Változatok egy témára 7/37

Drága Barátom!

Szeretném megköszönni, hogy segítettél átjutni a holtponton, és őszinte véleményeddel, ötleteiddel olyan gondolatokat ébresztettél bennem, hogy folytatni tudtam ezt a történetet! 

Kedves Olvasóim!

Tegnap olyan pontra értem, hogy teljesen kilátástalannak tűnt, hogy folytatni tudjam ezt az írást anélkül, hogy hiteltelenné, vagy unalmassá válna. Segítséget kértem, és igazi baráti, önzetlen segítséget kaptam K.B-től! Az ő ötletei, gondolatai adták meg a lökést, és tudtam folytatni az írást. Ha örömöt, kellemes perceket, szórakozást nyújt a történetem, az Neki is köszönhető!

- De vajon mik a tervei? - forgatta meg töprengve a nyomkövetőt.

Beckett türelmetlenül járt fel-alá a reptér várócsarnokában. A vihar olyan gyorsan ért véget, ahogy érkezett. A dörgés, villámlás szinte percek alatt megszűnt, és abban az irányban, amerre Castle-t sejtette, már az ég is világosan kékellett, a szétfoszló felhők között pedig erőszakosan tört utat magának a napsugár. A koromfekete felhőkből lehulló eső nem volt jelentős, inkább a szél által felkavart por jelentett gondot a helikopternek, ezért a dzsipekkel induló ügynökök már készülődtek, de ők még nem tudtak felszállni. Már épp afelé hajlott, hogy Jordan-ék egyik terepjárójával indul átfésülni a területet, amikor meglátta a felé közeledő Bryan-t. Óvatosan lépkedett a forró kávéval színültig töltött poharakkal a kezében, miközben hol a nőre, hol a kávéra pillantott. Barátságos mosollyal az arcán nyújtotta az egyik poharat Kate felé, aki meglepve vette észre a férfi tekintetében megcsillanó érdeklődést. Ha nem kötötte volna le annyira a gondolatait Castle keresése, bizonyára észrevette volna, hogy egy ideje más szemmel néz rá a férfi, és a hanghordozása is sokkal bizalmasabb. Eddig a segítőkészségének tudta be, hogy mindig mellette van, és nem téveszti szem elől a férfi akkor sem, amikor két repülés között csak várakozik, most azonban feltűnt neki, hogy ennél többről van szó.

- Ha ilyen ütemben oszlanak fel a felhők, és csillapodik a szél, akkor negyed óra, húsz perc múlva felszállhatunk - mosolygott Bryan bizakodva. Belekortyolt a kávéba, és kikémlelt az ablakon. - A terepjárók lassabbak, és kisebb területet lehet róluk belátni - tette hozzá, mintha olvasna a nő gondolataiban.

Bármennyire is türelmetlen és ideges volt, Beckett-nek el kellett ismernie, hogy a férfinak igaza van, és többre megy, ha vár egy kicsit, és helikopterrel megy, mintha vaktában elindul az egyik autóval.

Egyetértően bólintott, miközben a kinti felhőket figyelte, de a szeme sarkából látta, ahogy a pilóta arcán átsuhan egy elégedett mosoly. 

- Kate! - hallották meg Jordan hangját, mire mindketten megfordultak. - Úgy gondoltam, a fiúk menjenek csak a terepjárókkal, és inkább magukkal mennék. A helikopterből nagyobb terepet átvizsgálhatunk.

Beckett arcán hálás mosoly jelent meg. Örült, hogy Jordan vele lesz. Az elmúlt napokban közel kerültek egymáshoz, bár nem sokat beszélgettek, a tekintetéből tudta, hogy a nő előtt nyitott könyv minden gondolata és érzelme.

- Köszönöm - nézett hálásan az élénken csillogó, kék szemekbe.

- Khm ... - köszörülte meg a torkát Byan, és zavartan hol az egyik, hol a másik nőre kapta a tekintetét. - Ez nem jó ötlet - mondta feszengve. - A helikopter üléseit hátul kiszereltettem, és egy hordágyat tetettem a helyére, hogy ha Mr. Castle-t ... olyan állapotban találnánk meg, le tudjuk fektetni.

A két nő néhány másodpercig meglepve hallgatta a férfi érvelését, aztán Jordan reagált hamarabb.

- Milyen figyelmes! - húzta fel elismerően a szemöldökét. - Rendben, akkor én a fiúkkal megyek - döntött, aztán Kate felé fordult. - Rádión tartjuk a kapcsolatot. 

Shaw ügynök megvárta, amíg Beckett kényszeredetten bólint, aztán elsietett. Tudta, hogy a nyomozó csalódott és rettentő feszült, ezért is ment volna szívesen vele, de a pilóta érvei meggyőzték. Mielőtt a csapatához csatlakozott volna, visszapillantott a nőre, aki összeszorított szájjal, elszánt tekintettel az órájára nézett. Jordan szomorúan gondolt arra, hogy túl sok idő telt el a konténer ledobása óta. Vajon ki lehet bírni ennyit a sivatagban? Úgy érezte, egyre inkább vesztésre állnak az idővel való versenyfutásban.

- Készíttetek kávét, vizet és néhány szendvicset az útra - mondta halkan Bryan, és mintha megérezte volna, hogy Kate-nek nincs kedve társalogni vele, magára hagyta,

Beckett leül az ablakkal szemben álló műanyag széksor szélére. Néhány másodpercig nézte a napsugarak és a felhők harcát, aztán lehajtotta a fejét, és a kezébe temette az arcát. Az egy órával ezelőtti telefonbeszélgetésre gondolt.

- Egy dolgot kérek csak, Katherine. Légy velünk őszinte! - csengett a fülében  Martha komoly hangja. 

Kate tudta, hogy az asszony kihangosította a telefont, így Alexis is hallja minden szavát. Tudta, hogy Martha erős asszony, aki már sok kudarcot és fájdalmat megélt az élete során, de ahogy múlt az idő, egyre nehezebben győzte meg magát arról, hogy a fia túl fogja élni Tyson csapdáját, mert erős, okos, és minden helyzetre van egy megoldásra váró ötlete. Ráadásul ő sem tudott semmi konkrét nyommal előállni, a beszélgetéseik tele voltak olyan kifejezésekkel, hogy: talán, esetleg, valószínűleg. Castle elrablása óta először hallotta, hogy az asszony hangja alig észrevehetően megremegett. Végre biztató hírekkel szolgálhatott! Legalább azt tudták, hogy jó nyomon járnak, amióta a konténerben talált ujjlenyomatokról megállapították, hogy Castle-é, bár ennek a hírnek sem tudott felhőtlenül örülni, hiszen Tessa Horton megölésekor is a helyszínre tudta varázsolni Castle ujjlenyomatát Tyson. Nyugtalanította az is, hogy Castle nem hagyott semmi üzenetet a konténerben. Vagy csak ő nem vette észre?

- Minden jel arra mutat, hogy Rick a sivatagban van - kezdte, és röviden beszámolt a konténerről, a keresésről és a viharról. A vonal végén a két nő hallgatott, aztán Martha szólalt meg sokára.

- Mit mondanak a szakemberek? Mennyi ideig lehet kibírni a sivatagban?

- Senki nem mer jóslatokba bocsátkozni - próbálta kikerülni a konkrét választ Kate, ahogy mindenki kikerülte, ha ő tette fel a kérdést. - Bíznunk kell benne Martha! Nem indult volna el a konténertől, ha nem látott volna esélyt a megmenekülésre.

- Bárcsak én is ilyen biztos lennék ebben! - sóhajtott nagyot az asszony, és Kate tudta, hogy emlékeiből számtalan olyan esetet tudna felsorakoztatni Martha, amikor a fia meggondolatlanul, néha felelőtlenül vágott bele valamibe, és nem mérlegelte a következményeket.

- Apa megváltozott - hallotta meg kicsit távolabbról Alexis hangját, és szinte látta maga előtt, ahogy apját védve, rosszallóan a nagyanyjára néz.

- Igen, én is azt hiszem, hogy Rick nem hoz felelőtlen döntést, ha az életéről van szó - állt Alexis mellé Kate.

- Ha nem tapasztaltam volna meg az ellenkezőjét már számtalanszor, akkor én is úgy tudnék bízni, mint ti.

Kate meglepődött. Martha, az örök optimista, aki a kudarcokat is úgy élte meg, mint jó dolgok, amik arra valók, hogy tanuljunk belőlük, és erősebbek legyünk általuk, most a legpesszimistább volt hármuk közül. Már éppen nyitotta a száját, amikor meghallotta Alexis-t aki szavait a nagyanyjához idézte.

- Nagyi! Apa azért lett híres író, nagyszerű  apa és szerető fiú, mert mindig bíztál benne. Hittél benne, és ez volt az, amivel jó embert neveltél belőle!

Nem gondolta, hogy a lány lesz az, aki lelket önt az asszonyba. Sokkal inkább számított arra, hogy Martha lesz az, aki nem hagyja, hogy az unokája összeomoljon. Kate hallotta, hogy Martha elérzékenyülve szipog egy kicsit, aztán mintha kicserélték volna, minden kételyét félretéve szólalt meg.

- Mikor tudjátok folytatni a keresést?

- A vihar már érezhetően gyengül, de napnyugtáig már csak három óránk maradt.

A hallgatásból érezte, hogy a pillanatnyi bizakodás helyét újra átvette a félelem, hiszen lassan eltelik egy újabb nap, és ha Castle-nak még egy éjszakát kell a sivatagban töltenie, egyre kisebb lesz az esély a túlélésre.

- Katherine! - szólalt meg halkan, de minden szót jelentőségteljesen kiejtve Martha. - Richard szeret téged. Igaz szerelemmel szeret, úgy, ahogy még soha senkit nem szeretett. Alexis szerint jó embert neveltem belőle, ő viszont jó apává tette, de te tetted boldog férfivá. Köszönöm. Csak azt akartam, hogy tudd, mennyire szeretlek ezért!

Ahogy visszagondolt az asszony utolsó mondataira, újra elszorult a torka. Martha ritkán mutatta meg a külvilágnak az érzékeny, érzelmes énjét, és ritkán beszélt az érzéseiről, akárcsak Castle. Kate örült, hogy az asszony elfogadta a fiával való kapcsolatát, befogadta a családjukba, soha egyetlen rosszalló megjegyzést sem hallott tőle, pedig érezte, sosem tudja félelem nélkül elfogadni, hogy gyilkossági nyomozóként veszélybe sodorhatja a fiát. Mindig közvetlen, kedves, barátságos volt vele, de soha nem mondta ki, hogy szereti. Végtelenül jólestek neki Martha szavai, de azt kívánta, bárcsak ne kerültek volna ilyen érzelmektől túlfűtött helyzetbe, hogy az asszony úgy érezze, ki kell mondania, hogy miért is szereti! 

- Beckett nyomozó! Indulhatunk - érintette meg a vállát Bryan. Annak ellenére, hogy halkan beszélt, Kate összerezzent. Nem tudta, hogy a férfi bizalmas érintése, vagy ahogy az emlékből hirtelen a valóságba kerültek a gondolatai, váltották-e ki belőle a kellemetlen érzést.

- Mehetünk! - pattant fel a székről, és mit sem törődve az utána lépkedő férfival, hatalmas léptekkel indult a hangár felé.

Castle annak ellenére ülve maradt az ágyon, hogy az indián nő finom mozdulatokkal megpróbálta rávenni, hogy lefeküdjön. Gyenge volt, de nem akarta elhagyni magát. A kunyhó farönkjeinek támaszkodva hallgatta, hogy a dörgések egyre távolabbról, és egyre ritkábban hallatszanak. Egyre csak Tyson szavai zakatoltak a fejében. Egy darabig azon töprengett, vajon meddig akarja folytatni ez a szociopata férfi az elmebeteg játékát, aztán gondolatai a Kate-ről mondottakra terelődött. Szinte fizikai fájdalmat okoztak neki a szavak, ahogy becsmérlően elemezte a nőt. 

Tudta, hogy olyan tervet kell kieszelnie, amire nem számít Tyson, de egyelőre a gyengeség megakadályozta abban is, hogy felálljon, így pedig nehéz bármilyen tervet megvalósítani. Becsukta a szemét, hogy pihenjen egy kicsit, de szinte azonnal felszínes, zaklatott álomba zuhant. Úgy érezte, csak percek teltek el, amikor hangos csattanásra riadt. A kunyhó ajtaját olyan erővel csapta a gerendáknak a huzat, hogy az egész szerkezet beleremegett. Castle hallotta, hogy az indián nő felkiált. Kinyitotta a szemét, és az elé táruló látványtól még a szívverése is elállt. Az asszony lélekszakadva rohant az ajtóban álló alak felé.    

Változatok egy témára 7/36

Abban a pillanatban a sötét égbolton átcikázott egy villám, és a vakító fényben egy férfi alakjának körvonalát látta meg.

Az indián asszony megtorpant, teste megfeszült, és tétován hátrált pár lépést. Castle érezte, hogy várt valakit, de az ajtóban nem az a személy áll, akire számított. Még nem tudta kivenni a férfi arcát, de rossz érzése támadt. Megpróbált a könyökére támaszkodva felemelkedni, hogy jobban lássa az érkezőt, akinek még mindig árnyék vetődött az arcára, de olyan erőtlen volt, hogy csak a fejét tudta megemelni. Érezte, hogy baj van, és egy pillanat alatt átragadt rá az indián nő látható félelme. Szívverése felgyorsult, az éhezéstől összeszűkült gyomra fájdalmasan rándult össze, szája kiszáradt.

- Hm ... Mr. Castle - hallotta meg az a hangot, amit ezer közül is felismert volna, és ami a félelmet rettegéssé változtatta benne - maga igazán szerencsés fickó - lépett beljebb a férfi, és ravaszul csillogó, átható tekintetével szinte megbabonázta az írót.

Castle úgy nézett rá, mintha kísértetet látna. Az arc csak a konténerben látott monitorról volt ismerős, hiszen a plasztikai sebészet vívmányainak köszönhetően csak karakterében hasonlított az eredetire, de a hangját és a szemét nem változtatták meg.

- 3XK - suttogta rekedt hangon, miközben vett egy nagy levegőt, és nyelt egyet. Fogalma sem volt, hogyan került ide a világ végére az egyetlen ember, aki valódi félelmet tudott kiváltani belőle. 

- Tehát megjegyezte a leckét! - húzta alig észrevehető gúnyos mosolyra száját a férfi. - Sokkal jobban szeretem a 3XK-t, mint a Tyson-t - utalt arra, hogy kétszer is megjegyezte ezt a tényt az írónak.

- Mit akar? - kérdezte erőteljesebb hangon Castle, és remélte, hogy le tudja győzni a rátörő reszketést. Az ereiben száguldó adrenalin megsokszorozta az erejét, és nehézkesen felült. Nem akart kiszolgáltatottnak és elesettnek látszani.

- Nocsak, hogy megbátorodott! Azt hiszi, nem érzem a félelmét? - gúnyolódott tovább Tyson. Halkan, és nyugodt, magabiztos hangnemben beszélt. Egy pillanatra oldalra nézett, mert az indián asszony az ajtó felé lépett, de a fenyegető tekintetet látva megtorpant, aztán meghúzódott a kunyhó egyik sarkában.

- Mit akar? - tette fel újra a kérdést Castle. Bár szinte biztosan tudta, mit fog válaszolni Tyson, abban reménykedett, hogy tesz egy apró utalást Kate-re. Amióta az öntudatánál volt, csak arra tudott gondolni, vajon tényleg csak játszadozik-e velük 3XK, mert ha igen, akkor talán nem bántotta Kate-t. Már az a tudat is megviselte, hogy mit kell elviselnie a szeretteinek az ő elrablása nyomán, de azt nem bírta volna ki, ha bántja őket ez az elmebeteg.

- Már egészen jól ismer. Miért kérdez ilyet?

- Oka van annak, hogy idejött - nézett farkasszemet a férfival. - Talán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezte?

Tyson közelebb lépett, az egyik széket szembefordította az ággyal, és leült. Ujjait összefonva, töprengve nézett Castle-re, mintha azt fontolgatná, beavassa-e a gondolataiba.

- Arra gondol, hogy még életben van? Téved, ha azt hiszi, hogy gyors halált szántam magának! Minden úgy alakult, ahogy elterveztem. Igazán jó móka irányítani az életét - dőlt hátra a széken önelégülten. - Lassan jobban élvezem, hogy bármikor az életük része lehetek, mint azt, hogy szép, szőke nőket fojtsak meg. A tervezés, az előrelátás, aztán a megvalósítás - ami igazolja minden gondolatom pontosságát - kiváló játék.

- Legutóbb mégis hiba csúszott a számításába, hiszen életben maradtam.

- Ó! Maga is tudja, hogy ez gyenge próbálkozás - suttogta közelebb hajolva. - Úgy számoltam, hogy a beszélgetésünk utáni reggel vagy megszökik, vagy Beckett nyomozó megszökteti. Életben kellett maradnia, hogy a hídon találkozhassunk, és én halott lehessek a világ számára.

- Akkor miért van itt? Meg akar ölni? - kérdezte az író rezignáltan.

- Tudja, hogy nem. A lelki kínzás sokkal izgatóbb, mint egy kötél megfeszítése a puha nyakon, vagy egy pisztoly ravaszának meghúzása - révedt a távolba egy pillanatra Tyson tekintete, aztán kissé felhúzott szemöldökkel újra Castle nézett, és kutató tekintettel várta a reakcióit. - Élveztem, ahogy a konténerben viselkedett, aztán ahogy a kapott eszközökkel megpróbálta túlélni a sivatagot. Reméltem, hogy vagy skorpiókkal, vagy csörgőkígyóval összetalálkozik, hiszen van belőlük elég, de ezt a véletlenre bíztam. Azon viszont jót szórakoztam, ahogy füsttel próbált jelezni a repülőgépnek! - húzta lekicsinylő mosolyra a száját. - A saját szememmel akartam meggyőződni róla, hogy hol jár. Csak látni akartam, de jobban szórakoztam, mint gondoltam! Az a veszett igyekezet, hogy füstöt csináljon, megnevettetett.

Castle szája elnyílt meglepetésében, amikor rájött, miről beszél a férfi.

- Maga? Maga ült a repülőgépben - állapította meg letörten, miközben felidézte, mennyi energiával gyújtott tüzet, szedte össze a kicsit nedves fűcsomókat, hogy ne lánggal, hanem gomolygó füsttel égjen a tűz, és milyen reménykedve integetett az égen elsuhanó repülőgépnek. Nézte Tyson önelégült képét, és arra gondolt, csak egy ember van, aki a gyűlölet érzését ki tudta váltani belőle. - Tehát minden a terve szerint történt - állapította meg, és remélte, hogy most már Kate-ről is említést tesz Tyson. Nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy ő kérdez rá.

- Egy dologban kockáztattam csak, de nyertem - dicsekedett 3XK önelégülten. - Túl kevés nyomot hagytam Beckett nyomozónak, és túlságosan a megérzéseire és az elméleti következtetéseire alapoztam, bizonyítékok nélkül. De hát ő sem különleges! Nagyon is kiszámítható - mondta lekicsinylően, Castle pedig úgy érezte, mintha megsebezték volna a lelkét. - A kétségbeesett ember hajlamos olyan dolgokban hinni, amire nincs bizonyíték, és ha a félelem irányítja a tetteket, akkor minden, még a hihetetlennek tűnő elméleteknek utána néz, mert retteg, hogy elszalasztja a megoldást. Ha ez megvigasztalja magát, rettentően aggódik. Ő is csak olyan, mint minden olyan nő, aki keménynek mutatja magát: sokkal érzelmesebb, sokkal érzékenyebb, és sokkal több félelemmel küzd, mint a nyafogó plázacicák. Hallottam, ahogy remeg a hangja - mosolyodott el elégedetten.

Castle egyik oldalon megnyugodott, hogy Kate-t nem bántotta Tyson, ugyanakkor keserűen gondolt arra, mennyire kiismerte a nőt ez az őrült. Úgy érezte, ahhoz csak neki van joga, hogy Kate lelkének legmélyebb érzéseit és félelmeit ismerje. Nyitotta a száját, de Tyson megelőzte. Egészen közel hajolt hozzá, szinte érezte a leheletét.

- Hogy miért jöttem? Csak azt akartam, hogy tudja, élvezem a játékot - suttogta, miközben kajánul elvigyorodott, és önelégülten figyelte az író szemében tükröződő félelmet, és a felismerést, hogy jelen időben fogalmazott, kétséget sem hagyva afelől, hogy a terve még korántsem ért véget.

Castle kiszáradt torokkal, szótlanul figyelte, ahogy Tyson feláll, egy pillantást vet a sarokban kucorgó asszonyra, aztán az ajtó felé indul.

- Az indiánok kiváló gyógyítók. Remélem, hamar összekapja magát, mert szüksége lesz az erejére! - szól vissza, mielőtt kilépett volna a szabadba.

Az ajtó hangtalanul becsukódott, de Castle még mindig nem vette le róla a szemét, mintha attól félne, a férfi újra megjelenik. Az indián nő hamarabb ocsúdott, felkapta széket, amin az előbb még Tyson ült, és megtámasztotta vele az ajtót, és elhúzta a reteszt. Nagyot sóhajtva dőlt a falnak, és szótlanul bámult Castle-re, aki keserűen gondolt arra, milyen félelmet váltott ki Tyson a nőből annak ellenére, hogy egy szót sem szólt hozzá. Talán meglátta az őrületet a szemében? 

Becsukta a szemét, és ő is felsóhajtott. Gondolatai egy ideig még Tyson mondatain jártak, leginkább azon, amit Kate-ről mondott. Összeszorult szívvel gondolt arra, hogy az is előfordulhat, hogy Tyson félrevezeti, csapdába csalja, és semmi nem igaz abból, amit Beckett-ről mondott. Nem akarta, hogy eluralkodjon rajta a félelem, ezért megpróbált a jelenre koncentrálni, és felnézett. Az asszony, mintha az előző percekben mi sem történt volna, egy tálban kevergetett valamit, aztán egy perc múlva hozzá lépett, egy fából faragott kanállal merített a kukoricakása szerű ételből, és a szájához tartotta. Elgondolkodva nézte a nőt, miközben lassan ízlelgette az egyszerű, de tápláló ételt. Itt van egyedül a semmi közepén egy idegen férfival, ráadásul rettegésben tartotta egy másik idegen, és néhány perc elteltével már újra a gondoskodás ösztöne határozza meg a cselekedeteit.

Először úgy érezte, úgy elszorult a torka, hogy egy falatot sem tud lenyelni, de teste áhítozott az étel után, és tudta, hogy szüksége van rá, hogy erőt gyűjtsön. Hagyta, hogy a barna, ráncos kezek a szájába tegyék az ételt, de az ötödik-hatodik falat után fáradtan becsukta a szemét. Kate incselkedő mosolyát, pajkos tekintetét látta maga előtt, ahogy egy tejszínhabba mártott epret harap lassan, érzéki mozdulattal ketté, aztán behunyja a szemét, és arcára kiül az aromás íz élvezetének minden öröme. A következő pillanatban már az ő szája felé közelített a félbe harapott eperrel, és amikor érezte a savanykás-édeskés levet a szájába csorogni, Kate lassan fölé hajolt, és gyengéden megcsókolta. Ajka lassan elnyílt, és a puha, játékos csók egyre szenvedélyesebbé és vággyal telibbé vált.

Az indián asszony megérintette a vállát, mire az emlék szertefoszlott, és kinyitotta a szemét. Az ajtóra nézett, amin nemrég Tyson kilépett. Minél előbb el kell indulnia, de tudta, hogy még nem képes kilométereket gyalogolni a sivatagban. A nőre nézett. Vajon egyedül él itt, a távol a civilizációtól, vagy van férje? Nem hitte, hogy egyedül cipelte a kunyhóig, ezért reménykedett, hogy él férfi is a kunyhóban, csak elment segítséget hívni. Bosszankodott, hogy a szavak embere, mégsem tud kommunikálni a bennszülött asszonnyal, aztán mintha Activity-t játszana, próbálta elmutogatni neki, hogy fel szeretne öltözni. Kiszolgáltatottnak érezte magát, hogy meztelen a takaró alatt, és szerette volna átvizsgálni a ruháit. Amióta megjelent Tyson az ajtóban, azóta nem hagyta nyugodni egy kérdés: hogyan követte a nyomát a gyilkos.

Megkönnyebbülten látta, hogy a nő megérti, mit akar, és a polc aljáról kihúzta a kimosott, összehajtogatott ruháit. Letette őket az ágy szélére, kivette közülük a bokszeralsóját, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, lehúzta róla a takarót. Mire észbe kapott, már hiába nyúlt a takaró után, így nagyot nyelt, és zavartan pislogva takarta el kezével a férfiasságát. A nő hangtalanul elnevette magát, és megcsóválta a fejét, mintha nem értené a fehér emberek szemérmességét. Gyakorlott mozdulatokkal húzta fel rá a bokszert, a zoknit, a nadrágot, majd az inget. Castle végigtapogatta a nadrág zsebeit, övrészét, de semmi gyanúsat nem talált. Felemelte a zakót, és módszeresen megvizsgálta minden négyzetcentiméterét. Amikor a gallérhoz ért, ujjai azonnal megérezték az apró, lapos tárgyat a dupla anyagrész között. A nőnek mutogatta, hogy egy kést kér, és egy perc múlva már tenyerében tartotta a nyomkövetőt. Végigsimított az anyagon. Biztos volt benne, hogy az indián nő ezt is kimosta, akkor pedig tönkrement a műszer, és Tyson elvesztette a nyomát. Ezért jött hát ide! Meg akart győződni arról, hogy minden a terve szerint halad! De vajon mik a tervei? - forgatta meg töprengve a nyomkövetőt.

Változatok egy témára 7/35

Értetlen csodálkozással nézett az ismeretlen, sötétbarna szempárba, aztán pislogott egyet, mintha nem akarna hinni a szemének. 

A naptól cserzett arcú indián nő alig észrevehetően elmosolyodott. Castle csak nézte egy darabig a barátságos, ráncos arcot, és megpróbálta összerakni a képet.

- Én ... hogyan kerültem ... - szólalt meg rekedtes, gyenge hangon. Megpróbált felülni, de az asszony határozottan megfogta a vállát, Castle pedig engedelmesen fekve maradt. A nő egy tálkában levő vízbe mártotta a kezében levő ruhát, kicsavarta, aztán a férfira nézett és mondott valamit, de mivel az csak értetlenül bámult rá, a kezével mutatta, hogy forduljon meg. Castle nehézkesen az oldalára fordult, és miközben élvezte, ahogy a langyos víz megszabadítja hátát az izzadtságtól és a portól, megszemlélte, hogy ki is a megmentője, és hova is vetette a szerencse. Mert hogy Fortuna istenasszony kegyes volt hozzá, abban biztos volt! Az indián asszony selyemszerű, fényes anyagból készült kék szoknyát, és piros blúzt viselt, a nyakában lógó, saját készítésű lánc volt az egyetlen ékszere. Arcát mély ráncok barázdálták, hátul összekötött, egyenes szálú, fekete hajába jócskán vegyültek ősz szálak. Castle nem tudta volna megmondani, hány éves, ugyan úgy lehetett negyven, mint hatvan. Az állandó, erős napsugárzás megviselte és ráncossá tette a bőrét, ettől valószínűleg idősebbnek látszott a koránál,  de a tekintete élénken csillogott. Emlékezett, hogy egy navahó indián rezervátum van valahol Utah és Arizona állam határán, ezért feltételezte, hogy a nő is ehhez a törzshöz tartozik. 

Egy félgömb alakú, farönkökből épített, földdel fedett indián kunyhóban volt. Elcsodálkozott, milyen ügyesen rakták, szinte fonták össze a fatörzseket, hogy megkapják a kör alaprajzot! A sarokban egy szövőszék állt, rajta a félig megszőtt, rombusz mintás takaróval, mellette egy kis fából összeeszkábált polc, asztal és két szék. A tarka mintás szőttessel letakart ágy, amin feküdt, alig emelkedett a talaj fölé.

Az asszony megfogta a vállát, és egy finom mozdulattal jelezte, hogy visszafordulhat.

Castle végignézett magán, miközben megpróbált hanyatt feküdni, és viszonylag kényelmesen elhelyezkedni a szokatlanul kemény ágyon. Eddig azt hitte, hogy alsónadrágban van, de most szembesült azzal, hogy meztelen, és csak egy fehér, vászonszerű anyag van a csípőjére terítve. A combján levő kígyómarás helye már nem feszült, és csak tompán fájt, de nem látta, hogy mennyire gyulladt, mert vastagon befedte egy zöld színű, pépes anyag. Úgy nézett ki, mintha leveleket zúztak volna össze, és az így kapott masszát kenték volna a marás helyére. Akármi is volt az, Castle megállapította, hogy kellemesen hűsíti a megdagadt, fájdalmas területet.

Az asszony mondott valamit, amiből Castle egy szót sem értett, így csak zavartan mosolyogva figyelte, ahogy a nő egy fából készült tálkába különböző porokat, megszárított és megőrölt növényi részeket tesz, aztán az egészet egy kevés, aludttej szerű anyaggal összekeveri. Türelmes, halk hangon magyarázott valamit, miközben hol a saját, hol Castle arcára mutatott, amiből a férfi sejtette, hogy a kotyvalékot az arcára akarja kenni. Amikor a nő az ujjával kivett egy adag krémet a tálból, és az arca felé közelített, Castle elkapta a kezét, nehogy rá tudja kenni a nem túl bizalomgerjesztő masszát a bőrére. Az indián nő meglepődött az ellenkezéstől. Rosszallóan megcsóválta a fejét, letette a tálkát és felállt.
Castle nem akarta megbántani a megmentőjét, és már nyitotta a száját, hogy magyarázkodni kezdjen, amikor rájött, hogy a nő valószínűleg nem tud angolul, ráadásul már nem is figyelt rá, hanem a falnak támasztott polcon keresett valamit. Egy fém tálcával a kezében fordult meg, és miközben az ágyhoz lépett, a szoknyája szélével fényesre dörzsölte, majd elnézően mosolyogva Castle arca fölé tartotta.
A férfi döbbenten meredt a tükröződő felületen látott képmására. A kunyhóban uralkodó félhomály ellenére is jól látta, hogy a perzselő nap pecsenye vörösre égette az arcát és a nyakát. Az indián asszonyra nézett, és kínos mosolyra húzta a száját. A nő a füle mögé mutatott. Castle lassan megszokta a metakommunikációt, így fordított kicsit a fején, hogy lássa a konténerben szerzett, fején levő sebet. A vágást vastagon borította az alvadt, rászáradt vér, de elég gyulladtnak látszott.
Riadt tekintettel, megadóan bólintott a nőre nézve, miközben abban reménykedett, hogy az ősi gyógymódnak nem része egyetlen mérgező növény sem, és a kenőcs nem tesz benne kárt. Csukott szemmel hagyta, hogy a ráncos kezek bekenjék a sebet és nap égette bőrét. Csodálkozva állapította meg, hogy a durvának tűnő kezek milyen finom, gyengéd érintésre képesek. A hűsítő, kellemes érzés megnyugtatta, és pillanatok alatt magával ragadta az álom.

- Mi az, hogy nem mehetünk? - csattant Kate hangja élesen.
- Vissza kell térnünk a bázisra, mielőtt kitör a zivatar. Ha a helikopter belekerül egy porviharba, működésképtelen lesz, és akkor mi is ott ragadunk valahol - magyarázta türelmesen Bryan. - Nézzen oda! - mutatott a nő háta mögé. - Higgye el Kate, nincs más választásunk!
Beckett megfordult, és nem akart hinni a szemének. Az ég alján koromfekete felhők gyülekeztek szédítő iramban. Érezhető volt, hogy feléjük közelednek az egyre magasabbra tornyosuló vízzel telt légtömegek, mert az addig meg sem mozduló, forró levegő helyébe kellemes szellő lépett. 
- Mennyi időnk van? - fordult vissza a pilótához. Összevont szemöldöke és szorosra zárt ajkai arról tanúskodtak, hogy megoldást keres a problémára, és csak a legvégső esetben fogja elfogadni a férfi javaslatát. 
- Még körülbelül fél óra.
- Jó - vette tudomásul a szűk időkeretet Kate, miközben hol az északon gyülekező viharfelhőket, hol a déli irányban magasodó vörös sziklaalakzatokat nézte. - Ha délre indulnánk, meddig jutnánk el fél óra alatt?
- Arra gondol, van-e arra valami, ahol meghúzhatnánk magunkat, amíg elvonul a vihar? - csóválta meg a fejét Bryan, aztán elgondolkodva a hajába túrt. Csodálta ezt a gyönyörű nőt a keménységéért, de legfőképpen az elszántságáért, ezért minden emberileg lehetségest meg akart tenni, hogy megtalálják azt a férfit, akit a lelke mélyén irigyelt. - Emberi településig nem érnénk el. Arrafelé csak néhány indián él, akik elzárkóznak a civilizációtól, és az őseik hagyományait követve élik az életüket. Nem tudnánk biztonságba helyezni a helikoptert, legfeljebb magunkat. 
Kate-nek vadabbnál vadabb ötletek jutottak eszébe, de a végső következtetés mindig az volt, hogy semmire sem megy a helikopter nélkül.
A férfi sejtette, hogy a nyomozó a sivatagban maradna. Megértette, hogy a végsőkig keresi a megoldást, de ismerte a vidéket és a sivatagi vihart, tudta, hogy a helikopter tönkremenne, ők pedig rengeteg időt veszítenének.
- Bármire gondol, rossz döntés lenne - jegyezte meg halkan, de meggyőződéssel. Komoly tekintettel nézett a nőre, miközben arra gondolt, bárhogy döntsön, mellette fog állni.
Beckett nézte a férfi határozott, ugyanakkor szomorú vonásait, aztán nyelt egyet, mielőtt kimondta volna a döntő szót. 
- Rendben - ejtette ki nehezen a szavakat, miközben behunyta a szemét, nehogy a pilóta észrevegye az előtoluló könnycseppeket. Az érzelmi hullámvasútjának megint a mélypontjára került. Amikor már megcsillant előtte a remény, megint versenyt kell futnia az idővel. Még egyszer a konténerre pillantott, aztán beszállt a helikopterbe. Hallgatagon ült Bryan mellett, és magában dühöngött a sors igazságtalanságán. Bár nem arrafelé tartottak, amerre Castle-t sejtette, kitartóan figyelte az alattuk elterülő sziklákkal tarkított sík területet, hiába.
Egy óra múlva mereven állt a hatalmas üvegablak előtt, és lassan belekortyolt a tűzforró kávéba. Érezte, hogy Jordan mellé lép, de nem néztek egymásra, csak figyelték a nem mindennapi égiháborút. A sötétkék, szinte fekete felhőktől éjszakai sötétség borult a tájra. A pillanatok alatt feltámadó viharos erejű szél felkapta a száraz kőzetszemcséket, és óriás porvihart kavarva tette átláthatatlanná a levegőt. Még nem esett az eső, de a sötét égen felvillanó villámok olyan sűrűn cikáztak, hogy az elektromos kisülést követő dörgések majdhogy nem egybeolvadtak. 
- Kate ... - szólalt meg szelíden Jordan. Valami biztatót akart mondani, de a nyomozó a szavába vágott.
- Bryan-nek igaza volt, ilyen égiháborút még nem láttam. 
Kate tudta, hogy az ügynök Castle-ről akart beszélni, arról hogy mennyi az esélye túlélni egy ilyen vihart a szabadban, de ő nem akart erről beszélni. Egyszerűen csak hinni akart abban, hogy ha ilyen közel került hozzá, nem veszítheti el. Inkább elterelte a témát.
- Megfordult a fejemben, hogy maradjunk a sivatagban, de Bryan figyelmeztetett, hogy rossz döntés lenne. Neki köszönhetem, hogy több időnk lesz a keresésre, ha elvonul a vihar.
- A helikopter és a terepjárók is útra készen állnak, de ha nagy eső is társul az égzengéshez, akkor a vidék sártengerré változik, és csak a helikopterre számíthatunk - vázolta fel a lehetőségeket Shaw ügynök, aztán Beckett felé fordult, és szinte hipnotizálta a tekintetével, hogy rá nézzen. - Úgy érzem, valakiknek nagy szüksége lenne arra, hogy felhívja őket, és beszélgessenek - fogta meg Kate karját együtt érzőn, miközben biztatón elmosolyodott.

Szokatlanul éberen ébredt a gyógyító, pihentető alvásból. Szemhéjai engedelmesen mozdultak, szeme pedig gyorsan alkalmazkodott a kunyhóban uralkodó félhomályhoz. Érezhetően lehűlt a levegő, ezért az írónak jólesett a ráterített, színes rombuszmintákkal díszített takaró melege. Az indián asszony törökülésben ült egy földre terített takarón, kezét összekulcsolva, előre-hátra ringatózva, halkan énekelt egy ősi dallamot, talán egy imát. Néhány másodperc múlva, mintha megérezte volna, hogy nézik, Castle-re pillantott. Amikor észrevette, hogy a férfi felébredt, azonnal felállt, és egy agyagedényből vizet töltött az asztalon álló pohárba. Lehajolt a férfi mellé, tarkója alá nyúlva megemelte a fejét, és lassan megitatta. Castle még mindig mohón, nagy kortyokban nyelte a vizet, mintha nem tudna betelni vele. Abban a pillanatban, amikor az asszony elvette a szájától az üres poharat, furcsa zaj hallatszott be kintről. A nő felpattant, és sietve a kunyhó egyetlen nyílásához lépett. Amikor kitárta az ajtót, a szél apró homokszemcsék sokaságát zúdította be. Castle hunyorogva nézett az ajtó felé. Abban a pillanatban a sötét égbolton átcikázott egy villám, és a vakító fényben egy férfi alakjának körvonalát látta meg.  

Szméagol kedvenc ünnepe

Kedves Olvasóim!

Szeretnélek megörvendeztetni Benneteket Szméagol kis barátom Castle ficcével. Ma kaptam tőle ezt az írást azért, hogy a "tehetcégünkkel vidámícunk fel téged" ! 
Hát, nálam maximálisan működött a dolog! 
Ezt a rendkívül humoros, egyedi stílusban írt "írászt" ajánlom figyelmetekbe! 
Nekem olyan jókedvet okozott, amitől a következő napokon is "örömködhetek"!!! 
Kívánom, hogy Ti is szórakozzatok olyan jól, mint én!

Castle-nek, akárcak Szméagolnak, a karácon volt a kedvensz ünnepeckéje, mert akkor mindenki szeretgetett mindenkit, meg volt egy comó ajándákó, amit cak neki szánt asz anutája, meg a lánya, Alexis, ész moszt már Kate-től isz várakoszhatott ajándákóra. Alexisz egyébként kicit nagyképű leányszó volt, mióta meg együtt éldegéltek Beckettel, különöszen irritáló volt a személyiszége. De Castle ennek ellenére, számunkra érthetetlen módon, isz szerette, talán aszért, mert a lánya volt, ész nem tudott mit keszdeni vele. Szóval, a lényeg, hogy asznap codász reggelre ébredőszött, szütött a nap, persze nem volt meleg, szőt nagyon hideg volt, mondhatni szidri, mert ugye tél volt. Télen meg ninc meleg, eszt még mi isz tudjuk. A lényeg, hogy Castle felébredőszött, ész mindjárt Kate után kotorászott az ágyackájukban, de nem volt ott. Morcoszan gondolt arra, hogy talán megint egy munka miatt kellett lelépnie otthonról, eszért a telefonja után nyúlkálódott, hogy felhívja, ész egy kicit megszürgessze, hogy igyekesszen hasza, elvégre karácon van, ész ilyenkor mindenki a caládjával van, de legalábbisz velük ébredőszik. 

Lasszan, megfontolgatva minden lépészt ütögette be a számokat, majd amikor Kate hangockája felharszant a vonal végén, komolyszágot erőltetett magára, ész szigorúan mondikálta:

-  Aszt hittem, amikor felébredőszök, itten leszel mellettem, ész együtt örülünk, hogy karácon van! Tudod, hogy Szméagolnak isz esz a kedvensz ünnepe!

-  Ne haragudosszál, nem volt szándékosz, de gyilok mindig van New Yorkban, még karáconkor isz. Gates behívatott, hogy ügyeleteszkedjek, amíg a többiek a gyilkoszok után futkorásznak. – szajnálkoszott szomorkászan Kate, miköszben magában mulatoszott, mert nem isz asz őrszön volt, cak átverésznek szánta. Igaszából már asz autójában üldögélőszött, ész Castle anutáját várta, aki egy üszletben ütögette el asz időt, mert még akart veszegetni pár ajándákót a fiának, meg Kate-nek isz, no, de esz isz titok volt. Castle elhúszta a száját, ész fancali ábrászatot vett fel a képe, ahogy beletörődöszött, hogy egyedül tölti a karácon délelőttöt. Ahogy letette a telefont, elhatároszta, hogy meglepi a nyomoszót, ész mire haszajön, codálatoszan, de tényleg codálatoszan feldíszítgeti a szöld színű fenyőfát, ami akkora volt, hogy cak nagyon ámuldoszva lehetett megköszelíteni, ész nem isz lehetett körbeérni. Például egy Szméagol, nem isz látta volna asz egészet, cak mondjuk a felét. Neki isz látott egyből, nehogy időt vesztegesszen. Előszedegetett a szekrények mélyéről egy comó színesz, meg cillogó, gömbölyű bigyuszokat, ész elkeszdte felaggatni őket a fára, asztán meg szórt rá egy rakász hosszú, kídó szerű valamit, aszok isz cillogtak, meg színeszek voltak, a lényeg, hogy mire ebédeszni kellett volna, addigra elkészült. Ebben a pillanatban nyílt asz ajtócka, ész Martha jelent meg, ő volt Castle anutája, ész mellette Castle nagy meglepődgetészére Kate isz ott állt mellette. Tudta, hogy moszt Castle nagyon meglepődgetett, hiszen neki asz őrszön kellett volna lennie, eszért nagyon moszolygott, ész a szemei isz cillogtak, esz amúgy összhangban állt a karáconnal, amikor minden cillog. Castle nagyon örömködött, ész egyből oda futkorászott, hogy megölelgessze, ész még puszmókot isz adott a szájára, amit Kate hatalmasz odaadásszal viszonoszgatott.  Nagy volt a boldogszág, Martha mama meg cak szégyelőszködve piszlogott, de igaszából ő isz boldog volt. Mondjuk, nagy volt a boldogszág. Egyből odamentek a fához, ami ugye még mindig cillogott, ész átadták egymásznak az ajándákókat. Asztán Alexisz isz betoppant, de róla cak ennyit írunk, mert nagyon nem a szívünk cücke. Meg kell mondjuk, tényleg irritáló a sztílusza, ész eszt Szméagolok nem szeretik. Amikor már minden comagolópapírt szétszinszáltak, ész örömködtek a benne rejtőszködő ajándákónak, Kate Castle-re nészett, ész szerelmeszen szúgta:

- Boldog karácont, Szméagol kedvensz ünnepét, Rick! – moszolygott boldogszágoszan, Castle pedig, egy könnyceppel a szemében moszolygott vissza.

-   Neked isz Boldog Szméagol kedvensz ünnepét, Kate! – hajolgatott köszelebb, ész megcókolta szerelmét. Hogy eszután mi követkeszett, aszt nem tudjuk, mert itt már be kell hunynunk a szemeckénket, cukott szemmel meg nem látjuk. De asz bisztosz, hogy Martha ész Alexisz eltakarodtak a szobáckájukba, hogy hagyják a szerelmeszeket ünnepelgetőszni!

Vége!!

Változatok egy témára 7/34

Bryan nyelt egyet, aztán a nő haragoszöld szemébe nézett, és szomorúan megszólalt.

- Néhány óra múlva olyan égiháború lesz, amilyet még nem látott.

Kate összeráncolta a szemöldökét, és hitetlenkedve nézett először a férfira, majd a békés égboltra.

-Tudom, hihetetlennek tűnik, de tapasztalatból tudom, hogy legfeljebb két óránk van. Induljunk! - mondta együtt érzőn Bryan, és sietős léptekkel indult a gép felé.

Mielőtt felpörgette volna a motorokat, a férfi felhangosította a rádiót, és mivel a két fiatal pilóta még mindig az előrejelzésen és a meteorológusok hozzáértésén élcelődött, megköszörülte a torkát, és bejelentkezett. Amikor elmondta a véleményét, mindketten elhallgattak. Kate elmosolyodott. Így hódol be két FBI-os újonc a tapasztalt, turistákat szállító pilótának - állapította meg, és elégedetten gondolt arra, milyen szerencsés, hogy egy olyan pilóta is részt vesz a keresésben, aki úgy ismeri a helyi viszonyokat, mint a tenyerét. A pillanatnyi merengésből egy Jordan hangja rántotta ki.

- Mi az ott? - hallotta meg hirtelen az ügynök hangját a percek óta csendes rádióból. Hallotta a hangsúlyból, hogy valami olyat láthatott meg a nő, ami felkeltette az érdeklődősét, és talán köze lehet Castle-höz. Elkapta Bryan karját, aki éppen indítani akarta a gépet, és a fejhallgatóban hallott hangokra koncentrált. A pilóta ránézett, várt egy pillanatig. aztán bekapcsolta Beckett mikrofonját, és egy apró bólintással jelezte, hogy beszélhet.

- Jordan! Mit találtak? - tette fel a kérdést rekedt hangon Kate, de másodpercekig csak a rádió sercegését hallotta. Érezte, hogy a szíve rohanó tempóra váltott a bordái alatt, gyomra apró gombóccá szűkült, szája kiszáradt, minden izma megfeszült a tehetetlen várakozástól.

- John! Forduljunk meg, tartson kicsit délebbre, és ereszkedjen alacsonyabbra! - hallotta meg sokára a nő utasító hangját.

- Jordan? - emelte fel a hangját sürgetőn Kate. Már képtelen volt uralkodni a türelmetlenségén. 

- Még nem tudom, mi az. Olyan, mint egy kisebb vöröses szikla, de túlságosan szabályos, mintha egy mesterséges tárgy lenne, de túl messze vagyunk, hogy pontosan lássam. Egy perc múlva közelebbről is meg tudom nézni.

Beckett úgy érezte, mintha ólomlábakon járna az idő. Mereven bámulta a műszerfalat, és minden energiájával arra koncentrált, hogy el ne szalasszon egy szófoszlányt sem, ami majd a fejhallgatója hangszórójából hallatszik. Egy idő után becsukta a szemét, és annyira összeszorította a száját, hogy elfehéredtek máskor élettel telt, piros ajkai. Megpróbálta legyőzni a kényszert, hogy beleordítson a mikrofonba, hogy mondjanak már valamit.

- Konténer! Ez egy nyitott ajtajú konténer - hasított Jordan csodálkozó hangja a csendbe. - Úgy látom, valami rá van kötözve - tette hozzá elgondolkodva.

Kate gondolatai olyan gyorsan cikáztak, mint a villám. Elképesztő ötlete támadt, de tudta, hogy Tyson képes olyan őrültséget kitalálni, hogy egy konténerben kidobja Castle-t egy repülőből a sivatag közepén. Nyelt egyet, és Bryan-re nézett, de mire megszólalt volna, a férfi beindította a motort.

- Egy barátomnak van egy helikoptere 20 kilométerre innen. Azzal le tudunk szállni, és meg tudjuk nézni azt a konténert. Sokkal előbb ott leszünk, mint az FBI a dzsipjeivel - húzta fel egy pillanatra cinkosan a szemöldökét a férfi Kate-re nézve, aztán a levegőbe emelte a repülőgépet, és lassan nyugatra fordult.

Húsz perc múlva Kate már az ütemesen forgó rotor jellegzetes hangját hallgatva ült Bryan mellett a szitakötőre emlékeztető helikopterben. Talán még soha életében nem érzett ilyen fokú feszültséget és izgalmat, amihez kínzó félelem társult. Nem is félelem, sokkal inkább rettegés. Castle elrablása óta először tört rá ilyen erővel az érzés. Eddig abban a hitben ringatta magát, hogy Tyson beteges játékénak a bábui, és ennek a játéknak az a célja, hogy Castle próbáljon életben maradni extrém körülmények között, ő pedig próbálja megmenteni minimális információk birtokában, és persze egyikük se járjon sikerrel. Most viszont nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy ha Castle a konténerben volt a földet éréskor, azt nem élhette túl. A teherszállító repülőgép csökkentette ugyan a magasságát, de így is 4000 méterrel a felszín fölött repült.

Ha ekkora magasságból dobták ki a konténert, az akkora erővel csapódott a talajba, hogy nincs élőlény, ami túlélhette volna. Szótlanul ült, ujjait összekulcsolta, hogy elrejtse keze remegését, mereven nézett ki a hatalmas, íves üvegen, és megpróbált nem gondolkozni. Amikor meghallotta, hogy Jordan megtalálta a konténert, egy pillanatra euforikus öröm járta át, hogy Castle nyomára bukkantak, most viszont átértékelt mindent. Már jobban örült volna, ha kiderül, teljesen tévúton járnak, és a férfinak semmi köze a konténerhez. Ha akarta, ha nem, agya rémítőbbnél rémítőbb képeket vetített a szeme elé arról, hogy mit fog találni a konténer belsejében. Hallotta, hogy Bryan a rádión beszél, de csak akkor figyelt fel a szavak értelmére, amikor megütötte a fülét, hogy a konténer helyének pontos koordinátáit kéri le.

- Milyen messze vagyunk?

- Úgy egy óra. Szólok, ha látótávolságba kerülünk - pillantott oldalra a férfi. Napszemüvegét kivételesen a pólója nyakába akasztotta, így Kate látta a tekintetéből áradó sajnálatot és együttérzést. 

Még soha nem érezte ilyen hosszú időnek az egy órát. Nézte az elé táruló végtelennek tűnő tájat, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha tudna hinni egy felsőbb, isteni erőben, egy olyan hatalomban, ami meg tudná védeni azt az embert, aki feltétel nélkül szereti, és akinek a szerelmét adta.

- Ott lesz! - szólalt meg váratlanul Bryan, és fejével az előttük elterülő kisebb-nagyobb sziklákkal borított sík terület felé intett.

Beckett felkapta a távcsövet, és pásztázni kezdte a vas-oxidtól vöröslő terepet, amelyet csak foltokban borított gyér, száraz növényzet. Érezte, ahogy az idegesség és a félelem újra rátelepedik, mint egy sötét, baljós árnyék, de már semmi nem érdekelte, csak a válasz. Nem akart tovább kétségek között őrlődni, tudni akarta, mi történt a szerelmével. Amikor meglátta a konténert, azonnal tudta, hogy nem tévedtek, ez Tyson műve! Még soha nem látott ilyen furcsa vöröses színű konténert. Csakis azért festhette ilyenre az az elmebeteg gyilkos, hogy beleolvadjon a fennsík sziklái közé, és a keresőcsapatok ne szúrhassák ki olyan könnyen. Azt messziről is látta, hogy a méretes fém láda ajtaja nyitva van, és azt is, hogy valami van mellette a földön, de nem tudta kivenni, hogy mi az.

Amikor hatalmas porfelhőt kavarva Bryan a földre tette a helikoptert, és Kate lehajolva a rotor keltette szélörvény elől, pólóját a szája és az orra elé húzva rohant a konténer felé, úgy érezte, szétrobban a feszültségtől és a rettegéstől. A porfelhőtől alig látott valamit, a tüdejébe áramló apró kőzetszemcséktől szinte fulladozott, mégis úgy rohant, mint aki az életéért fut. Megállt a nyitott fém ajtó előtt, és mindenre felkészülve várt, hogy a por leüljön, és lássa a konténer belsejét. Ahogy tisztult a levegő, felismerte a telefonjára küldött képen látható helyiséget, az ágyat a bilincsekkel, de Castle testét nem látta sehol. Egy pillanatra behunyta a szemét és egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdejét. Magában hálát adott minden égi hatalomnak, akikben eddig nem hitt, amiért meghagyták neki a reményt, hogy a férfi életben van. Egy perccel később azonban már nem tudta eldönteni, merjen-e megkönnyebbülni. Lehet, hogy ez csak egy csapda, amivel Tyson idecsalogatta őket, miközben egészen máshol, például New York-ban tartja fogva Castle-t? 

Belépett a konténerbe. Az ágyon jól látható volt egy ember alakjának lenyomata, de semmi más nem utalt arra, hogy valaki volt a konténerben.

- Ó Castle! Nem hitted, hogy megtalállak? - gondolta, miközben halkan sóhajtott. Ha a férfi túlélte a zuhanást, és útnak indult a sivatagban, kellett volna, hogy hagyjon valami üzenetet neki, vagy bárkinek, aki megtalálja a konténert, hogy merre keressék, de hiába vizsgálta át az ágyat, a kis asztalt, a falat, a konténer minden zegzugát, semmi jelet nem talált.

A biztonság kedvéért elővette a telefonját, megnyitotta a Tyson-tól kapott képet, hogy összehasonlítsa a valósággal. Az ágyhoz bilincselt, eszméletlen író látványától újra összeszorult a szíve.

Talán olyan szerrel kábította el 3XK Castle-t, amitől nem tudott tisztán gondolkodni, és ezért nem hagyott neki üzenetet - töprengett. Semmi kétsége nem volt, a képen ugyanazt a helyiséget látta, mint amiben állt. Tekintete megakadt a falon levő monitoron, és a mellé szerelt kamerán. Tehát Tyson így kommunikált Castle-lel - állapította meg. Most már azt is el tudta képzelni, hogy olyan információkat akart elhitetni Tyson az íróval, amiknek semmi köze nem volt a valósághoz.

Nem töprengett tovább elméleteken. A tényeket akarta látni feketén-fehéren! Ha Castle itt volt, hogyan élte túl a zuhanást?

Kilépett a szabadba. A helikopter kavarta porszemcsék lassan engedelmeskedtek a gravitációnak, és laza rétegben gyűltek össze a talajon, a levegő kitisztult, így Beckett abban a pillanatban megkapta kérdésére a választ, ahogy átlépte a konténer küszöbét.

Már látta a földön heverő vastag hevedereket, és egy szétszabdalt, fakó piros ejtőernyő maradványait. Bryan a kezében tartotta az egyik kötél végét, és csodálkozva nézett Beckett-re.

- Úgy látom, ezt elvágták, és az ejtőernyőt is megcsonkították. Mit gondol, mi történhetett?

Kate nem válaszolt a kérdésre. Lassan körbefordulva pásztázta a végeláthatatlan sivatagot, és azon gondolkodott, hogyan jöjjön rá, merre indult el Castle.

- Beckett nyomozó? - tárta szét kezét a pilóta, hangsúlya jelezte, úgy érzi, megérdemel annyit, hogy a nő beavassa a gondolataiba.

Kate megadóan bólintott. A férfi másfél nap óta mindent megtett, hogy megtalálják Castle-t, és hogy ő a lehető legkomfortosabban érezze magát, sőt a helikoptert is ő szerezte. Megérdemel annyit, hogy megossza vele az elméletét.

- Úgy gondolom, hogy egy teherszállító repülőgépről, körülbelül 4000 méter magasból dobták ki a konténert. Az ejtőernyőnek köszönhetően annyira lelassult a zuhanás, hogy Castle túlélte a földet érést. Ha megáll az elméletem, akkor útnak indult - nézett körbe tétován újra, miközben agya lázasan kutatott valami információ után, amiből rájöhetne, hogy merre indult a férfi.

- A sivatag nagyon veszélyes, főleg olyan embernek, aki nem ismeri - jegyezte meg óvatosan Bryan.

Kate tudta, hogy a pilótának igaza van, de azt is, hogy Castle nem az a fajta ember, aki ölbe tett kézzel üldögél, és várja, hogy megmentsék az életét.

- A hevedert és az ejtőernyő darabját valamiért magával vitte - mondta, mintha nem is hallotta volna a férfi szavait.

- Talán takarónak. Itt nagyon hidegek az éjszakák - töprengett hangosan Bryan, aztán pesszimistán folytatta. - Nappal a forróság miatt nagyon hamar kiszárad az ember, ha nincs vize, napszúrást vagy hőgutát kaphat, éjjel a hideg viseli meg a szervezetet, és ilyenkor kelnek életre a veszélyes ízeltlábúak és hüllők, no meg …

- Bryan! - vágott közbe erélyesen Beckett. - Köszönöm az ismertetőt! - csengett éllel a hangja. - Tudom, hogy életveszélyben van, aki napokat tölt a sivatagban, de azt is, hogy Castle nem hagyja, hogy a sors irányítsa az életét. Néha felelőtlen és vakmerő, de okos és kreatív. Ha útnak mert indulni, az azért volt, mert nagyobb esélyt látott az életben maradásra, mint ha marad. Biztos, hogy volt terve, célja, ahova el akart jutni - mondta magabiztosan a férfi kételkedő tekintetébe nézve.

- Itt nem elég, ha valaki okos és kreatív - jegyezte meg halkan Bryan, de látta, hogy a nő már nem rá néz, hanem a háta mögé a távolba, és egyáltalán nem figyel rá. Megfordult, de a sivár, vöröslő tájon kívül nem látott semmi különöset.

- Azt hiszem, tudom, merre indult - szólalt meg néhány másodpercnyi hallgatás után Kate, és hosszú idő óta először, egy halvány, bizakodó mosoly suhant át az arcán.  

Amikor meglátta a pilóta háta mögött, a Monument Valley messzi távolban elterülő hatalmas sziklatornyait, amelyek vaskos óriásokként magasodtak a csaknem teljesen sík táj fölé, két emlék jutott az eszébe. Az első, amikor Castle ábrándos tekintettel, elmerengő mosollyal az arcán mesélte, hogy az az egyik legkedvesebb gyerekkori emléke, amikor egy építési terület kavicshegyei között indiános-cowboyos-aranyásós játékot játszottak a barátaival, és még lovat is eszkábáltak maguknak seprűből. Szinte látta maga előtt a férfi csillogó szemét, amikor előadta, hogy a játék közben magával ragadta a fantázia világa, és úgy érezte, mintha ő lenne John Wayne, vagy Henry Ford, és fénylő szőrű pej lován száguldana a vöröslő sziklatornyok között. A másik pillanat, ami felötlött benne, hogy milyen lelkesen gesztikulálva adta elő az egyik ötletét Castle arról, hogy a 66-os utat, mint sok vihart megért, rejtélyekkel övezett utat, számos tragédia helyszínét, hogyan írná bele egy kalandregénybe. Akkor ő felkapta a fejét, a férfi pedig kicsit zavartan, pironkodva vallotta be, hogy egyszer szívesen kipróbálná az írói tudományát más műfajban is.

Biztos volt abban, hogy Castle tudja, a jellegzetes sziklák mögött ott kanyarog a híres, hírhedt 66-os út.

- Honnan tudja? - értetlenkedett Bryan.

- Higgye el, tudom - nézett a férfi szemébe magabiztosan Kate. - Induljunk! - mondta, és meg sem várva a pilóta egyetértését, már a helikopter felé szaporázta a lépteit.

- Nem mehetünk! - hallotta meg a határozott, ellentmondást nem tűrő hangot, amitől a földbe gyökerezett a lába. Egy pillanatig döbbenten állt, aztán dühtől szikrázó szemmel fordult a férfi felé.

Castle már nem érezte a ringató mozgást, amikor magához tért. Mintha egy rettentő mély álomból ébredt volna, de tisztuló tudata érzékelte, hogy nem aludt, hanem eszméletlen volt. Már észlelte a külvilág ingereit, de olyan ólmos fáradtság járta át, hogy csak feküdt csukott szemmel, mozdulatlanul. Nem tudta, hogy hol van, mi történt vele, de ebben a pillanatban nem is érdekelte. Teste mindennél jobban vágyott a békés nyugalomra. Érezte, hogy egy kéz a tarkója alá nyúl, és gyengéden megemeli a fejét, aztán megérezte az ajkához nyomódó poharat, és a szájába csorgó friss, hideg vizet. Gyenge volt, mégis mohón kezdte nyelni az éltető folyadékot, de öt-hat korty után a kéz lassan visszaengedte a fejét a párnára. Hallotta, hogy a pohár tompán koppan valamin, aztán a a suhogó ruhák hangjából tudta, hogy valaki halkan feláll mellőle. Ki akarta nyitna a szemét, de képtelen volt rá.
Nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy valaki megitatta. Arra eszmélt, hogy langyos vizes ruha siklik végig a homlokán, az arcán, a nyakán, majd finom mozdulatokkal valaki végigtörölgeti a mellkasát, hasát, a karjait és a lábait. Soha nem érezte még ennyire frissítőnek a mosdatást! A bőrét simogató vizes ruha egy emléket hívott elő: Kate mosdatja végtelen szerelemmel, gyengéd, mégis vágyakkal teli mozdulatokkal. Látta a fölé hajoló gyönyörű, szabályos arcot, az életteli, kissé elnyílt ajkakat, a zöldes árnyalatú, ragyogó szemeket, amelyeknek szivárványhártyájában úgy tükröződött a lobogó gyertyák fénye, mint apró csillagok.
- Kate - suttogta erőtlenül, aztán minden erejét összeszedte, és kinyitotta a szemét. Az emlék szertefoszlott. Egy pillanatig csak homályos árnyakat érzékelt, aztán a kép kitisztult. Értetlen csodálkozással nézett az ismeretlen, sötétbarna szempárba, aztán pislogott egyet, mintha nem akarna hinni a szemének.