- Lehet, hogy már apa vagyok? - mondta ki a szavakat hangosan, miközben érezte, hogy a végtelenbe nyúló táj képe elhomályosul a szeme előtt.
Behunyta a szemét. Semmi másra nem akart gondolni, csak arra, hogy nem hagyhatja cserben Kate-t, a közös jövőjüket. A pillanatnyi elkeseredettséget felváltotta az elszántság. Kézfejével megtörölte a szemét, és készülődni kezdett az útra. Ivott egy korty vizet, aztán zakóját gondosan összehajtogatta, és az ásványvizes palackokkal együtt az összecsomagolt ejtőernyőhöz kötözte. Felvette a csomagot a hátára, vett egy nagy levegőt, és elindult.
Előző nap ...
Már éjfél felé járt, de a kapitányság olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Beckett nagyokat pislantva próbálta élesebb látásra kényszeríteni kimerült szemét. Jólesően nézett végig munkatársain. Tudta, hogy mindenki érte és Castle-ért dolgozik. Jordan Shaw az FBI mindent tudó szuper csodatáblája előtt állt, és megfeszített figyelemmel elemezte az őrületes mennyiségű adatot, amit a nap folyamán a rendőrök és az ügynökök összegyűjtöttek a különböző adatbázisokból. Sóhajtva tette zsebre a telefont, amin az imént Martha-val és Alexis-szel beszélt, és Jordan felé indult.
- Kate! - hallotta meg Lanie hangját a háta mögül. Úgy érezte, a sors küldte éppen most a barátnőjét, amikor kezdett elfogyni az a kevés optimizmusa is, amit Shaw ügynök megjelenése okozott. Egyre kilátástalanabbnak érezte a helyzetüket, az idegőrlő kutatás a semmitmondó adathalmokban lassan felemésztette, és egyre inkább eluralkodott rajta a félelem, hogy nem tudja megmenteni Castle-t. A kikötőben semmi nyoma nem gyanús konténernek. A térfigyelő kamerák felvételein egy ideig követni tudták a fekete furgont, de egy idő után szem elől tévesztették, és csak annyit tudtak meg, hogy a város melyik része felé haladt. A jelmezkölcsönzőktől kapott neveket még ellenőrizték. Sorenson emberei a központi teherpályaudvar konténereit kezdték ellenőrizni, és azokat a telepeket, ahol konténereket őriznek, de eddig semmi gyanúsat nem találtak.
- Hoztam vacsorát - emelte meg Lanie a kezében tartott ételhordós dobozokat, de Kate csak megrázta a fejét, hogy nem kér. - Gyere a pihenőbe! Néhány perc neked is jár - próbálta szelíden győzködni a törvényszéki kórboncnok.
- Nincs néhány percem - nézett kimerült, de feszültségtől izzó szemekkel Kate a barátnőjére, akinek eltűnt arcáról a szomorkás mosoly.
- Mit gondolsz, mire mész, ha halálosan kimerülsz? Azzal nem segítesz Castle-nek, ha ájultan esel össze.
Beckett lehajtotta a fejét, aztán néhány pillanat múlva elindult a pihenő felé. Tudta, hogy Lanie-nek igaza van, mégis lelkiismeret-furdalást érzett minden olyan percért, amit nem a nyomozásra fordított. Leroskadt a székre, és engedelmesen hagyta, hogy Lanie villát nyomjon a kezébe. Kelletlenül turkálta az ételt, aztán felnézett az együtt érző, barna szemekbe.
- Fogy az idő Lanie, és nincs semmink - szólalt meg elszoruló hangon.
- Ez nem igaz, és ezt te is tudod. Mindig, amikor zsákutcába kerültök, kizártok egy lehetőséget, így szűkül a kör.
- Igen, de nem tudjuk, mennyi időt adott Tyson Castle-nek, ahogy azt sem, menyi időt adott nekem, hogy megtaláljam. Lehet, hogy már elkéstem - mondta ki legrémítőbb gondolatát.
- Nem! - csattant hangosan és magabiztosan az orvos hangja, és megfogta Kate kezét. - Castle nem mindennapi fickó. Akár hova vitte az az őrült, sokkal tovább kibírja, mint azt bárki hinné. Hogy ő nem adja fel, abban biztos vagyok.
- Én sem adom fel Lanie! - emelte meg felháborodottan a hangját Beckett. Meglepetésére barátnője elmosolyodott.
- Na végre! Visszatért Kate Beckett nyomozó! - húzta fel elégedetten a szemöldökét, mivel látta, hogy sikerült kirángatnia Kate-t a letargiából.
- Igen, - sóhajtotta a nő, miközben elmerengve az ujjára nézett - de ilyenkor már Katherine Castle feleségnek kellene lennem - mondta, és önkéntelenül megfogta a gyűrűs ujját, mintha meg akarna győződni arról, hogy valóban nincs az ujján a karikagyűrű. Lanie szemével követte a mozdulatot, és elszorult a szíve.
- Délután Castle lakásán járt az ékszerész barátotok. Tudta, hogy mi történt, de úgy gondolta, elhozza a megrendelt gyűrűket, amikért Rick-nek kellett volna érte menni reggel.
- De hát már rég megrendeltük a gyűrűket! - lepődött meg Kate, mivel azt hitte, vőlegénye már hetek óta otthon rejtegeti a két kis karikát.
- Igen, de Castle tegnap este kitalálta, hogy valamit belegravíroztat a belsejükbe.
Kate megdermedt. Hirtelen villámként hasított bele egy gondolat, ami új kiindulóponttal kecsegtette.
- A karikagyűrű! - kiáltott fel, és maga mögött hagyva az értetlenül bámuló Lanie-t, Jordan Shaw ügynökhöz száguldott.
Castle órák óta gyalogolt. Igyekezett egyenletes, közepes tempót diktálni magának, amit eleinte viszonylag könnyen viselt, de most úgy érezte, muszáj pihennie, és innia. Lehúzta válláról a hevedert, és hagyta, hogy a hátán cipelt csomag lecsússzon a földre. Hiába nézett reménykedve körbe, esélye sem volt, hogy árnyékot találjon, bár a nap a látóhatár felé közeledett, még mindig elviselhetetlennek érezte a forróságot. Hátán csurom víz volt az ing, de érezte a halántékán és a szegycsontján legördülő izzadságcseppeket is. Lerogyott a csomagra, és arra gondolt, normál esetben csodálatosnak találná a lenyugvó nap fényében sötétvörösen izzó, monumentális sziklatornyok, és a végtelennek tűnő vörös sivatag látványát, és rácsodálkozna az élővilág túlélőképességére. Az újságcikkben kandeláber kaktuszokról olvasott, de ő eggyel sem találkozott, csak egy csomókban növő, hosszú szálú fűféle dacolt a szárazsággal. Feltételezte, hogy rovarok ezrei keresnek menedéket a kövek alatt a nappali hőségben, de egyetlen állatot sem látott. Belekortyolt a forró ásványvízbe, és mivel úgy érezte, eleped a szomjúságtól, nem tudta megállni, hogy elvegye a flakont a szájától. Három-négy hatalmas nyelés után erőt vett magán, és szorosan lezárta a palackot, aminek már csak az alján lötyögött néhány kortynyi víz. Nagy, mély levegőket vett. Érezte, hogy az egyenetlen, szikladarabokkal borított felszínen való járástól sokkal jobban elfáradtak az izmai, mint amire számított. Megdörzsölgette a combját, és próbálta ellazítani. Az esküvői bőrcipőre nézett, amit vastagon belepett a vasoxidos, vörös por. Egy pillanatra megfordult a fejében, milyen megkönnyebbülés lenne, ha levetné, és megszabadulna a kínzó szorítástól, de tudta, ha egyszer leveti, lehet, hogy nem tudja visszahúzni. Lábfeje beledagadt az egyébként is kényelmetlen lábbelibe, ráadásul érezte, hogy a kemény bőr kitörte a sarkát. Még tíz percet engedélyezett magának, aztán vett egy nagy levegőt, felvette a hátizsákot, és tovább indult.
Amikor a nap a látóhatár alá bukott, meglepően gyorsan hűlt a levegő, és egy rövid alkonyati szürkeség után a sötétség, mint egy kék bársonytakaró borította be a tájat. A nagyvárosok fényszennyezése nem ért erre a kietlen tájra, így a felhőtlen ég milliárdnyi csillaga akadálytalanul tündökölhetett az égen.
Castle egy nagyobb sziklatömb tövében lerogyott a földre. Képtelen volt tovább gyalogolni, ráadásul a sötétben nem látta a lába elé kerülő köveket. Még az hiányzik, hogy hasra esek egyben, és beverjem a fejem - gondolta, miközben megtapogatta a füle mögötti hosszú, vágott sebet, ami egyre jobban húzódott és égett. Megvárta, amíg abbamarad lábai remegése, és ziháló lélegzése is egyenletesebbé válik, akkor kibújt a hevederekből, és kibontotta az összekötözött ejtőernyőt. Tudta, hogy a felforrósodott kőzetekből kiáramló meleg, felhők hiányában akadálytalanul áramlik a világűr semmijébe, és a hőmérséklet rendkívül gyorsan akár harminc fokot is csökkenhet. A csökkenő hőmérséklet először kellemes, hűs érzést hozott, később viszont már izzadt teste megborzongott az egyre hűvösebb levegőtől. Nem tudta, milyen hidegre számíthat, de úgy gondolta, ha betakarózik az ejtőernyőbe, könnyebben átvészeli az éjszakát. Feküdt a puha, homokszerű porban beburkolózva a fakó piros anyagba, a sziklatömb tövében. Úgy beleolvadt a tájba, mintha a része lenne. Hallgatta, ahogy a lehűlő kövek összehúzódva repednek el, és pattogó hangjuk, mint valami furcsa ütős hangszer zenéje, űzi el a csendet. Ámulattal nézte az óriási, sötétkék félgömbként fölé magasodó égen ragyogó milliárdnyi csillagot. Gyönyörködött a csodálatos, városi ember számára ismeretlen látványban, aztán becsukta a szemét, és egy mindennél szebben ragyogó szempár jelent meg lelki szemei előtt. A fáradtság erősebb volt a félelemnél és a magány kínzó érzésénél. Csak néhány másodpercig csodálta az emlékezetében élő zöldesbarnán csillogó szemeket, aztán mély álomba zuhant. Nem érzékelte, hogy a hűvös éjszakában életre kel a sivatag élővilága.
- A karikagyűrű! - kiáltott fel, és maga mögött hagyva az értetlenül bámuló Lanie-t, Jordan Shaw ügynökhöz száguldott.
Castle órák óta gyalogolt. Igyekezett egyenletes, közepes tempót diktálni magának, amit eleinte viszonylag könnyen viselt, de most úgy érezte, muszáj pihennie, és innia. Lehúzta válláról a hevedert, és hagyta, hogy a hátán cipelt csomag lecsússzon a földre. Hiába nézett reménykedve körbe, esélye sem volt, hogy árnyékot találjon, bár a nap a látóhatár felé közeledett, még mindig elviselhetetlennek érezte a forróságot. Hátán csurom víz volt az ing, de érezte a halántékán és a szegycsontján legördülő izzadságcseppeket is. Lerogyott a csomagra, és arra gondolt, normál esetben csodálatosnak találná a lenyugvó nap fényében sötétvörösen izzó, monumentális sziklatornyok, és a végtelennek tűnő vörös sivatag látványát, és rácsodálkozna az élővilág túlélőképességére. Az újságcikkben kandeláber kaktuszokról olvasott, de ő eggyel sem találkozott, csak egy csomókban növő, hosszú szálú fűféle dacolt a szárazsággal. Feltételezte, hogy rovarok ezrei keresnek menedéket a kövek alatt a nappali hőségben, de egyetlen állatot sem látott. Belekortyolt a forró ásványvízbe, és mivel úgy érezte, eleped a szomjúságtól, nem tudta megállni, hogy elvegye a flakont a szájától. Három-négy hatalmas nyelés után erőt vett magán, és szorosan lezárta a palackot, aminek már csak az alján lötyögött néhány kortynyi víz. Nagy, mély levegőket vett. Érezte, hogy az egyenetlen, szikladarabokkal borított felszínen való járástól sokkal jobban elfáradtak az izmai, mint amire számított. Megdörzsölgette a combját, és próbálta ellazítani. Az esküvői bőrcipőre nézett, amit vastagon belepett a vasoxidos, vörös por. Egy pillanatra megfordult a fejében, milyen megkönnyebbülés lenne, ha levetné, és megszabadulna a kínzó szorítástól, de tudta, ha egyszer leveti, lehet, hogy nem tudja visszahúzni. Lábfeje beledagadt az egyébként is kényelmetlen lábbelibe, ráadásul érezte, hogy a kemény bőr kitörte a sarkát. Még tíz percet engedélyezett magának, aztán vett egy nagy levegőt, felvette a hátizsákot, és tovább indult.
Amikor a nap a látóhatár alá bukott, meglepően gyorsan hűlt a levegő, és egy rövid alkonyati szürkeség után a sötétség, mint egy kék bársonytakaró borította be a tájat. A nagyvárosok fényszennyezése nem ért erre a kietlen tájra, így a felhőtlen ég milliárdnyi csillaga akadálytalanul tündökölhetett az égen.
Castle egy nagyobb sziklatömb tövében lerogyott a földre. Képtelen volt tovább gyalogolni, ráadásul a sötétben nem látta a lába elé kerülő köveket. Még az hiányzik, hogy hasra esek egyben, és beverjem a fejem - gondolta, miközben megtapogatta a füle mögötti hosszú, vágott sebet, ami egyre jobban húzódott és égett. Megvárta, amíg abbamarad lábai remegése, és ziháló lélegzése is egyenletesebbé válik, akkor kibújt a hevederekből, és kibontotta az összekötözött ejtőernyőt. Tudta, hogy a felforrósodott kőzetekből kiáramló meleg, felhők hiányában akadálytalanul áramlik a világűr semmijébe, és a hőmérséklet rendkívül gyorsan akár harminc fokot is csökkenhet. A csökkenő hőmérséklet először kellemes, hűs érzést hozott, később viszont már izzadt teste megborzongott az egyre hűvösebb levegőtől. Nem tudta, milyen hidegre számíthat, de úgy gondolta, ha betakarózik az ejtőernyőbe, könnyebben átvészeli az éjszakát. Feküdt a puha, homokszerű porban beburkolózva a fakó piros anyagba, a sziklatömb tövében. Úgy beleolvadt a tájba, mintha a része lenne. Hallgatta, ahogy a lehűlő kövek összehúzódva repednek el, és pattogó hangjuk, mint valami furcsa ütős hangszer zenéje, űzi el a csendet. Ámulattal nézte az óriási, sötétkék félgömbként fölé magasodó égen ragyogó milliárdnyi csillagot. Gyönyörködött a csodálatos, városi ember számára ismeretlen látványban, aztán becsukta a szemét, és egy mindennél szebben ragyogó szempár jelent meg lelki szemei előtt. A fáradtság erősebb volt a félelemnél és a magány kínzó érzésénél. Csak néhány másodpercig csodálta az emlékezetében élő zöldesbarnán csillogó szemeket, aztán mély álomba zuhant. Nem érzékelte, hogy a hűvös éjszakában életre kel a sivatag élővilága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése