Változatok egy témára 6/76

A szívverésük is elállt egy pillanatra az eléjük táruló látványtól.

A körülbelül 6-szor 6 méteres szobát vakító fénnyel árasztották el a mennyezeti neoncsövek, az elhasznált, áporodott levegő jelezte a rossz szellőzést, amin csak rontott a régi kőfalaiból áradó dohos szag. Az ajtóval szemben levő fal mellett három, bal oldalon két kórházi ágy állt, mindegyiken egy mozdulatlan fiatal fiú vagy lány feküdt, az ágyak mellett mindenhol infúziós állványok, a szoba közepén egy orvosi műszerekkel megrakott asztal, a sarokban pedig egy fehér szekrény állt.
Beckett eszmélt előbb. Behunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, és mindenre felkészülve belépett a méretes földalatti szobába. Castle kezét önkéntelenül a szája elé kapta, hogy fel ne kiáltson, amikor meglátta az öt, élettelennek látszó gyereket. Feleszmélve az első, bénító döbbenettől, rohant Kate után, és míg a nő az első, Castle a második ágyhoz lépett.

Egy pillanatra egymásra néztek, mintha erőt szeretnének meríteni a másik tekintetéből. Mindketten ugyanazt érezték: szívük vadul dörömbölt a bordáikon, gyomruk összeszűkült, torkuk elszorult a félelemtől. Mintha egy jól megkomponált film jelenete lenne, úgy mozdultak teljesen egyformán, egyszerre tapintva ki az előttük fekvő gyerek pulzusát a nyaki verőéren. Egyforma testtartással, összeszűkült szemekkel koncentráltak, és reménykedve várták a kis lüktető érzést az ujjbegyeik bőrén. Pár másodpercig még a lélegzetük is elállt.

- Ő él! - kiáltott fel Castle, és türelmetlen várakozással nézett Kate-re. Megkönnyebbülve sóhajtott, amikor látta, ahogy a nő arcának megfeszülő izmai ellágyulnak, és egy pillanatra átfut rajtuk egy halvány mosoly.

- Ő is él, de gyenge a pulzusa - nézett fel a férfira, aztán sietve a következő ágyhoz lépett. 

Néhány perc múlva már Beckett a mentőket és Gates kapitányt hívta, Castle pedig az egyik 15 éves forma lány arcát paskolgatta finoman, és halkan szólítgatta, abban a reményben, hogy talán magához tér. Kate, miközben a telefonba beszélt, tekintetét nem vette le az előtte lejátszódó jelenetről. A lány fehér bőre még inkább élettelen külsőt kölcsönzött a mozdulatlan testnek, vöröses árnyalatú haja pedig kísértetiesen emlékeztette Alexis-re. Figyelte a férfit. Biztos volt benne, hogy a saját félelmeit éli át újra, ezért próbál mindenáron életet lehelni a gyerekbe. Letette a telefont, és hozzálépett. Gyengéden megfogta a karját, jelezve, hogy ne akarjon olyat, ami elérhetetlen, de Rick csak egy pillanatra nézett rá reményvesztett, fájdalmas tekintettel, aztán tekintetét újra a lányra szegezte, és a kezét dörzsölgetve szólongatta tovább.

- Mindjárt itt lesznek a mentők - mondta halkan Kate, és remélte, hogy a szavai megnyugtatják a férfit. Éppen szorosabbra fonta ujjait Castle karján, hogy elhúzza az ágytól, amikor a halk nyöszörgést hallott, és a lányra nézve észrevette a megrebbenő szempillákat. Érezte, ahogy ujjai között megfeszülnek a férfi izmai, aztán egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkát.

- Magához tér - nézett Castle reménytől csillogó szemekkel Kate-re.

- Élnek Castle - mondta Beckett, aki nem értette, miért akarja mindenáron magához téríteni a lányt a férfi, amikor már megállapították, hogy mindegyikük él. - Valószínűleg altatót kaptak, hogy ne akarjanak megszökni - nézett gyengéden a férfira, aki csak bólintott, és újra a lányra pillantott, akinek tudatán újra eluralkodott a nyugtató.

- Hogy tehették ezt velük? - suttogta maga elé döbbenten Castle, és tekintetét végigjáratta az öt mozdulatlan gyereken.

Kate nem szólt. Mit is mondhatna erre? Azt, hogy ő nap mint nap megtapasztalja, milyen mérhetetlen az emberi gonoszság, és hogy milyen tettekre sarkallja némelyik embert a gyűlölet, bosszú, a féltékenység, vagy éppen a pénz utáni sóvárgás? Vagy azt, hogy szerencsére vannak jó emberek, akik szembeszállnak a gonosszal, és sokszor sikerül megmenteniük az ártatlanokat? Eddig meg volt győződve arról, hogy ha megtalálják a gyerekeket, akkor Castle euforikus boldogságban fog úszni, ehelyett a férfi összetörten állt, és meggyötört tekintettel, elborzadva nézte a gyerekeket. Akkor látta először ezt a döbbent tekintetet, amikor a Boylan Plázánál történ robbantás ügyében nyomoztak, aztán sokkal felfokozottabban akkor, amikor Alexis-t elrabolták. 

Beckett megkönnyebbült, amikor meghallotta a szirénákat. Néhány perc múlva az események felgyorsultak. Mentősök rohantak elszánt tekintettel, orvosi táskával a kezükben, golyóálló mellényes rendőrök és FBI ügynökök lepték el szinte pillanatok alatt a földalatti szobát, a borospincét és az udvart. Az utcát lezárták, és biztosították a terepet a helyszínelők megérkezéséig. 

Beckett az első csapattal érkező Espo-nak és Ryan-nek számolt be röviden a történtekről, de észrevette, hogy a beszámoló alatt Ryan egyre gyakrabban néz át a válla fölött. Összeráncolt homloka és aggódó tekintete semmi jót nem jelzett. Beckett megfordult, és követte a férfi tekintetét.

- Jól van? - kérdezte a nyomozó, fejével a magába roskadt, mozdulatlanul ácsorgó író felé intve, aki szomorúan csillogó kék szemét nem vette le a vörös hajú lányról, akit éppen akkor fektettek egy hordágyra.

Kate idegesen beharapta a szája szélét, de nem válaszolt. A mentőshöz lépett.

- Rendbe fognak jönni? - nézett egyenesen az orvos szemébe, mintha onnan akarná kiolvasni a választ.

- Az biztos, hogy nyugtatót kaptak, de nem tudjuk, hogy mekkora dózist, és milyen hosszú ideig. Az alapvető életfunkcióik jók, de egyenlőre ennél többet nem mondhatok. Holnap reggel már többet tudunk - mondta sietve, és egy biccentéssel elbúcsúzva, sietős léptekkel indult a hordágyat vivő kollégái után. Amikor az ötödik gyereket is elvitték, Kate az íróhoz lépett, és mélyen a szemébe nézett.  Csak most fedezte fel a kék szemek csillogásának valódi okát.

Castle nyelt egyet, és sűrűn pislogva próbálta visszafojtani a könnyeit. Nem akarta, hogy Kate gyengének lássa. Ha tudta volna, hogy a nő éppen arra gondol, hogy az egyik legnemesebb tulajdonságának tartja az érzékenységét és az empátiáját, amit a külvilág elől oly bőszen titkol, akkor bizonyára nem erőlködött volna annyira, hogy megakadályozza a könnycseppeket végigcsorogni az arcán. Néhány másodpercig összefonódott a tekintetük, aztán Kate nem törődve azzal, hogy ki látja meg, átkarolta a férfit, és szorosan magához ölelte.

- Megmentetted őket Castle - suttogta a fülébe, aztán gyengéden végigsimított az arcán. Biztatón rámosolygott, és addig nézett várakozón a könnyes szemekbe, amíg a férfi szája sarkában meg nem jelent egy halvány mosoly. - Gyere! Bekötöztetjük a kezed - lépett hátrébb, és felemelte a férfi vértől maszatos kézfejét, hogy jobban szemügyre vegye.

- Nem kell - húzta el a kezét Castle szégyenlősen. - Semmiség. Majd otthon teszek rá egy sebtapaszt, az elég lesz.  

- Azt majd az orvos eldönti - mondta szeretettel, de határozottan Kate. Tudta, hogy nem a fájdalomtól fél a férfi, csak úgy érzi, hogy az ő sérülése eltörpül a gyerekek baja mellett, és nem akarja vele terhelni az orvosokat. - Gyere! Adjuk át a terepet  helyszínelőknek - intett fejével az alagútból a szobába lépő kollégái felé, mire Castle engedelmesen követte.

Ahogy kiléptek az udvarra, megcsapta arcukat a friss szellő, és egy hatalmas légvétellel szívták be az éltető oxigént. A dohos, levegőtlen, mesterséges fénnyel megvilágított földalatti szoba után a tágas, növényekkel borított, üde levegőjű udvaron úgy érezték, mintha pokolból a mennyországba kerültek volna. Mire az utcára értek, a mentők sorban egymás után elindultak, csak egy orosi kocsi állt a kapu közelében. Egy orvosi táskát szorongató, fiatal kora ellenére erősen kopaszodó férfi lépett feléjük.

- Van még sérült? - kérdezte Beckett-et. - Betegnél voltam, csak most értem ide - magyarázkodott, és zavartan pislogott a nyomozóra.

Kate azonnal felmérte, hogy valószínűleg egy újonc rezidenssel van dolga, ezért bátorítón rámosolygott.

- A mentősök mindenkit elláttak, de ezt megnézhetné - kapta el Castle kezét, aki meglepetésében ellenállás nélkül hagyta, hogy Kate a férfi orra elé tartsa az öklét.

- Á! Nem kell! - akarta gyorsan visszahúzni, de addigra már az orvos határozottan megfogta a csuklóját, és fontosságának teljes tudatában szemlélte a vágást.

Beckett elmosolyodott. Milyen szerencse, hogy egy zöldfülűvel hozta őket össze a sors! A fiatal, tapasztalatlan orvos lehet, hogy megrémült volna az öt eszméletlen gyerektől, de egy egyszerű vágás ellátása nem okoz neki gondot, ugyanakkor hasznosnak érezheti magát. 

- Le kell fertőtleníteni, és be kell kötni - mondta határozottan, és tekintetében a zavart felváltotta a magabiztosság. Körülnézett, aztán a házra mutatott. - Bemehetünk? - kérdezte, mire Beckett megrázta a fejét, hiszen a házat szinte megszállták a helyszínelők.

- Akkor üljön le oda - mutatott egy közeli padra.

- Majd otthon elrendezem - indult volna el Castle, de az orvos olyan határozottan szólt rá, hogy nem megy sehova, amíg ő el nem látja sérülést, hogy még Beckett is meglepődött. Mosolyogva figyelte, ahogy az író duzzogva leül a padra, és engedelmesen előre tartja a kezét. Mialatt sziszegve tűrte a fertőtlenítő okozta égető érzést, egyre rémültebben pislogott az orvosra, aki vég nélkül azt ecsetelte, milyen veszélyes baktériumok, gombák és vírusok tenyészhetnek egy régi, dohos pince falán, ami a legkiválóbb táptalaja az emberre veszélyes kórokozóknak. Amikor végzett a seb kötözésével, még figyelmeztette Castle-t, hogy legközelebb ne ütögesse ilyen helyen a falat csupasz kézzel.

- Persze, majd kesztyűt húzok - morrantotta, de riadt tekintetén látszott, hogy már maga előtt látja, milyen szörnyű betegségek tünetei jelentkezhetnek rajta a következő órákban.

Az orvos Kate felé fordult, mintha benne jobban bízna, mint a sérültben.

- Ha egy éven belül nem kapott tetanusz injekciót, akkor érdemes lenne egyet beadatni a biztonság kedvéért, és a kötést holnap ki kell cserélni - mondta, aztán Castle-re nézett, és optimista mosollyal az arcán megveregette a vállát. - Minden rendben lesz - bólintott egyet, hogy nyomatékosítsa a szavait, aztán elégedetten kihúzta magát, és sietve az autója felé indult.

- Szerinted összeszedtem valami? - forgatta meg bekötözött kezét szorongva.

Kate sajnálta a férfit, amiért az orvos újabb rémképeket ültetett el benne, ugyanakkor örült, hogy a sérüléssel foglalkozik, nem a gyerekekkel. 

- Ha át is ugrált rád a vadonatúj falról néhány baktérium, már tuti, hogy az örök vadászmezőkön vannak, annyi fertőtlenítőt kent rád a doki - mosolygott Castle-re, jelezve, hogy ahol ököllel ütögette a falat, az a rész teljesen új volt, és nem valószínű, hogy tele lett volna kórokozókkal. - Gyere! Hazaviszlek, aztán bemegyek az őrsre, megírom a jelentést Gates-nek.

Castle vonakodva felállt, és éppen ellenkezni akart, amikor hatalmas fékcsikorgással megállt mellettük egy sötétített üvegű, koromfekete Chevrolet Suburban. Mindketten megtorpantak, és várakozva pillantottak a kocsi felé. Amikor meglátták az autóból kiszálló két alakot, mindenre felkészülve egymásra pillantottak.