Castle letette a telefont, aztán kioldotta a derékszíját, és halkan megszólalt:
- Na Virgoncka, most mutasd meg, mit tudsz!
Kate zavarában körülnézett, miközben letette a készüléket. Remélte, hogy senki nem volt tanúja az előbbi telefonbeszélgetésének. Lelkiismeret furdalása volt, amiért nem keltette fel Castle-t, amikor elindult a kapitányságra. Ahogy telt az idő, egyre rosszabbul érezte magát, végül már annyiszor pillantott a liftajtó felé, ahányszor meghallotta a nyílódását. Egy ideig vacillált, aztán amikor már majdnem delet ütött az óra, felhívta. Abban a pillanatban, hogy megszólalt a férfi, tudta, hogy valamit eltitkol, és rossz érzés kerítette hatalmába, amikor azonban meghallotta Castle kapkodó zihálását és a háttérből beszűrődő szenvedélyes aktus hangjait, a furcsa érzéshez döbbenet is társult. Saját maga is meglepődött, amiért elképzelhetetlennek tartotta, hogy Castle megcsalja, de a helyzet bizarr volt, ami kíváncsivá tette, ezért addig faggatta a férfit, amíg az el nem mondta az igazságot. Amikor rájött, hogy milyen szituációban hívta éppen, önkéntelenül a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a mosolyát, de amikor Castle megosztotta vele az érzéseit, azonnal átérezte a félelmet, amivel Rick-nek meg kellett küzdenie. Tudta, hogy meg kell nyugtatnia, és biztonságot kell neki nyújtania. Ritkán, nagyon ritkán mondta ki a "szeretlek" szót, ahogy a keresztnevén is csak akkor szólította, amikor annak különleges jelentősége volt, és ez most ilyen helyzet volt. Amikor letette a telefont, tudta, hogy sikerrel járt, a férfi megnyugodott, ő viszont olyan ideges lett, hogy éhsége ellenére egy falatot sem tudott volna lenyelni.
- Castle még mindig nem jött be? - zökkentette ki Espo csodálkozó hangja az emlékek felidézéséből.
- Nem sokára itt lesz. Mit találtál? - terelte gyorsan a nyomozásra a szót Beckett, mivel Javi összehúzott szemekkel méregette.
- Minden rendben? - billentette oldalra a fejét a férfi, és figyelmen kívül hagyva a nő kérdését, várakozón nézett rá. A pihenő ablakán keresztül látta, amikor Beckett telefonált, és nem kerülte el a figyelmét a nő arcán végbemenő érzelmek sorozatos változása.
- Igen - jött a válasz túl gyorsan, ráadásul Kate elkapta a tekintetét, de Espo érezte, hogy a nő lezártnak tekinti a témát, ezért az íróasztalra tette a kezében tartott dossziét, és beszámolt a tanúkihallgatások eredményéről.
Reggel döntöttek úgy, hogy amelyik gyerek eltűnésénél volt olyan tanú, akinek valami feltűnt, vagy gyanús volt, azokat újra kihallgatják. Reménykedtek valami apró nyomban, ami kizökkenti őket a holtpontról. Beckett először egy hajléktalannal beszélt, aki egy bevásárlóközpont előtt látott gyanúsnak tűnő figurákat, ahonnan egy négy éves kislány tűnt el, aztán két anyukával, akik azon a játszótéren tartózkodtak a gyerekeikkel, ahonnan egy hét leforgása alatt egy öt, és egy hét éves kisfiúnak veszett nyoma, de egyikük sem tudott semmi új információval szolgálni, csak azt ismételték el, ami már a jegyzőkönyvben szerepelt, ezért reménykedett, hogy Espo több sikerrel járt. A férfi szavai azonban elkedvetlenítették. Négy-négy embert hallgattak ki Ryan-nel, de nem bukkantak semmire, amit már ne tudtak volna.
- Hozassunk ebédet? - lépkedett feléjük óvatosan, két pohár kávét egyensúlyozva a kezében Ryan, és egyiket Beckett, a másikat Espo felé nyújtotta.
- Azt hittem, rólad gondoskodik Jenny - jegyezte meg cseppnyi gúnnyal a hangjában Javi, aki nehezen vallotta be magának, hogy bosszantja, amikor Jenny megjelenik az őrsön és Ryan-nek ebédet vagy vacsorát hoz. Ilyenkor mindig megcsipkedte a barátját, hogy milyen papucs férj, de a lelkét titkon mardosta a sárga irigység, amikor látta a két ember őszinte szerelmét jelző meghitt csókokat és szeretetteli gondoskodást.
- Már fárasztó neki a taxizás - vált izgatottá, de egyben idegessé is a férfi tekintete. Jenny a kilencedik hónapban járt, és bár volt még néhány hete hátra a szülésig, Ryan tudta, a pici már bármelyik nap megszülethet, ezért nem is akarta, hogy a felesége az ő kedvéért utazgasson.
- Menjetek el ebédelni! Délután folytatjuk - adott egy órányi szabadidőt két társának, persze nem minden hátsó szándék nélkül. Egyfolytában Castle-n járt az esze. Szerette volna biztatni, megnyugtatni, vagyis inkább együtt izgulni vele, mivel őt legalább olyan feszültté tette a bizonytalanság, mint a férfit. Látta, hogy Ryan arcán réveteg mosoly jelenik meg, valószínűleg gondolatban már Jenny-vel ebédelt, Espo tekintete azonban kérdőn villant. Nem volt jellemző, hogy Beckett ebédszünetet adjon egy ügy közepén. Mielőtt a férfi kérdezősködni kezdett volna, Kate felkapta a blézerét, és a lift felé indult.
- A vizsgálati eredmények körülbelül három óra múlva meglesznek. Visszajön értük? - nézett ki olvasószemüvege lencséje fölött a barátságos mosolyú, idős nővér a zavartan toporgó férfira. Lassan harminc éve dolgozott a kórháznak ezen az osztályán. Általában neki adták le a kis műanyag poharat. Már akkor érezhető volt, mennyire különböző személyiségű és temperamentumú emberek, aztán amikor egy férfi a kezébe vette az eredményeket tartalmazó leletet, szemtanúja volt mindenféle emberi reakciónak: volt aki kitörő örömmel ujjongott, volt aki csendesen, mosolyogva ragyogott a boldogságtól, a rossz hírtől a székre roskadó, vagy éppen zokogó férfit is látott. Mindannyiuknak volt azonban egy közös tulajdonsága, akár elkapta a tekintetét, akár magabiztosságot tettelve vigyorgott, mindannyian zavarban voltak, és megpróbálták a zavarukat leplezni.
- Már ma megtudom az eredményt? - ült ki a meglepetés az író arcára. Hirtelen nem tudta mit tegyen. Akarta tudni, de mivel rettegett, legszívesebben még várt volna.
- Higgye el, a bizonytalanságnál nincs rosszabb! - szólalt meg komolyan a nővér, mintha csak tudta volna, hogyan érez a férfi.
- Igen, bejövök érte - bólintott, miközben azon gondolkodott, hogy egyedül jöjjön-e vissza, vagy hagyja, hogy Kate vele tartson, ha akar. Végül úgy döntött, nem említi, hogy ma meglesz az eredmény, inkább valamilyen ürüggyel lelép a kapitányságról.
- Kitöltene egy kérdőívet, a kórházi tapasztalatairól? Egy nagy projektbe kezd az igazgatóság, és szeretnék felmérni a betegek igényeit, tapasztalatait, kíváncsiak a pozitív és negatív észrevételeikre, meg akarják tudni, hol szükséges a változtatás - nyújtott felé egy kérdőívköteget Castle felé a nővér, mintha teljesen természetes lenne, hogy igennel válaszol a férfi, aki meglepetésében elvette a papírokat.
- Persze - mosolyodott el kényszeredetten, aztán leült egy fotelba, és elővett egy tollat. Először bosszantotta, amiért nem utasította vissza a kérést, mivel szeretett volna Kate-hez sietni, aztán úgy gondolta, talán jobb is, ha eltereli a gondolatait a néhány perccel korábban történt eseményekről és kavargó érzéseiről, ezért minden figyelmét a kérdőív kitöltésének szentelte. Észre sem vette, milyen sok időt tölt a válaszok megadásával. Arra a kérdésre, hogy mennyire segítőkészek a nővérek, szinte egy kisregényt írt, hiszen ott volt egyik oldalon Margo nővér, a másik oldalon Vivien. Igazság szerint mindegyikük segítőkész volt, bár míg a molett, fekete nővér rettenthetetlen volt, rámenős és ellentmondást nem tűrő, addig a bombázó, modell külsővel megáldott nő csábító és mézédesen kedves, ennek ellenére, a nehéz helyzeteken Margo nővér segítette át, Vivien pedig csak megbonyolította az életét. Amikor végzett, a nővérpulthoz lépett, hogy átadja a kérdőívet. Érezte, hogy valaki mögé lép és gyengéden megérinti a vállát. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Kate áll mögötte. Senki nem érintette meg ilyen leheletfinoman, és senkinek nem volt ilyen szolid, mégis mámorító cseresznyeillata.
- Hát te? - fordult hátra. Mosolygott, de tekintete elárulta a zavarát.
- Gondoltam, megnézem, hogy sikerrel jártál-e - csillogtak huncutul a nő szemei. - Kíváncsi vagyok, milyen hatással vagyok rád - húzta fel pajzánul a szemöldökét Kate. Tudta, ha előveszi a szokásos évődésüket, azzal oldja a férfi feszültségét.
- Elégedett lehetsz magaddal is, és velem is! - húzta ki magát Castle, és arcára kiült a nőnek oly kedves csibészes mosoly. Tekintetük szerelmesen összefonódott, és Kate nem tudta megállni, hogy ne simítson végig a férfi arcán. - Olyat tettél velem abban a szobában, amire rajtad kívül senki nem lett volna képes - fogta meg gyengéden Castle az arcát simogató kezet.
A meghitt pillanatot egy éles hang szakította félbe.
- Csak nem volt benn maga is a privát szobában? - visított Vivien nővér hangja a férfi mögül olyan erővel, hogy a kórház folyosóján levő összes beteg, nővér és látogató kíváncsi tekintettel fordult feléjük.
- Menjetek el ebédelni! Délután folytatjuk - adott egy órányi szabadidőt két társának, persze nem minden hátsó szándék nélkül. Egyfolytában Castle-n járt az esze. Szerette volna biztatni, megnyugtatni, vagyis inkább együtt izgulni vele, mivel őt legalább olyan feszültté tette a bizonytalanság, mint a férfit. Látta, hogy Ryan arcán réveteg mosoly jelenik meg, valószínűleg gondolatban már Jenny-vel ebédelt, Espo tekintete azonban kérdőn villant. Nem volt jellemző, hogy Beckett ebédszünetet adjon egy ügy közepén. Mielőtt a férfi kérdezősködni kezdett volna, Kate felkapta a blézerét, és a lift felé indult.
- A vizsgálati eredmények körülbelül három óra múlva meglesznek. Visszajön értük? - nézett ki olvasószemüvege lencséje fölött a barátságos mosolyú, idős nővér a zavartan toporgó férfira. Lassan harminc éve dolgozott a kórháznak ezen az osztályán. Általában neki adták le a kis műanyag poharat. Már akkor érezhető volt, mennyire különböző személyiségű és temperamentumú emberek, aztán amikor egy férfi a kezébe vette az eredményeket tartalmazó leletet, szemtanúja volt mindenféle emberi reakciónak: volt aki kitörő örömmel ujjongott, volt aki csendesen, mosolyogva ragyogott a boldogságtól, a rossz hírtől a székre roskadó, vagy éppen zokogó férfit is látott. Mindannyiuknak volt azonban egy közös tulajdonsága, akár elkapta a tekintetét, akár magabiztosságot tettelve vigyorgott, mindannyian zavarban voltak, és megpróbálták a zavarukat leplezni.
- Már ma megtudom az eredményt? - ült ki a meglepetés az író arcára. Hirtelen nem tudta mit tegyen. Akarta tudni, de mivel rettegett, legszívesebben még várt volna.
- Higgye el, a bizonytalanságnál nincs rosszabb! - szólalt meg komolyan a nővér, mintha csak tudta volna, hogyan érez a férfi.
- Igen, bejövök érte - bólintott, miközben azon gondolkodott, hogy egyedül jöjjön-e vissza, vagy hagyja, hogy Kate vele tartson, ha akar. Végül úgy döntött, nem említi, hogy ma meglesz az eredmény, inkább valamilyen ürüggyel lelép a kapitányságról.
- Kitöltene egy kérdőívet, a kórházi tapasztalatairól? Egy nagy projektbe kezd az igazgatóság, és szeretnék felmérni a betegek igényeit, tapasztalatait, kíváncsiak a pozitív és negatív észrevételeikre, meg akarják tudni, hol szükséges a változtatás - nyújtott felé egy kérdőívköteget Castle felé a nővér, mintha teljesen természetes lenne, hogy igennel válaszol a férfi, aki meglepetésében elvette a papírokat.
- Persze - mosolyodott el kényszeredetten, aztán leült egy fotelba, és elővett egy tollat. Először bosszantotta, amiért nem utasította vissza a kérést, mivel szeretett volna Kate-hez sietni, aztán úgy gondolta, talán jobb is, ha eltereli a gondolatait a néhány perccel korábban történt eseményekről és kavargó érzéseiről, ezért minden figyelmét a kérdőív kitöltésének szentelte. Észre sem vette, milyen sok időt tölt a válaszok megadásával. Arra a kérdésre, hogy mennyire segítőkészek a nővérek, szinte egy kisregényt írt, hiszen ott volt egyik oldalon Margo nővér, a másik oldalon Vivien. Igazság szerint mindegyikük segítőkész volt, bár míg a molett, fekete nővér rettenthetetlen volt, rámenős és ellentmondást nem tűrő, addig a bombázó, modell külsővel megáldott nő csábító és mézédesen kedves, ennek ellenére, a nehéz helyzeteken Margo nővér segítette át, Vivien pedig csak megbonyolította az életét. Amikor végzett, a nővérpulthoz lépett, hogy átadja a kérdőívet. Érezte, hogy valaki mögé lép és gyengéden megérinti a vállát. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Kate áll mögötte. Senki nem érintette meg ilyen leheletfinoman, és senkinek nem volt ilyen szolid, mégis mámorító cseresznyeillata.
- Hát te? - fordult hátra. Mosolygott, de tekintete elárulta a zavarát.
- Gondoltam, megnézem, hogy sikerrel jártál-e - csillogtak huncutul a nő szemei. - Kíváncsi vagyok, milyen hatással vagyok rád - húzta fel pajzánul a szemöldökét Kate. Tudta, ha előveszi a szokásos évődésüket, azzal oldja a férfi feszültségét.
- Elégedett lehetsz magaddal is, és velem is! - húzta ki magát Castle, és arcára kiült a nőnek oly kedves csibészes mosoly. Tekintetük szerelmesen összefonódott, és Kate nem tudta megállni, hogy ne simítson végig a férfi arcán. - Olyat tettél velem abban a szobában, amire rajtad kívül senki nem lett volna képes - fogta meg gyengéden Castle az arcát simogató kezet.
A meghitt pillanatot egy éles hang szakította félbe.
- Csak nem volt benn maga is a privát szobában? - visított Vivien nővér hangja a férfi mögül olyan erővel, hogy a kórház folyosóján levő összes beteg, nővér és látogató kíváncsi tekintettel fordult feléjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése