor már nem csúszott a földön a teste, akkor érezte meg az egész épület rezgését, amit vészjósló morajlás követett, aztán olyan fülsiketítő hangot adott ki a feszülő, recsegő, ropogó épület, mintha fém csúszott volna fémen. Ösztönösen felnézett, és meglátta a csarnok mennyezetét átszelő repedést, ami rettentő gyorsan vált egyre hosszabbá és egyre szélesebbé. A vakolat óriási darabokban kezdett hullani, és a talajhoz csapódva hatalmas porfelhőt kavart. Castle a fegyveres férfira pillantott, aki néhány másodpercig döbbenten nézett felfelé, aztán megmarkolta az ingét, a szája elé húzta, és a törmeléken átbukdácsolva egyenesen Kate felé haladt. Az író egy pillanatig nem értette a szándékát, hiszen az egyetlen veszélyforrást az összeomlóban levő épületen kívül ő jelentette, de a támadót mintha már nem érdekelte volna, hogy életben van. Aztán rájött: a táska kell neki, ami Kate mellett hever a földön. Hirtelen nem tudta mit tegyen. Rettegve futott végig a fején, hogy a férfi csak úgy, a biztonság kedvéért még egyszer Kate-re lő, amikor a táskához ér, viszont ha megpróbálja rávetni magát, akkor valószínűleg mindkettejük életét megpecsételi. Ösztönei azt súgták, próbálja meg minden erejével megvédeni a szerelmét, akkor is, ha az öngyilkosság, ezért vett egy hatalmas lélegzetet, és lesz, ami lesz alapon, felállt. Reménykedett benne, hogy az egyre vastagabb porfelhő jótékonyan eltakarja, de felkészült arra is, hogy a férfi le akarja lőni. Arra azonban nem számított, ami a következő másodpercekben történt.
Az egész épület megrázkódott, az imént keletkezett repedés széles réssé tágult, aztán a mennyezet egy hatalmas darabon leszakadt. Betontömbök zúdultak le a magasból, és csapódtak irgalmatlan erővel a földbe, aztán mintha egy láthatatlan erő húzná, a leszakadó mennyezetet két tartóoszlop is követte, és fülsiketítő robajlással dőltek le.
Castle-t már semmi nem érdekelte, csak az, hogy megvédje Kate-et. A nőhöz rohant, és szinte rávetette magát, hogy a testével óvja meg a mindent beborító törmeléktől. Még látta, hogy a fegyveres férfi hitetlenkedő tekintettel felpillantott, aztán rá nézett, és még tett feléjük néhány lépést, amikor egy jókora betontörmelék halom maga alá temette.
A testével takarta, és óvón ölelte Kate-et. Szorosra zárt szemekkel és összeszorított szájjal várt. Várta, hogy az idegtépő robajnak vége legyen, hogy abbamaradjon az újra és újra a betonba csapódó kövek és fémdarabok félelmet keltő hangja, az egymásnak feszülő erők által keltett rezgés, amitől remegett a talaj. Nem akart a halálra gondolni. Nem akart arra sem gondolni, hogy a nő, akit a testével véd, talán már nem is él. Lassan alább hagyott az őrületes zaj, a törmelékdarabok megtalálták végső helyüket a földön, és az épület szerkezete lassan kezdett nyugalmi állapotba kerülni. Castle az orrában érezte a porladó beton szagát, bőrén a mindent vastagon beborító port, amitől csak résnyire tudta nyitni a szemét, és amitől azonnal köhögni kezdett, mihelyt egy nagyobb lélegzetet vett, de ezek nem érdekelték, mert minden idegszálával feszülten figyelt. Közel hajolt Kate máskor cseresznyepiros, érzéki ajkához, amely most olyan színtelen volt, mintha kifutott volna belőle a vér. Semmi mást nem akart érezni, mint egy apró légáramlatot, ahogy a nő tüdejéből kiáradó levegő megsimogatja a bőrét, de nem érzett semmit. Kétségbeesetten kezdte simogatni az arcát, ami olyan fehér volt, mintha nem lenne benne élet. Tekintete a fehér pólón egyre nagyobb foltban terjeszkedő, élénkpiros vérre vándorolt. Még sohasem érzett ilyen félelmet. Még Montgomery kapitány temetésén sem, amikor ugyanígy tartotta a karjában a haldokló nőt. Akkor sokan segítettek, a mentő is percek alatt a helyszínre érkezett, és jól képzett orvosok tettek meg minden tőlük telhetőt, hogy megtörténjen a csoda, most azonban egy hurrikán sújtotta szigeten vannak egy éppen összeomló szálloda alagsorában, aminek az egyetlen kijáratát eltorlaszolta a lezuhanó törmelék, ráadásul senki sem sejti, hogy itt vannak. Reszketett a félelemtől.
- Kate! Kérlek! Maradj velem! Kate! - suttogta. Sérült torkában erőlködtek a hangszálak, hogy kipréseljék a reszelős, halk, remegő hangot. Úgy érezte, mintha a szavak jelentenék az utolsó reményt, hogy ne veszítse el a nőt. Újra végigsimított a gyönyörű arcon, mintha abban reménykedne, hogy az érintésre ugyanúgy reagál, mint oly sok reggel, amikor cirógatva ébresztgette, de a csoda nem történt meg. Nyelt egyet, visszafojtotta a levegőt, és Kate mellkasára hajtotta a fejét. Még soha nem várta annyira, hogy meghalljon egy hangot, mint most. Semmi mást nem kívánt jobban soha az életben, mint azt, hogy hallja a bordák alatt ütemesen dobbanó szív életet jelentő ritmusát. Füle a póló puha anyagához ért, de semmi nem törte meg a csendet. Behunyta a szemét, és fülét kétségbeesetten a nő mellkasára nyomta. Még soha nem hallott ennél szebb zenét.
- Hát élsz! - tört fel torkából a megkönnyebbült sóhaj, amikor a gyenge, de ütemes szívdobogást meghallotta. Egész testében remegett. Kapkodva vett néhány mély lélegzetet, és kézfejét végighúzta poros arcán, hogy letörölje a könnyeit. A pillanatnyi boldogság azonban csak pár másodpercig tartott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése