- Hát, lehet, hogy olyan emlékezetes lesz ez a pár nap, hogy sok év múlva is megemlegetjük - ejtette ki a szavakat elgondolkodva Castle, miközben reményteljes, meleg mosoly játszott a szája sarkában.
Képzeletben már látta, ahogy egy csillagfényes éjszakán, a hamptons-i ház teraszán lágyan ringatóznak a hintaágyban, és miközben gyönyörködnek az óceán fehéren fodrozódó hullámaiban, gyengéden magához vonja Kate-t. Aztán kirohan a házból egy édes kislány, meg egy csibészes tekintetű kisfiú, és hízelegve követelik, hogy meséljék el a kastélyos történetet, ők pedig nagyot sóhajtva, amiért már századszor kell előadniuk a történteket, boldogan idézik fel ezeket a pillanatokat.
- Gyere, Castle! - rántotta vissza a valóságba Beckett utasító hangja.
- Itt hagyjuk? - mutatott döbbenten a hullára.
- Jobb, ha a gyilkos abban a hitben van egy ideig, hogy nem találtuk meg Fields-et. Amíg biztonságban érzi magát, addig nem öl - adott magyarázatot döntésére Beckett, és miután visszarakott néhány ládát a véres hullát rejtő dobozra, az ajtó felé indult. - Espo-ékkal megnézetem, hogy a vendégek közül kinek van kilenc milliméterese. A bemeneti seb alapján úgy saccolom, azzal ölték meg. Pár óráig még biztosan nem fedezi fel itt senki a hullát. Végig kell gondolnom, kiben bízhatunk annyira, hogy beavassuk az újabb gyilkosságba. Ki kell derítenünk azt is, milyen fegyvere van a biztonságiaknak, mert az áldozatunk pisztolytáskája üres, tehát a gyilkosnak lett még egy fegyvere.
Már az ajtóhoz ért, amikor észrevette, hogy Castle még mindig a vértócsa mellett álldogál.
- Mi az? - kérdezte kíváncsian, mert a férfi elgondolkodó tekintetén látta, valami nem hagyja nyugodni.
- Honnan tudja a gyilkos, hogy mikor érezheti biztonságban magát? Honnan tudta, hogy Fields a képbe került?
- Lehet, hogy csak el akar varrni minden szálat, vagy ...
- ... vagy információja van arról, hogy hol tartunk. Ha járt a Dave Mitshell-től kapott irodánkban, akkor minden adatunkat ismeri.
- A kérdés az, hogy kik járhattak ott?
Kate először fellelkesült, és már kezdte volna sorolni a neveket, aztán lemondóan fújtatott.
- Ha ügyes az emberünk, szerezhetett kulcsot is az irodához, elvégre ez egy szálloda, tele pótkulcsokkal. Van a recepción, a karbantartóknál, a takarító személyzetnél és a biztonságiaknál is.
Castle elhúzta a száját. Beckettnek igaza volt, ezzel nem jutottak közelebb az elkövetőhöz.
Fél óra múlva Kate zsebre tette a telefont, és korgó gyomrának engedelmeskedve az ebédlő felé vette az irányt. Amíg Ryan-ék utána néznek, hogy milyen fegyverekkel rendelkeznek a kastélyban tartózkodók, éppen meg tudnak ebédelni. Tekintete gyorsan végigfutott a svédasztal finomságain, aztán egy tavaszi sajttekercset tartalmazó tányérral a kezében körbenézett. Hamar kiszúrta az írót, aki ugyanannál az asztalnál ült, ahol előző nap ettek. Elmosolyodott, amikor látta, milyen élvezettel szívja be az előételnek választott töltött gomba ínycsiklandó illatát, miközben tekintete meg-megállt az ebédjüket fogyasztó vendégek valamelyikén.
- Attól, hogy megpróbálod megállapítani, ki viselkedik szerinted gyanúsan, nem lesz meg a gyilkosunk - lépett az asztalhoz Beckett.
- Miért? Nézd meg például azt a szürke öltönyös fickót! - bökött villájával a tőlük jobbra álló asztal felé Castle. - Gyöngyözik a homloka, és már ötödször néz idegesen az ajtó felé.
- Talán csak melege van, és a feleségét várja, aki le fogja szúrni, amiért a túlsúlya ellenére három kalóriabomba desszertet halmozott fel maga előtt.
- Hm. Az is lehet - látta be Castle, amikor a férfi habzsolni kezdte az egyik édességet, miközben újra oldalra sandított. - Na és John Colman? Olyan fondorlatosan gondolkodó sorozatgyilkosról írt az utolsó regényében, hogy csak azért nem előzött meg az eladási listán, mert ki sem dugja a fejét az odújából, és nem reklámozza a könyvét.
Beckett a terem sarkában magányosan falatozó, különc krimiíróra pillantott.
- Csak azért, mert egy kicsit fura, még nem gyilkos.
- Kicsit? - háborodott fel a jelzőn az író. - Nézd meg azt a pofaszakállt, meg a bozontos szemöldökét! Arról nem is beszélve, hogy olyan, mintha a lelkembe látna azokkal az őrült tekintetű szemeivel - rázkódott meg látványosan. - Képzeld csak el, hogy ez az őrült, de zseniális író egyszer csak úgy dönt, hogy nemcsak a papírlapokon gyilkol, hanem kipróbálja, el tudja-e követni a tökéletes sorozatgyilkosságot! Olyan áldozatokat keres, akiknek van valami köze egymáshoz, hogy tévútra vezessen minket, miközben neki semmi kapcsolata nincs az áldozatokkal.
Kate elmosolyodott. Szerette Castle élénk fantáziáját még akkor is, ha sokszor semmi köze nem volt a történeteinek az ügyhöz.
- Na, és mi lenne a célja itt a kastélyban? Hány embert akar megölni? - kérdezte, mintha komolyan venné Castle agyszüleményét.
- Ki tudja? Talán mindannyiunkat el akar tenni láb alól - töprengett komoran a férfi.
- Ugyan Castle! Ha mindenkit kinyírna, azonnal rájönnének az ideérkező rendőrök, hogy az egyetlen túlélő a gyilkos!
- Miért kell tönkretenned a logikáddal a szép elméletemet? - morgott durcás arccal az író, aztán sóhajtva, amiért Kate nem értékelte eléggé az ötletét, bekapott egy falatot a gombából.
- Ráadásul John Colman-nak ideje sem lenne elég, hogy mindenkivel végezzen néhány nap alatt - folytatta Kate szenvtelen arccal, miközben férfi vonásait fürkészte. - Bár, ha mérgező gombára cserélte az előétel alapanyagát, elég sok áldozata lenne pár perc alatt.
Alig ejtette ki a szavakat, Castle cikákolva próbált megszabadulni a már félig lenyelt töltött gombától.
Kate hangosan felnevetett.
- Ugye, ezt te sem hiszed?
Castle vágott egy bosszús grimaszt, amiért a nő kellőképpen meg tudta ijeszteni, aztán, hogy a köhögőrohamtól megszabaduljon, ivott pár korty ásványvizet.
- Nem, dehogy - nyögte ki nehezen, de azért gyanakodva a különc író felé pillantott, és eltolta maga elől a gombát.
Beckett elnyomott egy elégedett mosolyt a férfi reakcióján, aztán elkomorodott.
- Remélem, Ryan-ék találnak valamit, ami előbbre viszi az ügyet! Utálom ezt a helyzetet.
- Amíg telefonáltál, összeírtam, kik láthatták a fehér táblánkat, és kik rendelkezhettek információval arról, hogy hol tartunk a nyomozásban - nyitotta meg a telefonja jegyzeteit Castle, és a nő elé csúsztatta a készüléket.
Beckett végigfuttatta tekintetét a listán, amelyen néhány nevet aláhúzott a férfi.
- Azokat jelölted meg, akikhez történetet is tudsz kreálni, hogy miért követhettek el gyilkosságokat? - pillantott fel, majd amikor a férfi bólintott, dühösen összevonta a szemöldökét. - Ez komoly, Castle? - bökött a névsor alján, aláhúzás nélkül szereplő névre.
- Ugyan már, Beckett! Sheryl-t már tisztáztuk. Nincs indítéka, és olyan őszintének tűnt!
Beckett nyelt egyet, majd pár másodpercig levegőt sem vett, nehogy dühe elárulja, milyen érzékenyen érinti, hogy Castle ilyen elfogult a színésznővel. Vett egy mély lélegzetet, és lassan, de nyomatékosan ejtette ki a szavakat.
- Színésznő, tehát akkor tűnik őszintének, amikor akar, főleg, ha egy befűzhető férfival van dolga, akit akkor vezet meg, amikor csak akar. Indítéka pedig lehet akkor is, ha mi nem tudunk még róla.
Castle tudta, hogy Beckett kiszúrja a színésznő nevét, csak azt nem tudta, hogyan fog reagálni. Mindenképpen érzelmeket akart előcsalogatni Kate-ből, és még azt sem bánta, ha ezek között lesz a düh is. Érezte a nőből áradó feszültséget és a gúnyos hangsúly mögött megbúvó haragot is. Éppen válaszolni akart, amikor megcsörrent a telefonja, a kijelzőn pedig megjelent anyja negyven évvel ezelőtti, végzet asszonyát idéző képe.
- Jaj, Richard! Még mindig nem szabadultatok ki arról a szörnyű helyről?
Az asszony túlzóan sajnálkozó hangját hallva, Castle nyugalmat erőltetett magára, és türelmesen válaszolt.
- Egy ötcsillagos kastélyban vagyunk Anya, nem egy viskóban.
- Tudom, tudom, de egy gyilkossal vagytok összezárva.
- Honnan tudsz te egyáltalán a gyilkosról?
- Ó, kisfiam! Egy anya előtt semmi sem maradhat titokban!
- A fiúk voltak, ugye?
- Az lényegtelen!
Castle szinte látta maga előtt, ahogy anyja színpadiasan legyint, miközben kissé hátraszegi a fejét.
- Tény, hogy van egy gyilkos a kastélyban, de ne felejtsd el, hogy senkinek nincs oka, hogy megöljön - magyarázta türelmesen, miközben Beckett-re nézett, aki bosszúsan megforgatta a szemét, jelezve, hogy ebben azért nem lenne annyira biztos.
- Még szerencse, hogy Katherine is veled van, mert képes lennél valami hülyeséget csinálni.
- Nem csinálok semmilyen hülyeséget, Anya! - morgott sértődötten a férfi, miközben szemével követte Kate-et, aki felállt, és a svédasztal felé indult, hogy kiválassza a főételt. A nő visszapillantott rá, és együtt érzőn elmosolyodott, amiért esélye sincs megúszni az anyai aggódást.
- Nagyon szúrós vagy - szólalt meg pár pillanatnyi hallgatás után halk, komoly hangon Martha. - Valami baj van, ugye? - kérdezte.
Castle kitartóan hallgatott, de érezte, hogy anyja hatodik érzékét nem tudja becsapni, mivel Martha türelmesen várt az őszinte válaszra.
- Nem tudom. Azt hittem ... azt hittem, a sors zárt össze bennünket, hogy Kate végre színt valljon, és adjon valami jelet, hogy érdemes-e várnom rá, vagy kiderüljön, hogy félreértettem, és csak hiú reményeket kergetek - buktak ki belőle a szavak, és önkéntelenül árulta el legtitkosabb félelmét.
- Az érzelmeitek nem attól alakulnak vagy változnak, hogy össze vagytok-e zárva egy kastélyban, vagy szabadon élhettek New Yorkban. Nem sürgetheted Katherine-t, de azt, hogy meddig vársz rá, neked kell eldöntened.
- Tudom, de ... - egy pillanatra elakadt a szava, mert Beckett, két tál étellel a kezében, közeledett az asztalhoz. - ... Tudom, hogy vannak hibáim - kezdte újra a mondatot, mintha anyjának mondaná a telefonba, de átható tekintetét nem vette le Kate-ről. - Sokszor idegesítő vagyok, és szeretem megszegni a szabályokat, de vannak jó tulajdonságaim is: például feltétel nélkül tudok szeretni és türelmesen várni, bár lehet, hogy valakinek ezek nem jelentenek sokat. Ennek ellenére nem hiszem, hogy ezekért a rossz tulajdonságaimért lennék egy gyilkos célpontja, szóval nem kell izgulnod - mondta, mintha csak anyja aggodalmát akarná csitítani, miközben árgus szemekkel figyelte Kate minden rezdülését. Úgy tűnt, a nő először nem sejtette meg a szavak mögött megbúvó célzást, mert nyugodtan leült, miközben az egyik tányért Castle elé csúsztatta, de amikor a férfira nézett, a mozdulata egy pillanatra megállt, aztán nyelt egyet, és elkapta a tekintetét.
Martha megérezte, hogy a szavak nem neki szólnak, ezért halkan szólt a készülékbe.
- Boldog vagy mellette ebben a várakozós állapotban, vagy ez már csak szenvedés? Ezt kell végiggondolnod!
- Tudom - mondta elcsukló hangon a férfi. Nem akarta, hogy Kate fültanúja legyen a kételyeinek, ezért ideje volt lezárnia a beszélgetést. Magabiztosságot erőltetett magára, miközben kissé önelégülten Kate-re mosolygott. - Ne félts Anya! Beckett vigyáz rám, és meg őrá.
Kate nem akart különösebb jelentőséget tulajdonítani a férfi korábbi szavainak, és inkább elhessegette a gondolatot, hogy azoknak mi lehetett a mögöttes tartalma. Nem akart a Castle-vel kapcsolatos érzéseivel foglalkozni, és emiatt egyre fojtogatóbbnak érezte a bezártságot is.
- Azt hiszem, meg kell bíznunk valakiben ahhoz, hogy előbbre tudjunk lépni - terelte az ügyre a szót, arra gondolva, hogy be kell avatniuk az újabb hulla titkába valakit, de Castle félreértette a szavait.
A férfi hátradőlt a székben, és meglepetten nézett Beckett-re. Csalódottan állapította meg, hogy míg ő az életét is rá merné bízni a nőre, addig az nem bízik meg benne feltétel nélkül.
- A biztonságiak főnökét mégis be kell avatnunk a második gyilkosságba is, elvégre elvesztette az egyik emberét, és előbb-utóbb úgyis keresni kezdené - folytatta Kate nyugodtan. Mivel közben jóízűen falatozni kezdett, és figyelmét lekötötte az étel, nem érzékelte sem Castle érzelmi hullámvölgyét, sem a megkönnyebbült sóhaját, amikor rájött, hogy félreértette a nő szavait.
- Igen, ez jó ötlet - nyomott el egy felszabadult mosolyt a férfi, aztán megszemlélte az elé tett tányéron sorakozó finom falatokat. - Kösz, hogy nekem is hoztál ebből a mennyei eledelből - szívta be a steak fűszeres illatát.
- Ráadásul ebben gomba sincs - jegyezte meg Kate a korábbi ugratására utalva.
Abban a pillanatban, hogy Castle meghallotta a nő jellegzetes, incselkedő, csipkelődő hangsúllyal kiejtett szavait, és meglátta a szája sarkában megbúvó szeretettel teli mosolyt, úgy érezte, hirtelen minden visszaállt a régi kerékvágásba, ami megnyugvással és örömmel töltötte el. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy tudja, még mindig boldogsággal tölti el minden Kate-tel töltött pillanat, még akkor is, ha ez várakozással vegyül.
- Szükségünk lesz néhány szövetségesre a nyomozásban, hogy előbbre lépjünk. A biztonságiak főnökének van rendőri múltja, és az Espo-éktól kapott információk alapján nem állt semmilyen kapcsolatban Donald Holms-szal, ezért kicsi az esélye, hogy pont ő legyen a gyilkosunk.
- A főhadiszállásunkat pedig át kellene tennünk a szobánkba - vetette fel Castle. - Eléggé feltűnő, hogy egy irodában töltjük a fél napot, és odahívatunk valakiket. Még az is gyanút fog, akihez nem ért el a gyilkosság híre.
- Rendben, de semmi fehér tábla! A laptopon tárolunk mindent, azt meg biztonságos helyre tesszük, ha nem vagyunk a szobában.
- Na és mit mondjunk, miért hívatjuk a biztonsági főnököt?
- Van egy elveszett gyűrű sztorink, nem? - mosolyodott el Kate, mire Castle elvigyorodott, aztán rosszallást színlelve, megingatta a fejét.
- Igaz is! Elveszteni egy méregdrága eljegyzési gyűrűt! Ez nem túl jó előjel a közös jövőnkre nézve Beckett kisasszony - játszotta a megbántott vőlegényt.
Fél óra múlva már a Dave Mitshell-től kapott irodában szedték össze az üggyel kapcsolatos anyagokat. Hamarosan leürült a fehér tábla, a kinyomtatott jelentések az iratmegsemmisítő martalékaivá váltak, és minden összegyűjtött adat Beckett laptopjára került. A döbbent Mitshell-nek megköszönték az együttműködést, de azt hitették el vele, hogy nem nyomoznak tovább, mivel hamarosan javul az időjárás, jönnek a a helyi rendőrök, akik majd hivatalos nyomozást folytatnak, ezért nincs szükség az irodára.
Míg Beckett, hóna alatt a minden adatot rejtő laptoppal, kikulcsolta a szobájuk zárját, Castle összeszűkült szemekkel, hitetlenkedve bámulta az ajtón díszelgő 13-as számot.
- Hova lett az egyesem? - kérdezte megbántott kisfiús arccal, mivel a nagy gonddal odarajzolt egyes számnak csak hűlt helye volt.
- Biztos a takarítók súrolták le - pillantott fel Kate, és nem tulajdonítva jelentőséget a dolognak, belépett a szobába. Amikor észrevette, hogy a férfi nem követi, hanem tanácstalanul álldogál a folyosón, elnézően elmosolyodott. - Mindegy, hogy 13-as vagy 131-es szám van az ajtón Castle. Minden rajtunk múlik, nem a szerencsén vagy a sorson.
- Azért nyugodtabb lennék, ha más szám lenne az ajtónkon - morogta a férfi. Kelletlenül belépett a szobába, és éppen abban a pillanatban hatalmasat dörrent az ég, a szél pedig süvítve verte olyan erővel a hatalmas esőcseppeket az ablaknak, hogy azok csattanva porladtak permetté. Castle összerezzent. Az ablakhoz lépett, és hitetlenkedve nézte, ahogy a vastag hóréteg elnyeli az eső nagy részét, de leömlő víz helyenként már sáros patakokat vájt a fehér hólepelbe. Rossz érzését csak növelte a gondolat, hogy ebben az évszakban meglehetősen szokatlan, hogy a havazást egyik napról a másikra heves esőzés váltsa fel. Nem kívánta, hogy valami szerencsétlenség történjen velük, de ha mégis, akkor a nő orra alá fogja dörgölni, hogy ő megmondta ... Nagyot sóhajtott, és megpróbálta baljós érzéseit száműzni, hogy figyelmét az gyilkosságok megoldására tudja irányítani.
Hamarosan rájöttek, hogy a fésülködő asztal nem tudja az íróasztal szerepét betölteni, mivel Beckett-et idegesítette a hatalmas tükör, amiben állandóan saját magát látta, ezért inkább a baldachinos ágyra telepedett. Törökülésbe húzta a lábait, és az ölébe tette a laptopot.
- Mi az? - nézett fel az íróra, aki tanácstalanul álldogált az ágy végében.
- Se ... semmi - húzta fel a vállát a férfi, de közben azon töprengett, hogy csak leüljön az ágy szélére, vagy telepedjen Beckett mellé. Az utóbbira vágyott, de túl bizalmasnak érezte ezt a helyzetet. Összeérne a válluk, érezné a nő testének melegét és az illatát. Olyanok lennének törökülésben egymás mellett ülve egy baldachinos ágy közepén, mint egy házaspár, akik egymás bizalmasai.
Beckett elmosolyodott magában, amiért Castle ügyetlenül próbálta leplezni a zavarát.
- Húzd le a cipődet! Utálom, ha valaki cipővel ül fel az ágyra - jegyezte meg, mintegy jelet adva a férfinak, hogy nyugodtan telepedjen mellé.
Castle szeme felcsillant, lerúgta a cipőjét, és vigyázva, nehogy Kate-hez érjen, mellételepedett. A helyzet nem egészen olyan volt, mint amilyennek képzelte, mert elbódította ugyan a finom cseresznyeillat, de olyan mereven ült, hogy pár perc múlva már érezte elmerevedő izmait.
- Megjött Espo e-mailje - élénkült fel Beckett, de a lelkesedése hamar alább hagyott, amikor kiderült, hogy mindössze egy embernek volt engedéllyel kilenc milliméteres pisztolya a kastélyban tartózkodók közül, de az nem más, mint az első áldozat, Benett Jonson.
- Kezdjük az elejéről! Nézzük át újra Donald Holms halálának aktáit, Benett Jonson pénzügyeit, az eddigi tanúvallomásokat! Talán valami felett átsiklottunk - mondta bizakodva Castle.
- Rendben, de utána idehívjuk a biztonságiak főnökét. Lassan ideje lesz beavatni a második gyilkosságba.
Már órák óta a laptop monitorán olvasták az eddigi információkat, de semmi újra nem bukkantak. Késő délután volt, de a kinti viharfelhők miatt már sötétbe borult a szoba. Beckett a férfira pillantott. A monitor éles fényétől a máskor lágy vonású arc markánssá vált, amiről Kate-nek eszébe jutott, hogyan szokta magát jellemezni Castle. Most tényleg marconán jóképűnek látszott, ugyanakkor fáradtnak és feszültnek tűnt, ezért úgy gondolta, itt az ideje egy kis pihenőnek.
- Tartsunk egy kis szünetet, aztán hívjuk a biztonsági főnököt! - hajtotta le a laptop monitorát, aztán nagyot nyújtózva leszállt az ágyról.
Castle fájdalmas arccal tapogatta a derekát, miközben megpróbálta kinyújtani elmacskásodott lábait.
- Azt hiszem, nem nyomozó munkára tervezték ezt az ágyat - nyögte.
- Fáj valamid? - csodálkozott Kate, mivel ő nem érezte kényelmetlennek az ágyat.
- Á! Csak nem tudok megmozdulni, úgy begörcsölt a derekam - mondta olyan hangsúllyal Castle, mintha ez semmiség lenne.
Beckett-ben most tudatosult, milyen mereven és mozdulatlanul ült mellette órákon keresztül a férfi. Nem kellett sokig töprengenie az okán. Halványan elmosolyodott.
- Feküdj hasra! Megmasszírozom, attól helyrejön - ejtette ki szerető gondoskodással a szavakat, de abban a pillanatban meg is rettent. Eddig mindig tudatosította a férfiban, hogy nem akarja közel engedni magához, most meg ő ajánl fel egy, a kelleténél intimebb helyzetet.
Castle pupillája hatalmasra tágult, de nemcsak a sötétségtől, hanem a csodálkozástól is. Észrevétlenül nyelt egyet, kihúzta ingét a nadrágjából, és nehézkesen hasra fordult. Képzelete meglódult, és már szinte érezte, ahogy a meghitt félhomályban Kate finom ujjai siklanak a bőrén. A tökéletes idillhez már csak egy andalító melódia hiányzott, és az egész jelenet filmbe illő lett volna. Álmodozásából egy kattanó hang és a szemét hunyorgásra kényszerítő erős fény zökkentette ki.
- Nem kellett volna felkapcsolni - jegyezte meg bosszankodva. A következő pillanatban tudatosult benne, hogy a valóság még csak hasonlítani sem fog a képzelete szülte érzésekhez. Kate nem húzta fel az ingét, hanem azon keresztül nyomta meg olyan erőteljesen a gerince melletti izomköteget, hogy Castle hangosan feljajdult.
- Azt hittem masszírozni akarsz, nem rokkanttá tenni - méltatlankodott, de Kate-et nem hatották meg a szavai, mert továbbra is határozott és erőteljes mozdulatokkal lazította el a görcsösen összehúzódó izmokat.
- Ne nyafogj! Mindjárt jobb lesz - csitította a férfit szigorú hangon, de közben mosolyogva nézett végig az erőteljes férfitesten.
Pár perc múlva Castle érezte, hogy valami megváltozott: Kate mozdulatai lágyabbá és bensőségesebbé váltak. Behunyta a szemét, és élvezte a könnyedén sikló, finom ujjak érintését, de mintha a nő is megérezte volna, hogy meghittebbé váltak a mozdulatai, mert hirtelen abbamaradt a masszírozás.
- Most már rendben leszel - mondta, és gyorsan a nyomozásra terelte a szót. - Ideje idehívni a biztonsági főnököt. Csak tudnám, hova tettem a telefonom - mérgelődött, és a fésülködő asztal felé indult.
Castle óvatosan felállt és megmozgatta a tagjait, miközben kíváncsian fürkészte Beckett vonásait. Nem tudta eldönteni, hogy valóban zavarban van-e a nő, vagy csak a képzelete játszik vele csalfa játékot. Várta, hogy Kate újra felé forduljon, amikor
hirtelen sötétbe borult a szoba. Megtorpant és várt. Hallotta, hogy Beckett az ajtó felé lépked, és fel-le kapcsolgatja a villanykapcsolót, de nem történt semmi. Pupillája hiába tágult óriásira, a koromfekete sötétségből nem rajzolódott ki egyetlen tárgy halvány körvonala sem. Előre nyújtotta a karjait, és jobbra-balra tapogatózva, óvatosan indult a hang irányába. Nehezen érzékelte, hogy mekkora utat tett meg, és már épp megfordult a fejében, hogy talán rossz irányba halad, amikor keze megérintett valamit. Megtorpant, de amikor rájött, hogy mi, vagyis inkább ki képezi az akadályt, a szívverése is elállt. A selymes ing anyaga alatt érezte Kate puha bőrét, aztán egy pillanattal később a megfeszülő hasizmokat. Miközben még közelebb lépett, tenyere önkéntelenül simult a nő derekára. Érezte, hogy Kate teste megfeszül, de nem mozdul. Lassan vett egy mély lélegzetet, hogy minél hosszabban érezze a semmivel össze nem téveszthető cseresznyeillatot. Az arcát megcirógató meleg levegőtől megborzongott. Tudta, hogy a véletlen soha vissza nem térő alkalommal ajándékozta meg, amit ki kell használnia, hogy megtudja, mit érez iránta Kate. Gyengéden, mégis határozottan tartotta a karjában, miközben alig észrevehetően közelebb lépett.
- Castle! - jött ki fojtottan Kate torkán a hang, de örült, hogy egyáltalán meg tudott szólalni. Először csak meglepte a férfi közelsége, az érintése azonban szinte áramütésként érte. Bosszantották a reakciói. Józan akart maradni, de egyre gyakrabban reagált Castle közelségére olyan intenzíven a teste és az érzelmei, hogy nem tudta őket irányítani. Hallotta a hatalmas sóhajt, ahogy a férfi lassan beszívja a levegőt, érezte a derekára simuló, egyre magabiztosabb kezeket, az apró mozdulatot, ahogy olyan közel lép hozzá, hogy érzékelte a testéből áradó meleget. Átfutott a fején, hogy nem a kellemes bizsergéstől rémült meg, hanem Castle szándékától, amit a koromsötétség ellenére pontosan érzett. Zavarában megköszörülte a torkát.
- Castle! - hagyta el most már határozottan a szó a száját. - Megtaláltál, szóval most már inkább a telefonod keresd!
- Pe-persze - nyelt egyet csalódottan az író, és leengedve a karját, hátrébb lépett. Telefonja a zsebében lapult, így hamarosan a kijelző éles fénye tört utat a sötétségbe.
Beckett úgy kerülte meg Castle-t, hogy véletlenül se érjen hozzá. Végigtapogatta a fotel támláján heverő blézerét, kivette zsebéből a telefonját, aztán felkapta a laptopot, és az ajtó felé indult.
- Gyere, nézzük meg, mi történt!
- Egy sötétségbe borult kastély, tomboló vihar, a lakók elzárva a külvilágtól, plusz egy gyilkos és két hulla ... Hát, ha horrort akarnék írni, pont ilyen helyszínnel indítanám a történetet - szólalt meg vészjóslóan az író, miközben a folyosóra lépett, és behúzta maga mögött az ajtót. - Na meg egy 13-as számú szoba!
- Castle! Ezzel nem segítesz! - szólt rá szigorúan Beckett, és az étterem felé indult, mivel feltételezte, hogy Dave Mitshell ott fogja tájékoztatni a vendégeket az újabb kellemetlenségről.
A vihar megrongálhatta a kastély villamos vezetékeit, de csak néhány percre volt szükség, hogy a generátorok működésbe lépjenek, ezért mire az étteremhez értek, az épület újra fénybe borult.
Dave Mitshell a színpadon állva nyugtatgatta az izgatott vendégsereget, bizonygatva, hogy biztonságban vannak a kastélyban, csupán az internetről és a televíziós szolgáltatásról kell lemondaniuk, mivel villany lesz, de néhány korlátozást léptetnek életbe az áramhasználattal kapcsolatban, hogy biztosan kitartsanak a generátorok, amíg elcsitul a vihar. A bejelentést persze általános morgolódás kísérte, és egyszerre többen is afelől érdeklődtek, milyen korlátozásokra gondol.
Beckett a füléhez emelte a telefont, feszülten figyelt, aztán dühösen zsebre tette a készüléket.
- Éééés a telefon sem működik! - szűrte a fogai között. - Ezt vajon miért felejtette el mondani?
- Talán csak nem akart pánikot - mentegette az idős férfit Castle, miközben a fejével színpad felé intett, ahol Mitshell-t ostromolták a kétségbeesett, dühös vendégek.
- Ha megtudják, hogy már két hullával kell osztozniuk a kastélyon, nem a telefon hiányától fognak pánikba esni - szólalt meg mögöttük egy öblös férfihang.
