Változatok egy témára 6/90

Csak hitte, hogy mindenre felkészült.

Az egyszerűen berendezett szobát - a kórház többi helyiségtől eltérően - napsárgára festett falak tették barátságosabbá. A sarokban álló fehér, üveges kórházi szekrényen kívül semmi nem utalt a szoba funkciójára. Kanapé, fotel, dohányzóasztal, kétajtós szekrényke tévével és DVD lejátszóval a tetején.

Castle tétován állt meg az absztrakt mintás szőnyeg szélén. A nővér az üveges szekrényhez lépett, elővett egy steril műanyag poharat, majd a zsebében levő címkét ráragasztotta, ráírta a beteg adatait és a dátumot, aztán a férfi kezébe nyomta.

- Remélem, tudja, hogy kell bele anyagot tenni! - húzta fel kacéran a szemöldökét, amitől Castle úgy érezte, felfordul a gyomra. Ő azért volt itt, hogy biztosan tudja, lehet-e még gyereke. A válasz döntően befolyásolja az életét. Ezt egyáltalán nem érezte viccesnek. Lehet, hogy a nővér csak oldani akarta az idegességét, de a megjegyzéseitől csak még kínosabban érezte magát.

- I-Igen - dadogta kényszeredetten, és úgy szorította a poharat, hogy belefehéredtek az ujjai.

- Ha készen van, csengessen! - mutatott a nő egy gombra az ajtó mellett. - Higgye el, nagyon szívesen segítenék! - mérte végig olyan tekintettel, hogy Castle úgy érezte, mintha levetkőztetné. - Sajnos a kórházi szabályzat nagyon szigorú e tekintetben - húzta el lemondóan a száját. - Ha egy kis ráhangolódásra lenne szüksége, itt vannak ezek - nyitotta ki a tévé alatti szekrényt, és egy köteg pornóújságot tett az asztalra. - Ha a filmeket jobban szereti, ezt ajánlom - kapott fel egy DVD-t, és mielőtt Castle bármit reagálhatott volna, már be is tette a lejátszóba.

- Ne, ne, ne! - kapta ki a távirányítót a nő kezéből, még mielőtt Vivien elindította volna a filmet. - Köszönöm a segítségét, de magam is elboldogulok - próbált magára erőltetni egy udvarias mosolyt. 

Amikor a nővér végre kilépett az ajtón, Castle gyorsan ráfordította a kulcsot, és megkönnyebbülve dőlt a falnak. Becsukta a szemét, és arra gondolt, ha kamaszkorában valaki azt mondta volna neki, hogy ez egy kínos vizsgálat, biztosan kinevette volna. Az órájára nézett, és azon töprengett, vajon mennyi ideje van. Még csak az kellene, hogy azt higgyék, nem képes rá! Egyre feszültebb volt, ezért hogy siettetni tudja a dolgot, vonakodva ugyan, de kezébe vette a legfelső újságot. Belelapozott. Tekintete meg-megállt némelyik hihetetlen pozíciót megörökítő képen, aztán lemondóan az asztalra hajította a lapot. Most tudatosult benne, hogy amióta megízlelte a szerelem fűtötte testi gyönyört Kate mellett, már nem hozták lázba az újságok. Lehuppant a fotelba, és úgy bámult az asztalon álló pohárra, mint valami kötelező házi feladatra, amit muszáj megoldania, de azt is érezte, hogy a kényszer teljesen leblokkolta az agyát, és semmilyen izgalmat nem képes kicsiholni magából. - Jézusom! Nehogy már ne sikerüljön! - gondolta rémülten. Újra az órájára pillantott. Úgy tűnt, mintha a másodpercmutató kétszer gyorsabban róná a köröket a szokásosnál. Kétségbeesetten nézett fel, és szeme megakadt a tévéképernyőn. Néhány másodpercnyi hezitálás után megnyomta a távirányítón a bekapcsoló gombot.
Kellemes, halk zene kíséretében a képernyőn hatalmas vörös betűkkel megjelent a tartalomhoz képest szolid főcím: "Édes élmények". Castle sóhajtott egyet. Ennél édesebb élményt is el tudott volna képzelni! Ennek ellenére szemét tágra nyitva várta a szereplők neveit követő első képsorokat, amikor őrült zenélésbe kezdett a telefonja. A váratlan hangra összerezzent és felpattant a fotelból. Ösztönösen a zsebébe nyúlt, és ahogy a kijelzőt véletlenül megérintve kihúzta a készüléket, fogadta is a hívást. A tenyerében levő tárgyról Kate mosolygott rá. Zakatoló szívvel emelte füléhez a telefont, miközben száját bosszúsan összeszorította, és öklével megütögette a homlokát, amiért zavarában elfelejtette kikapcsolni a készüléket. Már csak abban reménykedett, hogy a nő nem kérdezi meg, hogy hol van.
- Castle, jól vagy? - hallotta a nő aggódó hangját.
- I-igen - nyögte nagyot nyelve.
- Azt hittem, bejössz a kapitányságra.
- Majd ... majd egy kicsit ... - kezdett magyarázkodni, amikor a filmben vége lett az andalító zenének, és teljes hangerőre váltva elkezdődött az első jelenet. Castle rémülten kapkodott a távirányító után, ami a hirtelen mozdulattól a földön landolt. Felkapta a szőnyegről, és vadul nyomkodta a kikapcsoló gombot, de a készülék nem reagált. - Kicsit később bemegyek - hadarta zihálva, és reménykedett, hogy a telefon mikrofonja nem érzékeli a tévéből áradó, egyre hangosabb érzéki nyögéseket és sóhajokat. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a sokadik nyomásra végre életre kelt a távirányító, és a tévé képernyője elsötétült, a hangok pedig elhallgattak. Lerogyott a fotelba, és csak néhány másodperc múlva tudatosult benne, hogy a vonal másik végén Kate egy ideje hallgat. Éppen magyarázkodni akart, amikor meghallotta a nő gyanakodva feltett kérdését.
- Mit csinálsz Castle?
A férfi behunyta a szemét, megdörzsölte a homlokát, és kétségbeesésében beharapta az ajkát. Szinte látta maga előtt, ahogy Kate kicsit előre hajolva, döbbent arccal, szemöldökét összehúzva várja a válaszát.
- Hát, ülök egy fotelban - mondta ártatlanul, és  öklét megharapva várta, hogy mit reagál a nő.
- Hol vagy? - kérdezte Kate, és hangjában még mindig hallatszott a gyanakvás. Mivel Castle hirtelen nem tudott kitérő választ adni, és hallgatott, a nő azonnal lecsapott. - Castle! - emelte meg a hangját.
- Én, én csak itt vagyok a kórházban.
- Kórházban, mi? 
Az író érezte a kételkedést a kérdésben, de egyre inkább reménykedett, hogy Kate nem hallotta meg a tévéből áradó jellegzetes hangokat, így már magabiztosabban válaszolt.
- Igen, itt vagyok a kórházban, és ülök egy fotelban.
Kate idegtépően sokáig nem szólt.
- Ha csak ülsz egy fotelban a kórházban, akkor milyen hangokat hallottam?
A nő hangja halk volt, és szokatlanul komoly, ami megrémítette Castle-t. Csak nem azt gondolja, hogy valami kis nőcskével töltöm az időm? Nem akart sem magyarázkodni, sem titkolózni. Már megtanulta, hogy nagy árat fizethet érte.
- Kate! Kérlek, ne gondolj semmi rosszra! Az igazat mondtam - szólalt meg őszintén, de tudta, hogy ennyi nem lesz elég, hogy megnyugtassa a nőt, és eloszlassa a kételyeit. - A vizsgálat miatt vagyok a kórházban.
- Ó! - tört fel a meglepetés és a megkönnyebbülés sóhaja a nőből. - Miért nem mondtad, hogy ma mész?
- Nem akartam, hogy velem gyere. Ezt magamnak kell elintéznem.
- Akkor ... akkor a hangok ...  - kapcsolt Kate. - Szóval, csak segítség, hogy ... - nem fejezte be a mondatot, de Castle hallotta, hogy már mosolyog.
- Igen, de nem megy, Kate - vallotta be a férfi. - Félek. A gyomrom görcsben, az agyam csak azon zakatol, vajon mi lesz az eredmény.
A nő egy ideig hallgatott. Látta maga előtt azt a Richard Castle-t, akit a külvilág nem ismer, az érzékeny, bizonytalan, szorongásokkal teli férfit, aki neki is csak nagyon ritkán mutatja meg ezt az arcát.
- Segítek - mondta lágy, meleg hangon.
- Telefonszex? - lepődött meg Castle, mire Kate megforgatta a szemét, mivel látta maga előtt, ahogy a férfi tekintete izgatottan felragyog.
- Castle! Dehogy! - mondta tettetett felháborodással, miközben arra gondolt, lehet, hogy ebben a helyzetben ezt is megtenné a férfiért.
- Oké, tehát nem. Akkor?
- Ülj le, és csukd be a szemed!
Megvárta, amíg a férfi kényelmesen elhelyezkedik.
- Menj vissza kicsit  az időben, ahhoz az éjszakához, amikor villámok vakító fénye és hatalmas égzengések közepette először szerettük egymást! Csak arra az éjszakára gondolj! Szeretlek Rick!
Kate elhallgatott, Castle pedig sóhajtott egyet. Úgy érezte, ezzel a sóhajjal minden félelme tovatűnt.
- Köszönöm - mondta, és boldogan elmosolyodott, amikor meghallotta a választ: - Mindig!
Castle letette a telefont, aztán kioldotta a derékszíját, és halkan megszólalt:
- Na Virgoncka, most mutasd meg, mit tudsz!