Ha tudta volna, hogy mi vár rá, egyáltalán nem mosolygott volna.
Kate felöltözve, útra készen állt az ágy végében, és nézte az alvó férfit. Ilyenkor mindig valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Szerette figyelni, ahogy lassan, egyenletesen szuszog, ahogy kisimulnak a nevetőráncok az arcán, és a jellegzetes redők a homlokán, ahogy néha meg-megrezzen egy álombéli történet hatására. Sajnálta felkelteni, bár abban is biztos volt, hogy a férfi mérges lesz, hogy nem ébresztette fel, és itthon hagyta. Lelkiismeret furdalása volt, mert úgy érezte, megfutamodik. Még mindig nem egészen értette a férfi tegnap esti viselkedését, és szerette volna elkerülni, hogy feszengjenek egymás előtt a reggelinél, ezért az egyszerűbb utat választotta. Ha Castle úgy jön utána a kapitányságra, ott már nem kerül szóba a magánéletük, és mire hazamennek, talán jobban lesz, és a félelmei is elmúlnak. Egy rövid üzenetet hagyott a párnáján, aztán halkan kilépett a szobából, és sietve indult az őrsre.
A kopogtatás hangja robbanásként hasított utat Castle elméjébe, életre keltve minden idegsejtjét. Egy pillanat alatt átlépte az álom és az ébrenlét közti keskeny határt, és zakatoló szívvel, hunyorogva kepesztetett az ágyban, mire tudatosult benne, hogy nem fenyegeti semmi veszély, csak kopogtak.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek - látta meg az ajtóban Alexist. - Csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e, mielőtt visszamegyek a Columbia-ra.
- I-igen, jól vagyok, csak álmomban egy tengeralattjáróban voltam, és éppen a periszkópot próbálgattam, amikor egy tengeri szörny megdöngette a tengeralattjáró oldalát - dörzsölgette meg a szemét és feljebb húzódzkodott az ágyban. - Azt hiszem a kopogásod hangja épült be az álmomba - mondta, miközben csodálkozva pislantott a mellette levő, szépen megigazított takaróra.
- Kate úgy félórája elment. Nem volt szíve felébreszteni - magyarázta a lány, amikor elkapta apja pillantását. - Hagyott üzenetet - mutatott a párnán levő cédulára. - Akkor nem gond, ha megyek?
- Nem, nem! Menj csak nyugodtan, már semmi bajom! - húzta mosolyra a száját.
Miután kapott egy puszit Alexis-től, még intett a távozó lány után, aztán megforgatta ujjai között Kate céduláját. Máskor bosszantotta volna, hogy nélküle ment el a nő, most viszont kimondottan örült neki, mert így nem kellett hamis kifogásokat kitalálnia, miért nem megy vele. Sietve lezuhanyozott, aztán öltözni kezdett. Remélte, hogy utoljára kell felvennie a fecskét, amiben annak ellenére, hogy valóban kényelmes volt, rosszul érezte magát. Egyre idegesebb lett. Mire felöltözött, már a konyhában kikészített reggelit sem volt képes megenni, mert úgy érezte, gombóccá szűkölt gyomra rövid úton megszabadulna tőle. Taxit hívott, és fél óra múlva már a kórház recepciójánál érdeklődött, hol találja az orvosát.
Dr. Sephard barátságos volt és megértő, de megnyugtató szavai sem tudták feloldani a feszültségét. Most, hogy itt volt a kórházban, minden féleleme valóságossá vált: a vizsgálat, a lehetséges eredmények, és azok következményei, amiket élént képzelete mind maga elé vetített, mint egy filmet. Szinte látta maga előtt, ahogy Kate fájdalmas arccal szakít vele, mivel nem tudja gyerekkel megajándékozni, aztán ahogy hónapok múlva, gömbölyödő pocakkal boldogan ölel egy másik férfit.
- Mr. Castle - zökkentette ki gondolataiból az orvos hangja, aki megvárta, amíg a páciens figyelme ráirányul. - Nagyon kicsi az esélye, hogy valami problémát tapasztalunk, és nagy valószínűséggel azon is tudunk segíteni. A vizsgálatot inkább megnyugtatásként végezzük el, így nincs mitől tartania. Gondolkozzon pozitívan, úgy sokkal könnyebb lesz, elvégre ez nem egy kellemetlen vizsgálat - mosolygott barátságosan, mivel a beteg összehúzódva, sápadtan, kezeit tördelve, rémült tekintettel ült vele szemben. Megnyomta a nővérhívó gombot, aztán feláll, az ajtó felé indult, és figyelte, ahogy Castle nagyot nyelve, tétován követi. Nyílt az ajtó, és egy ismerős alak mosolygott tökéletes fogsorát megvillantva, hatalmas szempilláit megrebbentve az íróra.
- A nővérre bízom - fordult a döbbenten álló író felé Dr. Sephard. - Ő mindent elmagyaráz, és tájékoztatja a lehetőségekről. Ne féljen, jó kezekben lesz! - mosolygott biztatón a férfira.
Castle sóbálvánnyá dermedve bámult a nővérre. Még a szívverése is elállt, amikor meglátta a kacér tekintet, és az érzékien résnyire nyitott telt ajkakat, de amikor a nő kihívón kihúzta magát, hogy telt, valószínűleg szilikonos mellein megfeszüljön a nővérruha, egy pillanatra becsukta a szemét. Az nem lehet, hogy Vivien nővérrel verje meg a sors egy ilyen helyzetben! - gondolta, és reménykedve nézett fel, hátha az előbb csak a szeme káprázott.
- Jöjjön Mr. Castle! Beavatom minden tudnivalóba - szűkült össze a nő hatalmas szeme egy pillanatra, hogy a férfi érzékelje szavai kétértelműségét.
Castle kényszeredetten elmosolyodott, aztán segélykérően az orvosra nézett, aki csak biztatón intett, így nem maradt más választása, mint követni a nővért.
- Örülök, hogy jól van! - szólalt meg a folyosón lépkedve a nő, miközben tekintete Castle ágyékára siklott. - Ne legyen úgy megrémülve, nem a vesztőhelyre viszem! Higgye el, menet közben egész kellemesnek fogja találni - kacsintott rá a nő.
Castle szótlanul követte. Sosem gondolta volna, hogy egyszer nem lesz vevő az ilyen pajzán megjegyzésekre, de most sokkal jobban esett volna neki egy szolid, diszkrét kísérő, akivel nem érezte volna ilyen kínosan magát. Még jó, hogy Kate nincs itt! - adott hálát az égnek. Azok után, hogy Vivien egyszer már kikezdett vele, nem szerette volna, ha Kate szemtanúja lenne a nővér kihívó viselkedésének. Most a legkevésbé sem akarta, hogy Kate féltékeny legyen, vagy elbizonytalanodjon a kapcsolatukban.
Vivien nővér megállt egy ajtó előtt, és szélesre tárta a férfi előtt. Castle nyelt egyet, és mindenre felkészülve belépett a szobába. Csak hitte, hogy mindenre felkészült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése