Változatok egy témára 6/93

- Igen. Még nem beszéltünk a mindent tudó, pletykás Mary Turner-rel - indokolta hihetően a kérést, bár nemcsak az öreg hölggyel akart találkozni. Valami sokkal fontosabbat akart csinálni.

- Be is hozathatnánk az őrsre, nem gondolod? - pislantott oldalra Kate. 

- Igen, de a saját közegében talán könnyeben mesél olyan dolgokról, amit lehet, hogy meg sem említene a kihallgatószobában - érvelt Castle.

Beckett-nek volt egy olyan érzése, hogy nem csak erről van szó, de megadón bólintott, és sávot váltott, hogy a következő kereszteződésben lekanyarodhasson.

- Ha nem lesz a templomban, akkor feleslegesen autózgatunk, és csak fogy az időnk - figyelmeztette a férfit, aztán felvette a telefont és Espo-t hívta, hogy megtudja Mary Turner lakcímét.

- A templomban lesz - tettetett magabiztosságot Castle.

Amikor kiszálltak az autóból, Beckett azonnal felsietett a lépcsősoron a templom hatalmas, faragott domborművekkel díszített ajtajáig, míg Castle megállt az első lépcső előtt, és felnézett az előtte magasodó karcsú harangtoronyra, ami alulról nézve azt a hatást keltette, mintha átszúrná a gyülekező komor, sötét felhőket, és egészen a mennyországig nyúlna. Castle sóhajtott egyet, aztán követte Beckett-et.

Mindkettőjüket meglepte az eléjük táruló látvány, amikor a súlyos fa ajtó feltárta előttük a templom belső terét. Emlékeikben élénken élt, ahogy a napsugarak áttörve a színes üvegablakokon, különös fénypásztákkal világították meg az aranyló szobrokat, a frissen lakkozott padokat, a tükörfényes járólapot; minden fényben úszott, és a gyerekkórus csilingelő hangja még meseszerűbbé tette a hatást. Most csend volt és sötétség. Mintha nem is ugyanabban az épületben jártak volna. A kinti borús idő itt benn hatványozva érződött: A gyenge kinti fény alig tudott átderengeni az ablakok színesre festett felületén, a hatalmas csillárokat sem kapcsolta fel senki, az aranyozott angyalkák is alig látható, matt fénnyel jelezték csak a pompát. Míg legutóbb a reményt és a lélek békéjét sugározta a templombelső, most inkább komor volt és félelmetes. Kate megállt a főhajó végében, megvárta, hogy szeme alkalmazkodjon a félhomályhoz, aztán módszeresen végigpásztázta a padsorokat, aztán határozott léptekkel elindult. Castle oldalra pillantott,hátha meglátja Joe-t a kishúgáért imádkozó kisfiút Szent Antal szobra előtt térdelni, aztán csalódottan követte Kate-et. 

- Bocsásson meg asszonyom - szólította meg halkan Kate a harmadik padsor szélén ülő idős nőt, miközben felmutatta a jelvényét. - Kate Beckett nyomozó vagyok, az úr Mr. Castle - mutatott az éppen odaérő férfira. - Ön Mary Turner?

- Igen, de mit akar tőlem? - húzódott hátrébb a vékony nő. Fakó arcát megannyi mély ránc borította, szeme vizenyős szürke színe ridegséget árasztott, keskeny, színtelen ajkát összeszorítva, gyanakodva méregette a nyomozót.

- Csak beszélgetni szeretnénk magával Daniel atyáról - mondta Kate a lehető legbarátságosabban, de az asszony nem mozdult, hogy helyet adjon a padban. 

- Biztosan hallotta, hogy elakadt a nyomozás - szólalt meg Castle, mire a nő rideg tekintetét az íróra emelve bólintott. - Mi olyan tanút keresünk, aki kiváló megfigyelő, és nagyon okos, így észreveszi, ha valami gyanús a környezetében - mondta ártatlanul, egyenesen az asszony szemébe nézve a férfi.

Beckett magában elmosolyodott. Elég volt Castle-nek észrevétlenül meglegyezni Mary Turner hiúságát, máris eltűnt tekintetéből a gyanakvás, helyébe öntelt magabiztosság költözött, és egy másodperc múlva beljebb csúszott a padon, hogy Beckett melléülhessen.

- Tudják, sokan itt bogaras, rosszindulatú vénasszonynak tartanak, de tudom, amit tudok! - húzta ki nehézkesen a csontritkulás első jeleit mutató gerincét büszkén. Halkan beszélt, de fontossága teljes tudatában, megállíthatatlanul áradtak belőle a mondatok. - A múltkori rendőrök azt hitték, csak egy zavarodott vénasszony vagyok. Feltettek néhány kérdést, aztán az mondták, majd keresnek, ha valamire még szükségük lesz. Látom, maguk tényleg értékelik, ha valaki jó megfigyelő - pillantott Castle-re, és száját egy pillanatra groteszk mosolyra húzta. - Tudtam én mindig, hogy nincs minden rendben az atyával. Nem is csodálkoztam, hogy ez lett a sorsa.

- Mit ért azon, hogy nem volt vele minden rendben? - kérdezte érdeklődve Kate.

- Tudja, TÚL kedves volt a gyerekekkel - nyomta meg jelentőségteljesen a szót, miközben lopva körbepillantott, nem hallja-e őket valaki, aztán suttogva folytatta. Szavaiból csak úgy sütött a rosszindulat! - Észreveszem én az ilyet! Simogatta őket, kirándulni vitte őket, ahol aztán ki tudja mit csinált velük. Egy ideig csak gyanakodtam, de amikor fel-fel tűntek a beteg lelkű társai, már biztos voltam benne, hogy az atya pedofil. Jelentettem is a püspök úrnak, de még csak vizsgálatot sem indított - húzta össze a szemét rosszallóan.

- Milyen társak? - kérdezte egyszerre Beckett és Castle. Egy pillanatra egymásra néztek, tekintetükben mosoly villant.

- Kétszer is láttam itt azt a két férfit. Beültek a padba, és a gyerekkórust figyelték. Amikor vége lett a próbának, és a gyerekek mentek kifelé, mindegyik férfi hosszan megbámulta őket. Szinte kiguvadtak a szemeik, éppen csak a nyáluk nem csorgott. - Az asszony megborzongott az emlék hatására.

- Látta beszélni azt a két férfit Daniel atyával? - fürkészte a nő tekintetét Beckett, hiszen ő tudta, az atya beépített FBI ügynök volt, és nem volt kapcsolata pedofilokkal.

- Azt nem láttam, de biztos rá vártak - mondta meggyőződéssel az általa elképzelt variációt. - Mindig megvárták, amíg Mr. Eckhardt, a kórusvezető elmegy, aztán a két idegen is távozott. Biztos arra számítottak, hogy az atya megnézi a próbát, de mivel nem találták itt, a próba után átmentek a plébániára - adta elő a saját történetét Mary Turner teljes meggyőződéssel.

- Látta őket bemenni a plébániára?

- Nem kedvesem, én mindig itt maradtam a helyemen. A kóruspróba után mindig nyugalom van, akkor szoktam leghosszabban imádkozni a kisfiamért - vált fátyolossá a hangja, tekintete a régmúltba révedt, szája réveteg mosolyra húzódott.

Beckett várt egy kicsit, hogy az asszony gondolatai visszatérjenek a jelenbe.

- Le tudná írni azt két férfit egy rendőrségi rajzolónak? 

- Persze! Jól megnéztem magamnak őket! Tudtam, hogy rosszban sántikálnak, és egyszer még a rendőrségnek szüksége lesz a segítségemre - mondta öntelten. 

Kate-et bármennyire is taszította a nő tudálékos, rosszindulatú természete, most örült, hogy talán kimozdíthatja az ügyet a holtpontról. A noteszába feljegyezte a személyleírás a két férfiről, amit meglehetős pontossággal leírt az asszony, aztán megbeszélte vele, hogy ki, és mikor fogják a kapitányságra vinni a rajzolóhoz, végül megköszönte a segítségét. Ekkor vette észre, hogy Castle eltűnt mellőle. Nem értette, hova tűnt a férfi, hiszen a múltkor már végigjárta a templom minden négyzetméterét, és megfogdosott mindent, ami felkeltette az érdeklődését. Tétován fordult körbe, amikor meghallotta Mrs. Turner hangját.

- Ha a társát keresi, ő arrafelé ment - szegezte tekintetét a bejárattól jobbra levő sötét sarokra az asszony.

Kate bólintott, és a mutatott irányba indult. Megborzongott a gondolatra, hány Mary Turner lehet a környezetében, akik mindig mindent látnak és hallanak, aztán a saját szájízüknek megfelelő történetet  találnak ki. Lassan lépkedett a templom sötétbe burkolózó sarka felé. Már sejtette, hol lehet a férfi. Amikor meglátta a Szent Antal szobor előtt térdelő alakot, megállt. Néhány másodpercig hitetlenkedve nézte az összekulcsolt kezű, lehajtott fejű férfit, aztán óvatosan a bejárathoz ment, és hangtalanul kilépett a templomkapun. Beült az autóba, és várt. Elgondolkodott, vajon mennyire ismeri Castle-t. Még azt sem tudja, hisz-e Istenben. Azt már tapasztalta, hogy hisz minden lehetetlennek tűnő dologban, de hogy komolyan hisz-e egy olyan erőben, ami hatalmasabb az embernél, és meghatározhatja az életünket, arról sosem beszélgettek. Meglepte, hogy imádkozni látta a férfit. A jelenet, amit látott, annyira nem volt Castle-re jellemző! De miért imádkozott? Még szinte fel sem tette a kérdést, már tudta a választ. Ha hitt volna valami felsőbb, segítő hatalomban, ő is imádkozott volna, hogy a vizsgálat azt mutassa ki, hogy minden rendben van. 

A templomajtó kinyílt, és a férfi szaporán szedve a lépcsőfokokat, lehajtott fejjel sietett a kocsi felé. 

- Mehetünk? - kérdezte Kate, mire Castle csak bólintott, de nem nézett rá. - Olyan vagy, mint egy ötéves. Még egy templomban is képes vagy elveszni - mondta tettetett rosszallással, évődve, és szeme sarkából látta, ahogy a feszültség eltűnik a férfi arcáról.

- Nem is vesztem el, csak már untam azt a rosszmájú vénasszonyt - mentegetőzött Castle. - Mit gondolsz, kiket láthatott? - terelte az ügyre a szót.

- Nem vagyok jós! Mindenesetre remélem, hogy előbbre viszi az ügyet, ha kiderítjük, ki volt az a két férfi.

A kapitányságig tartó úton kitárgyalták Mary Turner-t, aztán Castle szemöldökét felhúzva tanulmányozta a részletes személyleírásokat. Amikor becsukta Beckett jegyzeteit, hirtelen csend telepedett közéjük. Kate úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a new york-i forgalom, de érezte, hogy Castle egyre jobban feszeng az anyósülésen.

- Imádkoztam - szólalt meg váratlanul.    

Változatok egy témára 6/92

- Csak nem volt benn maga is a privát szobában? - visított Vivien nővér hangja a férfi mögül olyan erővel, hogy a kórház folyosóján levő összes beteg, nővér és látogató kíváncsi tekintettel fordult feléjük. 

Kate úgy meglepődött a nővér hisztérikus kirohanásán, hogy egy pillanatig csak meredt rá nagyra nyitott szemekkel, míg Castle megpördült a tengelye körül, és zavarában védekezőn emelte maga elé a kezét. 

- Mi? Dehogy volt benn! - mentegetőzött a férfi, miközben lopva körbepillantott, vajon hány nézelődőnek esik le, hogy milyen privát szobáról is van szó. Nem elég, hogy most élte túl élete egyik legkínosabb félóráját, a nővérnek köszönhetően ezt már legalább tizenöt ember tudja is. Nem látta, hogy a mögötte álló nyomozó szeme először összeszűkül, aztán arcára fensőbbséges nyugalom ül ki. 

- Mi is a valódi probléma, Vivien nővér? - lépett magabiztosan a magyarázkodni készülő férfi mellé Kate.

Vivien, bár mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna Beckett nyugodt, határozott fellépésétől, a düh, hogy nem tudja megkörnyékezni a gazdag, ráadásul jóképű írót egy rendőrnő miatt, felbátorította. Telt, vörösre festett ajkait lebiggyesztve, megvetően mérte végig Beckett-et.

- Azt hiszi, azért, mert van egy jelvény az oldalán, mindent megtehet? Abba a szobába a páciensen kívül nem mehet be senki! - kiabált egyre hangosabban, hangja már hisztérikusan visított, fehér bőre olyan vörös lett, mint a főtt rák. - Az esetet jelenteni fogom az igazgatónak! Mondhat amit akar, mindenki hallotta, hogy Mr. Castle azt mondta, hogy olyat tett vele abban a szobában, amire más nem lett volna képes.

- Tudja, kedves nővérke, egy igazi nő akkor is boldoggá tud tenni egy férfit, ha fizikailag nincs vele - húzta fel szemöldökét mosolyogva Kate. Halk szavai magabiztosságot sugároztak, de érezni lehetett benne az enyhe gúnyt, tekintete pedig kihívóan villant a nővérre. - Tudja, az a baj, hogy van olyan nő, aki csak tapogatni tud egy férfit, de van aki szerelemmel szereti - tette hozzá gúnyos éllel.

Vivien bármilyen butácska is volt, azonnal megérezte a nyomozó szellemi fölényét, és a rá irányuló lekicsinylő célzását. Nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de a nyomozónő átható tekintete belefojtotta a szót, így csak a levegőt kapkodva, felháborodást színlelve  habogott, aztán zavartan körbenézett, hátha valaki a segítségére siet. 

A nem mindennapi jelenet tanúi először csak kíváncsian fordultak a három ember felé, és míg az egyik pillanatban még Kate-t méregették rosszallóan, a másikban már a nővért illették megvető pillantásokkal, végül elismerően mosolyogtak rá.

Vivien megérezve, hogy megalázó helyzetbe fog kerülni, ha folytatja a vádaskodást, felszegett fejjel, fortyogva játszotta el az igazságtalanul sértegetett ember szerepét, aztán megvető tekintetek össztűzében elvonult.

- Gyere Castle, menjünk - intett fejével Kate a férfinak, aki ámulva nézett a megsemmisült nővér után. - Most miért is bámulod? - vonta össze a szemöldökét.

- Én ... én csak arra gondoltam, milyen könnyen elintéz egy nő egy másik nőt - fordult őszinte tekintettel Castle Kate felé. - Én biztosan még mindig magyarázkodnék, a nővér meg nem hinne nekem - révedt el a tekintete, ahogy elképzelte a jelenetet.

- Ne felejtsd el, az sem mindegy, hogy ki az egyik nő, és ki a másik! - kacsintott pajkosan nevetve a Beckett, és a kijárat felé indult.

- Igaz - bólintott egyetértően a férfi, és szinte futva követte, de alig tett meg pát lépést, amikor egy ismerős hang megállította.

- Mr. Castle! - hallotta meg az utána kiabáló idős nővér hangját. - Ezeket itt felejtette - lebegtette meg a kezében tartott papírokat. - Öt órára jöhet az eredményekért, de ezeket kérem, hozza magával - adta át az időközben a nővérpulthoz érő férfinak a papírokat.

- Igen, persze - vágta rá gyorsan Castle, miközben hátrapillantott, vajon Kate hallotta-e a nővér szavait. Amikor meglátta Kate komollyá váló arcát, már tudta, hogy dönthet ő akárhogyan, ha a sors közbeszól. Nyelt egyet, és úgy tett, mintha a papírra írt szöveget tanulmányozná. 

- Mehetünk - mondta közömbösen, amikor Kate mellé ért, de kerülte a tekintetét.

Néhány perc múlva már a kocsiban ültek szótlanul. Ahogy telt az idő, a csend egyre nagyobb feszültséggel járt, végül egyikük sem bírta, és egyszerre fordultak egymás felé, és szólaltak meg.

- Castle!

- Kate!

- Mondd te! - mosolyodott el szomorkásan Castle.

Kate szerette volna, ha a férfi mondja el előbb a gondolatait, de ebben a bizonytalan helyzetben nem akart vitát, így megadóan bólintott. Lassított, és a járdaszegély mellé parkolt, hogy az íróra nézhessen. Szeme meleg-barnán csillogott, tekintete a legmélyebb szeretetet tükrözte, ahogy a kétségekkel teli kék szemekbe nézett.

- Szeretlek, és azt akarom, hogy tudd, és hidd el, hogy a vizsgálat eredménye semmit nem változtat azon, ahogy irántad érzek.

Castle nem tudott megszólalni, csak elmerült a világ leggyönyörűbb tekintetében. Érezte, hogy elszorul a torka, és könnybe lábad a szeme, de most azt sem bánta, ha Kate látja elérzékenyülni. Vett egy nagy levegőt.

- Tudom, hogy így érzel - szólalt meg elcsukló hangon. - De ha kiderül, hogy nem ...

- Castle! Ne lovald bele magad előre egy negatív gondolatba! Az orvos bizakodó volt, azt mondta, nagy valószínűséggel nem lesz semmi baj  - próbálta biztatni a nő.

- Kate! Ha kiderül, hogy nem lehet gyerekem, én ... én ... - hirtelen elhallgatott. Gyenge pillanatában majdnem kimondta a nő előtt eddig titkolt érzéseit, hogy annak ellenére, amit Kate-nek a Moore-birtokon mondott, mindennél jobban vágyik egy közös gyerekre. Észrevette a nő szemében megjelenő gyanút, ezért megpróbált valami hihető dologgal előállni. - Én azt hiszem, nem érezném magam igazi férfinak - mondta szomorúan, és örült, hogy nem hazudott, igaz, nem mondta el a teljes igazságot.
Kate elmosolyodott, aznap már másodszor végigsimított a bánatos arcom, és lágyan megcsókolta.
- Marconán jóképű vagy, megmentetted New York-ot, talán a világot, Alexis-t, na és néha az én életemet is. Nem az ilyen tettektől férfi egy férfi? - suttogta Kate, aztán ujjaival beletúrt a férfi tarkóját borító sűrű hajba és közelebb húzta magához. Ajkát puhán érintette a férfiéhoz, aztán nyelvével édes játékba kezdett, míg a gyengédséget felváltotta a szenvedély. - Ráadásul úgy csókolsz, mint egy igazi férfi - nézett mosolyogva Castle elhomályosuló tekintetébe, amikor hátrébb húzódva megszakította  csókot.
- Szerintem valami hiányzik a felsorolásból - nyögte zakatoló szívvel Castle.
- Ó! Valóban? - Kate oldalra hajtotta a fejét, és töprengő arcot vágott, miközben finoman végighúzta tenyerét a férfi mellkasán, aztán lefelé haladva a hasán. Mozdulata egy pillanatra megállt a derékszíjnál. - Azt hiszem, azt este letesztelhetjük, hogy igazi férfihoz méltóan működik-e még - villant kacéran a tekintete, keze pedig tovább folytatta lefelé simogató útját. Amikor érezte, hogy Castle nyel egyet, ujjai visszatértek a férfi hasára, majd mellkasára.
- Oké - mosolyodott el a férfi. Még mindig meglepte, milyen érzéki tud lenni a nő. - Talán tényleg igazi férfi vagyok - tűnődött, mintha megfontolná Kate érveit. - Lehet, hogy én vagyok Superman?
Amikor meglátta, hogy Kate elnézően elmosolyodik, és égnek emeli a szemét, megnyugodott. El tudta hitetni vele, amit akart. 
- Most viszont igyekeznünk kell, mert Gates-től csak öt napot kaptunk - helyezkedett vissza az ülésébe Kate, indított, és már robogtak is a kapitányság felé. Alig mentek néhány száz métert, amikor Castle megszólalt.
- Menjünk el a templomba! 
- A templomba? - kérdezett vissza Kate csodálkozva. Bár örült, hogy a férfi az ügyre koncentrál, és gondolatait eltereli a nyomozás a kétségekről és a keserves várakozásról, nem értette, miért akar a templomba menni.
- Igen. Még nem beszéltünk a mindent tudó, pletykás Mary Turner-rel - indokolta hihetően a kérést, bár nemcsak az öreg hölggyel akart találkozni. Valami sokkal fontosabbat akart csinálni. 

Köszönet

KÖSZÖNET MINDEN OLVASÓMNAK!

2012. augusztus 31-én izgatottan és félve indítottam ezt a blogot. Kételkedtem, de a lelkem mélyén reménykedtem, hogy ha valaki rákattint, és elolvassa a Castle-s kis epizódomat, kíváncsi lesz a második részre is, és újra felkeresi a blogot. Az első napokban hihetetlen csodát éltem át, és bevallom, euforikus boldogságban úsztam, mert álmaimban sem gondoltam, hogy ennyien olvassátok, és az oldalmegjelenítések számából ítélve, ennyire várjátok a történet folytatását. A chat-be írt dicsérő, aranyos szavak endorfinként hatottak rám, és szinte a rabjává váltam az írogatásnak, és hiányérzetem volt, ha egy-egy nap nem kerülhettem bele a saját álomvilágomba.

100.000 kattintás! 

Ezt a számot mutatta a mai napon az "összes oldalmegjelenítés" felirat! Hihetetlen, boldogságot okozó, de egyben félelmetes is, mivel meg szeretnék felelni az elvárásaitoknak, szeretnék időről időre néhány kellemes percet okozni Nektek, de nem vagyok biztos abban, hogy képes vagyok rá. 

 Csak azt ígérhetem, hogy igyekszem.

  Boldog ember voltam, de Nektek köszönhetően a boldogság egy eddig ismeretlen oldalát ismertem meg.

KÖSZÖNÖM!!!

Változatok egy témára 6/91

Castle letette a telefont, aztán kioldotta a derékszíját, és halkan megszólalt:

- Na Virgoncka, most mutasd meg, mit tudsz!

Kate zavarában körülnézett, miközben letette a készüléket. Remélte, hogy senki nem volt tanúja az előbbi telefonbeszélgetésének. Lelkiismeret furdalása volt, amiért nem keltette fel Castle-t, amikor elindult a kapitányságra. Ahogy telt az idő, egyre rosszabbul érezte magát, végül már annyiszor pillantott a liftajtó felé, ahányszor meghallotta a nyílódását. Egy ideig vacillált, aztán amikor már majdnem delet ütött az óra, felhívta. Abban a pillanatban, hogy megszólalt a férfi, tudta, hogy valamit eltitkol, és rossz érzés kerítette hatalmába, amikor azonban meghallotta Castle kapkodó zihálását és a háttérből beszűrődő szenvedélyes aktus hangjait, a furcsa érzéshez döbbenet is társult. Saját maga is meglepődött, amiért elképzelhetetlennek tartotta, hogy Castle megcsalja, de a helyzet bizarr volt, ami kíváncsivá tette, ezért addig faggatta a férfit, amíg az el nem mondta az igazságot. Amikor rájött, hogy milyen szituációban hívta éppen, önkéntelenül a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a mosolyát, de amikor Castle megosztotta vele az érzéseit, azonnal átérezte a félelmet, amivel Rick-nek meg kellett küzdenie. Tudta, hogy meg kell nyugtatnia, és biztonságot kell neki nyújtania. Ritkán, nagyon ritkán mondta ki a "szeretlek" szót, ahogy a keresztnevén is csak akkor szólította, amikor annak különleges jelentősége volt, és ez most ilyen helyzet volt. Amikor letette a telefont, tudta, hogy sikerrel járt, a férfi megnyugodott, ő viszont olyan ideges lett, hogy éhsége ellenére egy falatot sem tudott volna lenyelni.

- Castle még mindig nem jött be? - zökkentette ki Espo csodálkozó hangja az emlékek felidézéséből.

- Nem sokára itt lesz. Mit találtál? - terelte gyorsan a nyomozásra a szót Beckett, mivel Javi összehúzott szemekkel méregette.

- Minden rendben? - billentette oldalra a fejét a férfi, és figyelmen kívül hagyva a nő kérdését, várakozón nézett rá. A pihenő ablakán keresztül látta, amikor Beckett telefonált, és nem kerülte el a figyelmét a nő arcán végbemenő érzelmek sorozatos változása.

- Igen - jött a válasz túl gyorsan, ráadásul Kate elkapta a tekintetét, de Espo érezte, hogy a nő lezártnak tekinti a témát, ezért az íróasztalra tette a kezében tartott dossziét, és beszámolt a tanúkihallgatások eredményéről.

Reggel döntöttek úgy, hogy amelyik gyerek eltűnésénél volt olyan tanú, akinek valami feltűnt, vagy gyanús volt, azokat újra kihallgatják. Reménykedtek valami apró nyomban, ami kizökkenti őket a holtpontról. Beckett először egy hajléktalannal beszélt, aki egy bevásárlóközpont előtt látott gyanúsnak tűnő figurákat, ahonnan egy négy éves kislány tűnt el, aztán két anyukával, akik azon a játszótéren tartózkodtak a gyerekeikkel, ahonnan egy hét leforgása alatt egy öt, és egy hét éves kisfiúnak veszett nyoma, de egyikük sem tudott semmi új információval szolgálni, csak azt ismételték el, ami már a jegyzőkönyvben szerepelt, ezért reménykedett, hogy Espo több sikerrel járt. A férfi szavai azonban elkedvetlenítették. Négy-négy embert hallgattak ki Ryan-nel, de nem bukkantak semmire, amit már ne tudtak volna.

- Hozassunk ebédet? - lépkedett feléjük óvatosan, két pohár kávét egyensúlyozva a kezében Ryan, és egyiket Beckett, a másikat Espo felé nyújtotta.

- Azt hittem, rólad gondoskodik Jenny - jegyezte meg cseppnyi gúnnyal a hangjában Javi, aki nehezen vallotta be magának, hogy bosszantja, amikor Jenny megjelenik az őrsön és Ryan-nek ebédet vagy vacsorát hoz. Ilyenkor mindig megcsipkedte a barátját, hogy milyen papucs férj, de a lelkét titkon mardosta a sárga irigység, amikor látta a két ember őszinte szerelmét jelző meghitt csókokat és szeretetteli gondoskodást.

- Már fárasztó neki a taxizás - vált izgatottá, de egyben idegessé is a férfi tekintete. Jenny a kilencedik hónapban járt, és bár volt még néhány hete hátra a szülésig, Ryan tudta, a pici már bármelyik nap megszülethet, ezért nem is akarta, hogy a felesége az ő kedvéért utazgasson.
- Menjetek el ebédelni! Délután folytatjuk - adott egy órányi szabadidőt két társának, persze nem minden hátsó szándék nélkül. Egyfolytában Castle-n járt az esze. Szerette volna biztatni, megnyugtatni, vagyis inkább együtt izgulni vele, mivel őt legalább olyan feszültté tette a bizonytalanság, mint a férfit. Látta, hogy Ryan arcán réveteg mosoly jelenik meg, valószínűleg gondolatban már Jenny-vel ebédelt, Espo tekintete azonban kérdőn villant. Nem volt jellemző, hogy Beckett ebédszünetet adjon egy ügy közepén. Mielőtt a férfi kérdezősködni kezdett volna, Kate felkapta a blézerét, és a lift felé indult.

- A vizsgálati eredmények körülbelül három óra múlva meglesznek. Visszajön értük? - nézett ki olvasószemüvege lencséje fölött a barátságos mosolyú, idős nővér a zavartan toporgó férfira. Lassan harminc éve dolgozott a kórháznak ezen az osztályán. Általában neki adták le a kis műanyag poharat. Már akkor érezhető volt, mennyire különböző személyiségű és temperamentumú emberek, aztán amikor egy férfi a kezébe vette az eredményeket tartalmazó leletet, szemtanúja volt mindenféle emberi reakciónak: volt aki kitörő örömmel ujjongott, volt aki csendesen, mosolyogva ragyogott a boldogságtól, a rossz hírtől a székre roskadó, vagy éppen zokogó férfit is látott. Mindannyiuknak volt azonban egy közös tulajdonsága, akár elkapta a tekintetét, akár magabiztosságot tettelve vigyorgott, mindannyian zavarban voltak, és megpróbálták a zavarukat leplezni.
- Már ma megtudom az eredményt? - ült ki a meglepetés az író arcára. Hirtelen nem tudta mit tegyen. Akarta tudni, de mivel rettegett, legszívesebben még várt volna. 
- Higgye el, a bizonytalanságnál nincs rosszabb! - szólalt meg komolyan a nővér, mintha csak tudta volna, hogyan érez a férfi.
- Igen, bejövök érte - bólintott, miközben azon gondolkodott, hogy egyedül jöjjön-e vissza, vagy hagyja, hogy Kate vele tartson, ha akar. Végül úgy döntött, nem említi, hogy ma meglesz az eredmény, inkább valamilyen ürüggyel lelép a kapitányságról. 
- Kitöltene egy kérdőívet, a kórházi tapasztalatairól? Egy nagy projektbe kezd az igazgatóság, és szeretnék felmérni a betegek igényeit, tapasztalatait, kíváncsiak a pozitív és negatív észrevételeikre, meg akarják tudni, hol szükséges a változtatás - nyújtott felé egy kérdőívköteget Castle felé a nővér, mintha teljesen természetes lenne, hogy igennel válaszol a férfi, aki meglepetésében elvette a papírokat.
- Persze - mosolyodott el kényszeredetten, aztán leült egy fotelba, és elővett egy tollat. Először bosszantotta, amiért nem utasította vissza a kérést, mivel szeretett volna Kate-hez sietni, aztán úgy gondolta, talán jobb is, ha eltereli a gondolatait a néhány perccel korábban történt eseményekről és kavargó érzéseiről, ezért minden figyelmét a kérdőív kitöltésének szentelte. Észre sem vette, milyen sok időt tölt a válaszok megadásával. Arra a kérdésre, hogy mennyire segítőkészek a nővérek, szinte egy kisregényt írt, hiszen ott volt egyik oldalon Margo nővér, a másik oldalon Vivien. Igazság szerint mindegyikük segítőkész volt, bár míg a molett, fekete nővér rettenthetetlen volt, rámenős és ellentmondást nem tűrő, addig a bombázó, modell külsővel megáldott nő csábító és mézédesen kedves, ennek ellenére, a nehéz helyzeteken Margo nővér segítette át, Vivien pedig csak megbonyolította az életét. Amikor végzett, a nővérpulthoz lépett, hogy átadja a kérdőívet. Érezte, hogy valaki mögé lép és gyengéden megérinti a vállát. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Kate áll mögötte. Senki nem érintette meg ilyen leheletfinoman, és senkinek nem volt ilyen szolid, mégis mámorító cseresznyeillata. 
- Hát te? - fordult hátra. Mosolygott, de tekintete elárulta a zavarát.
- Gondoltam, megnézem, hogy sikerrel jártál-e - csillogtak huncutul a nő szemei. - Kíváncsi vagyok, milyen hatással vagyok rád - húzta fel pajzánul a szemöldökét Kate. Tudta, ha előveszi a szokásos évődésüket, azzal oldja a férfi feszültségét.
- Elégedett lehetsz magaddal is, és velem is!  - húzta ki magát Castle, és arcára kiült a nőnek oly kedves csibészes mosoly. Tekintetük szerelmesen összefonódott, és Kate nem tudta megállni, hogy ne simítson végig a férfi arcán. - Olyat tettél velem abban a szobában, amire rajtad kívül senki nem lett volna képes - fogta meg gyengéden Castle az arcát simogató kezet.
 A meghitt pillanatot egy éles hang szakította félbe.
- Csak nem volt benn maga is a privát szobában? - visított Vivien nővér hangja a férfi mögül olyan erővel, hogy a kórház folyosóján levő összes beteg, nővér és látogató kíváncsi tekintettel fordult feléjük. 
 

Változatok egy témára 6/90

Csak hitte, hogy mindenre felkészült.

Az egyszerűen berendezett szobát - a kórház többi helyiségtől eltérően - napsárgára festett falak tették barátságosabbá. A sarokban álló fehér, üveges kórházi szekrényen kívül semmi nem utalt a szoba funkciójára. Kanapé, fotel, dohányzóasztal, kétajtós szekrényke tévével és DVD lejátszóval a tetején.

Castle tétován állt meg az absztrakt mintás szőnyeg szélén. A nővér az üveges szekrényhez lépett, elővett egy steril műanyag poharat, majd a zsebében levő címkét ráragasztotta, ráírta a beteg adatait és a dátumot, aztán a férfi kezébe nyomta.

- Remélem, tudja, hogy kell bele anyagot tenni! - húzta fel kacéran a szemöldökét, amitől Castle úgy érezte, felfordul a gyomra. Ő azért volt itt, hogy biztosan tudja, lehet-e még gyereke. A válasz döntően befolyásolja az életét. Ezt egyáltalán nem érezte viccesnek. Lehet, hogy a nővér csak oldani akarta az idegességét, de a megjegyzéseitől csak még kínosabban érezte magát.

- I-Igen - dadogta kényszeredetten, és úgy szorította a poharat, hogy belefehéredtek az ujjai.

- Ha készen van, csengessen! - mutatott a nő egy gombra az ajtó mellett. - Higgye el, nagyon szívesen segítenék! - mérte végig olyan tekintettel, hogy Castle úgy érezte, mintha levetkőztetné. - Sajnos a kórházi szabályzat nagyon szigorú e tekintetben - húzta el lemondóan a száját. - Ha egy kis ráhangolódásra lenne szüksége, itt vannak ezek - nyitotta ki a tévé alatti szekrényt, és egy köteg pornóújságot tett az asztalra. - Ha a filmeket jobban szereti, ezt ajánlom - kapott fel egy DVD-t, és mielőtt Castle bármit reagálhatott volna, már be is tette a lejátszóba.

- Ne, ne, ne! - kapta ki a távirányítót a nő kezéből, még mielőtt Vivien elindította volna a filmet. - Köszönöm a segítségét, de magam is elboldogulok - próbált magára erőltetni egy udvarias mosolyt. 

Amikor a nővér végre kilépett az ajtón, Castle gyorsan ráfordította a kulcsot, és megkönnyebbülve dőlt a falnak. Becsukta a szemét, és arra gondolt, ha kamaszkorában valaki azt mondta volna neki, hogy ez egy kínos vizsgálat, biztosan kinevette volna. Az órájára nézett, és azon töprengett, vajon mennyi ideje van. Még csak az kellene, hogy azt higgyék, nem képes rá! Egyre feszültebb volt, ezért hogy siettetni tudja a dolgot, vonakodva ugyan, de kezébe vette a legfelső újságot. Belelapozott. Tekintete meg-megállt némelyik hihetetlen pozíciót megörökítő képen, aztán lemondóan az asztalra hajította a lapot. Most tudatosult benne, hogy amióta megízlelte a szerelem fűtötte testi gyönyört Kate mellett, már nem hozták lázba az újságok. Lehuppant a fotelba, és úgy bámult az asztalon álló pohárra, mint valami kötelező házi feladatra, amit muszáj megoldania, de azt is érezte, hogy a kényszer teljesen leblokkolta az agyát, és semmilyen izgalmat nem képes kicsiholni magából. - Jézusom! Nehogy már ne sikerüljön! - gondolta rémülten. Újra az órájára pillantott. Úgy tűnt, mintha a másodpercmutató kétszer gyorsabban róná a köröket a szokásosnál. Kétségbeesetten nézett fel, és szeme megakadt a tévéképernyőn. Néhány másodpercnyi hezitálás után megnyomta a távirányítón a bekapcsoló gombot.
Kellemes, halk zene kíséretében a képernyőn hatalmas vörös betűkkel megjelent a tartalomhoz képest szolid főcím: "Édes élmények". Castle sóhajtott egyet. Ennél édesebb élményt is el tudott volna képzelni! Ennek ellenére szemét tágra nyitva várta a szereplők neveit követő első képsorokat, amikor őrült zenélésbe kezdett a telefonja. A váratlan hangra összerezzent és felpattant a fotelból. Ösztönösen a zsebébe nyúlt, és ahogy a kijelzőt véletlenül megérintve kihúzta a készüléket, fogadta is a hívást. A tenyerében levő tárgyról Kate mosolygott rá. Zakatoló szívvel emelte füléhez a telefont, miközben száját bosszúsan összeszorította, és öklével megütögette a homlokát, amiért zavarában elfelejtette kikapcsolni a készüléket. Már csak abban reménykedett, hogy a nő nem kérdezi meg, hogy hol van.
- Castle, jól vagy? - hallotta a nő aggódó hangját.
- I-igen - nyögte nagyot nyelve.
- Azt hittem, bejössz a kapitányságra.
- Majd ... majd egy kicsit ... - kezdett magyarázkodni, amikor a filmben vége lett az andalító zenének, és teljes hangerőre váltva elkezdődött az első jelenet. Castle rémülten kapkodott a távirányító után, ami a hirtelen mozdulattól a földön landolt. Felkapta a szőnyegről, és vadul nyomkodta a kikapcsoló gombot, de a készülék nem reagált. - Kicsit később bemegyek - hadarta zihálva, és reménykedett, hogy a telefon mikrofonja nem érzékeli a tévéből áradó, egyre hangosabb érzéki nyögéseket és sóhajokat. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a sokadik nyomásra végre életre kelt a távirányító, és a tévé képernyője elsötétült, a hangok pedig elhallgattak. Lerogyott a fotelba, és csak néhány másodperc múlva tudatosult benne, hogy a vonal másik végén Kate egy ideje hallgat. Éppen magyarázkodni akart, amikor meghallotta a nő gyanakodva feltett kérdését.
- Mit csinálsz Castle?
A férfi behunyta a szemét, megdörzsölte a homlokát, és kétségbeesésében beharapta az ajkát. Szinte látta maga előtt, ahogy Kate kicsit előre hajolva, döbbent arccal, szemöldökét összehúzva várja a válaszát.
- Hát, ülök egy fotelban - mondta ártatlanul, és  öklét megharapva várta, hogy mit reagál a nő.
- Hol vagy? - kérdezte Kate, és hangjában még mindig hallatszott a gyanakvás. Mivel Castle hirtelen nem tudott kitérő választ adni, és hallgatott, a nő azonnal lecsapott. - Castle! - emelte meg a hangját.
- Én, én csak itt vagyok a kórházban.
- Kórházban, mi? 
Az író érezte a kételkedést a kérdésben, de egyre inkább reménykedett, hogy Kate nem hallotta meg a tévéből áradó jellegzetes hangokat, így már magabiztosabban válaszolt.
- Igen, itt vagyok a kórházban, és ülök egy fotelban.
Kate idegtépően sokáig nem szólt.
- Ha csak ülsz egy fotelban a kórházban, akkor milyen hangokat hallottam?
A nő hangja halk volt, és szokatlanul komoly, ami megrémítette Castle-t. Csak nem azt gondolja, hogy valami kis nőcskével töltöm az időm? Nem akart sem magyarázkodni, sem titkolózni. Már megtanulta, hogy nagy árat fizethet érte.
- Kate! Kérlek, ne gondolj semmi rosszra! Az igazat mondtam - szólalt meg őszintén, de tudta, hogy ennyi nem lesz elég, hogy megnyugtassa a nőt, és eloszlassa a kételyeit. - A vizsgálat miatt vagyok a kórházban.
- Ó! - tört fel a meglepetés és a megkönnyebbülés sóhaja a nőből. - Miért nem mondtad, hogy ma mész?
- Nem akartam, hogy velem gyere. Ezt magamnak kell elintéznem.
- Akkor ... akkor a hangok ...  - kapcsolt Kate. - Szóval, csak segítség, hogy ... - nem fejezte be a mondatot, de Castle hallotta, hogy már mosolyog.
- Igen, de nem megy, Kate - vallotta be a férfi. - Félek. A gyomrom görcsben, az agyam csak azon zakatol, vajon mi lesz az eredmény.
A nő egy ideig hallgatott. Látta maga előtt azt a Richard Castle-t, akit a külvilág nem ismer, az érzékeny, bizonytalan, szorongásokkal teli férfit, aki neki is csak nagyon ritkán mutatja meg ezt az arcát.
- Segítek - mondta lágy, meleg hangon.
- Telefonszex? - lepődött meg Castle, mire Kate megforgatta a szemét, mivel látta maga előtt, ahogy a férfi tekintete izgatottan felragyog.
- Castle! Dehogy! - mondta tettetett felháborodással, miközben arra gondolt, lehet, hogy ebben a helyzetben ezt is megtenné a férfiért.
- Oké, tehát nem. Akkor?
- Ülj le, és csukd be a szemed!
Megvárta, amíg a férfi kényelmesen elhelyezkedik.
- Menj vissza kicsit  az időben, ahhoz az éjszakához, amikor villámok vakító fénye és hatalmas égzengések közepette először szerettük egymást! Csak arra az éjszakára gondolj! Szeretlek Rick!
Kate elhallgatott, Castle pedig sóhajtott egyet. Úgy érezte, ezzel a sóhajjal minden félelme tovatűnt.
- Köszönöm - mondta, és boldogan elmosolyodott, amikor meghallotta a választ: - Mindig!
Castle letette a telefont, aztán kioldotta a derékszíját, és halkan megszólalt:
- Na Virgoncka, most mutasd meg, mit tudsz!

Változatok egy témára 6/89

Ha tudta volna, hogy mi vár rá, egyáltalán nem mosolygott volna.

Kate felöltözve, útra készen állt az ágy végében, és nézte az alvó férfit. Ilyenkor mindig valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Szerette figyelni, ahogy lassan, egyenletesen szuszog, ahogy kisimulnak a nevetőráncok az arcán, és a jellegzetes redők a homlokán, ahogy néha meg-megrezzen egy álombéli történet hatására. Sajnálta felkelteni, bár abban is biztos volt, hogy a férfi mérges lesz, hogy nem ébresztette fel, és itthon hagyta. Lelkiismeret furdalása volt, mert úgy érezte, megfutamodik. Még mindig nem egészen értette a férfi tegnap esti viselkedését, és szerette volna elkerülni, hogy feszengjenek egymás előtt a reggelinél, ezért az egyszerűbb utat választotta. Ha Castle úgy jön utána a kapitányságra, ott már nem kerül szóba a magánéletük, és mire hazamennek, talán jobban lesz, és a félelmei is elmúlnak. Egy rövid üzenetet hagyott a párnáján, aztán halkan kilépett a szobából, és sietve indult az őrsre.

A kopogtatás hangja robbanásként hasított utat Castle elméjébe, életre keltve minden idegsejtjét. Egy pillanat alatt átlépte az álom és az ébrenlét közti keskeny határt, és zakatoló szívvel, hunyorogva kepesztetett az ágyban, mire tudatosult benne, hogy nem fenyegeti semmi veszély, csak kopogtak.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek - látta meg az ajtóban Alexist. - Csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e, mielőtt visszamegyek a Columbia-ra.

- I-igen, jól vagyok, csak álmomban egy tengeralattjáróban voltam, és éppen a periszkópot próbálgattam, amikor egy tengeri szörny megdöngette a tengeralattjáró oldalát - dörzsölgette meg a szemét és feljebb húzódzkodott az ágyban. - Azt hiszem a kopogásod hangja épült be az álmomba - mondta, miközben csodálkozva pislantott a mellette levő, szépen megigazított takaróra.

- Kate úgy félórája elment. Nem volt szíve felébreszteni - magyarázta a lány, amikor elkapta apja pillantását. - Hagyott üzenetet - mutatott a párnán levő cédulára. - Akkor nem gond, ha megyek?

- Nem, nem! Menj csak nyugodtan, már semmi bajom! - húzta mosolyra a száját.

Miután kapott egy puszit Alexis-től, még intett a távozó lány után, aztán megforgatta ujjai között Kate céduláját. Máskor bosszantotta volna, hogy nélküle ment el a nő, most viszont kimondottan örült neki, mert így nem kellett hamis kifogásokat kitalálnia, miért nem megy vele. Sietve lezuhanyozott, aztán öltözni kezdett. Remélte, hogy utoljára kell felvennie a fecskét, amiben annak ellenére, hogy valóban kényelmes volt, rosszul érezte magát. Egyre idegesebb lett. Mire felöltözött, már a konyhában kikészített reggelit sem volt képes megenni, mert úgy érezte, gombóccá szűkölt gyomra rövid úton megszabadulna tőle. Taxit hívott, és fél óra múlva már a kórház recepciójánál érdeklődött, hol találja az orvosát.

Dr. Sephard barátságos volt és megértő, de megnyugtató szavai sem tudták feloldani a feszültségét. Most, hogy itt volt a kórházban, minden féleleme valóságossá vált: a vizsgálat, a lehetséges eredmények, és azok következményei, amiket élént képzelete mind maga elé vetített, mint egy filmet. Szinte látta maga előtt, ahogy Kate fájdalmas arccal szakít vele, mivel nem tudja gyerekkel megajándékozni, aztán ahogy hónapok múlva, gömbölyödő pocakkal boldogan ölel egy másik férfit.

- Mr. Castle - zökkentette ki gondolataiból az orvos hangja, aki megvárta, amíg a páciens figyelme ráirányul. - Nagyon kicsi az esélye, hogy valami problémát tapasztalunk, és nagy valószínűséggel azon is tudunk segíteni. A vizsgálatot inkább megnyugtatásként végezzük el, így nincs mitől tartania. Gondolkozzon pozitívan, úgy sokkal könnyebb lesz, elvégre ez nem egy kellemetlen vizsgálat - mosolygott barátságosan, mivel a beteg összehúzódva, sápadtan, kezeit tördelve, rémült tekintettel ült vele szemben. Megnyomta a nővérhívó gombot, aztán feláll, az ajtó felé indult, és figyelte, ahogy Castle nagyot nyelve, tétován követi. Nyílt az ajtó, és egy ismerős alak mosolygott tökéletes fogsorát megvillantva, hatalmas szempilláit megrebbentve az íróra.

- A nővérre bízom - fordult a döbbenten álló író felé Dr. Sephard. - Ő mindent elmagyaráz, és tájékoztatja a lehetőségekről. Ne féljen, jó kezekben lesz! - mosolygott biztatón a férfira.

Castle sóbálvánnyá dermedve bámult a nővérre. Még a szívverése is elállt, amikor meglátta a kacér tekintet, és az érzékien résnyire nyitott telt ajkakat, de amikor a nő kihívón kihúzta magát, hogy telt, valószínűleg szilikonos mellein megfeszüljön a nővérruha, egy pillanatra becsukta a szemét. Az nem lehet, hogy Vivien nővérrel verje meg a sors egy ilyen helyzetben! - gondolta, és reménykedve nézett fel, hátha az előbb csak a szeme káprázott.

- Jöjjön Mr. Castle! Beavatom minden tudnivalóba - szűkült össze a nő hatalmas szeme egy pillanatra, hogy a férfi érzékelje szavai kétértelműségét.

Castle kényszeredetten elmosolyodott, aztán segélykérően az orvosra nézett, aki csak biztatón intett, így nem maradt más választása, mint követni a nővért.

- Örülök, hogy jól van! - szólalt meg a folyosón lépkedve a nő, miközben tekintete Castle ágyékára siklott. - Ne legyen úgy megrémülve, nem a vesztőhelyre viszem! Higgye el, menet közben egész kellemesnek fogja találni - kacsintott rá a nő.

Castle szótlanul követte. Sosem gondolta volna, hogy egyszer nem lesz vevő az ilyen pajzán megjegyzésekre, de most sokkal jobban esett volna neki egy szolid, diszkrét kísérő, akivel nem érezte volna ilyen kínosan magát. Még jó, hogy Kate nincs itt! - adott hálát az égnek. Azok után, hogy Vivien egyszer már kikezdett vele, nem szerette volna, ha Kate szemtanúja lenne a nővér kihívó viselkedésének. Most a legkevésbé sem akarta, hogy Kate féltékeny legyen, vagy elbizonytalanodjon a kapcsolatukban. 

Vivien nővér megállt egy ajtó előtt, és szélesre tárta a férfi előtt. Castle nyelt egyet, és mindenre felkészülve belépett a szobába. Csak hitte, hogy mindenre felkészült.

Változatok egy témára 6/88

Gyötrődve gondolt az előtte álló éjszakára és a következő napra, amikor nyílt a bejárati ajtó, és szerelmesen mosolyogva belépett rajta a nő, akiért meghalni is képes lett volna.

- Épp jókor! - nevetett rá Alexis. - Apa már alig tudta kivárni, hogy hazaérj.

- Ennyire hiányoztam? - mosolygott huncutan Kate, és hátulról átölelte a szószt kevergető férfit. - Mmmm ... - szívta be mélyen az ínycsiklandó illatot, aztán egy csókot lehelt Castle arcára. - Semmi ellenkezés? - húzódott hátra gyanakodva Kate, mivel a férfi nem reagált a kérdésére, sőt rá sem nézett, csak úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné az étel kevergetése.

- Igen, hiányoztál - mosolygott rá Castle, de Kate mintha szorongást látott volna a tekintetében. Alexis előtt nem akarta faggatni a férfit. Tudta, hogy nem lehet neki könnyű, hiszen a sérülése óta most először készültek arra, hogy szeretkezzenek, és lehet, hogy Castle emiatt szorong. Hiába kívánja a teste az intim együttlétet, ha agya fél a fájdalomtól, vagy attól, hogy nem lesz képes teljesíteni a saját maga elé állított elvárásokat. 

A vacsora kellemesen telt, ami főleg Alexis-nek volt köszönhető, aki jókedvvel mesélt egyetemi élményeiről, és néha megmosolyogni való, fura csoporttársairól. 

Kate fel-felpillantott a meglepően csendesen vacsorázó férfira, és azon töprengett, hogyan szedje ki belőle, hogy mi bántja. Amikor kettesben maradtak, beszámolt neki a kapitányságon történtekről és Gates feltételéről. Azt hitte, Castle izgalomba jön a további nyomozás lehetőségétől, de a férfi kissé közönyösen hallgatta és szótlanul bólogatott, majd közölte, hogy lezuhanyozik, és magára hagyta a nőt.

Kate elgondolkodva követte tekintetével a férfit, aztán sóhajtott egyet, és elkezdett rendet rakni. Nem értette a helyzetet. Délben még annyira várta Castle a szeretkezést, hogy meztelenül várta őt az ágyban, most meg mintha menekülne, nehogy kettesben maradjanak. Ha nem ismerte volna, még arra is gondolna, hogy a férfi csak a figyelmét akarja elterelni, miközben valami nagy meglepetésre készül, de szinte biztosan tudta, hogy nem erről van szó. Valami bántja, vagy valamitől fél, ami a férfiasságával van kapcsolatban. Már második alkalommal jutottak eszébe Gates szavai, miszerint "Ügyes nő maga. Oldja meg, hogy férfinak érezze magát!" Egyáltalán nem érezte magát ügyesnek. Várt. Amikor már nem hallotta a zubogó víz hangját, és feltételezte, hogy a férfi már lefeküdt, csak akkor lépett a hálószobába. Jól számított. Castle egy nyitott könyvvel kezében az ágyban feküdt, és úgy tett, mintha olvasna. Kate a zuhany alatt állva is azon töprengett, mihez kezdjen a szótlan, magába zárkózó férfival. Castle még soha nem viselkedett így, ezért nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet. Végül úgy döntött, hogy a megérzéseire hallgat, és azt teszi, amit a szíve diktál.
Számításait mindjárt áthúzta az a tény, hogy mire a szobába lépett, Castle neki háttal, az oldalán fekve aludt, illetve Kate meggyőződése szerint alvást tettetett. A nő befeküdt az ágyba, és mozdulatlanul várt egy ideig, aztán közelebb csúszott a férfihoz, és addig mocorgott, amíg melle hozzá nem simult a férfi hátához, öle pedig a csípőjéhez, és hátulról át nem ölelte. Érezte, ahogy az erős, széles mellkas gyors ütemben emelkedik és süllyed, ami igazolta a gyanúját, hogy a férfi nem alszik. 
- Szeretlek Richard Castle - suttogta komolyan, miközben ujjaival megcirógatta a férfi hasát. Hangjában nem volt semmi érzékiség, csak mérhetetlen szeretet. Maga sem tudta, miért bújt a férfihoz, és miért mondta ki az oly ritkán kiejtett szavakat, egyszerűen csak úgy érezte, hogy ezt kell tennie. Pár másodpercnyi csend után a férfi mellkasa megemelkedett, mint aki egy nagy sóhajtásra készül, és rekedt hangon, halkan megszólalt.
- Én is szeretlek - kulcsolta ujjait a simogató kézre. Nem akart hazudni Kate-nek, nem akart mondvacsinált indokokat kitalálni, de a félelmeit sem akarta megosztani vele. Egyrészt vágyott a nő közelségére, másrészt, bármennyire is rettegett a vizsgálat eredményétől, nem akart még napokig kételyek között élni. A bizonytalanság okozta szorongás nagyobb úr volt, mint az érzéki vágy, amit oly gyakran érzett, ha Kate a közelében volt, vagy akár csak gondolt rá. Tudta, hogy bármit is gondolnak most, a vizsgálat eredménye döntően meg fogja határozni a jövőjüket. Lassan megfordult, és megvárta, amíg Kate befészkeli magát ölelő karjába, és fejét a vállára fekteti. Hálás volt, amiért nem faggatja, hogy mi bántja, vagy hogy miért nem akar szeretkezni. Attól is félt, hogy Kate azt hiszi, hogy nem kívánja eléggé, és azért nem közelít hozzá, de amikor mellébújt a nő, minden rossz érzése elszállt. Talán a női megérzésnek köszönhette, hogy Kate pont azt tette, amire ebben a pillanatban vágyott: csendben ölelni egymást. Szavak és mozdulatok nélkül is érezték a szerelmet, ami összekötötte a sorsukat. Néhány perc után mégis úgy érezte, hogy magyarázattal, de legalább egy bocsánatkéréssel tartozik Kate-nek.
- Ne haragudj! - mondta halkan, miközben arcát a nő selymes hajába fúrta és megcsókolta a fejét.
Kate megemelkedett, hogy a szomorúan csillogó kék szemekbe nézhessen.
- Nincs miért haragudnom - csendült megértés és szeretet a hangjából. - Nem kell szeretkeznünk, amíg nem állsz rá készen - mondta, és egy leheletfinom csókot adott a férfi szájára. - Különben is, a világ legmegnyugtatóbb dolga érezni a közelségedet és hallgatni a szívverésedet.
- De ... de tudom, hogy ma este nem megnyugtató dolgokra vágytál - húzta szomorkás mosolyra a száját Castle - hanem nagyon is mozgalmasakra.
- Férfiak! - sóhajtott elnéző mosollyal Kate. - Nem értitek, hogy a szerelem több, mint szex? A szerelem ez, Castle! Ez, ahogy átölelsz, és tudom, hogy mindig számíthatok rád, hogy fontos vagyok neked! Egy szerelmes nő csak akkor vágyik mozgalmas éjszakára, ha az a férfinak is épp olyan öröm.
- De hát egy férfi is csak akkor vágyik rá, ha a nőnek is épp olyan öröm!
- Nem Castle. Akkor nem lennének megerőszakolt nők, néha a férfük által megerőszakolt nők.
- Igaz - ismerte el a férfi, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után félve megszólalt. - Akkor nem baj, ha ma nem ...
- Nem. Nem baj - nézett komolyan Castle szemébe, aztán amikor meglátta a megkönnyebbülést a férfi arcán, pajkosan elmosolyodott. - Majd ha teljesen meggyógyultál, kárpótolsz érte.
- Mi? Ho-hogyan? - vonta össze tettetett felháborodással a szemöldökét, miközben kimondhatatlanul hálás volt, hogy Kate a szokásos évődésük felé terelte a komoly beszélgetést. - De hát te még egy csomó kárpótlással tartozol!
- Csak eggyel, Castle! Perlmutter vizsgálatáért valóban tartozom, a sérülésed előttiek viszont elévültek, de ne félj, én be fogom hajtani a nekem járót - kacsintott incselkedve a férfira, aztán fejét visszatette a biztonságot nyújtó, széles mellkasra.
Castle nyitotta a száját, hogy visszavágjon, aztán meggondolta magát, és nem szólt, inkább megkönnyebbült, boldog mosollyal az arcán, becsukta a szemét, és arra gondolt, talán nem is kell félnie annyira a másnaptól. Ha tudta volna, hogy mi vár rá, egyáltalán nem mosolygott volna.
  

  

Változatok egy témára 6/87

Sóhajtott egyet, a képet visszacsúsztatta a fiókjába, és elszánt tekintettel, határozott léptekkel indult Gates kapitány irodája felé.

- Úgy emlékszem, szabadnapot kapott mára - szólalt meg a Vaslady anélkül, hogy felnézett volna az iratokból.

Beckett megállt az íróasztal előtt és várt, hogy a nő ránézzen. Érezte, hogy nem találta jókedvében a kapitányt, bár lehet, hogy nem is létezik olyan. A nő hangos koppanással tette le kezéből a tollat, és kelletlenül felemelte a fejét éppen csak annyira, hogy szemüvege kerete felett a nyomozóra nézzen.

- Ha magyarázkodni próbál, hogy megvédje Mr. Castle, bele se kezdjen! - szűkült össze a szeme haragosan.

- Ön azt mondta, reméli, hogy az FBI elismeri a munkánkat - szólalt meg Kate komolyan, egyenesen a nő szemébe nézve, mintha nem is hallotta volna a megjegyzését.

Gates tekintete érdeklődve villant, és várakozón dőlt hátra a székében. Most már kíváncsi volt, mit akar a legjobb nyomozója.

- Nem kell az elismerés. Helyette engedélyt kérek, hogy tovább nyomozhassunk a gyerekek ügyében - mondta Kate eltökélten, miközben állta Gates rászegeződő tekintetét.

- Letartóztatták az FBI ügynök pap gyilkosát. Ugye tisztában van vele, hogy ezzel a feladatát elvégezte? - szólalt meg hosszú hallgatás után a kapitány. Figyelte Beckett minden rezdülését, és  látta az elszántságot tükröző vonásait. Tudta, hogy a nyomozó rendkívül szabálytisztelő,  most mégsem volt biztos abban, hogy ha nem kapja meg az ügyet, akkor távol tartja magát tőle. Itt állt előtte egy fiatal nő, aki abban a korban van, amikor a nőkbe kódolt genetikai üzenet egyre sürgettőbben kiált a gyerek után. Ráadásul szerelmes. Bár az egy megfejthetetlen rejtvény volt Gates számára, hogy Beckett hogyan táplálhat ilyen mély érzéseket az idegesítő író iránt, tiszteletben tartotta a nő érzéseit. Most pedig itt van vagy húsz eltűnt gyerek ügye, ami valószínűleg ebben a helyzetben másképp hat rá, mint egy gyilkossági ügy. - Ha kijárom az FBI-nál, hogy a csapata folytathassa a nyomozást, akkor a kapitányságom túlterhelt nyomozóira még több feladat hárul.

- Egy hetet kérek - nézett pislogás nélkül a fekete szemekbe Beckett.

- Öt nap - mondta némi töprengés után Gates. - Feltéve, ha az FBI is engedélyezi.

- Köszönöm Asszonyom - bólintott Kate. 

A kapitány figyelmét nem kerülte el, hogy a nő vonásai ellágyultak, arcán alig észrevehető mosoly suhant át, miközben az ajtó felé indult.

- Beckett nyomozó! - szólt utána keményen Gates, mire Kate megtorpant. - Ha nem tudja kordában tartani az árnyékát, akkor az öt nap semmissé válik! Ja, és természetesen nincs akció! Remélem, világos voltam! - mondta a kapitány, és választ sem várva intett a kezével, hogy Beckett távozhat.
Kate megkönnyebbülve ment vissza a fehér táblához. A gyerekek képeit életkorok szerint csoportosították, és most azon gondolkodott, lehet-e kapcsolat a kor és az elrablás oka között. Nem volt semmi új ötlete, ezért visszaült az asztalához, és újraolvasta a jegyzőkönyveket az elrablások körülményeiről. Valami kis morzsát keresett, amin elindulhatnak. Jegyzeteket készített arról, hogy melyik napszakban és milyen helyszínről tűntek el a gyerekek, volt-e szemtanú, vagy gyanús körülmény. A jegyzeteivel megállt a tábla előtt, és másképp csoportosította a fényképeket, bár nem hitte, hogy ezzel előbbre jut, de nem akart egyetlen lehetőséget sem figyelmen kívül hagyni. Minél tovább járatta a szemét az adatokon, egyre inkább úgy tűnt neki, hogy a gyerekrablók alapvetően két módszer alapján dolgoztak. Kisebb eltérések persze adódtak, de egyre biztosabb volt abban, hogy két elkövető bandával van dolguk, csak azt nem tudta, vajon az indítékuk is különböző, vagy egy megbízónak dolgozik két banda.
Egy pillanatra lehunyta fáradtságtól égő szemeit, amikor megérezte, hogy áll mellette valaki.
- Khm ... itt van, amit eddig össze tudtunk szedni Samuel Eckhard-ról és Ben Jacobs-ról - szólalt meg zavartan pislogva Ryan, és két dossziét tett az asztalra.
- Kösz - nézett a férfira Kate, és megállapította, hogy legalább olyan fáradt mint ő. - Mára ennyi elég lesz. Espo? - kérdezte körbepillantva.
- Főz egy kávét - intett fejével a pihenő felé a férfi.
- Szólj neki, hogy ne főzzön! Meg kell beszélnünk valamit.
Egy perc múlva a két férfi beleegyezően bólogatott, mintha teljesen természetes lett volna nekik, hogy ők nyomoznak tovább.
- Castle is jöhet? - kérdezte félve Ryan, de mielőtt Beckett válaszolhatott volna, Espo vágott egy grimaszt, és megrázta a fejét.
- Azután, hogy Gates parancsa ellenére belemászott az ügybe? - nézett döbbenten a társára. - Ha beteszi a lábát az őrsre, Gates elevenen felnyársalja a tekintetével!
- De ő találta meg a gyerekeket - ellenkezett Ryan.
- Jöhet - szólt közbe Kate, mielőtt a két férfi vetélkedni kezdett volna. - Nem vehet részt akcióban, és be kell tartania a szabályokat, különben elveszik tőlünk az ügyet.
Espo szemei összeszűkültek.
- Szóval, ha egy rosszalkodik, a többi is bűnhődik - állapította meg.
- Ez a kollektív büntetés elve - pillantott szorongva Gates irodája felé Ryan, aztán tekintete találkozott Espo értetlenkedő nézésével. - A katolikus suliban is állandóan ezt csinálták az apácák - magyarázta a férfi.
- Hát, Castle-t ismerve, szerintem két napig lesz ügyünk - vágott egy grimaszt Javi.
- Három! - kontrázott rá Ryan kihívó tekintettel.
- Tíz dolcsi?
- Fiúk! Ti most arra fogadtok, hogy hány napig bírja Castle betartani a szabályokat? - emelte meg a hangját Kate, miközben mérgesen összevonta a szemöldökét.
- Te mennyit tippelsz? - tette zsebre a kezét Espo, és pimasz mosollyal várta a választ.
Beckett fejében végigfutott a gondolat, hogy más körülmények között egy napot sem adna  az írónak, de ez az ügy mélyen érintette, és számtalanszor előfordult, hogy egészen másképp reagált a férfi, mint más eseteknél.
- Nem tippelek, de meg fogtok lepődni! - mosolygott magabiztosan, mire a két nyomozó csak gyanakodva pislogott. - Késő van, induljatok ti is haza! Pihenjetek, mert csak öt napunk lesz az ügyre, és nagy lesz a hajtás - fogta a blézerét Beckett, és a lift felé indult.

Alexis simára egyengette az ebélőasztal terítőjét, aztán a konyhaszekrényhez lépett, hogy elővegye a tányérokat a vacsorához. Lopva apjára pillantott, aki egyre többször nézett a telefonjára, miközben a vacsorához készített szószt kevergette.
- Sok a dolga - szólalt meg a lány, mivel lerítt a férfiról a feszültség. - Biztosan hazaér hamarosan - tette le a tányérokat az asztalra, aztán vigasztalón átölelte az apját, aki kényszeredetten elmosolyodott, és sóhajtott egyet.
- Tudom - mondta.
- Nem értem, miért vagy ilyen ideges. Kate máskor is sokáig dolgozik, ha új ügyet kapnak.
- Nem vagyok ideges - morogta összevont szemöldökkel a férfi, és nem értette, hogyan érezhette meg lánya a visszafojtott feszültségét. Látta, hogy Alexis lemondóan sóhajt egyet, és megcsóválja a fejét, de legalább nem kérdezgette. Nem azért volt ideges, mert Kate még nem volt otthon, hanem azért, mert éppen csak elment otthonról a nő, amikor a kórházból hívták. Az orvos barátságosan érdeklődött a hogyléte felől, és megkérdezte, megfelelne-e a holnapi nap a vizsgálatra. Castle egy pillanatig nem értette, milyen vizsgálatról beszél a férfi, de amikor rájött, hirtelen kiszáradt a szája, és szinte páni félelem lett rajta úrrá. Emlékezett, hogy dadogva nyökögött egy "igen"-t, mire az orvos megkérdezte, hogy volt-e szexuális aktusa a műtét óta, és mivel nemmel válaszolt, felhívta a figyelmét, hogy ne hódoljon a testi örömöknek ma éjszaka sem, mert akkor a vizsgálat nem ad értékelhető eredményt. Amióta letette a telefont, kavarogtak a gondolatok a fejében. Elmondja Kate-nek, vagy hallgasson róla? Nem akarta, hogy elkísérje a kórházba, anélkül is elég kínos lesz a dolog, hát még ha tudja, hogy Kate kinn áll az ajtó előtt. Azt sem akarta, hogy a nő idegeskedjen az eredmény miatt, elég, hogy ő retteg. Ráadásul Kate egy érzéki szerelmes éjszakára vágyik, ahogy ő is, de az most tiltott gyümölcs. Fogalma sem volt, milyen kifogást keressen a szeretkezés elkerülésére úgy, hogy Kate ne fogjon gyanút. Már számtalan lehetőséget végiggondolt, a fejfájás imitálásától egészen addig, hogy a paradicsomszósszal vért utánozva eljátssza, hogy felszakadt a heréjén levő seb, de egyiket sem tartotta jó ötletnek, Az egyik olyan átlátszó volt, amit csak a férfiak hisznek el a nőknek, a másik túl veszélyes, mivel Kate azonnal rohanna vele a kórházba. Gyötrődve gondolt az előtte álló éjszakára és a következő napra, amikor nyílt a bejárati ajtó, és szerelmesen mosolyogva belépett rajta a nő, akiért meghalni is képes lett volna.     

Változatok egy témára 6/86

- Hogy van az én hősöm? - lépett be ragyogó tekintettel, őszinte mosollyal az arcán, és szorosan hozzábújva ölelte meg a boldogságtól sugárzó férfit.

Kate az ajtóban állva, karba tett kézzel nézte a jelenetet, és arra gondolt, boldog lehet az a gyerek és az a szülő, akik között ilyen eltéphetetlen kötelék van. Most nem akart belegondolni abba, hogy milyen nagyszerű apa Castle, ezért megköszörülte a torkát, és szólt, hogy bemegy a kapitányságra, és megpróbál a legtöbb információhoz jutni a kórusvezetőről, a templomszolgáról és az ismeretlen adakozóról.

- Akkor most egyedül hagysz? - görbült le bánatosan a férfi szája.

- Apa! Én már nem is vagyok jó neked? - kérdezte tettetett sértődöttséggel Alexis, de mielőtt az apja ellenkezhetett volna, pajkosan elmosolyodott. - Tudom, hogy Kate nővér előtt nem vagy olyan szégyenlős, mint az ártatlan kis Alexis nővérke előtt.

- De! Egy, nincs szükségem ápolásra, kettő, nem vagyok szégyenlős - ellenkezett felháborodva Castle, miközben ujjain számolva sorolta a tényeket, legalábbis amit ő tényeknek hitt. 

- Akkor miért is fekszel a délután közepén ágyban, és miért is szorongatod olyan veszettül a takarót? 

Castle kinyitotta a száját, hogy visszavágjon rajta derülő lányának, de csak ellenkezni tudott volna érvek nélkül, így végül megadóan becsukta a száját, és rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Mondd csak! Ezt Kate-től tanultad?

- Mit is? - húzta össze kék szemeit Alexis, mintha fogalma sem lenne, miről beszél az apja.

- Castle, csak nem gondolod, hogy egy ilyen okos, kiváló megfigyelőképességgel rendelkező lány még nem jött rá, hogyan lehet téged szekálni? - nevette el magát Kate, aztán a duzzogó férfihoz lépett, és egy gyors csókot adott a szájára. - Igyekszem haza, addig Alexis nővér vigyáz rád. Bízz benne! Sok tapasztalatot gyűjtött Dr. Parish mellett a hullaházban - próbált komolyságot erőltetni magára Kate, de alig tudta visszafojtani a nevetését, amikor a férfi bosszús arcára nézett.

- Tudom, hogy a legjobb szórakozásotok, ha engem szekálhattok - öltötte fel Castle a sértődött kisfiús arcát, de a tekintete boldogan ragyogott. Arra gondolt, itt van a szívének oly kedves két nő, akik egy hullámhosszon vannak, és vele foglalkoznak. Kívánhat ennél többet?

- Mondtam már Castle, hogy csak azt szekálják, aki hagyja magát - nevetett Kate, aztán szeretettel hozzátette: - meg akit szeretnek.

- Jó lenne, ha vennél leckéket a Nagyitól, mert a szemed mindig elárul! - mosolygott elnézően a férfira Alexis is.
Castle egyik nőről a másikra nézett. Be kellett látnia, hogy nyitott könyv a számukra, amit tulajdonképpen nem bánt, de megállapította, hogy csak napszemüvegben, és fejére húzott kapucniban fog pókerezni velük.

Kate a kapitányság liftjében állva még mindig azon mosolygott, milyen aranyos a férfi, amikor zavarban van. Amikor azonban kinyílt az ajtó, és meglátta Patricia Marsot hátrabilincselt kézzel, lehajtott fejjel, amint éppen elvezeti két megtermett egyenruhás, elkomorodott. Egy másodperc alatt átváltozott érzékeny, szerelmes nőből kemény, elszánt nyomozóvá. Mivel sem Espo-t, sem Ryan-t nem látta az asztalánál, a kihallgatószoba felé indult. Belépett a megfigyelőbe, ahol a fiúk karba tett kézzel álltak, és minden figyelmüket lekötötte a tükörablak mögött zajló kihallgatás. Egy pillanatra oldalra néztek és üdvözölték a nőt, aztán fejüket újra az ablak felé fordították. Beckett vegyes érzelmekkel figyelt. Még sosem fordult elő, hogy az elfogott gyanúsítottat nem ő hallgatta ki. Noha elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült megszabadítaniuk a világot két gonosz embertől, csalódott volt, hogy nem ő nézhetett a szemükbe, amikor rájuk bizonyítja a bűnösségüket. Minden ügy lezárását katarzisként élt meg, ami most elmaradt. Csalódott és dühös volt, amiért elvették ezt a felemelő érzést tőle, azt azonban el kellett ismernie, hogy Sorenson és az ismeretlen FBI ügynök, profi kihallgatást vezet a fal túloldalán. Ian Carpenter már csak erőtlenül magyarázkodott, tekintetét kétségbeesetten kapkodta a két férfi között. Időnként idegesen megtörölte a homlokát, vagy megdörzsölgette a halántékát, és úgy húzódott egyre összébb, mintha azt hinné, ha begubózik, akkor megmenekül. Lassan, de biztosan szorult a nyaka körül a hurok, és húsz perc múlva már a beismerő vallomását írta alá. A férfi zokogott, és még mindig azt bizonygatta, hogy ő jót akart a beteg gyerekeknek, hiszen a csontvelővel a hosszú, egészséges élet reményét adta nekik, de láthatóan ez nem hatotta meg a két ügynököt. Kate számtalanszor látott már ilyet, amikor egy gyilkos elhiteti magával, hogy egy nemesebb célért ölt, és nem érzékeli, hogy ezzel elvette egy ember életét, és azt sem, milyen fájdalmat okozott a hozzátartozóknak. Carpenter ugyan nem ölt, de amit elkövetett, az megbocsáthatatlan volt, ráadásul Beckett tudta, hogy amikor a férfi boldogan zsebre vágta a jussát a kizsarolt pénzből, egy pillanatig sem gondolt sem a beteg, sem a pincében fogvatartott gyerekekre. Egyre inkább úgy érezte, hogy felfordul a gyomra a nyüszítő férfi látványától, ezért ellökte magát az asztaltól, és kilépett a megfigyelőből. Mire az asztalához ért, a fiúk is megjelentek mögötte.
- Azért ez szemétség! - dohogott Espo. - Mi gürcölünk, ők meg learatják a babért. Különben, te tíz perc alatt szétcincáltad volna az ipsét - nézett Beckett-re.
- Ez nem a mi ügyünk volt, csak a segítségünket kérték - szögezte le a nő, és remélte, hogy a két férfi nem veszi észre a hangjából kicsendülő csalódottságot. - Patricia mindent bevallott? - kérdezte, hogy elterelje a szót.
- Igen - szólalt meg Ryan. - Az értelmi szerző Oliver Wyatt, az alapítvány könyvelője volt. Az egyetem óta tartották a barátságot Carpenter-rel, aki megemlítette neki, milyen nagy hiány van átültethető szervekből és csontvelőből. Már csak egy szakembert kellett találniuk, ami nem ment nehezen, hiszen Carpenter-t szoros kapcsolat fűzte a nővérhez, aki a két férfinál is gátlástalanabb volt. A gyerekeket az orvosi kartonjaik alapján válogatták ki. A csontvelőre váró gyerekek szüleinek megzsarolása Carpenter és Patricia feladata volt, a donor gyerekek elrablása és a pénzmosás pedig Wyatt-é. Patricia látta el a gyerekeket, és vette le a csontvelőt, Carpenter csempészte a kórházba, Wyatt pedig mindhármukat hozzájuttatta a pénzhez. A dolog jól működött egészen addig, amíg Daniel atya gyanút nem fogott. Wyatt megijedt, és ki akart szállni, de Patricia nem akarta abbahagyni, már csak azért sem, mert fogalmuk sem volt, hogy mit csináljanak a fogvatartott gyerekkel. Végül a nő megoldotta a helyzetet azzal, hogy lecsalta az atyát az urnatemetőbe, és agyonlőtte. Wyatt bepánikolt, és le akart lépni a pénzzel, vele azért végzett a nő - fejezte be az összefoglalót a nyomozó, és kíváncsian várta Beckett reakcióját, akin sem megkönnyebbülés, sem elégedettség nem látszott, holott az ügyet megoldották, a gyilkost elfogták, a gyanúsítottak mindent beismertek. A felállt, a fehér táblához lépett, és karba tett kézzel, fájdalmas tekintettel nézte a rajta sorakozó fényképeket.
- Arra gondolsz, hogy elveszik tőlünk az ügyet? - kérdezte Espo.
- A mi ügyünk Daniel atya gyilkosának megtalálása volt. A gyerekrablási ügyek az FBI-ra tartoznak - mondta Beckett, és tekintete újra a sok pici gyerek fotójára siklott. Egy darabig hallgatott, a két férfi pedig megérezve a nő keménysége mögött megbújó szomorúságot, csendben várt. - Előásnátok mindent a kórusvezetőről és a templomszolgáról? - bökött ujjával Eckhardt és Ben Jakobs fényképére. 
Ryan és Espo egymásra nézett, aztán mosolyogva bólintottak. Tudták, hogy Beckett nem hagyja az FBI-ra az ügyet.
Amikor a két nyomozó sietve távozott, Kate leült az íróasztalához. Körülnézett. és mivel senki nem figyelt rá, kihúzta a fiókot, kivette belőle a megmentett kis csecsemő fényképét. Egy ideig fogta a kezében, és nézte a hatalmas, csodálkozó kék szemeket. Már akkor rabul ejtette az ártatlan tekintet, amikor a kisfiút a karjaiban tartotta. Sóhajtott egyet, a képet visszacsúsztatta a fiókjába, és elszánt tekintettel, határozott léptekkel indult Gates kapitány irodája felé.

Változatok egy témára 6/85

- Valamiről tényleg megfeledkeztünk - ragyogott izgatottan a férfi szeme. 

- Elárulod, vagy vársz, amíg megőszülök? - vonta össze szemöldökét Kate.

- Hm ... - merengett el a lehetőségen Castle - szerintem ősz hajjal is gyönyörű lennél.

- Castle! - csattant a nő hangja, hogy visszatérítse a valóságba az írót, aki megrezzent a hangra, aztán büszkén kihúzta magát. 

- Szóval, nem néztünk utána annak a névtelen adakozónak, aki fél éve rendszeresen támogatja a templomot.

Beckett meglepődött. Már napokkal ezelőtt kiderült a templomi alapítvány pénzügyeinek átvizsgálásakor, hogy fél éve rendszeresen kap az alapítvány jelentős pénzösszegeket egy névtelen adakozótól. A csecsemő elrablóinak felderítése, Castle sérülése, aztán a kamasz gyereke megtalálása annyira elterelte a figyelmüket, hogy megfeledkeztek az ismeretlenről. Kate tudta, hogy utána kell járni minden nyomnak, mégsem hitte, hogy az adakozónak köze lehet a gyerekek elrablásához.

- Nem hiszem, hogy az alapítvány számláján akkora összegek mozognak, hogy még egy bűnszövetkezet pénzmosásra tudná használni, de utánanézetek.

- Miért? - háborodott fel Kate hitetlenkedésén a férfi. - Képzeld el, hogy az emberünk itt nőtt fel a környéken, ide járt misére, talán még a templomi kórusban is énekelt, és úgy látszott jó ember lesz belőle. Aztán az élet bűnös oldalát választotta, elrabolt gyerekeket adott el meddő pároknak, amiből hatalmas összegekre tett szert, de egy nap megtudta, hogy halálos beteg, és élete utolsó évében megszólalt a lelkiismerete. Szerette volna helyrehozni élete legnagyobb bűnét, de a gyerekeket már nem adhatta vissza az igazi szüleiknek, ezért annak a templomnak kezdett adakozni, ami még az ártatlanság korát, a jóságot és a hitet jelentette neki, és abban reménykedett, hogy így bűnbocsánatot nyerhet - mesélte átéléssel a képzelete szülte történetet, amit Kate elnéző mosollyal a szája sarkéban, türelmesen végighallgatott.

- Castle! Ilyen csak a nyálas, gyenge, romantikus filmekben van.

- Mi? Miért nyálas, és miért gyenge? - háborodott fel a férfi.

- Azért mert van olyan ember, aki elalél a megtért bűnös figurától, és sír a film végén, hogy szegény gyerekkereskedő belehalt a gyilkos kórba, pedig milyen nagyszerű ember volt, mennyire megbánta a bűnét - gúnyolódott Kate. 

- Na jó - duzzogott megadóan a férfi - tényleg nyálas és gyenge.

- Maradj inkább a krimiírásnál - mosolyodott el szeretettel a nő - és hagyd meg másoknak a romantikus regényeket!

- Azért utánanézel?

- Igen - állt fel Kate, miközben összeszedte az iratokat. - Tudod, az jár a fejemben, hogy Benson nyomozó, aki az első kihallgatásokat vezette, mondott néhány érdekes dolgot, amit nem írt bele a jelentésébe. Samuel Eckhardt, a kórusvezető, és az egyik templomszolga, Ben Jakobs viselkedése keltett benne gyanút.

- Beckett! Te megérzésekre hagyatkozol? - mosolyodott el Castle. - Te? A tények embere? Csak nem lázas vagy? - kérdezte kihívón, mire Kate megrázta a fejét, és sóhajtott egyet.

- Benson öreg róka. Ő egy nagy tapasztalatú nyomozó. Ha neki nem tetszett valami a két ember viselkedésének, annak oka van. Igen, hiszek a megfigyelésében, mert az több, mint megérzés - magyarázta meggyőződéssel. - És felhívom a figyelmedet a két névre!  - vonta fel a szemöldökét jelentőségteljesen , aztán felkapta az iratokat és az üres kávéscsészét, és kaján kis mosollyal az arcán magára hagyta a meglepetten bámuló férfit.

Castle összeráncolt homlokkal összpontosított, hogy megfejtse a nő célzását. Alighogy becsukódott a hálószoba ajtaja, kisimultak a ráncai, szeme kikerekedett, szeme felragyogott.

- A monogramok! - kiáltott Kate után diadalittasan. - S.E. és B.J.! Őket akarta Daniel atya lehallgattatni!

Castle fülelt, hogy mit reagál a felfedezésére a nő, de csak a bejárati ajtó csukódását, és Alexis örömteli hangját hallotta meg. Nem értette, mit mond a lány, de a hangsúlyokból úgy gondolta, hogy örömmel üdvözli Beckett-et. Mivel Kate nem jött hozzá vissza, egyre kíváncsibb lett, hogy miről beszélgetnek, de erőt vett magán, és az ágyban maradt.Örült, hogy a lánya és a szerelme jól kijönnek egymással, sőt, őszinte, bensőséges kapcsolat alakult ki köztük. Úgy érezte, hagynia kell, hogy abban kevés időben, amit kettesben tölthetnek, még neki sem szabad megzavarni, bár volt egy rossz érzése, hogy őt beszélik ki, de azt sem bánta. Három csodálatos nő tölti ki az életét, amitől más férfi talán megrémülne, de ő tudta, hogy ennél nagyszerűbb dolog nem történhet vele az életben. Boldogan sóhajtott egyet, és reménykedve nézett az ajtóra, hátha minél előbb kinyílik, és befejezve a kitárgyalását, megkegyelmeznek neki. Ha tudta volna, hogy miről beszélget a két nő odakinn, nem maradt volna az ágyban fekve.

Kate éppen a poharat mosogatta el, amikor Alexis belépett, és széles mosoly ült ki az arcára, amikor meglátta a nyomozót.

- Szia Kate! De örülök, hogy itthon vagy! - mondta őszintén.

- Én is örülök, hogy látlak - lépett a lányhoz Kate, és megölelte. Az elmúlt napok zűrzavara után Alexis testesítette meg a hétköznapok nyugalmát. Okos volt, céltudatos, szorgalmas, élte az egyetemisták önfeledt életét, de soha nem keveredett zűrös helyzetekbe. Megfontolt volt és felelősségteljes. Ha Alexis-sal volt, mindig megfeledkezett a gyilkosokról, áldozatokról, bűnről és gonoszságról, róla mindig a feltétel nélküli szeretet és a család jutott eszébe. Talán azért, mert mindig csodálattal töltötte el a lány és Castle különleges kapcsolata.

- Hogy van? - kérdezte Alexis, miközben apját keresve tekintete körbejárt a lakáson.

- Fekszik - intett fejével a hálószoba felé Kate. - A varratszedés és a tetanusz elleni injekció kicsit megviselte, de már egész jól van.

- Tudod, ő sokszor játssza a nagyszájú macsót, közben meg retteg az injekciótól, és szégyenlős, ha a sérüléséről kérdezem - mondta aggódó tekintettel Alexis, aztán néhány másodpercnyi vacillálás után úgy döntött, inkább Kate-nek teszi fel a kérdést, mint az apjának. - Volt már azon a vizsgálaton, ahol kiderül, nem lett-e maradandó károsodása?

- Még nem, de szerintem a napokban rászánja magát - tűnt el a mosoly Beckett arcáról. Úgy érezte, hogy az egész gyerek kérdés egy nagy, fekete viharfelhőként lebeg a fejük felett. Alexis megérezte a nő hirtelen hangulatváltozását, ezért csak bólintott, és gyorsan másra terelte a témát.

- Remélem ír néhány fejezetet, amíg nem lehet az árnyékod, mert az étteremben összefutottam Gina-val, aki azt ecsetelte, hogy Apa hetek óta valami mesével kábítja, és jó lenne, ha Apa végre észrevenné, hogy ő nem az a kábulós fajta - húzta el a száját, és elindult a hálószoba felé. - Hogy van az én hősöm? - lépett be ragyogó tekintettel, őszinte mosollyal az arcán, és szorosan hozzábújva ölelte meg a boldogságtól sugárzó férfit.

Változatok egy témára 6/84

Valami, ami ellentmondott a szavaknak: Kate tekintete.

Beckett alig várta, hogy becsukódjon a háta mögött az ajtó. Hátát a falnak vetette, és arcát a kezébe temette. Egy pillanatra elgyengült, de csak egy pillanatra. Tudta mi a célja az életben. Attól a perctől kezdve tudta, hogy lezárták az édesanyja gyilkossági ügyét. Nem akarta, hogy másnak is azzal a tudattal kelljen élni, hogy nem tudja, ki felel az édesanyja, apja, testvére, férje, felesége vagy a gyereke haláláért, és hogy a tettes soha nem fog érte megbűnhődni. A munkája több volt, mint hivatás. Az élete volt, de ebbe az életbe nem fér bele egy gyerek. A gyerek a legnagyobb felelősség az életben, és ha ő vigaszt akar nyújtani az áldozatok hozzátartozóinak, akkor nem vállalhat ekkora felelősséget. Annak ellenére, hogy folyamatosan győzködte magát, hogy ez a helyes döntés, egyre inkább úgy érezte, nem tud mit kezdeni a világ elől elrejtett érzékeny oldalával, a boldogságra, szerelemre, szeretetre, családra és gyerekre vágyó női mivoltával. Eltökélt tekintettel lökte el magát a faltól, és megpróbálta kitalálni, hogy mivel terelje el Castle gondolatait az előbbi jelenetről. Nem akarta, hogy a férfi nagyobb jelentőséget tulajdonítson a szavainak, mint a valóság. Legszívesebben bement volna az őrsre, de ezt a lehetőséget megfutamodásnak érezte. Ösztönösen a konyhába ment, feltett egy kávét, és amíg nézte, hogyan folyik a gőzölgő, fekete ital a pohárba, eszébe jutott Castle megjegyzése a többi elrabolt gyerekről. Felvette a telefont, és Espo-t hívta.

Lassan kortyolgatta a kávét, és időnként a hálószobaajtóra pillantott, ahonnan semmi nesz hallatszott ki, néha pedig türelmetlenül a bejárati ajtóra. Tudta, hogy legalább húsz perc kell, hogy a járőr ideérjen a csomaggal, amit Javi-tól kért, de úgy érezte, ólomlábakon jár az idő. Elmosogatta a poharat, aztán még egy kávét is feltett. Éppen egy tálcára tette a gőzölgő nedűt, amikor csengettek. Az ajtóban Martinez járőr mosolygott, kezében egy sárga borítékkal.

- Elég gyors voltam? - kérdezte. Szeméből kiolvasható volt, hogy éhezik a dicséretre. Beckett az órájára pillantott, és elismerően bólintott.

- Hogy csinálta? - húzta fel kérdőn a szemöldökét. Ő még sosem ért ennyi idő alatt az őrsről Castle lakására.

Martinez mosolya kényszeredetté vált, és láthatóan zavarba jött, amiből a nő azonnal tudta, bizonyára nem egy szabályt hágott át a férfi, hogy a csomagot minél előbb kézbesítse.

- Bekapcsolta a szirénát? - nézett rá tettetett rosszallással a nő, mire a járőr ártatlanságát erősítve széttárta a karját.

- Azt mondta Esposito nyomozó, hogy életbevágó, hogy mielőbb megkapja a csomagot - magyarázkodott a férfi, félve, mert hirtelen nem tudta eldönteni, hogy helyesen tette-e, hogy úgy vijjogtatta a megkülönböztető jelzést, mintha az élete múlna rajta.

Kate majdnem elnevette magát. Szinte maga előtt látta a jelenetet, ahogy Javi halálosan komolyan megeteti az újonc járőrrel, hogy a csomag kézbesítésén múlik a világ sorsa. Komolyságot erőltetett magára, és megdicsérte a járőrt. Elmosolyodott, ahogy a büszkén elsiető férfi után nézett. 

Egy perc múlva az ebédlőasztalon kiteregetett nyomozati anyagot szemlélte. Tudta, hogy az FBI a megtalált gyerekek ügyével van elfoglalva, folynak a kihallgatások, előkészítik a dokumentációt a vádemeléshez, és a többi eltűnt gyerek ügyével rajtuk kívül nem foglalkozik senki, ezért kérte Espo-t, hogy küldjön másolatot mindenről, ami a templomi alapítványról, a kórházról és a gyerekekről eddig megtudtak. Javi elküldte Daniel atya naplójának másolatát és az FBI-nak küldött jelentéseit is. Ha valamivel fel tudja oldani az előbbi kínos helyzetet Castle-lel, akkor az a nyomozás. Egyik kezében a kávéval, másikban az iratokkal lépett a hálószobába.

Castle, csukott szemmel az oldalán feküdt, és mivel nem mozdult az ajtónyitódásra, Kate egy pillanatig azt hitte, hogy alszik, de a férfi gyorsan emelkedő-süllyedő mellkasa és feszülő izmai elárulták, hogy éberen fekszik.

- Hoztam kávét - tette le a csészét az éjjeli szekrényre.

Castle kinyitotta a szemét, de nem nézett a nőre, csak benyúlt a takaró alá, előhúzta a zacskót, amiben a jég már kásává olvadt, és sértődött arccal az ágy szélére tette, aztán felült, és elvette a kávét az éjjeli szekrényről.

- Köszönöm - mondta, de tekintetét a nő helyett a fekete folyadékra szegezte.

- Szívesen. Elhozattam a nyomozás anyagait - mondta tárgyilagosan Kate, miközben a férfi arcát fürkészte. Nem csalódott. Castle nagyot kortyolt a kávéból, szemében megjelent az izgatott csillogás, és végre ránézett. - Gondoltam, estig átnézhetnénk őket, hátha találunk valamit. - Megvárta, míg a férfi egyetértően bólint, aztán halványan elmosolyodott, és elvette a jeges zacskót az ágy széléről. - Hozzak jeget?

- Már nem érzem a fenekemet - rázta meg a fejét a férfi, miközben a kezébe vette Daniel atya naplóját.

Castle örült, hogy újra belevetik magukat az ügybe. Amíg egyedül volt a szobában, agya újra meg újra lejátszotta Kate mondatait, mint egy végtelenített magnófelvételt, és ő hol a reményt, hol a csalódást élte meg közben. Szerette volna, ha a jég nemcsak a hátsóján levő gyulladt szúrásnyomot érzéstelenítette volna el, hanem a kínzó gondolatokat is. Örült, hogy az ügyre koncentrálhat.
- Nagyon kicsik a gyerekek - mondta elgondolkodva, miközben a naplót lapozgatta.
- Igen. Az a kérdés, miért rabolnak el ekkora gyerekeket. 
- Vannak tippjeim - nyelt egyet a férfi. Kék szeme szomorúan csillogott. Nem akarta kimondani, amire gondolt. Máskor el tudott határolódni az áldozattól, és könnyedén dobálózott az elméleteivel, most azonban szíven ütötte az emberi gonoszság. Gyerekeket raboltak el a szüleiktől, és ő már pontosan tudta, mit jelent ez a szülőnek és a gyereknek.
- Szervkereskedelem, gyerekkereskedelem, pedofilok, gyerekpornó - mondta ki helyette Kate, és ahogy a férfira nézett, biztos volt abban, hogy ő is ezekre gondolt.
- Az is lehet, hogy a kicsik a gyerekkereskedők, a nagyobbak a pedofilok kezei közé kerültek - tűnődött Castle, mivel a gyerekek kora még mindig elég különböző volt.
- Mit gondolsz, mennyi a valószínűsége, hogy ugyanazon a környéken jelenjem meg Patricia Mars Ian Carpenter-rel, és még két alvilági szervezet? - nézett kérdőn Beckett a férfira, mivel neki ez már túl hihetetlennek tűnt.
- Igaz - húzta el a száját Castle, miközben a naplót lapozgatta. - Biztos vagyok abban, hogy az atya gyanakodott valamire, és nem véletlenül akarta lehallgattatni a kórusvezetőt és a templomszolgát. 
- Igen, de ez csak szándék volt, mert az FBI-tól még nem kérte.
- Beszélnünk kellene Mary Turner-rel. Róla az a hír járja, hogy szinte minden idejét a templomban tölti, mindenről tudni akar és mindenbe beleüti az orrát.
- Az ilyen emberek néha értékes információk birtokában vannak - értett egyet Castle-lel a nő. - Holnap behozatom.
Castle elgondolkodott. Képzeletében megjelent a impozáns templom pompás belső tere, a gyerekkórus tisztán csilingelő hangja, Joe, a húgáért imádkozó kisfiú szomorú, barna szeme. 
- Nem beszélhetnénk vele inkább a templomban? - kérdezte komoly arccal.
Kate meglepődve nézett a férfira. Nem értette, miért akar a templomba menni, bár sejtette, hogy az imádkozó kisfiúnak köze lehet hozzá.
 - Rendben - egyezett bele, és úgy döntött, nem faggatja a férfit. Kezébe vett egy köteg iratot, és Castle kezébe nyomta, a maradékkel pedig az ágy melletti fotelba ült. - Addig is rágjuk át magunkat az eddigi információkon - mondta, és elégedetten látta, hogy sikerült elterelnie a férfi figyelmét az előbbi kellemetlen helyzetről, mert Castle összeráncolt homloka arról tanúskodott, hogy teljes figyelmével a jelentésekre koncentrál.
A csend, ami betöltötte a szobát, most nem volt kínos, csak az elmélyült munkát jelezte. Nem hallatszott más, csak a papírok suhogása, mappák fedelének csukódása. Castle csalódott arccal az éjjeli szekrényre tett egy dossziét, amiben semmi új információt nem talált, és sóhajtva Beckett-re nézett. 
- Egyszer már átolvastam őket. Akkor sem volt bennük semmi használható, és most sincs - morogta lemondóan, mire Kate felemelte a fejét, és rosszallóan nézett rá.
- Tudom, hogy unalmas, de te akartál rendőrösdit játszani - mondta kihívóan. - Nem szeretném, ha valamiről megfeledkeznénk, és azért nem tudnánk megoldani az ügyet - tette hozzá komolyan. Alig mondta ki a szavakat, látta, hogy a férfi arcvonásai megváltoznak, tekintetében fény gyúl, szeme kikerekedik. Abban a pillanatban tudta, hogy eszébe ötlött valami nagyon fontos.
- Mi az Castle?
- Valamiről tényleg megfeledkeztünk - ragyogott izgatottan a férfi szeme.