- Hogy van az én hősöm? - lépett be
ragyogó tekintettel, őszinte mosollyal az arcán, és szorosan hozzábújva
ölelte meg a boldogságtól sugárzó férfit.
Kate az ajtóban állva, karba tett kézzel nézte a jelenetet, és arra gondolt, boldog lehet az a gyerek és az a szülő, akik között ilyen eltéphetetlen kötelék van. Most nem akart belegondolni abba, hogy milyen nagyszerű apa Castle, ezért megköszörülte a torkát, és szólt, hogy bemegy a kapitányságra, és megpróbál a legtöbb információhoz jutni a kórusvezetőről, a templomszolgáról és az ismeretlen adakozóról.
- Akkor most egyedül hagysz? - görbült le bánatosan a férfi szája.
- Apa! Én már nem is vagyok jó neked? - kérdezte tettetett sértődöttséggel Alexis, de mielőtt az apja ellenkezhetett volna, pajkosan elmosolyodott. - Tudom, hogy Kate nővér előtt nem vagy olyan szégyenlős, mint az ártatlan kis Alexis nővérke előtt.
- De! Egy, nincs szükségem ápolásra, kettő, nem vagyok szégyenlős - ellenkezett felháborodva Castle, miközben ujjain számolva sorolta a tényeket, legalábbis amit ő tényeknek hitt.
- Akkor miért is fekszel a délután közepén ágyban, és miért is szorongatod olyan veszettül a takarót?
Castle kinyitotta a száját, hogy visszavágjon rajta derülő lányának, de csak ellenkezni tudott volna érvek nélkül, így végül megadóan becsukta a száját, és rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Mondd csak! Ezt Kate-től tanultad?
- Mit is? - húzta össze kék szemeit Alexis, mintha fogalma sem lenne, miről beszél az apja.
- Castle, csak nem gondolod, hogy egy ilyen okos, kiváló megfigyelőképességgel rendelkező lány még nem jött rá, hogyan lehet téged szekálni? - nevette el magát Kate, aztán a duzzogó férfihoz lépett, és egy gyors csókot adott a szájára. - Igyekszem haza, addig Alexis nővér vigyáz rád. Bízz benne! Sok tapasztalatot gyűjtött Dr. Parish mellett a hullaházban - próbált komolyságot erőltetni magára Kate, de alig tudta visszafojtani a nevetését, amikor a férfi bosszús arcára nézett.
- Tudom, hogy a legjobb szórakozásotok, ha engem szekálhattok - öltötte fel Castle a sértődött kisfiús arcát, de a tekintete boldogan ragyogott. Arra gondolt, itt van a szívének oly kedves két nő, akik egy hullámhosszon vannak, és vele foglalkoznak. Kívánhat ennél többet?
- Mondtam már Castle, hogy csak azt szekálják, aki hagyja magát - nevetett Kate, aztán szeretettel hozzátette: - meg akit szeretnek.
- Jó lenne, ha vennél leckéket a Nagyitól, mert a szemed mindig elárul! - mosolygott elnézően a férfira Alexis is.
Castle egyik nőről a másikra nézett. Be kellett látnia, hogy nyitott könyv a számukra, amit tulajdonképpen nem bánt, de megállapította, hogy csak napszemüvegben, és fejére húzott kapucniban fog pókerezni velük.
Kate a kapitányság liftjében állva még mindig azon mosolygott, milyen aranyos a férfi, amikor zavarban van. Amikor azonban kinyílt az ajtó, és meglátta Patricia Marsot hátrabilincselt kézzel, lehajtott fejjel, amint éppen elvezeti két megtermett egyenruhás, elkomorodott. Egy másodperc alatt átváltozott érzékeny, szerelmes nőből kemény, elszánt nyomozóvá. Mivel sem Espo-t, sem Ryan-t nem látta az asztalánál, a kihallgatószoba felé indult. Belépett a megfigyelőbe, ahol a fiúk karba tett kézzel álltak, és minden figyelmüket lekötötte a tükörablak mögött zajló kihallgatás. Egy pillanatra oldalra néztek és üdvözölték a nőt, aztán fejüket újra az ablak felé fordították. Beckett vegyes érzelmekkel figyelt. Még sosem fordult elő, hogy az elfogott gyanúsítottat nem ő hallgatta ki. Noha elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült megszabadítaniuk a világot két gonosz embertől, csalódott volt, hogy nem ő nézhetett a szemükbe, amikor rájuk bizonyítja a bűnösségüket. Minden ügy lezárását katarzisként élt meg, ami most elmaradt. Csalódott és dühös volt, amiért elvették ezt a felemelő érzést tőle, azt azonban el kellett ismernie, hogy Sorenson és az ismeretlen FBI ügynök, profi kihallgatást vezet a fal túloldalán. Ian Carpenter már csak erőtlenül magyarázkodott, tekintetét kétségbeesetten kapkodta a két férfi között. Időnként idegesen megtörölte a homlokát, vagy megdörzsölgette a halántékát, és úgy húzódott egyre összébb, mintha azt hinné, ha begubózik, akkor megmenekül. Lassan, de biztosan szorult a nyaka körül a hurok, és húsz perc múlva már a beismerő vallomását írta alá. A férfi zokogott, és még mindig azt bizonygatta, hogy ő jót akart a beteg gyerekeknek, hiszen a csontvelővel a hosszú, egészséges élet reményét adta nekik, de láthatóan ez nem hatotta meg a két ügynököt. Kate számtalanszor látott már ilyet, amikor egy gyilkos elhiteti magával, hogy egy nemesebb célért ölt, és nem érzékeli, hogy ezzel elvette egy ember életét, és azt sem, milyen fájdalmat okozott a hozzátartozóknak. Carpenter ugyan nem ölt, de amit elkövetett, az megbocsáthatatlan volt, ráadásul Beckett tudta, hogy amikor a férfi boldogan zsebre vágta a jussát a kizsarolt pénzből, egy pillanatig sem gondolt sem a beteg, sem a pincében fogvatartott gyerekekre. Egyre inkább úgy érezte, hogy felfordul a gyomra a nyüszítő férfi látványától, ezért ellökte magát az asztaltól, és kilépett a megfigyelőből. Mire az asztalához ért, a fiúk is megjelentek mögötte.
- Azért ez szemétség! - dohogott Espo. - Mi gürcölünk, ők meg learatják a babért. Különben, te tíz perc alatt szétcincáltad volna az ipsét - nézett Beckett-re.
- Ez nem a mi ügyünk volt, csak a segítségünket kérték - szögezte le a nő, és remélte, hogy a két férfi nem veszi észre a hangjából kicsendülő csalódottságot. - Patricia mindent bevallott? - kérdezte, hogy elterelje a szót.
- Igen - szólalt meg Ryan. - Az értelmi szerző Oliver Wyatt, az alapítvány könyvelője volt. Az egyetem óta tartották a barátságot Carpenter-rel, aki megemlítette neki, milyen nagy hiány van átültethető szervekből és csontvelőből. Már csak egy szakembert kellett találniuk, ami nem ment nehezen, hiszen Carpenter-t szoros kapcsolat fűzte a nővérhez, aki a két férfinál is gátlástalanabb volt. A gyerekeket az orvosi kartonjaik alapján válogatták ki. A csontvelőre váró gyerekek szüleinek megzsarolása Carpenter és Patricia feladata volt, a donor gyerekek elrablása és a pénzmosás pedig Wyatt-é. Patricia látta el a gyerekeket, és vette le a csontvelőt, Carpenter csempészte a kórházba, Wyatt pedig mindhármukat hozzájuttatta a pénzhez. A dolog jól működött egészen addig, amíg Daniel atya gyanút nem fogott. Wyatt megijedt, és ki akart szállni, de Patricia nem akarta abbahagyni, már csak azért sem, mert fogalmuk sem volt, hogy mit csináljanak a fogvatartott gyerekkel. Végül a nő megoldotta a helyzetet azzal, hogy lecsalta az atyát az urnatemetőbe, és agyonlőtte. Wyatt bepánikolt, és le akart lépni a pénzzel, vele azért végzett a nő - fejezte be az összefoglalót a nyomozó, és kíváncsian várta Beckett reakcióját, akin sem megkönnyebbülés, sem elégedettség nem látszott, holott az ügyet megoldották, a gyilkost elfogták, a gyanúsítottak mindent beismertek. A felállt, a fehér táblához lépett, és karba tett kézzel, fájdalmas tekintettel nézte a rajta sorakozó fényképeket.
- Arra gondolsz, hogy elveszik tőlünk az ügyet? - kérdezte Espo.
- A mi ügyünk Daniel atya gyilkosának megtalálása volt. A gyerekrablási ügyek az FBI-ra tartoznak - mondta Beckett, és tekintete újra a sok pici gyerek fotójára siklott. Egy darabig hallgatott, a két férfi pedig megérezve a nő keménysége mögött megbújó szomorúságot, csendben várt. - Előásnátok mindent a kórusvezetőről és a templomszolgáról? - bökött ujjával Eckhardt és Ben Jakobs fényképére.
Ryan és Espo egymásra nézett, aztán mosolyogva bólintottak. Tudták, hogy Beckett nem hagyja az FBI-ra az ügyet.
Amikor a két nyomozó sietve távozott, Kate leült az íróasztalához. Körülnézett. és mivel senki nem figyelt rá, kihúzta a fiókot, kivette belőle a megmentett kis csecsemő fényképét. Egy ideig fogta a kezében, és nézte a hatalmas, csodálkozó kék szemeket. Már akkor rabul ejtette az ártatlan tekintet, amikor a kisfiút a karjaiban tartotta. Sóhajtott egyet, a képet visszacsúsztatta a fiókjába, és elszánt tekintettel, határozott léptekkel indult Gates kapitány irodája felé.
Castle egyik nőről a másikra nézett. Be kellett látnia, hogy nyitott könyv a számukra, amit tulajdonképpen nem bánt, de megállapította, hogy csak napszemüvegben, és fejére húzott kapucniban fog pókerezni velük.
Kate a kapitányság liftjében állva még mindig azon mosolygott, milyen aranyos a férfi, amikor zavarban van. Amikor azonban kinyílt az ajtó, és meglátta Patricia Marsot hátrabilincselt kézzel, lehajtott fejjel, amint éppen elvezeti két megtermett egyenruhás, elkomorodott. Egy másodperc alatt átváltozott érzékeny, szerelmes nőből kemény, elszánt nyomozóvá. Mivel sem Espo-t, sem Ryan-t nem látta az asztalánál, a kihallgatószoba felé indult. Belépett a megfigyelőbe, ahol a fiúk karba tett kézzel álltak, és minden figyelmüket lekötötte a tükörablak mögött zajló kihallgatás. Egy pillanatra oldalra néztek és üdvözölték a nőt, aztán fejüket újra az ablak felé fordították. Beckett vegyes érzelmekkel figyelt. Még sosem fordult elő, hogy az elfogott gyanúsítottat nem ő hallgatta ki. Noha elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült megszabadítaniuk a világot két gonosz embertől, csalódott volt, hogy nem ő nézhetett a szemükbe, amikor rájuk bizonyítja a bűnösségüket. Minden ügy lezárását katarzisként élt meg, ami most elmaradt. Csalódott és dühös volt, amiért elvették ezt a felemelő érzést tőle, azt azonban el kellett ismernie, hogy Sorenson és az ismeretlen FBI ügynök, profi kihallgatást vezet a fal túloldalán. Ian Carpenter már csak erőtlenül magyarázkodott, tekintetét kétségbeesetten kapkodta a két férfi között. Időnként idegesen megtörölte a homlokát, vagy megdörzsölgette a halántékát, és úgy húzódott egyre összébb, mintha azt hinné, ha begubózik, akkor megmenekül. Lassan, de biztosan szorult a nyaka körül a hurok, és húsz perc múlva már a beismerő vallomását írta alá. A férfi zokogott, és még mindig azt bizonygatta, hogy ő jót akart a beteg gyerekeknek, hiszen a csontvelővel a hosszú, egészséges élet reményét adta nekik, de láthatóan ez nem hatotta meg a két ügynököt. Kate számtalanszor látott már ilyet, amikor egy gyilkos elhiteti magával, hogy egy nemesebb célért ölt, és nem érzékeli, hogy ezzel elvette egy ember életét, és azt sem, milyen fájdalmat okozott a hozzátartozóknak. Carpenter ugyan nem ölt, de amit elkövetett, az megbocsáthatatlan volt, ráadásul Beckett tudta, hogy amikor a férfi boldogan zsebre vágta a jussát a kizsarolt pénzből, egy pillanatig sem gondolt sem a beteg, sem a pincében fogvatartott gyerekekre. Egyre inkább úgy érezte, hogy felfordul a gyomra a nyüszítő férfi látványától, ezért ellökte magát az asztaltól, és kilépett a megfigyelőből. Mire az asztalához ért, a fiúk is megjelentek mögötte.
- Azért ez szemétség! - dohogott Espo. - Mi gürcölünk, ők meg learatják a babért. Különben, te tíz perc alatt szétcincáltad volna az ipsét - nézett Beckett-re.
- Ez nem a mi ügyünk volt, csak a segítségünket kérték - szögezte le a nő, és remélte, hogy a két férfi nem veszi észre a hangjából kicsendülő csalódottságot. - Patricia mindent bevallott? - kérdezte, hogy elterelje a szót.
- Igen - szólalt meg Ryan. - Az értelmi szerző Oliver Wyatt, az alapítvány könyvelője volt. Az egyetem óta tartották a barátságot Carpenter-rel, aki megemlítette neki, milyen nagy hiány van átültethető szervekből és csontvelőből. Már csak egy szakembert kellett találniuk, ami nem ment nehezen, hiszen Carpenter-t szoros kapcsolat fűzte a nővérhez, aki a két férfinál is gátlástalanabb volt. A gyerekeket az orvosi kartonjaik alapján válogatták ki. A csontvelőre váró gyerekek szüleinek megzsarolása Carpenter és Patricia feladata volt, a donor gyerekek elrablása és a pénzmosás pedig Wyatt-é. Patricia látta el a gyerekeket, és vette le a csontvelőt, Carpenter csempészte a kórházba, Wyatt pedig mindhármukat hozzájuttatta a pénzhez. A dolog jól működött egészen addig, amíg Daniel atya gyanút nem fogott. Wyatt megijedt, és ki akart szállni, de Patricia nem akarta abbahagyni, már csak azért sem, mert fogalmuk sem volt, hogy mit csináljanak a fogvatartott gyerekkel. Végül a nő megoldotta a helyzetet azzal, hogy lecsalta az atyát az urnatemetőbe, és agyonlőtte. Wyatt bepánikolt, és le akart lépni a pénzzel, vele azért végzett a nő - fejezte be az összefoglalót a nyomozó, és kíváncsian várta Beckett reakcióját, akin sem megkönnyebbülés, sem elégedettség nem látszott, holott az ügyet megoldották, a gyilkost elfogták, a gyanúsítottak mindent beismertek. A felállt, a fehér táblához lépett, és karba tett kézzel, fájdalmas tekintettel nézte a rajta sorakozó fényképeket.
- Arra gondolsz, hogy elveszik tőlünk az ügyet? - kérdezte Espo.
- A mi ügyünk Daniel atya gyilkosának megtalálása volt. A gyerekrablási ügyek az FBI-ra tartoznak - mondta Beckett, és tekintete újra a sok pici gyerek fotójára siklott. Egy darabig hallgatott, a két férfi pedig megérezve a nő keménysége mögött megbújó szomorúságot, csendben várt. - Előásnátok mindent a kórusvezetőről és a templomszolgáról? - bökött ujjával Eckhardt és Ben Jakobs fényképére.
Ryan és Espo egymásra nézett, aztán mosolyogva bólintottak. Tudták, hogy Beckett nem hagyja az FBI-ra az ügyet.
Amikor a két nyomozó sietve távozott, Kate leült az íróasztalához. Körülnézett. és mivel senki nem figyelt rá, kihúzta a fiókot, kivette belőle a megmentett kis csecsemő fényképét. Egy ideig fogta a kezében, és nézte a hatalmas, csodálkozó kék szemeket. Már akkor rabul ejtette az ártatlan tekintet, amikor a kisfiút a karjaiban tartotta. Sóhajtott egyet, a képet visszacsúsztatta a fiókjába, és elszánt tekintettel, határozott léptekkel indult Gates kapitány irodája felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése