Slamasztikában 4/33

Az ajtó csattanva záródott be az orruk előtt, a két meglepett ember pedig mozdulatlanul állt, és egyikük sem tudta, mivel törhetnék meg a rájuk telepedő kínos csendet.

- Ó! - nyögte Castle anélkül, hogy tekintetét levette volna az ajtóról. - Úgy látszik, ez a meglepetések és a félreértések éjszakája.

Beckett a férfira nézett, aztán sóhajtott egyet.

- Utálom a meglepetéseket - mondta szárazon, aztán arcát a kezébe temetve próbálta a helyére tenni az elmúlt percek eseményeit: a laptop eltűnését, Elvira Scott fenyegető levelét, a tényt, hogy Castle leszakadt inggombjának és felrepedt ajkának az idős írónő volt az oka, és nem utolsó sorban Rick őszinte kifakadását, amit nem tudott befejezni. Igaza van a férfinak, soha nem beszélik meg azt az érzelmi kavalkádot, ami köztük van. Hirtelen Sheryl Holms-ra gondolt, és elárasztotta a düh. Már nem akarta elfojtani a csalódottságát. Kihúzta magát, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

- Beszélni akartál. Tessék! Beszéljünk! - sisteregtek visszafojtott suttogásként a szavai, ami félelmetesebbnek hatott, mintha kiabált volna. - Miről beszéljünk, Castle? Arról, hogy az életemet a játszótereddé tetted?

Castle az alkoholtól még mindig kissé tompa aggyal, döbbenten nézett Beckett-re. Annyira meglepte a nő hirtelen kirohanása, tűzben égő tekintete, hogy másodpercekig csak hallgatott.

- Úgy érzed, hogy csak játszottam veled? - szólalt meg sokára, végtelen szomorúsággal a hangjában.

- Miért? Te nem így látod? - kérdezett vissza Kate, miközben átható tekintettel fürkészte a férfi furcsán csillogó szemét.

Castle csak lassan fogta fel a nő szavait, így mire válaszolhatott volna, Kate folytatta.

- Már nem tudom, ki vagy Castle.

- Nem az vagyok, aki bármikor is játszana az életeddel - szólalt meg halkan, nehézkesen formálva a szavakat a férfi. - De ha te ezt gondolod rólam, akkor ... akkor ... - elakadt a szava. Nem akarta kimondani, hogy akkor nincs miről beszélniük, mert feltétlen bizalom nélkül nem lehet közös jövőjük.

Kate nézte a sápadt, nyúzott arcú, fátyolos tekintetű férfit. A szavai elbizonytalanították.

- Még mindig részeg vagy. Bármit mondanál, az alkohol beszélne belőled - szakította meg hirtelen a szemkontaktust. Józanul kell beszélniük - gondolta - ha kell egyáltalán beszélniük az érzéseikről. A fürdőszobába indult. Össze vannak zárva egy gyilkossal, aki már két embert megölt. Most nem lehet elfoglalva a csalódottságával, főleg azok után, hogy most már biztos: valaki járt a szobájukban, és elvitte a minden eddigi nyomozati adatot tartalmazó laptopot. Mielőtt az uszodába ment, a WC tartály mögé rejtette a fegyverét, amikor köntösre vetkőzött. Talán a hatodik érzéke vezérelte, hogy ne a párnája alatt vagy az éjjeliszekrény fiókjában hagyja a Glock-ot, mert akkor most nemcsak laptopja, de fegyvere sem lenne. Feltételezte, hogy aki a laptopot elvitte, a fürdőszobát nem kutatta át, így amikor a WC-tartály mögül előhúzta a pisztolyát, megnyugodva állapította meg, hogy a megérzései még nem hagyták cserben. Vagy mégis? Egy kép jelent meg előtte: Castle áll a medence partján, Sheryl Holms pedig hozzásimulva csókolja. Beharapta az ajkát az emlékre. Valami zavarta. Talán az, hogy önkéntelenül úgy gondolt a látottakra, mintha csak a színésznő csókolta volna a férfit? Vagy az, hogy úgy találta meg Castle-t a bárban, mint aki bánatában menekült az alkoholhoz? És milyen félreértésekről beszélt? Volt más félreértés is, mint hogy a színésznőcskének tulajdonított vérző ajkát Elvira Scott, az idős írónő okozta? Dühösen tuszkolta a pisztolyt farmerja derekába.

Castle magába roskadva, fejét a kezébe temetve ült az ágy szélén. Kate megtorpant, mert elbizonytalanodott, hogy tud-e neki segíteni a férfi ilyen állapotban.

- Beszélek a biztonságiak főnökével, hátha működtek a folyosói kamerák, és megtudjuk, ki járt a szobánkban. Jössz?

Castle lassan felemelte a fejét, miközben kezével hátrasimította a haját.

- Igen - mondta anélkül, hogy a nőre nézett volna.

Beckett fürkészve figyelte a férfi arcát. Még soha nem látta ennyire keménynek és tartózkodónak. Szinte már ridegnek tűntek a vonásai.

- Jól vagy? - kérdezte, mire Castle  ránézett.

- Nem Kate. Nem vagyok jól - erőltetett magára egy lemondó félmosolyt, aztán pár másodperc múlva hozzátette: - Hasogatott a fejem.

Beckett pontosan tudta, hogy nem a fejfájástól érzi rosszul magát az író, de most nem akart vitát, ezért csak bólintott, és az ajtó felé indult.

Tíz perc múlva már a bár egyik eldugott sarkában ültek James Murray-vel, a biztonságiak főnökével, aki sajnálattal közölte, hogy mivel a generátorok csak korlátozott áramellátást biztosítanak, a biztonsági kamerák nem működnek a folyosón. 

- Sajnálom, de a látogatójuk kiderítésében nem tudok segíteni, viszont beszéltem az embereimmel Fields-ről. Persze, nem mondtam el nekik, hogy a munkatársuk holtan fekszik egy rakás doboz alatt a raktárban. Úgy tudják, hogy a kastély külső megfigyelésével bíztam meg. Lucas West, a legtapasztaltabb emberem mondott pár érdekes dolgot, ami érdekelheti magukat. - Lassan körbe nézett, nem figyeli-e őket valaki, aztán kicsit közelebb hajolva Beckett-hez, halkabban folytatta. - Az mondta, hogy mérges volt Fields-re, mert két alkalommal is rajta kapta tegnap, hogy nincs a kijelölt helyén. Először csak bosszantotta, hogy munkatársa megbízhatatlan a munkában, de amikor az az egyik vendég szobájából jött ki, számon kérte, hogy miért ott mászkál, ahol semmi dolga nincs.

- Mit válaszolt Fields? - kérdezte Beckett és Castle egyszerre. Egy pillanatra zavartan elkapták a biztonsági főnökről a tekintetüket, de nem néztek egymásra.

- Azt mondta, hogy a vendég hívta a szobába, mert elvesztette a gyűrűjét.

- Hm. Senkinek nem jut eszébe jobb fedősztori? - morogta az orra alatt Castle.

- Lucas azt mondta, Filds érezhetően meglepődött, hogy meglátta kijönni a vendégtől, és nagyon zavarban volt.

- Melyik vendégnél járt? - kérdezték újra egyszerre, amitől Murray most már csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

- Maguk mindig ezt csinálják?

- Igen ... - sóhajtott halkan az író. - De ... lehet, hogy már nem sokáig - nézett maga elé elmerengve, mire Beckett nyelt egyet, és hogy elterelje a biztonsági főnök figyelmét magukról, gyorsan a nyomozásra terelte a szót.

- Szóval? Kinél járt Fields?

- Nincs listánk a vendégek elszállásáról, mivel nem a szállóvendégek biztonságának megőrzése volt az eredeti feladatunk, csak azt tudom, hogy a 210-es szobában járt.

- Mit mondott még Lucas West? - kérdezte Beckett, mivel a biztonsági főnök többes számot használt a beszélgetés elején.

- Azt is mondta, hogy furcsa neki, hogy Filds mindig zárja a szekrényeit, mintha valami rejtegetni valója lenne. A csapatom tagjai megbíznak egymásban, nem szokták zárni a szekrényeiket egymás elől - tette hozzá magyarázatképpen.

Beckett pár másodpercig azon töprengett, hogy Fields szekrényeit nézzék át először, vagy azt derítsék ki, hogy kinél járt.

- Átnézném Fileds szobáját - döntött, és meg sem várva, hogy Murray beleegyezzen, már fel is állt, és határozott léptekkel a lépcsőház felé indult, a két férfi pedig szótlanul követte.

Kate-t megnyugtatta, hogy ha csak apró is a két nyom, és egyáltalán nem biztos, hogy van valami jelentőségük, legalább nem kell az íróval való kapcsolatán agyalnia.

Ahogy leértek az ütött-kopott alagsorba, Castle orrát megcsapta a dohos szag, amitől liftezni kezdett a gyomra. A kellemetlen érzés csak fokozta rosszkedvét. Nemrég még jegyespárt játszottak ezen a folyosón, most meg olyan messze kerültek a lehetőségtől, hogy valaha valósággá váljon a játékuk, hogy bele sem akart gondolni.

A következő pillanatban - mintha csak a sors meg akarta volna ismételni magát - kivágódott az egyik ajtó, és ugyan az a biztonsági őr lépett ki, akinek előadták a gyűrűs színjátékot. A férfi hatalmas izmait és a tigris tetoválást most szűkre szabott ing és zakó takarta, de így is érzékelhető volt az izmoktól duzzadó, erős test, amit csak félelmetesebbé tett az összevont, vastag szemöldök, és a haragos tekintetű fekete szemek. Látszott, hogy nincs jó kedve, amin csak rontott, amikor meglátta a két vendéget, és a mögöttük lépkedő főnökét.

- Mondtam már, hogy nem tudok segíteni, hogy megtalálják a gyűrűjüket! - vetette oda bosszúsan, aztán a főnökére nézve dühösen magyarázni kezdett. - Szólni akartam Fields-nek, hogy segítsen megkeresni egy elveszett jegygyűrűt, de mintha a föld nyelte volna el. Az adóvevője is ki van kapcsolva. Tudom, hogy kinti munkára osztotta be, de az adóvevőnek akkor is bekapcsolt állapotban kell lenni. Ha ezek után sem rúgja ki, akkor nem érdemes jól dolgozni - dohogott tovább.

- Volt még valami a rovásán? - vonta össze a szemöldökét Murray, Beckett pedig érdeklődve fordult az izompacsirta felé.

- Csak sosem ott van, ahol lennie kellene! A díjátadókor is a nagy terembe volt beosztva mellém, de legalább negyed órára eltűnt. Az nem járja főnök, hogy mindig más húzza helyette az igát!

- Nem tudod, hol járt?

- Csak azt tudom, hogy tiszta  idegbeteg volt, amikor visszajött. Először nem szólt senkihez, aztán meg mindenkibe belekötött. Mehetek, főnök? Le kell váltanom Joe-t a hangároknál - toporgott türelmetlenül, mire Murray kérdőn Beckett-re pillantott, aki bólintott. Alig lépett azonban párat a tigris tetkós izomkolosszus, Castle hirtelen ötlettől vezérelve utána szólt.

- Nem tudja, hogy ki lakik a 210-es szobában?

A férfi megtorpant, aztán elgondolkodva végigsimított frissen borotvált állán.

- A 210-esben? Hm. Hát, a nevét nem tudom, de a 210-es annak a kis vékony, idős írónőnek a szobája, akivel maguk egy asztalnál ültek a díjátadón - mutatott ujjával a két vendégre, mire az írónak elnyílt a csodálkozástól a szája, és hitetlenkedő tekintettel fordult Kate felé, akinek viszont csak a szeme rezdülése árulta el a meglepődését. 

- Menjünk! - intett a nő a biztonsági főnöknek, és határozott léptekkel Fields szobája felé indult.

Castle pár másodperces késéssel eszmélt, és sietve utána indult.

- Ez komoly? Mit keresett Fields Elvira Scott-nál? - tette fel kissé lihegve a kérdést, amikor végre utolérte Beckett-et.

- Kérlek, most ne! - csattant a nő hangja.

- Mit ne? - értetlenkedett az író, miközben arra vártak, hogy Murray kinyissa Fields szobáját.

- Ne gyárts elméleteket!

Castle nézte Beckett kemény vonásait. Nem tudta eldönteni, hogy azért kéri ezt, mert idegesítik az elméletei vagy az egész lénye, vagy csak nem akarja, hogy a biztonsági főnök többet tudjon meg a kelleténél. Pedig eltompult agya már elkezdte összerakni a kirakós darabjait: Benett Jonson balesetnek álcázott megölése, az öreg Holms rejtélyes halála, az álnéven élő Fields, aki valószínűleg mérget tett Holms italába, Elvira Scott, aki ismerte Holms-ot és ezek szerint Fields-et is ... mind, mind egy-egy darabka volt a kirakósban. Nem tudott sokáig töprengeni az új elméletén, mert Murray kinyitotta az ajtót, Beckett belépett Fields puritánul berendezett szobájába, és azonnal az ágy melletti ruhásszekrényhez lépett, amin nem a szokásos szekrényzár volt, hanem mágnes kulcsos biztonsági zár.

- Van hozzá kulcsa?- kérdezte a biztonsági főnököt, amikor a szekrény ajtaja többszöri rántásra sem nyílt ki.

- Nincs, de ki tudom nyitni - húzta cinkos mosolyra a száját a férfi. Pár másodperc múlva elégedett sóhajjal lépett el a szekrénytől, miközben látványos mozdulattal tárta szélesre az ajtaját.

Beckett-nek egy pillanatra elismerően húzódott feljebb a szemöldöke, de mivel nem volt ideje azon gondolkodni, hogy mivel nyitotta ki a zárat Murray, ennél több elismerést nem szánt neki. A szekrényhez lépett, és módszeresen kezdte kirakni a polcokon katonás rendben sorakozó ingeket és pulóvereket. Éppen lehajolt a legalsó polchoz, amikor egy pillanatra elakadt a mozdulata, mert megérezte, hogy Castle közvetlenül mögötte áll, és hogy a szekrénybe lásson, kicsit fölé hajol. Hangtalanul nyelt egyet, és kihúzta a legalsó polcon levő ingeket. A következő pillanatban elakadt a lélegzete, de nemcsak az elé táruló látványtól, hanem attól is, hogy Castle meleg leheletét megérezte a nyakán.

- Ez meg hogyan került ide? - szólalt meg döbbenten az író.

Slamasztikában 4/32

Határozott mozdulattal tárta ki az ajtót, és meglepve nézett a folyosón toporgó, riadt tekintetű látogatóra.

Mire Beckett feleszmélt volna, az apró termetű Elvira Scott úgy viharzott be mellette a szobába, mint a hurrikán, majd tenyerét a mellkasára szorítva nagyot sóhajtott, és az ágyra roskadt.

- De jó, hogy megtaláltam magukat! - nézett rájuk megkönnyebbülten. - Senkiben sem bízom, amióta megtudtam, hogy gyilkosság történt a kastélyban.

- Most mégis itt van - jegyezte meg Castle éllel, jelezve, hogy ha valóban senkiben sem  bízna, akkor hozzájuk sem jött volna, ráadásul a lehető legrosszabb pillanatban. - És egyáltalán! Honnan tudja, hogy gyilkosság történt?

- Jaj, drágám! A sors különös megfigyelőképességgel és kíváncsisággal áldott meg, ráadásul kellően öreg vagyok, így inkább foglalkozom mások életével, mint a magam kínjaival. Csak egy félelemtől reszkető szobalány bizalmába kellett férkőznöm, hogy megtudjam, nem baleset áldozata lett Benett Jonson.

- Történt valami, Miss Scott? - kérdezte gyanakodva Beckett, mert sejtette, hogy a nő nem ok nélkül ül riadtan az ágyukon.

Elvira a zsebéből egy papírt húzott elő, és a nyomozó felé nyújtotta.

- Ha nem tudnám, hogy Benett gyilkosság áldozata lett, nem is törődnék vele. Igaz, most sem értem, mire céloz az üzenet küldője, de van egy olyan érzésem, hogy a gyilkossághoz van köze.

Beckett felhúzott szemöldökkel, töprengve nézte a lapon levő, nyomtatott betűkkel írt egyetlen szót: "HALLGASSON!!!" Castle, hogy lássa az üzenetet, olyan közel lépett Kate-hez, hogy karja a nőéhez ért. Érezte, ahogy a karcsú test megfeszül, és a nő megborzong az érintésre, csak azt nem tudta, hogy ez most jó vagy rossz jel-e a számára.

Beckett nyelt egyet, majd előre lépett, hogy eltávolodjon az írótól, és visszaadta a papírt az írónőnek.

- Biztos, hogy Önnek szánták az üzenetet? - kérdezte.

- Igen. Az éjjeliszekrényemen volt Richard regényébe téve, a könyvjelző helyére. Megjegyzem, lebilincselő olvasmány a Nikki Heat sorozata - mosolygott elismerően Castle-re, mire a férfi halvány mosolyra húzta a száját. Lemondott volna az elismerésről, ha befejezhette volna az elkezdett beszélgetést, aminek egyik kiváltó oka éppen az Elvira okozta sérülése volt. Akaratlanul megnyalta sebes ajkát, és a nyakához nyúlt, de azonnal le is engedte a kezét, amikor tudatosult benne, hogy már nincs rajta a gomb nélküli ing.

A férfi reakciója nem kerülte el Elvira figyelmét, ahogy az sem, hogy mindig mosolygós író rendkívül feldúlt. Rádöbbent, hogy éppen attól kér segítséget, akit pár órája arcon fejelt. Akkor viccesnek érezte a helyzetet, de lehet, hogy a férfi másképp élte meg a történteket.

- Remélem, nem haragszik a kis összeütközésünk miatt - nézett sajnálkozva a férfira. - Az ingét is tönkre tettem, és látom, a szája nemcsak felrepedt, hanem fel is dagadt.

- Semmiség - húzta szomorkás mosolyra a száját Castle - bár  van, aki szerint ez a kis seb ... hogy is mondjam ... túl nagy jelentőséggel bír - tette hozzá anélkül, hogy Beckett-re pillantott volna.

Elvira fürkésző tekintete egy pillanat alatt kielemezte az író arcának minden rezdülését, aztán Beckett-re nézett, aki ugyanolyan feszülten és komoran nézett rá, mint az író. A díjkiosztó estéjén tapasztalt szerelmes vibrálásnak nyoma sem volt a két ember között.

- Sajnálom, Richard - nézett  olyan őszinte, szerető tekintettel a férfira a vékony kis írónő, mint ahogy Martha szokott, amikor anélkül is együtt érez vele, hogy tudná, pontosan mi okozza a bánatát.

- Az én hibám volt, hogy összeütköztünk. Én rohantam a lépcsőn valaki után ész nélkül, aki talán nem is akarja, hogy valaha is utolérjem.

Elvira Scott nem értette ugyan, hogy pontosan miről van szó, de a romantikus regényeiben olyan sokszor írt már hasonló helyzetekről, hogy tudta, a két, rendkívül szimpatikus ember kapcsolata éppen egy mélypontot él meg, amibe ő a tudtán kívül éppen belegyalogolt. A gyönyörű nyomozónőre nézett, akiről szentül hitte, hogy az írónak teremtette az ég. Látta, hogy Beckett szája csodálkozón elnyílik, aztán gyorsan becsukja, és zavarában nyel egyet, majd gyorsan a fenyegető cetlit kezdi bámulni, mintha minden figyelmét az kötné le. Elvira bátorítón megpaskolta Castle karját, miközben bátorítón rámosolygott.

- Akár futunk valami után, akár futunk valami elől, a sorsunkat úgysem kerülhetjük el - mondta, mire Castle elgondolkozva húzta el a száját.

- Van, aki nem hisz a sorsban - csengett letörten a hangja.

- Attól még a Sors megteszi a maga dolgát ... 

Még folytatta volna az eszmefuttatást, de Beckett türelmetlenül közbevágott.

- Én meg nem szeretném, ha a sorsa meg egy gyilkos kezében lenne - lengette meg a papírdarabot. Egyre kínosabban érintette Elvira Scott és Rick párbeszéde. Sosem hitte, hogy egyszer ilyen zavaros érzelmeket fog átélni, és utálta ezt a helyzetet.

Elvira elkomorodott. Nem is értette, hogy romantikus írói lelke hogyan kerekedhetett felül a félelmén, amit az üzenet okozott.

- Mit gondolnak? A gyilkos írta?

- Nem tudom - mondta őszintén Beckett. - Van valami, amit el kellene mondania nekünk?

- Fogalmam sincs, miről kellene hallgatnom - tárta szét kezét a nő. Az iménti nyugalmát egy pillanat alatt váltotta fel a rémület, hogy baja eshet valami miatt, amiről azt sem tudja, hogy mi. - Mi lesz, ha véletlenül éppen arról beszélek, amiről hallgatnom kellene? Meg akar ölni?

Beckett nyelt egyet, mielőtt megszólalt. Nem akarta halálra rémíteni az idős nőt, bár igazán megnyugtatni sem tudta, főleg annak tudatában, hogy már egy második gyilkosság is történt a kastélyban.

- Ez inkább figyelmeztetés. Nincs utána fenyegetés, hogy mi lesz, ha nem hallgat, tehát valószínűleg nem akarja bántani az üzenet írója.

Elvira pár másodpercig ízlelgette Beckett gondolatmenetét, de közben egyre dühösebb lett.

- Aha. Csak akkor bánt, ha nem hallgatok. De mégis, mi a fenéről hallgassak? Azt hiszem, jobb lett volna, ha nem jövök magukhoz. Bezárkózom a szobámba, és nem beszélek senkivel - döntött hirtelen, és amilyen gyorsan jött, olyan szélvészként rohant az ajtó felé.

Castle és Beckett egy pillanat alatt reagált.

- Elvira!

- Ms. Scott! Kérem, várjon! - kiáltottak és léptek egyszerre az ajtó felé, de az idős nő rájuk sem hederítve kiviharzott a szobából.

Az ajtó csattanva záródott be az orruk előtt, két meglepett ember pedig mozdulatlanul állt egymás mellett, és egyikük sem tudta, mivel törhetnék meg a rájuk telepedő kínos csendet.

 

Slamasztikában 4/31

- Már csak az hiányozna - sóhajtotta, aztán egy pillanatra az ég felé emelte a tekintetét. - Na, meg ez - tette hozzá, amikor a magára feszes, egyenes tartást erőltető, de bizonytalanul lépkedő író után indult.

Kate régen érezte magát ennyire magányosnak. Itt van elvágva a külvilágtól, egy csomó vadidegennel, két hullával és egy gyilkossal, és az egyetlen ember, akire számíthatna, nos ... Ha eddig bonyolultnak nevezte a kapcsolatukat, akkor most nem is tudta, hogyan jellemezhetné. Maga a káosz? Egyáltalán! Miért jött Castle a bárba, és miért ivott többet a kelleténél? Bármennyire is megviselte a csalódás, amit a férfi miatt érzett, kizárta az érzést, hogy egy dologra koncentrálhasson: elfogni a gyilkost. Dühösen összeszorította a száját, és a férfi után indult. Ha valóban nem ő rakta el valahová a laptopot, ami a gyilkossággal kapcsolatos összes adatot tartalmazta, akkor nagy bajban vannak. Szövetségesre volt szüksége, mégpedig egy olyan emberre, akiben maximálisan megbízik, és aki minden eddig szerzett információt ismer. Nem maradt más választása, minthogy kijózanítsa Castle-t. 

A folyosón  derengő sejtelmes fény jelezte, hogy az áramszünetet kiváltó generátorok csak fél gőzzel működtek, hogy minél hosszabb ideig tudják biztosítani az alapvető energiát. Kate azon töprengett, vajon a laptop akkumulátora mennyi ideig bírja feltöltés nélkül. Reménykedett, hogy a tolvajnak nem volt annyi esze, hogy a töltőt is meglovasítsa, vagy ha igen, akkor sem tudja feltölteni a gépet ilyen körülmények között. Minimális előnyt jelentene, ha a gyilkos nem tudná, hogy mennyi információval rendelkeznek. Gondolatai visszatértek az íróhoz, ahogy tekintete követte az előtte haladó férfit, aki menet közben levetette a zakóját, és a karjára vetette. Hirtelen egy emlék sejlett fel Kate-ben. A múmiás ügyben egy kutya majdnem letépte Castle nadrágját, és ezért haza indult átöltözni. Akkor látta ugyanilyen vonzónak az ingbe és a farmerba bújtatott férfitestet. Nyelt egyet, mert tudatosult benne, hogy akaratlanul ugyan, de most is a férfi fenekét bámulja.

- Persze, hogy szerencsétlenséget hozott a 13-as - morogta az orra alatt Castle, miközben bizonytalan mozdulattal próbálta eltalálni a kulccsal a zárat.

- Nem a számmal van baj, hanem veled - vetette oda keserűen Kate, miközben elvette a férfitól a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

- Velem? - kérdezte dühösen Castle. A nőre nézett, de a hirtelen mozdulattól forogni kezdett vele a szoba. Megkapaszkodott az ajtófélfában, hogy megállítsa a szédülést, de tekintetét nem vette Kate-ről, aki azonban anélkül, hogy ránézett volna, belépett a szobába. - Velem nincs semmi baj - mondta csendesen, miközben lassan az ágyhoz ment, és leült a szélére, hogy a további szédülést elkerülje.

Becekett végignézett a férfin, és próbálta elfojtani a hirtelen rátörő keserűséget, csalódást és dühöt. Pár másodpercig csak állt a szoba közepén összeszorított szájjal, szótlanul, de amikor Castle sértett, dacos vonásaira pillantott, nem tudta tovább türtőztetni magát.

- Nincs? Nézz magadra! Az inggombod leszakadva, a szád elharapva ... egy pillanatig sem tudsz ellenállni egy csábos nőszemélynek, aki mellesleg egy gyilkosság gyanúsítottja - csendült fájdalmas gúny a hangjában. - Azt hittem megváltoztál - tette hozzá halkan - de soha nem fogsz megváltozni. 

Castle szeme döbbenten tágult ki, majd tétován a mellkasára pillantott, ahonnan hiányzott az egyik inggombja, majd végighúzta ujját feldagadt, sajgó ajkán, miközben lepergett előtte az Elvira Scott-al való szerencsétlen lépcsőházi összeütközése.

- De ... ez ... - kezdett bele nehezen forgó nyelvvel, de Beckett tiltón felemelte a  kezét.

- Kérlek! Kímélj meg a magyarázkodásodtól! Nem méltó a köztünk levő kapcsolathoz, hogy ráfogd a nyomozásra a kis flörtödet! Mindketten tudjuk, hogy nem azért hagytad közel engedni magadhoz Sheryl Holms-t, hogy kiszedj valamit belőle a gyilkossággal kapcsolatban.

- De ... én nem ... - próbálkozott újra Castle, de az alkoholtól tompa agya csak lassan találta a szavakat, Kate azonban türelmetlenebb és keserűbb volt annál, minthogy meghallgassa.

- Nem érünk rá erre! - csattant élesen a hangja, majd a minibárból kivett egy üveg ásványvizet, és az író kezébe nyomta. - Részegen nem megyek veled semmire. Ezt idd meg, aztán vetkőzz, és zuhanyozz le! 

Castle pár másodpercig csak nézett a nőre végtelenül szomorú szemekkel, aztán elvette a vizet, engedelmesen megitta, majd felállt, és a fürdőszoba felé indult. Pár perc múlva a hideg zuhany alatt dideregve érezte, ahogy szíve kalapálva próbálja felgyorsítani a vérkeringését, hogy fenntartsa a testhőmérsékletét. Mire reszketve próbálta magát szárazra törölni, már nem szédült, és a gondolatai is kitisztultak. Nagyot sóhajtva nézett a tükörből visszanéző kócos, nyúzott, feldagadt ajkú képmására. Hogyan jutottak idáig Kate-tel nem egészen két nap alatt? Mi történt velük? Milyen kapcsolat az övék, ha elég egy félreértés ahhoz, hogy a négy év alatt felépített bizalom elillanjon? Kate pedig még a magyarázatára sem kíváncsi! Dühösen ráncigálta magára a farmert, aztán belépett a szobába, és a táskájából egy fehér, V nyakú pólót húzott elő, és türelmetlenül kezdett belebújni.

Beckett elakadó lélegzettel nézte a fürdőszobából kilépő férfit. Nem az közötte le a figyelmét, hogy Castle szinte újjászületett, hanem az erőtől duzzadó, félmeztelen férfitest, amit még vonzóbbá tett a kócos, vizes haj, és az öltözködés közben megfeszülő izmok. Gyorsan elkapta a tekintetét, és a kezében tartott laptoptöltőt, amit az egyik fiók mélyén talált, a fésülködő asztalra tette.

- Mivel téged csak a laptop érdekel, közlöm, hogy nem tudom, hol van - szólalt meg visszafojtott indulattal Castle, miközben dühösen dobta a földre a táskát, amikor rájött, hogy nincs benne tiszta ing. Az ágyra pillantott, ahol szépen összehajtogatva hevert a kék inge, ami nemrég még Beckett hálóruhájául szolgált. Az emlékre, ahogy a hosszú, kecses combok előbukkantak, a karcsú női test pedig felsejlett a sok számmal nagyobb ruhadarab alól, nyelt egyet.

- Legalább a töltő itt van - mondta Beckett nyugodt hangon, mintha nem érzékelte volna Castle indulatát. - Ha jól emlékszem, már takarékos üzemmódban volt, amikor itt hagytuk.  Hamar le fog merülni.

- Az mindegy. Aki elvitte, pontosan tudja, mi van rajta, ha ő követte el a gyilkosságokat.

- De így azt is tudja, hogy mi mennyit tudunk.

- De honnan tudta a tolvaj, hogy mi nyomozunk, és hogy egyáltalán, mit keressen?

Beckett egy pillanatig arra gondolt, hogy ez egy jó kérdés, aztán lemondóan megingatta a fejét.

- Túl sokan tudnak már arról, hogy nyomozunk. Elég, ha csak egyiküknek járt el a szája, és az információval rendelkezők száma máris megsokszorozódott.

-  A tolvajunknak volt kulcsa a szobához.

- Vagy valahonnan szerzett egyet.

- A vendégszobák folyosói be vannak kamerázva. Tegyünk egy próbát! Kérjük el a biztonsági felvételeket! - indult el Castle, de Beckett megtorpant.

- Nem veszel inget? - kérdezte meglepve.

- Az volt az utolsó - intett a férfi fejével az ágy felé. - Vagy éjjel már nem lesz rá szükséged? - kérdezte. Hangja szenvtelenül csengett, most nem bujkált benne egy szemernyi pajkosság sem.

Kate egy pillanatig hallgatott, aztán felszegett fejjel farkasszemet nézett az  íróval.

- Az hittem, a leszakadt gombú ing volt az utolsó.

Castle állta a nő tekintetét, amitől szinte tapinthatóvá vált a köztük levő feszültség. 

- Nem az történt, amire gondolsz - szólalt meg fojtott hangon - de téged ez nem érdekel. Nem bízol bennem.

Beckett nyelt egyet. Nem tudta, mit mondhatna. Ha a nyomozásról lenne csak szó, azonnal ellenkezne, hogy nincs még egy ember, akiben jobban bízna, de kettőjükkel kapcsolatban ezt nem mondhatta el.

- A hallgatásod beleegyezés - konstatálta keserűen Castle. - Úgy látszik, a hallgatás a mi keresztünk - tette hozzá gúnyosan. - Soha nem beszélünk kettőnkről.

Beckett kemény tekintettel állta a férfiét.

- A mai nap után nincs miről beszélnünk. A tények nem hazudnak, Castle!

A férfi döbbenten meredt Beckett-re. Érezte, ahogy a düh  mellé csatlakozik benne az értetlenség és a keserű csalódottság is. Talán az alkohol hatása is közrejátszott abban, hogy már nem akarta elfojtani az érzéseit, és ki akarta mondani, amit már rég ki kellett volna mondania ahhoz, hogy tisztázzák az egymás iránti érzéseiket. Képtelen volt újra terelni, újra hallgatni, újra várni.

- Miféle tényekről beszélsz, Kate? Mert én csak azokat a tényeket ismerem, hogy négy éve vonzódunk egymáshoz, de sosem beszéltünk róla, ... hogy majdnem megfagytunk, majd felrobbantunk egymás karjában, hogy megcsókoltuk egymást, de ezekről sem beszéltünk, ... hogy bevallottam, hogy szeretlek, de te úgy tettél, mintha nem emlékeznél rá, de tulajdonképpen erről sem beszéltünk. Tény az is, hogy minden reggel azért viszem a kávét, hogy egy pillanatra megérinthesselek, azért vagyok az őrs bohóca, hogy a közeledben lehessek. Tény az is, hogy nagyon régóta várok rád, és már majdnem beláttam, hogy hiába, amikor a zombis ügy után újra elhitetted velem, hogy hamarosan ledől a szíved köré épített fal, ... de most nem tudom, mi történt velünk, ... és most sem beszélünk róla.  - Úgy törtek ki belőle a szavak, mint egy elfojtott gejzír, aztán az utolsó szavaknál hirtelen elhallgatott.

Beckett-et meglepte a férfi kitörése. Látta, hogy mennyire feszült, hogy a könnyeivel küszködik, majd vesz egy nagy levegőt, mint aki mindent egy lapra akar feltenni.

- Kate én ... - kezdte alig hallhatóan, de a következő pillanatban összerezzent, mert valaki erőteljesen kopogtatott a szobaajtajukon.

Beckett nem törődött a váratlan látogatóval. Várakozón nézett a férfira, de mire az megszólalhatott volna, a kopogás erőteljesebben és sürgetőbben megismétlődött.

- Beckett nyomozó! Mr. Castle! Kérem, engedjenek be! Nagyon fontos! - hallották meg egy nő elfojtott hangját, aki már türelmetlenül dörömbölt az ajtón.

Castle kényszeredett mosolyra húzta a száját.

- És... most sem fogunk beszélni kettőnkről.

Kate nem tudta, hogy dühös legyen, vagy megkönnyebbüljön, amiért félbeszakították Castle-t. Miközben az ajtóhoz lépett, arra gondolt, igaza van a férfinak, és talán valóban itt az ideje, hogy félretegye a félelmeit, és tiszta vizet öntsenek a pohárba, mert csak így szabadulhat meg attól a rettentő feszültségtől, ami az elmúlt napokban kialakult benne, ugyanakkor minden eddiginél zavarosabbak voltak az íróval kapcsolatos érzéseit. Talán mégis jobb, ha tiszta fejjel beszélnek kettejükről, mert azt tudta, hogy az a beszélgetés fogja meghatározni a jövőjüket

Határozott mozdulattal tárta ki az ajtót, és meglepve nézett a folyosón toporgó, riadt tekintetű látogatóra.