Változatok egy témára 6/74

- Ha híres írók lesztek - vigyorgott rájuk Castle, miközben végighúzta ujját a mellényén álló "író" feliraton - akkor ti is játszhattok rendőröset - kacsintott egyet, aztán sietve indult a túloldalra, Partricia Mars házához. 

Castle megállt a hatalmas kovácsoltvas kapunál, és tekintetét végigfuttatta a szépen kidolgozott anyagon, a pontosan megtervezett mintákat kirajzoló fémen, ami a kovácsmester fantáziáját dicsérte, aztán a magas falon, amit helyenként  beborított a burjánzó borostyán. Esposito jól érezte, a ház valóban kirítt a környezetéből. Inkább emlékeztetett az európai országokban található kúriákra, mint amerikai épületre. Már oszlopcsarnokos bejáratával, fehér műkőkorlátjával, az ablakok körül látható díszszegélyekkel is elütött az utca többi épületétől, amit csak megerősített a várfal szerű kőkerítés és a kovácsoltvas kapu, de a legszembetűnőbb a házat körbeölelő hatalmas, arborétum szerű park volt. A hatalmas, ritka fafajták némelyikét vagy száz éve ültethették, köztük kirajzolódott a valaha szépen kiépített ösvény, amit mára benőtt a gyom, a cserjék áthatolhatatlan tövises ágai összenőttek az út felett. A szélben susogó levelek és az öreg ágak recsegése csak fokozta a baljós hangulatot.

Castle lenyomta a kilincset, ami engedelmesen nyitotta a zárat. Belépett az udvarra, és kicsit tanácstalanul körülnézett, aztán megborzongott, amikor a feltámadó széltől zúgni kezdtek a vén fák lombjai. Annak ellenére, hogy feltételezte, az FBI ügynökei átvizsgálták a házat, mégis először arrafelé indult. Lopva pillantott körbe, aztán belépett a házba. Régi, de drága bútorokat látott minden helyiségben, kivéve a konyhát, ami a legújabb és legmodernebb gépekkel volt felszerelve. Eltöprengett, hogyan juthatott egy ápolónő ilyen házhoz. Ahogy benyitogatott a szobákba, sehol nem látott semmi gyanúsat. Az utolsó ajtót kinyitva elé tárult a pincébe vezető lépcső. Szaporán vert a szíve, ahogy elindult a sötétségbe, és megkönnyebbült, amikor végre megtalálta a régimódi, húzós villanykapcsolót. A pincében ritkán járhattak, mert a rengeteg pókhálós limlomon kívül nem látott semmi érdekeset. Körbefuttatta a szemét a dohos, omladozó falú helyiségeken, és már éppen indult volna vissza, amikor a legbelső falon megakadt a tekintete. Egy ajtó méretű helyen teljesen hiányzott a vakolat, az új téglák és a keményebb habarcs arra utalt, hogy a falnak ezt a részét nem olyan régen építették. Castle közelebb ment, és az öklével megütögette a falat, ami jól hallhatóan kongott a mögötte található üregtől. Biztos volt abban, hogy a fal mögött van egy titkos szoba, aminek az ajtaját befalazták. Meglódult a fantáziája. Mi van, ha ott vannak a gyerekek? Akkor viszont kell lennie egy másik bejáratnak. Hangosan dörömbölni kezdett a falon, és torka szakadtából kiabált.

- Halló! Van odabenn valaki? - próbálkozott újra meg újra, de hiába tapasztotta fülét a befalazott valamikori nyílásra, semmit sem hallott. Sóhajtott egyet, aztán fájdalmasan lüktető öklére nézett, amit véresre horzsolt a durva felületű tégla. Egy papírzsebkendővel letörölgette a vért, és ekkor látta, hogy egy helyen felszakadt bőr, ami elég erősen vérzett. A sebre nyomta a zsebkendőt, aztán amikor úgy gondolta, hogy elállt a vérzés,elindult felfelé a lépcsőn. Egy perc múlva már az udvaron állt, és azon gondolkodott, merre induljon. Végül a gondozatlan ösvény felé indult. Elhajtotta a bokrok ágait az arca elől, miközben azon gondolkodott, milyen csodálatos kertet lehetne varázsolni egy hozzáértő kertész segítségével ezekből a vadon burjánzó növényekből. Lassan bejárta a hatalmas terület minden zegzugát, amikor megtorpant. A telek legeldugottabb sarkában egy földbe vájt borospince bejáratát fedezte fel. Fűvel borított dombocska alig emelkedett ki a felszínből, a sötétbarna ajtónak is csak a felét lehetett látni. Felszínes megfigyelő észre sem vette a bokrok mögé rejtett, hatalmasra nőtt csalánnal körbevett bejáratot, de Castle figyelmét az sem kerülte el, hogy a csalános közepén keskeny, kitaposott út kanyarog. Rosszallón pillantott a csípős növényekre, míg a földbe süllyesztett ajtó felé lépkedett. Emlékeiben még élénken élt az élmény, amikor hasra esett Mark Freeman hullájában, bőre égő, viszkető ismeretséget kötött a csípős növénnyel, ezét maga elé húzta a kezét, nehogy véletlenül egyhez is hozzáérjen. Az ajtó zárva volt. Azonnal látta, hogy a régi vaspánton vadonatúj lakat fénylik, amit valaki a közelmúltban szerelt fel. Érezte, ahogy az izgalom végigjárja minden porcikáját. Mit akartak elrejteni? Meg kell tudnia, és ebben egy lakat nem akadályozhatja meg! Körülnézett, és amikor meglátott egy jókora terméskövet, már tudta, hogy szabad bejárása lesz a borospincébe. Néhány erőteljes ütés a kővel, és a rozsdás vaspánt elengedett, az ajtó kinyílt. Lassan lépkedett lefelé a mélybe vezető lépcsőn. Nyugodtabb lett volna, ha égő gyertyát vihetett volna a kezében, ami jelezte volna a borospince alján összegyűlő halálos széndioxid gázt azzal, hogy elalszik, így azonban csak saját életfunkcióit figyelve reménykedett abban, hogy nem lesz egy eldugott borospince áldozata. A mélyben egy hosszú helyiségbe ért, melynek mindkét oldalán hordók sorakoztak. Megütögette az elsőt, és megnyugodva hallotta a kongó hangot. Ha nincs forrásban levő bor a hordókban, akkor a széndioxidtól sem kell tartania, ezért bátrabban ment végig a hosszú helyiségen egészen addig, amíg a zsákutcába nem futott. Csalódottan bámulta a vele szemben álló falat. Abban reménykedett, hogy valami alagút szerű járatot talál a borospince, és a ház pincéjének befalazott helyisége között. Az előtte magasodó fal nagy részét eltakarta a szinte ember magasságú, óriási hordó, de mellette semmilyen ajtót nem látott.

Kate-nek fegyelmeznie kell magát, hogy dühében ne nyomja a kelleténél jobban a gázpedált. Még soha nem tett olyat, hogy Castle-t előbbre helyezte volna a kötelességénél, de most megtette. Ahelyett, hogy felkészült volna Patricia Mars kihallgatására, a megérzéseire hagyatkozva visszafelé autózott a nő házához. Szinte biztos volt benne, hogy ott találja Castle-t. Két ok miatt döntött így. Az egyik, hogy a férfi fantáziája és meglátásai oly sokszor vezettek egy ügy megoldásához, hogy kíváncsi volt, most is észrevesz-e valamit, ami az ő figyelmüket elkerülte, a másik, hogy nem szerette volna, ha veszélyes helyzetbe keveredik. Leparkolt a házzal szemben, és azonnal az újságárus felé nézett. Már nem az elhúzott kis ablak vonta magára a figyelmét, hanem a földön heverő ajtó. Egy pillanatra behunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt, hogy legyőzze a bosszúságát. Mikor újra körbenézett, meglátta a két gördeszkázó gyereket, amint egymással versenyezve éppen felé száguldanak.

- Hé fiúk! Szuper a deszkátok! - mosolygott rájuk elismerően, amivel azonnal belopta magát a szívükbe. Egy perc múlva már a jelvényét csodálta a két kisfiú, és izgatottan mesélték, hogyan rúgta ki az ajtót a golyóálló mellényes író bácsi.

Kate gyorsan végigjárta a házat, miközben folyamatosan a férfi nevét kiabálta, de nem találta. A fiúk nem látták kijönni a kapun, tehát valahol itt kell lennie. A hatalmas kert ismeretlen volt a számára, mivel azt az FBI emberei fésülték át, ezért találomra elindult a telek hátulja felé vezető ösvényen. Már majdnem visszaindult, amikor egy vércseppet pillantott meg az egyik jókorára nőtt lapulevélen. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye, végül megtapintotta. Még alig alvadt meg, tehát valaki nemrég megsérült. Torka összeszorult, szívverése felgyorsult. Nem tudta, ki sérült meg és hogyan, ezért elővette a pisztolyát, és két marokra fogva, óvatosan tovább indult. Csak néhány másodperc kellett, hogy meglássa a földbe vájt borospince nyitott ajtaját. A lakat a vaspánttal együtt megadóan lógott, a földön pedig egy vérmaszatos kő feküdt. Előreszegezte a pisztolyát, és a lehető leghalkabban elindult a lépcsőn lefelé. Amikor meglátta a neki háttal álló írót a pince végén álló hatalmas hordó előtt, megkönnyebbült, hangtalan sóhaj hagyta el a száját, aztán vett egy nagy levegőt, és határozottan rákiáltott.