Változatok egy témára 6/77

Amikor meglátták az autóból kiszálló két alakot, mindenre felkészülve egymásra pillantottak.

Ahogy becsukta a kocsi ajtaját, Sorenson automatikus mozdulattal gombolta be sötétszürke öltönyének felső gombját, Gates kapitány pedig mint egy támadni készülő dühös oroszlán, robogott feléjük. Beckett még sosem látta ilyennek.  Nem tudta beazonosítani az érzelmet, ami felettese arcát uralta, inkább csak a mozgásából érezte a haragot, de az nyugtalanította leginkább, hogy a kapitány csak őrá nézet, és úgy tett, mintha Castle ott sem lenne. Összeszorított szájjal és kemény tekintettel várta a nő kirohanását. Gates megállt előtte, és egyenesen a szemébe nézett.

- Gratulálok Beckett nyomozó! Remélem az FBI is elismeri a 12-es őrs tehetséges nyomozóit - mondta elégedetten, de Kate figyelmét nem kerülte el, hogy miközben egy pillanatra a mellé érkező Sorenson-ra pillantott, megnyomta az utolsó szót, és azt is érezte, hogy nyugodtnak és büszkének hallatszik a kapitány hangja, de belülről majd szétveti a feszültség. Tudta, hogy Gates az ügynök előtt csak dicsérni fogja az embereit, a fejmosást akkor fogják kapni, ha hatszemközt lesznek. Bár megfordult a fejében, szól, hogy a gyerekek megtalálása Castle érdeme, és nem az övé, érezte, hogy addig ezt nem teheti meg, amíg Will jelen van. Először is, rossz fényt vetne a rendőrségre, hogy egy civil találta meg a titkos bejáratot, másrészt Castle a kapitány tiltása ellenére volt a tetthelyen.

- Természetesen nagyra értékeljük a segítségüket - mondta komolyan Gates felé fordulva Sorenson, miközben Kate felé küldött egy mosolyt.

A kapitány bólintott, de nem szólt, és érezhető volt, hogy az ügynök távozására vár. A csend kezdett kínossá válni, amikor Sorenson végre észbe kapott, és közölte, hogy megnézi, mire mentek a helyszínelők. Amikor hallótávolságon kívül ért, Gates megszólalt.

- El ne kezdje mentegetni! - sütöttek a szavai. Szikrákat szóró szemekkel nézett Beckettre, és még csak egy pillantásra sem méltatta a zavartan toporgó, földet bámuló írót.
- Ő találta meg a gyerekeket - közölte szenvtelenül Kate, mintha csak egy tényt közölne, noha tudta, hogy ezzel a férfit védi.

- Senki nem tudott róla, hogy idejövök - emelte fel a fejét Castle, és dacos tekintettel nézett a kapitányra. Úgy érezte, már nincs sok vesztenivalója. Ha Gates meg akar szabadulni tőle, akkor úgyis megteszi, de legalább egyszer szerette volna elérni, hogy a nő elismerje, nem haszontalan a nyomozásokban betöltött szerepe. Sokkal jobban megrázta az öt fogvatartott, elkábított kamasz látványa, minthogy izgatta volna Gates haragja. Nem akarta, hogy Kate bajba kerüljön az ő magánakciója miatt, márpedig ha a kapitány azt hiszi, hogy a nyomozó tudott arról, hogy ő itt van, akkor bajba kerülhet.

A kapitány néhány másodpercre lehunyta a szemét, aztán vett  egy mély lélegzetet, és a férfi felé fordult.

- Nem hittem, hogy még mindig meg tud lepni Mr. Castle - fúrta tekintetét az íróéba. Tekintetében és hangjában a harag harcolt az elismeréssel. 

Beckett csodálkozva figyelte a nő minden rezdülését. Arra számított, hogy a kapitány a sárga földig lehordja Castle-t, ehelyett komolyan és halkan ejtette ki a szavakat.

- Azt sejtettem, hogy nem fogja betartani az utasításomat - és megjegyzem, ennek még lesznek következményei - de arra nem számítottam, hogy pont maga lesz az, akinek ez az öt gyerek az életét köszönheti.

Kate arcán átsuhant egy alig látható mosoly, amikor meglátta Castle szomorú, de elszánt tekintetében a büszkeséget. 

A férfi alig hallhatóan sóhajtott. Gates kapitány szájából ilyet hallani felért egy dicsérettel, vagy legalábbis egy elismeréssel. Várakozón nézett a nőre, aki még láthatóan mondani akart valamit, csak a megfelelő szavakat kereste.

- A szabályokat nem tartja be, az engedelmesség fogalmát nem ismeri, ezért a lelkembe sosem fogja magát belopni, de azt el kell ismernem, hogy a gondolkodásmódja nem mindennapi - fúrta szigorú tekintetét a férfiéba. Amikor Castle válaszra nyitotta a száját, figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. - Meg ne szólaljon! Nem vagyok kíváncsi a meséjére - mondta, aztán a meglepett írót faképnél hagyva a ház felé indult, miközben intett Beckett-nek, hogy kövesse. - Maga most hazaviszi ezt a mákvirágot - intett fejével Castle felé - aztán megírja a jelentést és nyolcra az asztalomra teszi. A gyanúsítottak kihallgatását átveszi tőlünk az FBI, úgyhogy maga kap egy szabadnapot, és gondoskodik róla, hogy Mr. Castle holnap ne kerüljön a szemem elé. Ez parancs! - állt meg egy pillanatra, hogy Beckett érzékelje, az egyoldalú beszélgetés véget ért. Kate bólintott és beharapta a szája szélét, hogy előtörni készülő mosolyát elrejtse, aztán az árván álldogáló férfi felé sietett.

- Ja, és Beckett nyomozó! - kiáltott utána Gates, mire Kate megtorpant, és visszanézett. - Nem tűröm a kapitányságomon, hogy valakinek esőerdő borítsa az arcát - mondta villámló tekintettel Castle borostájára célozva a nő, aztán belépett a hatalmas kovácsoltvas kapun, és eltűnt az FBI emberei között.  

- Gyere Castle, hazaviszlek - fogta meg gyengéden a férfi karját, aki mint egy lassított felvétel, lassan felnézett.
- Elismerte, hogy jó gondolataim vannak - mondta még mindig hitetlenkedve.
- Castle! Gates tudja, hogy jó gondolataid vannak, és azt is, hogy mennyi ügy megoldásában segítettél, de elkötelezett a rendőrök mellett, úgyhogy ne várd, hogy egy civilt dicsérgessen.
- Nem is az várom, hogy dicsérgessen, de két és fél év alatt azért néha éreztethette volna, hogy nem vagyok haszontalan - nézett szomorúan a nőre.
- Úgy emlékszem, egyszer megmentettük New York-ot, egyszer pedig talán a világunkat, de egy kínai kislányt biztosan, megmentetted Alexis-t, most pedig öt gyerek köszönheti neked az életét - mosolygott szeretettel a férfira, és néhány pillanat múlva látta, hogy a ráncok kisimulnak az író homlokán, és elmosolyodva bólint egyet. - Gyere - fogta meg Castle ép kezét, és gyengéden maga után húzta.
Gondolataikba merülve, csendesen ültek az autóban. Sok minden történt ma, és sokféle érzelemmel kellett megküzdeniük.
- Vigyél a kórházba! - szólalt meg váratlanul Castle. Kate aggódva fordította el tekintetét a nagyvárosi forgalomról a férfi felé.
- Fáj valamid? - kérdezte, de Castle megrázta a fejét, bár bekötözött keze lüktetett, és gyógyulóban levő heréi is enyhe fájdalommal jelezték, hogy nyugalomra vágynak.
Kate-nek kikerekedett a szeme a csodálkozástól. Csak nem az orvos által ajánlott tetanusz injekciót akarja beadatni magának a férfi? Ő előbb utána akart járni, pontosan mikor is kapta Castle a legutóbbit. Pontosan emlékezett annak a napnak az eseményeire: gipszlevétel, kötőtűvel sebesre vakart lábszár, Alexis és Martha repülőgépének kényszerleszállása, de nem emlékezett pontosan a napra, csak arra, hogy nagyjából egy éve történt. Akkor Castle megszökött az injekció elől, most meg be akarja magának adatni?
- Csak meg akarom nézni a gyerekeket - nézett rá félelemmel teli tekintettel a férfi.
Kate pislantott és nyelt egyet, hogy a meghatottságtól felgyülemlő könnyeit visszafojtsa.
- Ők rendben lesznek. Időben érkeztünk. Neked viszont pihenni kell - mondta szeretettel. - Ha hazaértünk, felhívom a kórházat - mondta, és megnyugodva látta, hogy Castle egy kis habozás után beleegyezőn bólint.